Úgy éreztem, magam, mint egy kifutó fiú. Csak annyival voltam jobb, hogy én be is futottam. Jez meg miért nem tudja jobban összeírni, hogy mi kell neki?De komolyan... kétnaponta boltba futkosok, és rendben, hogy ezért cserébe szállást, ételt, italt, ruhát kapok, de... Jó, nincs de. Még én is jártam sokkal jobban, ettől függetlenül nem volt sok kedvem újfent a shopping-tortúrára menni. Az eladók már a lépteimről megismernek lassan! Már kiléptem az épületből, amikor rájöttem, hogy ezt a sok vackot felbecsülhetetlen értékű cuccot bizony nem fogom tudni kézben elhozni. Felcsörgettem Jeznek - igen, mobilt is kaptam, és igen, ennek ellenére is volt pofám rinyálni -, hogy ugyan vágja már utánam a kocsikulcsot. Viccnek szántam. Komolyra vette. Szóval két pillanat múlva már zuhant is felém a Bentley slusszkulcsa. Elkaptam, aztán csak néztem rá, és még hallottam, hogy a nőstény lekiált az ablakból, megfenyegetve, hogy egy darabban hozzam vissza. Probléma egy szál se, tudok vezetni! Ja, hogy ez angol kocsi és jobb oldalon a kormány! Hűűűűűhaaaaaa..... Oké... nem ment egyszerűen, és párszor majdnem baleset lett a vége, de eljutottam a bevásárlóközpont parkolójáig. Heuréka! Ott aztán vezetgetek szép nyugisan, mert hát mi baj történhetne egy parkolóban, épp csak vigyor nem ül ki a képemre, amikor az idillnek drámai sebességgel vet véget egy őrült kabriós! Jó... annyira nem jött gyorsan, csak én kaptam rossz irányba a kormányt. Nem lett nagy katasztrófa, csak koccanás, mert a féket idejében megtaláltam, de mikor megláttam, hogy nő ül a másik volán mögött... - Ó, jaj... Sztereotípiák mindörökké!
*Újra és újra jártam az üzleteket, de nem találtam semmit. Már komolyan fontolóra vettem, hogy nyitok egy plázát Fairbanksben, hogy egy kis ízlés is jusson bele ne csak a sok putris vegyes kereskedésnek sem nevezhető „boltok”. De még egy kísérlett… talán az utolsó. Áh… úgy is körbe futom még párszor. No mindegy… nem is számít. Tekintve, hogy most is, csak mint már annyiszor betérek ugyan abba a parkolóba. Kétszer körbe menve kerestem egy megfelelő parkolót. Persze volt üres… nem is az, hanem mindössze nekem a legjobb kellett. Ami annyit takart, hogy nincs messze a járdától, és azon a kis távon is kényelmesen eltudok jutni, minden féle latyak nélkül. Végül a harmadik körnél meg is találtam, de sosem voltam idegbeteg sofőr. Egyetlen kocsit törtem össze, azt is haragból és szándékosan engedtem le egy szikláról. De ez már a múlté… Azonban az már nem, mikor szép lassan befordultam és azaz idióta rám rántotta a kormányt. Az én csodás kis autóm megsínylette a dolgot. Jeges kék tekintetem azonnal oldalra kaptam, hogy megnézzem magamnak a másikat és a haragom, a dühöm szinte kézzel tapintható volt még így a kasznin keresztűl is. Azonnal kiszálltam és már kiabálva mentem a másik autó felé.* - Mi a jó fészkes nyavalyát képzelsz magadról? Mégis hol a szemed? Talán elvigyelek az orvoshoz, hogy írassanak fel szemüveget? * Tekintetem tombolt az indulattól. Ámbár hangom így is lágy maradt. A kiabálást nem nekem találták ki. Ugyan már… sosem kiabálok. Csak rendszabályozok és ha nem megy, büntetek. Hmm… itt sem ártana, de most a logikus gondolkodás cserbenhagyott. Ahogy az is, hogy azt sem tudtam miféle fajzat a másik, tekintve, hogy a pajzsom csak, mint mindig a helyén volt. Elrejtve engem, s másokat is előlem. Ezt a részét utáltam a dolognak.* - Mégis hogy képzelheted azt, hogy így egy centit is tovább vezetem ezt a roncsot??? * Egy karcolás és már nem is kell… nem tökéletes. Nem olyan mint én, és nem is illik már így hozzám. Egy tökéletes nőnek, a tökéletes jár… MINDENBŐL. Viszont vizslató tekintetem végig szaladt a másikon, de csak egy pillanatra. Lábaimon magassarkú csizma feszült, a szárába egy testhez álló nadrág, egy elegáns kabát… Hajam tökéletesen állt… minden porcikámból sugárzott az előkellőség. De hát… én mondtam, hogy tökéletes vagyok.*
Ó, te jó ég! Elkönyvelhettem, hogy biza azok a sztereotípiák nem alaptalanok, épp csak nekisúrlódtam finoman annak a kocsinak, már pattant is ki belőle a dühös fúria, alias a nő, aki vezette. Nem ijedtem meg tőle, azért hiányos memória ide vagy oda, nem vagyok egy anyámaszony katonája, szóval én is kipattantam a kocsiból, mint kenyérszelet a pirítóból, és igyekeztem készségesen fogadni a szidalmakat. - Neked is szép napot! - mosolyodtam el kissé gúnyosan, és naná, hogy tegezem, ha már ő is engem élből. - Roncs? - nyílt nagyra a szemem. - Alig egy ujjnyi karcolás, na jó, kicsit talán behorpadt, de a te fejedet nem szedi le érte senki, míg az enyémnek lesz baja emiatt - mutattam a szintén sérült kölcsön-kocsimra. - Kipofoztatod és jobb lesz, mint új korában, ahogy elnézlek - mértem végig -, ennyi kiadás nem oszt nem szoroz. De ha nagyon nem felel meg, nekem adhatod, büntetésképp, mert összetörtem. Életem végéig gyötörni fog a bűntudat ezzel a kísértő ómennek a közelemben. Ahhoz képest, hogy az előbb mentem neki, azt hiszem sikerült meglehetősen szemtelen hangnemet megütnöm, de... nem tudtam miatta bűntudatot érezni. Pláne ha arra gondoltam, mit fogok én ezért Jeztől kapni. Vajon mennyi esélye van, hogy végül lehiggad, legyint és megyünk szépen a magunk dolgára? Nem sok, mi? - Egyébként szép kocsi - tettem hozzá, de hogy azért-e, hogy mentsem a menthetetlent, vagy azért, hogy őt tovább bosszantsam, mert szemmel láthatóan zavarta az a csöpp sérülés rajta, nem tudom.
*A köszönésére csak a szemeim villantak figyelmeztetően, hogy ne ugasson már amikor én beszélek. De most komolyan. Adtam én neki szólási jogot? Oké, amerikában vagyunk, de az égre is, velem beszél, nem egy haverjával. Igenis várja meg, hogy szólni engedjem. Már ha kedvem úgy tartja és jelenleg baromira nem tartotta úgy. Szavai azonban süket fülekre leltek, kit érdekelt, hogy mit is gondol a másik, vagy hogy mi baja lesz abból, hogy nekem jött. Jelenleg nekem van bajom belőle ha meg elmegy, akkor már számomra édes mindegy. De az utolsó mondataira szinte a düh már perzselt és kék tekintetembe bizony anélkül, hogy észrevettem volna szökött bele a farkasom kékje, mely csak egy kicsivel volt sötétebb, mint az enyém. A kocsi kulcsom, meg mivel nem volt nálam, így csak a kocsim felé pillantottam és egy kicsit sem jót ígérő mosoly került az ajkaimra, ahogy visszapillantottam a másikra. * - A tiéd lehet… ha haza viszel és van szabad pár órád.* ~S élve megúszod azt a pár órácskát, amit nálam leszel. ~ azonban a kiegészítésről, gondolataimról csak a tekintetem villanása árulkodott. Semmi más, hangom kicsit sem volt kedvesebb, beletörődőm. Inkább dacos. Ha túléli, akkor meg érdemli. Azonban azt ki is kell bírni. Nem kicsit sem tetszett a viselkedése, az, hogy rám nézett, az, hogy amilyen szemtelen hangott ütött meg. Ugyan már… Kevin vagy Jamie csontjait negyed ennyiért darabokba szedtem volna. De Ő vajon kibírná? Vagy a két kölyköm erősebb, mint ez itt… Ó hát az én kölykeim, még jó, hogy erősebbek, elvégre én neveltem őket.* - Szép három perccel ezelőtt volt… Egészen addig míg nem futottam össze egy piacon kapott jogsis vad barommal. Nem ismered véletlen? * Vontam fel a szemöldököm, a bók áradatom után amit a másiknak intéztem. Hát most na… nem szoktam káromkodni, nem úgy neveltek. Szóval ilyet aztán tőlem senki ne várjon.* - Na hogy döntesz, kell vagy nem? Esetleg kiállítsuk a baleset bejelentőt? *Természetesen Ő volt a hibás, szóval akár magára is vállalhatja, ha meg nem.. hát nincs miért tartanom a rendőröktől. Ő volt és kész. Különben is… ha én lettem volna is Ő a hibás… ez egyértelmű. Szemöldököm halványan felszaladt ahogy vártam a válaszát. S reméltem szedi a nyelvét de izibe, nem érek Én itt rá álldogálni egész nap. De ha nem, hát akkor szóvá is tettem.* - Igyekezz már… nem érek rá egész nap! * Csattantam fel mint akinek hű de fontos dolga van, de na kérem szépen, a bevásárló sanyarú kínálata kicsit sem vonzott, de muszáj vásárolnom, mert belehalok ha nem tehetem.*
Azt hiszem, tényleg kezdtem kihúzni a gyufát. De őszintén? Tehetek én róla, hogy ennyire vérmesen komolyan kell venni mindent? A végén még itt eldurran az agya, velődarabkákkal borítva el, és akkor még azt is magyarázhatom, hogy nem, nem henteltem, csak... kiakasztottam. Aztán csak kamilláztam. Vihetem a kocsit? Valami mondjuk bűzlött, főleg mert igényt tartott pár szabad órámra, de hát Jez vásárlása ráér nem? Azt nem kötötte ki, hogy fél órán belül otthon legyek, különben a sarokba állít késedelmi díj gyanánt. Valami megmozdult bennem, ami kapcsolatban állt a farkasommal, de az sose mutatkozott vérmes fajtának, szóval ha másért nem is, ezért felkeltette a kíváncsiságom a nő. - Nem - ráztam meg halál komolyan a fejem és végtére is, ha komolyan godnotam volna, akkor is hihető. Jelenleg tényleg nem igazán ismertem magam. - De úgy láttam arra szaladt, ha szeded a csizmáid, talán Anchorage előtt utoléred. Csak vigyázz, azt hallottam mérnek a sztrádán és már lassúságért is büntetnek. - Pofátlan vigyorra szaladt a szám. Volt benne egyébként valami furcsa, olyan... bizsergető, de nem abban az értelemben, hogy ő nő én meg férfi. Pardon: ő hisztis én férfi. Csak hogy tisztában legyünk a szereposztással. - Hát ha ennyire meg akarsz szabadulni a "roncstól" - vontam vállat -, akkor történetesen van pár szabad órám. De ha porontyaid vannak, előre szólok, nem fogom dajkálni őket. - Vagy igen, de annak rossz vége lesz. Az igazat megvallva, irtóztam a gyerekektől. Még a tiniket is inkább focilabdának használtam volna, de azok már egy fokkal jobbak. Elindultam a kocsija felé, mert hát ha már az enyém lesz, legalább tesztvezetni hadd vezessem. Persze az ajtó mellett megálltam és aggodalmas arcot vágtam, majd nagyot sóhajtottam és megszólaltam. - Mit gondolsz,vajon elindul még ezek után? Ekkora csattanást kevés autó él túl. Gúnyolódni én? Elképzelhető. Hm, Jeze határozottan rossz hatással van rám. Vagy épp ellenkezőleg? Franc tudja, majd ha önmagam leszek, akkor visszatérek erre a kérdésre.
*Különösképpen nem érdekelt, hogy rá-e ér vagy sem. Ahogy ha mégis rá ér, akkor egy ronccsal már nem leszek előrébb, visszább meg végképp nem. Telefonálok és maximálisan negyvennyolc órán belül megérkezik a másik. Kit érdekel az a pár dollár amibe kerül? Azért van Kevin, hogy ezzel foglalkozzon… többek közt. * - Jajj de viccesek vagyunk. * Biggyesztettem le az ajkaim lenézően és már kicsit sem azért méregettem a másikat, hogy miként is néz ki. Ha jobban kinézne ki is esne, ekkora szemekkel az a csoda, hogy még bent vannak. Sokkal inkább azt kutattam rajta, hogy honnan lenne a legjobb, hol is mártsam belé magam először. Ó istenem… itt vagyunk még? Naná, hogy itt hisz még álldogál mint egy… na pont az. Bár ha az is így áll… akkor még jól is jöhet ez a hmm… adottsága. Azonban tekintetem továbbra is csak érdektelenül csillogott. Igen, hisztis voltam na és akkor most mi van? Alanyi jogom annak lenni, amilyen akarok és másoknak meg kötelességük elviselni. Ha pedig nem tetszik nekik, akkor is szemet hunyni és négy kézlábra ereszkedve a talpam nyaldosni és mind ezt, megtiszteltetésnek érezni. * - Az én gyerekeim már nem kell dajkálni. * Húzódott vigyorra az ajkaim, azonban ez nem a csábos volt, amit felszoktam engedni, hanem az a vigyorgok rajtad te barom, mert nevetni udvariatlanság féle. Ugyan már csak egy mihaszna senki… Vele még Kevin is elbírna, pedig alig négy éves… mármint farkasként. Ahogy megindult magam is azt tettem, ám egy halványan felvont szemöldökkel konstatáltam, hogy bizony a vezető oldalra tette. Na ne… ez az ember viccel! Már épp nyitottam volna a szám, hogy közöljem hol a helye, mikor megszólalt.* - Hogy merészeled… * Szűrtem a fogaim között és lendületet véve indult meg a kezem, hogy arcon vágjam. Persze vissza se fogva a farkasomból, aki ott világított kéken a kék tekintetemben, és a pajzsom minimálisan meglazítva áramlott a dühöm, a sértettségem a másikra. *
- Mégse haraphat mindenki citromba - tártam szét mintegy megadó bocsánatkéréssel a karom, de a szavaim már megint nem arról árulkodtak, hogy olyan hű de sok tiszteletet sikerült volna kivívnia ennek a nőnek. Meg mertem kockáztatni még azt is, hogy nem szimpatizálok vele. Igen, egészen idáig volt bőr a képemen elmerészkedni, s ahogy láttam, a hozzám állás is hasonló. Tudja a halál miért, de ez valahol szórakoztatott. - Nem? - Kissé összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az arcát, ráncok után kutatva. - Hm, egész jól tartja magát! Elvégre, akinek a gyerekei mellé már nem kell sintér... izé, mi az... sitter, babysitter, annak vagy jó korán lett csemetéje, vagy rohadt jól tartja magát, ha olyan fiatalnak tűnik, mint ez a nő. Vagy turpisság van a dologban, de akkor megtudom, hogy mi. Mintha egy gonosz manó összedörzsölte volna bennem a tenyerét. Arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó élcelődésem, és a volán felé indulásom ilyen reakciót vált ki, s egy pillanat alatt leleplezi a nőstényt. A "támadást" ki tudtam volna védeni. Nyilván. De hagytam, hogy célba érjen, s mivel nekem fent volt a pajzsom, masszív falként tornyosulva, elzárva mindenki elől, így maradt az ember látszatom. Ő viszont lebuktatta magát. Egyrészt: egy átlagos nő nem tud ekkorát ütni, hacsak nem gyakorol mániákusan harcművészeteket, de akkor meg kigyúrt izomállat lenne. Ez a kis tündérke meg inkább volt apuci szeme fénye, kishercegnője. Másrészt: figyelem kapitány, rés a pajzson! Hát ennyire kizökkentettem volna? Ejnye! Kár, hogy ezzel a tettével nem csak engem, de a farkasomat is felpofozta, a veremben töltött évek alatt valahogy mindketten megutáltuk a tesi fenyítést. Már ha mi kaptuk. - O-ho-hooo széééép! Kár, hogy csak ennyi telt tőled - szavaimból facsarni lehetett volna a gúnyt, ami valahonnan mélyről tört fel, és régi érzéseket ébresztett bennem. - Vezetnél inkább te? Parancsolj! - nyitottam ki neki az ajtót és most bizony, akár akart, akar nem, beszállt. A vérvonalam képessége nem játék, úgy surrantam be a pajzsán keletkezett résen, mint egy mérges vipera, s azonnal átvettem teste felett az irányítást. Nem jelentett különösebb kihívást, szóval fiatalabb nálam, nem is pár évvel! Remek! - Pár szabad órát említettél, ugye? - kérdeztem csevegő hangon, mintha mi se történt volna az előbb. - Mehetünk! - adtam ki a vezényszót, mintha a sofőröm lenne. Még mindig ráhangolódtam, csak a vezetés engedtem neki, ha mással próbálkozott, esélytelen, megállítottam. A beszédet azért hagytam neki, egész mulattató volt.
*A citromos megjegyzésére már arra sem méltattam, hogy a szemeim megforgassam. Mindössze gondolatban került rá sor, ahogy a megfontolásaimra is. Megfontolás? Ugyan már… száraz tények voltak és tervek. Az meg már a másiktól függ, hogy csak a vérével vagy az életével fizet. Ám a bókra mégis kissé felszegtem az állam, mintegy kifejezve a felsőbbrendűségem és azt, hogy tudatában vagyok ennek. * - Mondj valami újat… * Semmi értelme nem volt megjátszani magam. Ettől az embertől semmit sem akartam volna, sem most, sem később, amiért megérné a dolgot. Ha nagyon akadékoskodik legfeljebb megmutatom neki, milyen is Charlotte haragja. De egy biztos… nem csak, hogy jól tartom magam, de magam vagyok a tökély. Legfeljebb másoknak szar az ízlése. Megesik, ebben a városban meg azt hiszem ez elvárt, ha valaki hosszú távon akar működni vagy itt élni. Azonban a pofonom talált és meglepődve fogadtam, hogy a másiknak még csak meg sem kottyant innen már tudtam, hogy kissé mellé nyúltam, s már rántottam is volna fel a pajzsom, de az… az maradt úgy, ahogy volt. Bár nem nagy, de mégis rést hagyva. S mintha csak valami jeges hideg kebelezte volna be a farkasom. Aki vicsorgott ugyan de csak a sarokból, teret adva a másiknak. Tudatosan igyekeztem kilökni ezt a valamit, hogy ha megvan akkor visszahúzhassam a pajzsom és úgy, hogy beza Ő kint marad. Nem tudom mennyire sikerült, de azt igen, hogy minden koncentrációm erre irányult és ha csak milliméterenként sikerült, hát úgy csináltam és amint kiljebb volt egy kicsit, arra a kicsire már rá is zártam a pajzsom. HA kell, hát így távolítom el. Szavaira közben felkaptam a fejem és legszívesebben megint pofán vágtam volna, de mosolyogtam.* - Igen, kösz. *Na nem adtam meg azt az örömet, hogy ellent mondok és mégis megcsinálom. Nem voltam hülye, bár későn, de leesett, hogy egy Kontrollossal van dolgom. De hogy én mennyire gyűlöltem ezt a vérvonalat. Kölyökként kaptam belőle eleget. Viszont mivel ha nem akartam is beszálltam így inkább indítottam, hogyha persze beszállt Ő is. A végletekig nem tarthatta fent. Hisz miközben vezettem továbbra is azon ügyködtem, hogy eltávolítsam magamból. Mászott volna máshogy belém… a fene essen belé. * - Remélem semmi bajod a Hotellel, ugyanis ott lakom. * Vagyis ott is. De ez lényegtelen, van ott egy szoba nekem és kész. Márpedig oda fogom vinni a másikat. De hogy ebből mi lesz…* - Meddig óhajtod fent tartani aa… képességed? De persze nem meglepő, a vérvonalad nélkül nem menne… nem szégyen, csak kellemetlen. De van ez így… nem te vagy az egyetlen farkas aki az öröksége nélkül szart se érne. * Vontam meg a vállaim, már ha ment. Ha nem, akkor a mozdulat nem látszódott, hisz csak szándék volt meg, ám teljesíteni nem sikerült. Tekintetem is oldalra sandított, még ha arcom nem is fordítottam el az útról… semmi kedvem nem volt jobban összetörni a kocsit… bááár…. hmm… Szavaim azonban nem provokáció volt, mindössze kész tények.*
- Nem tudom, mi baja volt annak a fickónak ott, de szerintem nem vagy vékony...vagyis akarom mondani kövér! - mondtam, ha már biztatott, fejemmel pedig a bevásárlásból érkező ipse felé intettem, aki nagyban nézte, hogy mit cirkuszolunk. Bájos mosollyal integettem neki. Nincs itt semmi gáz, meg látnivaló, csak egy ingerült nő, az meg nem újdonság. Akinek az, az rettenetesen szerencsés flótás. Mikor lebukott és kígyó módjára sikerült besurrannom az apró résen, jót mulattam azon, ahogy próbált kilökni. Annyira édes, ismerős érzés volt, ahogy valaki próbál megszabadulni a kontrolltól, lerázni a drótokat, s azt hiszi, ha felkerül a pajzsa, megmenekül, pedig azt is félre tudom söpörni. Utoljára ilyen akkor volt, miikor azt a szerencsétlen suhancot kaptam el, akinek a segítségével, irányításával megszöktem Rémitől. De érzem, hogy korábban is volt ilyesmire példa. Valamikor... régen... a fogságom előtt... - Válassz, te kis seggfej! - mondtam ki hangosan is, mikor a kocsiban ültünk, s csak utána kaptam észbe. Emlék és valóság egy pillanatra összemosódtak. - Bocs, ez nem neked szólt. A hotel ellen pedig semmi kifogásom. Ott van az egyik falka... nagy ügy, nem tartozom semelyikhez sem, nem is szándékszom, ha ez meg böki a csőrüket, sajnálom. Jó időre elegem lett a nagyobb farkascsoportosulásokból, a fene nagy összetartásukból meg az ilyen maszlagokból. - Amikor az isteneknek bemutatták az áldozatokat, a vőlegény kiugrott a sátor alól, s ahogy csak bírt, igyekezett elfutni a házasság elől. - A nőstény profiljára pillantottam. - Te most ugyanezt csinálod, csak a "képességem" elől futsz. Megtudtad, milyen, most szabadulnál, amit meg tudok érteni, én se örülnék, ha ide-oda rángatnának - magyaráztam csevegő hangon. - A marionettezést pedig majd abbahagyom, amikor jónak látom. Most csak takarékon ment, nem akartam a vezetésbe belepiszkálni, de azért éreztettem, hogy ott vagyok. Amolyan... "szülői felügyelet", bár nekem aztán semmi közöm hozzá. A hotelhez érkezve szüntettem meg teljesen a befolyásomat és húztam fel masszív falként a pajzsom. Már így is eggyel többen tudták, hogy mi vagyok (mind faj, mind vérvonal tekintetében), mint az egészséges lett volna, nem szándékoztam reklámozni.
*Szavaira felszaladt a szemöldököm és kissé kérdőn, néztem a mutatott irányba a férfinek. Azonban láttam, hogy figyel. Na és akkor most mi van? Nem fog leszakadni az ég, van szeme azért van, hogy nézzen. Elvégre jól nézek ki, és nem hiába.* - Remélem ezzel nem az önérzetembe akartál bele lépni… igen szánalmas próbálkozás volna még tőled is. * Biggyesztettem le az ajkaim. Én bizony nem integettem a másiknak… pff… érdekes volna, ez nem az én műfajom. Nem vagyok ennyire… hmm… közvetlen, szánalmas. DE hátha a másiknak ez a jó felőlem oda is mehet és körbe is csókolhatja. De közben már akarva-akaratlan a kocsiban kötöttem ki és a szavaira oldalra igyekeztem kapni a fejem. S az ujjaim a kormányon feszültek meg s szorították. Olyan szívesen pofán vágtam volna… hallgattam volna csontjai ropogását. - Sejtettem… * Feleltem gúnyosan. Magamhoz képest eléggé hmm… szófukar mód. Megesik az ilyesmi. Bár melyik farkasnak lenne kedve csevegni, miközben éppen mások uralma alatt van? Nos, az eléggé hmm… maradjunk annyiban, hogy bizarr. De az ötletet elvetettem, hogy akár bele is mehetnék valakibe. Nem volt kedvem a procedúrához, amit végig kéne zongorázni. * - Tévedsz… igen, szabadulni akarok. Azonban teljesen más az, hogy erőszakkal hajtottál uralmad alá, vagy tisztajátszmával. Más esetben, talán még hagytam is volna. Söööt.. * Hát na… van egy furcsa hozzáállásom és igényem. Ha kivívja magának a másik, akkor hagytam volna, hogy belém hatoljon és irányítson. De így… így nem. S egészen addig próbáltam kilökni, míg el nem eresztett. Nah nem is kellett fél pillanat se, hogy visszahúzzam a pajzsom. Ezen már csak akkor jut át, ha letarolja az összes réteget, melyet ezek után meg is erősítettem. Leparkolva szálltam ki a kocsiból és indultam meg a Hotelbe. Nem álltam meg a recepción, a kártya nálam volt. Egyenesen az emeletre mentem, a legjobb lakosztályba… Ahol aztán beengedtem a férfit is, magam után. * - Mért rejtegeted magad? * Tettem fel a kérdést, hisz ahogy nyilvánosabb helyre értünk elzárta magát. Ezzel semmi baj nincs, legalább én is megtehettem, de attól még… Táskám az ágyra dobtam és a kabátomtól megállva sétáltam a bárpulthoz.* - Iszol valamit? * Ami azt illeti magamnak egy pohár martinit töltöttem.*
Mivel a mai napon nem voltam szolgálatban, és még az őrzői teendőimnek sem kellett éppen eleget tennem, ezért úgy döntöttem, hogy elugrom egy kicsit vásárolni. Nem vagyok az a fajta, akinek a mániája lenne a pénz elszórása, de azért bizonyos dolgokra mindenkinek szüksége van. Példának okáért egy új pulcsira, amit a kutya volt kedves szétrágni, vagy éppen élelmiszerekre, amelyeknek a száma jelentősen megfogyatkozott újabban a hűtőszekrényemben. Mivel így állt a helyzet, szándékomban állt útba ejteni az élelmiszer boltot, sőt, még a gyorséttermet is. Nem volt sok kedvem a főzéshez, így ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Miután reggel összeszedelőzködtem szépen lassan otthon, magamra kaptam a katábtomat, és útnak is indultam a Bentley Mall felé. Nem mondhatnám, hogy túl közel lett volna szerény kis otthonomhoz, ezért is döntöttem az autó mellett, amivel azonban alig pár percnyit kellett megtennem ahhoz, hogy az áruházhoz érhessek. Sajnos, a szombatra való tekintettel mások is úgy gondolták, hogy ezt az időpontot választják a nagy bevásárlásra, így elég kevés hely akadt, ahová beállhattam volna. Konkrétan nulla. Kénytelen voltam megállni hát az egyik sor közepe táján, és csak néztem ki a szélvédőn át, hátha valaki éppen most akarja elhagyni a terepet, és én beállhatok annak a helyére. Sajnos nem volt szerencsém, mert még tíz perccel később is ugyanott rostokoltam, járatva a motort. Nem történt változás, és már éppen azon voltam, hogy elkezdem nyomatni a szirénát, hátha valami csoda történik – nem, én nem szoktam visszaélni ilyenekkel -, amikor váratlanul két pár sétált velem szemben. Egyből megörültem, mert ez azt jelentette, hogy a kocsijukhoz igyekeznek nagy valószínűség szerint, ez pedig két helyet is jelentett. Két olyan helyet, amelyek közül választhattam kedvemre. Alig két perccel később kifordult a parkolóból az egyik terepjáró, majd azt követte a másik páros autója is. Egyből vidáman mosolyogtam, és már meg is indultam a hely felé. A gondot az jelentette, hogy mind a kettő mellett szorosan álltak a kocsik a kevés hely miatt, így választanom kellett, hogy melyik helyre fogok beállni. Végül, mivel egyik sem tűnt jobbnak a másiknál, kiválasztottam a jobboldalit és szépen betolattam, hogy a másik autónál ne pont a vezető felőli oldalra álljak rá túlzottan. Így most, az én anyósülés felőli oldalam az övé mellett állt, tehát én is könnyedén ki tudtam még szállni. Abban már csak reménykedni tudtam, hogy a mellettem parkoló illető is egyedül lesz, mert máskülönben az utasának át kell majd másznia a sebváltón, vagy beül hátra. Ez már igazán nem tartozott rám, bár rosszat senkinek sem akartam. Már leállítottam a motort és behúztam a kéziféket is, amikor oldalra hajoltam, hogy megnézzem, nálam van-e egyáltalán a pénztárcám. Senki ne nézzen teljesen zakkantnak, de volt már rá példa, hogy anélkül indultam el vásárolni. Tudom, tudom, egyszer a fejemet is el fogom veszíteni! Vagy legalább Kenneth előszeretettel hajtogatta ezt nekem… Miután megtörtént a nagy egymásra találás köztem és a pénztárcám között, megfogtam a táskát és már éppen ki akartam szállni, amikor észrevettem, hogy idő közben beállt mellém valaki. Méghozzá annyira szorosan, mint én a másik kocsira mellettem. Sajnos ő azonban nem volt olyan figyelmes, mint én, így nem tudtam kiszállni, hiába nyitottam meg egy kicsit az ajtómat. Épphogy csak egy kicsi rés keletkezett, mire kétségbeesetten néztem a másik oldalra, de ott sem volt jobb. Most mi a fene lesz?! - Hééé! – kiabáltam ki az immár lehúzott ablakomon és bekopogtattam a mellettem lévő kocsién. Semmi válasz. Még egy kísérletet tettem, de nem jártam sikerrel akkor sem, úgyhogy kénytelen voltam megállapítani a szomorú igazságot; a tulajdonos már rég bement. Ennyi időt töltöttem volna el a kotorászással? Biztos nem! Ugye nem?! - Valakiii!!! – kiabáltam ki, bár nem sok esélyt láttam arra, hogy majd hirtelen feltűnik a hős megmentőm és kiszed a kocsiból. Valamit tennem kellett, de lehúzott ablakkal csak nem hagyhattam itt! Ezen kívül pedig, amikor megpróbáltam kimászni, kis híján beragadtam a két kocsi közé. Hogy lehet így megállni, könyörgöm!
Húsz négyzetméternyi faburkolat, szögbelövő, egy új fafűrész és mellé a sok apróság, ami elengedhetetlen a pince felújításához, mint például szög a gépezetbe... Épp most pakoltam be a cuccokat a csomagtartóba, pár dolgot a hátsó - jelen esetben az egymáshoz rögzített falécek miatt - lehajtott ülésekre rakva, de vár rám még egy kör. Hiába speciális a szállítóeszköz, nem fért rá az összes fa, amire nekem szükségem van. Hangosra sikeredik a hátsó ajtó becsukásra, majd az azt követő tető is a már megvett facsomagra... legközelebb érdemesebb lesz kölcsön kérnem Jerry kocsiját, ha már hat személyes, abba kizárt lenne, hogy ne férjenek bele a vásárolt termékek. Riasztó bekapcs... A parkoló ma roppant zsúfolt, az egyik szerencsétlen flótás is azt hitte, hogy menni készülök, holott a távozás pillanata még odébb van részemről... a mögötte jövő szemfüles, pedig mielőtt ő még reagálhatott volna, azonnal lecsapott a hirtelen felszabadult helyre, így hoppon maradt. Kereshet másik parkolóhelyet magának. A slusszkulccsal együtt a kezeimet is zsebre vágva megindulok az autók között a bejárat felé, amikor egy ismerős autó sziluettje halad el a perifériám szélén... nem mintha egy típusból ne lenne vagy minimum tíz a városban... így nem foglalkozom vele. Pár sor megtételét követően, pedig mondhatni mellette haladnék el, amennyiben lenne hely a két jármű között. Enyhén emelkedik az egyik szemöldököm a parkolási kultúra láttán és kikerülni készülök a tumultust, egyértelműen nem férnék el oldalazva se a kettő között, úgy ráálltak egymásra. Márcsak két autósoron kellene áthaladnom ahhoz, hogy a bejárati ajtó automatikusan kinyíljon a jöttömre, amikor valami megpiszkálja a fülem botját... Homlokráncolva fordulok hátra a vállam felett és állok meg egy pillanatra... nevezzük szakmai ártalomnak, hogy nem haladok tovább ilyen esetekkor, mint a többi civil... végül értelmet nyer miért volt déja vu-s az autó. Sarkamra helyezve a testsúlyom perdülök meg és indulok visszafele, nyújtott léptekkel a hang irányába, tehát egyenest Mandy felé. Elképzelésem sincs mi történhetett... csak közelebb érve látom: a másik oldalról pont egy terepjáró flörtöl az övével, intim közelségből. Jelenetcímnek elmenne a „Szomszéd a pácban”. Szemből közelítem meg, intve, hogy jövök és nem kell már a hangszálait próbálgatnia. Odaérve megállok az autó orránál és hangosabban szólalok meg, hogy hallja is. - Ezt hogyan sikerült összehoznod, hogy ilyen hamar elslisszolt a melletted lévő vezető? - tűnődő, költői kérdés... a visszapillantó tükör miatt még azt sem tudja csinálni a nő, hogy új helyet keresve magának kiáll. Gondolom nincs kedve fizetni a szervizesnél a cserét, főként nem a másikét. Kissé tanácstalanul vakarom meg a tarkómat... - Próbáltál már meg valamelyik oldalon kimászni, amelyiken több a hely...? - nézek a jobb, a bal felére is, hátha az egyiknél picivel több esélye van a sikernek... a hátsó bal ablaknál egész jónak tűnik. Kicsit ferdén állt be a másik, mégha csak egy papírlapnyival is nagyobb ez, mint segítség. Ha, pedig nem megy sehogyan se... segíthetek kihúzni vagy szólok az őrnek, hogy rendszám alapján hívja ide a tulajt korrigálásra.
A teljes kétségbeesés szélén álltam. Igen, ez nem vicc! Nem akartam egészen addig a kocsimban kuksolni a vásárlás helyett, amíg valamelyik oldalról el nem állnak. Hát a fene akart másokra várni, elég lesz majd bőven akkor, amikor sorba kell majd állnom az élelmiszerboltban. Valahogy amúgy sem nekem való az ilyesmi, hiába vagyok egy ideig béketűrő és türelmes. Ennek itt és most vége szakadt, kimerítettem az erre a napra szánt keretemet, mindössze öt perc alatt. Bravó, Mandy! Megnéztem jobbról, megnéztem balról, de a helyzet egyik oldalon sem volt valami biztató. Le kellett vonnom a következtetést, miszerint nem fogok tudni kimászni innen sehogyan sem, hacsak nem történik csoda. De ez teljes képtelenség volt, amilyen szerencsém volt már eddig is a mai nap során. Pedig még viszonylag reggel volt, mi lesz még a továbbiakban? Erre most gondolni sem mertem, pedig amikor elindultam otthonról, még azt hittem, hogy ez milyen jó nap lesz. Már korántsem voltam ebben olyan biztos, és egészen annyira belelovalltam magam ebbe az egészbe, hogy már azt fontolgattam, miként fogom letartóztatni a szomszédot, hivatalos közeg hátráltatása miatt. Az már nem is érdekelt, hogy nem vagyok most szolgálatban. Mi lenne, ha valami vészhelyzet történne odabent, én meg miatta itt ücsörögnék tétlenül? Tuti, hogy beleverném a fejét motorháztetőbe, pedig egyáltalán nem vagyok ám híve az erőszaknak. Még ha sokszor úgy is tűnik… Amikor már végképp kezdtem feladni a reményt, hogy még a közeljövőben sikerül kijutnom innen, váratlanul felbukkant egy ismerős alak, mintha csak az égiek meghallgatták volna a könyörgésemet. Az intése után pedig már biztos voltam abban, hogy meglátott és éppen felém tart, nem pedig elkerülte a figyelmét a kocsim, és készül átvágni a sajátjához. Hatalmas kő esett le a szívemről, mert most már legalább nem leszek teljesen egyedül, magamra utalva a kijutás tekintetében. Abban bíztam, hogy neki talán lesz valami remek ötlete, miként is tudnék innen kikászálódni. - Ne is kérdezd! – szóltam ki az ablakon, miután a fejemet is kidugtam rajta, és úgy integettem felé. – Szerintem direkt kifigyelte, hogy pár pillanatig nem a kiszállással foglalkoztam, és bumm! – magyaráztam tovább, közben néhány kósza tincset türelmetlen mozdulattal söpörtem ki az arcomból, mert az időnként mellettem lesüvítő szél belekapott az imént. – Jaj, Damien, azóta nem örültem így neked, mióta leszedted Mollyt a fáról! – nevettem el magam, bár nem igazán a jókedv miatt, hanem sokkal inkább zavaromban. Nagyon kellemetlen volt, hogy ennyire rá lettem most utalva másra, de tudtam mást csinálni? Nem igazán ment az elmúlt percek során, hogy őszinte legyek. - Persze, de egyiken sem jobb a helyzet… - legyintettem lemondóan. – Pedig az előbb megpróbáltam az anyósülés felől is kimászni, de nem volt túlzottan biztató a helyzet, ráadásul nem szívesen hagynám a kocsimat lehúzott ablakkal, de másként azt hiszem, hogy nem fog menni – húztam el a számat, mert belül ugyan már kezdtem elfogadni, hogy így lesz, de rendőrként tudtam, hogy nem lenne a legbölcsebb döntés megkockáztatni azt, hogy valaki elvigye a kocsimat. Bár az is biztos, hogy addig élne, amíg meg nem találom!
A nagy parkolási láznak, pedig valaki az áldozatául is esik... Észlelve a bajt és a csapdába esett Mandyt, irányt változtatva megindulok felé, hogy a tőlem telhető módon segítsek a szószerint szorult helyzeten, ami már körvonalazódik is előttem, amint odaérek. Erre mondják azt, hogy szivacs azt hiszem. - ...és még nem is tartom kizártnak ezt az alternatívát. - lépek egyet közelebb, miközben megvakarom a tarkómat. Hiába tiszteletbeliek a rendőrök, kiknek, ha pont nekik nem akadna néha napján ellenlábasuk, aki akárcsak ilyen piti szinten is, de előszeretettel akadályozza őket? Persze, nem szeretek eként gondolkodni, de érezhetően két lábbal állok még mindig a talajon. Többek között ezért is mérem fel a terepet a beszélgetés közben, nem szóval tartani jöttem, hanem segíteni és lám, a példa jómagam is megmosolyogtatja. A már-már munkaleírásba beiktatható macskamentés... - Jó rég is volt. Ideje már frissíteni. - mondom valamivel derűsebben, mint ahogy ő belőle nevetést présel ki a szituáció szülte, szürke állományt és idegeket veszélyeztető kín. Nevezzük a megjegyzést egy gyenge kísérletnek a feszültség oldására, jobb, mint a semmi - talán. A rövid beszámolót követően, pedig elhúzva a számat hümmentek és nézek végig az autósoron... nincs a közelben most nagy tolongás vagy látványosan erre tartó illető, aki netán nemtetszését kifejezhetné a fejemben megfogant ötlet kivitelezésekor. Előrébb lépek és megpaskolom a motorháztető elejét. Látható, hogy van egy félmegoldásom, amit pillanatokon belül elétárok. - Nos... mi volna, ha itt maradnék, amíg bevásárolsz és ügyelnék a kocsidra? Vagy legalább, amíg szólsz a biztonsági őrnek, hogy mondhassa be a hangos bemondón a szomszéd kolléga rendszámát egy „jelenjen meg sürgősen a parkolóban” szöveggel... - előzöm meg a momentumot, ami a viszakozás lehetne, majd mielőtt megvárnám Mandy reakcióját a bakancsom talpa már a másik autó oldalán van. Hely nincs a két jármű között, csak egyetlen járható út maradt tehát, ami nem más, mint a felülről történő megközelítés. Nem a leg...jobb módszer, de a szükség pillanata sok mindent megkíván az embertől. Váratlan dolgokat is, kühümm. - Na kihúzlak. Nem sok értelme lenne itt megvárni, amíg ideér a szökött állatkerti majomja. - támasztom meg magam stabilan és lepislantok Mandyre. Ha van jobb ötlete, persze... mondja csak, vevő vagyok rá és mégiscsak jobban tudja mit lehet ilyenkor szakszerűnek vagy éppenséggel megengedettnek nevezni. A kezem felé nyújtom, ragadja meg, nem disznóláb. - ...de ha, mint a rend lojális őre mást javasolsz módnak: természetesen hallgatok rád, nem áll jól a karabíner. - vigyorodom el közben és ott van a kezem... csak rajta áll mit választ.
Annyira képtelen volt ez az egész helyzet, amibe keveredtem, hogy kínomban csupán nevetni tudtam a szerencsétlenségemen. Már meg sem kellett volna lepődnöm igazából, mert elég sokszor esett meg velem, hogy kellemetlen szituációban találtam magam. Abban a fajtában, ami már tényleg a nevetségesség határát súrolta, így volt ez most is. Ezt mutatta legalábbis a mellékelt ábra, ráadásul a feltűnő Damienen is azt láttam, hogy szórakoztatja a pórul járásom. Meg tudtam érteni, csupán ezért nem sértődtem meg ezen az egészen. A motorháztető paskolására kidugtam a fejemet az ablakon, hogy jobban hallhassam, amit a férfi mondani akart nekem. Érdeklődő tekintetemet szinte egyből megláthatta, amint felém fordította a pillantását. Én jelen esetben bármire kapható lettem volna, ami segít valamelyest a jelenlegi álláson. Valamerre el kellett mozdítani, és nem bántam volna, ha ez a valamerre történetesen előre lesz. Akkor legalább már tennénk valamit az ügyem érdekében. - Azt nem várnám el, hogy megvárj. Láttad te, hogy mennyi autó áll itt? Gondold csak el, hogy miféle tumultus lesz a kasszáknál… - már előre rosszul voltam tőle, ahogy belegondoltam. Talán vennem kéne majd odabent valami könyvet, és amíg sorban állok, addig legalább elfoglalhatom magam valamivel, ami talán még ki is kapcsol egy kicsit. – A bemondatás viszont nem is rossz ötlet. Csak kerüljön a közelembe, biztos lehetsz benne, hogy kiszabok rá valami csúnya bírságot. Azt meg majd később kitalálom, hogy mégis mi miatt… - zsörtölődtem tovább, mert nem szerettem a tehetetlenséget. Szerintem azt senki sem szereti, jelen esetben azonban semmit nem tehettem azért, hogy megoldódjon a problémám. Persze azt leszámítva, hogy itt hagyom szegény Damient addig, amíg elrendezem ezt odabent. - Mit csinálsz? – érdeklődtem tőle, közben a homlokomon ráncok jelentek meg. Két kezemmel az ajtóra támaszkodtam, úgy néztem kifelé az ablakon. Aztán megértettem, hogy mire készül, ez valószínűleg látszott az arcomon is. Igen, az a bizonyos megvilágosodás. – És ki fogsz bírni húzni innen? – hülye kérdés volt, de akkor sem tudtam elképzelni, hogy ebben a helyzetben ki tudna fejteni akkora erőt, aminek a segítségével ki tud rántani a kocsim utasteréből. – Jelenleg épp nem vagyok lojális hangulatomban – fújtam egyet mérgesen. – A végén még úgy fel fogom idegesíteni magam, hogy tényleg ráijesztek erre a figyelmetlen baromra! – mondtam tovább a magamét, de azért közben elfogadtam a felém nyújtott kezet, de aztán eszembe jutott valami. Oldalra nyúltam a táskámért, és a kezem helyett azt adtam oda Damiennek. - Ezt tedd fel légy szíves a kocsi tetejére, mert a végén képes leszek ezt is itt felejteni! – ha eleget tett a kérésemnek, akkor már tényleg megfogtam a kezét és reménykedtem a legjobbakban. Vagyis abban, hogy sikerül majd kihúznia innen, mert ha nem, akkor bizony nekem kell majd felmásznom a kocsim tetejére a táska után, aztán valahogy lecsúszni a motorháztetőre. Hm, ez nem is volt ám olyan rossz ötlet, így jobban belegondolva!
Hümmentéssel és bólintással adok igazat Mandynek... nem gondoltam annyival tovább, hogy a kasszáknál kígyózó sorig eljussak fejben. - Igaz-igaz. - taglalom röviden és lesek oldalt a mall irányába, végül vissza a szorult helyzetbe keveredett kisasszonyra. Óhatatlanul kúszik oda az élcelődő vigyor a fizimiskámra a hallottak után. - Csaknem visszaélne a pozíciójával a hölgy...? - teszem fel a kérdést valamelyest összébb húzott szemöldökkel, de nem tűnt el a széles görbület nyoma, világos a mögöttes szándékom. Pont annyira gondoltam komolyan, mint amekkora valószínűséggel a nő a bírság kiszabasát. Ellenben nem komolytalan elgondolás alapján lépek közelebb... pontosabban támasztom meg magam a közel leparkoló autó motorházának tetején, hogy kisegítsem a helyéről a rám minden bizonnyal az első pillanatokban értetlenkedve nézőt. - Hát... minden bizonnyal nem akarsz odabent várakozni, míg vissza nem tér a „szomszédod”. - kapaszkodom meg, hogy feljebb jussak és egy szusszanásnyi idő múltán már meg is lelem a megfelelő pozíciót. Innen helyezkedés kérdése a kijutás, amin épp dolgozok. - Bölcs dolog kételkedni egy tűzoltóban? - hozzátehettem volna, hogy a „szituációra való tekintettel”... de érződött a hangomban is. Nem mellesleg rám nézve, nyersen fogalmazva is, de gáz lenne, ha egy ilyen, látszatra madárcsontozatú hölgyet nem tudnék gond nélkül kihúzni... kiemelni az autóból. Koránt sem annyira rosszak a körülmények, mint amelyekhez hozzá vagyok szokva. Ekkora hellyel a két ablak között aligha fog segítséggel beszorulni Mandy... grátisz, kellően magabiztos is vagyok a képességeimmel kapcsolatosan. A stabil tartás pipa... kezem már biztosan nyújtom felé, hogy megragadhassa. Az automata nyílászáró le van húzva teljesen, nincs, mi akadályoztatná a műveletet, egyedül az esetleges kérdések tologathatnák az időben. - Nem éri meg emiatt felspanolni magadat. - emelkednek meg kicsit vállaim, amolyan vállvonást helyettesítőn, miközben a fogást javítanám a kezeinken... de változik a terv. Az első része legalábbis. Érdeklődve követtem tekintetemmel mit szeretne, de hamarában fény is derült a dologra, nem is kellett szóvá tennem kíváncsi mivoltomat. - Rendben. - vettem át tőle és az ő kocsijának tetejére helyeztem a „csomagot”, hogy ne legyen útba és ne lökjük le lehetőség szerint a kikászálódás pillanataiban. Elnyúlva, távolabb tettem le a biztonság kedvéért... kapálóznia kell a kishölgynek, hogy ténylegesen a betonon landoljon majd a táskája. - Most már adhatod a mancsod. - hajolok előrébb elősegítve a mozdulatot és ha megkaparintottam a kis kacsókat... nem marad más hátra, mint néhány, végletekig egyszerű instrukció a gondtalan kihúzás érdekében. Nem hiányzik egyikünknek se, hogy véletlen beverje valamijét Mandy... - Ha kijebb húztalak, próbálj meg a lábaddal megtámaszkodni az üléseden. Lassan fogom csinálni, hogy legyen időd ezt megtenni és eléggé ki tudj egyenesedni hozzá... illetve ekkor fogást váltok, hogy sikerüljön. A hónod alatt foglak megtartani. - elég logikus, a végtelenségig nem tudom én se húzni őt a kézfejeinél fogva. - Szólj, ha mehet. - újfent megbizonyosodom a támasztásom rendben valóságáról, a kéztartás megfelelőségéről... a visszaszámlálás következik. Egy, kettő, három...
- Tudod, alapjáraton elítélem az ilyesmit és eszembe sem jutna, de mindig vannak kivételes esetek – vigyorogtam rá, miközben kihajoltam az ablakon és figyeltem, hogy mire készült. Egyébként egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy bármikor is visszaéltem volna azzal, hogy rendőr vagyok, ezt ő is nagyon jól tudta. Láttam az arcán, hogy nem gondolja komolyan, de azért egy ideje már szomszédok voltunk, ráadásul nem ápoltunk túlzottan rossz viszonyt sem, hogy ezt feltételezhesse rólam. Ha komolyan gondolta volna, az azt jelentené, hogy egy szemernyit sem sikerült megismernie. Márpedig én nem voltam az a titkolózó, távolságtartó típus, akit csak hosszú idő letelte után lehetett volna megismerni valamelyest. - Eltaláltad! – bólogattam nagy lelkesen. Akadt egy egészen kicsi türelmem, de azért annyi nem, hogy megvárjam, míg valaki más órákon át vásárol. Ahhoz meg szintén semmi kedvem nem volt jelenleg, hogy elmenjek, és később visszajöjjek. Szerintem kiállni sem tudtam volna egyébként, úgyhogy ez csak pluszként bonyolította a helyzetemet. Nem volt más megoldás, minthogy Damien ügyességére és segítségére támaszkodjak. Azért nem kételkedtem ám benne, csak nem voltam biztos abban, hogy jelen körülmények között is képes lesz kiszedni innen. Persze, ha nagyon akartam volna, akkor ki tudnék mászni nagy akrobatikus mutatványok bemutatása árán, de nem hiányzott, hogy beessek a két kocsi közé és beverjem a fenekemet. Aztán napokig ülni sem lennék képes, szóval ki volt zárva! - Ugyan Damien, nem kételkedek én benned. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mennyire stabil a helyzeted és mennyire tudsz erőt kifejteni. Azért majd megpróbálok segíteni én is, már ha nem veszed sértésnek – mosolyogtam rá, két kezemmel a lehúzott ablakon támaszkodtam, jobban mondva annak a helyén. Miután kiadtam a táskámat, már csak az volt hátra, hogy saját magamat is sikeresen ki tudjam adni neki. Sajnos az volt a nehezebb hadművelet, de bíztam abban, hogy ketten talán meg fogjuk tudni oldani. A rend őre és a tüzek ősi ellensége nehogy már ne tudjon kiszedni engem a kocsiból együttes erővel, ugye? A mancsra gondolva akaratlanul is elmosolyodtam, hiába próbáltam meg elrejteni. Ha csak sejtette volna, hogy egyeseknek tényleg mancsuk van, pedig embernek néznek ki, szerintem elállt volna a szava. Még jó, hogy a hozzá hasonló egyszerű embereknek halványlilájuk sem volt arról, hogy mik leselkednek rájuk az erdőben sétálva, vagy akár csak a városban is. Néha igazán sajnáltam, hogy nekem tudnom kellett róla, főként akkor, amikor egy hullához riasztottak, amit egyértelműen vérfarkas tépett szét. Ezeket általában állattámadásoknak tekintettük, és gyakorlatilag tényleg annak is számítottak. - Értettem, ó tüzek hős pusztítója! – válaszoltam kissé teátrálisan. – Menni fog, csináljuk! – bólintottam végül, azzal megfogtam a kezét és már hagytam is, hogy kihúzzon. Kicsit meg is toltam magamat a lábammal, hogy hátha így könnyebb dolga lesz. Ha már a hónom alá fogott, akkor pedig a lábammal próbálkoztam. Illetve próbálkoztam volna, ha nem akad be valahová a sebváltóhoz, miközben megpróbáltam magam kiküzdeni. – A fenébe, várj! – szitkozódtam máris, de már félig kint ültem az ablaknyílásban, így megkapaszkodtam a kocsi tetejében, és így igyekeztem kiszabadítani a lábamat. – Semmi nem mehet egyszerűen ma, ugye? – fordultam hátra Damien felé, ajkaim ismét megjelent a mosoly. Már jó úton jártunk, így a haragom is kezdett párologni.
- Hm, tág értelemben végülis az eset betudható szexuális zaklatásnak is... igaz, autók között. - toldom meg elmélázva a megkezdett javaslatot. - De mivel egy tárgyról van szó, a tulajdonosára hárul a felelősség, szóval... - olyan ez, mint a vállalkozásoknál a korlátozott és a korlátlan felelősség vagy még inkább, mint az egyszerű hülyeség egy változata. Nincs igazam? ...pont, mint a várakozást illetően. Kevesek maradnának és számolnák a hópamacs bundájú bárányokat, mígnem megérkezik a leparkolt kocsitulajdonos egy kis elbeszélgetésre... de annak is nagyobb lenne a valószínűsége, hogy szó nélkül lép a gázra és hajt el, ignorálva a hozzá intézett szót. Illene a profiljába, mégha az ítélkezés nem is egy jó dolog - de engedetlen jószág... mindig odapofátlankodik a képbe. Most azonban a kimentésé és mászásé a főszerep, nem másé. A magyarázatra persze nem volt szükségem, sokkal inkább volt költői a kérdés, mint amilyennek hangzott és ez bizonyítja azt, hogy nem igen találtatott annak... minden esetre a mosoly viszonzásra talál. - Számítottam is a segítségedre. - cserél gazdát ekkor a táska a fülénél fogva, majd lel biztos helyet magának a tetőn. A segítség elfogadása vagy kérése sosem tartozott a „kínos”, a nehezen beismerhető vagy a „sose” kategóriájába nálam, ez a csapatmunka alapja. Nekem is időbe telt eljutnom idáig, megvan a magam keresztje, ami mindig emlékeztet rá, hogy miért ez a jó választás és mégha kezdetben vért izzadva is, de elértem képes legyek másra támaszkodni... szóval sértés? Nem, pont az ellentettje. A felfelé ívelődést, pedig nehezen tudtam volna nem észrevenni. Az orrom előtt van és egy másodperc ideje alatt nem sikerült eldöntenem: - Mi az...? - kérdezek rá még mielőtt gyorsan elmondanám a lépéseket, mit is kellene tennünk, majd kedélyesen fújtatok egyet. Amolyan hihetetlenkedve a tituluson, noha tisztában vagyok az igazával. Csak ne váljon a végén egy shakespeare-i komédiává a kettőnk aktuális színdarabja. - ...akkor hajrá. - lendítem meg a rajtnál használatos fehér zászlót képletesen értve és megkezdem a kihúzást. Lassan, mint arról már tájékoztattam a nőt... hogyha a kabát beakadna, valahol kényelmetlenül hozzásurlódna az ajtó egy kiállóbb részéhez, netán egyéb probléma merülne fel... meg tudok állni időben, kevésbé váratlanul. Nem egy erőtakarékos ez a módszer, de a legbiztosabb. S lám, íme az ok miért is. Amint lentebb hajolva karolom át a hónaljánál, máris felüti a fejét a baj. Kissé kelletlen a megállás és nem is olyan egyszerű, de egy bő szekundára rá pipát tehetek emellé is, míg orvosolja a felmerülő gondot Mandy. - Megvagy? - érdeklődök a dolog mivoltáról ebben a formában és szusszanok egyet, míg nem kapom a jelzést a folytatásra. Szerencsére pillanatokon belül érkezik ez is. - Unalmas lenne, ha rendben történne, nem? - paskolom meg egyszer a vállát és helyezkedem vissza... eddig csak a hátát tartottam finoman, amennyiben szükségét láttam és nem billegett a kollegina. - Node... innen már nincs sok hátra. - végtére is... kihúzom olyannyira, hogy a lábait ki tudja emelni és máris nyert ügyünk van. Ettől a céltól, pedig már mindösszesen centiméterek választanak el bennünket. A szavam tekinthető egybeni figyelmeztetésnek is, a hangom elhaltával ugyanis újbóli erőkifejtésre készülök, hogy kicsúszhasson az ablakon Amanda. A hátam egyre közelít a támasztékul szolgáló, átkozott delikvens autójához és minden egyes milliméterrel a győzelmet dicsőíti. Egy késhegynyi van hátra, aminek a megelőlegezéséhez megpróbálom lábból kitolni magunkat... - ...és most próbáld meg... - nem teszem hozzá, hogy „kivenni a lábaid”... most nem annyira tanácsos a beszéd koncentrálás közben, így ennyivel kell beérje, de nem hinném, hogy megfejthetetlen lenne számára. Gyorsan fog kapcsolni az agya, talán mondanom sem kellett volna azt a négy szót. Csak a biztonság kedvéért ejtettem.
A hozzászólást Damien S. Zaro összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 19, 2013 8:15 pm-kor.
Csak elnevettem magam Damien szavain. Azért megnéztem volna, hogy milyen képet vág a másik autótulajdonos, amikor feljelentem szexuális zaklatás vádjával, amelyet a kocsim ellen követett el. Bizonyára ez lenne az első ilyen a történelem során, de amennyi hülyeséggel találkozik az ember manapság, szerintem már nem is lenne olyan meglepő. Bár tény, hogy sejtéseim szerint teljesen hülyének néznének a bíróságon, és talán még a jelvényemtől is megszabadítanának. Az igencsak érzékenyen érintene, annyi szent! Már teljesen rákészültem arra, hogy kiszedjen a kocsiból, mintha csak összeroncsolódott volna a jármű és én benne ragadtam volna. Persze ez a helyzet annál sokkalta jobb volt, tekintve, hogy nem történt baleset, nekem nem kell majd a kocsim javíttatását finanszírozni, ráadásul nekem sem lett semmilyen komolyabb bajom. Azért sajnálatos módon még mindig kinéztem magamból, hogy képes lennék beletolatni akár egy parkoló autóba is, ezzel törve össze egyúttal magamat is, de szerencsére ma egészen figyelmes pillanatomban voltam ebben a helyzetben is. - Semmi… - ráztam meg a fejemet gyorsan, amikor kapcsoltam, hogy feltűnt neki az elrejtett mosolyom. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire jó a megfigyelőképessége, de ezúttal már az eszembe véstem ezt a kis apróságot vele kapcsolatban. A végén még az is fel fog tűnni neki, hogy mi folyik a normális világ hátterében. Illetve abban a mögött a világ mögött, amit ő normálisnak tartott. Időnként úgy éreztem, mintha a szomszédok és én teljesen más helyen, másik városban élnénk a mindennapjainkat. Azért nem árt majd odafigyelni az úriemberre, nehogy megneszeljen valamit a farkasokról. Akkor aztán mehetnék hozzá cukorkérésre, helyette pedig kapna egy emlékezettörlést. Nem szívesen tettem volna ezt, de amit muszáj, azt muszáj. Miután felmerült a kis probléma a lábam beragadását illetően, minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy kihúzza ma ”satuból” a csizmámat. Nem ez volt a legegyszerűbb feladat, de végül erősebbnek bizonyultam, mint a kocsim. Nem is értem, hogy miért ragaszkodott most ennyire hozzám, hogy egyszerűen még az ablakon át sem akart kiengedni. Talán majd elbeszélgetek vele, ha hazaértünk. Nem mintha sokra mennék vele, de na! - Aha, már minden oké. Elengedett a bestia! – vigyorodtam el ismét, már szinte a védjegyemnek is nevezhettem volna ezt az arckifejezést, azt hiszem. Mindenesetre ez a helyzet már önmagában is elég komikus volt, persze, hogy nem tudtam türtőztetni magam. Inkább nevessek én a saját szerencsétlenségemen, minthogy más tegye meg. Azt már nem viseltem volna ilyen jól. – Az már egyszer biztos, bár a mai napra nekem az is bőven elég izgalmat nyújtott volna, ha a parkolóhelyet kell levadásznom csupán – magyaráztam Damiennek, közben lemondóan megráztam a fejemet. Engem valahogy az emberek mindennapi gondjai elkerültek, de helyettük kaptam bőven másokat, amelyek miatt nevetségessé váltam sok esetben. Biztos vagyok benne, hogy a föld nem hordott még a hátán hozzám hasonló, két lábon járó szerencsétlenséget. Amint megkaptam a felszólítást, megpróbáltam felfelé húzni a lábaimat, amennyire csak tudtam, és lám, máris sikerült egészen az ablak helyéig emelnem őket. Amint ez sikerült, félig a tetőbe, félig pedig Damienbe kapaszkodtam, hogy meg tudjak fordulni, méghozzá egyenesen felé. Az nem tűnt jó ötletnek, hogy mellé kimásszak, de vele szemben talán elég stabilan tudok majd megtámaszkodni, az ő lábai mellett vezetve el a saját lábaimat, abba az autóba támasztva meg őket, aminek ő a hátát nyomta. - Köszi! – szusszantam nagyot, aztán felnéztem rá és elvigyorodtam. – Gondoltad volna, hogy ilyen napod lesz ma? – kérdeztem tőle, közben néhány kósza tincset kisöpörtem az arcomból, amik akkor pofátlankodtak oda, mikor nagy megfeszített munkát hajtottunk itt végre. – Mi van, ha beindul a szomszéd kocsi riasztója? Csoda, hogy eddig még nem következett be. A végén még minket csuknak le, mert valaki azt hiszi, hogy fel akarjuk törni valamelyiket… - azért az elképzelés újabb mosolyt csalt az arcomra, még ha ez szerencsére nem is következhetett be. A kiérkező rendőr úgyis felismerne engem, így pedig értelmet nyerne minden. Vagy legalábbis viszonylagos értelmet.
S ha csak egy szemernyit is jobban belegondoltunk volna a dolgokba, máris megkaptuk volna a megoldást: kamerák... Megfigyelt, jól őrzött terület a parkoló nappal is, nem csak az éjszaka sötétjében - drága barátunk se arcát, se rendszámát nem tudná rejtegetni, bármennyire is vágyná. A biztonsági őr figyelme sem lankad a kameraszobában... minden bizonnyal... valószínűleg... talán... gondolnám bizakodón, jóindulattal. Pont annyira hinnék benne, mint abban, hogy nincsenek véletlenek, egyszerű „csak úgy”-ok - ebből adódik a kíváncsiskodó kérdésem is, amire persze adhat is meg nem is választ Mandy. Noha az utóbbi valósul meg, nem fogom róla faggatni... lehet a hajam áll kócosan vagy csak a helyzet kínossága fakasztott mosolyt arcán. Elfogadom, nem tudom meg és akárhogy is nézem... teljesen mindegy, míg az az ív ott terpeszkedik a helyén. Hamar túllépve ezen a másodpercnyi „bökkenőn” koncentrálok a feladatra: a mentésre. Idézőjelesen mentésre. A kiszabadítás egy enyhébb szó rá és talán jobban is illeszkedik a jelenre, szívesebben húzom rá tekintve a nehézségét. Gond, pedig ennek ellenére is akad. Láb tájékon akadozik az olajozott gépezet és megáll egy pillanatra a kattogó fogaskerék, ami számomra kevésbé kellemes, na persze a nőhöz képest... sehol sincs, mindössze jobban kell tartanom ez idő alatt, mint a húzás folyamatában. Elhúzom a számat egy pillanatra, de jő is a megoldás és nincs nagyobb baj se az állapotjelentés alapján. - Óvatosan becézgesd... a végén még keményen visszavág. - nem olyan egyszerű a munka oroszlán részének végzése közben beszélni, de szerencsére most van egy röpke szusszanásnyi időm nekem is a szabaduló hadművelet közepette. A költői kérdésemre a feletet, pedig már az újbóli ráfogáskor érkezik. A mellé járó fejrázás, pedig egy-két szőke szálat az arcomba kavar... aprót fujtatok, próbálva eltávolítani a hamarost tüsszentésre késztető szalmaszálakat. Másodjára már sikerül is. - Szóval ezek szerint... az eseménytelen napok kedvelője vagy, ha szabad ezt mondanom. - már kimondtam, így a „szabad” szó mindössze udvarias hozzátoldásnak nyilvánítható. ...vagy csak az ideiglenes bosszúság mondatta ezt vele. Minden esetre el kell ismerje: feldobott öt perc volt ez annak ellenére, hogy nem zökkenőmentesen, csak másodszori nekifutásra sikerült kihozni az autó utasteréből. Egyáltalán nem rossz arány. A láb szabad lendítését meglátva hagyom, hadd izegjen-ficegjen kívánsága szerint, csak csúszás esetén avatkozok közbe... addig is ott van támasznak a karom, vállam, míg elrendezgeti a saját pozitúráját az autón szuszogva. Az érdeklődésre elismerőn szívom magamba a levegőt és húzódik közben egy félmosoly a fizimiskámra... pillantok el a bevásárló központ irányába egy pislantás idejéig. Sokat mondó jelenet, kifejezetten választ is adó, nem üres. Rátámaszkodom a térdeimre kissé. - Ha ma reggel valaki azt mondta volna, hogy valaki két kocsi közé szorul és őt fogom kihúzni a csávából... - fordítom vissza a tekintetem eddigre. - ...nagy rá az esély, hogy vagy konszolidáltan kinevetem vagy szimplán elvigyorodok rajta és legyintek. - ami, pedig a riasztót illeti és a szappantilalmat... - Viszonylag egyenletes a súlyeloszlás rajta és nem is hirtelen csapódott hozzá... - nem is szükséges befejeznem a gondolatmenetet, úgy érzem. - Áhh. - csóválom meg a fejem véleménynyilvánítón... s lám, most ugranak be a kis térmegfigyelők. - A kamerahálózatnak köszönhetően, ami a parkolóban van, biztos hamar letennének az ötletről. Nade... - emelkedem meg kissé, magam mellett megtámasztva a két kezem és eképp véve erőt magamon. - ...szálljunk is le róla, még a végén tényleg beriaszt és sose jutsz el a bevásárlásig, nem? - indulok meg elsőként, hacsak nem előz meg Mandy. A visszapillantók találkozása után már szélesbedik a hely, így ott fog a bakancsom talpa földet érni és készséggel fordulok vissza, ha nem utasítja el a további segítségemet a leereszkedéshez a bizonyos értelemben kollegina.
- Nem – ráztam meg a fejem, amikor az eseménytelen napok kerültek terítékre. – Pont azért becsülöm meg őket annyira, mert általában minden napom túlzottan zsúfolt – magyaráztam neki, miközben azon fáradoztam, hogy a lehető leghamarabb kikászálódjak az autóból. Nem ez volt életem legegyszerűbb dolga. Alapvetően nem is lett volna ezzel baj, elég hajlékony vagyok szerencsére ahhoz, hogy könnyedén ki tudjak bújni szorult helyzetekből. A gondot inkább az jelentette, hogy nem volt túl sok rendelkezésünkre álló hely. Ez azért igencsak befolyásolta a kijutásom körülményeit, és ennek én cseppet sem örültem. Végül azért mégiscsak sikerült együttes erővel kijutnom az autó fogságából, és ennek most igazán örültem. Kicsit talán még a levegőt is gyorsabban szedtem a megszokottnál, de csak az erőlködés miatt, semmi több. Azért igazán boldoggá tett, hogy csak sikerült végrehajtanunk ezt a kis hadműveletet, bár Damien nélkül szerintem sokkal több időbe telt volna, mire rájövök, hogy mit is csináljak. Persze a kényszer nagy úr tud lenni, szerintem előbb-utóbb valahogy másként megpróbáltam volna kimászni, de még mindig az volt a legnagyobb bajom, hogy a kocsit nem akartam itt hagyni őrizetlenül, nyitott ablakkal. Bár mostanra már ez sem érdekelt igazán, csak az számított, hogy bemehessek és minél előbb elrendezzem a bevásárlást. Máris tanultam ebből az esetben, mégpedig azt, hogy soha többet nem jövök a Bentley Mallnak még csak a közelébe sem szombaton délelőtt. Kész rémálom! - Akkor is így reagáltál volna, hogyha tudod, hogy az a valaki én vagyok? – kérdeztem vigyorogva, ugyanis nálam már szinte semmi nem volt meglepő. Sokszor a leginkább képtelen helyzetekbe keveredtem azáltal, hogy kicsit szórakozott, kicsit szétszórt vagyok. Nekem ezzel nincs is bajom, legalább nem olyan unalmas az élet, bár megvannak a maga árnyoldalai is. Példának okáért az, hogy komplett idiótát csinálok magamból a legtöbb ismerősöm előtt. A végén valami ilyen miatt fognak elbocsátani a rendőrségtől, mert majd megállapítják, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy hadnagyi rangom legyen és miegyéb. - Meg azért remélem, hogy elég meggyőző lenne az is, ha közölném, hogy itt én vagyok a rendőrség – tettem hozzá szórakozottan, miközben oldalra tekintgettem és próbáltam felmérni a kijutásom lehetőségének esélyeit. Azért nem volt olyan borzasztó, talán valahogy meg is fogjuk tudni oldani ezt is, utána pedig majd közlöm odabent valakivel, hogy rögvest olvassák be a rendszámot és kerítsék elő azt, aki miatt ebbe a kellemetlen helyzetbe sikerült rángatnom Damient. Azért kicsit sajnáltam szegényt. Amikor túl lányosnak bizonyultam valamilyen feladathoz, sokszor kértem tőle segítséget. El tudtam képzelni, hogy mennyire elege lehet már szerencsétlennek a nyaggatásomból. - Innen engem már semmi nem tarthat vissza, higgy nekem! – jelentettem ki már-már harciasan, és még egy vicces arcot is vágtam hozzá, mintha valami harcos amazon lennék. – Csak előbb segíts innen kikászálódni – ajkaimon ismét mosoly futott végig, főleg amikor láttam, hogy már magától is visszafordult felém. Bármilyen formában adta is a segítséget – egyszerű kéznyújtás, vagy esetleg kiemelt -, én gondolkodás nélkül fogadtam el. – Lehet ma többet is fogok vásárolni, hogy pár hétig ne kelljen ilyen helyre jönnöm, csupán a kisboltba – mondtam közben a magamét tovább, ha tetszett neki, ha nem.
Négy, jól kitömött papírszatyrot magamhoz ölelve igyekszek kifelé a szupermarketből. Amikor szóltam Tomnak és Samnek, hogy írják össze mire van szükségük a boltból, nem gondoltam, hogy méter hosszúságú listát kapok tőlük. Gyerekek. Valahogyan muszáj elfoglalnom magam, amíg munkába nem állok a városban, mert a tétlenség megőrjít, így jelenleg a „kertvárosi apuka” szerepkörében tetszelgek. Valahol nem bánom a dolgot, hiszen az utóbbi években a munkába temetkeztem, és nem foglalkoztam velük annyit, amennyit kellett volna. Nehéz időszak van mögöttünk, és bár tudom, hogy bepótolni nem lehet az elvesztegetett éveket, de talán még nincs minden veszve. Szeretném, ha éreznék, hogy itt vagyok nekik, és számíthatnak rám, hiszen az apjuk vagyok. - …igen, sikerült már teljesen berendezkednünk. Egész jó a környék, nem annyira vészes. Sam és Tom is megnyugodott egy kicsit. – Amellett, hogy a négy csomagot próbálom épségben eljuttatni a bérelt kocsim csomagtartójáig, a fülemre akasztott kis bluetooth headseten keresztül kommunikálok Mary-vel a nővéremmel. Ez a kütyü szinte teljesen hozzám van nőve, ahogy a csuklómon viselt arany Rolexem, és az arany karikagyűrű az ujjamon. Öt éve lesz idén, hogy megözvegyültem, de képtelen vagyok lehúzni a kezemről a gyűrűt. Szeretetem mit se kopott az évek elteltével, ami Lilihez köt. Sikerül kijutnom a parkolóba, egy csapatnyi gyerek majdnem belém rohan, de a reflexeimnek köszönhetően sikerül még időben ellépnem. Egy pillanatra utánuk fordulok félmosollyal az arcomon, majd elindulok a kocsim felé. Amikor megérkeztem, még alig néhány autó állt a soron, de most teljesen tömve van az egész parkoló. - Én is örülök, hogy beszéltünk, és átadom Abigailnek az üdvözleted, nem felejtem el. – Válaszolom, miközben szemem sarkából megpillantom a kocsim kilógó farát. Egy mikrobusz állt be mellém. Remek lesz kitolatni mellőle… - Megmondom a gyerekeknek is! Vigyázz magadra Mary, szia! – A vonal megszakad, én pedig a csomagokat markolva megpróbálom valahogy kivarázsolni szövetnadrágom zsebéből a Bentley kulcsát. Annyira megszoktam már, hogy elegánsan öltözök, hogy még a bevásárláshoz is nyakkendőt kötöttem az ingem fölé. Samantha erőltette rám a fekete kardigánt, mondván így talán nem néznek valamilyen agyament porszívóügynöknek, vagy Mormon hittérítőnek… szóval a zakóm most kivételesen otthon maradt. Talán igaza van, engednem kellene kicsit a „merevségemből”, de persze ez nem olyan egyszerű, és nem is megy egyik napról a másikra. Én ilyen vagyok. A kulcsot sikerül elővarázsolnom, megnyomom a riasztó gombját… ami annyira rutin mozdulatnak számít, hogy kivételesen fel se tűnik, hogy a pittyenés nem közvetlenül mellettem hallatszik, hanem kicsit távolabbról. Még mindig a Maryvel való beszélgetésen jár az agyam, így az se tűnik fel – pláne mert még bőven világos van – hogy a kocsi lámpái se villannak fel egy pillanatra. A kulcsot rutinszerűen tolom a zárba, hogy kinyissam az ajtót, de a zár nem enged. Kihúzom, megfordítom a kulcsot, újra beletolom, de így se tudom kinyitni. Lehet, hogy beakadt? Kicsit erősebb nyomást gyakorlok rá, amivel az ajtó kinyitását nem érem el, azt viszont igen, hogy a kulcs tőből a zárba törjön, és fülsüketítő „szirénázás” közepette beinduljon a riasztó. Én ezt nem értem! A négy papírtáskát a kocsi tetejére teszem, s közben próbálok nem tudomást venni a bámészkodókról, akik elsétálva mellettem kérdőn néznek felém, hogy vajon manapság a kocsi tolvajok ennyire kinyaltan járnak-e, pláne fényes nappal!? Nyomkodom a riasztó gombját, de nem hagyja abba a „szirénázást”…
Kezdőlap
