Szóval én is falkatag vagyok. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne és mikor Jamiet befogadták nagyon is örültem neki, mert tudtam, hogy neki ez mennyire fontos....De nekem nem volt az. Gondolom persze addig jó, míg itt maradhatok közöttük és nem kell egyedül kószálnom, mint anno Jamie. Majd ennek is örülni fogok idővel. Amilyen komoran és szomorúan kezdődött ez a beszélgetés olyan jól is végződött. Ez engem meg is lep, leginkább a saját viselkedésem, nem hittem volna, hogy mondhatni ilyen jól fogom viselni ezt az egészet. Talán Jamesnek köszönhetem, hogy most nem egy sarokban kuporodva sírom ki a szemem...Nagyon kedves hozzám és türelmes is, amire jelen helyzetben szükségem van. A nevetésére csak mosolygok, majd csodálkozó tekintettel pillantok rá. -Hát én ezt nem tudom elhinni. Hogy én könyörögjek azért, hogy futhassak...Neeem az ki van zárva!-Ezt nem fogom tudni elhinni neki, csak ha tényleg megteszem, bár eléggé szürreálisnak tartom ezt. A haj kócolásra csak egy grimaszt és egy „Ezt mégis hogyan képzelted!?” arcot. Nem vagyok én kiskölyök, hogy ilyeneket csináljon...vagyis de igen, de nah értitek hogy értem. -Igen is főnök nem megyek ki a házból, bár ma szerintem a szobából sem fogok kimozdulni!-Lehet, hogy halálra fogom unni magam, de nincs kedvem kimenni emberek közé főleg, hogy mindenki úgy fog nézni rám, mint valami újfajta jelenségre. -Még lenne egy kérésem! Ha netán meglesz a telefon kiírnád a boltom ajtajára a számot? Tudod fontos nekem az üzletem és nem akarom, hogy e miatt be kelljen zári és ha élőben nem tudnak elérni akkor legalább a telefonszámuk legyen meg. Persze ezt csak akkor, ha nincs sok dolgod!-Nem akarom én őt, mint egy csicskást ugráltatni, csak valóban jó lenne valahogy jelezni az emberek felé, hogy még élek, csak egy ideig nem tudok kinyitni. Természetesen, ha James belemegy elmondom neki merre is találja a boltot, majd amint kisétál a szobából és félre teszem a tálcát és ismét eldőlök az ágyon. A hangokat most még jobban hallon és már a beszélgetés sem tereli el a figyelmem. Csak pár percig bírom így, majd a párnámat a fejemre nyomom reménnyel. Nem sokat segít, de jobb, mint a semmi és idővel azért sikerül ismét elaludnom.
- Fogadok veled egy forrócsokiban, hogy így lesz. Vetem fel hirtelen az ötletet, amikor ennyire ellenkezik a futás kapcsán. Előttem a kép, ahogy lefogom a lányt, ő pedig mindenáron el akarsz tőlem szabadulni, hogy a fák közé vethesse magát. Persze mindezt olyan képregényes-rajzfilmes fejekkel megrajzolva. Lehet azért, mert keleti lány? Na, James, ne legyél már ekkora segg.... A kérését figyelmesen hallgatom. Mélye sóhajtok és kifújom a levegőt. Jóóó... Akkor megcsinálom ezt is. Na nem mintha nem lenne még hatezer másik dolgom, de belefér. Én meg eleve hülye vagyok, amiért megint leragadok ilyen apróságoknál. Basszus, Teremtő lettem! Ilyenkor aztán marhára nem illene egy utcányi kitérő miatt rinyálni. - Megoldom, még ma délután. Este hozom a telefont. Mi a boltod címe? Mert hát azért ezt is jó lenne tudni. Ha elmondta, akkor felírás nélkül is megjegyzem. Az agyam akár a szivacs, kismillió orvosi diplomám van, nehogy már egy nyamvadt cím megjegyzése legyen olyan nagy kaland. Még egyszer végigsimítom a lábát, mielőtt végleg eltávolodnék tőle és az ajtó felé venném az irányt. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Nem tudom, miért számítottam arra, hogy az első nagy beszélgetés annyira nehézkes lesz. De baromira örülök, hogy ilyen egyszerűen letudtuk és én is viszonylag, mondhatni egészen normálisan viselkedtem. - Jó pihenést! Szólok még neki vissza az ajtóból. Felsóhajtok, és kifelé tartva a Farkaslakból, azon agyalok, hogy mit és milyen sorrendben végezzek el a fölém tornyosuló feladatok közül. Tudom, teher alatt nő a pálma, de kérdem én: nem vagyok így is elég magas?!
Amilyen gyorsan tudok, rohanok, közben ügyelve, hogy Masa ne essen le a hátamról, így nem olyan egyszerű a dolog, de azért elboldogulok - gáz lenne, ha nem. A laknál aztán lecsúsztatom a hátamról a kölyök, majd vissza változok, s nem érdekel a meztelenség, felnyalábolom a farkast, majd beviszem az épületbe. Senkivel nem foglalkozok most, kérdésre se felelek, csak a vendégszobát akarom minél előbb elérni. Lucát nem éreztem a lakon belül, José-t szintúgy, úgyhogy ennyi erőből már Jamest is hívhattam, hogy helyretegye a kölykét. Mondjuk valószínűleg egyébként se díjazta volna, ha más férceli össze a lányát. Belöktem a lábammal az ajtót, majd az ágyra fektettem a nőstényt. Után elrobogtam a saját lakásomba, felkaptam a mobilom a dohányzóasztalról és egyből hívtam JLH-t. - Masako megsérült - kezdtem köszönés nélkül, mikor végre felvette. - Az északi határnál járkált, egy betolakodó nőstény támadta meg. Él, de nincs jól, amilyen gyorsan tudsz, gyere ide, elég komoly sebeket kapott. Valószínűleg nem kellett győzködnöm, szóval amint mondta, hogy indul, letettem a telefont, magamra kaptam egy melegítőnadrágot és visszamentem a kölyökhöz, hogy addig se legyen együl, míg a Teremtője be nem fut. Lassan, egyenletes ütemben, megnyugtatón simogattam a bundáját, egészen addig csináltam ezt, míg James meg nem érkezett, akkor aztán gyorsan felvázoltam, hogyan találtam rá. Ha kellett, maradtam és segítettem neki, a barátom, ez a legkevesebb.
Amikor Darren felhívott, hogy Masával baj van, egyáltalán nem esem pánikba. Miért kellene? Azért hívott, hogy közölje, mi történt és azért, hogy elmondja, életben van. Ha nem lenne már, akkor sem kellene pánikolnom, mert akkor már mindegy. Erre viszont még gondolni is rossz... Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a sikongatva rohangálás helyett teljesen nyugodtan és higgadtan megyek a Vendégszobába, mert tudom, hogy Masa erős, nekem pedig szükségem van a szakértelmemre. Amikor Roxan kopogtatott be hozzám hajnal 3-kor tőből letépett lábbal (na jó, kicsit túlzok), akkor se tudtam volna helyretenni, ha jobban aggódom érte, mint amennyire meg akarom gyógyítani. Még be sem lépek a Vendégszobába, már a Farkaslak bejáratánál szabadjára engedem a farkasomat, hogy keresse, kutassa a kölykét és nyugtassa meg, ölelje körbe és adjon neki biztonságot. Most már nem lesz semmi baj. Amikor belépek, átölelem Darrent és megveregetem a vállát. Jól esik a lelkemnek, hogy ha már csak ennyit is, de törődött Masával helyettem. Azonban amikor felajánlja a segítségét, megköszönöm, de jobban szeretek egyedül dolgozni. - Ejjnye már... Hát nézzenek oda, a legkisebb kölyök és már verekszik. Mondom szelíd mosollyal Masának, és ráteszem a kezem a barna-fehér fejére. Mélyet lélegzek, és megpróbálom átadni neki a nyugalmamat. Most ennek van itt a helye. A hideg fejnek és a nyugalomnak. Ha ez sikerül, ha csak egy kicsit is el tudja kapni a békém palástját, akkor könnyedén és szépen, finoman próbálom az emberi alakját újra előhívni, hiszen a sebesüléseit így tudom a legkönnyebben ellátni. - Merem remélni, hogy azért te is helyben hagytad azt a Betolakodót... Na, hadd nézzelek! Fogom meg a karjait, a testét, vagy bármijét, aminek segítségével olyan irányba tudom fordítani, hogy lássam a sebeit. Felmérem az állapotát, előpakolom a szükséges eszközöket és mielőtt bármibe is belekezdenék, végigsimítok a haján. - Nem hazudok, ez most rohadtul fog fájni Töpörtyű, de elmúlik. Talán hiába vigasztalom, nem sokat ér. Mondjuk azt még nem tudhatja, hogy az én kezeim alatt biztonságban van, ráadásul olyan gyönyörűen fogom összevarrni a sebeit, hogy olyat még életében nem látott. Ha dolgozom, nem számít semmi más. Beszélgetni pedig ráérünk utána is.
//Kérlek, hogy a következő reagodba írd bele, hogy pontosan hol, milyen és mennyire súlyos sebeid vannak, hogy tudjam, mit kell tennem az érdekedben //
Nem érzékelek semmit az útból. Továbbra is csak a végtelen sötétség ölel át, aminek köszönhetően még a fájdalmakat sem érzem. szeretnék itt maradni, de tudom, hogy az mivel járna. Többé nem láthatnám azokat, akiket szeretek, akik fontosak nekem és csak fájdalmat hagynék magam után ezért a farkassal együtt próbáljuk magunkat kirángatni ebből a nyugalomból és visszatérni a valós életbe. Ez csak akkor sikerült, mikor Darren mellénk ül az ágyra és simogatni nem kezdi a kölyköt. megnyugtató és jól eső érzés a közelsége, hogy nem kell egyedül maradnunk. Ahogy kinyílik a farkas szeme a nyüszítés is folytatódik, de sokkal halkabban, mint kint az erdőben. James farkasának jelenlétére egy kis farokcsóválással reagál a nőstényem. Örül a teremtője jelenlétének és még több erőt kap ahhoz, hogy tovább küzdjön, de a továbbiakban csak úgy, hogy belül támogat engem. James nyugalma átjárja a kölyköt is, ami egy utolsó kis nyüszítéssel vonul vissza és enged ki. A visszaváltozás az eddigiekhez képest máshogy telt el. Sokkal nyugodtabb és kevésbé fájdalmas volt, vagy lehet, hogy csak azért éreztem annak, mert a szerzett sebek okozta lüktető fájdalom mellett minden csak egy tűszúrásnak tűnik? Mivel az emberek általában könnyel, vagy sikítással jelzik fájdalmukat, így amint visszakaptam teljesen emberi alakom sírni kezdek. Egy hang sem jön ki a torkomon, ám a könnyek annál sűrűbbek. A fájdalom elviselhetetlen, így most még azzal sem foglalkozom, hogy teljesen pucér vagyok James előtt. Azt hittem, hogy a beharapásomnál rosszabb napon nem lesz, de naiv voltam, nagyon is naiv. Nem, hogy csak tele vagyok karmolásokkal, harapásokkal, de még jó pár csontom is feladta a küzdelmet. Mind a két bokámból ömlik a vér, az egyiknél még a csontok is eltörtek, ahogy belém mart. A hátam tele van mély karmolásokkal és kicsit feljebb, a nyakam, tarkóm sem úszta meg a támadást. Az a terület az idegen nőstény éles fogait kapta meg. A fának, illetve földnek való csapódástól további csontok törtek, vagy csak repedeztek meg főleg a bordáim környékén. Szerencsére a belső szerveim nem szenvedtek súlyosabb sérüléseket, így nem a halállal kell megküzdenem. De ezzel még nincs vége. A karmainak élességét a vállamnak, mellkasomnak is bemutatta, ahogy a földre szorított és természetesen még ott van a vérző fülem is, amiből hiányzik egy kisebb darab. Azt hiszem ezek után sehová sem fogok menni, vagy csak nagyon a ház mellett maradok. ~Sajnálom!~ Ennyit még képes vagyok James felé küldeni. Tudom, hogy hibát követtem el, pedig nem akartam. Nem tudtam magam megvédeni a másik nőstény ellen, de még egy aprócska sebet sem ejtettem rajta csak menekülni próbáltam, ez meg nem valami bátor tett a részemről. A vigasztalása nem segít, mert tisztában vagyok azzal, hogy még csak ez után jön a legrosszabb. Nem tudom, hogy felkészültem e rá, de igazából jobb túlesni rajta és a múlté tudni mind ezt az egészet.
//1 vérző boka, 1 törött boka, a hát mély karmolásai, sebesült nyak és tarkó, törött bordák, váll-mellkas szétkarmolva, a fülből hiányzik egy darab.//
Szusszanva, mélyen koncentrálva tapogatom végig Masa oldalát és hasát. A belső szervek úgy tűnik, hogy rendben vannak, azonban több bordája is törött, repedt. Felsóhajtok. Az a szerencséje, hogy azok fognak a leghamarabb meggyógyulni, így nem kell olyan sokat fekve töltenie. Engem egyáltalán nem zavar, hogy meztelen, egy ilyen helyzetben képtelen lennék nőként tekinteni rá. Most az a fontos, hogy jól legyen. Végigszántok a combjain is, ellenőrizve a felületi sérüléseit. Nem túl vészes, azonban a bokái látványától nem vagyok boldog, cseppet sem. Azzal,amelyik csak megcsócsálva lett, nem sokat tudok majd kezdeni, viszont a törött elég kacskán áll, muszáj leszek stabilizálni, mielőtt rosszul forr össze. Ezzel is kezdem, hiszen ez tűnik a legsúlyosabbnak. - Ne kérj bocsánatot. Csak légy erős. Figyelj rám, Masa, hallasz? Figyelj a hangomra... - beszélek hozzá, mert az a célom, hogy ezzel is megpróbáljam elterelni a figyelmét, kapaszkodót adni neki arra az időre, amíg a folyamat tart - Képzeld el, ma elautóztam az üzleted előtt. - megragadom a törött bokát, egyelőre finoman - Láttam ott egy embert, aki nézegette a kirakatot, és eléggé sajnálta, hogy zárva találta. Szerintem... - rámarkolok erőteljesen, és stabilan tartva a lábát, hogy ne ránthassa el, a helyére pattintom a lábfejét - ... ki kellene írni a telefonszámodat, hogy itt is elérhessenek az érdeklődők. Valószínűleg most tovább sír, talán még sikít is, hiszen borzasztó kínokkal jár egy ilyen művelet. De ezzel nem várhattam. - A legrosszabbon már túl vagyunk. Mantrázom neki, közben pedig előveszek egy adag morfiumot és beadagolom a combjába. Nagyjából tíz perc lesz szerintem, mire elkezd tőle bekábulni. Tűt és cérnát veszek elő, és először a mellkasát kezdem el összefércelni,hiszen az esik kézre. Gyorsan és precízen dolgozom, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom, ami azt illeti. Megnyugtat. Néha érzem a késztetést, hogy megálljak és megsimogassam a kölykömet, de nem teszem. Csak kizökkentene és elhúzná az időt, ami azt jelentené, hogy tovább kell kínoznom Masát. - Ha érdekel, majd megtanítalak sebet is varrni, ha már a ruhákhoz értesz. Dörmögöm átszellemülten. Nem várok választ egyáltalán semmire, amit mondok. Csak azt szeretném, hogy hallja a hangomat, és ne csak a farkasom közelsége tudja valamelyest megnyugtatni őt. Tudom, hogy nem vagyok egy mintaapa, de vannak helyzetek, amikor feltámad bennem ez az ősi ösztön. És hát... Mikor máskor történne meg, mint amikor darabokban fekszik, szinte a karjaim között?
Igazából azt a kis fájdalmat, ami a tapogatással jár nem is érzem meg, így szó nélkül viselem el, ahogy végigméri az állapotomat. Nem lepődnék meg azon, ha ezek után egy hónapig ki sem engedne az ágyból, vagy a szobámból. Hogy hallom e? Tisztán, minden szavát értem, így csak bólintok egyet a szavaira. Elég aprócska kis mozdulat, de tudom, hogy ennyiből is bőven megérti. A könnyek továbbra is aktívan potyognak a szememből, de nem is foglalkozom velük, inkább csak James szavaira próbálok koncentrálni, ami sikerül is mindaddig, míg meg nem érzem a kezét a bokám körül. Elfog a félelem és talán még remegni is kezdek. Van egy olyan sejtésem, hogy nem csak jókedvéből fogta meg a törött lábam és kezd el mesélni a boltomról. Az egyik kezemmel "belekapaszkodom" James szabad kezébe, Erősen fonom a karjára ujjaimat, míg a másik kezemmel e lepedőn keresek fogást. Az erősebb szorítást megérezve első reakcióm az lenne, hogy elkapom a lábam, de ő azonnal lefogja azt. A rántás következtében egy fájdalommal teli üvöltés szakad ki a torkomból, végül már csak a remegés marad meg és a könnyek. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem tudom tovább elviselni a fájdalmat és érzem, hogy még a maradék kis erőm is kezd eltávozni belőlem. -Nem bírom!-Szólalok meg végül, de többet nem mondom. Nem látom értelmét annak. Kedvem lenne elküldeni jó messzire Jamest és leüvölteni a fejét, hogy hagyjon már békén, de azzal nem jutnék előrébb. Sőt csak tovább szenvednék. A morfiumnak köszönhetően a fájdalmaim csillapodnak, de a fejem is kezd elnehezülni. Az érzem, ahogy James a húsomba mélyeszti a tűt, de az ezzel járó fájdalmat már nem. Nem egy túl kellemes érzés ilyen állapotban lenni. Mintha csak bedrogoztak volna, még a szédülés is elfog kissé, így inkább végül behunyom a szemeimet és próbálom kontrollálni a lélegzetvételemet. James szavai mintha most mintha messziről érkeznének. hallom őket és meg is értem, de nem tudok rájuk reagálni, csak kinyitom eg pillanatra a szemem, majd ismét lehunyom. Nem tudom, hogy meddig maradok ilyen állapotban, de végül ismét körbe vesz a békés fekete "köd".
Nem vagyok olyan... Igazi apa típus, azt hiszem. Legalább is a hétköznapjaimba iszonyatosan nehéz beilleszteni ezt a fajta kötődést. Furcsa, hogy létezik már valamiféle kapocs, ami ha nem is örök időkre,de jó sokáig ott kell, hogy legyen. Valami olyan, ami elől nem menekülhetek, amit nem hagyhatok csak úgy hátra. Viszont amikor a saját kölyköm szenved a kezeim között, az eléggé felkavarja bennem a farkast. A morfium gyorsan dolgozik, majdnem annyira, mint amennyire az ujjaim sietnek varrni a sebeket. Végső soron, ebben akár hasonlíthatunk is Masával. Csakhogy ő ruhákat varr, én pedig szövetet. Mielőtt teljesen elkábulna, érezheti, hogy az én fehér bundásom megnyugvást sugallva igyekszik a kicsi mellé kuporodni, bátorítóan megnyalva a kislány fejét és pofáját. Nem lesz baj...
Miután a lányt magával ragadja a békés "kóma", néhány percre megállok. Felsóhajtok. Végignézek a véres kezeimen és az Ő sebein. Megcsóválom a fejem és rájövök, hogy egy idióta vagyok,ráadásul rossz szülő, aki nem képes vigyázni a saját lányára. De a picsogástól nem lesz jobb, az nem fog segíteni a gyógyulásban. Így nem tehetek mást, mint hogy erőt veszek magamon és befejezek minden munkát és megteszem azt, ami tőlem telik.
Ahogy elkészülök, úgy érzem, hogy képtelen vagyok csak úgy eltűnni és rábízni a lányt valaki másra. Csak addig megyek ki a szobából, amíg a fürdőben leöblítem magamról a vért és iszom egy kicsit. Utána pedig őrkutya módjára kuporodok egy székre Masa teste mellé, betakarom őt egy vékony lepedővel, vigyázva arra, hogy még véletlenül se tapadjon a sebekbe a szövet. Valamikor, órákkal később én is elalszom, de minden nesz beszűrődik a sötét, álom nélküli valóságba, és fel-felébredek minden hangosabb ajtócsapódásra, ami a Farkaslakban történik.
Kezdőlap
//
//
//
