Karakter teljes neve: Shannon Rachel Christopher Becenév: Shan Álnév: - Faj: Vérfarkas Falka: - Titulus: DESERTOR Nem: Nő Kor: 19 Születés helye és ideje: 1994.04.17. Anglia-London. Átváltozás: 2010.11.20. Foglalkozás: Tanuló/naplopó Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: nincs Vérvonal: Chulyin, a Holló (Fürkészek) - IV. fok (Érzékek)
Apa: Victor Christopher (meghalt) Anya: Oriana Christopher (meghalt) Testvérek: Mostohatestvér, Wade Christopher Egyéb hozzátartozók: -
Viselkedésemtől normális embernek feláll a hátán a szőr (még akkor is, ha nincs neki), úgy ahogy Wadenak is. Mióta farkassá változtam, még én sem ismerek igazán rá magamra, így nehéz is jellemezni viselkedésemet. Akaratos vagyok és igen csak harcias. Könnyen ki lehet hozni a béketűrésemből. Annak ellenére, hogy "kölyök" farkas vagyok, képes vagyok a nálam sokkalta idősebb farkasok torkának is nekimenni, akkor is, ha tudatalatt tudom, győztesen nem jöhetek ki az éppen adott közelharcból. Wade szerint többet és ocsmányabbul káromkodom, mint egy kocsis, aminek már egyszer meg is lett a maga kis következménye. Alighogy ideköltöztünk, és sikerült bekerülnöm az egyik gimibe, 1 hónap után el is tanácsoltak onnan magatartási problémák miatt. A nem létező humorom cinikusnak és keserűnek mondható. A világ összes létező lényével rideg és igencsak távolságtartó vagyok.
Mit is mondhatnék? Sovány vagyok. Egy piszkafa, hurkapálcika és így tovább. Amolyan, elől deszka, hátul léc. Nem is értem, hogy Wade alkalom adtán mit tud fogni rajtam, de hát... kutya szívesen eljátszik a csonttal, nem? Milyen ironikus vagyok! A hajam sötétbarna, göndör fürtökben hullik rá a vállamra, így keretezve az egyébként vékony vonású, kissé csontos arcomat. Szemem tökéletesen jól egyensúlyba van hajam színével. Tehát, mily' meglepő, az is barna, akárcsak hajam. Bőröm elefántcsont fehér, és utálom, úgy ahogy minden mást is magamon egyébként. Nem szeretem a pi*ás göncöket, így érthető, ha sportosabban öltözködöm. Sminket soha nem használok, ezen a fejen már semmi sem segíthet!
Utálom Alaszkát -csak az alaszkai vodka az, ami eddig itt egy kicsit is megfogott-, utálom ezt a kis csóri kéglit, amibe költöznünk kellett, azt pedig főleg, hogy a szobám még a londoninál is kisebb, na és ezek a zöld falak! Mintha valami dobozba lennék zárva. A gyomrom is felfordul! Ki volt az az ízlésficamos barom, aki ilyen tréj fekvésű házat csinált? Fogadni mernék, hogy Wade szobája ezerszer jobb az enyémnél! Az újdonsült ágyamra úgy ülök le, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban valami gránát robbanhat a seggem alatt, amit ugyebár mindenki szeretne elkerülni. Viszolyogva foglalok helyet rajta, és simítok végig a lila ágytakarón, ami marhára nem passzol össze a koszos, lájmzöld falakkal, de hát mit lehetne tenni? Pár perces ücsörgés, és láblógatás után -mert a lábam se ér le róla a talajra-, határozom el magam, és teszek előre egy nagy lépést azzal, hogy keresztbe fekve, elterülök az ágyon. Szinte érzem, ahogy az ágy rugói a matracon keresztül belevájnak a gerincoszlopomba, a nyakcsigolyámba. Eddig ez a legjobb érzés, amit ideérkezésünk óta tapasztalhattam. Kezeimet összekulcsolom a hasamon, fejemet pedig elfordítom a már csak a szentlélek által tartott, rozoga kis éjjeliszekrényem felé, ami nekem jutott. Figyelmemet nem bírja elkerülni a ráállított kis kép, amin anya és apa áll összeölelkezve, előttük pedig én totyogok alig két évesen egy hatalmas, felnőtt méretű gumicsizmában. Mosolyognom kéne e kép láttán, mégis, akárhányszor csak ránézek, újra és újra eszembe jut, hogy milyen utat jártam be azelőtt, mielőtt még idekényszerültem volna...
Nem igazán emlékszem már anya arcára. Sőt, ahogy az idő múlik, egyre távolibbnak látom azt a röpke négy évet, amit még együtt tölthettünk vele a halála előtt. Apa mindig áhítattal, meleg szeretettel mesélt róla. Mindig azt mondogatta, hogy olyan vagyok, akárcsak anya is volt, ameddig a rák el nem vette tőlünk. Apa szerint valahogy megéreztem, hogy mikor lesz vége mindennek, mivel az elmondások szerint az utolsó hónapjaiban mindig sírtam, nyűgös voltam, és nem voltam hajlandó óvodába menni, mindig anya után sírtam, és csak is mellette éreztem magam biztonságban, az ő közelében sikerült csak megnyugodnom. Aztán egy márciusi hajnalon mindennek vége lett. Én persze 4 éves gyerek fejjel semmit nem értettem az egészből. Hónapokig kerestem anyát, mire sikerült megértenem, hogy nem jön vissza többet. Soha nem sírtam. Azzal nem hozhatom őt vissza. Miután anya meghalt, hirtelen minden apa nyakába zuhant. Takarítás, főzés, mosás, az akkor már meglévő kis antikvitás boltunk vezetése és persze a gyereknevelés is, ami talán mind közül a legnagyobb megpróbálkoztatásokat jelentette számára. A szomszédaink azonban mindig is odafigyelőek voltak, így az első, válságos, kemény hónapokban valaki mindig jött és hozott nekünk főtételt, vagy ha már nagyon rászorultunk, ki is takarított, ami hatalmas segítséget jelentett apának. Az üzlet viszont nem zárhatott be, így ameddig apa tartotta a boltjában a frontot, én óvodába voltam, ahol már az első héten beilleszkedési nehézségekkel kellett szembenéznem, ami csak még inkább rontott a helyzetemen. Kisebb-nagyobb szüneteltetésekkel, de sikerült végig szenvednem az óvodás éveimet, amik után a poklok poklát jártam meg az általános iskolába való kerüléssel. Már az első nap, amikor apa elvitt az iskolába, olyan hisztirohamot kaptam, hogy csak is akkor voltam hajlandó motyogni pár szót és csinálni is valamit, ha apa egész tanítási idő alatt az épületben tartózkodott, pontosabban az egyik folyosón. A későbbiekre ezt természetesen kinőttem, de aztán idősebb koromra elég sok kínos pillanatot szereztek ennek a múltbéli dolognak a felidézgetésével a diáktársaim. Mondhatnám azt is, hogy az egész osztály rajtam röhögött egész nap, én pedig csak tűrtem a megalázkodást, vesztesen szemet hunytam a szavak felett. Nem voltam képes arra, hogy kiálljak önmagamért. Most, hogy így jobban visszagondolok, elképzelni se tudom, hogy hogy lehettem annyira nyámnyila, és mulya. Most, hogy ilyenné váltam, nem is tudom, hogy büszkének kellene-e lennem az egykori önmagamra, aki mindig sürgött-forgott a ház körül -persze csak miután már idősebb lett-, és ott segített az apjának ahol csak tudott. Általános iskola elsőosztályától kezdve kitűnő tanuló voltam. Jó vágású eszemmel mindig is kitűntem a többi tanuló közül, akik ez miatt borzasztóan irigyek voltak, és a létező összes módon kicsesztek velem. Én voltam az osztály "tökéletes, apuci kis egyetlenkéje", egyszóval, a fekete bárány. Már bánom, hogy akkor nem volt elég merszem ahhoz, hogy rászánjam magam egy gyökeres változásra. Ha most összefutnék azokkal az emberekkel, akik éveken keresztül megszégyenítettek, és semmibe vettek, biztos, hogy farkas alakban átharapnám a torkukat, vagy gondoskodnék arról, hogy gerincük törjön. Ahogy idősebb lettem, és betöltöttem a tizenhatot, feltűnt valami, ami azelőtt még eddig soha nem szúrt szemet.
Apa igen csak sűrűn járt le a pincébe, ahol a kazánunkon, és egy-két értéktelen lomon kívül másunk nem is volt. Nem akartam faggatni. Amikor órákon keresztül nem láttam, inkább visszafogtam a kíváncsiságomat -most már azt sem értem, hogy miért tettem-, és igyekeztem magam elfoglalni valamivel, csakhogy ne gondoljak arra, hogy mit csinálhat odalent. Olyankor mindig átszámoltam az aznapi bevételt, ami a boltba érkezett, vagy csak leültem tévét nézni, esetlegesen, alkalomadtán készítettem valamit, amit ehettünk. Sokáig titkolózni azonban nem volt lehetősége. Egyik reggel furcsa, ismeretlen motoszkálásra ébredtem. Tudnom kellett, hogy mi az, a végére akartam járni. A lehető leghalkabban suhantam le az emeletről, egyenesen a konyháig, ahol aztán kővé dermedve álltam meg a nappalit és konyhát összekötő boltívünk alatt. Még emlékszem. Úgy néztem a konyhában, a serpenyővel és tojásokkal bénázó idegen, vonzó srácot, mint egy szerelmes kis csitri. Azt hiszem, hogy abban a percben megesküdtem volna arra, hogy belezúgtam. A segge legalábbis bejött, mivel háttal állt nekem. Most már csak röhögök magamon... Nem tudtam, hogy ki ő és, hogy mit keres a házunkban. A betörő lehetőségét rögtön kizártam, hiszen melyik betörőnek van ideje egy gyors fosztogatás után még arra is, hogy összedobjon magának egy rántottát mielőtt távozik? Így, hát azt tartottam a legésszerűbbnek, ha kinyitom a számat végre. Hang azonban nem jött ki a torkomon. Megfutamodtam, és egyben zavarban is voltam. Rohadtul zavarban. Odaléptem mellé, félénken átvettem tőle a serpenyőt, és összepréselt ajkakkal hozzáláttam a reggelijének elkészítéséhez. -Wade vagyok. - Mutatkozott be játszi könnyedséggel, egy igencsak bugyinedvesítő mosollyal egyetemben. -Shannon. - Nyögtem ki én is, teljesen extázisba esve, és a kelleténél is tovább fogva a kezét, amit időközben kéz fogásra nyújtott felém. -Most biztosan nem érted, hogy mit keres a konyhátokban egy idegen srác egy szál boxerban. - Kezdett bele torok köszörülve. Ha addig nem mondja, hogy csak boxer van rajta, észre se veszem. Ennyi kellett csak hozzá, hogy attól a pillanattól kezdve szemeim arra a bizonyos helyre összpontosítsanak, ráadásul elég sűrűn. -Látom Wade, ismerkedsz a lányommal. - Hallottam meg hátam mögül apám álmos hangját, ami még így is valamennyi megnyugvást szült bennem. Zavaromban megdörzsöltem a nyakam, és inkább újra a rántottára koncentráltam. Amint elkészült, remegő kezekkel megterítettem, majd hárman körbeültük a kis asztalt, és reggelizni kezdtünk. Ameddig apám és Wade úgy ettek, mint a disznók, én csak tologattam a reggelimet a tányéromon ide-oda. Csak is a reggeli elfogyasztása után tért ki rám arra, hogy ki ez a srác, mit keres reggel kilenckor a konyhánkban, és hogy honnan is jött. Szép kis hazugságot dobtak össze ők ketten, nem mondom! Jól együttműködtek... Azt mondták, illetve hazudták, hogy Wade az apám egykori legjobb barátjának a fia, aki anya nélkül nőtt fel, az apja pedig nevelőintézetbe dugta, ahonnan csak nem rég szabadult, és kellett neki egy biztos hely, egy otthon ahol lakhat. Persze, hogy bevettem ezt a mesét. Túl tökéletesen adták elő ahhoz, hogy felmerülhetett volna bennem az, hogy valami nincs rendben. Egyedül Rutie, a kutyám volt az, aki sejthette az igazat. Mióta Wade hozzánk költözött, szegény kutya úgy megvolt vadulva, hogy a nap 24 órájában láncra kellett kötnünk. Ahogy telt az idő, hagytam, hogy a magam köré épített fal leomoljon. Hagytam, hogy Wade jobban megismerjen, érdeklődött felőlem, és titkon vágytam arra, hogy még jobban érdekeljem őt, ami végül addig fajult, ameddig -nagyjából egy évnyi ismeretség után-, össze nem melegedtünk az akkori, hátsókerti pajtánkban... Onnantól kezdve már nem volt megállás. Többször is megtörtént. Az volt az az időszakom, amikor talán a legboldogabb voltam. Úgy éreztem, hogy az életem kezd kiteljesedni. Furcsa, hogy mégis milyen ez a nyomorult karma, és hogy hogy játszadozik az emberek életével.
Egyik percben még vidám vagy, a másikban pedig legszívesebben megdögölnél. Így történt ez velem is egy meglehetősen hideg, novemberi estén. Wade nem jött haza aznap este. Attól tartottam, hogy a hóviharban valami baja esett. Igen, nem tagadom, akkor még féltettem. Én marha, nekivágtam a sötét, hideg estének. Az idő akkor már tíz óra tájékán járt, én pedig elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, ameddig meg nem találom. Nem kellett messzebbre jutnom a hátsókertnél. A pajta mögül Rutie kétségbeesett vakkantása volt az, ami felkeltette a figyelmemet. Tudatlanul elindultam, hogy megnézzem, mi történt. Mikor odaértem, már nem volt visszaút. Láttam a kutyámat vérben fürödve feküdni az akkor már jócskán bokáig érő hóban, fölötte pedig egy termetes fehér farkas állt, és egyenesen a szemeimbe nézett. Vicsorgott. A pofáját, fogait és hatalmas mancsait is a kutyám vére áztatta, és színezte vörösre. Nem értettem, hogy mit keres Londonban egy ekkora farkas, de akkor hirtelen nem is ez érdekelt a leginkább. Helyette csak bepánikolva elkövettem a legnagyobb hülyeséget, amit csak akkor tehettem. Hátrálni kezdtem, majd megfordultam, és ahogy csak piszkafa lábaim bírták, futni kezdtem. Az életemért futottam, azért, hogy túléljem. Könnyeim akkorra már rég ráfagytak a csontig hatoló hidegben az arcomra. A telihold fénye volt az, ami megvilágította előttem a házunk bejárata felé vezető utat, de már késő volt. A dög elkapott, én pedig csak sikítani tudtam. Körmeit belemélyesztette a combomba, majd az oldalamba mélyesztve a fogait, elkezdett a hátsóudvar irányába vonszolni magával. Egy puskalövés fülsüketítő, süvítő hangja volt az, ami megmentett a haláltól. Apa ott állt a tornácon, és kész volt arra, hogy a következő golyót a farkasba küldje, akinek csak egy is elég volt ahhoz, hogy megfutamodjon. Egyszerűen csak elfutott, én pedig ott maradtam a hóban, körülöttem az egyre inkább csak gyűlő vértócsával. Az én vérem volt az. Másnap a kanapénkon ébredtem. Fájt minden végtagom, de leginkább az oldalam és a combom, aminek nagy, fehér kötéseket találtam. Apa a kanapé mellett ült. Egész éjjel virrasztott mellettem.
-Wade... hol van? - Az első kérdésem ez volt. Féltem, hogy őt is bántották. -Elment. - Ennyit mondott, én pedig még sírni sem tudtam, helyette csak hagytam, hogy elnehezült szemhéjaim újra lecsukódjanak. A történtek után napokig csak feküdni tudtam. Gyenge voltam, mégis észleltem magamon olyanokat, amiket azelőtt eddig még soha. A szaglásom sokkal jobb lett, úgy ahogy a látásom és hallásom is. Már-már azt hittem, hogy rendbe jövök, egészen a következő teliholdig... Minden az állkapcsom iszonyú sajgásával kezdődött, aztán folytatódott a körmeimmel, amik hamarosan... állati karmokká alakultak. Eközben minden csontomba egyszerre nyilallt bele az addig még soha nem érzett kínzó fájdalom. Nem tudtam semmit tenni, csak sikítottam. Fájdalmasan. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történik velem. Apám a jelek szerint azonban jól tudta. Ameddig a földön vergődve utána kapkodtam a kezeimmel, amik éppen átalakulóban voltak, ő a pincébe rohant, és bezárkózott. Eltorlaszolta az ajtót, megállítani az újdonsült "énemet" még ezzel sem tudta. Farkasalakban törtem át a pinceajtót, és szorítottam sarokba a hús-vér apámat. Nem tudtam mit teszek. Annyit tudtam csak, hogy ölnöm kell. Rávetettem magam apámra, ami próbált védekezni ellenem, de nem tehetett már semmit. Átharaptam a torkát, és élveztem, ahogy elvérzik alattam. Megnőtt "agyaraimmal" szabadon téptem a bőrét és húsát, őt magát, egészen addig, ameddig a testemben addig végbement folyamat a visszájára nem fordult... Mikor felébredtem, nem érzékeltem mást, csak azt, hogy fázom és, hogy valami elképesztően büdös dolog van a levegőben. A pince kövén feküdtem, meztelenül. Csak egy pokróc volt egyedül rám dobva, és mikor megláttam a vért, és a hatalmas mancsnyomokat, majd egy zsákkal letakart embert, hirtelen minden az eszembe jutott, Wade pedig, ott állt előttem, és egyszeriben csak mesélni kezdett. Elmondta, hogy az apám miatta járkált le a pincébe annyit, és olyan hosszú időre. Meg akart óvni tőle, így a pincében bújtatta. Megtudtam, hogy nem az apám egyik közeli barátjának a fia, hanem a Christopher család egyik leszármazottja, és végül a megdöbbentő, elborzasztó igazságra is fény derült. Ő volt a fehér farkas, ő harapott meg, miatta lettem az, ami, és ő volt az oka annak, hogy szétmarcangoltam a saját apámat. Utáltam, undorodtam tőle és látni sem akartam, mégis vele kellett jönnöm erre az Isten háta mögötti helyre.
Amiket szeret: Piálni, cigi, önmaga csonkítása
Amiket ki nem állhat: Önmaga, Vérfarkaslét, Wade(még)
Rövidtávú célok: sikerüljön az érettségije, farkasalakban a földre küldhesse "mostohatestvérét".
Középtávú célok: Munkát találjon, uralja a benne lakozó farkast.
Hosszútávú célok: : Igaz lehetetlen, de meg akarja találni a vérfarkas "kór" ellenszerét, Megjavuljon a kapcsolata Wadeval.
Forrásmegjelölés: Ismerős által
Hirdető: Saját
Avatar/Play by: Crystal Reed - Shannon R. Christopher
//pontatlanságok miatt a kódolásban elnézést, ez az új rendszer kikészít! :S //
Kezdőlap
//
