- Nem is tudom – vontam meg a vállaimat őszinte tanácstalansággal. – Talán csak nagyon régen volt már, hogy utoljára ezen a nyelven hallottam valakit megszólalni, főként manapság. Régen jobban őrizték az emberek a hagyományaikat, manapság sajnos mindenről elfelejtkeznek. És nem csupán az emberek, de a magunk fajta is… - bár első sorban inkább a farkasokra céloztam. Már nem tiszteltek bennünket, el is felejtkeztek a létezésünkről a legtöbben a fiatalabb generációból, pedig még mindig itt voltunk az élők között. Figyelemmel követtük a sorsok alakulását, segítő kezet nyújtottunk ott, ahol arra volt szükség, és kíméletlenül büntettünk, ha éppen ezt kívánták tőlünk a szellemek, vagy éppen a kötelesség. Olyan teher volt ez, amelyet mind a tizenhárman cipeltünk, ugyanakkor szinte el is felejtkeztek rólunk, mintha feleslegesen áldoztunk volna fel mindent, értük. - Ugyan! – legyintettem a bocsánatkérésére, és még egy széles mosolyt is kapott tőlem, hogy még inkább megerősítsem abban, hogy már nem haragszom. Csak első felindulásból voltam olyan bosszús, de már az is tovaszállt. Végül is, enyém a világ minden ideje, és aki halhatatlan gyakorlatilag, az miért siessen? Egyelőre még úgysem tudtuk, hogy mi a célja az ittlétünknek, addig pedig nem görcsöltem rá semmire, csak lézengtem és azt tettem, amihez nekem éppen kedvem támadt. Ha most ahhoz volt, hogy itt üljek ezzel a férfival egy autókölcsönző recepciós pultja előtt, akkor bizony ezt fogom tenni. Még ha nem is önszántamból sétáltam ide, annyira nem volt vészes dolog. - Én teljesen mást tapasztaltam náluk – vallottam be őszintén, kissé elcsodálkozva azon, amit mondott. Engem ott egyből megkedveltek, és úgy kezeltek, mintha született ír lennék, pedig nem voltam az. Bár akkor még Emmeline testét viseltem, a vörös hajzuhatagával együtt. Bizonyára azt hihették, hogy tényleg közülük való vagyok, még a nyelvüket is beszéltem úgy-ahogy. Nem foglalkoztak vele, hogy valóban így van-e, el is töltöttem ott több évet, amíg utánajártam annak, ami érdekelt engem. Aztán persze tovább álltam, valahogy így kötöttem ki Skóciában is. Azóta sem bántam meg, noha így visszagondolva az elmúlt hónapokra, meglepően gyorsan otthon éreztem magam ebben a városban is, pedig még nyoma sem volt akkor, amikor utoljára itt jártam. Milyen különös, hogy a vidék atmoszférája mégis ilyen nagy hatással képes lenni rám. - Hát, ez már az ő problémájuk, nem igaz? – kérdeztem vissza mosolyogva, és ezzel azt is elárultam, hogy igazából nem tartozom egyik néphez sem, annak ellenére, hogy jelenleg skótnak vallottam magam, és azt tekintettem az otthonomnak. Legalábbis bizonyos tekintetben, mert ha nagyon szigorúan vesszük, akkor még így nyolcszáz év távlatából is ez a hegyekkel tarkított állam volt a hazám. – Hát persze, hogy magát! – bólogattam határozottan. – Ha esetleg valamikor meglátogatná Maryt, nézzen meg egy-két ilyen ódon építményt, szívja magába mindazt, amit hátrahagytak a régi korok maguk után az épületeken. Meglátja, nem is lesz olyan idegen magának – nekem legalábbis ez volt a határozott elképzelésem. Ki tudja, talán mire megöregedik, akkor visszavonul egy efféle helyre, közel a nővéréhez. Sohasem lehet tudni az ilyesmit, a holnap még rengeteg újdonságot hozhat. - A nyugdíj és a pihenés mindenkinek jár, Mr. Wilburn. Vagy legalábbis majdnem mindenkinek… - tettem hozzá, emlékeztetve magam arra, hogy én pont kivétel vagyok ez alól. Nekem soha nem lesz olyan időszak, amikor már nem kell semmit csinálnom, csak élveznem a hátralévő éveimet. Sohasem biztos, hogy a halál végleges, vagy sem, hogy eljön-e egyáltalán újra, vagy ismét más költözik a levetett testembe, hogy én kapjak egy fiatalabbat, aki jó erőben van, és így éljek tovább, megújulva. Különös dolog ez, kissé talán morbid is, de már olyannyira az életem részévé vált, hogy nem is akadok fenn rajta. Csupán az első alkalomnál voltak problémáim a dologgal, de annak is már több száz éve. Láttam az arcán végbemenő változást, azt, ahogyan bezárkózott egyetlen pillanat leforgása alatt. Nem hibáztattam igazán, talán én sem árultam volna el semmit a helyében, fogalmam sincs. Én már sok éve mindig valamilyen hazugságban éltem, úgyhogy nekem semmit nem jelentett volna az sem, ha félrevezetem őt, ugyanakkor adok valamilyen választ, hogy megnyugodjon a lelke. Ő láthatóan nem ez a típus volt, de nem is kényszerült rá arra, hogy ezt tegye. Szerencsés, talán mondhatom ezt. - Nos, rendben, ahogy gondolja. Egyébként senki nem tiltotta meg, hogy kérdezzen, csak az nem biztos, hogy az igazat hallaná. De velem ellentétben, maga erre úgysem jöhetne rá – vontam meg a vállaimat, és még egy apró kis mosoly is megjelent a szám szegletében, afféle mindentudó arckifejezést költöztetve az arcomra. – Ám, ha kérdezni akar, akkor nyugodtan tegye meg, de még most. Jobb, ha tudja rólam, hogy ha valamit szeretnék megtudni, akkor azt úgyis meg fogom tudni. Nem erőszakkal, félre ne értsen! – emeltem meg a kezeimet, mielőtt még azt hinné, hogy ki fogom kényszeríteni belőle. – Nem célom, hogy felhasználjak bármilyen információt maga ellen, egyszerűen csak érdekelt, mert felfigyeltem bizonyos részletekre. Ennyi az egész! – zártam végül rövidre, könnyedén keresztezve közben a lábaimat.
- Sajnos ez szinte mindenre igaz. A nyugati világ igyekszik egységessé kovácsolódni, egy képre formálni mindenkit. Ha valaki nem illik a nagy sémába, azt már lenézik, és kiközösítik, holott pont az egyéniség az, ami értékessé tesz valakit. Úgy szép a világ, ha sokszínű. A keleti világot épp ezért értik meg olyan kevesen. A keleti népek ragaszkodnak a hagyományaikhoz, és ez az, ami különlegessé teszi őket. A két világ között pedig ahelyett, hogy csökkenne a távolság, a szakadék mélyül. – Én így látom a kilencven felé közeledve. Sokat megéltem már én is, a világ sokat változott, de sajnos összességében nem érzem azt, hogy az irány, ami felé halad, az jó lenne. Noha régóta élek az Államokban, és most már ez az otthonom, de a hazám mindig is Wales marad. A gyökereim Európában vannak. - Régóta szeretném meglátogatni, csak valahogy sose jön össze. Mindig akad valami, ami miatt el kell halasztanom az utat. – Néha tényleg jót tenne, ha egy kis időt eltölthetnék ott. Anyagilag nem jelentene akadályt az utazás. Eddig viszont mindent a kikapcsolódás elé helyeztem. Munka, Őrzőség, család. Az utolsó helyen mindig a saját pihenésem, kikapcsolódásom szerepelt. Mary Washingtonba eljött, ha volt ideje, de ez se volt gyakori, hiszen Krónikásként nehezen tudják nélkülözni Londonban, amit teljességgel megértek, hiszen amíg harcosból van több is egy protektorátusban, addig krónikásból általában csak egy. - Szépek a régi építmények, ebben igazat adok önnek, de belülről számomra nem sugallják az otthonosság érzetét. Természetesen eredeti állapotában egyet se láttam, csak olyat, amit megnyitottak a nagyközönség előtt, múzeumként berendezve. Többségében ugyanazok a bútorok vannak ott, amik eredetileg is, csak átrendezett állapotban. Lehet, csak a múzeumi légkör miatt nem tűnt otthonosnak… a teremőrök és a többi látogató miatt, nem tudom. – Nyilván az ő kastélya teljesen más, mint egy a mai világban bárki számára látogatható kastély múzeum. Amíg Angliában éltem, meglátogattam néhány ilyen kastély múzeumot, de egyikkel kapcsolatban se támadt olyan érzésem, hogy szívesen élnék ott. Kíváncsi lennék rá, mit szólna a házunkhoz, ha látná… vagy mit szólt volna a régi, Washington-i házunkhoz. Igaz utóbbi berendezése nem az én érdemem volt, hanem Lilianáé, mert az ő két keze munkája teremtette olyan otthonossá, amilyen volt. Nem szeretem a kopár ridegséget, se a túl nagy tereket, ahol szinte elveszni látszik a lényeg. Hibáztatni viszont nem hibáztathatom azért, mert ilyennek gondol. Azért gondol ilyennek, mert ilyen képet mutatok magamról. - Nem szeretem a hazugságokat. Se a magam részéről, se mások részéről. – Végül is a munkámnak is ez a lényege. Az igazság feltárása, a dolgok tisztázása. Ügyészként sose volt célom mindenkit elítéltetni, akit a bíróság elé citáltak, mert bizony nem egyszer derült ki az évtizedek folyamán, hogy a nyomozók rossz munkát végeztek, és ártatlan embert vádoltak meg. Nem egyszer volt példa arra is, hogy valakit direkt akartak bemártani. A tisztesség nem a kifizetődőbb tulajdonság manapság, ez is az oka annak többek között, hogy most itt vagyunk, és nem Washingtonban. - Hízelgő a kitüntető figyelme Ms. MacMillan, és nem mondom azt, hogy nem tudja kideríteni, amire kíváncsi, hiszen manapság sokkal könnyebb információkat szerezni, mint a régi időkben, ettől függetlenül vannak dolgok, amikről nem szívesen beszélgetek. – Még csak vérfarkas előnyeit se kell ehhez bevetnie. A mai napig elérhetőek azok a cikkek, médiatudósítások, amik foglalkoztak a tragédiával az interneten. Ami egyszer felkerül a világhálóra, az onnan soha nem kerül le. Többek között is ezért óckodok annyira a használatától. Nagy port kavart a fővárosban az eset, hiszen mégiscsak a legfőbb ügyész családját érte támadás, ami halálos kimenetelű volt. Sokáig cikkeztek róla. Próbáltam Thomast és Samanthát megóvni ettől, de nem sikerült teljesen. Nem akartam, hogy a gyászon felül még a média is háborgassa őket. Nagyon nehéz időszak volt. A recepciós hölgy ekkor sétál vissza hozzánk. Szemem sarkából látom a belépő szerelőt is, aki a kezében tartja a kiszedett zárszerkezetet. A hölgy összefonja ujjait maga előtt, úgy pillant Rowenára. - Sikerült kicserélni a zárat, kisasszony! Megtenné, hogy kipróbálja, és szemrevételezi a munkát? Amennyiben elégedett, és nem szorul korrekcióra, úgy ki is állítom a számlát Mr. Wilburn nevére. – Pillantott rám, miközben mosolya kiszélesedett. Felkeltem ültömből, majd a kezemet nyújtottam a nősténynek, hogy udvariasan felsegítsem. A szerelő Rowenához lépett. Bemutatkozott, de kezet nem nyújtott a finom hölgynek, mert a sajátjai nem voltak tiszták. Elmondta neki, mit cserélt ki, majd megkérte, hogy fáradjon vele, és próbálja ki a kulcsát, nem szorul-e a zár. Amíg odakint voltak, én a pulthoz sétáltam. A recepciós ügyintéző hölgy elkezdte kiállítani a számlát, de addig nem nyomtatta ki, amíg a kollégája vissza nem tér Rowenával…
- Igen. Az már egyszer biztos, hogy keleten őrzik a hagyományokat – bólintottam, arcomon talán átsuhant egyfajta árny, de nem foglalkoztam vele. Túl vegyesek voltak az érzéseim, amikor arról az időszakról beszéltem, habár szép éveket töltöttem el ott, és a halálomat sem bántam meg. Jó cél érdekében tettem, olyanokkal körülvéve, akik hű embereim voltak és sokat jelentettek nekem. A legendánkat pedig még most is őrizték, ilyen sok száz évvel később, úgyhogy ez a legjobb példa arra, hogy mennyire hagyománytisztelőek, félig a múlt felé fordulóak az ázsiai népek. Ezt valahogy szimpatikusnak találtam bennük. - A nővére ezt bizonyára fájlalja, de én is ritkán látom a családomat – azt pedig nem szándékoztam kifejteni, hogy milyen értelemben vett családról beszéltem. Vérségi kötelék, vagy csupán azonos vérvonal, ez igazán rám tartozott, és szerintem egyébként sem kíváncsiskodott volna. Nem olyannak tűnt, és már ez is elárulta volna számomra, hogy nem egy informátorral hozott össze a sors. Ők azért szoktak próbálkozni legalább, harcosnak meg sokszor inkább a Xavierhez hasonló, szűkszavú egyedek mennek. Meg tudtam érteni, hogy miért, ugyanakkor mégsem. Túlságosan bevett sémák ezek, pedig ahogyan ő is megfogalmazta, a változatosság mindig jó, az gyönyörködtet. - A múzeumok persze, hogy nem otthonosak, hiszen nem is ezt a célt szolgálják. Akkor viszont, ha a saját ízlésének megfelelően rendez be egy kastély, vagy esetleg egy kúriát, higgye el nekem, igazán otthonossá lehet tenni – magyaráztam neki, de nem is tudom igazán, hogy mit vártam tőle. Hiszen férfiból van, ők meg nem értenek különösebben ezekhez a dolgokhoz, de hát ez nem is olyan meglepő. Nem nekik találták ki, aki meg nagyon profi benne, az vagy ebből él, vagy a saját neméhez vonzódik. Nincs ezzel semmi baj, de meglepett, hogy ez az igazi úriember így gondolkodott ezekről. Ha látta volna a korábbi lakhelyemet, akkor talán másként gondolná. Nyilván ott is voltak olyan helyiségek, ami inkább emlékeztetett múzeumra, de ez már csak ilyen. - Az emberek többsége általában ezt hangoztatja, mégis mindenki választja előszeretettel inkább a hazugságok szövevényes hálóját. Olykor könnyebb az, vagy legalábbis ezt hiszik. Igazából maga is mindig elfedi az igazságot, már ha érti, mire gondolok… - itt természetesen annak tényére utaltam, hogy ő egy őrző, ezzel pedig elég diszkréten kell bánnia. Talán sokszor nem is gondolunk bele, hogy mennyire sokszor ferdítjük el az igazságot, ha az érdekeink úgy kívánják, mások pedig annyira beleélik magukat, hogy esetleg el is hiszik. - Rendben! – hagytam végül annyiban, mert nem láttam értelmét a téma további ragozásának. Két kezemet megadóan emeltem meg egy pillanatra, amíg vissza nem tért a recepciós nő. Már az előbb érzékeltem a közeledtét, hogy ténylegesen a helyiségbe lépett volna, úgyhogy szépen le is engedtem a kezemet az ölembe, úgy hallgattam végig a beszámolóját, aztán kurtán bólintottam. – Természetesen, máris megnézem! – azzal már álltam is fel, amiben csak az őrző segítő keze állított meg. Elfogadtam, és könnyedén felálltam. Az elegancia valahogy a véremben volt újabban, vagy talán magában a testben volt meg ez a fajta kecsesség, a mindennapok részeként is. Egy ügyes azonban mindig mozogjon tökéletesen, nem? Miután visszavettem a kabátomat, némán követtem a szerelőt, bár igazság szerint teljesen feleslegesnek találtam ezt az egészet. Úgyis a központi zárat használom, a kulcs csupán az autó elindításához szükséges számomra, semmi másra nem kell. Ennek ellenére megnéztem, hogy minden jól működik-e, és mivel így volt, ezért alig pár perccel később már vissza is tértem a férfihoz, és a recepcióshoz. - Minden rendben lesz! – közöltem elégedetten, és amíg a nő elkezdte a számlát megírni, addig az őrzőhöz fordultam. – Akkor visszavigyem a parkolóba? – intettem abba az irányba, amerre a bevásárlóközpont volt, azzal pedig egyáltalán nem törődtem, hogy milyen féltékeny pillantásban részesített az éppen író hölgyemény.
Vannak dolgok, amikben egyáltalán nem értek egyet Ms. MacMillan-el, de nyilván másképp látjuk a világot. Ő vérfarkas, én pedig őrző. Teljesen értelmetlen lenne belemenni így egy vitába, amiben úgyis mindketten csak a saját igazunk mellett állnánk ki. Inkább ráhagyom a dolgot, és nem boncolgatom tovább a témát, amibe egyébként se szívesen mentem bele. Talán jól is jön, hogy pont most érkezik vissza a szerelő, legalább félbeszakította akaratlanul is a beszélgetésünket, ami kezdett olyan irányt venni, amiből idővel kínos hallgatás vált volna. A részemről biztosan, mert hajlamos vagyok begubózni, ha valamiről nagyon nem akarok beszélni, és az, amit a nő feszegetni kezdett… nos, az is ilyen. Teljesen természetes dolog, hogy felsegítem. Nem számít, hogy vérfarkas, vagy milyen fajba tartozik. Az, ha egy férfi segít egy nőnek, nem azt jelenti, hogy gyengének gondolja, hogy ne lenne képes maga megtenni ezt. Ez csak egy gesztus, amivel a nők iránt viseltetünk, mert az udvariasság és a neveltetés megköveteli. Attól mert nem nemesi családban nőttem fel, hanem átlagos szülők gyerekeként, az udvariasságot belém nevelték… illetve azt, hogy a nőkkel szemben mindig legyek udvarias. Rég voltam már gyerek, de amiket gyerekkorunkban megtanulunk, az kihat egész életünkre. Türelmesen várakozom a pultnál, amíg Ms. MacMillan ellenőrzi a kocsiját. Ujjaimat összefűzve támasztom le kezeimet a pult tetejére, és magam elé bambulok, amíg meg nem érzem, hogy figyelnek. Tekintetem a pult mögött álló hölgyre emelem, aki elvörösödve kapja el a tekintetét a kezemről. A gyűrűmre pillantok, amit ő is megbámult az imént. Évek teltek el, de azóta is hordom. Még nem tudtam elengedni Liliana-t, talán soha nem is fogom tudni. Merengésemből Ms. MacMillan visszaérkezése zökkent ki. - Ezt örömmel hallom! – Eresztettem meg felé egy visszafogott mosolyfélét, aztán a pult mögött álló hölgyre pillantottam. - Hol írjam alá!? – Kérdeztem, miközben kabátom belső zsebéből előhúztam egy gravírozott Parker tollat. A hölgy letette elém a számlát, majd egy kedves mosollyal az arcán mutatott a megfelelő helyre. Aláírásomat ha egy grafológus elemezné ki, az elnyújtott, céltudatos vonalak alapján valószínűleg azt mondaná, hogy olyan férfi vagyok, aki konzervatív, feladatorientált, határozott, és kiemelkedően pontos. A gyorsaság ellenére a betűk nyílegyenesen állnak, nem futottam le a vonalról, a betűk pont ott metszik egymást, ahol kell. Talán mégis igaza van Ms. MacMillan-nek, hiszen így talán a régi lordok kanyarították aláírásaikat a királyi postára, amit viaszpecséttel zártak le. Az anyagiakat mindkettőnk részéről lerendezem, aztán elköszönök, illetve megköszönöm a kölcsönző segítségét és megértését. Nyilván nem mindennapos eset, hogy ilyen történjen. - Köszönöm, de nem szükséges. Visszasétálok. – Utasítottam el Ms. MacMillan kedves ajánlatát. Így is elég gondot okoztam már neki, nem akarom tovább feltartani. - Gondolom… még úgy is találkozunk. Ez a város nem tűnik olyan nagynak. – Nyújtok kezet búcsúzóul már odakint állva, miután vetettem egy pillantást én is a kocsijára. Szép munkát végeztek. - Viszontlátásra! Vigyázzon magára. – Teszem hozzá, hiszen kóborként nem feltétlenül olyan könnyű az élet egy olyan városban, ami falkauralom alatt áll. Visszasétálok a bevásárlóközpont parkolójába, majd kiszellőzött fejjel beülök a bérkocsiba, és hazafelé veszem az irányt.
Tudtam, hogy feszegettem egy kicsit a húrt odabent az őrzőnél, de engem egyébként tényleg kifejezetten tudott szórakoztatni, ha láttam, hogy másoknak hol vannak a határaik. Egyébként eszem ágában sem volt szándékosan felhánytorgatni olyan témát, ami neki kellemetlen, de ha egyszer felkeltette az érdeklődésemet, akkor ennek bizony van egy ilyen árnyoldala, hogy olyankor hajlamos vagyok úgy feltenni az eszembe ötlő kérdéseimet, hogy nem törődöm azzal, mit okozok vele másokban. Sajnos nem mindig bújik elő belőlem az empatikus énem, de azért szoktam ám rajta dolgozni, hogy egyre többször legyen rá példa. Közben elégedetten visszatipegtem a tűsarkaimon a recepciós pulthoz, ahol még pont elkaptam a pillanatot, mikor az itt dolgozó hölgyemény zavarba jött. Még azt is láttam, hogy mitől, ám cseppet sem törődtem a talán pillanatnyi kellemetlenséggel, mert nekem semmi közöm nem volt hozzá, semmilyen téren sem. Helyette megálltam a férfi mellett és szóvá is tettem azt, hogy az elvégzett munkával nincsen semmi probléma. Míg Mr. Wilburn aláírta a számlát, én addig nem voltam rest szemügyre venni az aláírását. Nem csupán magát az írást, hanem a mozdulatokat, amelyeket ezek után már bármikor könnyen utána tudtam volna csinálni. Ez volt a legjobb az egészben, hogy az aláírásoknál például majdnem tökéletesen tudtam hamisítani, míg a rendes írás esetében ez már nem volt kötelező érvényű. Ki tudja, hogy mikor lesz ilyesmire szükségem, nem igaz? Bár maradjunk annyiban, hogy nem voltak bűnöző hajlamaim, noha az adottságaim tökéletesen megfeleltek volna hozzá. - Biztos benne? – kérdeztem rá azért még egyszer, hátha esetleg meggondolná magát. Oké, hogy nem volt messze az áruház parkolója, ráadásul ő harcos is, akinek ez biztosan meg sem kottyan, de nem volt a legjobb időjárás odakint, egy délutáni sétához. Különösen nem egy olyan embernek, aki jóval érzékenyebb az ilyen hatásokra nálam, és ebből kifolyólag sérülékenyebb is. Még itt megfázik nekem! – Abban biztos lehet, Mr. Wilburn! – szélesedett ki a mosolyom, amikor közölte, hogy majd biztosan találkozunk még. Efelől igazából kétségem sem volt, és nem csupán azért, mert nem nagy ez a város, hanem azért is, mert ő őrző, én pedig vérfarkas. Hosszútávon egy ilyen helyen elkerülhetetlen, hogy ismét egymásba fussunk, bár azt reméltem, hogy William nem fog itt utánam nyomoztatni, hiszen nem okoztam semmiféle galibát azóta, hogy itt vagyok. - Azt hiszem, hogy önnek nagyobb szüksége van az efféle jó kívánságra! – tettem még hozzá, amint elindultam az autóm felé. – Viszontlátásra, Mr. Wilburn! – vetettem oda még búcsúzóul a vállam felett, félig már beülve az autóba. Azért azt még megvártam, amíg visszaindult, csak ezt követően berregett fel mélyen, nem túl hangosan a Bentley motorja, hogy aztán a férfihoz hasonlóan én is hazafelé vehessem az irányt.
Temérdek teendőm van megint. Otthon még valamit akarok alkotni holnapra, mert azért csak az az igazi ebéd, amit én csinálok. Emlékszem még a régi szép napokra, mikor volt otthon asszony, aki főzött. Később már nem voltam ilyen szerencsés. Az íz alapja a kémia és én tudományos alapon csinálok még húslevest is, szóval nehéz nekem megfelelni. Amit most hozok úgy, hogy még a fülemen is szatyor lóg, az jó időre elég lesz. Jut a fagyasztóba és a frigót is telerakom. Maeve időnként megjelenik nálam és olyan is volt már, hogy együtt főztünk. Na meg az Őrző doki, aki nálam lakik ideiglenesen, mióta feljött Anchorage-ból. Önellátó, meg minden, de ott van. És a laborban garázdálkodunk, amennyit csak bírunk. Szóval meló, falkaügyek és ezek, hát nem unatkozom. Nagy papírkosarat ölelek magamhoz, másik kezemben két szatyor és még hátizsák is van. Komolyan, ennyi cuccal túlélőtúrára mehetnék. Hogy a slusszkulcsom melyiknek az alján lesz, fogalmam sincs. Gyors léptekkel közeledem a kocsihoz és mikor odaérek, kiborul az összes cucc a zacskóból. Vadászat! Amit tudok, összeszedek, de jutott a kocsi alá is. Nagy autó, sok minden belefér, de alá is sok minden tud kerülni. Gyorsan kinyitom, belököm a maradék cuccot, aztán négykézlábra ereszkedem és kipiszkálom, amit lehet. Paradicsomok, két tartónyi tojás, szerencsére nem taccsantak szét. Meg valami üveg gurul ott, de nem érem el. A kocsiból előhúzok egy napernyőt, amit egyszer benne felejtettem. Az ernyőrészt kifeszítem, csak úgy poénból, a motorházra teszem. A nyéllel pedig vadászok, próbálom kiügyeskedni az üveget. Most már hason fekszem a szép szürke télikabátomban, mert ez máshogy nem jön ki. Lehet, hogy így se...
Nem vagyok elégedetlen. Nem, dehogyis, csak rohadtul nem tetszett ez a hely. Túl kicsi, túl poros, és az utóbbi években ez volt az, amit messziről elkerültem. A kisvárosi élet mostanra olyan távolinak tűnt számomra, hogy azt szavakba önteni is nehéz lenne, ráadásul nem véletlenül. Ki akar egy ilyen porfészekben lakni, az isten háta mögött? Annyi bizonyos, hogy én nem szerettem volna itt lenni, Nina kérésének eleget téve azonban mégis kénytelen voltam. Ráadásul olyan remekül elintézte, hogy még menekülési útvonalam se legyen innen, mivel vele nem tudtam kapcsolatba lépni, ő viszont tudta, hogy hol találhat meg engem. Biztosan megoldhatnám, ha nagyon akarnám, de azt akarta, hogy maradjak itt addig, így tiszteletben fogom tartani a kérését. Még akkor is, ha egyetlen porcikám sem kívánta az itteni életet. Az elmúlt napokban, amióta megérkeztem a kocsival, és aztán óvatosságból eltüntettem azt a város határában, nem nagyon mozdultam ki. Jobban mondva lassacskán, apró részeket felfedeztem a környékből, de próbáltam meghúzni magam, amennyire ez tőlem telt. Mivel nem vagyok általában éppen türelmes alkat, vagy jobban mondva nem bírok megülni a fenekemen sokáig, így ez most sem ment túl példásan. Nina biztosan kiakadt volna, hogy beleszarok a tervébe, de sajnos ez van. Már annyira nem bírtam az olcsó, lepukkant motel szobájának négy falát bámulni, hogy azt is megkockáztattam, hogy összefussak az anyámmal. Már maga a gondolata is kiborított egy lehetséges találkozásnak, de a motelbeli kajálda nem volt éppen az a színvonal, amihez hozzászoktam, ezért szükségesnek éreztem legalább a bevásárlóközpontot megcélozni, hogy beszerezzek valami olyat, aminek íze is van. Teljesen mindegy volt lassan, hogy ez instant kaja, vagy egyszerű rágcsálnivaló, a lényeg az, hogy ne valami íztelen, megnevezhetetlen massza legyen. Sajnos továbbra sem bírtam még megszokni teljesen az új szerepemet, így némi lázadásként csinosan öltöztem fel. Ha nem is pont azokba a márkás és roppant elegáns ruhákba, amiket eddig hordtam, de azért úgy sem néztem ki, mint egy igénytelen, kisvárosi házi asszony. Azt láttam már néhányat, amíg bent vásároltam, de most, hogy kifelé tartottam a zacskóimmal, már ez sem botránkoztatott meg annyira. Kezdtem sokkal derűsebben látni a helyzetet, legalábbis egészen addig, amíg egy alma oda nem gurult szinte a lábam alá. Bosszankodva állítottam meg a szökni próbáló gyümölcsöt, majd türelmetlenül tapostam bele a sarkammal, hogy végképp elpusztítsam az útonállómat. Tekintetem kisvártatva követte is az útját, és már nem volt nehéz kiszúrni a feltűnést keltő, kocsi alatt kotorászó alakot. Lesajnálóan forgattam a szemeimet, amíg fel nem tűnt a hozzá tartozó energiafoszlány. - Ezt nem hiszem el... - ha nem lett volna tele a kezem, most egészen biztosan belebokszolok az első utamba kerülő autóba. A zsákmányomat azonban sajnáltam volna elveszíteni, így jobbnak láttam, ha nem dobok el mindent a kezemből. Helyette kihúztam magam, a vállamat megmozdítva hátradobtam a sötétlő tincseket, és kopogó léptekkel kísérve odasétáltam a kocsi mellé. - Hihetetlen, hogy még mindig képtelen vagy úgy viselkedni, ahogy a normális emberek. Tudod, semmi feltűnés, beilleszkedés a társadalomba, hogy könnyebben túlélj... - soroltam, csípőmmel a kocsi oldalának támaszkodva. - Az a te almád volt? - kicsit kihajoltam, hogy benézhessek valamelyest a kocsi alá. Mostanra már biztosan rájött, hogy én vagyok, fejemmel pedig a szétnyomott gyümölcs felé böktem, amikor már szentelt nekem némi figyelmet. Mekkora balszerencse kell ahhoz, hogy eljöjj a világ végére, tudod, hogy ott van az anyád is, de kerülöd őt, erre az exedbe botlasz bele előbb? Pedig azt hittem, szerencsés csillagzat alatt születtem, a látszat ellenére is.
Annyira belemerülök a vadászatba, hogy a külvilág eltűnik. A sürgető késztetés kölniillatában úszik messzire, túl messzire ahhoz, hogy csak úgy figyeljek bármire vagy bárkire. A napernyő nyelét nem pont erre találták ki és még ha lenne is kampós része, egy lezárt üveget nehéz vele kicibálni. Komolyan egyszerűbb lenne felemelni a kocsit és úgy, de most a pumpát nem szedném elő, a farkaserő meg nem az utcára való. Mae-vel is műveltünk sok hülyeséget, de csak dilis embereket játszottunk, nem szuperlényeket. Az egyetlen, ami ilyenkor ki tud zökkenteni és visszahoz a gyógyítás és kísérletezés hétköznapjaiba, az valami nagyon mély részemet érintő, erős élmény. Egy hang. Amit nagyon jól ismerek, a bűbájos, a hisztérikus, a komoly és a romantikus élével együtt, meg még további arcaival. Nem nézek fel, csak elengedem a műanyagot. Hallgatózom, hogy tényleg az jelent-e meg itt, akire gondolok. Nem is a szavakra figyelek, hanem az energiára, a lelkiállapotra, ami a mondások mögött húzódik. Az első nap elevenedik meg előttem, az oltár népe. Ünneplés és boldogság. Végtelen elfogadás. Aztán később faképnél hagyás. Kvittek vagyunk, mindketten megtettük egymással, nem is egyszer. - Arany szívem, neked is szép napot! - felelek kissé dacosan és felkönyökölök. Hunyorogva nézek rá, mert a Nap fénye épp a szememet kínozza. Nem sokat változott. Testben. Az almát kezdem figyelni. Hogy meggyötörte! Szegény almácska. Karóba lett húzva. Hidegvérrel ledöfte. - Most már bárkié lehet. Öööö...figyelj, emlékszel te olyanra, hogy én bármikor is normálisan viselkedtem volna? Úgy beszélsz, mintha nem ismernél. És én ismerlek? Kérdőn nézek rá, ahogy már lassan feltérdelek. Nem mondanám, hogy nyitott könyv volt előttem. Mindig meglepett titkos eltűnésekkel és a nagy lelépés se úgy ment, hogy kiterítette a lapjait, aztán engedjem isten hírével. Ő viszont mindent tudott a múltamról is, a jelenemről is és nem esnék hanyatt, ha kiderülne, hogy ez is csak színjáték és a megfigyelőktől pontos infói vannak. Feltámolygok és elé állok, nem törődve a kiborult vásárfiával. Amindenit. Még mindig dögös, egy igazi bombanő. Átéltünk hóesést és trópusi hőséget, lavinát és víg tengeri fürdőzést, lélekemelő és sorsromboló eseményeket, de sosem ettük meg egymást. Mindig maradt egy jelzőtábla, ami előre mutatott. - Dr. Balthazar Bluefox nagy örömmel üdvözöl, drágám! Óriási vigyorgok és az almaszagú cipőjére véletlenül rá is ugrom, ahogy megpróbálom megölelni. Szentségtörés, hisz a nő topánkájánál nem sok minden értékesebb, de bocs, hát így sikerült. Jól meg akarom ölelgetni. Csókot is adnék, de nem illene, mert ugye most... A fenéket! Megpróbálkozom a hitvesi csók másolatával, olyan tűzzel, mint amikor elvettem őt. - Mikor találkoztunk utoljára? Talán csak a történelemkönyvek szakállas portréi emlékeznek rá. Hogyhogy? Merről jöttél? Hová tartasz? Mit iszol? Dőlnek belőlem a kérdések és azt hiszem, még soká érnek el a cuccaim a hűtőig. Virginia-t nem tudom elengedni úgy, hogy ja, csak a volt asszony jött meg, semmi extra. Neeem, sokkal többet jelent ő nekem, bármennyire is könnyen tűntünk el egymás mellől. A szemeit kutatom, a hámozott gesztenyéket, amiknek még az illata is csodálatos.
Feltűnt, hogy nem vett észre elsőre, amit nem találtam éppen életbiztosításnak. Az a szerencséje, hogy tőlem nem kellett tartania, hiába tehettem volna vele azt, amit csak akarok. Nem vagyok alapvetően agresszív típus, csak ha rám kényszerítik, ám alapvetően a békésebb, vagy rafináltabb megoldások híve vagyok. - Eddig egészen szép is volt! - túloztam, egyáltalán nem volt olyan jó nap, maximum azért, mert végre kimozdultam. Ezt neki azonban nem kellett tudnia, még a végén azt hinné, hogy lódítok. Szóval inkább fogalmazzunk úgy, hogy a rossz most még rosszabb lett, hogy belé futottam. Nem kifejezetten magával a személyével volt problémám, hanem azzal, hogy egyáltalán összetalálkoztam egy ismerőssel. Azért jöttem ide, hogy meghúzzam magam, de úgy látszik, hogy ez lesz életem legnehezebb feladata, holott Fairbanks egy kisváros. Bár igaz, ami igaz, egy nagyvárosban könnyebb eltűnni, azt hiszem. Itt a világvégén viszont nem valószínű, hogy bárki is keresne engem. - Volt néhány jó pillanatod! - szólaltam meg végül, némi gondolkozást követően. Tényleg volt egy-két olyan emlékem, amikor úgy viselkedett, ahogyan elvárható volt az egy férfitól az én mércém szerint, de ez minden. Egyértelmű, hogy ha nem lett volna szükségem rá, mi soha nem ismerjük meg egymást közelebbről. A kényszer azonban nagy úr, én pedig remek színész vagyok, ha arra van szükségem. - Ez az, amiben sohasem lehetsz teljesen biztos... - mosolyom elbűvölővé vált, azt hiszem ez az abszolút intő jel. Soha nem fog teljesen megismerni, ahogyan senki más sem. Mindenki csak annyit láthat belőlem, amennyit én mutatni szeretnék, de a továbbiakban másra nem lehet számítani tőlem. Ki melyik álarcot ismeri meg, igaz? És hogy alatta mi az igazi, azt már talán én magam sem tudnám megmondani teljes bizonyossággal. - Szóval új név... - nyugtáztam az infót, majd bólintok. - Skyler Hamilton! - árultam el én is a jelenlegit, csak hogy máris gyakoroljam az új személyiségemet. - Hé! - léptem hátrébb egyből, ahogy először rátaposott a cipőmre, ezzel együtt az ellenem készülő merényletet - ölelést - is elkerültem úgy-ahogy. - Mi a fene ütött beléd?! - kérdeztem kissé felháborodva, a csizmám orrán díszelgő koszos lábnyomot figyelve. - Egyrészt nyilvános helyen vagyunk, másrészt a nőstény, akinek a szagát érzem rajtad, nem hiszem, hogy örülne ennek! - jegyeztem meg kissé hűvösen, hiszen a vérvonalam miatt én még azt is éreztem, ami esetleg nem volt teljesen friss szagminta, vagy esetleg másnak fel sem tűnt volna, mert alig érezhető. Nekem feltűnt. Nem voltam féltékeny, kifogásnak viszont tökéletesnek bizonyult. - Jó százhúsz éve talán. - tippeltem meg az eltelt évek számát. Nekem hamar elrepültek, annyi bizonyos, szinte észre sem vettem. - Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de délről jöttem, és jelenleg itt vagyok! - semmi konkrétumot nem mondtam neki, de mégsem hagytam őt válasz nélkül lógva. Nem állt szándékomban beavatni még őt sem, hiába tudtam, hogy nem ártana nekem, ha egy mód van rá. Azt sem akartam elmondani, hogy határozatlan ideig tervezek a városban lenni, és majd a sors alakítja a forgatókönyvemet. - Nem iszom semmit, még dél sem múlt el... - szűkültek össze a szemeim. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ő józan. Oda is léptem hát hozzá, és egyik kezemmel erősen megszorítottam az állát, hogy ezzel kényszerítsem rá, hogy a szemeimbe nézzen. - Tudod, azt mondták nekem, mielőtt ideértem, hogy rengeteg múltbéli ismerősbe akadhatok, és jobb, ha vigyázok. Úgy látszik, hogy igaza volt az illetőnek, habár mindenkire számítottam, csak épp rád nem! Mióta vagy itt? - érdeklődtem ezúttal én, és abban is bíztam, hogy megtudhatok egy-két dolgot az itteni dolgokról tőle. Hadd tudjam, hogy milyen terepen mozgok, és így legalább nem nekem kell majd utánajárni.
Az utca közepén hasalni nem olyan, mint jaguárok között a dzsungelben. Itt nem elég egy pillanatnyi figyelmetlenség a halálhoz. Ostoba farkas volna, aki itt kezdene mészárlásba. Se a Falka, se az Őrzők nem köszönnék meg... Szóval bátran szoktam bambulni! - És most szánt szándékkal akartad elrontani vagy annyira mégsem vészes. Elvégre ide jöttél... Nem tudom elhinni, hogy ennyire zavarom. Ő köszönt rám. Simán elsétálhatott volna. Talán csak nem akarta, hogy véletlenül fussunk össze, akkor, amikor ő nem akarja. Támadás a legjobb védekezés. De nem, ezt az ellenségességet nem értem. - Nem csak volt... Méricskéljük egymást, kígyót-békát mondunk, de minek? Mire jó ez? Ilyen szinten se szeretem a harcot, kivéve ha baráti csipkelődés. Ez nem az, hanem... Fene tudja, micsoda. - Csak az ellenkezőjében, ugye? Megeresztek egy vigyort, mert az én kis feleségem mestere a titkoknak. Én is hordozok párat, mint minden farkas, de ő sokkal többet. A házastársa előtt másik életet élni? Akivel együtt lakik, sülve-főve az oldalán látják és mégse hagyja magát megismerni. - Skyler! Gyönyörű név, tetszik! Különleges, nem hétköznapi. Egy öleléssel meg is erősíteném, hogy nem csak a neve jön be, de... Menekül? Leengedem a karjaimat és csalódottan nézek rá. - Ennyire lezártad a múltat? Rendes vagy, hogy aggódsz miattam, de azért megérem én a pénzemet. Fuh, hirtelen nem is tudom, mi lenne a jó megoldás. Ha megtudná, hogy megint eljegyeztem valakit? Érdekelné egyáltalán? Fenéket, itt az a lényeg, hogy őt hagyjam békén! Na, ennek akarok a végére járni, mert ez nem megy. - Nagyon szomorú ez így, Skye. Bajban vagy? - kérdezem halkan. Ennyire rejtőzködni azok szoktak, akiket keres valami mumus. Egy haragos farkas, aki képes ártani bárkinek, ha kötődik az üldözöttjéhez. Aki tönkre akar tenni egy életet vagy csak örökké ártani, belerondítani. Skyler józan akar maradni, nem kockáztat. Mint a szökésben lévő rabok... Hagyom, hogy vizslasson, mint kupec a lovat. Hülyén vigyorgok rá és megsimítom a kezét, amivel szorongat. - Hát ez egy különleges város. Van itt valami ismeretlen szer, amit elismert kémikusként sem tudok megnevezni. Vonzza a régi ismerősöket, a fura lényeket. Kicsi a város, kicsi a világ, de ennyire? Dacoskodni fogok és én se mondok el mindent. Egy ideig ez jó játék lesz. Mondjuk egy-két mondat erejéig, tovább úgyse bírom a genyóskodást. Nem az én természetem. - Hű, de jó tanácsokkal láttak el téged! Biztos nem mondod el, kik voltak. De én se, hogy miért nem tudtak rólam. Meg hogy mióta vagyok tag. Bibibí! Még a nyelvemet is kidugom és nevetek is egyet, aztán elhajtom magamtól a kezét. Remélem, nem erővel kell, mert azt nem szeretném. Úgyis felettem áll. Lesznek kötelező kérdések, de egyáltalán nem tetszik, hogy ezt kell csinálnunk. - Egyébként mindent tudok a városról. Ha segítség kell, szólhatsz. Tudom, nagylány vagy, a magad ura, úrnője, de érted. Ahogy azt is, hogy bizonyos dolgokat nem kerülhetünk meg. A parkolóban nyüzsgés támad, egy népes család vonul át rajta. A gyerekek lufival és kisebb csomagokkal szaladnak. Átfut az agyamon, hogy mennyire szerettem volna gyerekeket. Csak a beharapás után jöttem rá, miért nem tudta ezt megadni a nejem. - Keressünk valami csendesebb, eldugottabb zugot? - kérdezem, hátha megjön a kedve, mikor már nem leszünk annyira szem előtt, futkározó gyerekek és ártalmatlannak tűnő vásárlók, városbeli járókelők között.
- Ciki lett volna elsétálni, ha már itt vagy. Úgyis észrevettél volna… - vontam meg a vállaimat egyszerűen. Igazából nem tudtam volna kijelenteni, hogy nem örülök neki, viszont azt sem, hogy igen. Olyan semlegesen érintett leginkább, hogy itt van, egyelőre nem tudtam eldönteni. Valamilyen szinten azért mégiscsak hatással volt rám, talán ezért is jöttem ide valójában, hogy rájöhessek, mit érzek ezzel a találkozással kapcsolatban. - Pontosan! – bólintottam én is mosolyogva. Soha semmiben nem lehetett biztos velem kapcsolatban, de én ezt kedveltem. Egyetlen személy volt ezen a világon, aki mindent tudott rólam, és az a Teremtő volt. Még csak nem is a tulajdon anyám, hanem az, aki megváltoztatta az életemet, és biztos pontot adott nekem. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is akadna más, akivel ilyesfajta bizalmi viszonyt ápolok. Oké, hogy ő a volt férjem, de ez nem jelentette automatikusan azt, hogy élvezi is a bizalmamat. A házastársaknak amúgy is mindig vannak titkaik egymás előtt, nekem meg az egész világ előtt voltak. - Köszönöm, nekem is tetszik! – ismertem el. Szándékosan választottam egyedi nevet, legalább ennyit hadd engedjek már meg magamnak. Bár manapság elég népszerű volt Amerikában, de engem ez nem igazán érdekelt. – Akkor Balthazarnak szólítsalak? – csak tisztázni szerettem volna, mielőtt további témákat kezdünk el boncolgatni. Például az új nőjének kérdését, vagy éppen a megkísérelt ölelést, amit én hiúsítottam meg. Pusztán a saját érdekünkben, természetesen. Úgyis sokan rá fognak jönni a falkából, hogy sajnos több ismerőssel is büszkélkedhetek itt a városon belül, de nem akartam, hogy máris a velem szemben álló hímhez kössenek. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt ennek az oka. - A múlt azért van, hogy lezárjuk. Csak néha olyan szemtelen a sors, hogy kísért bennünket mindaz, amin már rég túl vagyunk. – jegyeztem meg látszólag könnyedén. Inkább csak nekem volt egyszerűbb nem foglalkozni azzal, ami régen az életem része volt, mert egyszerűbb volt túllépni. – De nincs okod panaszra, ahogy látom már te is lezártad… - továbbra is a nőstényre utaltam, akit rajta éreztem. - Igen, azt tudom! Tudod, érzem! – böktem meg az orromat finoman, jelezve neki, hogy a szaglásom még mindig kiváló, ha nem lett még jobb, mint annak idején volt. - Nem szomorú, ezek csak tények! – engem annyira nem viselt meg azért, mindig vannak szar helyzetek. Túléltem már sok dolgot, most is túl fogok ezen lendülni, a baj csak az, hogy nem tetszett annyira ez az állapot. De mikor tetszik valami, ami kényszerből van? – Nem jobban, mint máskor! – ráztam le magamról az érdeklődést kissé elutasítóbban, mint akartam. – De megoldom. – tettem még hozzá, hogy ne aggódon túlzottan, bár nem mondanám, hogy nem esett jól a figyelmesség részéről. Mindenesetre, akinek el fogom mondani elsősorban az igazságot, az az anyám lesz, ha a véletlen összehoz vele. Ha meg nem, nekem csak annál jobb! - Nem tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy nevessek emiatt… - vallottam be őszintén. Egyáltalán nem örültem egyébként, hogy akadhatnak még itt más ismerőseim is. Milyen istenverte város ez? Azért mész valahová, mert azt hiszed, hogy a világvégén van, erre mégsem tudsz elrejtőzni úgy, ahogyan eltervezted. – Nem ismerem. – ez igaz is volt, a nőstényt csak szívességből elhoztam, ő meg elmondta, hogy mit tud a helyről. – Csak egy stoppos volt! – osztottam meg vele még ezt a részletet is, hogy ne gondolja azt, hogy csak hazudok. Végül, mivel nem tudtam mire vélni a gyerekes viselkedését, csak a szemeimet forgattam kelletlenül. Aztán hagytam, hogy hadd távolítsa el a kezemet a közeléből. Úgysem fojtottam volna meg, de hát jobb biztosra menni ezek szerint, igaz? Ezt még ő is megtanulta. - Mit nem kerülhetünk meg? – kérdeztem értetlenül arra, ami engem érdekelt. – Nem segítség kell, csak információ. Mi az, amit tudnom kell, mit kerüljek el, stb stb… - bizonyára értette, hogy mire voltam kíváncsi. Mindenre, amit jobb, ha tudok az itteni életről. – Rendben! – fogadtam el végül némi vacillálást követően az ajánlatot. A motelszobába egyelőre nem akartam bevinni, így a kocsim felé böktem a fejemmel. – Beülhetünk a kocsimba, ha gondolod… - vagy akár az övébe is, ha már itt tartunk, nekem egyre ment. Ha meg valahová vinni akart innen, hát azzal sem volt gondom. Tudok én vigyázni magamra, akkor is, ha rejtett ellenséges szándékai vannak.
Legjobb védekezés a támadás. Nem volt rám kíváncsi, de inkább ő jött ide, mint hogy én álljak elé azzal, hogy hűűű, hááá, ezer éve! Megint ott tartunk, ahol régesrég. Örülök, hogy látom, pedig nincs rá okom. Ő nem túl boldog tőlem. Meglát és ledorongol, de ha már észrevett, gondolom, megpróbál hasznot húzni belőlem. Nekem van olyan hülye fejem jó szívem, hogy hagyom. Mert szeretnék hinni abban, hogy mégis becsül, mégis lát bennem valamit. Hogy régen is látott a pénztárcán és a hírnéven kívül mást. Persze ebben sosem lehetek biztos, ahogy semmi másban sem, ami Skye-t érinti. Úgy éltünk egymás mellett, hogy egy nagy titok volt az élet. Nem remélem, hogy változik... Miért lenne máshogy? - Igen, Balthazar. Vagy BB. Vagy Vegyész. De a Gesztenyénél is maradhatunk, mint régen. Mert úgy csak ő szólított. Szerintem már nem fog így hívni, egész más a helyzet. Hivatalosan nem vagyok házas, ő se. De azért bedobtam. Nem ez az egyetlen értelmetlen dolog, amit csinálok. - Igaz, ami igaz, a lezárt pincéből is feljönnek néha a szagok. Amíg az utolsó darab hús le nem rohad a csontvázról. Én se úgy zártam le a múltat, hogy kitöröltem volna a fejemből. Nem tudom. Jobb is így. Ha lyukak maradnak, abba bele lehet bolondulni! Mert én ugye normális vagyok. Hahahaha... - Ezen nem veszünk össze, ugye? - kérdezem, bár most mondta, hogy lezárta a múltat, elengedte, velem együtt. - Csak bármi máson. Kajánul vigyorgok, mert veszekedni aztán nagyon tudunk. Lendületes kapcsolat volt a miénk, tele ilyen életteli pillanatokkal. És megbántam? Nem. Óriási volt az eleje és a végefelé is akadt olyan, amire azt mondtam, ezért megérte. Az jó, ha nem szomorkodik, de ez a tényszerűség... Ez ő. Az érdekek minden felett. Bajban van, persze, annyira, hogy el se mondja. Erős nő, nem kér a segítségemből. Lélekben ő is nyújtja a nyelvét, látom én! - De érdekes, hogy ilyen felvilágosult stopposok álldogálnak az út szélén... Biztosra veszem, hogy nem igaz. Majd megkérdezem Lucas-t, jelentett-e valaki az asszonyról. Akkor meglesz a stoppos. Nem olyan könnyű itt titkolózni, mint ahogy ő gondolja. - Azt, amit egy falkatag a kóborral megbeszél. Ki vagy, mit akarsz itt, honnan jöttél... Ennek a felét már tudom, csak a fele se igaz. Vagy mégis? Na, ugye? Megint zavaros vagyok, mint tenger az olajfolttól. Beszélek itt össze-vissza. Pár dolgot tényleg tudok, úgyhogy nem kell megkérdezni, de nem is csak azt kérdezem, amit muszáj. - Inkább az enyémbe. Ott nem hallanak avatatlan fülek és még zenét is nyomathatok. Te maradtál a komolyzenénél vagy az újabbak közül is bejön valami? A kocsiban van válogatás, 1-2 lemez, meg ugye a rádió, ami ezerfélét sugároz. Nem szívesen ülnék be Skye mellé, túl kiszámíthatatlan. Inkább ücsörögjünk az én verdámban, ahol én vagyok az úr. Ha pásztáz, érezheti, hogy semmi ostobaságra nem készülök. Csak kinyitom az ajtót, az elektronikát feloldom és bemászok. Akkora lovag nem vagyok, hogy átrohanjak a másik oldalra és a pokróc stílusú ex előtt kitárjam az anyósülés ajtaját. Csináljon ő is valamit! Ha beültünk, keresek valami zenét, felhangosítom és közben fürkészem a nőstény arcát. Még mindig csodaszép és vonzó. Bonyolult az élet, de a vágy még bonyolultabb. Miért nem tudtam elfelejteni se testét, se lelkét? Pedig adott rá okot, most is ad. - Na, drága...a központ a Holiday Inn Hotel. Az egy ilyen második Farkaslak, csak nem látszik. Az Őrzők az egyetemen tanyáznak, normálisak, ha valaki nem csinál igazán nagy őrültséget, nem bántják. A Falka is ilyesmi, de 3 lehetőség közül kell választani. Behódolsz? Szolgáltatsz? Fizetsz? Aki egyiket se teszi meg, azzal már nem vagyunk olyan jó fejek. Ez így nagyon száraz, fenyegető. Ez nem én vagyok. Elkezdek inkább mutogatni a kezeimmel, a zene ritmusát követem és kérdezek valami olyat, ami jobban illik hozzám. Hozzánk. - Nem hiányzik Párizs? Nekem igen, pár éve el is mentem oda egy nyaralás során. Amúgy nagy utat tettem meg, vissza a szülőfalumba, aztán messze, majdnem az Északi-sarknál jártam. Onnan jöttem ide. Ja, meg volt egy kis kitérőm Philadelphia-ban is. Szóval nekem nincs sok közöm hozzád, azt mondtam, de pár mozzanatot igazán megoszthatnál velem, ha már én is meséltem magamról.
- Rendben, BB. - nyugtáztam a hallottakat. Ez megfelelőnek tűnt, a Balthazar túl hosszú volt, a Gesztenye pedig olyan emlékeket idézett, amiket most nem szerettem volna feleleveníteni magamban. Elmúlt, ahogy már neki is mondtam, ráadásul egyáltalán nem örültem, hogy az anyámon kívül még egy olyan személy volt, aki az életem során már többször is jelen volt. Még egy valaki, aki tudta, hogy ki vagyok. Bár igazán mégsem tudta soha, ez adott csupán némi megnyugvást. Tudni vélt valamit rólam mindig, de soha nem az igazságot, vagy legalábbis nem a teljeset. - És gondolod, hogy mi még rohadó hús fázisban vagyunk? - kérdeztem felvont szemöldökkel, igyekeztem a lehető legközönyösebb maradni. Ez tűnt most biztonságosnak, minél távolabb tartom magamtól, annál egyszerűbb lesz a helyzetem. Reméltem. Aztán lehet, hogy valami csoda folytán tévedek, de nem volt rám jellemző. - Nincs kedvem most veszekedni senkivel, de ha felbosszantasz, majd én fogom be a szádat! - jelentettem ki komolyan. Nem hiányzott, hogy elkezdjen piszkálni, de ha fog, úgyis tudja, hogy megteszem, amit ígértem. Az pedig, hogy mindezt hogyan terveztem kivitelezni, már az én dolgom volt. Egyébként nem csókra gondoltam, de ha nem lenne más választásom, akár még azt is bedobnám. Mindig feltaláltam magam, bármiről legyen is szó. Élelmesnek kell lennie manapság egy nőnek. Különösen akkor, ha olyan életet él, amilyet én. - Gondolom, hogy járt már itt többször. Ezt mondta. Az biztos, hogy nem volt falkatag... érzem rajtad - fintorogtam egyet, utalva a falka szagra. Nem nekem való a falkában való élet, de ha szükséges, természetesen ki szoktam bírni. Volt már rá példa, nem is egyszer, de jelenleg nem terveztem itt ennyire hosszú távra. - Tudod, hogy ki vagyok, nem akarok semmit, és teljesen mindegy, hogy honnan jöttem. Most itt vagyok. - válaszoltam meg villám gyorsan minden kérdést, amit itt felsorolt nekem. Én ezzel lezártnak is tekintettem ezt a faggatózást. Nem akartam beavatni semmibe, majd ha más megkeres, talán beszélek azzal az illetővel. Ennyi. - Az enyémben sem hallanak avatatlan fülek - vetettem rá egy olyan pillantást, amiből egyértelmű volt, hogy abszolút nem tetszik az ötlet, és teljesen hülyének nézem. - Mindenféle stílust kedvelek. - vontam meg a vállaimat. - Jól van, ha a sajátodban nagyobb biztonságban érzed magad, akkor üljünk be, de nem hiszem, hogy bármi is jobban védene ott tőlem. - mosolyogtam rá gonoszul. Nem bántottam volna egyébként, hiszen nem ártott nekem sose. Most is csak egy buta, szórakozott kis balek volt, de valahol a szívem mélyén azért kedveltem. Még ha tökéletesen is álcáztam. - Hé-hé, vigyázz! - éreztem a benne végbemenő változásokat, így a mutatóujjamat emeltem meg figyelmeztetően. Csak semmi érzelmeskedés, vagy vágyakozás, most beszélni akart, nem levezetni a felesleges feszkót. Azt majd talán máskor megejtjük. - És halkítsd lentebb ezt a vacakot is! - kértem, mivel az én hallásom még csiszoltabb, még érzékenyebb volt, mint az övé. - Tehát két helyen él a falka. - nyugtáztam a hallottakat, következtetve a Farkaslakból. Roppant elmés elnevezés, mondhatom. - Nem kedvelem az ultimátumokat. - noha megértettem őket, attól még nem tetszettek. Egyébként pedig már hallottam Primtől ezekről a dolgokról, szóval nem lepődtem meg különösebben. - Voltam ott pár éve, már nem olyan, mint amilyen volt! - ha már témát akart váltani, nekem nem volt ellenemre. Addig sem kellett választ adnom az előbbi dologra. - Azért, mert te mesélni akartál magadról, miért kellene nekem is mesélnem? - kérdeztem értetlenül. Nem én kértem, hogy avasson be az elmúlt évtizedeibe, akkor meg mi jogon várta el, hogy én megosszak pár dolgot vele? - Jól van, addig úgysem hagysz békén! - morogtam, miközben a szemeimet forgattam. - Sok helyen jártam, ott voltam a háborúban a front közelében. Aztán visszajöttem az Államokba. Szeretek utazni. - zártam le ennyivel, és Nináról meg másról nem kezdtem el mesélni neki. Egyelőre nem éreztem úgy, hogy feltétel nélkül bízhatnék benne, hiszen első sorban a hűsége úgis a falkához köti, és nem hozzám.
- Hát...akármilyen karcsú és jó alakú is vagy, a bordáidat nem látom teljes csontsárga valójukban. És addig jó. Ezt most én is közömbösen mondom. Utánozom is az exemet, meg amúgy komolyan is gondolom. Nem zártuk le teljesen a múltat és ha szó szerint vesszük az előzőt, az is megáll. Elég gyakran veszem az ilyeneket szó szerint. Az orvosi oldalamat nem tagadhatom meg. - Hujjujjujj! Akkor mégiscsak jó pillanatodban jöttél ide? Ez a csendes düh elég kemény. A háziasszonyok és feleségek titkos fegyvere. Sokat sejtet, sötét jövőt vetít előre. Nem szeretjük. Én nem fogok veszekedést kezdeményezni, de mindig csinálok olyat, ami másokat idegesít. Skyler nagyon komoly nő, csak néha tudtam elbolondítani. Fájó érzés, hogy mindig lenézett. Most már tudom. Megérzem a jelekből, hogy mindig úgy gondolta, ahogy most. - Ühüm. Ühüm. Már nem is érdekel. Nem tudom kideríteni, igaz-e? Pedig számít. Skyler nagyon rejtélyes és nem tudom, mit akar. Ha ártani szeretne nekünk, akkor fog, fájóan és kegyetlenül, mivel mindig tudja, mit akar és elég okos, hogy elérje. Fontos nekem, a múlt nem múlik el nyomtalanul, de keserű a szám íze és amit látok, az sem tesz felhőtlenül vidámmá. - Szóval megint csak magadra csapod a szobád ajtaját. Ezt régen is megtette. Vagy elment erre-arra. Most más a helyzet, de ez egyszerűen bunkóság! Bunkó a csaj, de nagyon. Hamar lerendezett. Nem faggatom, nem ez a feladatom. Civilben is érdekel, nem csak falkatagként, de le se szar. Bosszús az ábrázatom és az érzéseim is csalódottságot mutatnak. Miért van itt egyáltalán, miért jött ide és miért nem hagyott még faképnél, ha ennyire rossz velem beszélgetni? Hülye kérdés. Semleges témákról lehet vele dumálni, csak magáról nem akar mondani semmit. Ez a lényeg. Bah... - De akkor miért rosszabb neked az én kocsimban? - kérdezem játszva az értetlent. Naná, hogy azért, mert nem úgy történik, ahogy ő akarta. Most már nem is fog. Veszekedni nem fogok, de azért lábtörlőt se csinálhat belőlem. Vannak határok, amiket meghúzok. Mikor szól, hogy zavarja a zene, először direkt a másik irányba tekerem, aztán halkítom le. - Hoppá... Mintha nem így akartam volna. És rendre utasít. Ejjj... Minek ez nekem egyáltalán? Annyit megérdemel, hogy tudja, hol jár a tilosban. Nekem agyon ne üssék, mert az azért durva lenne. - Azt rögtön gondoltam. Ne engem lőj le, én nem foglak csesztetni! Ez az állandó sértődöttség. Fél, hogy elveszíti az irányítást. Mindig veszélyben érzi magát. Nincs más, csak hatalmi harc. Nem szabad őt nem szeretni. Egy jó cuccozás kéne neki, megértené, hogy van más út, színesebb, boldogabb. Mert aminek most látom, az minden, csak nem egy boldog nő. Az újbóli ellenkezésére csak nézek rá. Erre már nem is mondok semmit. De belátja, hogy túl sok volt az elzárkózásból. Csak kinyög valamit. - Na, a háború nekem kimaradt. Katonának se vittek el, orvosnak se. Mindig megúsztam, mert meg akartam. Inkább kutattam, minthogy egész nap sérülteket ragasszak vagy takarjak le ott, ahol nincs remény, csak sokéves borzalom után. Az egy másik hivatás. A kórházban sokkal szabadabb munkám van és gyógyszerekkel is foglalkozom, nem csak betegekkel. Ránézek a nőstényre, csalódottan, keserűen. Meghallottam azt az élt a mondatban, amit meg lehetett. - Jól van. Tudom, hogy ha innen lelépsz, nem fogsz szólni. Csak tudd, hogy nem felejtettelek el, nem is foglak. Vannak ilyen nagy utazó farkasok. Mint például Odette, úgy tudom, ő is járt mindenfelé és nemrég ugye innen is lelépett. Nekem elég volt pár átköltözés. Meg néha a nyaralás, kisebb utazgatások. Egy dologról talán beszélhetünk még, vagy ha nem, akkor itt ér véget a találkozás. Egy cseppnyi reményem azért van, hogy válaszol. Egy szóban... - Miután elmentem, volt még valakid? Nekem volt azóta még kettő szép kapcsolatom volt, de meghaltak. Az egyik betegségben, a másikat meg hagyjuk... Skylerrel nagyon fura a kapcsolatunk, elég régóta az. Vagyunk egymásnak, de mégsem. Ott tudott hagyni, aztán én is őt és nem haragszunk. Ő se ezért dühös, tudom. Akármilyen fellengzős, fenyegetőző és elutasító, számít nekem. És valamennyire én is neki, ezért van itt. Kamu volt, hogy ciki lett volna, ha én látom meg és úgy megyek oda. Gyengeség, azt pedig nem akarja mutatni.
- Igen, én is azt hiszem, hogy addig! – nem vágytam rá, hogy ténylegesen lássa a bordáimat, mert az már nagy bajt sejtetne. Azonban azt is láttam, hogy hiba volt belemennem a poénkodásába, mert csak tovább csűrte-csavarta, és tudtam, hogy így nagyon hamar rá fogok unni erre a beszélgetésre, pedig bármennyire nem volt kedvem hozzá, még lehetett hasznos. Ahogyan Primtől már megtudtam néhány dolgot, úgy most Balthazar kiegészíthette az ismereteimet a várossal kapcsolatban. Valószínűleg a feladatai közé is tartozott, hogy ezt megtegye a kóbor egyeddel. - Talán. Ez a te szerencséd… - és így is volt. Ha mérges lettem volna, akkor nagyon rosszul járna, de ezt mind a ketten tudtuk szerintem. – Tudod, ez vagyok én… - vontam meg a vállaimat. – Nem szeretem kiteregetni a szennyesem, ahogyan a lapjaimat sem. – ezen nem volt mit tagadni. – Miért, azt gondoltad, hogy majd mindent elmesélek neked töviről hegyire, és úgy csinálunk, mint régen? – vontam fel a szemöldökömet meglepetten. – Hiszen neked is megvannak a magad dolgai, én sem kezdtelek arról a nőstényről faggatni. – emlékeztettem finoman, pedig egyébként kíváncsi lettem volna rá, kit szedett már össze. Nem nagyon tudtam hová tenni a bosszúságot, amit felőle éreztem, hiszen nem volt rá jellemző. Fel is vontam hát a szemöldökömet értetlenségemben, ahogy oldalra pillantottam rá. Tekintetem azt üzente, hogy „most mi bajod van?”. - Mert szerettem volna bepakolni a holmimat. – feleltem nemes egyszerűséggel, és ahogy kérésem ellenére felhangosította a zenét, mintegy automatikusan már lendült is a kezem, hogy nyakon vágjam. Nem erősen, ezt érezhette, inkább csak jelzésértékűen. – Hoppá, mi?! Annyira gyerekes vagy, hogy az valami hihetetlen! – túrtam bele barna tincseimbe. Nem is értettem, hogy mehettem hozzá, vagy csak elment azóta az esze a szerektől. - Köszönöm! – nem esik nehezemre kimondani, bármilyen hihetetlen is. Meglepett, de hálás voltam azért, hogy nem fog zaklatni a falkája ügyei miatt. – De azért jelenteni fogsz rólam, igaz? – hülye kérdés volt, nyilván meg fogja tenni. Ez volt a feladata, de ettől még nem kellett, hogy tetsszen is nekem a dolog. Nem akartam szem előtt lenni, azt se, hogy valaki rám szálljon csak azért, mert be mertem tenni a lábam az imádott városkájukba. - Büszke lehetsz magadra, te haza bátra! – forgattam a szemeimet. Meg sem lepődtem rajta, hogy nem vett részt a háborúban. – Mit kutattál? – érdeklődtem, ha már így említette. Ha ő kérdezősködhet, akkor én is. Attól talán jobban fogja érezni magát, ha érdeklődöm. Úgy tűnt, hogy nehezményezte a távolságtartó, érdektelen viselkedésemet. – Hogy hogy? – meglepetten pislogtam rá, nem gondoltam, hogy ekkora hatást gyakoroltam rá. Tudom én, hogy karizmatikus nő vagyok, de azért elég rég nem találkoztunk már, és annak idején sem volt éppen baráti a különválás. - Egyébként nem tudom. Talán szólok majd… - tényleg nem tudtam előre, így csak megrántottam a vállaimat. Nem akartam ígérgetni, de azt sem szerettem volna mondani, hogy igaza van. Nem volt. Lehet, hogy az lesz, de egyelőre még nem jelenthette így ki. – Nem mondhatnám. Lekötöttem az időmet mással. – tényleg így volt, de reméltem, hogy nem érti félre a dolgot, és tulajdonít nagyobb jelentőséget magának, mint amennyi valójában volt. – Ezek szerint akkor falod a nőket. – állapítottam meg hümmögve. Azt nem mondanám, hogy nem volt senkim, de csupán futó kalandok, vagy érdekkapcsolatok. Ez minden. Arra inkább nem kérdeztem rá, hogy miben haltak meg, nem volt kellemes téma. - És most itt is van egy… - tettem hozzá, mert nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg.
Most, hogy színt vall, rá kell jönnöm: Skyler az a fajta házisárkány, aki székhez kötözi a férjét és úgy uralkodik felette, mint egy tábornok. Mindezt persze csellel tette, hogy végig azt higyjem, minden oké, minden úgy megy, ahogy én szeretném. Most hullt le a fátyol, megmutatta a bunkó, goromba énjét...amit nagyon nem szeretek! Miért kell nekünk egyfolytában vitatkozni, miért kell állandóan megaláznia? Sokat bírok, de örökké ezt sem tűröm. - Hja... - válaszolom tömören egy nagy sóhaj keretében. Akkora sóhaj ez, hogy azt hinném, tüdőre szívtam az egész plázát, aztán tornádóval megy a kilégzés. Nem mond semmit, csak utal rá, hogy ő is kérdezhetne és nem örülnék. És még néz, hogy mi a baj? Hihetetlen. - Akkor csak pakolj... Nem tiltottam meg. Nem is tudnám, mert azt csinál, amit akar. Kicsit túlzottan negatívan látom talán, de tényleg nagyon tömény! Most rámáraszt mindent, amit lenyelt mellettem. - Nem hiszem, hogy ez újdonságot jelentene neked. Nekem viszont új az, hogy ennyire szókimondó lettél. Igaz, már nem függ tőle semmi... Érdekházasság volt a miénk, az ő részéről mindenképp. Eleinte én élveztem. Aztán Párizsban ő is, megérzett valamit abból, hogy nem is annyira rossz mellettem. - Persze. Neked is jobb, ha tudunk rólad és szerintem az is, ha én jelentek. Szeretnék jókat mondani, de igazából azt mondom majd, amit láttam. Nem lesz teljesen makulátlan a kép, amit festek róla. Már csak nevetek azon, hogy megint beszólt. Most komolyan, kiért harcoltam volna a háborúban? Amerikai vagyok, de Franciaországot is nagyon szeretem és a két fél nem mindig állt ugyanott. Most sincs így, nem ennyire egyszerű. A politika sose érdekelt, kihúztam magam belőle, ahogy most is. - Maradtam a gyógyszerészetnél és később az idegorvoslásnál. Ahogy fejlődött a pszichológia, egyre izgalmasabb dolgok derültek ki. És csatlakoztam egy kutatócsapathoz, ami az Északi-sarkot vizsgálgatta. Ott inkább az orvosi tudásomra volt szükség, mert kemény vidék. Egy pár rossz mozdulat és úgy lefagy a láb, hogy többet nem áll rá az ember. Azt nem mondom el, hogy halott is akadt. Kettő is és mindkettőt szerettem. Borzalom. Miért veszítek el mindenkit, akit szerettem? Skyler itt ül mellettem, de őt is elvesztettem. Fenét. Sose volt az enyém. - Jó kérdés, mi? - kérdezek vissza rámosolyogva, aztán kifelé bámulva, mintha onnan várnám a választ. Először ő lépett le mellőlem. Aztán én hagytam ott őt. A mai találkozás mutatja, hogy egyikünk se felejt és ez nem csak a demenciára való immunitást jelenti. Életünk része volt a másik és örök emlék marad. Akármennyire kakaskodik tyúk létére, Skye is így gondolja, azért van itt. Érdekből se lehet azért akárkivel társalogni... Én is megrántom a vállamat. Egyszer, kétszer, háromszor. Ha őt nem érdekli, engem háromszor annyira nem. Aztán vigyorgok, mert ez így vicces, hülyén hangzik. Nem hiszek neki, de ránézek és örülök, hogy látom. Ezer éve elváltunk, miért ne örülnék? - Aha. Értem. Így is lehet mondani. Szarul hangzik. Most azt adtam elő, hogy ő csak egy röpke valami volt, amin simán túlléptem. Ő meg nem akart újabb kötöttséget utánam. Túl sok mindent lehet belegondolni, azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha nem tesszük és nem is firtatjuk ezt. A múltat nem zártuk le, de attól még nem kell minden részét felhánytorgatni. - Hát igen. Nem is tudom, mit mondjak. Mosolygok rá egyet, mert jó érzés őt látni és beszélni vele. De hivatalosan vőlegény vagyok, meg amúgy is kifejezte, hogy csak ki akar használni és ennyi. Ha megerősítem, hogy én is csak ennyit gondolok, azzal megbánthatom és akármilyen paraszt, ennyire nem szeretném megsérteni. Fontos nekem és aggódom is érte kicsit. Megfogom a kezét, nem érdekel, ha ezért ki akar hajítani a szélvédőn keresztül. - Figyelj, vigyázz magadra, jó? Tudom, hogy megoldod, de nagyon rossz lenne azt hallani, hogy valami baj történt. Kíváncsi vagyok rá, milyen vajat kentek a füle mögé és miért menekül, miért rejtőzik az átlagnál jobban, de nem fogja elmondani. Ennyi volt. Nekem még van egy pár cuccom a kocsi alatt, neki meg pakolni kell. Azt hiszem, ideje elengednem, bármilyen aggasztó is, hogy itt lesz a városban egyedül. Azzal a Falkával, ami nekem fontos és ha nem sikerül megállapodnia, akkor elűzik. Okos nő, nem kéne féltenem, de egyszerűen húzza a gyomromat az ideg, kifelé a testemből, a Föld mélye felé, hogy ott ássa el a félelem. Félek, hogy megint sírba kerül valaki, akit egykor nagyon szerettem és aki most is komoly fegyvertény.
- Eddig is ugyanilyen voltam... - jegyeztem meg mintegy mellékesen, hiszen ez volt az igazság. A véleményemet általában nem rejtettem véka alá, hacsak az érdekeim nem kívánták másképp. Előtte sosem takargattam azt, hogy ilyen vagyok, miután Párizsban találkoztunk, már pláne. Akkor már ő is farkas volt, és ezzel nekem nem volt semmi problémám. Az pedig, hogy elhallgatok dolgokat, nem egyenlő azzal, hogy ne mondanám el, amit gondolok. Akkor is, ha az nem tetszik a másik félnek. - Miért? - vontam fel a szemöldökömet. Persze nem tudhatta, hogy amúgy az anyám is a városban van, és ha vele futnék össze, akkor ő lenne kénytelen jelenteni rólam. Azzal sem lett volna gondom, sőt, ő talán másképp adna engem elő, mint a mellettem ücsörgő hím. - Mert olyan jókat fogsz mondani rólam, amilyet más nem tudna? - kérdezősködtem tovább. Igazából lehet, hogy pont jobb lett volna egy idegen, akinek úgy adom el magam, ahogy nem szégyellem, míg ő többet tudott azért annál rólam, mint amit biztonságosnak ítéltem meg egy új helyen. Határozottan nem volt hát nekem előny, hogy ő jelent majd rólam. - Egyáltalán nem kedvelem az északi vidéket. - vallottam be őszintén, fintorogva egyet annak hallatán, hogy milyen hamar fagy el egy láb. - Nekem már ez sem éppen ideális hőmérséklet, de egyelőre megleszek itt is. - tettem hozzá, csevegve még egy kicsit. Akartam én, hogy jól elbeszélgessünk, de akkor is bennem volt, hogy mennyire nem örültem a találkozásnak. És most már nem azért, mert ő bosszantott, hanem az, hogy tudott rólam olyan dolgokat, amiket nem akartam, hogy tudjon rólam egy seregnyi idegen a falkában. Jó, azért semmi olyan konkrét, de mégis ismert már régóta és ez most nem az én malmomra hajtotta a vizet. - Igen, azért kérdeztem. - bólintottam szórakozottan. Tényleg nem értettem, hogy miért akart ennyire ragaszkodni hozzám, mikor sok jót sosem kapott tőlem. Nem ő tehetett róla, egyszerűen úgy éreztem, hogy Enrique után képtelen vagyok úgy tekinteni egy férfira, ahogyan rá tudtam annak idején. - Ez nem éppen olyan dolog, amit erénynek neveznék! - értettem ezt arra, hogy falja a nőket. Nem sértődtem meg rajta, bár nyilván egy kicsit azért bökte a csőrömet, és sértette a büszkeségemet is. Az egy dolog, hogy én nem engedtem teret a férfiaknak az utóbbi évszázadban, ez az én döntésem volt. De így beállítani engem, azért... ennél jobban ismertem, több voltam én neki ennél, kár volt tagadnia. Ráadásul régen egyáltalán nem ilyen nőcsábász típus volt, hiába szűrte utánam össze a levet valakivel. Tudtam róla, persze, hogy tudtam! Nem akartam kihajítani sehonnan sem, hagytam, hogy megfogja a kezemet. Talán csak az arcomra ült ki néhány pillanatra a döbbenet, amit az éritnése váltott ki belőlem, de ennyi volt. Hagytam, hadd fogja csak, ha ehhez volt kedve, bár egy egészen kicsit azért kényelmetlenül éreztem magam. Nem nagyon szokták így fogdosni a kezemet, ilyen bizalmas légkörben. Legalábbis mostanság nem jellemző. Valószínűleg azért is, mert sosem bízom meg senkiben. - Tudod, hogy mindig vigyázok! - mosolyodtam el végül. Nem féltem én az FBI-tól, csak el akartam tűnni egy kicsit szem elől, Ninával együtt. - Vagy a falkád miatt aggódsz? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Nyugi, nem akarok bajt keverni, semmi okuk rá, hogy elűzzenek, vagy kárt tegyenek bennem! - mondtam komolyan, egy egészen kicsit megszorítva az ujjait, ahogy fogta az enyémeket. - Jó kislány vagyok, ahogy mindig! - ezúttal már szélesebb mosolyt kapott tőlem, szemeimben huncut fény gyúlt. - Túl sokat idegeskedsz... - ó, hát hogyne éreztem volna meg azt, ami benne lappangott?
Ez szimplán hazugság, de már szóvá se teszem, mert sok volt belőle. Én rajongtam érte, örültem, hogy valaki el tudott fogadni úgy, ahogy akkor éltem, stikkel és bolondériákkal. Kiderült, hogy nem erről volt szó. Aztán még sok minden kiderült. Valamennyire még mindig számít, fontos nekem, mert van közös múltunk, de ambivalens érzések környékeznek meg, ha róla van szó. Most, hogy itt ül az autómban, pláne. - Mert olyat fogok mondani rólad, amilyet látok és amilyet ismerek... Lehet, hogy ez mégse jelent előnyt. Rózsaszín felhőkről elhangzó szózatot azért nem kell várni, korántsem olyan fényes a csillaga. Árnyalni fogom a dolgokat, de az biztos, hogy egyébként igyekszem majd normálisakat mondani. - Én se nevezném erénynek azt, hogy belopakodsz valakinek a szívébe, aztán átvered. Tudom, előnyszerzés, okosság, számítás. Ehhez tehetség kell, azt elismerem, de erényről szerintem mi ne vitatkozzunk! Nem ordítok, még a hangomat se emelem meg, inkább olyan elkeseredett módon beszélek, mint aki a megváltozhatatlan múlton mereng. Többet nem engedem meg neki, hogy átverjen. Nem? Fenét nem, most is behívtam az autóba, még akármi is történhet. Egy pillanatra belém áll a görcs, hogy még Mae-vel vagy Lilivel is tesz valamit, bekavar. Infókat gyűjteni és felhasználni nagyon jól tud. - Annak örülök, hogy nem akarsz bajt. Aggódni van min, hidd el. Nem feltétlenül neked, hanem nekem. A feleségem felbukkanása átalakíthatja a dolgokat. Számít nekem és meg is fogom mondani, a kóborokkal cimborálás meg nem annyira tuti. Castorék nem csípik. Azt viszont nem tudom megtenni, hogy megrántom a vállamat és le se szarom, hogy itt van. Ennél többet jelent. Fájó és kellemes emlék egyben. Aki így tud nézni, mint most Skye, arról nem vagyok képes elfeledkezni. Kiszagolta az idegességemet. Ez csak fokozódni fog, úgyhogy szerintem a fékre kell taposni. Kezeimet a kormányra teszem és ránézek, először mosolyogva, aztán lassan kikomolyodva a mosolyból. - Cserélhetünk telószámot, ugye? Szeretném, ha el tudnálak érni. Nagyon örültem, hogy láttalak, még biztos találkozunk is, most viszont mennem kell. Ha megbocsátasz... Megvárom, hogy kiszálljon a kocsimból és ha így történik, akkor zavaros fejjel fogok elhajtani. Ha marad, nem rugdosom ki, legfeljebb tovább fogom győzködni, hogy elmenjen a kedve, de azt nem szeretném. Nem szeretek bunkóskodni.
- Akkor ezek nagy valószínűséggel mégsem lesznek túl hízelgő dolgok. – vontam le végül a következtetést, hiszen nem viselkedtem vele túl kedvesen sem most, sem a múltban. Jobban mondva egy ideig azért mégis, de szerintem sejtette, hogy nem volt mindig őszinte a kép, amit mutattam magamról. Kár is ezen bánkódnom igazából, mert ha valaki meg fog keresni a falkából, akkor majd olyannak fog látni, amilyennek én szeretném. Attól még, hogy a mellettem ülő hím mond valamit nekik, másnak még lehet más a véleménye. És lehet ennek a másnak a szava sokkal többet nyom a latba, mint a volt férjemé. Vagy férjemé, mindegy. - Egyrészt nem mondtam soha, hogy szeress belém, másrészt nem vertelek át, csak elhagytalak. Te is megtetted ugyanezt, ne feledd! – emlékeztettem rá, hiszen Párizsban azért már egészen jól kijöttünk egymással, amikor ismét találkoztunk. Ezek nem múlnak el nyom nélkül, de erről nem szerettem volna őt tájékoztatni. Hadd higgye inkább csak azt, hogy nem voltak érzelmeim, hiszen így jóval kevesebb támadási felületet nyújtok másoknak. - Miért kéne aggódnod? Gondolod, hogy majd bajba sodorlak? – kérdeztem kissé felháborodva. Azért ezt nem kellett volna feltételeznie rólam. Na, jó, igazából sohasem lehetett tudni, hogy mit hoz a jövő. Ha arra lenne szükségem a túlélés érdekében, akkor lehet, hogy tényleg megtenném. Egyelőre azonban nem állt szándékomban semmi ilyesmi. Talán egyedül az anyám volt kivétel az alól, hogy hátba támadnám, ha muszáj, de erről senkinek nem kellett tudnia. Elég, hogy én már ezt bevallottam magamnak, a látszatot azonban továbbra is terveztem fenntartani. Az a biztos! - Persze! Miért ne? – vontam meg nemtörődöm mozdulattal a vállaimat. Ebből még semmi gond nem lehet, igaz? – Rendben! – bólintottam végül. Ha arra számított, hogy esetleg fel fogom tartóztatni, és nem engedem elmenni, akkor csalódnia kellett. Nem az a típusú nő vagyok, aki futna a férfi után. Még akkor sem, ha az a férfi történetesen a férje. Jó, igazából még mindig nem tudtam, miként tekintsek rá. Az, vagy nem az, ki tudja? - Vigyázz magadra! – búcsúztam végül, még mielőtt becsaptam volna magam után a kocsi ajtaját. Elgondolkozva ballagtam vissza a saját kocsim irányába, hogy aztán visszatérhessek a motelbe. Még alaposan át kellett gondolnom ezt a találkozást, valamint azt is, hogy mit fogok mindazzal kezdeni, hogy ő is a városban van. Immár nem egy, hanem két személy is volt itt a múltamból, aki fontos volt nekem. Ez nem egy elhanyagolható tény, még ha nem is voltam tőle boldog.
- Hízelegni aztán nem fogok - szólok magamhoz képes meglepő hidegséggel. Rosszabbul hangzik, mint ahogy gondolom. Nem fogom én befeketíteni, csak árnyaltabb képet festek. Tudom, hogy nem lehet neki mindent elhinni. Mindent? Semmit nem lehet neki elhinni. Lehet, hogy jön majd más is és alaposan kikérdezi, olyan, aki szűz kézzel jobban vallat és tapasztaltabb. Sajnos én sokszor mellényúltam már és ez azt jelenti, hogy nem vagyok annyira jó a nők kiismerésében. - Ezen ne rágódjunk - nevetek fel kínomban, kényszeredetten. Legyintek is. Érti, miről van szó, de nem érdekli, csak mentegeti magát. Az orromnál fogva vezetett, hogy én legyek a férje, a sikeres doktor, feltaláló, pénzes pasas. Nem szeretett, csak kihasznált. Annyira ócska érv az, amit mond, hogy nem válaszolok rá. Semmi kedvem vitatkozni. Elhagyott, elhagytam, ennyiben kvittek vagyunk, az igaz. Párizs kicsit szebb emlék, mintha újra megtaláltuk volna egymást. Rövid időre, pár pillanatra, többször pár pillanatra. Talán itt is lesz olyan, de a mai nem ez a fajta találkozás. És nekem a szívem más felé húz, talán két más nőstény felé is, szóval ez egyre bonyolultabb. - Sok minden van a világon, ami miatt aggódni lehet. Tavasz, Vörös Hold. Ha kapnék egy hírt, hogy Alignak kinyírta Skye-t, hát eléggé kész lennék. Meg amúgy is sok dolog zajlik körülöttem. Maeve-vel a színjáték egyre kuszálja a szálakat, lehet, hogy Lili sejt valamit és egyébként is, a farkasélet nem egyszerű. Nagy az erőnk, de a felelősségünk is. Elmosolyodom, mikor telefonszámot cserélünk. Rá fogok csörögni, egyszer biztos. Vörös Hold után tuti. Remélem, nem csak cseng a semmiben, hanem lesz, aki felveszi. A gyomrom még erősebb görcsbe áll, ahogy erre gondolok. Hazamegyek, olyan cuccot tolok be, hogy anyám se ismerne rám. Nagyon durva. Megkönnyebbülés, hogy nem játszik itt túszejtőt. Semmi kedvem nem lenne hozzá. Nagyon fura a mi viszonyunk, se veled, se nélküled, mégis számítunk egymásnak. Akármennyire rángatta a vállát, láttam én, hogy nem vagyok neki közömbös. - Te is! Szép napot! Intek neki egy mosollyal és mikor csapódik utána az ajtó, akkor enged ki a gyomrom is. Tiszta stresszhelyzet volt. Nem kéne ennyire izgulnom. Úgy éreztem magam, mint az esküvő előtt, ezer éve, kis bolond nyikhajként. Skye régi érzéseket mozgatott meg, felbolydította a méhkast és még mindig zümmög a raj. Sose fog teljesen elhallgatni. A múltam része, nem bánom, sőt örülök neki. Tisztán látni viszont nem vagyok képes. Akarok és néha azt hiszem, látok, de mindig kiderül, hogy nem. Skye egy homályos kép az életem falán, de azt akarom, hogy sose essen le a tartószegről. Kell, mindenképp helye van ott. Most pedig indítok és végre hazafuvarozom a sok cuccot, amit összevásároltam. Jó kis vacsi lesz belőle, Maeve is értékelni fogja. Hogy mikor mondom el ezt az egészet, nem jelentésszerűen, hanem részletesen, arról fogalmam sincs. Az események felkavarásához nagyon értek, de néha rendet kéne tenni és ez egyre nehezebb.
// Én is köszönöm! Remélem, hamarosan megint találkozunk, drágám! //
Egy hét rendelt kaja és a közeli kávézóba járkálás kellett hozzá, hogy meggyőzzön a bevásárlás fontosságáról. Még egy órát ültem egy bevásárló lista felett, ami végül a kukában landolt; az üres hűtöm és szekrényeim megérdemelnek egy alaposabb feltöltést, úgyis azt fogom megvenni, amit ránézésre megennék. Vannak, akik képesek melegítőnadrágban és kinyúlt otthoni pólóban elugrani bevásárolni; én sosem tartoztam közéjük. Mindig fontos volt számomra a megjelenés, és ha csak magamat boldogabbá teszem azzal, hogy egy gyors zuhanyzás után belebújok egy rövid gondolkodás után összerakott szettbe, nekem már megéri. Így hát két órába telt, mire valóban elindultam bevásárolni. Bármekkora nyűgnek tűnt elsőre, örültem, hogy kimozdulok a lakásból és csinálok valamit; nagyon reméltem, hogy minél előbb minél több emberbe botlok, akik több találkozást is megérnek, különben be fogok kattanni. Talán, ha keresnék valami munkát, bármennyire távol áll tőlem… plusz, mit csinálnék? Mert nem volt egy konkrét dolog, ami eszembe jutott, arra gondoltam, hogy nekiállok dolgozni. Leparkoltam a bevásárlóközpont bejáratától nem túl messze, megnéztem magam a visszapillantóban, aztán előtúrtam a táskám mélyéről a telefonomat, hogy megnézzem, jött-e üzenetem. Ebből a rövidnek szánt csekkolásból percekig nyúló közösségi-média böngészés lett, főleg az Instagram ragadott magával, egészen belemerültem a különböző ételek, utazási képek, rózsacsokrok és csoportképek nézegetésébe, ha tíz percig nem ültem a kocsimban a képernyőt szemlélve, egyig sem. Végre sikerült elszakadnom, visszadobtam a táskámba a telefont és körülnézés nélkül csaptam ki az ajtómat; finoman puffant valamin félúton, csak akkor néztem fel, aztán szálltam ki a kocsimból. Már majdnem szóra nyitottam a számat, hogy letámadjam az illetőt, mégis miért nem néz körbe alaposabban, amikor az agyam „őt ismerem” része dolgozni kezdett. - Bocsi – csaptam be a kocsiajtót, közben tovább fürkészve a vörössel keretezett, kedves női arcot, a fogaskerekek vadul pörögtek… - Naomi, igaz? - mosolyodtam el akaratlanul is, meg sem fordult hirtelen a fejemben, hogy talán éppen hülyét csinálok magamból, túlzottan örültem neki, hogy esetleg egy ismerősbe botlottam a világ végén. - Rosemary Barnes - tettem hozzá, mielőtt kellemetlenné válna a helyzet és ő nem ismerne fel engem.
Az utóbbi időszak kicsit talán stresszesebb volt az életünkben, lévén vissza kellett terelődnünk a normális kerékvágásba, de egy év leszedáltság után valljuk be, az ilyesmi szörnyen nehéz. Voltak kisebb döccenők, jelenleg pedig egészen súlyos döntéshelyzet előtt állunk, amit valahogy nem igazán szeretnék meghozni. Nem csak magam miatt, Maya miatt sem. Alig költöztettük ide New Yorkból, most áprilisban Oroszországba citáljuk el a nagyszülőkhöz, hogy elkerüljük Alignak ármánykodását. Nem vágytam a hidegbe, éppen ezért jöttem vásárolni magamnak plusz meleg holmikat, és bár Maya nem fázós, neki is vettem vastagabb harisnyákat, leggingset, új pulcsit, ha nem lesz rá szükség, hát nem lesz, én most így vezetem le a feszültséget. Szerencsére anyagilag sosem kellett nélkülöznöm, szóval a fölöslegesen megvásárolt holmiktól nem kell eret vágnom. Ha úgy alakul, majd eladományozzuk. Éppen kifelé tartottam a pláza bejáratán, hívok majd egy taxit, csak előtte lepakolom a sok mityót egy padra, mert perpill nincsen szabad kezem. Kár, fagyit bezzeg képes lettem volna enni még ebben az időben is, akármennyire fázzak, az jöhet. Nem vettem észre, hogy túl közel megyek az autókhoz, és simán telibe talál valaki az autóval, én meg úgy esek a hátsómra, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem én lennék, ha megúsztam volna. Istenem, kiterülök, mint a gyalogbéka, és a sok mótyótól igencsak lassacskán sikerül feltápászkodnom. Totál olyan vagyok, mint valami rokkantnyugdíjas vénasszony. Annyira sokkolt a szitu, hogy még egy cifra rohadj meg sem szalad ki a számon, pedig aztán az azért simán beleférne részemről, hogyha netalántán nem fájlalnám épp az ülőgumóimat. - Kész szerencse, hogy nem egy zsák paradicsom volt nálam. - Vagy narancs, azokat aztán kergethetném, te jó ég… A ruhákkal könnyebb a dolgom, semmi sem indul meg a szatyrokból. Aztán meghallom a nevem, és csak akkor nézem meg igazán az autóból kiszállót, addig inkább a feltápászkodással voltam elfoglalva. - Iiiiigeeeen. - Nyújtom el. Úristen, ez nagyon ciki, velem még sosem fordult elő, hogy nem ismertem fel valakit, akivel már találkoztam. Totál ügyetlen tudok lenni, de a memóriám hibátlan, márpedig...- Óóóóó... - Hála a magasságosnak, vagyis inkább most neki, hogy bemutatkozik, mielőtt lángra kapok szégyenemben, hogy nem jöttem rá, ki az. - Szörnyen röstellem, de… mikor legutoljára láttalak, lehettél vagy tizennégy? - Nem emlékszem pontosan, de az tuti, hogy egészen megnőiesedett, mondhatni már közel sem kamaszlány titulus alá esik, ez lehet az oka, hogy nem jöttem rá, ki áll velem szemben. - Téged mi szél hozott ilyen messze New Yorkból? - Kérdezek rá erősen meglepetten, mert ha valakire, hát rá azt mondtam volna, hogy soha az életben nem hagyja el a Nagy Almát, mert egyszerűen pont odavaló. Jackson előtt ez még rám is igaz volt, azóta túl sok minden változott az életemben. Megeshet, hogy nála is valami ilyesmiről van szó.
Kezdőlap
//
Remélem, hamarosan megint találkozunk, drágám! 
//
