Karakter teljes neve: Wade Nathaniel Christopher Becenév: Nincs Becézés! Halál komoly! Álnév: - Faj: Vérfarkas Falka: Magányos farkas Mentalitás: Domináns Titulus: Renegát Nem: Férfi Kor: 141 Születés helye és ideje: 1872. Január 20 - Anglia, London / Átváltozás: 1892. Január 20 - Horvátország(születésnapja "alkalmából") Foglalkozás: Sí oktató, helyenként autószerelő Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Vérvonal: "Fürkészek"
Alignak, az első --> Chulyin, a holló --> Raoul Mcloyd, vadász --> Elizabeth Hill, magyányos farkas --> Connor Hill, vadász --> Wade Christopher
Apa: Connor Hill - Vérfarkas volt, 350 évesen hunyt el a Balkáni háborúk során Anya: Elizabeth Nadia Hill - Egykoron ember volt, Vérfarkas támadás áldozatául esett, meghalt Testvérek: Aaron Wyatt Hill - Vérfarkas 130 éves Egyéb hozzátartozók: Mostoha apja: Daniel Christopher - Ember 43 évesen Vérfarkas támadás áldozatául esett, meghalt Mostoha anyja: Miranda Christopher - Ember 40 éves özvegy Mostohahúga: Shannon Rachel Christopher - 18 éves, Vérfarkas
Annak idején, az 1800-as évek második felében, bárki, aki ismerte Wade-t, a pozitív tulajdonságain kívül mással nem igen illethette. Udvarias, jól nevelt, figyelmes, vidám férfiú volt, ki a jólelkűséget se dobta el magától. Nem voltak ellenségei, csak olyanok, kik túl "szentnek" tartották. Számtalan bizalmassal büszkélkedhetett, a fiatalabb és idősebb nők tömegét is egyaránt vonzotta. Ám azok az idők is elmúltak. Mióta hatalmába kerítette a Farkas, megfertőződött, az alakítja természetét. Mit számít már a néhai jól nevelt, szépfiú, ki kiemelkedő természetéről volt elhíresült, ha egyszer egy ilyen bestia él benne? Semmit! Most már csak úgy emlegetik, egy vadállat a szépfiú testébe zárva. Agresszív, vad, olykor alattomos. Nehezen lehet vele bírni, akiket ellenségének tekint, azzal nem létesít semmilyen nemű kapcsolatot. A farkas bekebelezi lényét, befolyásolja természetét. Magával hozta az erőt, akaratot és a néha feltörő flegmaságot. Már nem érzi magát annak, aki egykoron, százhúsz éve volt, a vadállat, minden emberit kiölt belőle egy röpke évszázad alatt. Csak akkor az, aki annak idején volt, mikor a bestia elszunnyad vagy nincs ereje teljében. Jellemző rá a magas perzisztencia szint, így szorgalmas, törekvő és túlteljesítő. Viszont transzcendenciája roppant alacsony értéket mutat, türelmetlen, és igen csak nagy hiányában szenved az alázatosságban. Egyedül csak egy személy képes arra, hogy kihozza belőle a valódi embert és maga mögé utasítsa a fenevadot. Ő pedig nem más, mint mostohahúga, Shannon.
Egy közel száznyolcvan centiméter magas, izmos, ereje teljében levő srácról beszélünk, ki ezt nem is fél megmutatni másoknak. Bár, csak azóta tudhatja magáénak azokat a szépen kidolgozott izmokat, mióta farkas. Hajszíne barnás, míg szeme zöldeskék. Igyekszik átlagos ember képét mutatni a kívülállóknak, viszont a puszta lénye utalhat arra, hogy van benne valami vad, valami fenyegető, mintha csak egy farkast rejtene. Így nem kell ezt még az öltözködéssel is kiemelnie. Minden ruhadarabot megtalálhatunk a szekrényében, így ingeket, farmerokat, de egy-egy elegánsabb darabra is bukkanhatunk, melyeket csak ritkán lehet látni rajta. Farkaskén sűrű fehér bundát ölt, szemei aranysárgák.
"...A fájdalom nem más, mint a rettegés netovábbja..."
Furcsa érzés most itt állni a hideg pincében és azt nézni, ahogy a húgom, más megfogalmazásban a szeretőm az egyik nyálkás, véres sarokban kuporog, rettegve, míg az apja, előtte szétterülve, feltépett mellkassal fekszik a földön, és tökéletesen eljátssza a halotti szerepet. Nem kellett volna így történnie. Ha már egyszer átváltoztattam Shannont, elvihettem volna a háztól rögtön. Visszaéltem a család bizalmával. Ez megbocsáthatatlan. Shannon a hideg kövön úgy remeg, mintha valaki rázná, szeméből könnyek szöknek fel és hullnak alá véresen hála a vörös nedvvel borított arcának. Keserű elégedettség az, mely átjárja testemet, ugyan akkor szégyen és gyalázat is urrá lesz rajtam röpke pillanatok leforgása alatt. De ahhoz, hogy szépen lassan elkezdjem az elképzelt falkámat összerakni, kénytelen vagyok kegyetlenségeket is véghezvinni. - Mit tettél velem? Mi a fene vagy te? És... az... apám....?! - csuklik fel keserűen. Nem adok választ, csak állok felette részvéttel teli arccal. Kezem már indulna a farzsebem felé, hogy előkapjak egy szál cigarettát,de inkább nem strapálom magam, csendben maradok és nem mozdulok. - Hazudtál! Mind végig hazudtál! - ordít fel, én pedig mély levegővétel kíséretében nekicsapom hátamat a fémmel borított nyálkás falnak. - Nem, nem hazudtam... illetve igen, de nem annyit, mint amennyire gondolsz. Inkább titkolóztam, amit szabad, nem? A saját érdekedben tettem. - Gyilkos vagy! Egy állat! - Állat igen, de gyilkos nem! - sóhajtom elégedetlenül - Emlékeztetnem kell rá téged, te ölted meg az apádat, nem én! - szám széle megremeg, elvégre én vagyok az oka még akkor is, ha nem én voltam a gyilkos. Felső ajkam megemelkedik a fogsoromról, így kimutatva hegyes szemfogaimat. Shannon pedig mintha tudná, én vagyok a "vezére", csak még inkább behúzódik a sarokba. Megdörgölve a szemét követeli, hogy meséljek neki el mindent, ami most itt zajlik és azt, hogy mi is vagyok valójában, honnan jöttem és miért.
"...A gyermek emlékezete olyan, mint a száraz villám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik..."
- Tudni akarod az igazat?... jól van. Elmondok mindent, de figyelmeztetlek! Nem foglak kímélni! Ha nem tudod megemészteni az egészet, ne sírj nekem! - kapok elő végül egy szál cigit, amit gyorsan a számba helyezek, majd meggyújtom annak végét. - 1872 januárjában születtem egy Ír származású anyától és egy horvát apától. Ennek köszönhető az is, hogy végül Horvátországba költöztünk, mivel kénytelenek voltunk oda menni, ahova apám vitt minket. Nem mondhattunk neki ellent már csak azért sem, mivel Vérfarkas volt, anyám rettegett tőle. És tekintettel arra, hogy a családja voltunk, bármit tehetett velünk. Két éves koromtól kezdve éltünk a horvátoknál úgy, hogy apám arra próbált engem edzeni, hogy egyszer én is a nyomdokaiba lépjek. Míg anyám ódzkodott tőle, addig én szerettem, hogy apám Vérfarkas, elvégre melyik gyerek nem szereti a nagy, bozontos kutyákat főleg úgy, hogy az a kutya az apja? Természetesen nem nyúlhattam hozzá, ilyenkor nem tartózkodott otthon a biztonságunk érdekében, viszont mindig ott volt velünk, figyelt minket. Én pedig láttam az égkék szempárt a fák mögött. Anyám félt tőle... nem akart vele lenni, tudta, hogy ebből semmi jó nem származhat már csak azért sem, mivel a mitológiák nem kifejezetten jólelkű, csodalényeknek állítják be a Vérfarkasokat. Tény és való, nem holmi dédelgetni való ölebek, így jó volt a megérzése. Csapdának, balszerencsének tartotta, így elkezdett a farkasok után szimatolni. Kiderült, többen vannak mint gondolta, alábecsülte az erejüket és képességeiket. Végül, mikor betöltöttem a tízet, én is segítettem neki. Mindig is imádtam az anyámat, így azt tartottam helyesnek, ha segítek neki. Rájöttünk, hogy több farkast átjár a mágia, van amelyik mágiaérzékeny, ám vannak olyanok is, kik nem. Egy nagy könyvünk tele volt a kutatásunkkal, amit mind odáig kiderítettünk róluk. Én voltam a gyerek Scherlok Holmes... jó érzés volt nyomozni egy megadott dolog után, amiről ráadásul hamar kiderült, koránt sem olyan veszélytelen, mint ahogy az eleinte gondoltuk. A legfurcsábbnak viszont azt tartottam, hogy annak ellenére, hogy anyám tartott apámtól, nem mert a közelébe menni, még is megszületett az öcsém, Aaron. Ezt követően anyám viszont meghalt, farkastámadás áldozatául esett.
"...A kétségbeesés azt gondolja, hogy elhallatszik a kiáltása minden messzeségre..."
- Fájt... napokig csak zokogtam, mint egy gyerek, akitől elvették a mackóját... Ohh, bárcsak ez történt volna. Egy játék mackóról nyilván hamarabb lemondtam volna, mint az anyámról, mikor ő volt az az ember, aki éltetett, aki képes volt a rosszban is meglátni a jót, csúnyában is a szépet. Fájt nélküle élni, voltak pillanatok, mikor én is azt kértem, bár utána mehetnék. Senki nem volt mellettem... anyám meghalt, apámat szó szerint elnyelte a föld, amit bár nem bántam, még is többre értékeltem volna az életet, ha magam mellett tudhatom legalább a gyász ideje alatt. Szükségem volt valakire, aki magához ölel, elvégre gyerek voltam nem? Egy gyerek, akiből kiűzték a szeretetet. Már nem volt kivel tanulmányozzam a Vérfarkasokat, így abbahagytam az egészet, megpróbáltam élni a tudattal, hogy körülöttem élnek... - mély sóhaj kíséretében csúszok le falnak vetett háttal a padlóra, hol guggolva pillantok le a mellettem kuporgó Shannonra. - Ennek ellenére, bár haragudtam a létező összes farkasra, mégis bennem élt a tudat, hogy anyám halálát ki kell deríteni. A rendőrök pusztán annyit mondtak, farkas támadás az oka, én viszont tudtam, valami más is van a háttérben. Olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor először láttam apám testvérét. Tudtam, hogy nem kifejezetten ember, hogy van benne valami, ami megtagadja az élőlények szabályát. Így hát... nyomozni kezdtem. Próbáltam kideríteni, hogy azon a napon anyám melyik égtájon járt, hogy miért merészkedett be az erdőbe. Hosszú napokig nem jutottam semmire, mígnem megjelent az apám, és elmesélte azt a teliholdas éjszakát... Telihold alkalmával nem egyszerű farkasok, akkor Vérfarkasok, kik nem tudják megkülönböztetni az emberi és az állati tevékenységeket. Apám támadásának áldozatául esett. Én pedig nem tudtam neki megbocsátani többet még akkor se, ha tudtam, apám milyen kínokat él át. Naiv gyerek voltam, elvették tőlem az anyámat, mit érdekelt engem más kínja? - Ezt eddig soha nem mesélted... - suttogja könnyekkel teli szemmel rám pillantva. Fél tőlem... tény és való. - Hogy mesélhettem volna el? Hisz... ekkor kezdődött minden! - És aztán? Mi történt? Meséld tovább!
"...Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját..."
- Anyám halála után úgy éreztem, nem sok értelme van annak, hogy a múltban éljek és csak azért folytassam a kis "tervünket", mert ő ezt akarná. Sokan gondolják úgy, hogy egy szerettünk halála után még mindig szeretné az halott illető, hogy folytassuk elhivatottságukat, de én nem éltem ennek az elvnek. Mi több, hülyeségnek tartottam, elvégre egy gyerek mi mást gondolhatna mint, hogy "anya halott, úgy se tudná megmondani, hogy folytassam". Ez volt az én elméletem, így inkább próbáltam azzal foglalkozni, hogy öcsém ne szerezzen tudomást a farkasok létezéséről, legalábbis a Vérfarkasokéról ne. Féltem, ha ő is tud róluk, ugyan abba a csapdába esik, amibe anyám is és utánuk megy... azt pedig nem éltem volna túl, ha az öcsémet is elvették volna tőlem, teljesen egyedül maradtam volna a nagyvilágban. Hat év elteltével már ezzel se kellett foglalkoznom. Apánk visszatért, és iskolába kezdett járatni, állítása szerint meg volt az eszem hozzá, hogy nagy emberé váljak a jövőben. Mintha felfogta volna a dolog komolyságot és több szerepet akart volna betölteni az életünkben úgy, hogy öcsém Aaron, nem is ismerte. Nem tagadom, a legtöbb nőnemű egyed elvolt ájulva tőlem. Anyám halála miatt csendes voltam, nem járt a szám állandóan, ezt pedig sokan díjazták. Komoly voltam, határozott és célom volt, hogy mivel elveszítettem azt az embert, aki a világot jelentette számomra, szerezzek valaki mást, aki a helyébe léphet. Lehet, hogy egy részről önzőség volt tőlem, elvégre nem várhatom el senkitől, hogy ha egyszer megismeri a múltamat, akkor továbbra is mellettem álljon. Bizonyos pontokat ezért is nem mondtam el... helyesebbnek tartottam, ha azt csak én élem meg.
"...A válság meghozza a változást. Az ember képes felülmúlni önmagát, ha tudatára ébred annak, hogy mit veszíthet..."
- Húsz évesen ismét visszatértem a Vérfarkasok tanulmányozásához, miután az apám eltűnt. Egyre többen bukkantak fel a környékünkön, gyanítottam, hogy apám volt az alfa, vagy ő is az alfa, akkor pedig nyoma veszett. Több fura szerzet jelent meg a verandánkon és vont kérdőre, hova lett. Én pedig mi mást is adhattam válaszul mint, hogy nem tudom? Fogalmam se volt, hova lett, abban viszont biztos voltam, hogy nem ment messzire, mintha egy különös, láthatatlan kapocs fűzött volna össze minket, ennek köszönhetően tudtunk, nincs messze a másik. Anyám halála után néha megjelent csak annyira, hogy két fiára vessen egy pillantást. Olyan volt mint egy kutya, aki időközönként ellenőrzi kölykeit a kutyaólban, meg vannak-e még. Én pedig úgy álltam hozzá, ahogy ő mi hozzánk. Nem létesítettem vele kapcsolatot, mert nem érdemelte meg. Tény, jobb volt, hogy nincs velünk, elvégre veszélyes volt, de néha válthatott volna pár szót a fiaival. Legalábbis akkor így gondoltam. De aztán... - egy pillanatra elkalandozva a múltban, a plafon felé fordítom a fejemet, mintha azon újra feléledne annak a pár napnak az eseménye. - Azt hittem könnyebb lesz... Egy bizonyos idő és kor után vonzottak a farkasok. Nem tudtam nélkülük élni, így felvettem a kapcsolatot az ott élő falka bétájával, akiről hamar kiderült, az apám testvére az. Apámmal nem volt képem beszélni, emellett nem volt a közelben, így inkább Cole-val tárgyaltam. Nem lett volna szabad, megtiltották neki, hogy átváltoztasson élő embereket, engem mégis megfertőzött. Először jónak, helyesnek tartottam, mivel együtt akartam lenni velük, tíz év múlva ismét tartozni akartam valakihez, igazából. És az, hogy Cole megharapott, új reményeket élesztett bennem, ami végül tévútra sodort... Azzal, hogy megharapott, számtalan olyan érzelmet és természetet vettem fel, melyek inkább Cole-ra voltak jellemzők, rám pedig egyáltalán nem. A jól nevelt, szófogadó, mosolygós srác eltűnt, helyette jött az, aki most vagyok. Akaratos, makacs, vad és... nem kifejezetten vagyok oda embertársaimért mert tudom, én is élhettem volna pár évet úgy. Tény, hogy így jóval hosszabb ideig lehetek itt, mégis, eldobnám ezt a létet azért, amit akkor élhettem volna. Első átváltozásom alkalmával Cole bezárkózott velem a pincébe. Öcsémet átvitte a nagyszüleinkhez azzal a felszólítással, hogy engem elvisz valahova... erről komolyabban nem tájékoztatott, a lényege ez volt. Apám nem volt még mindig sehol, nem is tudott arról, mi lett belőlem. Kínok közepette vonaglottam a földön, de Cole mentségére legyen, segített nekem. De mind azok ellenére, hogy éreztem a jelenlétét, egyedül voltam, fájt és végül kinyílt a pince ajtaja... megjelent az akkor tíz éves öcsém a pincében! Nem értettem, mit keres ott. Mind két énem ordított. Az emberi azért, hogy tűnjön innen. Nem értettem, miért keresett fel, nem tudtam felfogni, miért nem ment el. Óvni akartam, oda akartam szaladni hozzá és megnyugtatni, nincs semmi baj. Viszont... a másik létem, a dühöngő farkas szét akarta tépni. Meg akarta ízlelni a vérét, látni akarta a vörös nedvűt, mely a torkából szivárogna ki, ha feltéptem volna. Már csak ez a tudat, a vérszomj és erőszak megpecsételte a farkasokról keltett véleményemet. Utáltam magam. Nem csak magamat, az összeset. Cole-t, az apámat, mindet! Rettegtem a további átváltozástól. Minden egyes alkalommal, mikor a bestia felülkerekedett emberi énemen, harcoltam vele. De az ember sokkal, sokkal gyengébbnek bizonyult. Mindenki erős férfinak tartott, nem csak fizikailag, de szellemileg is... ennek ellenére nem voltam elég erős, hogy a farkast távol tartsam magamtól. Adott napokon a földön feküdtem és vergődtem Cole társaságában, majd pár óra elteltével ugyan ott voltam meztelenül, a sarokban kuporogva. Úgy, mint most te... - mutatok rá.
"... A változás mindig meghozza a maga gyümölcsét..."
- Lehet, hogy egy átoknak, egy véres billognak tudtam eleinte felfogni a farkas létet, de végül rájöttem arra is, hogy megvan a maga szépsége is... Ez most tudom, hülyén hangzik, de igaz. Magányos farkas lettem, nem akartam a falkában élni. Akaratos voltam, makacs. Ellenszegültem mind a béta, mind pedig az alfa, az apám szabályainak. Kezdett kirajzolódni az igazi énem, akit a farkas hozott magával, hála nagybátyámnak. Sokkal makacsabb, arrogánsabb, akaratosabb voltam annál, mint, hogy más befolyása alatt éljek. Irányító személy voltam, nem pedig olyan, akit irányítanak. Mind emellett nem tudtam azzal a férfival, farkassal egy falkában tartózkodni, aki elvette tőlem az emberi életet és a másikkal, aki anyámtól a bármily nemű élhetőség lehetőségét. Öcsém, Aaron apám szüleihez került, a nagyszülők nevelték, én pedig nem tartottam fontosnak, hogy előkelő helyen szerepeljek az életében. Nem érdemeltem meg. Továbbra is megakartam óvni magamtól, a többi farkastól, akik rajtam keresztül léphetnek vele kapcsolatba. Így elmentem... persze ezt is ki kellett "érdemelnem". Apám ekkor már ismét az ő territóriumában tartózkodott, visszatért. Én pedig megállás nélkül szívtam a vérét, mígnem elküldött. Én pedig nem tétováztam tovább. Megvolt rá a lehetősége, hogy megöljön, de nyilván azért nem tette, mert az ő vére vagyok. Ennyivel legalább megúsztam. Elindultam hát nyugatnak, Olaszországba. Úristen, el se tudom mondani, milyen jó volt ott lenni... nem függtem senkitől, a szabad utamat járhattam, mint egy agglegény - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, amit már hosszú, hosszú hónapok óta nem lehetett látni. Manapság nem vagyok kifejezetten emberszerető, inkább emberkerülő, így eltávolodok még azoktól is, akiktől eddig függöttem. - Tíz évet töltöttem Olaszországban, majd amolyan felderítés céljából, hazalátogattam. Ekkor szereztem tudomást apám haláláról és arról, hogy öcsém is farkas lett. Tudtam, hogy nem óvhatom meg ettől a... hogy is fogalmazzak? Sorstól? Igen, talán ez a megfelelő. Nem védhettem meg tőle, tudtam, hogy vonzani fogják a farkasok, majd ő is közéjük áll. Viszont amennyire tisztában voltam ezzel, ugyan annyira átkoztam is. Nem beszéltünk többet. Tudtam, hogy ő kereste fel őket és állíttatta magát a falkába. Innentől pedig nem volt miről beszélni. Nem akartam még egy olyan embert számon tartani az életemben, aki hibát hibára halmozva éli egy másik lény életét. A farkasét.
"...Minden út vezet valahová, míg véget nem ér..."
- Ekkor döntöttem úgy, hogy nem akarok többet látni a családomból, abból, aki én is lehettem volna. Elindultam északnak. Magányos voltam, vagyok, és még leszek is egy darabig. Próbáltam felkeresni olyan embereket, amilyen én is vagyok, hogy aztán szövetséget kössek velük, magam mellé állítsam őket, hogy aztán együtt megtalálva egy falkát, beolvadhassunk a tömegbe. De nem volt elég tapasztalatom, emellett Németország határában elveszítettem a követett szagokat. Viszont mind végig nyomon követtem a te családod életét, történetét. Sikerült kiderítenem, hogy anyám családfája a gyökere a Christopheréknek. Így kötöttem ki itt, nálatok két évvel ez előtt. Apád olyan lelkesen nyitott nekem ajtót, mintha már ezer éve ismerne, mintha mindig is tudott volna a létezésemről. Furcsa, szokatlan érzés volt, hogy végre találtam egy embert, akire számíthatok, aki bár tud arról, mi is vagyok valójában, még sem lök el magától, nem úgy néz rám mint egy betolakodóra, egy állatra. És ez furcsa, bizsergető elégedettséggel töltött el. Jól esett, hogy végre tartozhattam valahova, hogy van pár ember, akit magam mellett tudhatok, ahol stabilan állhatok, mert nem fognak elárulni. Bár, hogy is árulhattak volna el, ha egyszer apád tudott csak arról, hogy mi vagyok... ja és persze a kutyád, Rutie. De ő aligha tudta volna kifecsegni a titkomat. Hidd el Shannon! Én nem akartam se hazudni neked, se eltitkolni előled... de nem jobb érzés, még mindig tudatlannak lenned? Most, hogy ezt megtudtad és a részese lettél, kénytelen leszel belefolyni ebbe te is.
"...Ha belenézel a farkas szemébe a saját lelkedet látod. Remélem tetszik amit látsz..."
- A kis csapat összekalapálása nem ment könnyen. Tudod... összesen hat farkas volt, aki mellém állt, hogy majd ha esetlegesen találunk egy arra alkalmas falkát, akkor beolvadunk, de mind más életet akart. Ketten nem bírtak egymással, így én dobtam el őket magamtól és folytattam az utam egyedül. Volt, aki inkább volt magányos és haladt a maga elképzelése nyomán. Én pedig úgy döntöttem, eljövök ide hozzátok, itt nem lesz szükségem csapatra, nagyfiú voltam, tudtam vigyázni magamra. Ezt egészen mostanáig így gondoltam, most viszont látom, ez nem így van. Kell nekem egy falka, ahol otthon érezhetem magam, elvégre tartja a mondás, "A falka ereje a farkas,és a farkas ereje a falka". Ha nincs falkám, erőm sincs... Talán ezen önzőségből döntöttem úgy, hogy belőled is farkast csinálok. Függök tőled, kellesz nekem nem csak, mint tag! Nélküled nem fogok falkataggá vélni sehol! Tudod jól, mit érzek irántad, azt pedig nem bírnám ki, ha hamarabb halnál meg, mint én. Tudod... önző, alattomos ember vagyok, szükségem van arra, hogy valaki mellettem legyen és egyengesse utamat. Lehet, hogy megkapnám a jövendőbeli alfámtól a fejmosást, de az nem lenne elég. Sajnálom, hogy te lettél a szenvedő alany. És azt is, hogy az apád erre a sorsra jutott... De együtt tudunk felejteni! Elmegyünk! - hangom határozottan cseng, szemem vadul csillog, miközben befordulok elé, hogy a szemembe nézhessen. - Alaszkába megyünk, ott senki nem fog keresni minket! - emelem tekintetét magam felé az állánál fogva, majd egy óvatos mosolyt küldve felé folytatom. - Elfelejtünk mindent és mindenkit, új életet kezdünk! - biztatom, majd szorosan magamhoz ölelem remélve, nem lök el magától.
Amiket szeret: - Aludni - Olvasni(nem hülye gyerek) - Kirándulni(ezt jobbára négy lábon, és inkább felderítésnek mondaná) - Mértéktelenül enni - Kávét inni a nap bármely szakaszában - Mostohahúgát Shannont(meglepő módon nem testvéri szeretetből) - Többször tudatni Shannel, hogy jelenleg ő a "vezére", nem pedig a lány az övé
Amiket ki nem állhat: - Vértestvérét - "Teremtőjét" - Virágokat - Fűszereket - Ezüstöt - Macskákat... (rendszeresen fogyasztja őket átváltozásakor) - Gyerekeket - Bazsalikomot - Levendulát
Rövidtávú célok: Megbékíteni Shannont, bevezetni a farkasok életébe
Középtávú célok: Megtalálni a fivérét, vagy megbékélni vele vagy jól fejbe vágni
Hosszútávú célok: Bekerülni egy falkába, aki elfogadja még annak ellenére is, hogy egy nagyszájú arrogáns alak, ki mindig utál mindenkit legyen annak négy vagy két lába
Forrásmegjelölés: Saját "alkotás" //visszahozott karakter//
Hirdető: Társoldal hirdető... eleinte... most már a saját fejem vezet ide minden alkalommal : )
Kezdőlap
