Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem élvezem azt, hogy nekem kell mindent intéznem. Jó, megvolt ennek a maga szépsége is egészen biztos, de az elmúlt évtizedben valahogy egyáltalán nem ehhez szoktam hozzá. Nem lehetne rám azt mondani, hogy különösebben lusta vagyok, de az olyan apró-cseprő ügyeket, mint a bevásárlás, egyáltalán nem szerettem intézni. Sorba állni, végigmenni az üzleten és kigondolni, hogy mire is van szükség, egyszerűen nem ment nekem. Azt hiszem, hogy az lenne a legbölcsebb, ha legközelebb Surát küldeném el, vagy legalábbis elhoznám magammal. Akkor talán nem unnám el ennyire magam, és ne mis bosszantanának fel a túlzott bámészkodásukkal az emberek. Pedig alapvetően nincs nekem bajom velük, kivéve persze ezeket az eseteket. Míg ezen törtem a fejemet, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán nem ártana alkalmaznom egy személyi asszisztenst. Nagyon hiányoltam Fiona precizitását, de őt nyilván nem szakíthattam ki az otthoni környezetéből, még ha szinte kedvem is lett volna minden áldott napon felhívni őt emiatt. Más miatt azért ugyanúgy hívogattam, mivel a cégemet rábíztam egy időre, amíg ki nem derül itt, hogy mi a dolgunk. Azért nem bántam volna, ha erre minél előbb sor kerülhet, nem szerettem kétségek között őrlődni. Végül, miután meguntam a túl hosszú sorokat és a lassacskán fogyó árukészlet felderítését, úgy döntöttem, hogy elegem volt ebből az egészből. Alig néhány holmit pakoltam csupán a papírzacskókba, de valahogy még mindig idegennek tűnt számomra az érzés, ahogy tartottam őket. Otthon – mármint Skóciában – soha nem az én reszortom volt az ilyesmik elintézése, így aztán nem is fájt miatta a fejem soha. Sokkal egyszerűbb volt leteremteni a személyzetet, ha valamit elfelejtettek, mintha én követtem volna el hasonló bűnt, aztán hibáztathattam volna saját magamat miatta. Az ilyesmi nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé soha, még ha magamban el is ismertem olykor a baklövésemet. Szokásomhoz híven most is elegánsan voltam felöltözve, mint mindig, ha valami ilyesfajta helyre jöttem. Magas sarkú csizmáim ütemesen kopogtak a betonon, miközben átvágtam a parkolón, határozott léptekkel masírozva az autóm irányába. Pontosan tudtam, hogy hol állítottam le, így aztán cseppet sem tetszett, amikor meghallottam a riasztóját. Első reakcióm az volt, hogy megtorpantam és összevont szemöldökkel bámultam magam elé, azt találgatva, hogy vajon tényleg az én kocsim szólalt-e meg, vagy sem. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy tényleg az én Bentleym riasztója sípolja fel a fél parkolót. Egyből meg is szaporáztam a lépteimet, bár azt túlzás lenne állítani, hogy kifulladva érkeztem meg a tett helyszínére. - Már elnézést! – szólaltam meg erélyesen, kissé pattogó hangon. Az akcentusom valószínűleg kihallatszott valamennyire, de sajnos nem sikerült még hónapok alatt sem levetkőznöm ezt az apróságot. – Ha nem vagyok túl indiszkrét, elárulná, hogy mégis mi a jó fenét művel az autómmal?! – a hangsúly határozottan számon kérő volt. Olyan nőtől jött, aki hozzá volt szokva, hogy ő a főnök, és a parancsait teljesítik, a kérdéseit pedig azon nyomban megválaszolják. Elég volt néhány másodperc egyébként, hogy rájöjjek, hogy a férfi őrző. Méghozzá nem is nézett ki olyan rosszul, az elegáns stílust mindig is kedveltem a férfiak esetében. Kalapom karimája alól kérdően villantak a zöld íriszek, türelmesen várva arra, hogy valamiféle magyarázatot kapjak a szemeim előtt kibontakozó jelenetre.
A szituáció kezd egyre kínosabbá válni számomra, ahogy a bámészkodók száma növekedni kezd. Igazából azon csodálkozom, hogy a bevásárlóközpont biztonsági szolgálata még nem jelent meg. Vagy… lehet olyan Fairbanksben nincsen? Egy nő toppan a kocsim mellé, felháborodottságát még úgy is érzékelem, hogy először nem fordulok felé. Igazából az akcentus az, amire felkapom a fejem. Elég régóta élek már az Egyesült Államokban, így nekem sikerült levetkőznöm magamról az angol akcentust, bár a walesi nyelvet ettől függetlenül mind a mai napig hibátlanul beszélem. A nő felé fordulok, tetőtől talpig végigmérem acélkék szemeimmel. Elég régóta vagyok már őrző ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a vérfarkasokat az emberektől. Remek. - Itt valami félreértés van hölgyem, ugyanis ez az autó az enyém. Pontosabban bérlem egy közeli kölcsönző tulajdona. – A helyzethez képest meglepő nyugalommal, és hidegvérrel válaszolok, ugyanis még mindig az a meggyőződésem, hogy ez az autó az enyém. A kezemben ott lóg a kocsi kulcsa is… vagyis ami maradt belőle, és a kulcskarikán mellette lógó riasztó kioldó szerkentyű, amit egy éles szemű nőstény felismerhet… pláne a Bentely logóját. Eközben egy kertésznadrágos, kockás inget viselő férfi sétál el a nő mögött. Csak egy pillantást vetek rá, és a kezében levő húsz kilós virágföld csomagra. Persze ő sokkal jobban megbámul minket, sűrű ősz szemöldökét rosszallóan összevonva szemei fölött. A mikrobusz hátulját felnyitva befekteti a virágföldet tartalmazó zsákot az egyterű csomagtartójába, aztán becsukva az ajtaját, a vezetőoldali ajtóhoz lépve beül az ülésre. Hallom, amikor a motor felzúg, majd a tolatólámpák is felvillannak, és hangosan sípoló zaj közepette a mikrobusz óvatosan kitolat parkolóhelyéről. - Valami történhetett a zárral, mert ahogy láthatja, akadtak problémák a kinyitással. – Fordulok vissza a kocsihoz, a zárból kiálló fémdarabot érintve meg futólag a kezemmel, s ahogy felpillantok, döbbenetemben ledermedek. A mikrobusz másik oldalán, amit a bevásárlóközpontból kijövet nem láthattam, ott állt egy teljesen ugyanolyan autó, mint az enyém. Azt hiszem elvesztettem a fonalat. Megrökönyödve sétáltam el a nő mellett, hogy megnézzem a kocsi hátulján levő rendszámtáblát, majd átsétáltam a másik autóhoz, és annak is megnéztem a rendszámtábláját. Nadrágzsebemből kihúztam a tárcámat, és kikerestem onnan azt a kis kártyát, amit a kölcsönzőben kaptam, és amin tudtam, hogy rajta van a rendszám is. A kártyán levő számot összevetettem a két autó rendszámával, majd a két kocsi között levő üres parkolóhelyre állva megnyomtam újra a riasztó kioldó gombot, és akkor láttam meg a felvillanó lámpafényeket. - Ez borzasztóan kínos helyzet. – Lassan kilencven évesen nem tudok felidézni az életemből olyan helyzetet, amiben ennyire kényelmetlenül éreztem volna magam, mint most. Ha eddig még nem kapcsolta ki a nő a kocsija riasztóját, akkor megkérem rá, hogy tegye meg. - Hölgyem, rettentően sajnálom, de úgy tűnik félreértés történt. – A két kocsi színben, típusban… de még a gyártási évben is teljesen megegyezik, az ülések kárpitja is egy az egyben ugyanolyan. Nagyjából emlékeztem arra, hogy hol parkoltam le, ezért semmi okom nem volt feltételezni, hogy az a kocsi nem az én kocsim, hanem másé. - Természetesen megtérítem a kárt, amit okoztam Önnek. Kérem, ne nehezteljen érte, nem volt szándékos. – Sétálok oda a kalapos nőhöz, majd bemutatkozok. - Xavier Wilburn vagyok. – A kezemet nyújtom felé, amennyiben hajlandó elfogadni, akkor nagyon finom mozdulattal, de határozottan megszorítom.
Érzékeltem, hogy egyre többen bámultak meg minket, de az különösebben nem hozott lázba. Az viszont már annál inkább zavart, hogy ez a férfi mit művelt az autómmal. Mondhatnám, hogy egy kicsit mulattatott a helyzet, de cseppet sem találtam viccesnek, hogy látszólag sikerült beletörnie a zárba a kulcsot. Nem is nagyon értettem, hogy mit akart vele, hiszen a riasztóval nyilván kinyílt volna az összes ajtó. Nem sejtette már akkor, hogy valami probléma van? Egyszerűen nem fért a fejembe! - Igaz, hogy öreg vagyok, de annyira még nem, hogy ne ismerjem meg a saját autómat. Ami kétségkívül az én tulajdonom, nem holmi kölcsönzőé – mutattam rá a tévedésére, de úgy tűnt, hogy egyáltalán nem sikerült meggyőzni az igazamról. Az ilyesmi felettébb bosszantott, így egyik lábamról a másikra álltam, és továbbra is kitartóan néztem a jól öltözött férfit. Nem tűnt komplett idiótának, őrzőként nem is számítottam tőle másra, de mégis, egy ekkora mellényúlással ritkán találkozom. Sőt, igazából még soha nem volt részem hasonló szituációban, bár eddig sofőrrel közlekedtem, ez hozzátartozik az igazsághoz. Lehet nem ártana, ha itt is alkalmaznék egy állandó sofőrt. - Persze, hogy történt valami a zárral. Az, hogy beletörte a kulcsát! – vágtam rá egyből, gondolkodás nélkül. A viselkedésemből valószínűleg még mindig kiérződött az a különös felsőbbségesség, ami rám ragadt az utóbbi években. Talán jó sok idő lesz, mire le tudom küzdeni újra, vagy esetleg egy másik test. Addig azonban még ki tudja, hogy mennyi idő van. Valahogy illett is a régi énemhez, hiába mentem olyan sok dolgon keresztül, meg változtam meg az évek során. – Fogalmam sincs, hogy mégis mit képzelt, de megnézte egyáltalán a rendsz… - nem tudtam befejezni, mert valami történt. Olyan arcot vágott, hogy hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felnevessek. Végül azonban értetlenül vontam fel a szemöldökömet, és fordultam a férfi után. - Mégis mi baja van? – kérdeztem rá kerekperec, ám hamarosan minden értelmet nyert. Tényleg ott állt egy pontosan ugyanolyan autó, mint amilyen az enyém, de a rendszáma természetesen különbözött. Nem is értettem, hogy miért volt úgy meglepve, amikor én előre szóltam neki erről. – Nem mondja komolyan, hogy nem tudja kívülről a rendszámot! – ráztam a fejemet rosszallóan, amikor előhúzta azt a kártyát. – Így nem csoda, ha összekeveri… - forgattam a szemeimet még mindig, közben pedig kikapcsoltam a sajátom riasztóját, mert kezdte nagyon irritálni a fülemet. Nálam ugyebár sokkal hangosabb volt, mint egy ember fülének, holott ezt úgy tervezték, hogy az egyszerű halandókat figyelmeztesse a veszélyre. Tényleg nagyon hangosnak találtam. - Nem, ez nem kínos, hanem bosszantó! – közöltem kissé bosszúsan, amit nem is rejtettem véka alá. Közben levettem a kesztyűimet, a kalapot is, és a táskával együtt az anyósülés felőli oldalra sétáltam, és belöktem rá mindent, ahogy volt. Mire becsaptam és visszafordultam a férfi felé, már az ujjaim eltűntek a sötét tincsek között, ahogy megigazgattam a hajamat. – Én is ezt mondtam, már az elején, ha emlékszik! – azért a beszédem és a modorom továbbra is kifogástalan volt, nem kezdtem el káromkodni, ahhoz jobban fel kellett volna dühítenie. Szerintem erre jelenleg csak és kizárólag Sangilak lett volna képes, neki különleges érzéke volt hozzá. - Rendben… - bólintottam végül rá arra, hogy ne nehezteljek rá. – Gondoltam, hogy nem volt szándékos, de bizonyára megérti az én reakciómat is – váltottam át kicsit udvariasabb, nyugodtabb hangnemre, leszállva a magas lóról. Főleg akkor, amikor be is mutatkozott. Az ilyesfajta viselkedést mindig értékeltem. – Hm… Wilburn. Egyszer ismertem egy Wilburnt, még Londonban. Egyébként Rowena MacMillan vagyok. Mondanám, hogy nagyon örvendek, de a helyzetre való tekintettel nem biztos, hogy igaz lenne! – egy enyhe kis mosoly azért megjelent a szám szegletében, meglágyítva ezzel a vonásaimat.
Röviden felpillantottam rá. - Nem tartottam szükségesnek megjegyezni, mivel kölcsönzői. Emellett nem számítottam rá, hogy van még valaki ebben a városban, aki ugyanilyen kocsival rendelkezik. Azért valljuk be hölgyem, nem azt a kategóriás kocsit használjuk, amit a nagy átlag. – Pillantok körbe könnyedén. Szeretem a kényelmet, és mindent… ami angol. A Fairbanks-i lakosokat még nem ismerem, de Washingtonhoz képest vidéki kisváros, ahol kevesebb az olyan „nagykutya”, aki ezt a színvonalat megengedheti magának. Lényegében újként vettem át a kölcsönzőbe, előttem csak egy valaki használta… az is csak pár napig engedhette meg magának a bérleti díjat. Minden esetre úgy tűnik, hogy a hölggyel elég hasonló az ízlésünk a kocsik terén. A stílusa, és a kiállása egyáltalán nem zavaró. Hasonló emberek között mozogtam jómagam is. Már annak idején Londonban, amikor kis tacskó jogász voltam… aztán mióta Washingtonban éltem, óhatatlanul is ilyen közegbe csöppentem. Én egyszerű családból származom, odahaza nem olyan neveltetést kaptam, mint az úri ijfak többsége, de az udvariasságot belém is belém nevelték, ezért a tiszteletet én is megadom a másiknak minden esetben, és helyzetben. - Természetesen megértem, és nem tudok elégszer bocsánatot kérni a történtek miatt. – Felelem. Elegáns karórám megcsillan a kinti fényben, és egyetlen viselt ékszerem, a karikagyűrűm is jól látható a kezemen. Hamarosan öt éve lesz már, hogy elvesztettem a feleségem, és vele két legkisebb gyerekem, de még mindig nem tudtam túltenni magam a történteken… ezért is viselem továbbra is a gyűrűt a kezemen. - Az könnyedén meglehet. A nővérem Mary ott él. – Azok a vérfarkasok, akik megfordultak Londonban, és kapcsolatba kerültek az ottani Őrzőkkel, nagy többségében ismerik a nővéremet is. Ha őt személyesen nem is, a nővérem szinte mindegyiket számon tartotta, és tartja… csak nagyon kevesen tudnak észrevétlenek maradni az Őrzők előtt… pláne az informátorok előtt. Nem tudom egyébként manapság mennyire gyakori a Wilburn név Nagy Britanniában. Én egy időben álnéven éltem, szóval természetesnek veszem azt, ha valaki elsőként a nővéremre asszociál, ha a Wilburn nevet meghallja. A hölgy válla fölött elpillantva kapcsolok, hogy a megvásárolt holmiim még mindig a kocsija tetején ülnek libasorba. - Pardon. – Lépek el mellette, majd a négy papírzacskót átölelve ismét magamhoz szorítom, hogy levéve onnan, a bérautóm hátsó üléseire pakolhassam. A lendülettől, amivel megfordulok, az egyik zacskó tetejéről kibukfencezik egy tinilányoknak szóló havi magazin a parkoló aszfaltjára. Samanatha szereti bújni ezeket az újságokat. Vannak benne cikkek a sztárokról, meg női témákról. Egyszer én is átfutottam egy ilyet kíváncsiságból, de csak a tarkómat vakartam zavaromban, hogy manapság már mennyire nyíltan beszélnek egyes dolgokról az emberek. Abban az időben, amikor én még gyerek voltam, az ilyen dolgok tabutémáknak számítottak. Mivel a riasztóval én is kioldottam a kocsi zárját, ezért csak a hátsó ajtó kilincsét kellett kinyitnom ahhoz, hogy bepakolhassam a holmikat. Utána fordultam csak vissza, hogy az újságot felvegyem a földről. Összesodortam a kezembe, úgy fordultam vissza a hölgyhöz. Attól függetlenül, hogy a kulcsomat beletörtem a zárjába, ő pillanatnyilag jobb helyzetben volt nálam, mert ettől függetlenül az autót be tudja indítani, és haza is tud hajtani vele. A problémája ott kezdődne, hogy a központi zár után ha aktiválja a riasztót, az érzékeli az idegen tárgyat a zárban, és megint rázendít neki. Én kulcs híján még csak a kocsit se tudom beindítani, szóval jelenleg itt ragadtam. Öröm az ürömben, hogy nagyjából százötven méterre van innen az a kölcsönző, ahonnan kihoztam, és náluk van pótkulcs. - Szeretném mielőbb orvosolni a problémát. Lenne egy javaslatom, ha megengedi. Itt van a közelben az a kölcsönző, amelyiktől az autót bérlem. Mindenféleképp be kell mennem hozzájuk elkérni a pótkulcsot. Szervizeléssel is foglalkoznak, ezért jó eséllyel hamar el tudják távolítani a zárba tört kulcsdarabot, ha beáll a parkolójukba az autóval. – Az anyagiakat természetesen száz százalékosan magamra vállalom, de ezt nem mondom el újfent, mert nem szeretem feleslegesen ismételni önmagam.
- Az biztos, ahogyan az is, hogy én sem vagyok átlagos – vontam meg a vállaimat ártatlanul, pedig valószínűleg a legtöbb emberből elég visszatetsző érzéseket váltott volna ki ez a kicsit sem szerény megjegyzésem. Attól függetlenül azonban még igaz volt, és én tisztában is voltam vele, hogy milyen különleges nőszemély vagyok ezen a földön. Nem sok hozzám hasonló akadt, még ha ezzel a férfi nem is lehetett tisztában, én tökéletesen tudatában voltam az erényeimnek, és a hibáimnak is, csak utóbbiakkal nem szerettem túlzottan foglalkozni. – És már az is kiderül, hogy az ön ízlése is kiváló! – tettem hozzá, hogy valamelyest enyhítsem azért a nagyképűségemet, már ha negatív véleményt szült benne. Csupán biccentettem egyet, nem volt kedvem feleslegesen járatni a számat, hogy még egyszer elmondjam, hogy mennyire felháborít ez a szituáció. Úgy tűnt, hogy értelmes emberrel hozott össze a sors, így kár lett volna körbejárni újra és újra ugyanazt a témát, igaz? Helyette inkább jól megnéztem magamnak, így az is feltűnt, hogy az órája drága és jó minőségű, az ujján pedig ott virít egy gyűrű. A szemöldököm egyetlen kósza pillanatra megugrott, ahogyan nyugtáztam magamban az információt, de ennyiben ki is merült. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy házas, hiszen fess úriembernek tűnt már első ránézésre is, ennek ellenére mégsem hajtott olyasfajta vágy, hogy birtokoljam. Én nem szoktam csak úgy felszedni senkit, az nem az én stílusom, hiába határozott a kisugárzásom. Túl öreg vagyok én már az ilyenekhez, igaz? Ráadásul itt van Sangilak is, akit a bál óta még mindig nem volt alkalmam látni. Elég bosszantó helyzet. - Mary, igen! – csaptam le a névre úgy, mintha felkapcsolódott volna egy villanykörte a fejemben. – Még nagyon fiatal volt, amikor megismertem, szerintem előtte hívhatták el. Igazán dicséretes, hogy még mindig a londoni protektorátus tagja – bólogattam elismerően, az ilyesmit ugyanis tényleg nagyra értékeltem. Láthatta is rajtam a férfi, hogy őszinte a gesztus tőlem. Azért Mary is elég idős lehet már, hiszen több mint száz évvel ezelőtt volt, hogy visszahívtak a szellemvilágból az őrzők, én pedig megfordultam Londonban is. - Már úgyis mindegy… ez a legkisebb dolog a történtek után! – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal, bár ugyanúgy figyelemmel követtem Xaviert, így azt is láttam, amikor a magazin elkezdett kicsúszni a zacskóból. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy nem ugrálok itt feleslegesen, mert az csupán egy újság, én meg a parkolóban feltűnést keltenék a hihetetlen reflexekkel és a túlzottan gyors mozdulatokkal. Nem, ez hiányzott most a legkevésbé, főleg, hogy még a kocsimba tört kulcs esete is eléggé bosszantott. - Elég érdekes ízlése van az újságok terén, Mr. Wilburn! – nem bírtam ki, hogy egy kicsit ne kötekedjek vele, de mondhatjuk, hogy ez a személyiségem varázsa. Igazán megengedhettem magamnak ilyen hosszú élettel a hátam mögött, hogy azt tegyem, amit csak akarok. Sohasem tűrtem, ha megmondták nekem, hogy mit tehetek és mit nem, így aztán a viselkedési szabályok sem voltak kivételek alóla. Persze tudtam én viselkedni, néha kényesen ügyeltem is rá, hiszen az utolsó évtizedben arisztokratát kellett játszanom, én pedig meglehetősen hitelesen alakítottam a szerepemet. - Támogatom az ötletét, hallgatom! – azzal intettem is a kezemmel egyet könnyedén, hogy folytassa, vázolja csak fel, hogy hogyan is szeretné ezt megoldani. – Rendben, szívesen elviszem addig, ezen ne múljon! Ha kell, akár hazáig is elfuvarozom, csak csinálják meg az autót, mert oké, hogy nyílik magától is, de nem valami megnyugtató, hogy bele van törve a zárba egy kulcsdarab – ezzel egy időben rá is néztem az előbb emlegetett tárgyra. Jól láthatóan ott volt benne a fémdarab fele, én meg inkább nem álltam neki egyedül kiműteni, mert a végén még előbb verném szét a kocsit dühömben, minthogy kijönne onnan az a fránya kulcs. – Nos, akkor zárja le a kocsiját, aztán üljön be hozzám! – mutattam az anyósülés felőli ajtóra. – Csak előbb várja meg, hogy átmásszak… - nem nagyon illett hozzám, nem is tetszett az ötlet, de most a kulcs miatt nem nyílt ki az ajtó magától, csupán a másik oldalon, így aztán jobb megoldás nem maradt. Kénytelen leszek négykézlábra ereszkedni, aztán valahogy átevickélni a volán mögé. Persze mindezt úgy kell majd kiviteleznem, hogy még így is elegáns és kecses legyek, de ez egy Ügyestől el is várható, nem?
Nem állt szándékomba vitába szállni a hölggyel. Tényleg nem volt átlagos, még a farkasok között sem… nemhogy az emberek között. Csak egy halovány mosollyal adóztam szám szegletében kijelentésére. Biccentettem köszönetképp, amikor az én ízlésem is firtatta. - Hű vagyok Nagy-Britanniához minden tekintetben. – Számomra a kényelem, az elegancia és a megbízhatóság a fontos, amikor autót választok. Ha sportautóra fájna a fogam, akkor valószínűleg valamilyen japán vagy olasz csodát választanék, mert ők az élbolyban vannak azon a piacon, de meghagyom az ilyeneket a fiataloknak. Nem illene a saját imázsomhoz. Röviden körbepillantok, amikor a Maryvel való találkozásának élményét ecseteli. Valószínűleg nincs senki a közelünkben, aki meghallhatná a szavait, mert akkor kétlem, hogy ennyire nyíltan beszélne, bennem mégis némi feszélyezettséget vált ki az, ha valaki ennyire nyíltan beszél, pláne olyan helyen, ami nem jól ellenőrizhető. - Így alakult az élete. – Mondtam végül. Az őrzők többsége időről-időre áthelyezésre kerül. Mary azon kevés szerencsések egyike, akivel ez eddig még nem történt meg, és szerintem már nem is fog. Szinte együtt lélegzik Londonnal, mintha szimbiózisban élne a várossal… ráadásul olyan kapcsolathálóval rendelkezik krónikásként, hogy hatalmas veszteség lenne az ottani protektorátusnak, ha már nem lenne velük. Gondolom, főként ezért sem helyezik át sehova. Azért… már egyáltalán nem fiatal ő sem. Az újságra tett megjegyzésre ismét egy újabb, halvány mosoly jelent meg az arcomon, amitől szemeim sarkában ülő ráncaim mélyebb barázdákat vetettek. Samantha szerint többet kellene mosolyognom, mert úgy a többi ember számára is barátságosabbnak tűnnék, nem pedig a hűvös hivatalnokot látnák bennem. De hát nem egyszerű, ha az ember megszokott egy bizonyos életstílust, ráadásul olyan dolgok történtek a múltjában, amilyenek az én múltamban. - Nem nekem, a lányomnak. – Javítottam ki a megállapítását, vagyis inkább rávilágítottam arra, hogy az újságot nem magamnak vettem. Semmi mentegetőző él nem volt a hangomban, és nem is annak szántam a megjegyzésére adott válaszomat. - A tinik szeretnék megismerni a világot. Gondolom ez, vagyis az ilyen lapok segítenek nekik megérteni dolgokat… és valószínűleg jobban le is köti a figyelmüket, mint egy számukra száraz, és unalmas jogi közlöny. – Amit meg én szoktam előszeretettel bújni, hogy mindig naprakész legyek. A jó pap holtig tanul, ahogy a jó ügyész is. A mi hivatásunkban folyton tanulni kell, képezni magunkat… hiszen van, hogy hetente változnak a szabályok, és törvénymódosítások, alkotmánymódosítások történnek. Onnantól azt kell alapul venni… - Nem szükséges hazavinnie, köszönöm. Ha megkapom a pótkulcsot, akkor haza tudok menni magam is. – Felelem. Persze nekem is megfordult a fejemben, amikor beletört a kulcs, hogy kirángatom belőle. Van bennem annyi erő, hogy sikerülhetne, viszont azzal tuti kitépném az egész zárat a helyéről, és sokkal nagyobb kárt csinálnék, mint amekkorát csináltam. Inkább szakemberre bízom a dolgot, és kifizetem a munkáját. Egy gombnyomással aktiváltam a központi zárat, majd pittyent a riasztóm, és felvillantak a kocsi lámpái. Ezzel megvolnánk. Megtartottam az ajtót, majd előre engedtem Ms. MacMillan-t. Úriember nem használja ki a helyzet adta lehetőséget, épp ezért nem tapadnak rá a szemeim a formás hátsóra, amin megfeszül a ruha, miközben a hölgy átmászik a vezetőülésbe. Beülök mellé, amikor már elhelyezkedett, és behúzom az ajtót. Körbepillantok. Más illat van, mint az én bérelt kocsimban, de ezt leszámítva mintha csak abban ülnénk. - Deja vu. – Jegyzem meg, ahogy végigpillantok a műszerfalon. Be nem kötöm magam, hiszen tényleg csak a „szomszédba” kell átgurulnunk, így nem tartom szükségesnek, kivéve ha ragaszkodik hozzá a sofőr kisasszony, mert akkor természetesen bekötöm magam. - Mi szél hozta Alaszkába? – Kérdeztem, hogy ne üljünk kínos csendben egymás mellett, amíg át nem érünk a kölcsönző parkolójába.
- Én csupán az elmúlt száz évet töltöttem ott, de egészen a szívemhez nőtt, hiába nem ott születtem erre a világra… - ajkaimon mosoly jelent meg. Azt azért mégsem mondhattam, hogy igazából innen származom, mert lehet, hogy egy kissé furcsa lenne. Ugyan jöttek telepesek tudomásom szerint ide, de annyira sok évvel ezelőtt valószínűleg még mindig az én népem élt ezeken a tájakon, mert a fehér ember korántsem olyan szívós, amilyenek az indiánok. Ezen nem lehet változtatni, egyszerűen így van és kész. Nem véletlenül közülünk kerültek ki az elsők. - Ha amiatt aggódik, hogy valaki meghallja a beszélgetésünket, igazán szükségtelen! – legyintettem egyet könnyed mozdulattal. – Senki nincs hallótávolságon belül, különben elhiheti, hogy ködösebben fogalmaznék – tettem még hozzá a megnyugtatása végett. Én nem aggódtam ilyesmik miatt, én lettem volna a legelső, aki kiszúrja az illetéktelen fülek közelségét. Még egy farkas sem lett volna képes átverni, nemhogy egy ember! Ez azért a legtöbb esetben elég megnyugtató tényező lehet a számomra, és az esetleges beszélgetőpartnereim számára is. - Ó, így már mindjárt más! – bólintottam. Persze eddig is sejtettem, hogy egy jóval fiatalabb, nőnemű embernek szánja a lapot, de egy kicsit csipkelődni mindig jól esett, arisztokratikus viselkedés ide, vagy oda. – Régen nekem is voltak gyerekeim… - sóhajtottam, egyetlen pillanatra engedve csupán teret a kellemetlen érzéseknek. Amennyire rossz volt emlékezni rájuk, olyannyira meg is melengette a szívemet, amikor felrémlett előttem a két fiatal fiúcska arca. Azóta, ha úgy vesszük, elég népes lett a családom, de a kölykeim közül természetesen egyetlen egy sem akadt, akit én a saját méhemben hordtam volna ki, így nem is tekintettem kifejezetten a gyerekeimnek őket. Ez az apróság azonban csak és kizárólag rám tartozott. - Nem nagyon mozgok otthonosan abban, hogy a mai fiatalságnak mire van szüksége. Annak idején még teljesen más kötötte le őket, nem az efféle irományok – böktem a fejemmel az újság irányába. – Ez a legszomorúbb, hogy ezek alapján értik meg a világot… - húztam el rosszallóan a számat. Talán megbocsát nekem a maradi gondolkodásért, de ő legalább tisztában volt azzal, hogy nem a mai kor szülötte vagyok. Sőt, talán ő sem, ezt nem tudhattam. Jobban mondva volt elképzelésem a korát illetően, ha csak a nővéréből indultam ki. – Ezek szerint a jogi életben tevékenykedik! – vontam le a következtetést. – Talán majd szükségem lesz előbb-utóbb néhány tanácsra öntől – vetítettem előre egy következő találkozás esélyét. Tényleg így volt, mert a Skóciában lévő ügyeimről akartam tanácsot kikérni egy hozzáértő személytől. - Rendben, csupán felajánlottam! – emeltem fel megadóan a kezeimet. Amúgy is leginkább csak az udvariasság vezérelt, semmi több. Éppen eléggé megnehezítette a mai napomat ahhoz, hogy ne akarjam vele tölteni a szabadidőmet a hátralévő órákban. Egyébként a mozdulataim viszonylag könnyedek és kecsesek voltak, miközben átmásztam a vezetőülésre. Egy Ügyestől az ilyesmi elvárható, igaz? Azért pedig felírtam magamban egy piros pontot Mr. Wilburnnek, amiért nem éreztem magamon a tekintetét. Helyes, egészen biztos, hogy valami epés megjegyzést tettem volna, ha elhelyezkedtünk, hiába hízelgő valahol az ilyesfajta figyelem a férfiak részéről. Minden nőnek jól esik ám, ha legyezgetik a hiúságát, nálam meg aztán különösen így szokott lenni. Miután beindítottam a motort és kényelmesen elhelyezkedtem a bőrülésen, futó oldalpillantásra méltattam az utasomat. Nem gondoltam volna, hogy nem egyedül fogom ma tölteni az időmet ilyen szűkös helyen. Talán feszélyezte a közelségem, talán nem. Nem tudtam megállapítani most, mert nem koncentráltam rá eléggé. Egyszerűen nem volt lényeges jelenleg. - Nos, igen… - arcomon újabb mosoly ragyogott fel, míg a sebességváltót átraktam a megfelelő fokozatba, és ráléptem a gázra. Ujjaim végigsimítottak a műszerfalon, büszkeséggel töltött el ez a kocsi, mert az én ízlésemet dicsérte. Meg persze az övét is, ha már itt tartunk. – A márciusi szánhúzó verseny miatt érkeztem, meg faragtam néhány szobrot a jégfesztiválra. Utána meg valahogy itt ragadtam egy időre – magyaráztam ezzel, hogy mit keresek még mindig itt, ennyi hónappal az említett események után. – Nem emlékszem, hogy eddig láttam volna magát a városban, pedig már néhány őrzőt volt szerencsém szemügyre venni – jegyeztem meg finoman, miközben könnyedén irányítottam a kocsit a megfelelő irányba. Nem kértem meg rá, hogy kösse be magát, mert elég magabiztos vezető voltam mindig is. – Magát mi hozta fel ilyen fagyos helyre? Ráadásul családdal együtt… - tényleg érdekelt, máskülönben nem kérdeztem volna rá. – Gondolom, a lánya nem rajong különösebben az új helyért. Ő nem őrző, igaz? – a biztonság kedvéért azért rákérdeztem, mert ha esetleg az, akkor az teljesen más.
- Tényleg? Meglep, hogy nem találkoztunk. – Én magam is elég sok időt éltem ott, bár Skócia kimaradt az életemből. Londonban viszont az összes vérfarkast ismertem, szóval abban az időben biztos, hogy nem tartózkodott a városban, amikor én. - Sose árt az óvatosság, de nem szállok vitába olyannal, akinek fejlettebbek az érzékei, mint nekem. – Biccentettem. Nincs senki hallótávolságon belül, ám mégiscsak olyan helyen vagyunk, ahol normál esetben emberek jönnek mennek. Inkább vagyok elővigyázatos, minthogy baj történjen. Amikor megemlíti, hogy régen neki is voltak gyerekei, nem igazán reagálok semmit se a szavaira. Eredendően nekem is négy gyerekem volt, szóval tudom mi az a veszteség. Minden nap azóta is ezzel a tudattal kelek fel. - Talán önzőnek fog hangzani, de jobban örülök, ha a lányom ilyenből informálódik, mintsem hozzám forduljon a kérdéseivel. Nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni egy olyan helyzettel. – Egy férfi egyik legszörnyűbb rémálma, ha neki kell a lányát felvilágosítani női dolgokról. Mikor először megjött neki, akkor is inkább felhívtam Mary-t, hogy beszéljen vele ő, mert én nem tudok mit mondani. Én ehhez nem értek, férfi vagyok, és fogalmam sincs mi játszódik le egy nőben testileg és lelkileg amikor menstruál. Liliana-nak persze ez nem jelentene problémát, ha itt lenne köztünk. Ő tudná mikor mit kellene mondani a gyerekeknek. Én maximum Thomassal tudnék elbeszélgetni férfidolgokról, ő viszont ezt egyáltalán nem igényli. - Igen, ott. – Feleltem kurtán. Nem is olyan rég még én voltam Washington büntetőjogi legfőbb ügyésze, most pedig itt vagyok Alaszkában, egy eldugott kisvárosban. Szakmailag óriási visszaesés, de próbálom nem a lelkemre venni a dolgot, hanem elfogadni azt, hogy mostantól ez van, ez lesz az életünk. Előbb-utóbb úgyis le kellett volna lépnem a színről, és emelt fővel még mindig jobb volt, mint azért megtenni, mert hibát vétettem, vagy már olyan régóta töltöttem volna be ezt a tisztséget, hogy valakinek feltűnik, nem öregszem. - Nem igazán szoktam jogi tanácsokat adni. A tárgyalóteremben is mindig a törvény… a vád oldalán állok ügyészként. – Vannak olyan ügyvédek, akik erre szakosodtak, akik ebből élnek. Jogi tanácsadásból. Nekem viszont egészen mást jelent ez a pálya… az, hogy jogászként végeztem, majd Marshall voltam, amikor Amerikába érkeztem, és beültem az ügyészségre, egy asztalhoz, ahonnan aztán nem kevés munkával elértem azt is, hogy a legmagasabb székre kerülhessek. - A büntetőjog a területem, és bízom abban, hogy ezen a téren soha nem kell tanácsot adnom önnek. – Mert az azt jelentené, hogy ő keveredett bajba, vagy neki okoztak bajt. Egyik változat se lenne túl szerencsés fordulat. Ha úgy is tűnhet most, alapvetően nincs bajom a vérfarkasokkal, csak szeretem megtartani a tisztes távolságot velük. A magánéletben, magánemberként is mondanak inkább hűvös, zárkózott embernek. Szeretek megmaradni a háttérben, és ha nem muszáj, nem kerülök a figyelem középpontjába. A távolságtartásom tehát nem személyesen Rowenának szól, hanem én alapból is ilyen vagyok. Csak nagyon kevesen vannak olyanok, akiket igazán közel engedek magamhoz. - Szobrász? – Kérdeztem leplezetlen meglepődöttséggel a hangomban. Sikerült meglepnie. Valahogy nem néztem volna ki egy ilyen finom, és elegáns nőből ezt a hivatást. Értékelem a művészeteket, főleg az igényes művészetet. - És milyen stílusú szobrokat farag? – A téma felkeltette a kíváncsiságom. Ha legközelebb beszélek Maryvel, biztos, hogy rá fogok nála kérdezni Rowenára… vajon ő is emlékszik rá, vagy csak a nőstényben ragadt meg az emléke? - Augusztus elején költöztünk ide Washington D.C.-ből, ezért nem találkoztunk eddig. – Feleltem az érdeklődésére. Ez nem titok. Egyébként is, aki nagyon utánunk akar szaglászni, az könnyen kiderítheti. - A munka, és a kötelesség. Tudja hogy van ez… időről időre váltani kell. Ide küldtek. – A gyerekek miatt örültem volna, ha valami jobb helyre kerülünk, de megértem, hogy jobb most nekünk itt, a világ végén. Pár év… s talán lecsillapodnak a kedélyek, bár azzal kapcsolatban egyáltalán nem ámítom magam, hogy a szenátor valaha is elfelejtené, vagy megbocsájtaná nekem, amiért a fiát elítéltettem. - Nem, de remélem megbarátkozik vele. Muszáj lesz neki. – Kiskorú, tehát azt kell tennie, amit mondok, és oda kell mennie, ahova mondom. Én tartozok érte felelősséggel. - Még nem az. – Nyomom meg a „még” szót akaratlanul is… tudatalattimból közölve, hogy én szeretném, ha az lenne. - Milyen szobrokat faragott a jégfesztiválra? – Terelem vissza a beszélgetést rá.
- Igen, tényleg meglepő. De úgy tűnik, hogy a szellemek ezt az időpontot szánták arra, hogy találkozzunk egymással! – bármennyire lehet is ez furcsa éppen tőlem, de tiszteletben tartottam az akaratukat. Egyedül azt nem szerettem, hogyha pontosan meg akarták mondani nekem, hogy mit tegyek. Nem egyszerűen tanácsolták, hanem követelték. Na, ez volt az egyetlen olyan dolog, amit utáltam, de alapjáraton hittem, hogy egyengetik mindenki útját, és a dolgok nem véletlenül történnek úgy, ahogyan. Ez a találkozás sem volt véletlen, hiszen mennyi esélye van annak, hogy valaki éppen az én kocsimba tör bele egy kulcsot? Vagy annak, hogy ez a valaki éppen angol származású? - Ezzel igazán lekötelez – biccentettem felé, jól mulatva a szituáción. Milyen tudatlan szegény, de honnan is kellene sejtenie, hogy velem abszolút felesleges vitába szállnia? Hiszen nekem mindig igazam van, mindig győztesen kerülök ki a harcokból, a fejlett érzékekről már nem is beszélve. Természetesen Chulyint nem múlhatom felül soha, de egy őrzőt könnyűszerrel. Sőt, még egy idősnek és tapasztaltnak tartott farkast is bármikor magam mögé utasítanék. Maradjunk annyiban, hogy az Alapítói lét kiváltságaiból jócskán részesültem életem során. – Igazán felesleges, hogy ennyire feszült legyen… lazítson egy kicsit! – biztatóan rámosolyogtam, laza mozdulatot téve a kezemmel. Ezzel csak arra akartam utalni, hogy tényleg nincs mitől tartania jelenleg, hiszen kettőnkön kívül senki nem lehetett fültanúja a beszélgetésünknek. Túlságosan egyértelmű volt az emiatt érzett aggodalma számomra, jobban mondva érezhető. - Szóval maga is az a típus, aki tart a gyerekeivel való kötetlen beszélgetéstől, igaz? – kérdeztem úgy, mintha egyébként tudnám, hogy milyen ennek az ellentettjének lenni. Honnan is tudhattam volna, hiszen az én anyaságom idejében még minden annyira más volt, és amúgy sem vagyok az a klasszikusan nőiesnek mondható alkat, noha ránézésre, öltözködésre, és még a stílusra is abszolút nőnek lehet nevezni. Csupán a képességeim és a felfogásom nem számít annak, de az én világomban ez bőven elég, igaz? – Miért nem kér meg valakit, hogy beszéljen vele, ha magát ennyire kellemetlenül érinti a téma? – érdeklődtem tovább, mintha csak közeli ismerősök lehetnénk. Sosem éreztem azt, hogy előttem valamilyen téma vagy információ tabu lehetne, nekem jogom volt mindent tudni, és ezzel sokszor éltem is. Az lett volna az utolsó dolog, hogy egy őrzőnek feltett kérdésem miatt kellemetlenül érezzem magam. - Mindig ennyire kimért és távolságtartó? – vontam fel kíváncsian az egyik szemöldökömet, látva a heves tiltakozását és az elzárkózást. – Túlságosan ragaszkodik a szabályokhoz, Mr. Wilburn! Egyébként csupán udvariasságból mondtam, higgye el, amire szükségem van, azt megszerzem. Ha információra van szükségem, vagy egy ügyvédre, akkor lesz is! Mindenesetre elég elszomorító, hogy ilyen hevesen tiltakozik a segítségnyújtás ellen, csak mert nem szokott ilyesmit csinálni… - húztam el egy kicsit vörösre festett ajkaimat, de elég hamar túllendültem ezen a kis apróságon. – Emiatt én sem aggódom, okosan szoktam intézni az ügyeimet! – kacsinthattam volna, de attól tartottam, hogy aki ilyen merev, az talán félreértené a gesztust. Igazából nem csináltam semmi törvénybeütközőt, és egyelőre nem is terveztem. Ha akartam volna, akkor viszont könnyűszerrel kicselezhettem volna a hatóságokat. Furcsa belegondolni, hogy sokszor én is egészen karót nyeltnek tűnhetek a magam arisztokratikus viselkedése miatt, amit felvettem az utóbbi tíz évben – mert muszáj volt ugyebár! -, de ő még nálam is rosszabb volt, pedig nekem sokkal több idő állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy megkeményítsen és kiölje belőlem a vidámságot az élet. - Így van! – bólintottam a visszakérdezést követően. – Úgy látom, hogy ez nagyon meglepte! – ismét jót derültem rajta, egészen elbűvölőnek találtam, amikor tanulmányozhattam az emberek reakcióit és viselkedését bizonyos helyzetekre, vagy helyzetekben. Tudom, hogy valamikor én is közéjük tartoztam, de én már emberként sem voltam akárki, a törzsfőnök lánya voltam. Most pedig már régen több voltam náluk, több a fajtársaimnál is, de ezt nem mindig szerettem érzékeltetni, csupán megfigyelni őket a háttérből. Ebben az egy dologban azért hasonlítottunk valamilyen szinten az előttem álló férfival. – Mondjuk úgy, hogy ami éppen jön belőlem, ami kiált azért, hogy megalkossam. Elég csapongó lelkivilágom van, Mr. Wilburn, éppen ezért a műveim is változatosak. Vannak komorabb témájú, durva felületű alkotásaim, de akadnak mesterien elkészített, nagyon finom szobraim is. Attól függ, hogy éppen milyen a hangulatom, mennyire látom borúsan, vagy éppen derűsen az életet. A sötét és elvonttól egészen a derítően egyértelműig széles a skála, de nyugodtan nézzen meg néhányat és erre magától is egyből rá fog jönni! – taglaltam szép hosszan, kifejtősen. Ajkaimon persze továbbra is ott ült a mosoly, már nem is voltam olyan morcos, sokkal inkább kíváncsian szemléltem ezt az embert. - Ó, így már mindjárt más! – bólogattam mindentudóan. – A váltást megértem, de úgy veszem észre, hogy maga túlzottan a munka és a kötelesség megszállottja. Ez rövid úton tönkreteszi az egyéniséget, és megkeseredetté teszi az embert. Ilyen sok év alatt rengeteg dolgot láttam már, úgyhogy elhiheti nekem! – pillantottam rá oldalra nagyon komolyan. Aggódni mondjuk nem aggódtam, hiszen semmi közöm sem hozzá, sem az életéhez. Szíve joga, hogy mit kezd vele, én csupán egy kéretlen tanáccsal gazdagítottam a mai napját. – Szóval belőle is őrzőt szeretne… - nyugtáztam a hallottakat. – Tudja, az én anyám is őrző volt – árultam el, mert ez igazán nem olyan információ volt, amivel sokat elárultam volna. – Egyébként úgy vettem észre, hogy a mai emberek világában rengeteg változás történik rövid idő alatt, az egyének mégsem kezelik jól azokat a változásokat, amik a magánéletükben következnek be. Figyeljen oda azért a lányára, nehogy éppen most élje a nagy lázadást. Annál nincs is nehezebb! – ez nyolcszáz év alatt sem változott, én is öntörvényű voltam fiatal koromban, bár nekem még más volt az életem, a sorsom. Én mai szemmel nézve gyerekként már anya voltam. - Ó, leginkább hagyományos indián kultúrából vett jeleneteket, motívumokat. Alignakot, Tupileket… - vonogattam a vállaimat. Én még hajszálpontosan meg tudtam őket alkotni, hiszen még mindig az emlékeimben éltek, míg mások azt gondolhatták, hogy csupán rögtönöztem. Jól is van ez így, és egy idő után ez is a feledés homályába vész, amikor a szobrok elolvadnak. – Nézze meg őket, az lesz a legegyszerűbb. Azt hiszem, hogy készült egy fényképalbum is belőlük, valahol fent van az Interneten. Nagyon hasznos, de még mindig nem szeretem annyira – grimaszoltam egy kicsit, miközben megközelítettük az úti célunkat. – Ahhoz képest, hogy nem informátor, és mennyire zárkózott, egészen sokat kérdez. Én vagyok magára ilyen hatással, vagy egészen egyszerűen csak ennyire unatkozik? – hangom nevetős volt, így érzékelhette, hogy inkább csak cukkolom.
A fiam szerint én képtelen vagyok lazítani, mert amikor próbálkozom a dologgal, még akkor is karót nyeltnek tűnök. Lehet benne valami. Nem szorongok, egyszerűen ilyen vagyok. Sose értettem, hogy Liliana mit látott meg bennem, annyira különbözőek voltunk. Szeretett, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok, és ezért mindig hálás voltam neki. Örülök, hogy a gyerekeink inkább rá ütnek, mint rám, bár Samanthának időnként vannak nehéz pillanatai, de ez semmi esetre se róható fel neki. - Inkább azt mondanám, hogy abban az időben, amikor fiatal voltam, megvoltak a női szerepek, és megvoltak a férfi szerepek. Engem úgy neveltek, hogy a férfi a család fenntartója, aki megteremti a biztos hátteret a családjának, az asszony pedig neveli a gyereket. Emiatt bizonyos helyzetekben, és bizonyos témák kapcsán nem tudok mit mondani nekik. – Mostanra sok minden megváltozott, a világ is nagyot fordult, de annyira lekötött a munkám, hogy mással nem nagyon tudtam tartani a lépést, s most hogy a gyerekeimnek én maradtam, bizony vannak helyzetek, amikben tanácstalan vagyok. Szerencsére a nővérem időnként kisegít. - Mary néha segít, de tudja hogy van ez. Egy tenger választ el, s több ezer mérföld. – Nagyon halovány mosoly ült ki az arcomra. - Bocsásson meg kérem, ne vegye magára. Semmi személyes, egyszerűen ilyen vagyok. – Kérek elnézést, hiszen nem akarom, hogy azt gondolja a személye ellen szól ez az egész, vagy az ellen, hogy vérfarkas. A tisztes távolságot viszont tényleg szeretem megtartani idegenekkel szemben. Sose voltam az a laza típus, aki csak úgy közel engedi magához az embereket. Liliana halála óta pedig még inkább ilyenné formálódtam. - Nem maga az első, aki ezt mondja. Aki olyan régóta mozog a jogi pályán mint én, az egy idő után vagy vaskalapossá válik, vagy elkezd saját maga szelektálni a jog és a szabályok útvesztőiben… Én az előbbi típusba tartozom. A szabályok rendszert visznek az életünkbe, nélküle káosz lenne, és zűrzavar. – Fejtem ki a véleményemet. Ez a tiszta út, de ha valaki be akarja betonozni a pozícióját, nem a legelőnyösebb. Itt vagyok rá én élő példaként. Sose engedtem a megvesztegetéseknek, soha nem adtam fel az elveimet, és az igazság oldalán harcoltam. Nem a törvényt okolom azért az emberi természetből fakadó bosszúvágyért, amiért odáig jutottam, hogy lemondásra kényszerültem a pozíciómról. Nem kivételeztem senkivel csak azért, mert befolyásos emberek kértek erre. Inkább távoztam emelt fővel, tiszta lelkiismerettel, mint abban a tudatban élni az életemet, hogy engedtem a nyomásnak, és marionett figuraként mozgatnak a szenátorok, ahogy épp kedvük tartja. - Hol vannak kiállítva a szobrai? – Kérdezek rá, mert tényleg nyitott vagyok a művészeti alkotásokra. Liliana nagyon szerette díszíteni a Washington-i otthonunkat. Számos kortárs festő és szobrász galériájába látogattam el vele, ahol mindig valami szokatlanra vadászott. Én sokszor nem értettem, hogy egyes képekben vagy szobrokban mi ragadta meg, aztán egy idő után rájöttem, amikor otthon időnként rájuk néztem. Mindig valami mást fedeztem fel bennük, mindig valami mást mutattak magukból. Ha megkeseredett lennék, s talán vagyok is valamilyen szinten, annak a családi tragédia az oka. Erről viszont nagyon kevesekkel szoktam beszélgetni. - Utána fogok keresni. – Nekem talán a leglogikusabb az, hogy a város honlapján lehet megnézni, de lehet, hogy hosszabban kell majd keresgélnem utána. - Én se rajongok érte túlzottan. Valóban vannak előnyei, de hátrányai is akadnak bőven. A mai gyerekek már teljesen ebben a világban nőnek fel. A lányom folyamatosan a gépe előtt ül. Ha nem tanul rajta, akkor a barátnőivel beszélget ezen a… Skype nevű programon. – Egy kicsit elgondolkodtam, mire beugrott a program neve. Ebből is érezheti a nő, hogy én nem szoktam túl gyakran használni. A merész kérdésre a nőre pillantottam, majd egy őszinte… már már hozzám képest is szélesnek mondható mosoly ül ki az arcomra. - Egyáltalán nem unatkozom, inkább mondanám szakmai ártalomnak. Az ügyészek szeretnek kérdezősködni. – Meg aztán a nővérem Krónikás, hiába vagyok harcos, a Londonban töltött időkben ragadt rám néhány dolog általa az informátorlétből is.
- Majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy sokkal idősebb vagyok magánál. Ön szerint akkor abban az időben nem voltak meg? – tettem fel a kérdést, leginkább kötekedési szándékkal. Én mondjuk sohasem voltam képes megfelelni azoknak az elvárásoknak, amiket egy nővel szemben támasztottak, már úgy a klasszikus értelemben. Szép voltam persze, látszatra talán még törékeny is – bár kétlem! -, és még férjhez is mentem, családot is alapítottam. Ennek ellenére sohasem voltam kifejezetten nőies, valamiért mindig is a vadászat érdekelt, az, amit a férfiak csináltak. Általában pont ezért is versengtem velük, mert le akartam győzni őket abban, ami az ő szakterületük volt úgymond. Ezzel is bizonyítva természetesen, hogy micsoda ostobaság ez! Ha egy nő szeretne valamit, akkor ugyanúgy képes lehet rá, mint egy férfi. Éppen ez az életfelfogásom szülte azt is, hogy Londonban segítettem a feminista mozgalmak beindításában. Jobban mondva vezetésében, de ez részletkérdés. - Egészen a közelmúltig, hosszú évszázadokon át pontosan ez a szemlélet élt az emberekben. Megsúgom, én sohasem szerettem! – tényleg úgy tettem, mintha odasúgnám neki, akár valami titkot. – De egyébként megértem, a magához hasonló férfiak mindig bajban vannak az ilyesmivel kapcsolatban – végül csak legyintettem egyet könnyed mozdulattal, azt pedig, hogy sértésnek veszi-e a kifejezést, hogy a hosszá hasonló férfiak, már rábíztam. Magam sem tudtam, hogy pontosan minek szánom, de annyi bizonyos, hogy jó sok vaskalapos, hagyománytisztelő volt még. Őt azonban még nem írtam le teljesen, amit már határozottan elkönyvelhetett pozitívan, még ha nem is tudott róla. - Azt hiszem, hogy kezdek rájönni… - bólintottam kurtán, megvillantva egy könnyed mosolyt is. Elég hamar ki szoktam ismerni az embereket ilyen hosszú élet után, úgyhogy sejtettem, hogy nem nekem szólt az elutasítása. Ettől azonban még nem fogom jobban értékelni, mert én a magam módján roppant különleges személynek tartottam magam – az is vagyok! -, ebből kifolyólag pedig nem nagyon rajongtam azért, ha elutasítottak engem. Feldolgozni viszont még csak fel fogom tudni valahogy, maximum keresek más illetékest a témával kapcsolatban. - Igen, ezt észrevettem. Maga túl merev, szüksége lenne valakire, aki kizökkenti. Ha nem sértődik meg, igazán furcsának találom, hogy két fiatal mellett él, és még sincs magára semmilyen hatással, már ami ezt a viselkedést és berögződést illeti – vezetés közben mutogattam a fél kezemmel, mivel automataváltós az autó, így azzal nem kellett foglalkoznom. A kormányt pedig képes vagyok egy kézzel is fogni, egyébként is elég jó vezető vagyok, holott sokáig nem is ültem volán mögé, mert saját sofőröm volt. Egy ilyen helyen úgy döntöttem, hogy túl nagy flancolás lenne, ami abszolút felesleges és feltűnést keltő. Még az emberek számára is, hát még a farkasoknak! Értékeltem, hogy egyelőre még nem sokkal futottam össze, és nem szálltak rám, mint Surára bizonyos szinten. Tőle azonban rengeteg információval rendelkeztem már az Alfáról is, többek között. Hamarosan talán időszerű lenne egy találkozást megejtenem vele, de a helyzet az, hogy előbb a leszármazottaimat szerettem volna felfedezni, hogy mennyire éri meg egyáltalán foglalkozni velük. Persze, mindig megéri, de ha megfelelő szinten vannak, akkor talán kevésbé, és feleslegesen kockáztatnám azt, hogy felfedjem a valódi kilétemet. - Egyébként nem rajongok különösebben a szabályokért, kivéve, ha a sajátjaimról van szó! – tettem hozzá mintegy mellékesen. Abból sem volt valami sok mondjuk, de néhány azért akadt, amelyet saját magammal szemben támasztottam, valamint a leszármazottaimnak tettem kötelező érvényűen betartandóvá. – A jégszobrok természetesen már elolvadtak, bár hamarosan talán újra felkérnek majd néhány faragásra. Itt, Amerikában nem tudom, hogy hol vannak kiállítva. Tudom, hogy adtunk el ide is, de… - megvontam a vállaimat. – Leginkább Londonban, és Skóciában akadtak, valamint Európa más országaiban. Gondolom annyira azért nem érdeklődő, hogy odautazzon, interneten azonban biztosan fog találni képeket róluk – adtam az ötletet, ha egyáltalán használja a világhálót. Nem lepett volna meg, ha attól is elzárkózik, bár azt hiszem a mai világban, és az ő munkájával egyszerűen kikerülhetetlen. - Csak bátran! Igazán hízelgő! – vallottam be, megajándékozva egy mosollyal is. – Igen-igen, ismerem… én a Skóciában maradt asszisztensemmel szoktam – legalább volt valami, amit tudtam használni már önállóan is. Még a jó Fiona tanított meg rá, kicsit furcsán is nézett, amikor megkértem erre. Nem értette, hogy egy ilyen fiatal nő, mint én, hogy nem tudja használni. Hát úgy, hogy a külső csupán a látszat volt. – Igazán hasznos egyébként, ön is tudna Maryvel így, legalább látná is közben. Gondolom, ritkán találkoznak… - nem is kérdés volt ez részemről, sokkal inkább kijelentés. – Azért gondolom, odafigyel a lánya számítógép használatára, mostanság olyan szörnyű dolgokat lehet hallani – nem viseltem én a szívemen az emberek sorsát, de attól még a tévét és a rádiót rendszeresen hallottam, amiből sok dolog kiderült számomra a mai borzalmas emberkezdeményekről. - Hoppá! Most tényleg elmosolyodott? Vigyázzon, láttam! – böktem felé, kicsit összeszűkült szemekkel. Természetesen az én mosolyom sem váratott magára sokáig. – Most igazán megsértődhetnék, hogy valójában nem is én érdeklem, csak megszokásból kérdez, de nem teszem. Nem vagyok kifejezetten sértődékeny típus – már amikor, mert akadtak helyzetek, amikor nagyon nehéz volt engem kiengesztelni. – Bár gondolom sejti, hogy úgyis csak azt árulom el, amit el akarok, és annak a valóságtartalmában sem lehet teljesen biztos – magamban azért remekül szórakoztam ám, nem is volt olyan rossz ez a nap és még egy új ismerősre is szert tettem, akinek a nővérét is jól ismertem. Ám nála hiába fog utánam kérdezni, még nem ezen a néven fog ismerni. Talán gyanús lesz, talán ráfogja majd, hogy hazudtam. Afelől azonban nem voltak kétségeim, hogy utána fog járni.
- Természetesen nem így értettem. Arra a generációs szakadékra utaltam, ami köztem… és a mai fiatalok között tátong. Rákérdeznék a korára, de nem teszem meg, mivel hölgytől nem illendő a koráról érdeklődni. – Pillantottam rá kék szemeimmel. Teljesen egyértelmű volt számomra már az első pillanatban is, hogy jóval idősebb lehet nálam, ezért nem is áll szándékomban megkérdőjelezni a saját tapasztalatait a témával kapcsolatban. A magánéletben jóval zárkózottabb ember vagyok, mint a munkámban. Időnként hajlamos vagyok kérdésekkel elárasztani a környezetemet, ami szakmai ártalom nálam inkább, mintsem direkt tolakodás más magánszférájába. Ms. MacMillan nem tudhatta, hogy erőteljesen dolgozok azon lassan öt éve, hogy „pótoljam” a családomon belül a nő… a családanya hiányát. A neveltetésem ellenére az életem úgy alakult, hogy alkalmazkodnom kell a változásokhoz, és ezáltal nekem is változnom kell. Az igyekezet megvan bennem, csak úgy érzem, legtöbbször ez egyáltalán nem elég. Szeretem a gyerekeimet, de fele olyan jól se értek hozzájuk, ahogy a feleségem értett. - Nem Ön az első, aki a szememre veti, hogy túlságosan merev vagyok. Viszont azért ne írjon le végleg! A lányomnak sikerült elérnie az elmúlt években, hogy néha farmert is hordjak. – Ezt olyan büszkén jelentettem ki, mintha valami igazán eget rengető dologról lenne szó. Samantha hatalmas sikerélményként könyvelte el, hogy legalább odahaza, és a közértben mentve lazábban öltözködöm, mint általában. Talán Ms. MacMillan megmosolyogja, de ha ismert volna az elmúlt évtizedekben, akkor tudná, hogy ez nekem tényleg hatalmas előrelépés, mert Washingtonban még a vérfarkasok közé rendet tenni is öltönybe mentem. - Skócia melyik részén élt? – Kérdezek rá, hiszen nem feltétlenül kell mindenkinek a fővárosból származnia, még akkor se, ha az előkelő réteget gyarapítja. - Eléggé. Csak akkor hagyja ott Londont, ha muszáj… mi meg… Nos. Nehéz összeegyeztetni a dolgokat. Iskolaidőben a gyerekeket nem rángatnám ki a padból, bár biztos szívesebben utaznának, mint az iskolapadban ülnének. Nyáron meg általában nekem szoktam összesűrűsödni a dolgaim. A gyerekeim szoktak vele így beszélni. Volt rá példa, hogy én is beszéltem vele így, de egy kicsit idegenkedek az ilyen internetes dolgoktól. A munkám miatt elengedhetetlen, de otthon jobb szeretem mellőzni. Inkább vagyok híve a telefonbeszélgetéseknek, vagy a klasszikus… kézzel írott levelezésnek. Sajnos manapság ez utóbbi már egyre jobban kezd kiveszni a társadalomból, pedig sokkal személyesebb egy kézzel írott levél, mint mondjuk egy e-mail. Szerintem. – Tényleg igyekszem csak a munkámra korlátozni az internethasználatomat. A mai gyerekek meg már ebben nőnek fel, amit nem tartok feltétlenül szerencsés dolognak. - Van ez a szülői felügyelet. Még Washingtonban aktiváltattam az egyik informatikus ismerősömmel, hogy bizonyos tartalmakkal bíró oldalakhoz ne tudjon hozzáférni. – Én ehhez a részéhez nem értek, inkább rábíztam a dolgot szakemberre. Persze nem rajongott annyira a dolog miatt Samantha, de csak ezzel a feltétellel engedem neki használni a gépét, ezért kénytelen volt belenyugodni. - Nem szeretném, ha sértésnek venné, mert nem annak szántam. – Feleltem komolyan a megjegyzésére. Sajnos sose jártam az élen a nőkkel való kommunikációban. Thomas előszeretettel vágja olykor a fejemhez, hogy fogalma sincs mit látott meg bennem az anyja. Egyébként én se tudom. Sose voltam az a fajta férfi, aki csak úgy tette a szépet a nőknek. Liliana nagyon türelmes, és kedves nő volt, aki közel tudott férkőzni a szívemhez, és aki olyannak szeretett, amilyen vagyok. Nyitott, és kedves volt mindenkivel… én pedig zárkózott, és távolságtartó. Teljesen ellentétei egymásnak, mégis tökéletesen működött a házasságunk. Öt éve özvegyültem, de ha akarnék, se tudnék szerintem udvarolni senkinek. Fogalmam sincs, manapság hogy kell, és vélhetőleg jól beégetném magam. - Ezt akár én is elmondhatnám magamról. Lehet, hogy azt az újságot mégis csak magamnak vettem, és nincs is lányom. – Hunyorítok rá cinkos tekintettel. Közben megérkezünk az autókölcsönzőhöz. Szerencsére több üres parkolóhely is akad a bejárat közelében, így a hölgynek nem kell keringenie, hogy megfelelő helyet találjon. Amikor leparkol, kiszállok, és megtartom neki az ajtót, hogy kibújhasson. A mutatvány valószínűleg kifelé se lesz kevésbé macerás, mint befelé… de ahogy akkor se, úgy most se bámulom meg, hanem udvariasan félrefordítom a fejem, majd a kezemet nyújtom segítség gyanánt, amikor már az ülésemen átmászva kiszállni készül az autóból. - Csak Ön után! – Intek a bejárat felé, majd fél lépéssel lemaradva követem őt az ajtóig, amit ismételten kinyitok előtte, hogy ő léphessen be elsőként.
- Ez így igaz! – egyetértően bólintottam, nem is tehettem volna mást. Ajkaim szegletében azért most is ott bujkált a mosoly, ami tökéletesen jelezte, hogy még mindig jól szórakozom ezen a helyzeten. Ritka, hogy Amerikában az ember egy igazi úriemberbe botlik bele. Esetünkben majdnem szó szerint is, ami már csak kicsit lett volna rosszabb annál, mint ami valójában történt. – Ha a generációs szakadékra utal, akkor viszont ne a férfi és női szerepeket keverje bele, Mr. Wilburn, mert ez elég megtévesztő lehet! – nem akartam kötekedni vagy kioktatni, inkább csak felhívtam rá a figyelmét. – Egyébként sem biztos, hogy elárulnám a valódi koromat. Akkor sem, ha megkérdezné – kecsesen megvontam a vállaimat, miközben az egyik lámpánál megálltam és üresbe tettem az automataváltót. - Egyébként nem sértésnek szántam, csupán elég egyenes „embernek” tartom magam – tettem hozzá, nehogy tényleg megsértődjön. Bár nem tűnt olyannak, de Mary testvéréről volt szó, igazán nem gázoltam volna a lelkébe, mert biztosan megvolt az oka, hogy olyan, amilyen. Egyetlen ember sem születik éppen ilyennek, maximum megvan benne a hajlam, de valami kell, ami végül ilyenné teszi, ezt hozza ki belőle. Úgy sejtettem, hogy itt is erről lehet szó, kérdezni viszont nem kérdeztem. Nem volt hozzá közöm, és talán később majd lesz lehetőségem arra, hogy ezt megérdeklődjem tőle, ha még akkor is fog érdekelni. – Valóban? És mit vétett ön ellen a farmer, hogy ennyire ellenséges volt vele ezelőtt? – épphogy vissza tudtam fojtani a kitörni készülő kuncogásomat. Látszik, hogy ma viszonylag jó napom volt, a kis balesetünk ellenére is. Máskülönben nem időztem volna ennyit egy őrző társaságában, mindenféle különösebb ok nélkül. - A Felföldön, Inverness közelében. Ott van a kastélyom, bár nem tudom mennyire ismerős azon a részen… - lehet, hogy igazából semmit nem mondott neki, csak nagyjából be tudta lőni a helyet. Azt egyébként nem értettem, hogy miért volt ez fontos számára, hiszen ő nem élt ott korábban. Valószínűnek tartottam, hogy ez leginkább csak egy udvariassági kérdés volt a részéről, semmi mögöttes tartalom nem volt. Én is szoktam ilyet csinálni, bár ritkán, ha csak csevegni akarok valakivel. – Azt elhiszem – bólogattam, hiszen tényleg elég nagy volt a távolság, és minden embernek megvolt a maga élete ahhoz, hogy csak úgy utazgatni lehessen. Ráadásul Mary lehetőségei ugyebár elég korlátoltak is voltak a pozíciója miatt. – Én általában az e-mailjeimet is mással íratom meg – emiatt nem szégyelltem magam, egyszerűen ilyen volt az életem. Ebből következett, hogy a leveleimmel is hasonlóképpen tennék, és nem azért alakult így, mert idegenkednék a számítógépektől. Én szerettem az efféle új dolgokat, amik a technológia fejlődésével jöttek. - Nem hallottam még róla – vallottam be őszintén. Miért is hallottam volna, hiszen nekem nincsenek gyerekeim! Attól még, hogy sok dologgal vagyok tisztában, sajnos én sem birtokolom az egyetemes tudást. Szép is lenne, igaz? Akkor nem csak az ügyességem, de az intelligencia szintem is jóval magasabb lenne a társaiménál. – És emiatt nem dühös magára? Én gyűlölöm, ha megpróbálnak korlátozni – ez mindig is így volt, és valószínűleg mindig is így lesz. Az, hogy a Szellemek időnként döntöttek a fejem felett, az még rendben van, de más élőlény ezt nem tehette meg csak úgy. Ahhoz valami rendkívüli helyzetnek kellett lennie, hogy én ebbe belemenjek. Egyelőre ilyet el sem tudtam most képzelni. - Mr. Wilburn! – szóltam rá, vetve felé egy sanda pillantást. – Csak vicceltem! – mosolyodtam el szélesen a szabadkozása hallatán. – Igaz azért azzal tisztában van, hogy megérezném, ha hazudna? – költői kérdésnek szántam, mivel gyanítottam, hogy ezzel tökéletesen tisztában van. Esélye sem lett volna, hogy megpróbáljon átverni, és ha mégis megpróbálta volna, azzal igencsak megsértene. Nem szerettem, ha alábecsültek, így aztán egy sértést minden bizonnyal gondolkodás nélkül toroltam volna meg. Pedig nem is akartam őt bántani, a maga furcsaságával – ami még nálam is furcsább volt! – egészen szerethető férfi. Talán. Még nem voltam egészen biztos ebben, nekem meg amúgy is egy kicsit furcsa az ízlésem. Miközben leállítottam az autót, még egyszer azért oldalra néztem rá. Csak azt követően kezdtem el kikászálódni a váltón át, a másik ülésen keresztül, hogy ő már nem ült bent. Nyilvánvaló, hiszen akkor igencsak be kellett volna hatolnom az intim szférájába, ami talán egyáltalán nem lenne jó végkimenetelű. Mozdulataim azonban nem árulkodtak arról, hogy különösebb nehézséget okozott volna nekem, sőt, éppen ellenkezőleg. Játszi könnyedséggel bújtam ki, elfogadva a felém nyújtott kezet. Azért az Ügyesek fejeként nehogy már egy ilyen mutatvány okozzon problémát! - Köszönöm, még mindig igazán udvarias! – jelentettem ki, azzal pedig határozott mozdulattal már be is löktem az ajtót, hogy intézhessem az ügyet. A benti nőnek egyébként teljesen nyugodtan magyaráztam el, hogy mi történt, és azt is sikerült megérdeklődnöm tőle, hogy mi a teendő most. Várni természetesen, amíg megcsinálják. Ő pedig le sem vette a szemét a legújabb ismerősömről, amíg szólnia nem kellett annak, aki helyre tudja hozni a hibát. – A hölgynek nagyon elnyerte a tetszését! – súgtam oda a mellettem álló harcosnak, csak úgy cinkosan.
- A kettőt nem egyszerű elválasztani egymástól, hölgyem. A szakadék két szélén a szerepek is teljesen mások voltak. Én úgy gondolom, hogy ez is szerves része a szerepek különbözőségének. – Nem kívántam meggyőzni arról, hogy az én nézőpontom a helyes, csak megosztottam vele, hogy én miképp gondolkodok erről. Egy nőnek nem kell vérfarkasnak lennie ahhoz, hogy ne akarja elárulni a valódi okát. Embernőknél is tapasztaltam már, hogy nem szívesen beszéltek a korukról, vagy ha mégis, néha rajta kaptam őket, hogy hazudnak. Ha ez nem tárgyaláson történik, akkor nem igazán akadok fenn rajta, de azért nagyon buta nőkhöz is volt már szerencsém, akik egy tárgyalás során ferdítettek úgy, hogy tudhatták, hogy látjuk a személyes adatait. Az emberek néha nagyon érthetetlen dolgokra vetemednek, amit legtöbbször értelmetlenek is. - Nem sértett meg. – Pillantottam rá röviden. Nem szoktam minden kritikán megsértődni, ilyen tekintetben nem vagyok érzékeny lélek. - Semmit, csak nem láttam értelmét a vásárlásának, mivel nem volt olyan alkalom, amire érdemes lett volna felvenni. – Ez elég lehangolóan hangozhatott most. Ennyi erővel a homlokomra ragaszthatnám a „munkamániás” matricát is. Washingtonban reggel felkeltem, részt vettem a kötelező edzésen… ott azért edzőruhát viseltem. Hazamentem, hogy lefürödjek, és megcsináljam a reggeli palacsintát a gyerekeknek. Kiraktam őket a sulinál, aztán mentem be a legfőbb ügyészségre, és sokszor már sötét volt, amikor elszabadultam a munkából. Amikor hazaestem, legtöbbször már álltam is be a zuhany alá, aztán lefeküdtem aludni. Előtte azért be szoktam nézni a srácokhoz, bár Thomas nem mindig volt otthon, amikor hazaértem. Nem volt túl sok időm rájuk, hiszen emellett még ott voltak az őrzői feladataim is. Nehéz az élet minden terén maximálisan helytállni, hiszen nem tudunk egyszerre mindenhol ott lenni, ahol szeretnénk. Sajnos az én esetemben a családom látta a kárát ennek. Amíg a feleségem élt, addig könnyebb volt, hiszen ő ott volt nekik akkor is, amikor én nem. - Nem jártam még ott, de tudom, merre van. Ha jól emlékszem, akkor jó tíz éve városnak nyilvánították, mert elég nagymértékben megnőtt a környéken élők száma, de nyugodtan javítson ki, ha tévednék. – Követem a világ történéseit, amennyire időmből és energiámból telik erre. - A hivatalos leveleket én is a néhai titkárnőmnek szoktam lediktálni, de a magánleveleket én írom. – Kézzel is, és gépen is. Ami személyes dolog, arról szeretem, ha csak én, és a címzett tud. Ez nem bizalmatlanság, csak úgy gondolom, hogy a magánéletet és a munkát jobb elválasztani egymástól, amennyire az lehetséges. - Ő sem vette jó néven. – Bólintok. Egyelőre viszont még az én felelősségem, bármi is történjen vele, mert kiskorú, és én vagyok az apja. Inkább haragudjon rám érte, azt jobban megemésztem, mintha szemet hunynék, és amiatt történne vele bármi. A felszólalására kérdőn ráemeltem kék szempáromat. Amikor közli, hogy csak viccelt, haloványan elmosolyodok. – Ez esetben megkönnyebbültem. – Sajnos nem mindig értem a tréfát, vagy nem kapcsolok időben, hogy csak meg akarnak viccelni. Nem felelteltem, csak egy sejtelmes mosollyal pillantottam ki a kocsi ablakán, amikor rákérdezett, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy megérezné, ha hazudnék. Természetesen tisztában vagyok vele, de inkább nem boncolgatom a dolgot. Ez amolyan „Xavier-féle” humor akart lenni, de talán ahogy én nehezen értem meg mások vicceit, úgy az én viccem is talán félreérthető mások számára. Bólintottam, amikor megköszönte a segítségem. Ez igazán semmiség. A pótkulcsot a kölcsönzői papírok felmutatásával viszonylag gyorsan előkerítették nekem, persze nem örvendtek túlzottan annak, ami történt, de nem egy olcsó kategóriás autóról van szó, ahogy én se kevés pénzt fizetek a bérléséért, s mivel a bérleti díjjal eddig sose csúsztam meg, ezért nem tették szóvá a dolgot, csak felszámolták az eredeti kulcs árát, illetve vettek lenyomatot a pótkulcsról, hogy csináltassanak helyette egy pót-pótkulcsot a biztonság kedvéért. Megtehetném, hogy a kulccsal a kezemben rendezzem a számlát… és Ms. MacMillan számláját is, majd elsétáljak, de ez borzasztóan nagy udvariatlanság lenne részemről. Nem várom el tőle, hogy visszavigyen a parkolóba a kocsimhoz, viszont ha már én okoztam neki ezt a kellemetlenséget, megvárom, hogy végezzenek a zár megjavításával, hogy meggyőződhessek róla, hogy helyre lett hozva a kár, amit akaratlanul is, de én okoztam. - Valóban? – Kérdezem őszinte meglepettséggel, de nem fordulok a nő után, az nagy illetlenség lenne. Hajlamos vagyok arra, hogy ne vegyem észre az ilyen „jeleket”, vagy, hogy is mondják manapság. – Talán csak felnégyelt gondolatban, és kitűzött a város négy égtáj szerinti sarkára, amiért megalkottam ezt a „remekművet”. – Forgattam meg ujjaim között a kulcs maradványát, miközben szemeim sarkában finom redőkbe rendeződött a bőr, jelezve halovány mosolyomat.
Miként ő nem akart meggyőzni, úgy én nem voltam hajlandó vitába szállni vele. Semmi értelme nem lett volna összekülönbözni vele egy ilyen ostobaság miatt most, hogy már egészen jól sikerült őt szóra bírnom. Még majdnem büszke is lettem magamra ezért a teljesítményért, ugyanis egyáltalán nem tűnt könnyű esetnek az úriember. Szinte biztos voltam benne, hogy történhetett valami vele, ami miatt ilyenné vált, persze az sem volt kizárt, hogy alapvetően is hasonló volt. Nem tudom, nem voltam nagy szakértője az emberi léleknek sohasem. - Akkor ezek szerint még otthon is öltönyt hord? – kérdeztem vissza kissé provokatívan, megpróbálva teljes komolyságot erőltetni magamra, amikor oldalra pillantottam rá. – Nem lehet könnyű magára vasalni akkor… - tettem még hozzá, bár ez alkalommal már inkább mosolygósra vettem a figurát. Ellenálltam a kísértésnek hősiesen, pedig nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy vannak-e érzései, mert eddig nagyon próbálta álcázni. Egyre biztosabb lettem abban, hogy valami olyan történt, amiért kénytelen volt elzárni őket magában, mert így könnyebb. Az én életemnek is volt olyan szakasza, amikor úgy könnyebb volt, de csak ideig-óráig ad némi felüdülést, ezt nem szabad elfelejteni. Mivel a gyerekeiről beszélt, de az anyjukról nem, ezért úgy sejtettem, hogy esetleg vele lehetett valami. Persze lehet, hogy rosszul következtetek, de ha már nem is ismerem az emberi lélek rejtelmeit, a megfigyelő képességeimre még nem volt panasz. - Fogalmam sincs, hogy tíz évvel ezelőtt milyen volt, ezt be kell vallanom. Nagyjából akkor költöztem oda! – ez igaz volt, azt meg nem akartam mondani, hogy már korábban is a környéken éltem, csak éppenséggel más testben. Abban a testben, amit történetesen az ő testvére is jól ismerhetett, ha még emlékezett a fiatalkorára, és az akkor őrzőként átélt kalandjaira, az akkor megismert emberekre. Kíváncsi voltam, hogy az igazi Rowenával vajon mi lehet a helyzet, de meg sosem kerestem őt, ez valahogy nem jutott eszembe. Miként én kénytelen voltam valamelyest az ő életét élni, úgy ő azt csinálhatott, amit csak szeretett volna, tiszta lapot kapott általam. Igazából megértettem volna, ha elmondja mindazt, amit ezzel a levélírással kapcsolatban gondolt, de nekem nem voltak olyan személyes leveleim. Szomorú is lehetne, de nekem nem volt kinek írni. Egészen ez év januárjáig nem is tudtam semmit a testvéreimről, rajtuk kívül pedig ezzel a testtel senkivel sem alakítottam ki közelebbi viszonyt. Akkor viszont, amikor majd elhagyhatjuk a várost, valószínűleg tartani fogom többekkel is a kapcsolatot, mert most már nem akartam őket szem elől téveszteni. Surát semmiképpen sem. - Ez nem lep meg – nevettem fel könnyedén, a lányok már csak ilyenek, különösen az öntudatos fajta. Nem tudtam, hogy az övé milyen lehet, de ezek szerint nem kellett félteni attól, hogy kifejtse a véleményét. Az én időmben még különösnek és kissé kirívónak számított, ha egy gyerek ellenszegült a szüleivel. A mostani generáció viszont rendszeresen adott hangot a nézeteinek, ezt már nem egyszer megtapasztaltam, amikor fül-, vagy szemtanúja voltam egy-egy ilyen szituációnak a környezetemben. Egyelőre ez a férfi még számomra is talány volt, nem értettem a szótlansággal egybekötött sótlanságot, ugyanis nagyon is ilyennek tűnt. Nem akartam leírni, talán nem volt olyan reménytelen eset, mint amilyennek magát akarta feltüntetni, de valami változásra lett volna szüksége, minden valószínűség szerint. Amíg ezen gondolkoztam, addig kikászálódtam a kocsiból, és már be is vonultunk a kölcsönzőbe, hogy elintézzék a javítást az én autómon. Nem örültem neki még mindig, hogy ezzel kellett töltenem az időmet, de új ismerősöket szerezni sohasem rossz dolog, igaz? - Elég kevés estélyt látok rá. Tudja, megérzem az ilyesmit… - azzal megütögettem a saját orromat, ezzel is jelezve. A vágynak volt egyfajta különleges kisugárzása, amit egy magma fajta elég hamar megérzett. – Mondták már magának, hogy túlságosan kishitű? Nem látja azt sem, ami a szeme előtt van, és teljesen nyilvánvaló! Valamit sürgősen kell kezdenie magával, Mr. Wilburn, különben az élet el fog rohanni a feje felett! – nem tudtam, hogy hány éves lehet, de ha Maryből indulok ki, akkor ő sem valami fiatal már. Nem valami szép kilátások ezek az élet alkonyára.
- A zakót általában le szoktam cserélni kardigánra, vagy pulóverre. – Közöltem. Azért zakóban lenni még otthon is, tényleg kényelmetlen lenne. Washingtonban néha ingpólóra cseréltem le az inget, az öltönynadrágot pedig vászonnadrágra, de mackónadrágban maximum az őrzők láthatnak reggeli edzés közben. Úgy még a családom se látott soha. - Világ életemben tisztítóba hordtam az öltönyeimet is, és az ingeimet is, úgyhogy a családom számára nem jelentett soha plusz terhet a ruháim tisztítása. – Véleményem szerint öltönyt nem lehet mosógépben mosni, ahogy az ingnek is jobb, ha tisztítóba van adva. Ott szakszerű bánásmódban részesülnek. Odahaza a saját mosnivalóim kimerültek az alsóneműkben, a zoknikban… a pulcsikban, és egyéb olyan dolgokban, amiket csak ritkán hordtam. A feleségem így is rengetegszer tömte meg a mosógépet, szinte folyamatosan használva voltak a ruhaszárogatóink, mert négy gyerek rengeteg szennyes ruhát tud csinálni… pláne kisebb korban, amikor naponta van, hogy háromszor négyszer is át kell őket öltöztetni. Nem kis terhet vettem le azzal Liliana válláról, hogy legalább rám nem kellett annyit mosnia. - Nos. Ez esetben vélhetően hozzájárult az érkezésével ahhoz, hogy Inverness városi szintre emelkedett! – Érdekes, ugyanakkor megfigyelhető az, hogy voltak évtizedek, amikor a vidéken élő emberek mindenáron be akartak költözni a nagyvárosokba azért, hogy ne kelljen nekik akkora távolságokat megtenni, mindenük meglehessen helyben. Manapság pedig inkább kivándorolnak vidékre, vagy a nagyobb városok peremkerületeibe költöznek, ami nem olyan zajos, hanem nyugodtabb… kisvárosi hangulatot nyújt. Ennek én úgy vélem az az oka, hogy mostanra nagyon jó úthálózat épült ki a civilizált országokban, egyre többen engedhetik meg maguknak az autót… egyre több helyre eljut az internet is, tehát a vidéken élők már nincsenek annyira elszigetelve a világtól, de biztonságosabb, és nyugodtabb az életük. Washington után nekünk most még nagyon furcsa Fairbanks. Olyan, mintha a város aludna, mintha csak néhányan laknának itt. Washingtonban egész évben turistaszezon volt. Eleve sokan is laktunk a fővárosban, és a turisták csoportjai szinte hömpölyögtek az utcán. Ahhoz képest itt van olyan, hogy akár a főúton is egy egész kerek percen át nem hajt át egyetlen autó sem. Washingtonban az ilyen elképzelhetetlen volt. Nem tudok mit mondani, amikor az állítását alátámasztandóan megütögeti az orrát. Nem fogom megsérteni olyan feltételezéssel, hogy talán csak téved, mert ez degradáló lenne a képességeire nézve, illetve álszentség lenne tőlem is, mert nagyon is jól tudom, hogy mennyire kifinomultak a farkasok érzékei. Inkább arról van szó, hogy nem akarok észrevenni ilyen dolgokat. - Kedves öntől Ms. MacMillan, hogy aggódik értem… de nem vagyok már mai gyerek. A lányom… de főként a fiam szinte már felnőtt ember, én pedig az életem java részét úgy gondolom, már leéltem. Amit akartam tőle, azt már mind megkaptam. Kétlem, hogy azon felül még bármi mást tartogatna számomra. – Talán megélem, hogy majd nagypapa legyek. Szeretném, ha Thomas is, és Samantha is találna valakit majd maga mellé, akivel leélheti az életét, és akivel családot alapíthat. Nem érzem azt, hogy a maholnap felnőtt gyerekeim mellett nekem még illendő lenne bármilyen kapcsolatba is bonyolódnom, főleg, hogy még csak öt annak, hogy megözvegyültem. Nem hiszem, hogy valaha bárkit is tudnék úgy szeretni, ahogy Liliana-t szerettem. Én már csak a gyerekeimre szeretnék vigyázni, elvégezni a munkámat becsülettel… mint Őrzőként, mint Ügyészként. A hölgy közben visszatért, mosolygós arccal közölve, hogy már rajta van az ügyön a szerelőjük, foglaljunk nyugodtan helyet a fotelekben, és megkínál minket teával, vagy kávéval. Amelyiket kérünk. - Köszönjük. – Rowenát az egyik fotelhez kísérem, és segítek neki leülni. - Én egy teát kérnék. Ha lehet, tejjel és kettő cukorral. Köszönöm. – Pillantottam fel a nőre, s ahogy néhány másodpercre összeakadt a tekintetünk, én is megláttam benne azt, amire Rowena hívta fel a figyelmemet az imént.
- Remélem, tudja, hogy most is csupán viccnek szántam, amit mondtam… - néztem rá kissé korholóan, kissé hitetlenkedve, végül azonban mégis elmosolyodva. – Mondták már magának, hogy egy kissé sznob? – nem is olyan kicsit, bár ezt már nem tettem inkább hozzá, a végén lassacskán tényleg megsérteném őt. – És még rám szokták mondani, hogy az vagyok – nevettem el magam jókedvűen. Kissé tényleg viccesnek találtam azt, hogy vele szemben még én is egy jó humorú, laza nőszemély vagyok. Jó, azért mind a kettőre volt hajlamom, csupán az utóbbi egy évtizedben voltam kénytelen részlegesen felvenni ezeket a szokásokat, mint arisztokrata. - Igazából nem laktam bent konkrétan a városban soha! – mosolyogtam szélesen. – De azért igazán hízelgő a feltételezése, köszönöm! – persze, szerettem az efféle bókokat. De úgy őszintén, melyik nő ne szeretné úgy érezni egy kicsit, hogy valahol számít és sokat tett le az asztalra? Nekem ezzel kapcsolatban nem volt szükségem megerősítésre, pontosan tisztában voltam vele, hogy mennyit tettem a fajunkért, és az emberekért, a nőkért is, de ezt neki nem kellett tudnia. Még szerencse egyébként, hogy korábban az igazi Rowena sem élt a városban, mert néhány percre elfelejtkeztem magamról, és abból indultam ki, hogy a testcsere előtt nem voltam ott fellelhető, csupán a környéken. Még akkor is magamat korholtam a pillanatnyi figyelmetlenségem miatt, amikor már bent álltunk a pultnál és szóvá tettem, hogy elnyerte az itt dolgozó hölgyemény tetszését. Ez nem is olyan meglepő dolog ám, hiszen egészen vonzó férfiről beszélünk. Sőt, még a különös modora vagy az állandó öltöny-mániája sem rontott rajta sokat, mindezeken én hittem, hogy tud változtatni egy nő. Mi sok dologra vagyunk képesek, csupán ki kell találnunk és elhatározni magunkat, ha meg szeretnénk tenni valamit. - Micsoda hozzáállás ez?! – kérdeztem vissza felháborodva. – Én is mondhatnám ezt, de az embernek mindig kellenek új célok, és nem csak úgy várni, hogy egyik nap kövesse a másikat – ingattam a fejemet rosszallóan, csípőmet lazán nekidöntve a könyékig érő pultnak. Egyébként arra rá is támaszkodtam, amíg nem került elő senki, felvéve egyfajta laza testtartást. – Bár tény, hogy igen dicséretes, hogy úgy gondolja, mindent elért – ismertem el azért, hogy ne csak kritikát kapjon tőlem folyamatosan. Igazából lövésem sincs arról, hogy mégis miért érdekelt ennek az embernek a sorsa, amikor egészen egyszerűen csak egy szerencsétlen véletlen miatt botlottunk egymásba. Miután félbeszakította a nő a társalgásunkat, csak némán biccentettem felé, aztán a fotelhez sétáltam. Könnyedén, kecses eleganciával foglaltam helyet, egyik lábamat átvetve a másikon. Félig-meddig Xavier felé fordultam, megválva a kabátomtól, ami a hátam mögött, a derekam körül kötött ki, miután úgy döntöttem, hogy túl meleg lesz így várakozni. - Én pedig kávét, kevés tejjel és szintén két cukorral. Ó, és egy kis tejszínhabot tudna majd a tetejére nyomni? Igazán hálás lennék érte! – megpróbálkoztam egy elbűvölő mosollyal, de volt egy sanda gyanúm, hogy őt csak a mellettem ülő férfitől hatná meg egy efféle arckifejezés. – Most már elhiszi! – állapítottam meg, mert jó megfigyelő lévén láttam azt a pillantást, amit váltottak egymással. És a felismerést sem volt nehéz felfedeznem az őrző szemeiben. Jól mulattam a szituáción egyébként, szó se róla! – Sosem beszél a feleségéről… - állapítottam meg. Persze van olyan téma, amit én sem szeretem, ha forszíroznak, de az más. Én megtehettem, hogy rákérdezek arra, ami érdekelt.
- „Le se tagadhatná, hogy Angol.” Ezt időnként a fejemhez szokták vágni, és azt hiszem, hogy ez alatt azt értik. – Nem vagyok sznob, csak jól nevelt, és nem túl fejlett a humorérzékem. Egyébként nem sértődök meg. Ilyen megjegyzésektől nem bántódok meg. – Nagyon érdekes, hogy ki hogy ítéli meg a szigetországban élőket. Én, aki onnan származom, nem vallom magam feltétlenül angolnak. Ha engem megkérdeznek, azt mondom, Wales-ből származó Brit vagyok. Ugyanúgy anyanyelvem a walesi is, mint az angol. Egy kívülálló egy kalap alá veszi az egész szigetországot, és az ott élőket angolnak titulálja. – Tény, hogy sokkal többet éltem Angliában, mint Walesben… de a gyökereim Walesbe nyúlnak vissza, és én erre büszke vagyok, ahogy arra is, hogy teljesen egyszerű családból származom. - Ha lenne a közelében egy kastélyom, vélhetően én se laknék a városban. – Végül is teljesen ésszerű, bár én nem is így értettem, ahogy ő, de nem fejtegetem a dolgot feleslegesen. Ha a területet a városhoz való közelsége miatt oda sorolják, akkor a kastélyban élők… akár személyzet, akár tulajdonosok… statisztikailag szintén oda tartoznak. Régen így volt, manapság meg nem követtem nyomon, hogy mennek ezek a népszámlálási dolgok arrafelé. Ezért se megyek bele mélyebben a dologba, mert az Államokkal kapcsolatban naprakész vagyok még most is, viszont a szigetországból Mary az élő tudástár. - Szeretném megélni, hogy nagypapa lehessek. Ez még hátra van. – Válaszolom teljesen komolyan arra, hogy mindig kellenek új célok. Nekem ez a célom. Élni az életem, tenni a dolgomat, támogatni a gyerekeimet, és legalább őket megvédeni, ha Liliana-t, Megan-t és Peter-t nem tudtam. Amikor a gyerekeim megszülettek, sajnáltam, hogy a szüleim nem élhették meg, hogy a karjaikban tarthassák őket. Samantha és Thomas is csak annyit tud róluk, amennyit én… vagy Mary meséltünk róluk. Sajnos fotóm sincs a szüleimről, én ugyan még emlékszem rájuk halványan… bár inkább a közös emlékek maradtak meg. A vonásaik, a hangjuk… az elkopott az idő múlásával. Épp ezért szeretném, ha az én unokáim ismernék legalább a nagyapjukat, ha már a nagyanyjukat nem ismerhetik a mi családunk részéről. - A feladataim, és a hivatásom tekintetében igen. – A politikába soha nem akarok belefolyni. Jogi szempontból ültem már a piramis csúcsán, megélhettem a szépségeit és a mélységeit ennek a komoly felelősségteljes pozíciónak. Őrzőként pedig elvégzem azokat a feladatokat, amiket kirónak rám. Harcosként még lenne hova fejlődnöm, a mágia terén is lenne még mit tanulnom, de az az igazság, hogy ennél a pontnál feljebb nem akarok kerülni. Nem akarok kibújni a kötelesség alól, de ha ennél is többet fektetnék ebbe a feladatba, akkor egyik napról a másikra a világ másik végén, egy protektorátus élén találnám magam, amit nem szeretnék. Amellett, hogy Őrző vagyok, apa is vagyok, és Samanthának is, és Thomasnak is szüksége van egy apára. A protektori szerepkör pedig sosem hálás, és teljes embert igényel. Igazán elegáns mozdulattal foglal helyet velem szemben Ms. MacMillan. Sajnos manapság egyre inkább kikopik a női nemből ez a finom kecsesség. Sőt! Sajnos manapság mintha a nők inkább férfiasak, a férfiak pedig nőiesedni kezdenének. Nem testi értelemben, hanem viselkedésileg, és öltözködésileg. Én a mai szokásokkal, és a mai világgal nagyon nehezen tudok azonosulni. Válaszolni nem válaszoltam, csak alig észlelhetően biccentettem. Igen, el… Amikor Liliana-ra kérdez rá, egy pillanatra megfagy körülöttem a levegő. - Arról se tettem említést, hogy rakodómunkásként kezdtem az életem, utána pedig kamionsofőrként dolgoztam… és a mai napig gyűjtöm a kamion maketteket. – Egyértelműen terelem a témát, mert nem akarok Liliana-ról beszélni.
- Igen, én is azt hiszem! – azért a kissé sértő szavak ellenére szélesen mosolyogtam, mert én jól szórakoztam ezen a helyzeten. Az angolok egy kicsit tényleg furcsák és merevek voltak, még az én kifinomult ízlésemnek is. Különös, hogy mégis milyen sokáig éltem közöttük, ráadásul nem is egyszer. Illetve, az utóbbi tíz évben már nem közöttük, de elég közel hozzájuk ahhoz, hogy időről-időre ellátogasson egy-egy a Felföldre. Nem ítéltem el őket azért, mert sajátságos a stílusuk, erről ugyanis nem tehettek, és különben is képmutatás lett volna a részemről, hiszen hozzám hasonló sincs még egy ezen a földön. - Bizonyos fokig tényleg mind azok, kivéve a skótokat. Bár ez egészen meglepő fordulat, hogy beszél walesi nyelven – még hümmögtem is mellé, miközben bólogattam. Ez aztán nem semmi! Viszont, ha jobban belegondolok, akkor annyira nem is kellett volna meglepődnöm ezen, mert elég idős férfi volt már ahhoz, hogy még efféle hagyományoknak hódolhasson. - Yn falch i gwrdd â chi! – ejtettem ki a tökéletesen formázott szavakat. – Egy ideig érdekeltek a kelta népek, meg a nyelvek is… - magyaráztam meg. Jó, talán azoknak, akik onnan érkeznek, nem olyan meglepő a nyelvtudás, bár én még a magam részéről nem találkoztam olyannal a világnak ebben a szegletében, aki beszélte volna. Most már ezt is kipipálhattam valamiféle képzeletbeli listán. - Magát még el is tudnám képzelni egy kastélyban, Mr. Wilburn! – állapítottam meg, játékos kötekedéssel. –Ez nem mindenkiről mondható el, de magában van valami, ami emlékeztet a régi úriemberekre – az, hogy ezt bóknak veszi, vagy sem, már az ő döntése volt. Valójában én sem tudtam pontosan, hogy minek is szántam. Talán ennek is, meg annak is. – Ez igen! Látja, ezt már célnak nevezem! – hümmögtem elismerően. Ez egy teljesen egyszerű, hétköznapi, ám teljesíthető cél volt, csak éppenséggel nem rajta múlt. – Nos, őszintén kívánom, hogy élje meg. Gondolom, addigra majd szeretne nyugdíjba is vonulni… - egészen fesztelenül sikerült beszélgetnem vele, talán azért is, mert azt hittem, nem nagyon lesz szerencsénk többet egymáshoz. Az rendben van, hogy nem egy nagyváros, ahogyan az is, hogy ő még ráadásként őrző is, de akkor is volt egy ilyen érzésem, talán tévesen. Mindenesetre egészen jól esett most, hogy beszélgethettem valakivel, aki talán még túlontúl komoly is volt. Mellette még én is úgy érezhettem, hogy nem vagyok annyira befásult, hanem sokkal inkább a laza jelző illene rám. - Úgy látom, hogy most olyan témába sikerült beletrafálnom, amiről nem szeret beszélni – állapítottam meg némi szünetet követően. Elkényelmesedve dőltem hátra, ám mindentudó tekintetemet egyetlen pillanatra sem fordítottam el róla. Nem éreztem rosszul magam egy pillanatig sem azért, hogy egy kellemetlen pontjára sikerült rátapintanom, mert nem vagyok olyan típus. – Ugye tudja, hogy a beszéd azért segít? Azt mondják, hogy főleg a vadidegenek a legjobb hallgatóság… - vetettem fel. Nem azért, mert annyira szerettem volna törődni a sorsával, egyengetni azt, hanem nemes egyszerűséggel felkeltette a figyelmemet és érdekelt a válasza. - Mi történt vele? – kérdeztem végül rá, mit sem törődve a semmitmondó válasszal, amivel ki akart kerülni engem. Rossz lóra tett, ha azt hitte, hogy sikerülhet, ugyanis addig nem hagytam magam elterelni soha, amíg meg nem kaptam azt, amit akartam. Jelen esetben a történetének egy összefoglaló kis verzióját. Sejtettem én, hogy fájdalmas emlék, nem vagyok érzéketlen vagy ostoba, tudni akartam most már, mert ez a férfi nem ok nélkül volt olyan, amilyen. Afféle rejtvénynek fogtam fel, és amíg nem jött az itt dolgozó hölgy, hogy elkészültek az autómmal, miért is ne elegyedtem volna továbbra is beszédbe ezzel a férfival? Volt valami űzöttség a tekintetében amúgy is, amit kedveltem, és ami felkeltette kellőképpen az érdeklődésemet irányába.
- Igen, a skótokkal sose volt könnyű… ahogy nekik se velünk. – Bólintok. Az éremnek mindig két oldala van, és az ellentétekről mindkét fél tehetett… tehet. - Miért meglepő? – Kérdeztem őszintén. Való igaz, hogy manapság már ott is az angolt beszélik leginkább, de a generációkra visszanyúlóan onnan származó családok átadták az anyanyelvüket a leszármazottaiknak. Nálunk is így történt. Én is a szüleimtől tanultam meg. Otthon walesi nyelven beszéltünk. Amikor Londonba költöztem a szüleim halálát követően, már csak Mary volt az, akivel ezen a nyelven beszéltem, ha zsúfoltabb helyen diszkrétebb szóváltásra volt szükségünk, amit nagy eséllyel nem érthet szinte senki. - Mae'n ddrwg gennyf fod y cyfarfod hwn yn dwyn ynghyd niweidio eich car. – Kontráztam rá a szavaira, apró bocsánatkérő pillantást vetve a hölgy szemeibe. - Fiatalon az egyik régi munkáltatóm az írekkel állt kapcsolatban. Többek között nekem is volt velük tárgyalnivalóm, de Írországban nem jártam soha. Érdekes nép. Vannak köztük olyanok, akik nem rajongnak túlzottan a vendégekért. Mindegy, hogy a világ mely pontjáról érkeznek, elég érdektelenek. Elvannak a saját világukban. Nehéz jó kapcsolatot kialakítani velük, de ha valakinek sikerül, onnantól már úgy kezelik, mintha született ír lenne. – Osztottam meg saját tapasztalataimat az írekkel kapcsolatban. - Az írek és a skótok aztán végképp nem jönnek ki jól egymással. – Őszinte… nyílt mosoly jelenik meg az arcomon. Azt hiszem nem kell ecsetelnem Ms. MacMillan-nek a dolgot a „whiskey feltalálása” körüli vitáik miatt, hiszen ő maga élt skót területen, tudhatja ezt. Személy szerint nekem teljesen mindegy, hogy kik készítették előbb. Ami finom, az finom. Természetesen ha egy ilyen vitából származó bűnügy kerülne elém, akkor kénytelen lennék utána járni, hogy melyik félnek van igaza, de erre eddig még nem volt precedens, és remélhetőleg ezután sem lesz. - Engem? – Vonom fel csodálkozva a szemöldökömet. A magyarázatot hallva szemeim sarkában mélyen szántó ráncok jelennek meg, ahogy magam elé somolygok. Érdemben nem reagálok eme megállapítására, de inkább pozitív kritikaként fogom fel, mint negatívnak. - Tudja, ez nem tőlem függ. Egy dolog az, hogy én mit szeretnék, egy másik dolog az, hogy mit követelnek meg a felettem állók. Én csak egy porszem vagyok a gépezetben. – Önmagában a korom, és a tapasztalatom nem emel ki senki fölé. Természetesen többet ér a tudásom, mint egy frissen beavatott… még tanonc őrzőé, de legfőbb ügyészként a tudásom nem volt több, mint bármely más olyan ügyészé, aki előröl hátulról fújta az amerikai jogot, csak az ösztöneim voltak kiemelkedőek, és az objektivitásom, ami soha nem engedte, hogy bármilyen nyomás hatására hozzak döntést. Felesküdtem annak idején, és az eskümet akkor is komolyan veszem, amikor senki nem lát. A megvesztegethetetlenségem által emelkedtem ki, és lettem azzá ami, majd ugyanennek köszönhetően kellett eltűnnöm a „süllyesztőben”. Ironikus, nem igaz!? Amikor Liliana-ról kérdezget, vagyis inkább próbál faggatni a történtekről, maszkszerű arckifejezést öltök magamra. Úgy tűnik, hogy az imént nem volt érthető a burkolt célozgatásom annak tekintetében, hogy nem kívánok ebbe a témába belemenni. - Minden tisztelettel… - Dőlök előre kissé ültömben. Nem szeretnék felesleges feszültséget, de ha tovább faggat, akkor viszont lehet némi bonyodalom így a találkozás végére. - …attól, mert valaki önként meghallgatna minket, még nem feltétlenül kell vele megosztanunk azt, ami teljes mértékben a magánügyünk. Én is kérdezhetnék öntől olyan dolgokat, amiket valószínűleg nem velem osztana meg, de nem teszem. – Mivel tapintatos vagyok, illetve tudom, hogy nem tartozna rám. Akárhogy is nézem, ő egy vérfarkas, akit még csak pár órája ismertem meg. A károkozás javíttatását állom, de a legbelsőbb magánügyeimbe nem avatom be… ahogy ő se avatna be engem a sajátjaiba.
- Nem is tudom – vontam meg a vállaimat őszinte tanácstalansággal. – Talán csak nagyon régen volt már, hogy utoljára ezen a nyelven hallottam valakit megszólalni, főként manapság. Régen jobban őrizték az emberek a hagyományaikat, manapság sajnos mindenről elfelejtkeznek. És nem csupán az emberek, de a magunk fajta is… - bár első sorban inkább a farkasokra céloztam. Már nem tiszteltek bennünket, el is felejtkeztek a létezésünkről a legtöbben a fiatalabb generációból, pedig még mindig itt voltunk az élők között. Figyelemmel követtük a sorsok alakulását, segítő kezet nyújtottunk ott, ahol arra volt szükség, és kíméletlenül büntettünk, ha éppen ezt kívánták tőlünk a szellemek, vagy éppen a kötelesség. Olyan teher volt ez, amelyet mind a tizenhárman cipeltünk, ugyanakkor szinte el is felejtkeztek rólunk, mintha feleslegesen áldoztunk volna fel mindent, értük. - Ugyan! – legyintettem a bocsánatkérésére, és még egy széles mosolyt is kapott tőlem, hogy még inkább megerősítsem abban, hogy már nem haragszom. Csak első felindulásból voltam olyan bosszús, de már az is tovaszállt. Végül is, enyém a világ minden ideje, és aki halhatatlan gyakorlatilag, az miért siessen? Egyelőre még úgysem tudtuk, hogy mi a célja az ittlétünknek, addig pedig nem görcsöltem rá semmire, csak lézengtem és azt tettem, amihez nekem éppen kedvem támadt. Ha most ahhoz volt, hogy itt üljek ezzel a férfival egy autókölcsönző recepciós pultja előtt, akkor bizony ezt fogom tenni. Még ha nem is önszántamból sétáltam ide, annyira nem volt vészes dolog. - Én teljesen mást tapasztaltam náluk – vallottam be őszintén, kissé elcsodálkozva azon, amit mondott. Engem ott egyből megkedveltek, és úgy kezeltek, mintha született ír lennék, pedig nem voltam az. Bár akkor még Emmeline testét viseltem, a vörös hajzuhatagával együtt. Bizonyára azt hihették, hogy tényleg közülük való vagyok, még a nyelvüket is beszéltem úgy-ahogy. Nem foglalkoztak vele, hogy valóban így van-e, el is töltöttem ott több évet, amíg utánajártam annak, ami érdekelt engem. Aztán persze tovább álltam, valahogy így kötöttem ki Skóciában is. Azóta sem bántam meg, noha így visszagondolva az elmúlt hónapokra, meglepően gyorsan otthon éreztem magam ebben a városban is, pedig még nyoma sem volt akkor, amikor utoljára itt jártam. Milyen különös, hogy a vidék atmoszférája mégis ilyen nagy hatással képes lenni rám. - Hát, ez már az ő problémájuk, nem igaz? – kérdeztem vissza mosolyogva, és ezzel azt is elárultam, hogy igazából nem tartozom egyik néphez sem, annak ellenére, hogy jelenleg skótnak vallottam magam, és azt tekintettem az otthonomnak. Legalábbis bizonyos tekintetben, mert ha nagyon szigorúan vesszük, akkor még így nyolcszáz év távlatából is ez a hegyekkel tarkított állam volt a hazám. – Hát persze, hogy magát! – bólogattam határozottan. – Ha esetleg valamikor meglátogatná Maryt, nézzen meg egy-két ilyen ódon építményt, szívja magába mindazt, amit hátrahagytak a régi korok maguk után az épületeken. Meglátja, nem is lesz olyan idegen magának – nekem legalábbis ez volt a határozott elképzelésem. Ki tudja, talán mire megöregedik, akkor visszavonul egy efféle helyre, közel a nővéréhez. Sohasem lehet tudni az ilyesmit, a holnap még rengeteg újdonságot hozhat. - A nyugdíj és a pihenés mindenkinek jár, Mr. Wilburn. Vagy legalábbis majdnem mindenkinek… - tettem hozzá, emlékeztetve magam arra, hogy én pont kivétel vagyok ez alól. Nekem soha nem lesz olyan időszak, amikor már nem kell semmit csinálnom, csak élveznem a hátralévő éveimet. Sohasem biztos, hogy a halál végleges, vagy sem, hogy eljön-e egyáltalán újra, vagy ismét más költözik a levetett testembe, hogy én kapjak egy fiatalabbat, aki jó erőben van, és így éljek tovább, megújulva. Különös dolog ez, kissé talán morbid is, de már olyannyira az életem részévé vált, hogy nem is akadok fenn rajta. Csupán az első alkalomnál voltak problémáim a dologgal, de annak is már több száz éve. Láttam az arcán végbemenő változást, azt, ahogyan bezárkózott egyetlen pillanat leforgása alatt. Nem hibáztattam igazán, talán én sem árultam volna el semmit a helyében, fogalmam sincs. Én már sok éve mindig valamilyen hazugságban éltem, úgyhogy nekem semmit nem jelentett volna az sem, ha félrevezetem őt, ugyanakkor adok valamilyen választ, hogy megnyugodjon a lelke. Ő láthatóan nem ez a típus volt, de nem is kényszerült rá arra, hogy ezt tegye. Szerencsés, talán mondhatom ezt. - Nos, rendben, ahogy gondolja. Egyébként senki nem tiltotta meg, hogy kérdezzen, csak az nem biztos, hogy az igazat hallaná. De velem ellentétben, maga erre úgysem jöhetne rá – vontam meg a vállaimat, és még egy apró kis mosoly is megjelent a szám szegletében, afféle mindentudó arckifejezést költöztetve az arcomra. – Ám, ha kérdezni akar, akkor nyugodtan tegye meg, de még most. Jobb, ha tudja rólam, hogy ha valamit szeretnék megtudni, akkor azt úgyis meg fogom tudni. Nem erőszakkal, félre ne értsen! – emeltem meg a kezeimet, mielőtt még azt hinné, hogy ki fogom kényszeríteni belőle. – Nem célom, hogy felhasználjak bármilyen információt maga ellen, egyszerűen csak érdekelt, mert felfigyeltem bizonyos részletekre. Ennyi az egész! – zártam végül rövidre, könnyedén keresztezve közben a lábaimat.
- Sajnos ez szinte mindenre igaz. A nyugati világ igyekszik egységessé kovácsolódni, egy képre formálni mindenkit. Ha valaki nem illik a nagy sémába, azt már lenézik, és kiközösítik, holott pont az egyéniség az, ami értékessé tesz valakit. Úgy szép a világ, ha sokszínű. A keleti világot épp ezért értik meg olyan kevesen. A keleti népek ragaszkodnak a hagyományaikhoz, és ez az, ami különlegessé teszi őket. A két világ között pedig ahelyett, hogy csökkenne a távolság, a szakadék mélyül. – Én így látom a kilencven felé közeledve. Sokat megéltem már én is, a világ sokat változott, de sajnos összességében nem érzem azt, hogy az irány, ami felé halad, az jó lenne. Noha régóta élek az Államokban, és most már ez az otthonom, de a hazám mindig is Wales marad. A gyökereim Európában vannak. - Régóta szeretném meglátogatni, csak valahogy sose jön össze. Mindig akad valami, ami miatt el kell halasztanom az utat. – Néha tényleg jót tenne, ha egy kis időt eltölthetnék ott. Anyagilag nem jelentene akadályt az utazás. Eddig viszont mindent a kikapcsolódás elé helyeztem. Munka, Őrzőség, család. Az utolsó helyen mindig a saját pihenésem, kikapcsolódásom szerepelt. Mary Washingtonba eljött, ha volt ideje, de ez se volt gyakori, hiszen Krónikásként nehezen tudják nélkülözni Londonban, amit teljességgel megértek, hiszen amíg harcosból van több is egy protektorátusban, addig krónikásból általában csak egy. - Szépek a régi építmények, ebben igazat adok önnek, de belülről számomra nem sugallják az otthonosság érzetét. Természetesen eredeti állapotában egyet se láttam, csak olyat, amit megnyitottak a nagyközönség előtt, múzeumként berendezve. Többségében ugyanazok a bútorok vannak ott, amik eredetileg is, csak átrendezett állapotban. Lehet, csak a múzeumi légkör miatt nem tűnt otthonosnak… a teremőrök és a többi látogató miatt, nem tudom. – Nyilván az ő kastélya teljesen más, mint egy a mai világban bárki számára látogatható kastély múzeum. Amíg Angliában éltem, meglátogattam néhány ilyen kastély múzeumot, de egyikkel kapcsolatban se támadt olyan érzésem, hogy szívesen élnék ott. Kíváncsi lennék rá, mit szólna a házunkhoz, ha látná… vagy mit szólt volna a régi, Washington-i házunkhoz. Igaz utóbbi berendezése nem az én érdemem volt, hanem Lilianáé, mert az ő két keze munkája teremtette olyan otthonossá, amilyen volt. Nem szeretem a kopár ridegséget, se a túl nagy tereket, ahol szinte elveszni látszik a lényeg. Hibáztatni viszont nem hibáztathatom azért, mert ilyennek gondol. Azért gondol ilyennek, mert ilyen képet mutatok magamról. - Nem szeretem a hazugságokat. Se a magam részéről, se mások részéről. – Végül is a munkámnak is ez a lényege. Az igazság feltárása, a dolgok tisztázása. Ügyészként sose volt célom mindenkit elítéltetni, akit a bíróság elé citáltak, mert bizony nem egyszer derült ki az évtizedek folyamán, hogy a nyomozók rossz munkát végeztek, és ártatlan embert vádoltak meg. Nem egyszer volt példa arra is, hogy valakit direkt akartak bemártani. A tisztesség nem a kifizetődőbb tulajdonság manapság, ez is az oka annak többek között, hogy most itt vagyunk, és nem Washingtonban. - Hízelgő a kitüntető figyelme Ms. MacMillan, és nem mondom azt, hogy nem tudja kideríteni, amire kíváncsi, hiszen manapság sokkal könnyebb információkat szerezni, mint a régi időkben, ettől függetlenül vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélgetek. – Még csak vérfarkas előnyeit se kell ehhez bevetnie. A mai napig elérhetőek azok a cikkek, médiatudósítások, amik foglalkoztak a tragédiával az interneten. Ami egyszer felkerül a világhálóra, az onnan soha nem kerül le. Többek között is ezért óckodok annyira a használatától. Nagy port kavart a fővárosban az eset, hiszen mégiscsak a legfőbb ügyész családját érte támadás, ami halálos kimenetelű volt. Sokáig cikkeztek róla. Próbáltam Thomast és Samanthát megóvni ettől, de nem sikerült teljesen. Nem akartam, hogy a gyászon felül még a média is háborgassa őket. Nagyon nehéz időszak volt. A recepciós hölgy ekkor sétál vissza hozzánk. Szemem sarkából látom a belépő szerelőt is, aki a kezében tartja a kiszedett zárszerkezetet. A hölgy összefonja ujjait maga előtt, úgy pillant Rowenára. - Sikerült kicserélni a zárat, kisasszony! Megtenné, hogy kipróbálja, és szemrevételezi a munkát? Amennyiben elégedett, és nem szorul korrekcióra, úgy ki is állítom a számlát Mr. Wilburn nevére. – Pillantott rám, miközben mosolya kiszélesedett. Felkeltem ültömből, majd a kezemet nyújtottam a nősténynek, hogy udvariasan felsegítsem. A szerelő Rowenához lépett. Bemutatkozott, de kezet nem nyújtott a finom hölgynek, mert a sajátjai nem voltak tiszták. Elmondta neki, mit cserélt ki, majd megkérte, hogy fáradjon vele, és próbálja ki a kulcsát, nem szorul-e a zár. Amíg odakint voltak, én a pulthoz sétáltam. A recepciós ügyintéző hölgy elkezdte kiállítani a számlát, de addig nem nyomtatta ki, amíg a kollégája vissza nem tér Rowenával…
- Igen. Az már egyszer biztos, hogy keleten őrzik a hagyományokat – bólintottam, arcomon talán átsuhant egyfajta árny, de nem foglalkoztam vele. Túl vegyesek voltak az érzéseim, amikor arról az időszakról beszéltem, habár szép éveket töltöttem el ott, és a halálomat sem bántam meg. Jó cél érdekében tettem, olyanokkal körülvéve, akik hű embereim voltak és sokat jelentettek nekem. A legendánkat pedig még most is őrizték, ilyen sok száz évvel később, úgyhogy ez a legjobb példa arra, hogy mennyire hagyománytisztelőek, félig a múlt felé fordulóak az ázsiai népek. Ezt valahogy szimpatikusnak találtam bennük. - A nővére ezt bizonyára fájlalja, de én is ritkán látom a családomat – azt pedig nem szándékoztam kifejteni, hogy milyen értelemben vett családról beszéltem. Vérségi kötelék, vagy csupán azonos vérvonal, ez igazán rám tartozott, és szerintem egyébként sem kíváncsiskodott volna. Nem olyannak tűnt, és már ez is elárulta volna számomra, hogy nem egy informátorral hozott össze a sors. Ők azért szoktak próbálkozni legalább, harcosnak meg sokszor inkább a Xavierhez hasonló, szűkszavú egyedek mennek. Meg tudtam érteni, hogy miért, ugyanakkor mégsem. Túlságosan bevett sémák ezek, pedig ahogyan ő is megfogalmazta, a változatosság mindig jó, az gyönyörködtet. - A múzeumok persze, hogy nem otthonosak, hiszen nem is ezt a célt szolgálják. Akkor viszont, ha a saját ízlésének megfelelően rendez be egy kastély, vagy esetleg egy kúriát, higgye el nekem, igazán otthonossá lehet tenni – magyaráztam neki, de nem is tudom igazán, hogy mit vártam tőle. Hiszen férfiból van, ők meg nem értenek különösebben ezekhez a dolgokhoz, de hát ez nem is olyan meglepő. Nem nekik találták ki, aki meg nagyon profi benne, az vagy ebből él, vagy a saját neméhez vonzódik. Nincs ezzel semmi baj, de meglepett, hogy ez az igazi úriember így gondolkodott ezekről. Ha látta volna a korábbi lakhelyemet, akkor talán másként gondolná. Nyilván ott is voltak olyan helyiségek, ami inkább emlékeztetett múzeumra, de ez már csak ilyen. - Az emberek többsége általában ezt hangoztatja, mégis mindenki választja előszeretettel inkább a hazugságok szövevényes hálóját. Olykor könnyebb az, vagy legalábbis ezt hiszik. Igazából maga is mindig elfedi az igazságot, már ha érti, mire gondolok… - itt természetesen annak tényére utaltam, hogy ő egy őrző, ezzel pedig elég diszkréten kell bánnia. Talán sokszor nem is gondolunk bele, hogy mennyire sokszor ferdítjük el az igazságot, ha az érdekeink úgy kívánják, mások pedig annyira beleélik magukat, hogy esetleg el is hiszik. - Rendben! – hagytam végül annyiban, mert nem láttam értelmét a téma további ragozásának. Két kezemet megadóan emeltem meg egy pillanatra, amíg vissza nem tért a recepciós nő. Már az előbb érzékeltem a közeledtét, hogy ténylegesen a helyiségbe lépett volna, úgyhogy szépen le is engedtem a kezemet az ölembe, úgy hallgattam végig a beszámolóját, aztán kurtán bólintottam. – Természetesen, máris megnézem! – azzal már álltam is fel, amiben csak az őrző segítő keze állított meg. Elfogadtam, és könnyedén felálltam. Az elegancia valahogy a véremben volt újabban, vagy talán magában a testben volt meg ez a fajta kecsesség, a mindennapok részeként is. Egy ügyes azonban mindig mozogjon tökéletesen, nem? Miután visszavettem a kabátomat, némán követtem a szerelőt, bár igazság szerint teljesen feleslegesnek találtam ezt az egészet. Úgyis a központi zárat használom, a kulcs csupán az autó elindításához szükséges számomra, semmi másra nem kell. Ennek ellenére megnéztem, hogy minden jól működik-e, és mivel így volt, ezért alig pár perccel később már vissza is tértem a férfihoz, és a recepcióshoz. - Minden rendben lesz! – közöltem elégedetten, és amíg a nő elkezdte a számlát megírni, addig az őrzőhöz fordultam. – Akkor visszavigyem a parkolóba? – intettem abba az irányba, amerre a bevásárlóközpont volt, azzal pedig egyáltalán nem törődtem, hogy milyen féltékeny pillantásban részesített az éppen író hölgyemény.
Vannak dolgok, amikben egyáltalán nem értek egyet Ms. MacMillan-el, de nyilván másképp látjuk a világot. Ő vérfarkas, én pedig őrző. Teljesen értelmetlen lenne belemenni így egy vitába, amiben úgyis mindketten csak a saját igazunk mellett állnánk ki. Inkább ráhagyom a dolgot, és nem boncolgatom tovább a témát, amibe egyébként se szívesen mentem bele. Talán jól is jön, hogy pont most érkezik vissza a szerelő, legalább félbeszakította akaratlanul is a beszélgetésünket, ami kezdett olyan irányt venni, amiből idővel kínos hallgatás vált volna. A részemről biztosan, mert hajlamos vagyok begubózni, ha valamiről nagyon nem akarok beszélni, és az, amit a nő feszegetni kezdett… nos, az is ilyen. Teljesen természetes dolog, hogy felsegítem. Nem számít, hogy vérfarkas, vagy milyen fajba tartozik. Az, ha egy férfi segít egy nőnek, nem azt jelenti, hogy gyengének gondolja, hogy ne lenne képes maga megtenni ezt. Ez csak egy gesztus, amivel a nők iránt viseltetünk, mert az udvariasság és a neveltetés megköveteli. Attól mert nem nemesi családban nőttem fel, hanem átlagos szülők gyerekeként, az udvariasságot belém nevelték… illetve azt, hogy a nőkkel szemben mindig legyek udvarias. Rég voltam már gyerek, de amiket gyerekkorunkban megtanulunk, az kihat egész életünkre. Türelmesen várakozom a pultnál, amíg Ms. MacMillan ellenőrzi a kocsiját. Ujjaimat összefűzve támasztom le kezeimet a pult tetejére, és magam elé bambulok, amíg meg nem érzem, hogy figyelnek. Tekintetem a pult mögött álló hölgyre emelem, aki elvörösödve kapja el a tekintetét a kezemről. A gyűrűmre pillantok, amit ő is megbámult az imént. Évek teltek el, de azóta is hordom. Még nem tudtam elengedni Liliana-t, talán soha nem is fogom tudni. Merengésemből Ms. MacMillan visszaérkezése zökkent ki. - Ezt örömmel hallom! – Eresztettem meg felé egy visszafogott mosolyfélét, aztán a pult mögött álló hölgyre pillantottam. - Hol írjam alá!? – Kérdeztem, miközben kabátom belső zsebéből előhúztam egy gravírozott Parker tollat. A hölgy letette elém a számlát, majd egy kedves mosollyal az arcán mutatott a megfelelő helyre. Aláírásomat ha egy grafológus elemezné ki, az elnyújtott, céltudatos vonalak alapján valószínűleg azt mondaná, hogy olyan férfi vagyok, aki konzervatív, feladatorientált, határozott, és kiemelkedően pontos. A gyorsaság ellenére a betűk nyílegyenesen állnak, nem futottam le a vonalról, a betűk pont ott metszik egymást, ahol kell. Talán mégis igaza van Ms. MacMillan-nek, hiszen így talán a régi lordok kanyarították aláírásaikat a királyi postára, amit viaszpecséttel zártak le. Az anyagiakat mindkettőnk részéről lerendezem, aztán elköszönök, illetve megköszönöm a kölcsönző segítségét és megértését. Nyilván nem mindennapos eset, hogy ilyen történjen. - Köszönöm, de nem szükséges. Visszasétálok. – Utasítottam el Ms. MacMillan kedves ajánlatát. Így is elég gondot okoztam már neki, nem akarom tovább feltartani. - Gondolom… még úgy is találkozunk. Ez a város nem tűnik olyan nagynak. – Nyújtok kezet búcsúzóul már odakint állva, miután vetettem egy pillantást én is a kocsijára. Szép munkát végeztek. - Viszontlátásra! Vigyázzon magára. – Teszem hozzá, hiszen kóborként nem feltétlenül olyan könnyű az élet egy olyan városban, ami falkauralom alatt áll. Visszasétálok a bevásárlóközpont parkolójába, majd kiszellőzött fejjel beülök a bérkocsiba, és hazafelé veszem az irányt.
Tudtam, hogy feszegettem egy kicsit a húrt odabent az őrzőnél, de engem egyébként tényleg kifejezetten tudott szórakoztatni, ha láttam, hogy másoknak hol vannak a határaik. Egyébként eszem ágában sem volt szándékosan felhánytorgatni olyan témát, ami neki kellemetlen, de ha egyszer felkeltette az érdeklődésemet, akkor ennek bizony van egy ilyen árnyoldala, hogy olyankor hajlamos vagyok úgy feltenni az eszembe ötlő kérdéseimet, hogy nem törődöm azzal, mit okozok vele másokban. Sajnos nem mindig bújik elő belőlem az empatikus énem, de azért szoktam ám rajta dolgozni, hogy egyre többször legyen rá példa. Közben elégedetten visszatipegtem a tűsarkaimon a recepciós pulthoz, ahol még pont elkaptam a pillanatot, mikor az itt dolgozó hölgyemény zavarba jött. Még azt is láttam, hogy mitől, ám cseppet sem törődtem a talán pillanatnyi kellemetlenséggel, mert nekem semmi közöm nem volt hozzá, semmilyen téren sem. Helyette megálltam a férfi mellett és szóvá is tettem azt, hogy az elvégzett munkával nincsen semmi probléma. Míg Mr. Wilburn aláírta a számlát, én addig nem voltam rest szemügyre venni az aláírását. Nem csupán magát az írást, hanem a mozdulatokat, amelyeket ezek után már bármikor könnyen utána tudtam volna csinálni. Ez volt a legjobb az egészben, hogy az aláírásoknál például majdnem tökéletesen tudtam hamisítani, míg a rendes írás esetében ez már nem volt kötelező érvényű. Ki tudja, hogy mikor lesz ilyesmire szükségem, nem igaz? Bár maradjunk annyiban, hogy nem voltak bűnöző hajlamaim, noha az adottságaim tökéletesen megfeleltek volna hozzá. - Biztos benne? – kérdeztem rá azért még egyszer, hátha esetleg meggondolná magát. Oké, hogy nem volt messze az áruház parkolója, ráadásul ő harcos is, akinek ez biztosan meg sem kottyan, de nem volt a legjobb időjárás odakint, egy délutáni sétához. Különösen nem egy olyan embernek, aki jóval érzékenyebb az ilyen hatásokra nálam, és ebből kifolyólag sérülékenyebb is. Még itt megfázik nekem! – Abban biztos lehet, Mr. Wilburn! – szélesedett ki a mosolyom, amikor közölte, hogy majd biztosan találkozunk még. Efelől igazából kétségem sem volt, és nem csupán azért, mert nem nagy ez a város, hanem azért is, mert ő őrző, én pedig vérfarkas. Hosszútávon egy ilyen helyen elkerülhetetlen, hogy ismét egymásba fussunk, bár azt reméltem, hogy William nem fog itt utánam nyomoztatni, hiszen nem okoztam semmiféle galibát azóta, hogy itt vagyok. - Azt hiszem, hogy önnek nagyobb szüksége van az efféle jó kívánságra! – tettem még hozzá, amint elindultam az autóm felé. – Viszontlátásra, Mr. Wilburn! – vetettem oda még búcsúzóul a vállam felett, félig már beülve az autóba. Azért azt még megvártam, amíg visszaindult, csak ezt követően berregett fel mélyen, nem túl hangosan a Bentley motorja, hogy aztán a férfihoz hasonlóan én is hazafelé vehessem az irányt.
Kezdőlap
//
