Egy hatalmas alapterületű üzlet, amelynek bal oldalán a klasszikus és napjaink zenéi egyaránt megtalálhatók a polcokon, de akadnak DVD lemezek is egyes koncertekről. A legfélreesőbb sarokban használt CD-k és kazetták hevernek leértékelt áron. Az üzlet jobb oldalát változatos hangszerkínálat tölti meg. Van itt minden árkategóriából gitár, dob, szintetizátor, de ha a gyerekednek szeretnél furulyát vásárolni, vagy esetleg hegedűt, azt is megtalálod. Az itt vásárolt termékekre 10%-os javítási engedményt adnak. Emellett természetesen minden kiegészítő megtalálható a hangvillától egészen a professzionális húrokig.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 10, 2013 6:27 pm-kor.
„Eljött a nap, melyre vártunk rég. A nagyok ismét összegyűlnek…” Valamelyik elkezdett dalszövegem volt ez a szám, de most nem tudom kiverni a fejemből. Mégis hogyan lennék képes rá? Két teljes éve várok erre a pillanatra, most pedig, miután két hónapon keresztül mást sem csináltak, csak feszítették az idegeinket végre kiadták az új albumot. És két nyelven egyszerre! Szóval igen, be vagyok sózva, mint valami őrült. Szóval felöltöztem, ahogy az egy igazi rajongóhoz illik. Terepmintás gatya, új albumos póló, amit még Chicagóban szereztem, katonai bakancs, és még baromi boldog is voltam. Fülig érő vigyor, tudjátok, az a fajta, amitől mindenkinek jó kedve lesz hirtelenjében. Hajam hagytam végigomlani a hátam közepéig, és így masíroztam el a zeneboltba, amit Liu mutatott nekem. Pontosabban csak azt mutatta meg, hogy hol van, azt, hogy pontosan merre találom már nem, de nem is volt rá szükség. Ez a bevásárlóközpont nem volt valami hú, de hatalmas. Szóval minden készen állt egy teljesen őrült napra, amiben bezárkózok és Sabatont hallgatok, mint valami jó kislány, az egész hotelt kikényszerítve innen a hangerővel. Sebaj, Castornak amúgy sem árt egy kis napfény… biztos azért ennyire savanyú, mert nem jut elég D-vitaminhoz. Bemasíroztam a lemezboltba és a falhoz mentem, ahol a legújabbakat tárolják éppenséggel. Kétszer futtattam végig a szemem a választékon, és közben egyre idegesebb lettem. Nem volt sehol… Miért nincs sehol? Azt hittem, hogy ekkora durranást már az első pillanatban kiraknak, most meg már délelőtt tíz körül jár… Akkor mégis hol az istenben van? Csatametált akarok, a rohadt életbe is! Mikor meggyőződtem arról, hogy nincs sehol semmi, ami a legújabb albumra utal, fogtam magam és elhelyezkedtem a földön, szemben az állvánnyal. Ha akarnak, akkor rakjanak ki onnan, ha nem, akkor meg hozzák végre elő a lemezeket! Addig föl nem állok a földről!
Miután elgé jól berendezkedtem az új lakásomba rádöbbentem, hogy egy valami nagyon is hiányzik. Mégpedig a zene! Nem volt se egy jó kis pörgős CD-m, se egy lejátszó. Így végül elindultam felkutatni egy CD és valami elektronikai boltot is. Hátha akad valami olcsó és jó. Elsőként a CD lejátszót vettem meg, hisz mi értelme CDt venni, ha nincs mivel lejátszanom. Bár igaz ott van a laptop, de az nem ugyan az és nem is szereti. Szerencsére a bevásárlóközpontba nem kell messzire menni ahhoz, hogy egy zeneboltot is találjak. Régen jártam már ilyen helyen. Pedig mennyire szeretem főleg, hogy szinte mindenbe bele lehet hallgatni és annyi a választék, hogy egy életre is bőven elég. Már csak az a kérdés, hogy van e olyan albumjuk, amit én is szívesen hallgatok. A sorok között járva megpillantok egy igen szomorúnak tűnő lányt a földön ülve. Nem kéne ott ülnie a végén még megfázik. -Hé! Szia! Minden rendben?-Igen a sablon kérdés. Nem is értem miért ezt tesik fel, ha látszik, hogy semmi sincs rendben. -Vagyis oké azt látom, hogy nincs de ugye nem vagy rosszul meg ilyenek. Vagy hívjak valami orvost esetleg?-Bár az egyszerűbb lenne ha szólnék a boltvezetőnek.
Körülbelül fél órát ücsörögtem ott, de elhatároztam, hogy nem tágítok. Telefonról bejátszottam pár másik számot és ott üldögéltem a hideg padlón, előre-hátra hajolgatva. Jó páran megnéztek közben, de igazából senki sem méltatott szóra sem, amíg nem jött az a kis ázsiai nőszemély. Unottan nézek végig rajta, hiszen látom, hogy nem bolti alkalmazott, így tökéletesen esélytelen, hogy a lemezeket hozta. Akkor meg mit keres itt? - Nem, semmi sincs rendben – mondom, és azzal, hogy kinyitottam a számat már képtelen is vagyok befogni. Még mindig a földön ülök, terpeszben és nekivetem a hátamat az egyik polcnak. – Tudja, elvileg ma jelenik meg. Akkor mégis miért nincs már kint itt reggel? Nem, én itt fogok ülni, amíg az a kedves kis eladóhölgy ki nem veszi a nyomorult rágót a szájából, bele nem gyalulja a ronda hajába és nem hozza ki a nyomorult lemezeket! – mondom, az utolsó mondatot már fennhangon, hogy a hölgyike is értse három sorral odébb, akiről beszélek, de láthatóan nem veszi magára. Esküszöm, ha nem éppen ülősztrájkolnék, én fognám magam és megverném a rohadékot. - Jaj, csak orvost ne! – fintorodok el. – Nincs nekem semmi bajom, legfeljebb egy kis mániákus rajongás – mosolygok föl rá, bár ez nagyon műre sikeredik. A bakanccsal azonnal dobolni kezdem az egyik vadabb ritmusú számot, és szívem szerint énekeltem volna, emlékeztetve cicamicát, hogy hozza végre ki a lemezeket. – Egyébként nincs kedve leülni? – fordítom vissza a tekintetem a japán nő felé. – Kelly McDavsonnal hívnak, és föl nem állok innen, amíg ki nem rakják azokat a rohadt lemezeket! – Na, ez a mosoly ellenben már szívből jött.
Hoppá elég harapós egy lány. Úgy tűnik nagyon rajon egy bandáért. Már-már túlságosan is. Nah az ilyen rajongókat sosem értettem meg. Gondolom ő képes lenne arra is, hogy nem moss kezet, ha hozzáér az egyik zenésze. -Öhm attól még, hogy azt mondták ma jelenik meg nem biztos, hogy minden bolt rendelt tőle. Esetleg megkérdezte az eladót, hogy másik boltban van-e?-Bár azt hiszem a válasz nem lesz. Akkor majd én utána érdeklődöm, bár nem ismerem ezt a bandát. -Egy pillanat és visszajövök.-Odasétálok az eladónőhöz, majd rákérdezek az albumra. Azonnal tudja mit keresek, hála annak a lánynak aki hallgatja a zenét. Ám sajnos semmi jó hírt nem kapok. Szomorúan sétálok vissza a lányhoz, majd leguggolok elé. -Öhm azt mondja a mai napon biztos nem érkezik meg, de a héten valamikor lesz. Tudod a szállítás nem megy itt olyan gyorsan. Viszont kértem, hogy akkor rakjanak félre neked egyet! Szóval azért nem kell aggódni, hogy elfogy mire ideérsz.-Próbálok egy barátságos mosolyt küldeni a lány felé, majd megrázom a fejem. -Nem köszi nem ülök le és neked sem kéne ezen a hideg kövön ülnöd. Még a végén megfázol!-Felállok és kezemet segítőkészen felé nyújtom. Ha elfogadja segítek neki felállni ha nem akkor továbbra is csak előtte állok és figyelem őt. -Amúgy én meg Masako Saito vagyok! És nos bevallom őszintén, hogy én nem ismerem ezt a bandát. Biztosan tök ciki és ki fogsz ezen borulni, de hát ez van...-Hátha azzal, hogy mesél nekem kicsit róluk valamennyire lenyugszik.
- Igazából ebben a városban csak ez az egy bolt van, szóval ha itt nincs, az problémás. És az előrendelői példányokat már kiszállították – mondom csevegő hangnemben. Mielőtt az eladós kérdésre válaszolhatnék elmasírozik és beszél is kedves szöszke „barátnémmal”, amit egyszer tuti, hogy meg fogok tépni, ha így folytatja. Mikor visszajön és elmondja, hogy nem fog ma megjelenni itt, egy pillanatra vörös köd ereszkedik az agyamra. Nem felé irányul, hanem afelé az idióta szöszke felé. Mégis mi a jó büdös fenének hagyott itt üldögélni? - Köszönöm – mondom, miközben föltápászkodom és visszafojtom a késztetést, hogy nagyon csúnyán megtépjem a rágójával játszadozó eladónőt. Inkább elindulok a hangszerek felé, és ha Masako követ, akkor közben fölnevetek az utolsó mondatán. – Ugyan, miért lenne ciki? Nem nézem ki magából, hogy nagy metálos vagy rocker lenne, és még azokban a körökben sem ismeri mindenki. Sajnálatos módon, egyébként, határozottan jók. Nem normálisak, persze, de az csak egy dolog. Esküszöm, ha találkozok az énekessel tuti, hogy meghívom egy italra – vigyorgok rá. Szerintem nem néz normálisnak. Sebaj, soha életemben nem voltam az… Igazából, ha az lettem volna, akkor Chicagóból egyenesen világgá megyek, nem pedig feljövök ide, hogy megpróbáljak Dr. Hart kegyeibe férkőzni. Ki tudja, mostanra akár adoptálhatott volna valamelyik Sabaton-tag… De nem, én idióta itt vagyok, márpedig itt még a tetves lemez sem jelenik meg időben! Mikor odaérek a hangszerekhez nézelődni kezdek. Igazából csak tesztelem, az érdekel, hogy ért-e valamelyikhez. Ha tud játszani gitáron, vagy esetleg tud dobolni, akkor mi ketten nagyon-nagyon jó barátok leszünk. Merthogy én ezt végig nem játszom még egyszer, az is biztos. Nem, inkább mások szívjanak, én bizony bandát fogok alapítani!
-Először is! Kérlek szépen ne magázódjunk! Nem hiszem, hogy sokkal öregebb lennék nálad! Másodszor meg miért nem nézed ki belőlem? Én szeretem a rockot...Na jó nem vagyok olyan nagy rajongója, mint te de néha nagyon is szeretem hallgatni. ..Ne ítélkezz elsőre!-Most úgy érzem magam, mint egy anyuka aki kioktatja a lányát. Pedig semmi ilyen szándékom nincs. -Meghívod egy italra? Ez aranyos!-Továbbra is barátságos mosollyal pillantok rá. -Szóval akkor ők csak kis körben ismertek....Akkor ne lepődj meg, ha itt még nincs CDjük. De légy türelmes. Majd meglátod, hogy a növekvő izgalom miatt sokkal nagyobb örömöt fog okozni neked az amikor meghallgatod!...Vagy valami ilyesmi.-Kicsit belegabalyodtam a mondandómba, de remélem így is megért engem. A hangszerekhez lépve kérdőn tekintek rá. Nem értem miért is jött ide. -Mindig is megakartam tanulni valamilyen hangszeren, de sosem jött össze. Pedig a zongora nagyon tetszik nekem....No nem a klasszikus...Bár azokból is vannak jó zenék. Esetleg te játszol valamilyen hangszeren?-Ha már itt vagyunk akkor logikus, hogy ez a kérdés következik. Igazából túl sok időt nem szerettem volna eltölteni itt, de ha már ezzel is segítek a lánynak akkor miért is ne?
- Rendben van, akkor mostantól tegezlek – mondom, miközben még mindig elmélyülten vizsgálom a gitárokat. Meg kellett volna tanulnom játszani rajtuk, a fenébe is, akkor egyel kevesebb embert kellene keresnem a bandába. A képzeletbeli bandába, mert még mindig egyedül vagyok, szólókarriert befutni metálzenében meg kábé lehetetlen. – Nem ítélkezek, ezért mondtam, hogy nem tűnsz annak. Ráadásul rockból is két fajta van: az, amit mások hallgatnak meg amit a hardcore metálosok és rockerek hallgatnak. Én az utóbbi fajtába tartozom. És… nem mondanám kis körnek, de ez bonyolult. Tudod, metálból több alfaj van. Ők a power metálnak egy ikonikus képviselői, de a zenéjük témája meglehetősen egyedi a műfajon belül, így aztán viszonylag kevés rajongójuk van, főleg ilyen kisvárosban. Ellenben ha elmenne most New Yorkba, akkor láthatná a teleplakátolt utcát. Rövid úton kiderül azonban, hogy a kedves, japán hölgy nem tud hangszeren játszani. Áh, pedig kezdtem reménykedni, hogy valami értelme mégiscsak volt a kiruccanásomnak, de nem, ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Mi lesz a következő, a hotelbe visszaérve? Castor kijelenti, hogy nem vagyok eléggé farkas és legyantáztat? Hmm, érdekes lenne. Lenne kínai kopaszkutya, ugyanilyen kopasz macska meg egy alaszkai kopasz farkas, szerény személyem. Nem jó ötlet, ahhoz azért rohadt hideg van errefelé… - Nem, csak gondolkodom. A gitárok látványa mindig megnyugtat – mosolygok rá barátságosan. – Igazából én énekelek. Szeretnék egyszer saját bandát alapítani, csak nehéz embereket találni errefelé. Kellene két gitáros meg egy dobos. Esetleg nem ismersz ilyen embereket? – nézek rá reménykedve. Talán még sikerül kihoznom valamit ebből az útból. És minél távolabb maradok a borotváktól. A csupasz farkas képe beleégette magát a fejembe.
-Oh értem! Hmm sok mindent tudsz a zenékről!-Én talán csak az alapvető fajtákat tudom megkülönböztetni és kész. Na jó ismerek még pár híres énekest, de részletesebben nem...Én a divathoz jobban értek, de lehet, hogy azt őt nem is érdekelné. -Oh sajnálom de nem...Vagyis igen ismerek, de ők nem itt élnek. Szóval sajnálom, de nem tudok ajánlani senkit. Nem rég jöttem a városba és még nincs túl sok ismerősöm....De miért nem teszel ki hirdetéseket? Biztosan akadna jelentkező. Ha akarod megtervezem neked a szórólapot. Ahhoz jobban értek, mint a zenéhez. Csak szólj!-Ha már máshogy nem tudok segíteni neki. -Vagy kiállhatnál énekelni és a végén megkérdezhetnéd, hogy nincs e valaki aki zenél...Szóval még ne add fel a reményt! Az élet tele van lehetőségekkel akár hol is legyél.-Sokan nem hisznek ebben, de egy nagyváros tele van különféle kis bandákkal, míg egy kisváros...Ki tudja? Lehet, hogy az övé lesz az első!
- Azóta akarok metált énekelni, hogy megtanultam járni – vonom meg a vállam. Ezen idő alatt azért rám ragadt valami a metálzenével kapcsolatban. Hallgatom, ahogy mentegetőzik azért, mert nem tud ajánlani senkit, amire csak elkomorodok. – Nos, ismersz engem. A hotelben lakom. Ráadásul szerintem nem én vagyok az egyetlen ismerősöd már, szóval… De ha beszélgetni akarsz, akkor ott biztosan megtalálsz. És… köszönöm, az nagyon jó lenne! Egyedül nem hiszem, hogy sokra mennék. Felsóhajtok, majd fény gyúl kicsiny agyacskámban. Én itt traktálom az idiótábbnál idiótább problémáimmal, de őneki is biztos, hogy van valamiféle gondja. Mindenkinek van… - Akkor mesélj te is egy kicsit. Miért jöttél a boltba? Hülye kérdés, biztos zenét kerestél… Hmm, talán természetfölötti tudásomat a zenék terén használhatnám arra is, hogy találjak neked valamit – mosolygok rá. Igazából, ez még megoldható, ha nem terjed túl a rock, a metál és az alt. rock hatáskörén, de ezt neki nem igazán kell tudnia. – Mesélj nekem arról, hogy miket szeretsz, miken szoktál gondolkodni, mi a munkád. Ha ezek után nem találok neked valamit, akkor esküszöm, elásom magam, itt, a bolt közepén. Végül is, valószínűleg már kinézik belőlem.
Egy hotelben lakik? Ezt nem néztem volna ki belőle, bár igaz lehet, hogy a szüleivel van ott...Biztosan gazdagok. Bár akkor miért nincs saját palotájuk. Nem értem én ezt...De gondolom ugyan az a hotel ahol az Orpheumos pasas is dolgozik. -Igazából sok félét meghallgatok...Bár a nyálasokat és a disco zenéket nem szeretem. Az utóbbi szerintem nem is zene, hanem csak zaj! Nem is értem, hogy hogy lehet arra táncolni...De nem mindenki ugyan olyan és ez így van jól.-Elmosolyodom, majd a CD pultok felé tekintek. -Ki fogsz röhögni, de amikor dolgozom akkor jobban szeretek komolyabb zenéket hallgatni. Lehet az akár egy egyszerű klasszikus, de néha a film zenék is tökéletesek. Munka közben ha olyat hallgatnék amit ismerek, akkor nem haladnék vele, csak táncolnék! És szerintem a komolyabb zenék nyugtató hatásúak....Sokkal jobban lehet gondolkozni mellette....De azt már találtam, szóval nem kell!..Mellesleg meg divattervező vagyok és imádok táncolni. Szóval a pörgős zene nagyon is jöhet!-
- Hallod, ha így folytatod, akkor mi remek barátok leszünk. Néha szívem szerint fognék, és elintéznék minden egyes nyomorult, idióta diszkóst. Szépen sorban… - Remek, kezd előtörni a mániákus, világhódító énem. Ez történik, amikor nem kapom meg időben a kétéves Sabaton-adagomat, látjátok? Ezért kellene már itt lennie annak a nyomorult albumnak, szép két kezecskémben. Alapvetően csak ennyit kértem, nem többet. Olyan rohadt nehéz lenne megadni? – Komolyzenében annyira nem vagyok otthon, de nem semmi melód lehet, ha ilyesmiket kell bevetni hozzá. Divattervező… Igen, veled határozottan jóban leszek. Elfordulok és az agytekervényeim sebesen dolgoznak a barátságos mosolyom mögött. Dallamos, de nem komolyzene… Anyám borogass, fogas kérdés. Aztán hirtelen beugrik valami, és mint a szélvész indulok meg az üzlet átellenes végébe, az „idegen nyelvű” szekcióhoz. Csak intek, hogy kövessen, mert megszólalni nem merek. Ha kinyitom a számat, akkor talán azt is elfelejtem, hogy mit akartam, márpedig azt most nem engedem meg magamnak. De nem ám! Mikor odaérek lekapom az első Dalriada feliratú lemezt a polcról. Nekem néha túlságosan is idegen volt a nyelv, amin énekelnek, de a zenéjüket imádom, és talán jó lesz neki is. - Dallamost kértél, akkor pedig adok neked egy kis folk metált. Leginkább a középkori balladákra emlékeztet metálosítva, néha még lant is van benne. Meg furulya… Meg a nyelv is szép, bár nem ismerem igazán. Talán egy napon még megtanulom. Itt van előttem az élet, nem igaz? – kérdem mosolyogva, miközben átnyújtom neki az albumot, és közben megakad a tekintetem korábban sokat emlegetett eladó csajon, aki éppen új lemezeket pakol ki a polcra. Na melyiket? Ebben a pillanatban elhaló fangirl-sikolyt hallatva rohamozom meg az új albumot tartalmazó polcot, miközben magamban már éneklem is: „See Carolus rise”.
-Igen nehéz a munkám, de imádom...Szóval nincs miért panaszkodnom. Nah meg én választottam ezt a hivatást. Már az elején tudtam, hogy nem lesz könnyű.-Az meg ne menjen divattervezőnek aki nem bírja a munkát, hajtást. Érdeklődve figyelem őt ahogy próbál találni nekem valami jó kis zenét. Igazából elvagyok én ezzel az albummal egy ideig, de úgy tűnik őt ezt csak boldoggá teszi, nah meg lehet, hogy tényleg talál valami jó kis CDt nekem. Amint felém int odasétálok hozzá, majd a kezembe veszem a kiválasztott CDt, hogy jobban szemügyre vehessem. Nem tűnik rossznak, bár nem merem biztosra állítani, hogy tetszeni fog. De talán meg lehet majd hallgatni. A sikoltozástól szinte megsüketülök. Ez nagyon fájt főleg ilyen közelről hallani. Összeráncolt homlokkal figyelem ahogy elrohan mellettem Kelly. Ezek szerint előbb megérkezett a szállítmány. Remek! Akkor most valaki nagyon is boldog lett, meg valaki süket. -Irány haza és hallgasd, amíg ki nem dőlsz! Majd nekem máskor keresünk valami jó kis zenét!-Bár ha maradni akar engem az sem zavar, csak akkor még várnia kell egy kis időt mire meghallgathatja az egész albumot.
- Én írok – mondom, és megvonom a vállam. Ennél többet nem szívesen mondanék most. Alig ismerem ezt a japán csajt, és nem fogok kitárulkozni neki, mintha a legjobb barátnőm lenne. Bár ha hozna némi Johny Walkert, akkor talán elmesélném életem szomorú történetét. – Bocsi a magas hangerejű örömködés miatt – mondom, és közben kiválasztom a kétlemezes kiadást a polcról. Vigaszdíjként megérdemlem, azt hiszem. Leemelem hát a polcról a lemezt és elindulok a kassza irányába. Még visszafordulok, előhalászok egy tollat meg egy fecni papírt a zsebemből és felírom a számomat rá, majd átnyújtom Masakónak. - Tessék, itt van a számom, hívhatsz, amikor akarsz. Jó lenne még valamikor találkozni, és elmondhatnád, hogy hogyan tetszett az album – azzal tovább is libbenek, mint valami jókislány, kifizetem a lemezt és hangosan éneklem hazafelé menet: „To the skies, See Carolus Rise!”
Ismét egy újabb nap. Hála az égnek, otthon már kezd helyre állni a káosz a lakásfelújítás után, annyi nap után hogy azokat inkább már nevezzük heteknek, odáig is eljutottam, hogy a bedobozolt könyveket, CD-ket, lemezeket szépen a helyére pakoljam. Mondanom se kell, eltartott egy darabig… Hogy miért? Nem, nem a lustaság a bűnös, bár igaz, eleinte úgy lefárasztott a sok papírmunka, meg a rendelőben történő beilleszkedés, hogy nem sok mindent csináltam, miután hazaértem, csak pihentem. A fő ok, hogy miután nekiálltam visszapakolni a könyveket a polcra, akárhányszor a kezembe akadt egy könyv, belelapoztam, és többnyire le is ragadtam az olvasásnál. Néha, mert kedvenc könyv volt, néha, mert szép képek voltak benne, pont valami érdekes résznél nyílt ki a könyv, benne maradt egy könyvjelző, vagy egész egyszerűen csak nem emlékeztem rá, és rá akartam jönni, hogy hogy került hozzám (esetleg nem-e felejtettem el visszaadni valakinek…). No, a lemezekkel, kazettákkal, CD-kkel dettó ugyanez volt a helyzet. Elkezdtem sorba rendezni őket a tartón, előadók szerint abc sorrendbe, mert miért is ne? Egyedül vagyok, időm, mint a tenger, meg így legalább később egyszerűbb lesz megtalálni őket. Na, persze ez a rendezgetés se azért tartott sokáig, mert olyan sok album lett volna, inkább csak mert majd’ mindegyikbe belehallgattam. Utána meg, miután sok-sok-sok órával később mindegyik a helyére került, és még volt pár szabad hely a tartón, úgy döntöttem, hogy másnap útba ejtem munka után az üzletet. És violà! Itt is lennék… és már legalább fél órája nézelődök meg járkálok az üzletben, mint valami kisgyerek a játékboltban. De ha egyszer annyi klassz dolog van itt! Klasszikus zene, távol-keleti, mai modern, népi, és akkor még a mai menő együttesekről nem is beszéltünk. Igaz, azokból viszonylag keveset kedvelek, azok se olyan hú-de-túl ismertek. Mindenesetre az európai komolyzene után az indiai zenéket is végigfutom, hátha találok valami jó kis relaxációs zenét, jóga közben úgy is szeretek zenét hallgatni. Arról nem is beszélve, hogy a mentoráltjaimnak is hasonlókat szoktam ajánlani, amikor a meditáció alapjaival ismerkednek. Egy-két jónak tűnőt találtam is, bár így „hallgatás” nélkül nem akartam megvenni, hisz valljuk be, elég lutri lenne csupán borító alapján dönteni, azt viszont nem tudom, hogy van-e lehetőség belehallgatni előtte, így aztán csak felírtam a címeket, előadókat a noteszembe, és tovább nézelődtem. Úgy 5 percig, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a hangszerek felé vettem az irányt. Szerettem a zenét, mióta csak az eszemet tudom, mégis, a zene tanulás valahogy kimaradt eddigi életemből. Igaz, helyette volt tánc, meg sok más egyéb hobbi, de azért egy kicsit sajnáltam a dolgot. Ahogy elhaladtam a mindenféle vonósok és fúvós hangszerek mellett, egyiket-másikat lopva megérintettem, ám végül a doboknál kötöttem ki. Egy darabig csak nézegettem őket, melyik hasonlít leginkább az olyan dobra, amivel Indiában szokták a táncokhoz a kísérő ritmust adni, majd amikor találtam egyet, amiről úgy gondoltam, leghasonlóbb, közelebbről is megnéztem. Néztem, néztem, aztán óvatosan a tetejére koppintottam az ujjammal, hogy mennyire is hangos. Annyira nem, bár elég gyenge volt a mozdulat. Inkább rákérdezek, mielőtt még kiraknák a szűrömet, csak ahhoz meg eladó se ártana. Ó, hogy mindig akkor tűnnek el, amikor szükség lenne rájuk! Amikor meg csak nézelődne az ember, 5 percenként megtalálnak, hogy „Segíthetek valamiben?”. -Elnézést, nem tudja, hogy ki lehet-e próbálni őket? Egy eladót sem látok így hírtelen… -fordulok végül az egyik férfi vásárló felé, tőlem nem messze.
Mióta megérkeztem, élmény után jön a másik, és egyszerűen felettébb... hogy is mondjam csak. Meglepő? A hotelben még mindig nem vagyok kipakolva, a cuccaim a táskában fognak megrohadni. De hát mit tegyek? A város új levegőben fürdik, egyszerűen képtelen vagyok betelni a hangokkal, illatokkal, látványokkal. Fairbanks azért nem semmi ennyi idő után, pedig már valljuk be, jártam izgalmasabb helyeken is. Ez nem lenézés, vagy érdektelenség a város felé, csupán őszinteség. De ettől függetlenül úgy érzem, mintha megint megfiatalodtam volna. Igen, ez kellett. A bevásárlóközpontok nem épp a kedvenc helyeim, de nem is állítom azt, hogy elkerülöm őket messzire. Érdekes dolgokat fedezhet fel az ember, még egy magam fajta is. Meg aztán, ki ne nézné ki egy ilyen ürgéből, hogy zene mániás? A biztonság kedvéért, magamon viseltem a pajzsom, nem akarom, hogy belém kössenek, hisz nem tudhatom kik mászkálnak errefelé. Első dolgom a hangszer üzlet volt, hogy megnézzem a legújabb album kiadásokat. Motörhead; Finntroll; Sonata Arctica... hmmm... fincsi csemegék. Néhányba bele hallgatva tudtam mi lesz a következő lépés, amint munkához látok. Miután szomorú szívvel elmentem a CD polcoktól, a hangszeres érdekességek felé fordultam. Furulya, hegedű... néhány elektromos zongorán végig próbálgatva a hangszíneket jutottam el a dobokhoz. Szerencsére eddig eladóba nem botlottam, nem szeretem, mikor okoskodva erőszakolják rá magukat az emberre. Néhány bodhran hangszer mellett álltam meg. Kelták, köztük is az írek népi, kézi dobja. Ősi idejében druidadobként, s csatadobként is szolgált. Csodás hangszer. Leemelve egyet a polcról, végigsimítottam a feszített bőrön. Nos igen, ez is egy olyan hangszer, ami már több száz évnyi múlttal él itt, s az embereknek fogalmuk sincs erről. Mögöttem az indiai dob hangszereknél egy fiatal hölgy próbálgatta a hangszereket, s nem akartam megzavarni, így a bodhran kipróbálást más időre terveztem. Hallgatva óvatos "kopogásait" oda pillantva láttam, hogy egy pakhawaj- t próbált hangra bírni. Az egyik legelterjedtebb, s legrégebbi ritmus hangszer ilyen téren. Igazából egy fektetett dob, amit két oldalról szólaltatnak meg. Kistestvére a tabla, ami két kis dob, ott volt kiállítva mellette. Állítólag egyszer összetörtek egy pakhawaj-t, s az adta az ötletet a tabla elkészítésére. Gondolataimból a nő hangja zökkentett ki: - Elnézést, nem tudja, hogy ki lehet-e próbálni őket? Egy eladót sem látok így hirtelen… - s rám néz. Körbe pillantottam, de igazat kellett adnom neki, az eladók felszívódtak, mint szürke szamár a ködben. Rá néztem, majd fel mutatva a még mindig kezemben tartott bodhran-t, így szóltam: - Szerintem ki lehet. Amúgy is ki kell, hogy megtudja, milyen a hangszer lelke. Passzol-e önhöz, vagy sem. Majd az egyik bodhran ütőt leemelve a polcról megszólaltattam a dobot. Csodásan szólt, de igyekeztem erősen tartani a fonákjánál, ezzel is tompítva a hangot. ( https://www.youtube.com/watch?v=xcu_fJJnZLI ) Mosolyogva ütöttem, s táncoltattam a dobot a kezemben. Régen volt, hogy játszottam ilyenen, de valami ilyesmit érezhet az a felnőtt is, aki ismét biciklire ül. Mikor az utolsó ütéssel befejeztem, ami talán hangosabbra sikerült a kelleténél, körbe néztem, s egy eladó arca a polcok között felém pillantott. Biccentve mutattam felé, hogy csak próbálgatok, az pedig megnyugodva sietett vissza a dolgára. Talán leltáraznak. - Azt hiszem, nyugodtan kipróbálhatja. - mondtam szelíden, s a bodhran-t visszatettem a helyére.
-Ó, értem, köszönöm! –feleltem, majd a tekintetem a kezében tartott hangszerre siklott. Úgy tűnik, ő is hasonlón gondolkozott, mint én. Vissza is fordultam a kiszemeltem felé. Ahogy felé nyúltam, próbáltam magamban felidézni, hogy hogyan is tartották, szólaltatták meg annak idején, bár hogy őszinte legyek, most döbbentem rá, hogy annyira sose figyeltem meg az ilyeneket. Elég volt meghallani a dallamot, amit játszottak rajta, engem már az elvarázsolt. Próbálok is visszaidézni egyet az emlékeimből, amikor magam mellett meghallom a másik dob pörgő hangjait. Hagyom is a saját nosztalgiázásomat, csak kíváncsi tekintettel fordulok a férfi felé, figyelve, hogy milyen játszi könnyedséggel játszik a hangszeren, közben pedig a lábammal némán „követem” a ritmust. Komolyan, ha nem egy agyonkamerázott üzletben lennénk, meg több hely lenne, még táncra is perdülnék, így viszont félő, hogy még leütök valamit a polcokról. Na igen, elsősorban nem táncra lett kialakítva a terem, hanem vásárlásra, nézelődésre. -Milyen jól bánik a hangszerrel! És a játékból is hallatszik, hogy szereti… Régóta játszik? –feleltem minden elismeréssel, ahogy elhallgatott a dobszó. Azt hiszem, kicsit talán irigyeltem is, hogy ért hozzá. Sőt, tulajdonképp mindenkit csodáltam, ha nem csak képes megszólaltatni, de életre kelteni egy hangszert, hisz legyünk őszinték, nem kevés gyakorlás, odafigyelés, koncentrálás és lelkesedés kell hozzá. Ha valamelyik hiányzik, akkor már nem az igazi… -Az az igazság, hogy nem tudok játszani rajta… Meg más hangszeren sem igazán, inkább csak másokat hallgatok. -vallottam be végül, ahogy a tekintetem végigsiklott a hangszereken- A tánc közelebb áll hozzám, viszont ahogy megláttam, nem tudtam ellenállni neki. Már évek óta nem volt alkalmam ilyesmit látni, vagy élőben hallani, annak ellenére, hogy régebben szinte nap mint nap volt hozzám szerencsém. Na igen, a régi szép emlékek… -mosolyodtam el- Most is csak azért jöttem, hogy néhány új CD-vel bővítsem a gyűjteményt, csak amikor megláttam, hogy micsoda hangszergyűjteménnyel rendelkeznek, győzött a kíváncsiság, gondoltam, megnézem őket. Igaz, a legtöbbet talán most látom először életemben… Néztem, ahogy visszapakolja a helyére a dobot, majd ismét a férfi felé fordultam. -És Ön? Más hangszerekkel is ilyen jól bánik?
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva, s végigmértem a csinos nőt. - De higgye el, van még mit tanulnom. De kérdésére válaszolva, egy jó ideje csinálom már, igen. Miközben beszéltem, mellé léptem, majd végignéztem a pakhawaj domborulatain. - Jó ízlésre vall, aki egy ilyen után érdeklődik. Az indiai kultúrák igen csak gazdagok. Eszembe jutottak indiai utazásaim. A hastáncosok szépsége. Az utcazenészek magával ragadó hangulata. A pompa, s a szegénység. Mikor mesélni kezdett, figyelmesen hallgattam. - Hasonló cipőben járok. - mondtam - A lemezekre voltam kíváncsi, de a hangszer kínálat engem is elkapott. Bár pénz hiányában kicsit még nehéz, bármiből is vásárolnom. - nevettem el magam. Végig simítottam a pakhawaj oldalán. - Sok hangszeren játszok, de sajnos nem az összesen. Egyik álmom, hogy megtanulok minden hangszeren játszani. Miközben a pakhawajt érintettem, tekintetemet a nőre emeltem. Szép szeme volt, arca kislányosan figyelt engem. - Táncok közül mik a kedvencei? - kérdeztem.
A hozzászólást Raven Sutter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 29, 2013 2:10 pm-kor.
-Ugyan, nincs mit. –feleltem a férfinak, s ahogy az indiai kultúra gazdagságát említette, halványan elmosolyodtam. -Az egyszer biztos, hogy egy élet is kevés, hogy egy teljesen megismerje az ember. Annyi arca van… A zene, a tánc, az építészet, a szokások, a mindennapi élet, az ételek, a vallások, a nyelvek, babonák, istenek, a csodák, a mesék, az ünnepek, és még lehetne sorolni napestig. –fejeztem be elmélázva. Ahogy a lemezeket említi, a tekintetemmel az üzlet túlsó fele felé pillantok, majd vissza a hangszerekre. Most, hogy mondja, eddig még meg se néztem, mégis mennyibe kerül egy-egy hangszer… Közelebb is hajolok, hogy megnézzem az apró árcímkét egy-két dobon, de ahogy meglátom az árat, finoman szólva is elkerekednek a szemeim. -Húha… azt hiszem, már értem, miből bírják fenntartani ezt az üzletet. Havonta betéved 1-2 vagyonosabb vásárló, vesz egy hangszert, aztán finanszírozási gondok letudva. Azt hiszem, nem most fogok megtanulni zenélni. -vakargatom meg a tarkómat eltűnődve- Mondjuk igaz, túl is időm se lenne gyakorolni… Miközben a hangszerekről mesél, kíváncsian hallgatom. -Remélem, sikerül valóra váltania az álmát! –felelem őszinte lelkesedéssel, hisz valóban szép, és nem mindennapi célt tűzött ki maga elé. Közben egy pillanatra bennem is felmerül a kérdés, hogy vajon én milyen álmokat dédelgetek magamban? Azt kell mondjam, hogy így most hirtelen nem is tudnék válaszolni a kérdésre, eddig még nem igazán gondolkoztam el a dolgon. Viszont így, 50 év után, azt hiszem, épp itt lenne az ideje. Na, talán majd ma este, hacsak más program nem adódik. -Tessék? –kapom fel a fejem a hangjára- Ja, hogy a táncok… Hmm, ez jó kérdés. Nézzük csak… alapvetően jobban szeretem a különféle csoportos táncokat, ahol nem egy fix párral táncol az ember, hanem cserélődnek a párok, esetleg külön-külön, körtánc, és társaik. Ha konkrét példát kell mondani, akkor az indiai néptáncok közül a bhangra, a giddha, a kilki, a dandiya, a jindua, ezeket volt is szerencsém többször is kipróbálnom, az életem nagy részét az északi tartományokban töltöttem... Klasszikusból a kathak, a bharatanatyam és a kuchipudi a kedvenc, viszont ha a többi kultúrát nézzük, akkor egyértelműen a néptáncok nyernek. Valami hihetetlen, hogy mennyire változatosak, akár tájegységenként is, ha pedig az országokat nézzük! Szinte megszámlálhatatlanok… És Ön? Tud táncolni? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy szeret?
- Jártam Indiában, ha már a gazdagságáról beszélünk. Végig jártam a Tadzs Mahal-t, Brihadisvara-templom épületeit, Adzsantai-barlangtemplomok mélységeit, láttam a Vörös-erődöt, sőt, nem egyszer részt vettem a Kumbh Mela hindu vallásünnepen is. Bizonyára tetszett volna önnek, az a lélegzetelállító pompa. Azon az ünnepen volt szerencsém megmártózni az ottaniak szerint szentnek tartott Gangesben. Az alatt az ünnep alatt egy család vendége voltam, és mit ne mondjak, lényegesen eltérnek az európai szokásoktól, és ez tetszett a leginkább. De ami a legkedvesebb élmény volt számomra, az a Khadzsuráho táncünnep. A templomok körül táncolnak egy teljes héten át, amíg a fesztivál tart. Tanulni is lehet, és szívesen beállítják az embert maguk közé. Ott volt szerencsém a férfi viselethez is, a mundu öltözékhez. Nem tudom, látott-e már olyat. Mondjuk, örülök, hogy nem készült rólam fotó. Mikor az árról kezd mesélni, elmosolyodok. - Igen, manapság a hangszerek kezdenek luxus cikké válni. - felelem, de hangomból némi felháborodás is hangzik. A mai ember, azt hiszi, mindenből pénzt lehet, és kell csinálnia. Képtelen felfogni, hogy az istenek ajándéka a zene, egy olyan ajándék, amely mindenkinek megadatik. Van ki énekkel, van, ki hangszerrel... De a zene, mindenkié. Bár, kissé hazudtam, a pénzzel kapcsolatban, de most spórolnom kell. Nem tudhatom, meddig maradok itt, vagy mire kell áldoznom. És a régóta dédelgetett motor sem ártana. - A tanulásra mindig van idő. - mondom, mikor tarkóját megvakarja.- Az egész életünk ebből áll. Elveszem a kezem a hangszerről, majd a nőre pillantok. - Köszönöm, igyekezni fogok. Miközben a táncokról mesél, figyelmesen hallgatom, s elidőzik szemein a tekintetem. - Szeretni szeretek, csak épp egy két ballábas vagyok. Inkább a zenét szolgáltattam, nem pedig roptam. De ha már kérdezi, az északi népek táncait, az erőteljes, határozott népi táncokat szeretem. Az ír, skót, norvég, finn táncok. Az írek közt igencsak szerettem táncolni, akár hangszerrel is. Nem tudom, látta bizonyára a Titanic című klasszikust James Cameron rendezésében. Ott van egy jelenet, ahol a lányt a szegények szintjén buliztatják. Az ahhoz hasonló bulikat szeretem én is.
Már csupán a ténytől is felcsillannak a szemeim, hogy járt Indiában, hiszen legyünk őszinték, ahhoz képest, hogy milyen nagy ország, a turizmus tekintetében még sincs valami előkelő helyen, így aztán ritkaságszámba megy, hogy olyannal találkozok, akinek nem idegen a terep. Hát még, hogy Alaszkában találkozok ilyen emberrel, az meg kisebb csodával ér fel! Érdeklődve hallgatom ahogy mesél, persze közben ha akarnám se tudnám letörölni a mosolyt az arcomról, csak itt-ott bólintok lelkesen a férfi szavaira. -Hm, ezek szerint egészen sok mindent látott, legalábbis ami az építészetet illeti. Amritsar Aranytemplomához is volt szerencséje? Egyébként a fesztiválok… igen! Egyszerűen imádom őket… A Kumbh Melahoz egy párszor nekem is volt szerencsém, de a másik táncfesztivált, amit említett, sajnos még nem volt lehetőségem kipróbálni. Viszont ha ilyen sok időt töltött az országban, akkor gondolom rájött, hogy az emberek mennyire szeretnek ünnepelni, és minden lehetőséget kihasználnak ha erről van szó. Majdnem minden hétre jut belőlük… néhány. Na, ahol én éltem, Punjab tartományban sem volt másképp, így kijutott bőven a fesztiválokból. A Lohri, a Hola Mohalla, a Baisakhi és a Guru Nanak Jayanti annyira nem ismertek a külföldiek számára, viszont a Holi és a Diwali fesztiválokról fogadok, hogy már Ön is hallott! Az első a színek ünnepe tavasszal, amikor mindenki festékporral dobálózik, az utóbbi pedig a fény ünnepe ősszel. –merülök bele kissé a magyarázatba, nem tudom, hogy mennyire van képben a témával, bár ahogy a korábbi szavaira visszaemlékszek, úgy tűnik, a nagy többségtől jóval tájékozottabb. Amikor azonban a hagyományos viseletre terelődik a szó, nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. -Ennyire azért nem lehetett szörnyű! Az indiai viseletek kimondottan kényelmesek, és higgyen nekem, hosszú távon más, európai és amerikai ruházatokban lehetetlen elviselni az ottani klímát. Azért tudnak valamit, bár tény, hogy aki nincs hozzá szokva, azoknak valóban furcsa lehet… Sőt, ahogy tapasztalom, többnyire mindig nagyon ódzkodnak tőle, ragaszkodnak a megszokott ruháikhoz, egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy a monszun, a pára, meg a rekkenő hőség tovább tart, mint a kitartásuk. Ha nagyon szeretné pótolni a fotógyűjteményben az ilyen jellegű képeit, talán akad még nálam 1-2 férfi viselet. –jegyzem meg még mindig mosolyogva, bár inkább csak poénnak szánom a dolgot. Mióta elhagytam Indiát, senki nem volt olyan bátor, hogy ilyenre „jelentkezzen”. A megjegyzésére a hangszerek kapcsán csak egyetértően bólogatok. -Sajnos… bár ez elég sok másról is elmondható, ami régen úgymond természetesnek számított. Néhány évtizeddel ezelőtt természetes volt, hogy mindenki azt eszi, amit megtermel, ahhoz képest, ma? Szerintem nem is találni olyan élelmiszert a boltokban, ami ne lenne agyonkezelve, tartósítva, permetezve, módosítva, ízesítve, színezve, meg inkább bele se akarok gondolni, hogy mi egyéb dolgot kezdenek vele. Ha rajtam múlna, most is szívesen kertészkednék, de ez az időjárás nem igazán kedves neki. –tettem hozzá csalódottan, amikor rájöttem, milyen nagy kanyart tettem témák terén, zenétől a kertészkedésig. -Az igaz, de ha túl sok minden iránt érdeklődik az ember, akkor kénytelen szelektálni, hogy minek a tanulása a fontosabb… Igaz, nekünk is több időnk áll rendelkezésre, mint a többségnek, ám még így sem érünk az Önök nyomába, ha a tanulásra szánható időt nézzük. –jegyeztem meg, az ember-őrző-farkas életkorokra utalva. Mert igaz, így hangosan nem mondtuk ki, de gondolom, ilyen idős farkasként azért ő is érzékelte, hogy nem egyszerű halandó lennék. -Na meg tegyük hozzá, azért egy hangszer tanulásánál nagy könnyítés, ha van hozzáértő segítség, akitől tanulni lehet. Nem mint ha egyedül nem el lehetne sajátítani, de mégiscsak gyorsabb és egyszerűbb. Kb. mint minden más, ha tanulásról van szó. A táncok említésére ismét bólintok, akárcsak a Titanicra. Így belegondolva… van olyan ember, aki nem ismeri azt a filmet? -Igen, bár jó pár éve, hogy láttam a filmet, de megvan az a jelenet. Amúgy szerintem is az olyan bulik a legjobbak. Csak lazán, ahogy jól esik! Semmi „szabály”, vagy ilyesmi, a lényeg, hogy jól érezze magát az ember, nem igaz?
- Igen, volt szerencsém az Aranytemplomhoz. Láttam a misztika, és szentség fátylával bevont iratokat. Sőt, eltöltöttem egy egész napot azzal is, mikor átvitték a szent kódexet Katha Száhibból a Harmandirba. Hallgattam imáikat, verseiket, himnuszaikat. De ez már régen volt. Ma már a sorba állás is 1 napba telik, mire a kódexhez ér az ember. De igen, amíg ott éltem, addig rengeteget tanulhattam, és a szokásaik, ünnepléseik felüdülést jelentettek. Igen, a Holi... - nevetek - Oda érdekesen jutottam el. Abhiraj, vendéglátóim idősebb fia mindenáron megakarta ismertetni velem az ünnepet. Azt hittem, szintén, valami ájtatos, meditációs, nyugodt ünnepen veszünk részt. Nem is értettem, miért nevetnek, mikor megérkeztünk a városba. Később rá jöttem. A tavasz ünneplése, a tél vége, amit a fesztivál jelképez, s a színek. Mikor Abhiraj felkéreckedett a nyakamba, én mit sem sejtve fel is vettem. Így indultunk el a tömegben. Aztán láttam, hogy festékes kezű, színekben pompázatos asszonyok közelednek, s mikor rájöttem, pontosan mit is akarnak, késő volt. Abhiraj egy festékes tubussal amit ügyesen magánál tartott, összekente a fejemet, s mire megfordultam volna, az asszonyok is beértek minket, és amilyen színük volt, azzal mind összefogdostak. Képzelheti, hogy nézhettem ki. - nevettem, mikor az emlék eszembe jutott. - A fény ünnepén is jártam. Az egyik utolsó ünnep volt, melyen részt vettem, Indiában. Ott hallgattam meg a meséiket, legendáikat. Szép hely India, és örülök, hogy eljutottam oda. Mikor nevet a viseleten, én is szélesen mosolygok. Hát igen. De komolyan, látnia kellett volna. Az volt az első olyan ruha, életemben, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e neki, vagy sem. - Igen, lehet nevetni, és tény, hogy az ottani klímának megfelelő. De komolyan, mikor felvettem az első ruhát, az rövid volt, nem felelt meg a méreteimnek. Később kaptam egy másikat, az viszont úgy tűnt, túl szűk. Szegény Balamurugan, jó vendéglátóm tépte is a szakállát párszor, hogy hogy nőhet ilyen magasra egy ember. De mikor meglátott a ruhákban nem tudta megállni ő se nevetés nélkül. De aztán sikerült nekem megfelelőt szerezni. Mikor felajánlotta, hogy pótolhatnám a képeket mosolygok. - Hmm... végül is. Sok mindenről van fotóm, de erről a viseletről pont nem készült. Ha élhetek a lehetőséggel, akkor persze, szívesen. Hallgattam szavait, ahogy a kertészkedésről kezdett mesélni. - A kertészkedés jó dolog, bár sosem maradtam olyan hosszú ideig egy helyen, hogy élhessek vele. De ha máshogy nem is, növények ápolásával azért kicsit pótolhatom ezt a hiányt. - Nos igen. Ez tény, hogy a magunkfajták az emberekhez képest előnyben részesülnek. De őszintén megvallva, nem csak több a jó, a rossz is. Szóval, igazából nem tudom eldönteni, kinek jobb. Egyszer láttam egy filmet, ami ezzel foglalkozott. A férfi, aki örökké élt, egy csónakban ült egy fiatal lánnyal, aki szintén örökké akart élni, de dönthetett. A férfi azt mondta: "Mi, az időben megrekedt sziklák vagyunk. Megálltunk. Az idő szalad, de mi csak állunk. Örökké. Mit választasz? Örökké állni az időben, mely mindig változik körülötted, s te csak állsz, vagy leélsz egy élménydús, szép életet. Hogy azután máshol folytathasd?" Igazán elgondolkodtatott annak idején. Egy pillanatra elhallgattam, gondolataimba merülve. Aztán ismét felé fordítottam tekintetem. - Elnézést, kicsit elkalandoztam. A tanulásról szólva, ha felajánlhatom, én szívesen oktatom. Persze, ha szeretné, s tud rá időt szakítani. Komolyan gondoltam, és mondtam szavaim. Bármikor szívesen segítek ilyen téren bárkinek. - Igen, ez az egyik legjobb, és legszebb formája. kötetlen érzelem - mondom mosolyogva. Ha összejön a meló, amit kinéztem magamnak, akkor csak az lesz, semmi más.
Ahogy mesélni kezd csak mosolyogva hallgatom a történetét. Na igen, ez már csak így szokott lenni, sok külföldit sikerült már meglepni a Színek fesztiváljával… -Azt el tudom képzelni! Tetőtől talpig csupa festék? Legalább szóltak a kedves vendéglátók, hogy ilyenkor fehérben „célszerű” menni? –kérdezek vissza nevetve, aztán én is felidézek magamban pár hasonló emléket- Emlékszem, az én első Holim is hasonló volt. Akkor még csak pár hónapja éltünk Indiában, nem igazán ismertem még az ünnepeiket, szokásaikat. Az osztálytársaim erősködtek, hogy tartsak velük, nem fogom megbánni! Képzelheti, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy mi ez az egész. Otthon mindig csak azt hallgatni, hogy „kislányom, ne kend össze a ruhádat!”, itt pedig, nem hogy a gyerekek, de mindenki egymást dobálta a színes festékporral, egymásra, a ruháikba kenték. Mondanom se kell, utána minden éven milyen izgatottan váruk az ünnepet, már napokkal előtte bevásároltunk festékekből! Na igen, édesanyám már kevésbé díjazta a lelkesedést, meg utána a mosást is… A Fény ünnepe… Pár éve láttam egy felvételt, amit a Diwali idején készítettek az űrből. Hihetetlen, hogy milyen fényárban úszik olyankor az egész ország. Azért kíváncsi lennék, hány mécsest gyújtanak meg egy-egy ilyen éjszakán, talán többet, mint ahány csillagot látunk éjszakánként az égen… -tűnődöm hangosan, aztán a ruhákra, viseletekre terelődik a téma: -Na igen… Ilyen szempontból a japánok csinálták jól, náluk a különféle kimonókból mindig csak 1 méret van, aztán is többnyire jó nagy, aztán derék tájban annyira hajtogatják fel, hogy pont jó legyen a viselőjére. Mondjuk nem tudom, olyan merev ruhák mennyire lehetnek kényelmesek. Állítólag széken ülni borzalmas benne, viszont ez a térdeplő ülés sokkal kényelmesebb, mert a sok réteg ruha megtámasztja az ember hátát… Még sosem próbáltam. Amúgy képzelem, jót szoktak derülni azon, amikor „nyugati” embert látnak saját viseletben. Jut eszembe, a kinézete miatt nem csodálkoztak? Az indiai lakosság nagy részéhez képest Önnek is egész világos haja és bőre van. Csak mert emlékszem, tőlem nem egyszer megkérdezték, hogy mivel festettem be ilyen színűre a hajamat… no meg mi történt a bőrömmel? Csak nem albínó vagyok? Na meg volt még pár hasonló kaliberű kérdés… -Rendben, akkor majd előkeresem őket. Nem olyan rég költöztem a városba, és még mindig nem sikerült mindent kipakolnom, de… biztos, hogy meglesznek valahol. A kertészkedés pedig… én szeretem, jó kis kikapcsolódás, de azt hiszem, egyelőre maradok a kis télikertemen belül. Főleg cserepes gyógynövények, meg pár zöldség, gyümölcs, virág, aztán majd meglátom, mi hogy bírja a klímát meg a környezetet. A férfi szavait hallva felsóhajtok. Na igen, mint mindennek, ennek a hosszú életnek is vannak negatív árnyoldalai. Egy párat már én is megtapasztaltam a bő 50 évemmel, képzelem, hogy az ő és a többi vérfarkas esetében ez mennyivel inkább igaz – a folytonos költözések, névváltoztatás, a család hátrahagyása (bár ez inkább csak a mi esetünkben igaz, nekik ott a falka)- látni, ahogy az ismerőseid szép lassan megöregszenek melletted… -Nem könnyű, az biztos… -feleltem csendesen végül. Amikor aztán felajánlja, hogy esetleg elvállalná a zenetanár szerepét, egy kicsit meglep. Mármint azzal, hogy így, kb. 5 perc ismeretség után ilyet ajánl fel nekem, persze ettől függetlenül örülök neki. -Nos, ha ez Önnek nem okoz problémát, akkor azt megköszönném! Viszont… Ön szerint milyen hangszer illene hozzám? –fordultam felé, majd a teremben elhelyezett rengeteg hangszer irányába. Egy biztos, választék az bőven van…
Hallgatom meséjét az élményeiről. Olyan jó olyannal találkozni, aki hasonló élményekben gazdag emlékekkel rendelkezik. - Bezony. Sajnos nem szóltak, úgyhogy egy sapkám, meg egy jobb fajta farmerem bánta, de annyi baj legyen! Megérte. - mosolygok rá. A szülők piszokról alkotott óvatosságán csak kacagok. Nekem hála égnek ilyen problémával sosem kellett megküzdenem. Se ember gyerekként, sem később ifjonc vérfarkasként. De akkoriban még más világokat éltünk. - Csodásak voltak azok az ünnepek. - mondtam, mikor a Diwaliról mesélt. Egyszerűen magával ragadó az a környezet, s az a hely. Egyszerűen nem tud tőle szabadulni az ember, ha látta már. Mikor a japán viseletről kezd mesélni, nevetni kezdek. - Azoktól a viseletektől mindig úgy éreztem magam, mint egy jól csomagolt karácsonyi ajándék. Náluk a tisztelet, és a család az első. Az illem mindenek előtt. Az ő kultúrájuk is érdekes. Mikor arról kérdez, hogy viszonyultak hozzám az indiaiak, elgondolkodom. - Hmm... a bőrömre nem tettek megjegyzést, inkább a magasságommal viccelődtek. Meg akkoriban még nem viseltem raszta hajat, de kb. derékig ért a hajam. És sokan ajánlották, hogy berasztásítják nekem. Akkoriban még nem vállaltam el, de bennem maradt az ötlet, és később megvalósítottam. Miközben mesél, mosolyogva nézem arcát. Milyen élettel teli hölgy. Mikor elfogadja ajánlatomat, egy apró cetlit veszek elő, amire a nevem és telefonszámom van felírva. Nem akarok tolakodónak tűnni, de ha így felajánlotta a ruhapróbát, én mi mással viszonozzam? Azzal, amihez értek. - Raven Sutter. Szolgálatára, kisasszony! - enyhén meghajtom fejemet előtte. Mikor kérdezi, milyen hangszert passzintanék hozzá... hát, elgondolkodtat. - Ezt igazából önnek kell tudnia. De én valami furulya, vagy sípra gondolnék, ha már így megkérdezi a véleményem. - De ha ütős hangszerekhez húzza inkább a szíve, miért nem azt próbálja ki? - kérdezem mosolyogva.
Kezdőlap
