Szemeimet lassan kezdem kinyitni. A szobában ahol vagyok nem erősek a fények, így semmi sem bántja a szemeimet, de a kép először homályos és kell egy kis idő mire teljesen kitisztul. Nem érzek fájdalmat, pedig utolsó emlékeim szerint óriási kínokat éltem át. Mondanom sem kell, hogy első alkalommal nem esik le, hogy nem vagyok otthon, csak kicsivel később, de mielőtt körbenézhetnék észlelem, hogy rajtam nincs más csak egy takaró. Érzem ahogy arcom kissé kipirul a tudattól. Vajon ki hozott ide engem és miért vagyok mezítelen, de ami fontosabb hol vagyok? Halvány emlékeim vannak arról, hogy mik történtek velem ez előtt....Hány órája, vagy esetleg napja? Fogalmam sincs, hogy mennyit aludhattam, vagy mióta vagyok ebben a szobában. James arcára, nyugtató jelenlétére és a fájdalomra emlékszem. A takaró szélét magamhoz szorítom ahogy felülök az ágyban. Körülnézek a szobában, de nem ismerős nekem a hely. A nagy csöndet gyomrom hangos korgása töri meg, de nem foglalkozom ezzel. Abban nagyon is biztos vagyok, hogy nem akarok innen kimenni. Nem tudom, hogy hol lehetek, de nem merek kimozdulni és valahogy nem is akarok más emberekkel találkozni. Nem érzem jól magamat, nem fizikailag inkább csak lelkileg és a fáradság is uralja még testemet. Ahogy kikászálódok az ágyból megpillantok nem messze tőlem egy széken pár ruhadarabot. Úgy pihennek ott, mintha csak rám várnának. Így nem is hezitálok sokat azonnal kezembe veszem őket és felöltözöm. Érzem, hogy kómás a tekintetem, de csöppet sem zavart. Tőlem aztán a legdögösebb színész is beléphet itt akkor sem fogok most nekiállni kisminkelni magam, vagy csak kifésülni a hajam. Viszont a mosdót csak azért is megkeresem, mert különben ismét pucéran feküdhetek vissza az ágyba. Dolgom végeztével visszacsoszogok az ágyhoz és jól magamra húzva a takarót visszafekszem. Semmihez sincs most kedvem csak feküdni és aludni, vagy bambulni ki a fejemből.
Hogy mivel telt el ez a két nap? Nos, miután felnyaltam magam a padlóról, áthoztam Masát az átmeneti szobámba, lemosdattam, levetkőztettem és betakartam. Ó nem, egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy a meztelensége bármit is jelentsen. Hoztam neki tiszta ruhát és megkértem Sammy-t, hogy néha nyisson be, nézzen rá a lányra és ha magához tért, hívjon fel. Nem hívott. Kezdtem aggódni, hogy már rég kivégezték. Aggódni? Én? Atya világ. Hát, ide jutottunk. Az első estémet kihasználtam és istenesen berúgtam, a másnapot pedig munkával küszöböltem ki. Most is épp onnan jövök. Először be akarok nyitni... A pajzsom kivételesen teljesen fent van, a vérvonalamnak hála teljesen leárnyékolom magam minden tekintetben. Egyrészt azért, mert nem vagyok felkészülve arra, hogy egy darabka én fog majd reagálni az érkezésemre, ahogy az enyém is tette egykor Arthur felé. Plusz jó lett volna nem összefutni a falkatagokkal, egy Amarokkal, Darrennel, és hóóójaj, Milagros-szal! Persze tudom, hogy tudják, de még senki nem hívatott, és már így is jóval több van a számlámon, mint amennyi ideális lenne. Plusz kamat. Ahogy az ajtóhoz érek, hallom a neszezését. Megtorpanok és puha ragadozóléptekkel visszamászom a konyhába, kerítek natúr sült húst, mellé rizst, bevágom a mikróba, fogok egy doboz tejet és ezzel a jól megrakott kupaccal megyek vissza. Azért még megtorpanok. Hogy kéne köszönjek? Nem, a filmes "elpróbálás" nem az én asztalom. És különben is James, ne szarakodjál már, menjél be, aztán majd ahogy esik, úgy puffan. Lenyomom a kilincset és belépek. Szótlanul teszem a kis asztalra az élelmes tálcát, a fekete bőrkabátomat pedig arra a székre dobom, ahogy Masa ruhái voltak. Aztán pedig leülök. Csendben. Nem megy, képtelen vagyok rendesen megszólalni. Előre dőlök ültömben, összekulcsolt kezeimmel a térdemre támaszkodok. - Hoztam neked enni-inni. Fehérje, az most úgy kell neked, mint az oxigén. Még ha jól is van, egy-egy hevesebb mozdulatnál érezni fogja még a csontok repedezettségét és a feszülő sebeket a testén. Egyelőre nem mondok többet, próbálok... Valahogy normálisan viselkedni. Csak nem tarolhatom le vidáman, hogy "héj, de jó, hogy fent vagy, gyere és élvezzük ki a csodálatos, új életedet és kergessünk lepkéket a hómezőn!". - Emlékszel valamire...? Puhatolózom mégis, majd szépen lassan erőt veszek magamon és apró rést nyitok a pajzsomon. De már ennyi is elég, hogy a farkasom kidugja az orrát, mint a kocsiba zárt kutya az éppenhogy lehúzott ablaküvegen... Szivárogtat kifelé a fehér bundás, mert kíváncsi arra a kis töpszlire, aki Masakóban most, hogy kicsit szabadon eresztettem a farkasom, egészen biztos felkapta a kis fejecskéjét. Pazar. Van valakinél sípolós labda?
Már majdnem visszaaludtam volna, mikor meghallom, hogy nyílik az ajtó. A takaró ahol kikukucskálok és megpillantom Jamest egy tálca élelemmel. A hasam azonnal megkordul, de nem vetem magam rá azonnal az élelemre. Lehet, hogy éhes vagyok, de csöppet sem kívánom, sőt talán kicsit undorodom is tőle. Az illatok azt sugallják, hogy bizony nagyon finom lehet a hús és a rizs, de a takaró biztonsága sokkal jobban tetszik nekem. -Köszönöm, de nem kérek!-Válaszolom nemes egyszerűséggel. Nem bújok elő, így is tökéletesen látom és hallom őt. Sőt ahogy jobban hallgatom a csendet mást is meghallok. Először nem tudom hová tenni ezeket a zajokat, de végül rájövök, hogy mik ezek...Léptek zaja, de nem csak egy féle...Többet is hallok. Hol közelednek, hol távolodnak. Van ami idegesítően pattogó, de még nyikorgó is. -Miért hallom őket? Nem akarom hallani...Iszonyatosan idegesítőek. Mint egy rossz zenekar behangolása lenne.-Suttogva beszélek hozzá és érezhető a hangomban, hogy az életkedvem egyenlő a nullával. A kérdésére kissé elgondolkozom. Igen emlékszem dolgokra, de nem mindenre, vagyis azt hiszem, hogy nem. Válaszolnék is neki, de ekkor hirtelen valami megmoccan bennem. Valami élettel teli, és valamiért izgatott érzést is érzek. Mintha egy másik lény élne bennem. Iszonyatos ez az érzés és azt szeretném, ha elmúlna, de e helyett inkább csak erősödik és ez a bizonyos másik „lény” leginkább csak ugrálna örömében és közel menne Jameshez, de semmi kedvem sincs kimászni az ágyból. Én csak pihenni akarok és azt szeretném, ha békén hagynának. -Igen valami dereng, de azt hiszem nem az egész nap....James mi ez? Miért nem hagy békén?-Úgy érzem most magam, mint egy hisztis kislánynak, pedig nem vagyok az a fajta, de most ezek a hangok és ez itt belül....Idegesítenek. Olyan érzés mintha valami ki akarna törni belőlem, vagy mintha egy moziban ülnék elsötétülne a kép és csak a léptek zaját adnák le. Olyan mintha itt lépkednének a fülem mellett, pedig a szobában rajtunk kívül nincs senki más.
Nem kér, hát persze, hogy nem kér. Elhúzom a számat, mert pontosan tudom, hogy csak dacol. Hogy a viharba ne lenne éhes? Emberként is annak kellene lennie, tekintve, hogy napok óta nem evett egy falatot se... - Rendben, ahogy akarod... - úgyis rá fog fanyalodni - Minden esetre itt lesz, ha esetleg meggondolod magad. Azt esetleg még eljátszhattam volna, hogy rendben, akkor visszaviszem, hogy a szavamba vágjon, hogy inkább mégis csak eszik. De ez általában a gyerekeknél működik, én pedig nem nézem annak Masát. Még akkor se, ha a szó farkas értelmében az. Kölyök. És elkezdődött... Az érzékei kiélesedtek, már természetes módon lát, hall és szagol jobban, mint eddig. Az alvás alatt beállt nála a dolog, de most kezd csak igazán felfigyelni rá. Engem egyáltalán nem zavar már az ilyesmi. Idővel megtanuljuk háttérzajként kezelni ezeket, nem veszünk róluk tudomást. Ahogy az ember szokja meg azt, hogy zajos utcára néz a hálószobája, és mégis minden gond nélkül képes mélyen aludni éjszaka. - El fog múlni, illetve majd hozzászoksz. - próbálok én kedves lenni, tényleg, de valahogy az én hangom is azt tükrözi, hogy baromi lelkes vagyok. Ironikusan persze. - Hidd el nekem, hogy ez még a legkevesebb a sok újdonság közül, ami most a nyakunkba fog zuhanni. Magyarán, addig örüljön, amíg csak a hangok zavarják. És azért beszélek többesszámban, mert hát valljuk be, az én nyakam is tele van mázsás ólomsúlyokkal, már ami ezt a helyzetet illeti. Remélem, hogy az a kis rés, amit engedek a pajzsomon, egy kicsit leveszi a terhet a vállamról. De nem igazán. Megpróbálhatnám esettanulmányként, az érdekes elemeket vizsgálva nézni a helyzetet, de nem megy. A farkasom kaparja az üvegkalickáját, mint valami hülye kutya, mert érzi, hogy a kölyke mocorog. Nélküle. Ott akar lenni vele, hogy megnézze, megbökdösse az orrával, hogy biztos legyen abban, hogy jól van és egészséges. Én is érzem a bőröm alatt és a csontjaimban azt a finom feszítést, amivel a farkasom nyomatékosítja, hogy itt akar lenni, de akkor se engedem tovább. Felsóhajtok. Előbb-utóbb úgy is át kell esnem a dolgon, szóval ahogy érzem a kölyök kesergő hívását, felkelek a székről, és mintha csak ólomsúlyok lennének a lábaimra kötve, úgy megyek oda az ágyhoz és ülök le a szélére. - Engedd... - parancsolok rá halkan és határozottan - Majdnem ízekre szedett egy zabolátlan kölyökfarkas, én pedig elhoztalak a falkánkhoz és megtettem, amit lehetett, hogy életben maradj. Amikor azt mondtam neked, hogy aki szörnyetegekkel barátkozik, az előbb-utóbb maga is azzá válik, nem gondoltam volna, hogy én teszlek majd azzá... Pontosabban nem én... Én csak javítottam a helyzeten. Fürkésző, kék tekintetem a lány arcán szalad végig, majd óvatos mozdulattal a takaró felé nyúlok, hogy lehúzzam róla és hozzáférjek a kezéhez, megnézve a harapásom nyomát. Ahogy a bőre az ujjaimhoz simul, a dögöm szinte nekirohan az üvegketrecnek, hátha ki tudja törni onnan... Nem, nem kellene felizgatnom őt, mert akkor Masa kölyke is idegesebb lesz. Eleresztem hát, lehunyt szemekkel és hagyom, hogy körbeudvarolja Masát. Nem állítom, hogy kimondottan szerettem volna ezt a lányt, de most mégis úgy érzem (azaz a fehér hülye), hogy bármit megtennék érte ezentúl. Picsába. - Azért nem hagy békén, mert velem akar lenni. Szóval ne ficánkolj, maradj nyugton és egy kicsit próbálj nem pánikolni. Hogy vannak a sebeid? A hangom még mindig meglepően halkan és komolyan cseng, valahogy semmi nyoma benne a jopofaságnak, helyette inkább szelíd és öreges. Öreges?! Iszonyat nagy és érett bölcs lehetek. Bekapcsoltak az utódnevelő ösztöneim, és rohadt furcsa, hogy ez létezik.
El kellene hinnem mind azt amit mond, de jelen pillanatban erre képtelen vagyok. Ehhez nem lehet hozzászokni. Ilyen zajok mellett az ember még a gondolatait sem hallja...Embert mondtam volna? Ez még viccnek is rossz. Már nem vagyok ember, egy szörny lett belőlem. Szóval mindenre emlékszem. Bevillannak azok a képek mikor az a farkas letámad, majd James és az a szoba. Miért mentett meg? Miért nem hagyta, hogy meghalljak? Az egész életem tönkrement. Egy valamire vágytam mindennél jobban és azt is elvették tőlem. Ezek után mi értelme lenne továbbra is itt maradni? Mérges voltam rám, még akkor is ha nagyon is jól tudtam ott nagyon mélyen bent ahol már csak a korom sötétség van, hogy egyszer örülni fogok annak, hogy rám talált. Sokáig nem tudtam ezzel foglalkozni mert az a valami bennem egyre izgatottabb és nyugtalanabbá vált. Nem értem, hogy most mi is történik velem, hogy miért érzem mind ezt és miért vágyik annyira James közelségére és ez csak fokozódik akkor, mikor leül mellém az ágyra. ~Hagyd abba! Takarodj innen és hagyjál békén!~ Kezdek idegessé válni tőle és próbálom elkergetni, de semmit sem használ. Viszont mikor James keze az enyémhez ér minden megváltozik olyan hirtelen, hogy csak pislogok. Az a lény megnyugszik és „dorombol”. Már nem akar kiugrani és James nyakába vetődni, most csak élvezi a közelséget. Érzem ahogy szép fokozatosan eluralkodik rajtam egy kellemes meleg és békés érzés. Úgy ahogy én is lenyugszom és haragom is eltűnik. -Már sokkal jobb. Nem fájnak annyira.-Először én is csak a karomra pillantok, majd tekintetemet Jamesre emelem. -Mi ez itt bennem? Mikor leültél mellé megnyugodott és ahogy hozzámértél...Nem értem James.-Érzem ahogy ismét könnybe lábadnak a szemeim. Félek ettől az egésztől. Tudom jól, hogy belőlem is az lett, mint Jamieből vagy Jamesből, de nem tudom, hogy mi vár rám ezek után. Pár dolgot mesélt nekem Jamie a farkasokról, de azt nem, hogy milyenek a legelső pillanatok. -Veszekednek! Túl hangosak James! Állítsd le őket kérlek!-Befogom a füleimet reménykedve abban, hogy nem fogom hallani a két farkas közötti veszekedést, de sokat nem segít rajtam. Mindent tisztán hallok nem is kell megerőltetnem magam, vagy poharat nyomnom a falhoz, hogy jobban halhassam. Ez iszonyatosan ijesztő. Mostantól mindig ez lesz? Mindenkit hallani fogok?
Ha már sokkal jobban van, az azt jelenti, hogy az állapota stabil, a regeneráció beindult, úgyhogy minden bizonnyal megmarad és a teste képes magában hordozni a farkast. Ennek csak azért örülök, mert ennyi megpróbáltatás után igazán megérdemeljük mindketten, hogy a befektetéseink ne vesszenek kárba, nem...? Dehogynem. A kérdésére lassan felvonom a szemöldököm. Ugye ezt most nem komolyan kérdezi...? Hiszen beavatott, pontosan tudja, hogy mi az benne... Felsóhajtok és játékos könnyedséggel simítok végig az alkarján. - Tudod jól, hogy mi az Masako... Egy kölyökfarkas. Az enyém. Én teremtettem, tehát a jelenlétem és a közelségem nyugalomra inti. Perpill mondhatjuk úgy, hogy egyelőre nem te, hanem én parancsolok neki. Ja igen, egyelőre. Hogy hogy a fenébe fogom megtanítani őt az ellenkezőjére, arról halvány lila gőzöm sincs. A légzésem valahogy idő közben nekem is nyugodt, lassú üteműre csitult. Úgy látszik, hogy fehér hercegnek tetszik a trónörökös. Na nem mintha olyan gyakran lennék idegbeteg, de legalább a lány közelében én is jobban érzem magam. Vagyis a dög. Először nem értem, hogy mégis miről beszél. Annyira természetes már számomra az itteni zsibongás, hogy nem igazán tudatosul bennem, hogy egyáltalán létezik. Azonban az ajtó felé kapom a fejem, amikor Masa közli, hogy veszekednek és arra kér, hogy állítsam le őket. Normális esetben valószínűleg eleget tennék a kérésének, valahol legbelül érzem is a késztetést. A farkasom is ugorna, hogy rendet tegyen, hiszen nem hagynak nyugtot az ő kölykének. Na de nem úgy van az! - Nem, Masako. - közlöm vele komolyan és halványan elmosolyodom - A dolgok mostantól megváltoznak, és nem fogadok el menekülés vagy meghátrálást. Ezt meg kell értened. Csak azért nem állok fel és kezdek járkálni a szobában, mert a szőrgombóc valószínűleg hisztizni kezdene, azt pedig most nagyon nem akarom. - Az érzékeid kiélesedtek, a testedben pedig egy pajkos kölyök él, aki a családjával akar lenni. Az a család pedig én vagyok, később pedig a falka. Az elkövetkező évtizedekben együtt leszünk, kapsz majd egy mentort, aki megtanít arra, amire én nem leszek képes. De megvédeni én foglak. Van valami konkrét kérdésed? Igazából fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom neki. Ugyan azt nem lehet, mint amit én hallottan Arthurtól, tekintve, hogy egyrészt nem vagyok a klónja, másrészt nem egy profi gyilkost készülök kinevelni. Van különbség. Ja igen! Tudom, mit kell mondanom. Az igazi ütőkártyát. - Légyszíves egyél. Szeretném, ha együtt működnél velem, és azt tennéd, amit mondok. Csak neked lesz rosszabb, ha ellenállsz. És ha ezt megígéred nekem, akkor hamarabb találkozhatsz... Jamie, ugye? Vele. Kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyire hatja meg a kis srác, tekintettel arra, hogy ő is nálunk van és minden bizonnyal valahol itt van a környéken. Én kértem, hogy ne engedjék ide és lehetőség szerint még ne is tudjon arról, hogy mi történt. Bár mivel fürkész, lehet, hogy már megérezte a lány szagát...
Lehet, hogy beavatott vagyok, de senki sem mesélte el nekem, hogy milyen érzés egy farkassal osztozkodni és bevallom őszintén nem is akartam megtudni. Teljesen megvoltam e nélkül is. Tudom, hogy most viszont ezt el kell fogadnom, meg kell tanulnom vele élni, de nem lesz könnyű. Lehet, hogy másoknak könnyebb volt megszokni, megszeretni azt a lényt, de nekem nem lesz az. James szavait természetesen felfogom, de nem tudok rájuk mit mondani. Az érintését, ahogy az előbb is mindennél jobban élvezem. Érzem is, hogy mikor elenged az a farkasnak nevezett valami ugrana, hogy elkapja a távolodó kezet. Legszívesebben hozzábújnék ahogy kölyök kutya az anyjához, de nem teszem, túl bizarr lenne, de hogy enyhítsem ezt az érzést gyengéden megfogom James egyik kezét. A könnyeim lassan visszavonulnak, bár bármelyik pillanatba ismét a felszínre törhetnek. A veszekedés nagy örömömre magától is abba marad, bár a hangokat továbbra is hallom. Komolyan mondom mintha egy dilis lennék. -Nem tudom. Most nincs kérdésem, azt hiszem. Előbb fel kellene ébrednem és rendesen felfogni mindent. Kell nekem még egy kis idő.-Most előveszem a nagy boci szemeimet és úgy pillantok fel Jamesre. Tudom, hogy idővel sokkal együttműködőbb leszek és nem leszek ennyire letört, de addig kérnék egy kis időt és türelmet. Az evés hallatára grimaszolni kezdek. Nem arról van szó, hogy mint egy tinédzser lázadni akarok, hanem csak egyszerűen nem kívánom. Tudom, hogy ennem kell és az ott belül is nagyon akarja, de csak játszanék az étellel. Az mondjuk igaz elég nagy motiváció az, hogy akkor hamarabb láthatom Jamiet, bár miatta is tartok, hogy vajon mit fog szólni, hogyan fog reagálni. Egyáltalán tudja már, hogy mi történt velem? -Rendben! Megpróbálok enni belőle!-Ilyenkor nálam már az is nagy szám, ha pár falatot is le tudok nyelni úgy, hogy később nem jön ki. Szépen felülök az ágyban, majd ha esetleg megkapom a tálcát (mert ellenállhatatlanul aranyosan pislogok) akkor el is kezdek eszegetni belőle. Kis falatokat veszek a számba, nem akarom elkapkodni. Az első falatok lenyelésekor érzem, hogy a kisfarkas örömében ugrándozik. Na jó be kell vallani ez valóban jó érzés. -Hogy bírod elviselni ezeket a hangokat? Ebbe bele lehet őrülni!-Pillantok fel rá a tányérról, miután lenyeltem egy falat husikát.
- Hát... Időnk az van. Úgy párszáz év, a csak addig valaki el nem tesz láb alól. Mondja valaki, hogy nem vagyok optimista! Na ugye. Azért annak örülök, hogy viszonylag könnyedén sikerült végre rávennem, hogy egyen valamit. Az első pár falat után úgy is átmegy majd zabagépbe, de erre azért nem hívom fel a figyelmét. Csak felkelek, eleresztem őt, hogy oda tudjam vinni a tálcát. Miután átadom, visszaülök az ágyra, és jobb híján a térde magasságában a lábára fektetem a tenyerem, igaz hogy takarón keresztül, de a semminél ez is jobb. Legalább is remélem. - Jóétv'. Hagyom, hogy nyugodtan hozzáfogjon, és azt is, hogy közben kicsit ébredezzen, ahogy ő fogalmazott. Bár a csirkehúsban nincs koffein, a táplálék ki fogja tisztítani a fejét is. Bambulok. És ebből a magam elé meredésből csak a kérdése térít magamhoz, ahogy hirtelen felkapom a fejemet. - Mondtam, hogy hozzá fogsz szokni, nem? - csattanok kicsit türelmetlenül. Egyébként is feszült vagyok kicsit a helyzet miatt, azt meg egyébként is utálom, ha papagájt csinálnak belőlem - Hidd el, hamarabb, mint gondolnád. A mondandóm második fele már sokkal nyugodtabban hangzik. Nem hibáztathatom őt a saját hülyeségemért. Igen, most van az, hogy nem lehet felállni, hogy nekem ehhez nincs kedvem, csá. Most kell felelősséget vállalni. Hogy én mennyire utálom ezt... - Majd ha jobban leszel és rendesen tudsz alakot is váltani, csinálunk olyan gyakorlatokat, amik segítenek abban, hogy rendesen bánj az új érzékeiddel. - meglapogatom a térdét finoman - Plusz, addig is azt ajánlom, hogy bármit is csinálsz, azt csináld óvatosan, mert lehet, hogy nem hiszed el, de ha én most a kezedbe adnék egy vasrudat, két pillanat alatt masnit kötnél rá. Leverhetsz dolgokat, eltörhetsz dolgokat, egy baráti kézrázással eltörheted egy ember kezét... Nem viccelek, velem megtörtént! Először én sem hittem el, gondoltam, hogy kipróbálom és bejött. De nem ez a vicces, hanem hogy utána röhögve kértem elnézést. - Úgyhogy most egy darabig nem mehetsz az emberek közé... Most fent vagyunk a White Mountains síparadicsomának egy eldugott szegletén. Ez a farkaslak, itt él és mozog a csapat legjava. A városba engedély vagy társaság nélkül nem mehetsz le. Viszont tudom, hogy szükséged lesz pár dologra, szóval szeretném, ha majd átgondolnád, el kell-e intézni valamit neked, vagy hogy mit akarsz, hogy felhozzak a házadból. Ennyit azért igazán megtehetek nem? Sőt, ami azt illeti, úgy érzem, hogy meg is kell.
Ahogy felcsattan kissé a meglepettség ül ki arcomra. Nem akartam feldühíteni, de akkor ezek után alaposabban végig gondolom, hogy mit is kérdezek tőle és hogyan. -Értem és bocsánat!-Mondom olyan kislányosan megszeppenve, mivel végül is én most kölyöknek számítok. Meg kell tanulnom egy csomó mindent, mint amikor baba voltam. Oké itt nem járni, vagy beszélni kell megtanulni, hanem bánni a farkasommal és az erőmmel, gondolom nehezebb is lesz ez a folyamat és kelleni fog egy csomó türelem is. Vajon képes leszek rá? Mi van, ha végül feladom vagy bármennyire is próbálkozom nem megy? Biztosan volt már ilyen eset. Nem mindenki tudja ugyan úgy feldolgozni a dolgokat. Van akinek elég csak pár óra, de van akinek több év kell, sőt talán egy élet is kevés hozzá. Miközben hallgatom őt tovább csipegetek az ételből, ami különben kimondottan finom. Kinézetre egy átlagos ételnek tűnt, de tévedtem. Bár mondjuk a rizs nekem kicsit túl sós,. De ez legyen a legnagyobb problémám. -Ki csinálta ezt? Mert nagyon finom. Egyszerűnek tűnik, de mégis telt íze van.-Mintha valami titkos hozzávaló lenne, vagy nem is tudom. A kijelentésére miszerint nem nagyon mozdulhatok majd ki a városba az egyik falat szinte megakad a torkomon. Én pont egy olyan jellem vagyok, aki nem bír huzamosabb ideig egy helyen maradni. Nem tudom, hogy mekkora ez a farkaslak, vagy, hogy milyen nagy birtoka van, amit be lehet járni, de az a tudat, hogy csak engedéllyel mehetek a városba rémisztő. Kezdem úgy érezni magam mint egy rab. Ismét a kiborulás szélére kerültem, amit csak az újból megjelenő könnyeim erősítenek meg. Tudom, hogy nem ez a világ vége, de jelenleg azt sem érzem, hogy ez egyszer valamikor jobb lesz és élvezni fogom. -Szóval itt kell maradnom mint egy fogoly. Remek!-A kérdésére rögtön rávágnám, hogy a régi életem kell, de azzal nem érnék el semmit. Maximum annyit, hogy őt is kiborítom az meg nem célom. -Sok minden kellene nekem...De a táskám...A táskám megvan? Abban van a lakáskulcsom, telefonom, minden fontos holmim! És mi lesz a boltommal meg a rendeléseimmel? Sok ruhát kellene megvarrnom. Nem mondhatom vissza őket, mert akkor már be is zárhatok!...És, hogy mi kellene még? Nem tudom...Ruhák, női holmik a laptopom,...az egész lakás.-Egyszerűbb lenne, ha én mehetnék haza és pakolhatnék össze, hogy átgondoljam az egészet. Mi az amire nincs szükségem a közeljövőben, amit esetleg majd később pótolhatok. Mert gondolom akkor a lakásomról is le kell mondani. Miért pont velem történik mind ez?
Remek, sikerült megijesztenem. Pedig egyáltalán nem akartam a lelkébe gázolni, egyszerűen csak... Nem bírom kezelni a helyzetet. Felsóhajtok, és azt hiszem, hogy jobb, ha már most, finom hangon és a tőlem telhető legnyugodtabban világosítom fel a helyzetről. - Ne kérj bocsánatot, Masa... Én bocs. Tudod, nem így terveztem én sem. Nem terveztem, hogy lesz majd egy kölyköm, és ha nem is hiszed el, nekem legalább olyan furcsa, új és nehéz a helyzet, mint neked. Szóval... Legyünk, vagyis... Próbáljunk meg a lehető legtürelmesebbek lenni a másikkal, jó? A szemem kissé szomorú, de azért rámosolygok, hogy érezze, tényleg őszintén beszélek. Ha már itt van ez a helyzet, akkor meg kell próbálnunk a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem? De. Na ugye. A mosolyom tovább szélesedik, amikor az ételről kérdez. - Nem tudom, ki csinálta. Lehet, hogy Isabelle, lehet, hogy valamelyik másik csaj... Tudod, ha itt valaki nekiáll főzni, az mindig hagy valamit a hűtőben a többieknek. De ugye, hogy jó? Ez pont olyan, mint a hallásod, jobban érzed az ízeket, az illatokat... Meg ilyesmi. Meg ilyesmi? Kegyelmes Isten az Égben, hát hogy lehetek ennyire masszív idióta? Most aztán biztos a magabiztos és mindent tudó, nagy bölcs nevelő képében tetszeleghetek a kölyköm előtt... Felsóhajtok, mindegy. Majd lesz még jobb is, remélem. - Hé-hé-hé, ne mondj ilyet! Felőlem aztán le is mehetsz, ha te is azt akarod tenni másokkal, mint ami veled történt! Mert elárulom, hogy aki téged megtámadott, az is egy felelőtlen kölyök volt, aki valószínűleg engedély nélkül tartózkodott emberek között. Nem akarom lehordani, csak azt akarom, hogy lássa, hogy mindenki jobban jár azzal, ha egy ideig kerüli a belvárost, és minden olyan embert, akik esetleg felhúzhatják. - A táskád nincs meg, sajnálom. De az életed igen... Egyébként nem baj, ha nem jut minden az eszedbe, én úgyis sokat mászkálok, legfeljebb megyek többször. És ha jobban leszel, majd lemegyünk együtt is. Kicsit megszorítom a lábát ott, ahol fogom. Puszta reflex. Aztán egy darabig még nem mondok semmit, szeretném, ha nyugodtan enne, de azt hiszem, hogy lenne még pár dolog, amit jó lenne, ha tudna előre. - Masako,most hogy bekerültél a falkába, tudnod kell, hogy ezelég sok változással fog járni és nagyon sokat kell tanulnod. Első körben arra kérlek, hogy bárkivel, akivel találkozol, legyél tisztelettudó és udvarias,rendben? Valószínűleg el kell, hogy vigyelek Milagros-hoz. Ő a vezetőnk, az Atanerk, az Alfa, a legerősebb köztünk. Az ő szava a törvény, ő dönt életről és halálról. Szeretném, ha jó benyomást gyakorolnál rá, oké? Ha nála rendben vagy, akkor hidd el, hogy az egész életed könnyebb lesz majd. A többiről... A többiről majd írok neked jegyzetet és ki fogom kérdezni. Ezt talán még meg tudom csinálni, azt hiszem. Egyelőre elmondtam neki a legfontosabb dolgokat, szóval... Nem tudom, hogy mi lenne most ésszerű. Mármint... Ó basszus, de tudom. - Ja igen! Két hetünk van teliholdig, szóval kicsit bele kell húznunk a gyakorlati dolgokba. Akarsz előbb alakot váltani? Teliholdkor mindenképp fogsz, előbb csak akkor, ha segítek benne vagy ha szélsőséges érzelmi állapotba kerülsz. Ha túl dühös vagy, ha rettegsz, ha szexuális helyzetbe kerülsz, ha túl boldog vagy... Bár, azt hiszem, erre az utóbbira nem nagyon alapozhatunk. Így legalább tudatom vele, hogy pontosan tudom és megértem, hogy egyáltalán nem boldog, és nem örül a helyzetnek. De mint mondtam, jobb lesz, ha összefogunk és együtt dolgozunk, mert ha nem fog menni, akkor tényleg évtizedekig csak szenvedni fogunk.
-Rendben!-Bólintok egyet a kérdésére, majd a mai alkalommal legelőször egy aprócska mosolyt varázsolok az arcomra. Általában elég türelmes alkat vagyok és remélem ezek után is az leszek. Igaz nem ismerem túl jól Jamest, de nem tűnik egy bunkó jellemnek, így idővel biztosan megkedveljük majd egymást, mint barátok. Csak mikor elmagyarázza, hogy miért is érzem ennyire jól az ízeket, szagokat esik le nekem, hogy Jamie is mesélt nekem erről. -Oh tényleg! Tudod mikor először Jamievel találkoztam vettünk egy-egy hamburgert egy mozgó büfében és ő azonnal megérezte, hogy a hús már romlott, pedig én semmit nem éreztem. Akkor furcsálltam is, de utána elmagyarázta...De furcsa, hogy most én is érezhetem...Legalább ez egy jó dolog....Bár mondjuk, ha egy hajléktalannal fut össze az ember, vagy bekerül egy csupa izzadó férfiakkal teli konditerembe, akkor mondjuk nem pont előnyös ez az érzékeny orr.-Tudom hülyeségeket beszélek, de igazából ez jó. Talán kezdek kissé oldódni, ami nagy szám nálam főleg ebben az állapotban szóval tessék kibírni a hülyeségeimet. -Nem én nem akarom azt. Eszem ágában sincs megtámadni egy embert....Viszont egy helyben maradi is utálok. De kibírom, vagyis megpróbálom....-Nem ez lesz a legnagyobb kihívás ezzel tisztában vagyok, így inkább nem is foglalkozom ezzel a témával tovább. Maximum, majd itt a farkaslakban sokat fogok mászkálni és mindenkinek az idegeire megyek vele. Oh miért is nem lepődök meg azon, hogy nincs meg a táskám? Remek! Ám legalább minden fontosabb adatot lemásoltam a laptopra, így telefonszámok, rendelések és minden egyéb is megvan. Csak majd egy új telefon fog kelleni. -Értem! Akkor egy telefon is kellene nekem. Természetesen kifizetem meg minden. Nem kell semmi extra benne, elég ha csak tudok vele telefonálni és smseket küldözgetni. Nálam valahogy nem hosszú életűek ezek a kütyük.-Az, hogy még mindig érzem a kezét rajtam továbbra is nyugton tartja a farkasomat. Ha el kellene képzelni egy olyan képre tudnék gondolni, mint amikor a kölyökkutya jóllakottan és boldogan fekszik le anyja mellé a meleg kandalló előtt. Szavaira először csak bólogatok, majd mikor befejezi szavakkal is reagálok. -Nem szokásom tiszteletlen lenni idegenekkel, Hacsak az nem bunkó velem, de ígérem kedves és bájos leszek! A főnökasszonytól kell félni? Olyan karót nyelt boszorkány, vagy azért nem vészes?-Azt hinné az ember, hogy egyetem után már nem fog kelleni tanulni, magolni, amit majd kikérdeznek. Örültem is neki, hogy a vizsgáktól, zárthelyiektől megszabadultam erre tessék. Most megint görnyedhetek egy jegyzet felett órák, vagy napok hosszat. És eljött az amitől a legjobban rettegtem. Erről is sokat mesélt nekem Jamie, hogy kezdetekkor mennyire fájdalmas. Az egészben ez a legrosszabb. -Pontosítok...az utóbbi kettőre!-Mondom kissé gúnyosan, majd inkább előveszem a komoly arcom. -Erről inkább nem mondok véleményt. Ha lehetne ezt az egészet kihagynám, de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Inkább azt csinálom, amit te mondasz. Ha azt mondod, hogy jobb lenne előtte túlesni egy-egy alakváltáson akkor legyen, bár nem mondom azt, hogy könnyű eset leszek, de megpróbálok majd nem sokat hisztizni!-Közben félre is teszem a tálcát mert egyelőre ennyi bőven elég volt. Körülbelül mindennek a felét ettem meg, de a tej az teljesen elfogyott. Igaz nem volt valami kellemes az íze, érződtek benne a hozzáadott anyagok, de azért jól esett.
Elcsípem a mosolyát és magam is így teszek. Mármint, visszamosolygok. Ínséges időket élünk, azzal kell beérni, ami van. És ez máris előrelépésnek számít, azt hiszem, főleg ennyi könny és macera után. Szépen végighallgatom, hogy milyen kalandjai voltak a másik farkassal. Azért nekem még mindig nem teljesen világos, hogy miért kellett annak a gyereknek felfednie magát Masako előtt, de így utólag azt hiszem, hogy hálás vagyok érte. - Figyelj... Nem tudom, hogy mennyire vagy ismerős a környéken, de nem kell bezárva lenned. Ez a hely rohadt nagy, egy egész hegyvidék, minden szirszarral, amit akarsz. Ezen a területen szabadon mozoghatsz, és szerintem sok dologgal el tudod foglalni magad. Meg szerintem ha elkezdünk tréningezni, leszel annyira fáradt, hogy ne is akarj mászkálni, csak bedőlni az ágyba és aludni. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, azt ő majd eldönti. De azért nem kell arra gondolni, hogy be lesz zárva húsz négyzetméterre... Ez eleve egy síkomplexum, meg erdő... Szép a táj, jó a levegő, lehet kirándulni meg hóembert építeni... Jó, hülye vagyok, tudom. A telefonra csak bólintok. Legyen ez a legkevesebb, felőlem még iPhone-t is kaphat. Nem mondom, hogy farkas viszonylatban olyan mocskosul megszedtem magam, de tény, hogy a dokik mindig is jól kerestek, szóval nekem is van megtakarításom, még ha nem is fektettem be látványos üzletekbe. Akkor majd délután veszek neki valamit, lehetőleg olyat, amin van játék. Fene se tudja, lehet, hogy azzal le tudja foglalni magát. Amikor Milagros felől kérdez... Nem tudom, hogy pontosan hogy fogalmazzak. - Nem, nem karót nyelt, egyáltalán. Rendes nő. Csak keménykezű, de ez így van jól. És nem tudom, hogy mennyire fogja díjazni, hogy lett még egy kölyök a falkában, tekintettel a jelenlegi helyzetünkre. Mindezt úgy mondom, mintha Masának lenne fogalma a két falkáról és a köztünk lévő konfliktushelyzetről. Szóval nem is mondok többet a dologról, ha csak vissza nem kérdez, mert nekem ez már tök természetes. Mint annyi minden más. És hogy mennyi mindenbe bele fogok bukni ezét! Ha. A pontosítására kicsit gyanakodva mérem őt végig. Nem csúnya lány, nem értem hát, hogy miért ne lenne esély arra, hogy esetleg felhevült helyzetbe kerüljön valakivel. De nem forszírozom inkább. - Buta vagy. Mondom neki gyengéden, és ha hagyja, akkor egy lágy és gyors mozdulattal végigsimítok az arcán. És különben is: olyan nincs, hogy James Lee Howard, született Richard Kenway utódja ne legyen elragadóan szexis és az ellenkező nem bálványa! Ilyen csorba nem eshet a méltóságomon. Ha nem is most, hát majd kinevelem. Muhaha. - Akkor jó, mert én se vagyok könnyű eset, szóval ebben is hasonlítunk. Én azt mondom, hogy nem árt, ha tudod, mi vár rád. Szóval pihenj most mondjuk még két napot. Szokd meg az új érzékeidet, ismerkedj meg néhány falkataggal. De ha esetleg olyat látsz itt, akit már emberként ismertél, de nem tudtam, hogy farkas, azért annyira ne lepődj meg. Sokkal többen vagyunk, mint hinnéd. Nevetem el a végét egy kicsit. Mert hát, könnyen lehet, hogy rengeteg farkast megismert már, de nem tudja róluk, hogy kifélék, mifélék. - Aztán kimegyünk, járunk egyet az erdőben. Kikocogunk, futunk egye, aztán megpróbálkozunk az alakváltással. Hozzak valami mást? Kérdezem, a fejemmel pedig a félretett tálca felé bökök.
-Nem ismerem ezt a helyet. Sosem jártam a hegyeknél, vagy a síparadicsomban, mivel még síelni sem tudok. Szóval teljesen idegen számomra ez a hely, de a város is az volt mikor ideköltöztem. Szóval csak nem olyan vészes és nem fogok eltévedni, ha esetleg egyedül nekiindulok.-Bár lehet, hogy egyedül nem kellene elmászkálnom, de akkor meg várjam meg mindig, hogy Jamie vagy esetleg James ráér engem kísérgetni ide-oda? Azt hiszem át is harapnák a torkom, ha ezzel rabolnám az idejüket. -Jelenlegi helyzet? Miért mi történt? Bár gondolom ez még nem tartozik rám. Nem is kell válaszolnod...Majd, ha teljes jogú tagja leszek a falkának.-Mert lehet, hogy James kölyke vagyok, de a szavaiból azt vettem ki, hogy annak a nőnek a jóváhagyása is kell ahhoz, hogy én is falkatag, vagy mi a fene legyek. Tudom gyűlölöm ezt az egészet úgy ahogy van, de ha már megtörtént muszáj a legjobbat kihoznom belőle. Azt nem mondom, hogy nem fogok még sírni e miatt, de legalább valamilyen szinten már el tudom fogadni, hogy ez történt velem. Bár azt nem tudom, hogy ha meglátok egy babát hogyan fogok rá reagálni, de remélem akkor majd lesz mellettem valaki. Buta vagyok? Most mégis miért? Mert azt mondtam, hogy szexuális helyzetbe kerülni. De hát jelenleg komolyan így gondolom és nem azért mert elégedetlen lennék magammal. Tudom, hogy nincs nagy mellem, vagy kerek fenekem, de ez engem nem zavar. Ha bajom lenne velük akkor már rég átestem volna egy műtéten, ahogy a többi olyan lány, akik utáltál a testüket. Viszont a kis simogatása egy apró mosolyt csalt az arcomra és érzem, hogy belül az a dög is örült neki. Úgy tűnik, most valamiben egyet értünk....Vagy csak ő miatta esett olyan jól ez az érintés? A franc se tudja ez már..Grrrrr...Most már mindig ez lesz? Valóban jó az, ha elmondja mikre számíthatok. Tudom, hogy így is lesznek meglepetések, mert vagy nagyon is a legrosszabbra készülök fel, vagy nem, bár szerintem inkább majd az előbbiek lesznek. -Rendben megpróbálok nem meglepődni, bár nehéz lesz...-Vagy a meglepett arcot társítom egy mosollyal és akkor máris jobb lesz a helyzet. -Hogy tessék? Futni? Ééééén?....Hát ez nagyon vicces! Életemben nem sportoltam...na jó a suliban igen, de csak azért mert az kötelező volt, de amúgy meg ki nem állhatom a futást...-Remélem nem gondolta komolyan, hogy majd elkezdünk az erdőben bolondok módjára rohangászni. Persze farkas alakban megértem, hogy szükség van rá, de két lábon minek? Miért akarjuk magunkat kínozni?
Hát most mit mondjak... Nem tolom Masa arcába a tényt, hogy a farkasléttel együtt jár az is, hogy soha többet nem fog eltévedni, tekintve, hogy a farkasa a vadon fái között van otthon, és mindig tudja, hogy hol jár, merre suhan a fák között... Ha máshogy nem is, de a saját szagát követve mindig vissza fog találni oda, ahonnan elindult. A kérdésére nagyon szívesen válaszolnék, azonban tesz egy olyan megjegyzést, aminek kapcsán egyből ráncba szalad az egyébként nyugodt, sima homlokom. Tudom, talán elhamarkodott kijelentés ilyet mondani, tekintve, hogy még nem jelentkezett mustrára Milagros színe előtt, de attól még, ha félek is kissé a dologtól, egy valamit biztosan tudok. - Már most teljes jogú tagja vagy a falkánknak. És ez nem is lesz másként, amíg én itt vagyok. Csendesen, mégis vészterhes komolysággal hagyják el a számat a szavak. Talán a kiskölyök még fel sem fogja, hogy ennek milyen jelentése van. Talán még én sem értem teljesen. Talán nem is fog kiderülni, hogy milyen sokba kerülhet majd nekem az, hogy beharaptam őt. De talán jobb is így az édes, naiv tudatlanság. Hogy verekednem kell érte? Hogy szájalnom kell valakivel? Nem, nem feltétlenül az én stílusom, ez tény. De ha én akarom, hát könnyedén összecsomagolhatok, felkaphatom Masakót és elvihetem magammal, messze innen. Akkor viszont a falka elveszti a minden bizonnyal legjobb Kangunartját, akinek bejárása van az Őrzőkhöz és aki van annyira gátlástalan, hogy bárkivel összefekszik némi információért cserébe. Aki tartja a hátát mások miatt és aki ügyel arra, hogy a saját szarjukban vergődő falkatagok lelki békéje visszataláljon a helyére. Dehogy, nem vagyok én senki kapcarongya, ezt mind önként és dalolva teszem. Hát ha valamikor, akkor most kifejezhetik, hogy hálásak érte, ha pedig nem, hát tehetnek egy szívességet. Vagy kettőt. És bár elkomorodok, a futás felemlegetése újfent sokat mondó vigyort csal a képemre. Mondtam már, hogy hangulatember vagyok? - Hát most már nem lesz annyira vicces. - nevetek fel kissé - Meglátod, ahogy kimegyünk a hóba, könyörögni fogsz, hogy rohanhass, mint egy őrült. Tényleg... De szerintem élvezni fogod. Életrevaló kis emberke voltál eddig is, szóval én nem aggódom. Az utolsó mondatommal párhuzamosan felkelek az ágy széléről és finoman megsimogatom Masa kócos haját a feje búján. - Elmegyek a cuccaidért. Később jövök. Addig nyugodtan nézz körbe, ha van hozzá energiád, de a házból ne menj ki, jó? Még így is elég necces, hogy ne fusson bele a kis barátjába, de gondolom, ő most úgyis lent van a műhelyben Darrennel.
Szóval én is falkatag vagyok. Tudom, hogy ennek örülnöm kéne és mikor Jamiet befogadták nagyon is örültem neki, mert tudtam, hogy neki ez mennyire fontos....De nekem nem volt az. Gondolom persze addig jó, míg itt maradhatok közöttük és nem kell egyedül kószálnom, mint anno Jamie. Majd ennek is örülni fogok idővel. Amilyen komoran és szomorúan kezdődött ez a beszélgetés olyan jól is végződött. Ez engem meg is lep, leginkább a saját viselkedésem, nem hittem volna, hogy mondhatni ilyen jól fogom viselni ezt az egészet. Talán Jamesnek köszönhetem, hogy most nem egy sarokban kuporodva sírom ki a szemem...Nagyon kedves hozzám és türelmes is, amire jelen helyzetben szükségem van. A nevetésére csak mosolygok, majd csodálkozó tekintettel pillantok rá. -Hát én ezt nem tudom elhinni. Hogy én könyörögjek azért, hogy futhassak...Neeem az ki van zárva!-Ezt nem fogom tudni elhinni neki, csak ha tényleg megteszem, bár eléggé szürreálisnak tartom ezt. A haj kócolásra csak egy grimaszt és egy „Ezt mégis hogyan képzelted!?” arcot. Nem vagyok én kiskölyök, hogy ilyeneket csináljon...vagyis de igen, de nah értitek hogy értem. -Igen is főnök nem megyek ki a házból, bár ma szerintem a szobából sem fogok kimozdulni!-Lehet, hogy halálra fogom unni magam, de nincs kedvem kimenni emberek közé főleg, hogy mindenki úgy fog nézni rám, mint valami újfajta jelenségre. -Még lenne egy kérésem! Ha netán meglesz a telefon kiírnád a boltom ajtajára a számot? Tudod fontos nekem az üzletem és nem akarom, hogy e miatt be kelljen zári és ha élőben nem tudnak elérni akkor legalább a telefonszámuk legyen meg. Persze ezt csak akkor, ha nincs sok dolgod!-Nem akarom én őt, mint egy csicskást ugráltatni, csak valóban jó lenne valahogy jelezni az emberek felé, hogy még élek, csak egy ideig nem tudok kinyitni. Természetesen, ha James belemegy elmondom neki merre is találja a boltot, majd amint kisétál a szobából és félre teszem a tálcát és ismét eldőlök az ágyon. A hangokat most még jobban hallon és már a beszélgetés sem tereli el a figyelmem. Csak pár percig bírom így, majd a párnámat a fejemre nyomom reménnyel. Nem sokat segít, de jobb, mint a semmi és idővel azért sikerül ismét elaludnom.
- Fogadok veled egy forrócsokiban, hogy így lesz. Vetem fel hirtelen az ötletet, amikor ennyire ellenkezik a futás kapcsán. Előttem a kép, ahogy lefogom a lányt, ő pedig mindenáron el akarsz tőlem szabadulni, hogy a fák közé vethesse magát. Persze mindezt olyan képregényes-rajzfilmes fejekkel megrajzolva. Lehet azért, mert keleti lány? Na, James, ne legyél már ekkora segg.... A kérését figyelmesen hallgatom. Mélye sóhajtok és kifújom a levegőt. Jóóó... Akkor megcsinálom ezt is. Na nem mintha nem lenne még hatezer másik dolgom, de belefér. Én meg eleve hülye vagyok, amiért megint leragadok ilyen apróságoknál. Basszus, Teremtő lettem! Ilyenkor aztán marhára nem illene egy utcányi kitérő miatt rinyálni. - Megoldom, még ma délután. Este hozom a telefont. Mi a boltod címe? Mert hát azért ezt is jó lenne tudni. Ha elmondta, akkor felírás nélkül is megjegyzem. Az agyam akár a szivacs, kismillió orvosi diplomám van, nehogy már egy nyamvadt cím megjegyzése legyen olyan nagy kaland. Még egyszer végigsimítom a lábát, mielőtt végleg eltávolodnék tőle és az ajtó felé venném az irányt. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Nem tudom, miért számítottam arra, hogy az első nagy beszélgetés annyira nehézkes lesz. De baromira örülök, hogy ilyen egyszerűen letudtuk és én is viszonylag, mondhatni egészen normálisan viselkedtem. - Jó pihenést! Szólok még neki vissza az ajtóból. Felsóhajtok, és kifelé tartva a Farkaslakból, azon agyalok, hogy mit és milyen sorrendben végezzek el a fölém tornyosuló feladatok közül. Tudom, teher alatt nő a pálma, de kérdem én: nem vagyok így is elég magas?!
Amilyen gyorsan tudok, rohanok, közben ügyelve, hogy Masa ne essen le a hátamról, így nem olyan egyszerű a dolog, de azért elboldogulok - gáz lenne, ha nem. A laknál aztán lecsúsztatom a hátamról a kölyök, majd vissza változok, s nem érdekel a meztelenség, felnyalábolom a farkast, majd beviszem az épületbe. Senkivel nem foglalkozok most, kérdésre se felelek, csak a vendégszobát akarom minél előbb elérni. Lucát nem éreztem a lakon belül, José-t szintúgy, úgyhogy ennyi erőből már Jamest is hívhattam, hogy helyretegye a kölykét. Mondjuk valószínűleg egyébként se díjazta volna, ha más férceli össze a lányát. Belöktem a lábammal az ajtót, majd az ágyra fektettem a nőstényt. Után elrobogtam a saját lakásomba, felkaptam a mobilom a dohányzóasztalról és egyből hívtam JLH-t. - Masako megsérült - kezdtem köszönés nélkül, mikor végre felvette. - Az északi határnál járkált, egy betolakodó nőstény támadta meg. Él, de nincs jól, amilyen gyorsan tudsz, gyere ide, elég komoly sebeket kapott. Valószínűleg nem kellett győzködnöm, szóval amint mondta, hogy indul, letettem a telefont, magamra kaptam egy melegítőnadrágot és visszamentem a kölyökhöz, hogy addig se legyen együl, míg a Teremtője be nem fut. Lassan, egyenletes ütemben, megnyugtatón simogattam a bundáját, egészen addig csináltam ezt, míg James meg nem érkezett, akkor aztán gyorsan felvázoltam, hogyan találtam rá. Ha kellett, maradtam és segítettem neki, a barátom, ez a legkevesebb.
Amikor Darren felhívott, hogy Masával baj van, egyáltalán nem esem pánikba. Miért kellene? Azért hívott, hogy közölje, mi történt és azért, hogy elmondja, életben van. Ha nem lenne már, akkor sem kellene pánikolnom, mert akkor már mindegy. Erre viszont még gondolni is rossz... Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a sikongatva rohangálás helyett teljesen nyugodtan és higgadtan megyek a Vendégszobába, mert tudom, hogy Masa erős, nekem pedig szükségem van a szakértelmemre. Amikor Roxan kopogtatott be hozzám hajnal 3-kor tőből letépett lábbal (na jó, kicsit túlzok), akkor se tudtam volna helyretenni, ha jobban aggódom érte, mint amennyire meg akarom gyógyítani. Még be sem lépek a Vendégszobába, már a Farkaslak bejáratánál szabadjára engedem a farkasomat, hogy keresse, kutassa a kölykét és nyugtassa meg, ölelje körbe és adjon neki biztonságot. Most már nem lesz semmi baj. Amikor belépek, átölelem Darrent és megveregetem a vállát. Jól esik a lelkemnek, hogy ha már csak ennyit is, de törődött Masával helyettem. Azonban amikor felajánlja a segítségét, megköszönöm, de jobban szeretek egyedül dolgozni. - Ejjnye már... Hát nézzenek oda, a legkisebb kölyök és már verekszik. Mondom szelíd mosollyal Masának, és ráteszem a kezem a barna-fehér fejére. Mélyet lélegzek, és megpróbálom átadni neki a nyugalmamat. Most ennek van itt a helye. A hideg fejnek és a nyugalomnak. Ha ez sikerül, ha csak egy kicsit is el tudja kapni a békém palástját, akkor könnyedén és szépen, finoman próbálom az emberi alakját újra előhívni, hiszen a sebesüléseit így tudom a legkönnyebben ellátni. - Merem remélni, hogy azért te is helyben hagytad azt a Betolakodót... Na, hadd nézzelek! Fogom meg a karjait, a testét, vagy bármijét, aminek segítségével olyan irányba tudom fordítani, hogy lássam a sebeit. Felmérem az állapotát, előpakolom a szükséges eszközöket és mielőtt bármibe is belekezdenék, végigsimítok a haján. - Nem hazudok, ez most rohadtul fog fájni Töpörtyű, de elmúlik. Talán hiába vigasztalom, nem sokat ér. Mondjuk azt még nem tudhatja, hogy az én kezeim alatt biztonságban van, ráadásul olyan gyönyörűen fogom összevarrni a sebeit, hogy olyat még életében nem látott. Ha dolgozom, nem számít semmi más. Beszélgetni pedig ráérünk utána is.
//Kérlek, hogy a következő reagodba írd bele, hogy pontosan hol, milyen és mennyire súlyos sebeid vannak, hogy tudjam, mit kell tennem az érdekedben //
Nem érzékelek semmit az útból. Továbbra is csak a végtelen sötétség ölel át, aminek köszönhetően még a fájdalmakat sem érzem. szeretnék itt maradni, de tudom, hogy az mivel járna. Többé nem láthatnám azokat, akiket szeretek, akik fontosak nekem és csak fájdalmat hagynék magam után ezért a farkassal együtt próbáljuk magunkat kirángatni ebből a nyugalomból és visszatérni a valós életbe. Ez csak akkor sikerült, mikor Darren mellénk ül az ágyra és simogatni nem kezdi a kölyköt. megnyugtató és jól eső érzés a közelsége, hogy nem kell egyedül maradnunk. Ahogy kinyílik a farkas szeme a nyüszítés is folytatódik, de sokkal halkabban, mint kint az erdőben. James farkasának jelenlétére egy kis farokcsóválással reagál a nőstényem. Örül a teremtője jelenlétének és még több erőt kap ahhoz, hogy tovább küzdjön, de a továbbiakban csak úgy, hogy belül támogat engem. James nyugalma átjárja a kölyköt is, ami egy utolsó kis nyüszítéssel vonul vissza és enged ki. A visszaváltozás az eddigiekhez képest máshogy telt el. Sokkal nyugodtabb és kevésbé fájdalmas volt, vagy lehet, hogy csak azért éreztem annak, mert a szerzett sebek okozta lüktető fájdalom mellett minden csak egy tűszúrásnak tűnik? Mivel az emberek általában könnyel, vagy sikítással jelzik fájdalmukat, így amint visszakaptam teljesen emberi alakom sírni kezdek. Egy hang sem jön ki a torkomon, ám a könnyek annál sűrűbbek. A fájdalom elviselhetetlen, így most még azzal sem foglalkozom, hogy teljesen pucér vagyok James előtt. Azt hittem, hogy a beharapásomnál rosszabb napon nem lesz, de naiv voltam, nagyon is naiv. Nem, hogy csak tele vagyok karmolásokkal, harapásokkal, de még jó pár csontom is feladta a küzdelmet. Mind a két bokámból ömlik a vér, az egyiknél még a csontok is eltörtek, ahogy belém mart. A hátam tele van mély karmolásokkal és kicsit feljebb, a nyakam, tarkóm sem úszta meg a támadást. Az a terület az idegen nőstény éles fogait kapta meg. A fának, illetve földnek való csapódástól további csontok törtek, vagy csak repedeztek meg főleg a bordáim környékén. Szerencsére a belső szerveim nem szenvedtek súlyosabb sérüléseket, így nem a halállal kell megküzdenem. De ezzel még nincs vége. A karmainak élességét a vállamnak, mellkasomnak is bemutatta, ahogy a földre szorított és természetesen még ott van a vérző fülem is, amiből hiányzik egy kisebb darab. Azt hiszem ezek után sehová sem fogok menni, vagy csak nagyon a ház mellett maradok. ~Sajnálom!~ Ennyit még képes vagyok James felé küldeni. Tudom, hogy hibát követtem el, pedig nem akartam. Nem tudtam magam megvédeni a másik nőstény ellen, de még egy aprócska sebet sem ejtettem rajta csak menekülni próbáltam, ez meg nem valami bátor tett a részemről. A vigasztalása nem segít, mert tisztában vagyok azzal, hogy még csak ez után jön a legrosszabb. Nem tudom, hogy felkészültem e rá, de igazából jobb túlesni rajta és a múlté tudni mind ezt az egészet.
//1 vérző boka, 1 törött boka, a hát mély karmolásai, sebesült nyak és tarkó, törött bordák, váll-mellkas szétkarmolva, a fülből hiányzik egy darab.//
Szusszanva, mélyen koncentrálva tapogatom végig Masa oldalát és hasát. A belső szervek úgy tűnik, hogy rendben vannak, azonban több bordája is törött, repedt. Felsóhajtok. Az a szerencséje, hogy azok fognak a leghamarabb meggyógyulni, így nem kell olyan sokat fekve töltenie. Engem egyáltalán nem zavar, hogy meztelen, egy ilyen helyzetben képtelen lennék nőként tekinteni rá. Most az a fontos, hogy jól legyen. Végigszántok a combjain is, ellenőrizve a felületi sérüléseit. Nem túl vészes, azonban a bokái látványától nem vagyok boldog, cseppet sem. Azzal,amelyik csak megcsócsálva lett, nem sokat tudok majd kezdeni, viszont a törött elég kacskán áll, muszáj leszek stabilizálni, mielőtt rosszul forr össze. Ezzel is kezdem, hiszen ez tűnik a legsúlyosabbnak. - Ne kérj bocsánatot. Csak légy erős. Figyelj rám, Masa, hallasz? Figyelj a hangomra... - beszélek hozzá, mert az a célom, hogy ezzel is megpróbáljam elterelni a figyelmét, kapaszkodót adni neki arra az időre, amíg a folyamat tart - Képzeld el, ma elautóztam az üzleted előtt. - megragadom a törött bokát, egyelőre finoman - Láttam ott egy embert, aki nézegette a kirakatot, és eléggé sajnálta, hogy zárva találta. Szerintem... - rámarkolok erőteljesen, és stabilan tartva a lábát, hogy ne ránthassa el, a helyére pattintom a lábfejét - ... ki kellene írni a telefonszámodat, hogy itt is elérhessenek az érdeklődők. Valószínűleg most tovább sír, talán még sikít is, hiszen borzasztó kínokkal jár egy ilyen művelet. De ezzel nem várhattam. - A legrosszabbon már túl vagyunk. Mantrázom neki, közben pedig előveszek egy adag morfiumot és beadagolom a combjába. Nagyjából tíz perc lesz szerintem, mire elkezd tőle bekábulni. Tűt és cérnát veszek elő, és először a mellkasát kezdem el összefércelni,hiszen az esik kézre. Gyorsan és precízen dolgozom, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom, ami azt illeti. Megnyugtat. Néha érzem a késztetést, hogy megálljak és megsimogassam a kölykömet, de nem teszem. Csak kizökkentene és elhúzná az időt, ami azt jelentené, hogy tovább kell kínoznom Masát. - Ha érdekel, majd megtanítalak sebet is varrni, ha már a ruhákhoz értesz. Dörmögöm átszellemülten. Nem várok választ egyáltalán semmire, amit mondok. Csak azt szeretném, hogy hallja a hangomat, és ne csak a farkasom közelsége tudja valamelyest megnyugtatni őt. Tudom, hogy nem vagyok egy mintaapa, de vannak helyzetek, amikor feltámad bennem ez az ősi ösztön. És hát... Mikor máskor történne meg, mint amikor darabokban fekszik, szinte a karjaim között?
Igazából azt a kis fájdalmat, ami a tapogatással jár nem is érzem meg, így szó nélkül viselem el, ahogy végigméri az állapotomat. Nem lepődnék meg azon, ha ezek után egy hónapig ki sem engedne az ágyból, vagy a szobámból. Hogy hallom e? Tisztán, minden szavát értem, így csak bólintok egyet a szavaira. Elég aprócska kis mozdulat, de tudom, hogy ennyiből is bőven megérti. A könnyek továbbra is aktívan potyognak a szememből, de nem is foglalkozom velük, inkább csak James szavaira próbálok koncentrálni, ami sikerül is mindaddig, míg meg nem érzem a kezét a bokám körül. Elfog a félelem és talán még remegni is kezdek. Van egy olyan sejtésem, hogy nem csak jókedvéből fogta meg a törött lábam és kezd el mesélni a boltomról. Az egyik kezemmel "belekapaszkodom" James szabad kezébe, Erősen fonom a karjára ujjaimat, míg a másik kezemmel e lepedőn keresek fogást. Az erősebb szorítást megérezve első reakcióm az lenne, hogy elkapom a lábam, de ő azonnal lefogja azt. A rántás következtében egy fájdalommal teli üvöltés szakad ki a torkomból, végül már csak a remegés marad meg és a könnyek. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy nem tudom tovább elviselni a fájdalmat és érzem, hogy még a maradék kis erőm is kezd eltávozni belőlem. -Nem bírom!-Szólalok meg végül, de többet nem mondom. Nem látom értelmét annak. Kedvem lenne elküldeni jó messzire Jamest és leüvölteni a fejét, hogy hagyjon már békén, de azzal nem jutnék előrébb. Sőt csak tovább szenvednék. A morfiumnak köszönhetően a fájdalmaim csillapodnak, de a fejem is kezd elnehezülni. Az érzem, ahogy James a húsomba mélyeszti a tűt, de az ezzel járó fájdalmat már nem. Nem egy túl kellemes érzés ilyen állapotban lenni. Mintha csak bedrogoztak volna, még a szédülés is elfog kissé, így inkább végül behunyom a szemeimet és próbálom kontrollálni a lélegzetvételemet. James szavai mintha most mintha messziről érkeznének. hallom őket és meg is értem, de nem tudok rájuk reagálni, csak kinyitom eg pillanatra a szemem, majd ismét lehunyom. Nem tudom, hogy meddig maradok ilyen állapotban, de végül ismét körbe vesz a békés fekete "köd".
Nem vagyok olyan... Igazi apa típus, azt hiszem. Legalább is a hétköznapjaimba iszonyatosan nehéz beilleszteni ezt a fajta kötődést. Furcsa, hogy létezik már valamiféle kapocs, ami ha nem is örök időkre,de jó sokáig ott kell, hogy legyen. Valami olyan, ami elől nem menekülhetek, amit nem hagyhatok csak úgy hátra. Viszont amikor a saját kölyköm szenved a kezeim között, az eléggé felkavarja bennem a farkast. A morfium gyorsan dolgozik, majdnem annyira, mint amennyire az ujjaim sietnek varrni a sebeket. Végső soron, ebben akár hasonlíthatunk is Masával. Csakhogy ő ruhákat varr, én pedig szövetet. Mielőtt teljesen elkábulna, érezheti, hogy az én fehér bundásom megnyugvást sugallva igyekszik a kicsi mellé kuporodni, bátorítóan megnyalva a kislány fejét és pofáját. Nem lesz baj...
Miután a lányt magával ragadja a békés "kóma", néhány percre megállok. Felsóhajtok. Végignézek a véres kezeimen és az Ő sebein. Megcsóválom a fejem és rájövök, hogy egy idióta vagyok,ráadásul rossz szülő, aki nem képes vigyázni a saját lányára. De a picsogástól nem lesz jobb, az nem fog segíteni a gyógyulásban. Így nem tehetek mást, mint hogy erőt veszek magamon és befejezek minden munkát és megteszem azt, ami tőlem telik.
Ahogy elkészülök, úgy érzem, hogy képtelen vagyok csak úgy eltűnni és rábízni a lányt valaki másra. Csak addig megyek ki a szobából, amíg a fürdőben leöblítem magamról a vért és iszom egy kicsit. Utána pedig őrkutya módjára kuporodok egy székre Masa teste mellé, betakarom őt egy vékony lepedővel, vigyázva arra, hogy még véletlenül se tapadjon a sebekbe a szövet. Valamikor, órákkal később én is elalszom, de minden nesz beszűrődik a sötét, álom nélküli valóságba, és fel-felébredek minden hangosabb ajtócsapódásra, ami a Farkaslakban történik.
Kezdőlap
//
//
//
