Próbálok nem komolyabban belegondolni, milyen következményei lennének, ha elcseszném. Na, nem mintha nem tudnám. Valaki szét fog tépni, valószínűleg nyilvánosan, és a falkabeli kölykök nagy okulására. Lássátok, az egyetlen, aki levedlette a pelust, elkúrta, hát most meg fog murdálni. Azért lássuk be, ha valaki, bárki ilyen retorikát használna a falka előtt, vicces lenne az egész. Jó, nekem valószínűleg nem, de a többiek vihoghatnának rajta egy baromi nagyot.
– Viselni fogom őket – mondom. De nem tervezem elrontani. Úgy értem… Végre kaptam egy esélyt a bizonyításra, nem fogom most elcseszni ezt az egészet. Végre van munkám, valami becsületes dolog, amire akár büszke is lehetek, és segít majd kiköszörülni a csorbát. Mert van csorba, ezt be kell látni, méghozzá kurva nagy. Bántottam Asht, nem tudtam uralkodni magamon, és nem számít, hogy be voltam baszva, vagy éppenséggel kanosabb voltam, mint nyúluraság egy kiadós kamaty után. Most őszintén, mi másért állna a nyulak füle?
– Köszönöm – mondom, amikor az időről beszél. Igen, ez így egyszerűbb lesz mindannyiunknak, de főleg nekem és Doktor Howardnak. Azért örülök, hogy nem eladó lettem, vagy netán kirakatfiú, akire rá van pakolva egy rakás ékszer… Lássuk be, azért van egy pont, ahol meghúznám a határt. És ez a pont valószínűleg az, ahol selyemfiúvá kellene avanzsálnom. Tudom, Ash nem járkál gyakran a városba, de azért, ha így látna, valószínűleg odalenne minden esélyem nála.
– Köszönöm, Nath – mondom, majd sarkon fordulok, és már indulok is kifelé. Odakint aztán spontán táncikálásba kezdek, amiért van végre munkám. Hoznom kéne a nőnek is valamit, köszönet gyanánt. De nem ékszert. Egészen biztosan nem ékszert…
//Én is köszönöm!//
Kezdőlap
