Végre nem a szállodában kuksol, igaz, ha sürgősen távozni akart, akkor biztos, hogy addig rágta valakinek a fülét, míg nem ment vele, így azért nem panaszkodik. Na de most... most egy katonai támaszponton rohangál, és ráadásul nem is egy mentorral, nem Brodyval, hanem Braddel. Ez már önmagában is csoda, eddig ugyanis még semmit nem csináltak együtt, mert a férfi túl elfoglalt volt, de nagyon nem esett kétségbe emiatt, feltalálta magát. Amíg az apja mászkált, lecserélte az összes mentort neki tetszőkre, azaz olyanokra, akik tényleg tudnak, akiktől tényleg tanulhat. Nem nagyon kérdez, nem is beszélget, de vidáman kotor előre, mert hát na, érdekli, mi van a hangárban. Ja, hogy most örülnie kellene, és ölelgetnie Bradet, mert végre ráér? Áááá, ő nem az a típus, ő előbb vágná csípőre a kezét, hogy megkérdezze, rájött arra, van egy hülye szőrcsomós tartozéka is? Mégsem teszi meg, inkább a sapkát igazgatja, amit félúton szerzett be, és eldöntötte, neki jól áll, de ettől még nem lesz katona, mert nem. Az neki túl kötött dolog, és azt sosem viselte el. Kíváncsian nézelődik, farkasa már rég körbeszaglászott mindent, és élvezi a rohangálást. Nem is akarja visszafogni, most nem. A zsebeit telepakolta gumicukorral, sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség, mert na, az édességmániájáról azért sem mondott le. Az lehet, hogy simán elfér Bradley hóna alatt, de jelenleg hatszor körbejárja, mire beéri őt, úgy elinalt előre. Mit fognak itt csinálni? Fogalma sincs, de ha egy katonai támaszponton vannak, akkor biztosan nem csigát keresni, viszont reméli, hogy nem egy vadászgép fog rajta áthajtani és nem is egy harckocsi. Ha meg lelövik, majd meggyógyul... egyszer, nem fog kiakadni rajta, de azért biztosan morcos lesz.
A katonsag árajánlatot kért a cégemtől egy kis biztonságtechnikai újításra az egyik hangárral kapcsolatosan. A megbízóval megegyeztem, hogy bejárom a területet, megnézem a mostani berendezést és majd csak utána adok árajánlatot, mivel látni akarom a helyet. Ray szólt pár szót, hogy ez lehetséges legyen, ő kezeskedik a megbízhatóságomért. Ami azért eléggé vicces, de most ebbe nem megyek bele. A lényeg, hogy meló van, ami pénzt hozhat nekem, és bejárást kaptam egy olyan részre ahol csak úgy nem mászkálhatnék, amúgy is van itt pár dolog, ami érdekel. Norinat is magammal vittem, elvégre felelős szülő lennék, vagy mi a fene, szóval, ideje rá is időt szakítanom, pláne, hogy szóltak rendezkedik a mentoraival kapcsolatban, szóval, ideje felszívnom magam, és apai teendők elé vetni szerény személyemet. Nem, nyugalom, nem az ép apukája díjra hajtok, csak ideje időt szakítanom rá, hogy vele is kezdhessek valamit, ha már beharaptam a kis vakarcsot. Lazán közöltem, hogy a lányom, és az iskolai szünet miatt van velem, így beengedték, a papírra a Norina Glover név került fel, nem kértek tőle semmilyen igazolványt, hála Ray közbenjárásának. Jut eszembe, lehet, kellenének neki új papírok, amin az én mostani nevem is rajta van, mielőtt valami átkozott hatóság problémázásba kezdene. Még én jegyzetelgetek a tabletembe, addig hagyom, hogy a kölyök rohangásszon, a frissen szerzett sapkájában, fél szemem azért rajta van és mikor épp egy tank előtt vacakol, mellé lépek, a grabancánál megfogom, és magam után húzom, enyhén megemelve. - Nem most kellene kipróbálnod, milyen matricának lenni. – Szólok rá a gyerekre, mikor elengedem, és irányba állítom, hogy menjen befelé a hangárba. Fél szemem még mindig rajta van, közben az emberre nézek, aki magyaráz nekem, és jó másfél fejjel alacsonyabb nálam. Kopaszodó, pocakosodó ezredes. EZ ezredes?! Inkább egy puha boxzsák… Csoda, hogy a háta mögött kiröhögik az emberei?! - Bájos kisleány. – Jegyzi meg a tiszt, én meg csak dünnyögök, egy ja köszt, aztán inkább a hangárra figyelek.
Nem nagyon foglalkozik azzal, hogy Bradely mit alkot, azaz látszólag nem, mert nagyon is figyel. Ha ő biztonságtechnikai cuccokat gyárt, akkor majd ő szabotálja mindet, mert az jó muri, és egyből kiderül, hogy mik a hiányosságok. A mozgásérzékelőket már tesztelte, ha másodperc/centiméterenként halad, akkor az a bigyó nem jelzi ki. A kamerák legnagyobb ellensége a purhab, a read reléké a fém, vagyis ha lenyomja, akkor nyugodtan nyithat ajtót, mert az a kutyának sem tűnik fel. Persze ezeket elfelejtette megosztani Bradely-vel, mert nem volt rá eddig idő, meg minek mondja, ha nem kérdezi? Sok mindenről nem számolt be, arról sem többek között, hogy megtalálta a két mentorát, illetve ki is egészítette Ronyval gyorsan, ha már olyan rendes volt vele. Azóta halad, érzi, fejlődik, és végre nem kell hülyeségeket hallgatnia. Majd elmondja, ha itt lesz az ideje. Most éppen azt a helyzetet próbálja megemészteni, hogy az apja magával hozta, mert ilyen még nem volt, és naná, hogy egy tankot szemel ki magának azonnal, azaz szemelne, ha nem ragadnák meg, és cipelnék el onnan. -Ezzel már lehet tarolni, tudtad? Ez egy Abrams, marha jó kis páncéllal. Acél és kerámia tö9bbnyire, de fel lehet szerelni reaktívval is. 120mm-es az ágyúja, de marha nehéz, mert hát na. A lövegek meg, mehet bele minden, de a kommulatív a legjobb. A géppityuja ott fent12,7 mm-es, ami mozgatható, mert csúszótalpas. Meg van egy Browning is rajta, az nagyot szól, na meg egy kombinált 7,62 mm-es ami nem manuális irányítású. De van még ködgránátvetője is, szám szerint 2, mindkettő 6 csöves, és marha jó, mert elrejti a harckocsit az infra előtt is. És marha praktikus, mert hajtható gázolajjal meg brenyával és kerozinnal is, hatsebességes, gázturbinás mocija van, kettő hátramenet, 4 előre. Ugyan nem a sebességéről híres, de azért nem is olyan rossz a teljesítménye. 60 tonna körül van a súlya, hát ha ez úgy beindul alattad amikor ráállsz, húúúú, állati. Kész kiselőadást tart a tankról, mert lehet, meglepő, de imádja őket, és bizony a többségükről szinte mindent tud, kivéve vezetni. De elcipelik, hát jó, akkor nem lesz graffity az aszfalton, helyette figyeli, Bradley mit ügyködik a gépén, és beviharzik a hangárba. Köszön az ott lévő tisztnek, és igen, Tud ő olyan ártatlan angyali képes is mosolyogni, hogy csak na.
Elgondolkoztam már azon, hogy Norin tesztelek pár cuccot, mozgásérzékelőt, lézert és egyebeket, meg pár fegyvert is, illetve egy kis elektromos kerítést, és kilincsbe vezetett áramos megoldást. Neki úgy is tanulnia kell a regenerációt, nekem meg kell egy alany, akin tesztelhetem a kütyüket és a módosításokat. A Hotelnek speciális rendszert akarok készíteni, ami kívül tartja az illetékteleneket, amúgy is az Orfeumra is új berendezések kellenek majd, mivel a nyomorult hegyiek belepiszkáltak és nem kevés kárt okoztak benne. Egy pillanatra leteszem a tabletemet, és a kölyökre függesztem a tekintetemet. Soha az életben nem volt kölyköm, Angelina szeretett volna, de mint farkasnak nem lehetett. Most erre tessék, nekem van egy kölyköm, és azt sem tudom, mit kezdjek vele úgy igazán. Csak azt tudom, hogy a felelősség az enyém, és ki kell, találjam, mit és merre vele, ráadásul meg is kellene ismernem, mert eddig nem volt rá időm. Vállalkozás beindítás, megbízások, felmérések, Castor, a falka, és a magánügyeim. Ezekbe eddig nem fért bele a gyerek. A tank közeléből elcipelem, mert az álló darabra úgy ráfüggesztette a tekintetét, hogy a mozgót nem vette észre és rém ciki lenne, ha most lapulna a kezem alatt palacsintává, szóval inkább felkaptam és cipeltem magammal, miközben hallgattam én is és az ezredes is mit magyaráz. - Való igaz, de van ennél jobb gép is. Azonban ez se megy sokra, egy vadászgéppel szemben, egy bomba a tetejére, vagy egy aknamező alá, és már is gondban van. – Ott voltam az első világháborúban, tudom, miről beszélek, legyenek a tankok bármennyire is fejlettek, ezeket nem fogják tudni kivédeni. Az ezredes csak mereszti a szemeit. – Az én lányom. – Szólalok meg és magamra erőltetek egy büszke apai mosolyt a látszat kedvéért. – Kitesz négy fiút is a kisasszony. – Toldom még meg, aztán a gyerekre nézek. Ha így vágja, hogy mi van itt mellettünk, akkor tesztelem. - Nori, jobbról balra, meséld, el mik vannak felsorakoztatva. – Nézek a gyerekre, én is tudom mit látok, de kíváncsi vagyok, meddig terjed az érdeklődése. Közben szemügyre veszem a hangár tetejét is, és innen az ajtókat.
Ahogy húzzák, nézi az elhaladó tankot, hát oké, úgy látszik megsüketült, mert ezt nem hallotta közeledni, vagyis túlságosan belemerült az Abrams tanulmányozásába. Persze a szája azért nem áll be, mert ha megtenné, minden bizonnyal beteg lenne. -Ó, mindennek van ellenfele, de azért az aknák ellen az újabb harckocsik már védve vannak, tehát ha ráfut sem tesz benne kárt, sőt, a T72-es óta már a napalmmal szemben is védekeznek, tehát olyan a páncélzat, hogy az ne tudja megolvasztani, vagyis ha ezt nézem, akkor hiába a bomba, lehet, kimozdítja a tankot, felborítja, de nem hullik atomjaira. Oké, az időveszteség az ellenségnek kedvez, ez igaz. Viszont a vadászgép... ha nem a legújabb lopakodó, ami a gyémánt alakja miatt visszaveri a radar sugarait, akkor bizony a mostani legfejlettebb rendszerek simán látják, de a legújabbat nem. Na egy olyan már döfi, de nem az F117-es, az túl nagy volt, és ma már elavult. No meg ember vezérli, tehát ha kilövik, elmurdelt. Persze mi a legújabb? Az, amit hadrendbe állítanak, vagy az, ami már rég készen van, csak még hallgatnak róla és tesztelik? Elgondolkodik egy pillanatra, mert ez mindig így van. Valamit bedobnak a köztudatba, és közben már rég sokkal előrébb járnak a tervezésben, kivitelezésben, mint bárki is hinné. Csípőre teszi a kezét, közben azt figyeli, hogyan áll fel a rámpa segítségével az a harckocsi a szállítóra, ami majdnem kivasalta. Ügyes, pedig az még botkormányos, és azt sokkal nehezebb irányítani. Nem semmi. Fél füllel hallja Bradley magyarázatát, ezért megerősítésképpen bólogat egy sort, hogy bizony, az apjának igaza van. -Ott 4 kamera, meg 4 mozgásérzékelő, azt láttam. Azon kívül meg van ott még egy Abrams, mögötte vagy 10 Leopard 2-es, egy Challenger 2-es, itt előttem ugye még egy Abrams, ami majdnem kivasalt, az egy T 90-es volt, amit még mindig a világ legjobbjának tartanak. Az Abrams mögött ismét egy Leopard 2-es, mögötte T-90-esek, ezen kívül van még pár K2-es is, egy koreai harckocsi ott hátul. Pluszban a páncélozott szállító járművek, a Marder, a BMP-k. De erről meg vita van, hogy melyik jobb, ha lánctalpas, vagy kerekes? Na ez egy nagyon jó kérdés, de szerintem terepfüggő. És akkor még vannak ott is kamerák, mozgásérzékelők, és hátul két ember, aki szerel. De hol vannak a repcsik? Melyik hangárban? Felsorolja, bár a BMP-kbe nem mélyedt bele, így felőle az lehet egy típus is, na meg több, bár ez így nem egészen igaz, hiszen látja a különbséget. A harckocsikat viszont felsorolja, azzal nincsen problémája, aztán kérdőn néz Bradley-re. A repülők is érdeklik, már látvány szintjén, mert azok mások, ő meg nem lesz pilóta, ennyire egyszerű. Persze nem ezért jöttek ide, de hát na. A feje felett is van egy kamera, ami térfigyelős, teljes fordulatra képes, viszont nem érdekli. Most vár, míg az apja kitalálja, mit akar.
A tankok és a többi cucc sosem hozott lázba. Különösen azóta nem, hogy volt alkalmam farkasszemet nézni néhánnyal, és valahogy nem nyerték el a tetszésemet. Engem jobban érdekelnek a számítástechnikai és biztonságtechnikai kütyük és szerkezetek ezeknél. Elhallgatom Norinat ahogy keni-vágja a dolgot és tart egy kis bemutató, arról, hogy mi is van körülöttünk.
- Manapság mindennek megvan az ellenszere, szinte biztos, hogy van már valami, ami egy ilyen tankot is darabjaira szed szét. Mellesleg egy fentről indított rakétát ne becsülj le. – Vetem ellen, mivel úgy gondolom, hogy egy megfelelő töltettel rendelkező rakéta, lazán széttépheti a tankot. De nem akarok ezzel kapcsolatban vitába keveredni senkivel sem, annyira azért nem izgat a dolog.
- Új beléptető rendszerre lesz szükség, a mostani bőven elavult, még a gyerek is lazán kijátszaná. – Kezdek el hangosan gondolkozni, a kamerákat is le kell cserélni, vannak már ennél sokkal jobbak is, itt, ahogy elnézem egy ideje nem volt renováció. Jó persze, Fairbanks nem egy pezsgő város, aminek nagyon kellene számolnia egy támadással, vagy egy háború kitörésekor első számú célpont lenne, de ettől még nem ártana, ha gyakrabban frissítenék a biztonsági technikát.
Pár szót váltok az ezredessel, mik az elképzelései, nekem mik az elgondolásaim, és mi az amit bele lehet tenni aba a keretbe amit ő akar, és mi az amit még bele kellene tenni, ha valóban használható és korszerű rendszert akar, így alkudozom vele néhány mondat erejéig. Ez eltart pár percig, addig a kölyökkel nem foglalkozom, csak a szemem sarkából pillantok rá néha, hogy tudjam, merre van, ugyan is a pajzsom most teljesen fel van húzva.
Az árajánlatot majd e-mailben átküldöm az ezredesnek, most nem akarok azzal kalkulálni, meg különben is az árak állandóan mozognak és változnak. Amint megvagyok a hangár felmérésével, a gyerekhez fordulok.
- Vadászgépek? – Az ezredesnek tetszik Norina lelkesedése és szövegelése, és jelen pillanatban büszkén mutogatná, hogy milyen gépeik vannak még, és közben jár a szája, hogy az ő unokáit csak a számítógép érdekli, de semmi más, és milyen szerencsés vagyok egy ilyen gyerekkel, mint amilyen nekem is van. Na ja, csak ez az ember kb semmit sem tud, de nem forszírozom a dolgot, megtanultam már mikor kell bölcsen hallgatni.
- Ezek után visszamegyünk az irodába, elhozok még pár dolgot, és utána foglalkozom veled, komolyabban. – Vagyis következik egy kis trénin ala Bradley módra. Ami nem lesz habos pite.
-Hát jó, de csak akkor jó, ha nyomkövetős, de az is kijátszható. Asszem. Mondjuk az tök gáz, hogy minden gépies, mert az emberek lassan nem gondolkodnak. Oké. Ő nem becsül le semmit, tulajdonképpen a biztonságtechnika is akkor jó, ha aki műveli, előtte betörő volt, mert azok amúgy is egy lépéssel előrébb járnak. Mire kijön valami, már rég tudják, hogyan lehet feltörni. -Ezeket itt? Lehet, nem tudom. Nem próbálta még, de az nem azt jelenti, hogy nem is fogja. Na jó, talán nem egy katonai támaszponton kellene szórakozni ilyesmivel, de azért megnézné Castor arcát, ha hazaállítana egy harckocsival és beállítaná a hotel elé. Na akkor lenne igazán balhé, pedig halál jól mutatna a parkolóban. A többi nem érdekli, mivel a férfiak beszélgetnek, ő már rég egy harckocsi tetején trónol, és onnan figyeli a szerelőket. Van amit kiszúr, és ezt majd lehet, elmondja az apjának is, de nem itt és nem most. A falnak is füle van, és üzenni meg nem igazán tudna, így kihagyja. -Aha, azok. Vannak szép példányok belőlük. Kár, hogy a radarok kijátszása végett elcsúfítják őket, és már nem is repülő kinézetük van. De ez nem az ő baja, és mivel sosem lesz katona, így nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel tovább. Az ezredes valamiről áradozik, de nem rá figyel, hanem valami egészen másra, és mivel Bradley úgy dönt, hogy indulnak, hát itt kell hogy hagyja a monstrumokat. Kár érte, még elnézegette volna őket. -Tényleg? Most nem lesz annyi melód? Szuper. Ennyit arról, hogy nagyon megijedt volna a hír hallatán, sőt. Az, hogy előveszik valamiért, az sem zavarja, frappáns válasza van mindenre, kivéve amikor nem, de az nagyon ritka. Ha meg összetörik, majd meggyógyul, nincs miért aggódnia, mehetnek is. Elköszön az ezredestől, és visszafelé kb. ugyanolyan elánnal indul el, mint ahogy errefelé jött, vagyis háromszor megelőzi az apját, mire kiér.
- Ha nekik a robotizálás kell, hát csak tessék, csak arra nem gondolnak, hogy magukkal csellóznak, ki ha megteszik. Ember nélkül nem lehetne dolgozni, egy gép sosem fogja tudni azokat a képességeket birtokolni, amit egy ember. A matematika alapján nem lehet minden helyzetet mérlegelni. – Nem vagyok a robotika híve, de azért szeretem a kütyüket, viszont azok nem akarják átvenni a helyemet. Mellesleg az emberek azt csinálnak, amit csak akarnak, ha olyan ostobák, hogy mindent gépesíteni akarnak. Felőlem, a gépeket amúgy is könnyebb átverni és kiiktatni, mint egy embert. Viszont Norinaval szemben azt is tudom, hogy még ő úgy gondolja, hogy egy tank szinte legyőzhetetlen, én tudom, hogy ez nem igaz, mindennek megvan a maga gyenge pontja, nincs olyan, hogy nincs. Elég azt megtalálni, és már is kiiktattad azt az átkozott masinát. De erről nem itt és nem is most fogok vele beszélni, ezt nem kell hallania az embernek.
Megvonom a vállam a repülőket illetően, hogy elcsúfulnak a cél érdekében, hogy ne lehessen őket egy könnyen radarvégre keríteni. A cél érdekében sok mindenen változtatni kell és tudni is kell változni, idomulni. De ezt magyarázd el egy gépnek. Mind egy.
Még át ballagunk a bemutatós gépekhez, amik a szabad ég alatt pihennek, addig válaszolok a gyereknek.
- Úgy igazítottam a dolgaim, hogy beleférj. – Muszáj volt, elvégre ő az én felelősségem, és mellesleg, ha valami bajt csinál azt Castor rajtam is le akarja majd verni, aminek nem feltétlen lesz jó vége, így jobb megelőzni a bajt és időt szánni a kölyökre. Odakint, azok a gépek pihennek, amikkel a repülős napokon és a nagy nemzeti ünnepeken szoktak parádézni, az ezredes úgy látszik nem olyan sült bolond, mint aminek tűnik, a komolyabb gépek közelébe nem enged civileket. Ezek a gépek nem olyan érdekesek, így hamarosan a távozás mellett döntök, és elindulunk kifelé, Norina természetesen csavarog, de még szem előtt van, addig nem szólok rá. A tabletetelrakom, és besüllyesztem a táskámba, majd bevágódok a kocsim kormánya mögé.
- Kösd be magad. – Szólok rá a gyerekre, és addig nem indulunk el, még Nori meg nem teszi, amit kértem tőle, nem mintha attól félnék, hogy gond lesz, sokkal inkább nem akarom kifizetni a borsos büntetési díjat.
Amikor az északi félgömb nagy részén már tombol a nyár, akkor végre hozzánk is megérkezett a tavasz! Legalábbis azt hiszem, méltán mondhatjuk, tekintve, hogy már lassan napi szinten kúszik a hőmérő higanyszála a 0 fok fölé... Ennek örömére pedig úgy döntöttem, újra felfedezem a várost! Ehhez pedig első dolgom volt venni egy kerékpárt - volt nekem azelőtt is, hogy Japánba utaztam volna, de mire hazaértem, kedves kis családom délre költözött, én pedig inkább nem akarom tudni, mi lett szerencsétlen régi, lestrapált kétkerekűmmel. Mindegy, van új, szép, jó, és még egy nyolcas sincs egyik keréken sem, szóval... Bringázásra fel! Leszáguldottam a hegyről, keresztül a városon, hogy ott aztán találomra forduljak egyik, kevésbé forgalmas utcából a másikba, mígnem azon kaptam magam, hogy sikerült olyan részt találni a városban, ami így, több évnyi ittélés után is ismeretlennek tűnt számomra... - Fort Wainwright? -pislogtam nagyokat az ismertető táblára a hatalmas, nyitott kapuk mellett, és bár a név ismerős volt, kellett némi idő, mire összeraktam magamban, hogy honnan. Hát ugyan honnan, Payne kedves dédapjától, nagynénjétől, meg a város fakírkolóniájának - kis túlzással - a feléről... Így már egyből felcsillantak a szemeim, és mivel őrt azt sehol sem láttam, sem figyelmeztető táblát, hogy tilos lenne bemenni, így aztán megindultam... Hogy fél órával később már az egyik hangárban rójam a köröket, ezer wattos vigyorral a képemen. Néha még el is kiáltottam magam, kipróbálva, milyen a hely akusztikája, majd miután jóváírtam magamban, hogy ez bizony marha jó, nekiálltam a körbe-körbe tekerés közben Vivaldit fütyörészni, csak hogy ne legyen már olyan nagy a csend... Istenem, hogy milyen gyönyörűen visszhangzik!
A semmittevés a legrosszabb. Oké, a fronton is vannak ilyen napok, de mégsem nyugodhat az ember igazán, résen kell lennie... - Én magam idehaza sem működök máshogy, hiába kellett a fegyvereimtől orvosi utasításra nemrégiben megválnom. Szóval hiába nincs parancs, hiába tűnik mindez csupán egy nyugis délutánnak, én mégis úgy járok-kelek az épületek között, mint akire bármelyik pillanatban lőhetnek. Világos tekintetem lévén a pillantásom talán még riadtabbnak, űzöttebbnek tűnik, ahogy a hangárok felé araszolok, vasmadaram "otthona" felé, hátha a gépek olajos szaga, az ismerős közeg megnyugvást hoz, biztonságérzetet ad... Igen ám, de ahelyett, hogy mindez eljönne, vérnyomásom is a magasba szökik, meghallva, hogy valaki van bent a hangárban. Elgondolkozom, kinek a gépe van még a hatosban, de egy olyat se tudnék megnevezni, aki Vivaldit fütyülne disznó viccek mesélése és pajzán nóták dúdolása helyett, ami azt illeti. Picsába, hogy nincs nálam semmi fegyver! Egy, a bejárat melletti polcokon felejtett Stillson kulcsot kapok hát fel, biztos, ami tuti alapon és igyekszem lassú, csendes léptekkel haladni... De egyúttal a hang forrása is halad, a természet törvényeinek köszönhetően elkerülhetetlen hát, hogy összetalálkozzunk. - Megállj ott, ahol vagy! - Ennyi szalad ki csupán torkomból a vörös üstök okozta meglepettségben, s a kulcsot úgy tartom magam előtt kinyújtott kézzel, mintha valami pöröly lenne, melyet a következő pillanatban meglendítve a másik fejét veszem majd célba, ha nem engedelmeskedik a kérésnek.
Mint valami álomvilágban élő óvodás lurkó, olyan lelkesedéssel tekerek körbe-körbe a hatalmas hangárban, és még az sem zavar különösebben, hogy egy-egy helikopter vagy kisebb repülőgép mellett, vagy épp szárnya alatt húzok el nagy sebességgel. Egyébként is, hol máshol találna az ember ilyen király „pályát”? Ekkora sima betonfelületet… Mint ha a mennyországban tekernék, vagy nem is tudom… Kár, hogy nem tart sokáig. Amennyire belemerülök a tekerésbe, észre sem veszem, hogy már nem vagyok egyedül, társaságom akadt – még ha nem is a legbarátságosabb fajtából… Ahogy pedig elém kerül elkiáltja magát, mint ha valami rendőr, betörő, vagy gyilkos lenne, én úgy markolok rá reflexből mindkét fékre – nagy pechemre, mert így a fizikai törvényeinek engedelmeskedve állok fejre a vadonatúj kerékpárommal. Ahogy csattanok a betonon, még gurulok is néhány lépésnyit, mielőtt döglött béka módjára elterülnék a betonon. Aucs… Ez fájt! Hogy eltört-e valamim, arról egyelőre még képtelen lennék nyilatkozni, azt azonban már most érzem, hogy csak úgy sajog a fél oldalam, ahogy a zsibbadtság lassú „méregként” áramlik egyre tova. Valahogy azért mégiscsak sikerül feltápászkodnom, nagy nehézségek árán, és csak most kapcsolok – basszuskulcs, a csaj… Riadtan kapom jobbra-balra a fejem, a tekintetemmel őt keresve, volt-e annyi lélekjelenléte, hogy kikerüljön, vagy elugorjon a szaltóm elől, vagy sikerült őt is magammal sodornom a lendülettel? Mert akkor remélem, nincsen bekamerázva a hely, biztos olyan díjnyertes esést mutattunk be, amit bármelyik műjégtáncos pár megirigyelhetne. - Asszonyom? Khm… izé… akarom mondani, hahó… jól vagy? Ugye nem sérültél meg? Hívjak segítséget? - jó vicc, vak vezet világtalant, de na... azért próbálom szóban is kideríteni, hogy vele rózsásabb-e a helyzet, mint itt lenn a földön, nálam.
A hozzászólást Philip Abraham Harwell összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 16, 2015 4:11 pm-kor.
Kissé későn érkezik felszólításom úgy fest, már ami a féktávot illeti, mert a kölyöknek - igen, határozottan suhancos képe van, s a viselkedése sem épp az érett felnőtt emberekére hajaz, máskülönben nem itt szórakozna - sikerül izomból akkorát fékeznie, hogy fejre is áll, magával sodorva engem is, ki riadtan elkerekedő tekintettel szabadkozna: nem egészen így gondoltam a megálljt. A kicsi rakás valahogy úgy fest, hogy rajtam keresztben ott a kulcs, beleállítva kissé a vöröske oldalába, aki meg magára ránthatta a bicót egyazon lendülettel. Szépen vagyunk... kérdésére csak morgok valamit elsőre, de ahogy lekászálódik rólam és egészséges mennyiségű oxigén jut tüdőmbe, már az érdemi válaszra is képes vagyok. - Jól vagyok. Komolyan! - Nyugtatnám meg kezdésnek, de közben meg tolom fel, legalább ülő helyzetbe a szerencsétlent, hogy a lábaimat ki tudjam húzni alóla. - Te jól vagy? - Amennyire fura számomra, hogy letegez, annyira természetesen érkezik a válasz e-per-kettőben. Bokámat fájlalom, de esélyesen csak az ütközést érzem rajta, ahogy a földön ülve kitapintom, masszírozó mozdulatokkal nyugtatom. - Mégis mi a francokat keresel itt? Hozd be a bázisra a civiledet nap van csak elfelejtettek szólni? - Az, hogy ki fia-borja, nem különösebben érdekel, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nem itt él, nem lehetne bejárása sem elvileg, hacsak nincs rá jó oka. De akkor meg úgyis felvilágosít róla a következőkben, gondolom én.
Ennyit a szép új biciklimről. Egy fájdalmas nyöszörgés kíséretében lerugdosom magamról a vázat-kereket, annak már úgy is mindegy, lesz egy köröm a szervizbe vele, inkább igyekeztem mielőtt lekászálódni a lányról, mielőtt még valaki erre téved… Azt hiszem, így is lesz mit magyarázkodnom, nem hiányzik, hogy több felé kelljen. - Aucs… -adok hangot ismét az érzéseimnek, ahogy arrébb gördülök, le a lányról, a földre, a hátamra, hogy mint valami haldokló, szorítsam a kezem oda, ahol az előbb még az a kulcs fészkelte be magát a vesém helyére. - Én… túlélem. -vagy nem és meghalok. Csúnya halál lenne, az biztos. Na jó… vérfarkasként inkább ciki, ha ilyentől haláloznék el. Már épp szenvednék, tovább játszva a hattyú halálát, amikor elkezd kiosztani, én meg hirtelen döbbenetemben még pislogni is elfelejtek, úgy pattanok fel, mint akinek kutya baja. Hogy aztán ismét összerezzenjek a hirtelen oldalamba hasító fájdalomtól… Meg is fogom azt a kulcsot, hogy mérgemben eldobjam a fenébe, jó messze, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy esetleg nem kéne. - Mi az, hogy „Hozd be a bázisra a civiledet?”!? -akadok ki a megfogalmazáson, mert milyen derogáló már - Tudja a fene milyen nap van… Csak erre gurultam, és minden tárva nyitva volt, és sehol senki, és még csak táblán sem volt kiírva, hogy tilos lenne bejönni… szóval, mivel még nem jártam erre korábban, gondoltam körbenézek. Nem is értem, miért nem jöttem már korábban. -bár ha mindenki ilyen harcimarci, mint a kedves leányzó, akkor azt hiszem, ezek után se fogok sűrűn erre kóvályogni. - És te mit keresel itt? Szerencsétlen kerékpárosokra vadászol? Mert feszültség-levezetésnek lehet, hogy egy konditeremmel jobban járnál… -vagy uszodával, vagy bármivel, amiben nem sérülnek mások. Bár… ha nagyon akar, ott is tud másoknak sérülést okozni.
Kintről igencsak kétesnek hangozhat az a fájdalmas nyögdécselés, amit levágunk a kölyökkel, de úgy fest, miként nekem, úgy neki sincs komolyabb baja. Feltolom magam a földről, felszisszenek a bokámba harapó - haha - fájdalomtól, de egyúttal a srác felé is lépnék, mikor ő is hangot ad az esés okozta következményeknek. Azért csak lépnél, mert azzal a lendülettel repül a Stillson tova. - Ezt nem kéne. - Jegyzem meg, nyugodt figyelmeztetéssel. Úgy vagyok vele és ez tökéletesen látszik ábrázatomon is, hogy én szóltam. Ha nem hallgat rám, az meg már az ő baja. Ennek ellenére közelebb lépek mégiscsak, ahogy terveztem. - Nos... te civil vagy, azok meg nem mászkálhatnak errefelé csak úgy ok nélkül. Hacsak nem hozzátartozók. - A kérdést mondjuk nyilván költőinek szánta, mégis higgadtságot erőltetve magamra, válaszoltam neki, hogy aztán kifakadása közepette nemes egyszerűséggel feljebb rángassam a felsője szegélyét, megnézve, okozott e maradandó sérülést az esély. Ha nem elég gyors, bizony megmutathatja a hasát és mellkasát a hangárnak egy hirtelen mozdulatomat követően, melyet vizslató pillantás kísér részemről. Végül nyugtázva, hogy láthatóan kutya baja - vagy épp feladva a dolgot, mert Philipre rátört a szégyenlősség - engedem el ruházatát. - Én, kérlek alássan, itt dolgozom. - Húzódik békülékeny mosoly a képemre, ahogy kezemet nyújtom felé, s ha elfogadja azt, be is mutatkozom. - Rachel Hawke, szolgálatodra. A főhadnagyot azt hiszem, lehagyhatjuk ezúttal... - Pillantásom a kerékpár felé terelődik a kézfogást követően. Úgy fest, nem mindenki úszta meg a találkozást épen.
- Most már úgy is mindegy… -feleltem, hisz eldobtam, ég veled te szörnyeteg-kulcs - Többet nem fordul elő. -ígérem azért még meg, bár azt csak gondolatban teszem hozzá, hogy egy feltétellel… ha nem hozza vissza és támad rám megint vele. Mert akkor megint repülni fog a kulcs, felőlem napestig is játszhatunk… - Akkor meg mégis miért… -kezdenék bele nagy elánnal amikor meghallom a hozzátartozók kifejezést, ám idő közben kapcsolok, hogy attól, hogy néha velünk takaríttatják ki Mr. Wainwright lakosztályát, még nem jelenti azt, hogy hozzátartozók lennénk. Talán még ha a dédunokájával járnék… bár, ahogy elnézem a csajt, szerintem az se hatná meg különösebben. Meg mindegy is, mert még úgy sem tart itt a kapcsolatunk, hiába ragozom itt gondolati szinten napestig a dolgot. - Gondolom az, hogy a hangár tök klafa kerékpárpálya, nem számít oknak… kitaláltam? -próbálkozok még egy utolsó erőtlen próbálkozással, mire a csaj közli, hogy bezzeg ő itt dolgozik. Körbenézek… és nem merek hangosan visszakérdezni, hogy ugyan mit? Mert nem úgy néz ki mint egy takarítónő, egy nő meg mi mást keresne ilyen helyen…? - Te…. te…. jól hallottam, tényleg főhadnagy vagy? Vagy csak szívatsz…-kérdezek vissza őszinte meglepettséggel, majd miközben magam is kezet nyújtok, körbe is nézek, hátha kiszúrom valamelyik sarokban a kamerát, vagy a pezsgővel rohanó stábot, hogy hátba veregessenek, milyen szépen felültettek… Igaz, biztonsági kamerát kiszúrok egyet, de se pezsgő, se stáb… se hátbaveregetés. - Jah, amúgy Philip Harwell, csellóművész. -magam sem értem, miért éreztem szükségét, hogy ezt megosszam, de ha már ő is "kérkedik" a végzettségével, akkor had vágjak már vissza én is... még ha talán a nyomába sem ér, akkor is - Akkor te most pilóta vagy, vagy mi? -pislogok még mindig megszeppenten, de aztán már magyarázok is tovább - Mióta vezethetnek egyáltalán nők repülőgépet? Mert úgy tudom, mozdonyvezetők nem lehetnek, csak férfiak… akkor pilóták meg hogyhogy?-kérdezősködök tovább, miközben lopva azért újra-újra oldalra sandítok. Nem, még mindig nem szaladnak a stábtagok. Úgy tűnik, valóban nem csak ugratás…
Aprót biccentettem mindarra, amit mondott. Öröm hallani, hogy nem fordul elő a dolog többet, nem két dolcsiba kerülnek itt a legapróbb alkatrészek sem, nemhogy a nagyobb dolgok. Kár lenne ilyesmire költeni a pénzét annak, akinek köze nincs a katonasághoz, nem igaz? Én magam se teszek különben azért, hogy a téma továbbra is kettőnk közt feszüljön, hisz a franc fog rohangálni a kulcs után, mint valami kölyökkutya… - Különben sem terveztem ennyire ráijeszteni – na meg rárivallni a kölyökképű srácra. Egyszerűen csak nem mindennaposak a hívatlan „betolakodók” errefelé. Meglepett, és ami azt illeti, elsülhetett volna ez rosszabbul is. Felnevetek szavai hallatán, rövidre nyírt hajamba túrva, igyekezve azt fülem mögé parancsolni, miközben tekintetemmel a másikat fürkészem. - Kitaláltad. Akkor már a felszállópályát ajánlom inkább, mikor épp használaton kívül van, de ezt nem tőlem hallottad! Az nemcsak hatszor ekkora, de nincs meg az esélye annak, hogy összetörj bármit. – Szünet, majd bujkáló mosoly szökik képemre. - Magadon kívül, persze. Elképedésére macskás, szinte már szemtelenül bájos (igaz, ezt a megnevezést sosem fogadnám el és esélyesen kitörő röhögés követné, ha valaki benyögné nekem) mosoly költözik képemre. Kivárok, kissé széttárva kezeimet a végén. - Már miért szívatnálak? Többnyire azt a helikoptert szoktam vezetni ott a sarokban. – Bökök fejemmel az említett csoda felé, mosolyom pedig csak szélesedik a bemutatkozására. Ciccenve fejcsóválok egyúttal, ahogy ezidáig harciasan csípőre vágott kezeimet leengedem. - Ez megmagyarázza Vivaldit, úgy hiszem… - Nem ismerek fel minden zeneszerzőt, de ő azért azt hiszem, alapműveltséghez tartozik valahol. Ám látom, csak nem tér nyugalomra a téma felett, hogy egy nő is tagja lehet a seregnek, ne adj isten, gépet adnak alá… - Aham, az vagyok. – Bólintok, vigyorom meg, mint egy ötévesé pár pillanat erejéig. Kérdései hallatán ugyanakkor megadóan dőlök a mellettünk levő vasmadár fém oldalának. Ebbe most komolyan bele kell, hogy menjünk? Azt hinné az ember, a mai fiatalok már az anyatejjel szopják magukba az egyenjogúság eszményét… - Már a második világháborúban is voltak női pilóták, igaz, elsősorban szállító gépeket vezethettek. A szovjeteknél viszont már ekkor volt éjszakai vadászbombázó ezred, ami női pilótákból állt. Éjjeli boszorkányoknak csúfolták a németek őket, és ha engem kérdezel, elég kemény volt, amit azok a nők műveltek. – Apró sóhajjal fonom karjaimat össze melleim alatt, ahogy folytatom: - De különben meg idehaza ’93 óta lehet valakiből nőként vadászpilóta, ha már így érdekel ééés 2012 vagy 2013, nem tudom pontosan, óta már nem csupán „kisegítőként” lehet jelen egy-egy osztag mellett. Szóóval, ja… ezeket a gépeket vezetem. És nő is vagyok. A klasszikus zenével kapcsolatban sosem mondták még, hogy kissé… buzis? – Komolytalan hangom, eszem ágában sincs megsérteni, bár előfordulhat, hogy amit én finom beszúrásnak szánok, az a másik embernél sértő szavakként csapódik le. Nem vagyunk tökéletesek és nem is jöhet ki mindenki mindenkivel.
- Miért, ott szabad? -kérdezek vissza felcsillanó tekintettel, ahogy Rachel megemlíti a felszállópályát, de ahogy folytatja, sanszos, hogy az is csak egy fokkal szerencsésebb fülön-csípés tekintetében, mint ez a mostani hangár. Hmm… lehet, hogy az nagyobb, de itt legalább nem süt az ember szemébe a nap! Meg nem esik be a hó… Meg nem ázik el a szakadó esőben. Igaz, gyorsan kell tekerni meg ügyesen manőverezni, hogy az ilyen rajtaütőket, mint ez a Hawke is, kicselezze az ember. A mosolyára csak összevonom a szemöldökömet, aztán figyelve, merre mutat, én is megfordulok, hogy szemügyre vegyem magamnak a gépet. - Hát… hú… meg wow. -jött az értelmes felelet részemről, mert valahogy még mindig nehezen bírom elképzelni a kettőt együtt, de lassan azért csak barátkozok a gondolattal idő közben. - És miért pont ez? Vagy honnan jött ez az egész pilóta téma? Azon kívül, hogy kiskorodban az akartál lenni, mert én is akartam sok minden lenni, de most még se vagyok űrhajós, te meg csak a felhők közt szárnyalsz… -fordulok végül vissza hozzá. A Vivaldis megjegyzésére különösebben nem reagálok, és annak ellenére, hogy az alapműveltség része, attól még elég sokan nem ismernék fel, szóval részemről már feljegyezhet magának egy piros pontot, amiért ő nem ebbe a táborba tartozik. - Anyám… -csusszan ki az elismeréssel teli csodálat, mert hát na, mégsem mindennap találkozik az ember fia főhadnagyokkal – vagy lehet, hogy mégis, csak mivel nincs a homlokukra írva, nem ismeri fel őket? Tudom, hogy én kérdeztem, de amikor belekezd itt nekem a rögtönzött történelemórába, nagy erőfeszítés részemről, hogy ne unatkozzak nagyon látványosan… Nem tehetek róla, én meg a történelem, a milliónyi évszámával, valahogy sosem voltunk a legjobb viszonyban, így aztán csak kimérten bólintok néha-néha. Aha… - Éjjeli boszorkányok. Nem rossz, szerintem még becenévnek is tök menő, nem is annyira csúfolás. -jegyzem meg, bár gondolom aki jobban benne van az egészben, lehet, másképp vélekedik a dologról. - Már miért lenne buzis?! -csattanok fel némi sértettséggel a hangomban, és azt hiszem, ez kellően árulkodó is a kérdése kapcsán, kérdeztek-e másik is hasonlót korábban - A francia romantikus irodalom, az az. Meg az angol történelem, az is. -meg a háborús történetek közt is akad dögivel, meg még lehetne sorolni, de hogy miért pont a klasszikus zenét kell mindig ilyesmivel alázni? Mindjárt sírok. - Maximum az mond ilyesmit, aki semmit sem konyít hozzá. -maradok végül az arany középútnál a választ tekintve
Felnevetek hirtelen visszakérdezésére, mosolyom válaszom közepette is nehezen tűnik tova képemről. - Amikor nem szállna éppen fel vagy le senki, mondjuk úgy, hogy... kevéssé harapunk érte! - Magyarázom töretlenül, majd a kölcsönös elképedést követően úgy hiszem, érdemi választ is érdemel a srác, ha már így összefutottunk akaratlanul is. Értelmes kölyöknek tűnik máskülönben, bár - anyám egykori hitvallása szerint - aki a klasszikus zenét kedveli, rossz ember aligha lehet. Nem véletlenül igyekezett pénzt ölni a középiskolás éveink alatt ilyen terű képzésünkbe is öcsémmel. Vállat vonok a miértekre. - Pedig nincs különösebb oka igazán, csak ennyi! Oké, gyerekként még nem úgy képzeli az ember, hogy kap mellé egy komplett katonai kiképzést, szóval a gimi után akár el is tántoríthatott volna ennek a híre, de... volt okom rá, hogy miért csináljam végig! Az öcsémért megérte. - Húzódik szelíd mosoly képemre, ahogy a vasmadár oldalának dőlök finoman, onnét szemlélve a szerencsétlenül járt kerékpárost. - Azért csellistának se megy mindenki! - Fűzöm hozzá elismerő hangsúllyal. Lássuk be, mind a két szakmához kellő elhivatottság és kitartás kell, legyenek bármennyire is különbözőek. A rögtönzött történelmi gyorstalpalót pedig még így is igencsak rövidre fogtam, talán ennek köszönhető, hogy a látványos unatkozás elmarad. Felnevetek a megjegyzésére az orosz háborús hölgyekkel kapcsolatosan. Ma már tényleg menőnek hat, akkor biztosan rettentő sértésként élték meg - vagy legalábbis aki hangoztatta német oldalon, az szánta annak. Kétlem, hogy a fagyos szívű ruszkikat úgy meghatotta volna, minek szólítják őket. Lebombázták a fenébe az ellent, aztán heló! - Azt én nem tudhatom, de akadnak, akik annak tartják... - Adom a lovat a felcsattanást látva a másik alá nevetősen, s kissé fejcsóválva tekintek el róla a kerékpár irányába: - Neki sem lett baja? - Kérdezem inkább végül, békülékenyen.
- Miért? Most épp fel akart szállni valaki? Rajtad meg rajtam kívül senki sincs itt… -fordulok körbe, széttárva a kezeimet a hatalmas térben - Vagy épp te indultál valahová? Mert akkor mehetek veled? Lehet egyáltalán olyat? -lelkesedek be újfent, ahogy eszembe jut egy másik lehetséges megoldás a dolgokra, miért vagyunk ott és úgy, ahol és ahogyan. Hallgatom a válaszát a miértekre, és igaz, túl sok konkrétumot nem tudok meg belőle, de azt hiszem, a semmitől már ez is bőven több. - Az öcsédért? Hogy értve…? -kérdezek vissza óvatosan, de aztán a rend kedvéért még gyorsan hozzáfűzök némi kiegészítést - Persze ha nem akarsz, akkor egyáltalán nem kell róla beszélned. Már ha valami olyan témára sikerül rákérdeznem. - ami kínos, vagy ciki, vagy megrázó, vagy tragikus, vagy személyes, vagy szíven üti,v agy csak egyszerűen nem szívesen gondol rá, vagy beszél róla éppenséggel idegeneknek. - Még jó… akkor nem is lenne semmi varázsa. -jegyzem meg a csellistás megjegyzésére, szép is lenne, ha millió-számra rohangálnánk… Így sem könnyű elhelyezkedni vele, vagy megélni belőle, de akkor meg aztán tényleg lehetetlenség lenne. Bár, a másik oldalról megközelítve, milyen szép világ lenne már, ahol szinte mindenki csellista és imádja a zenét? A nevetésére csak megcsóválom a fejem, nem-nem, ismerem én ezt a fajta játékot, és nem fogok belemenni, az biztos, úgy is én jönnék ki szarul belőle, magamat ismerve… Amikor viszont a kerékpárra terelődik a szó, aggódva pillantok hátra az említett felé. - Jó kérdés… Ahogy nézem, egy nyolcasom már lesz az első kerékben, meg a láncot sem árt majd visszaügyeskednem valahogy. Meg letört róla a csengő. - én és a hatalmas, világmegváltó problémáim. Mint ha csengő nélkül nem lehetne tekerni, bár tény, hogy jó muri időről-időre csak úgy poénból is pittyegtetni. Én legalábbis imádom. - Sebaj, majd megyek egy kört vele a szerviz felé, aztán kikupálják. Hazáig meg majd eltolom, nem olyan veszett nagy ez a város, nem igaz? - húzódik féloldalas mosolyra a szám, hogy aztán ahogy eszembe jut a következő gondolat, le is hervadjon ízibe. - Amúgy… hülye kérdés, de te most dolgozol? Feltartalak? Vagy te is csak az idődet tengeted itt a nagy semmi közepén? - teszem fel a kérdést. Na jó, nem semmi, hanem hangár közepén, de jó nagy a légtér, szóval… a lényeget csak érti.
Kissé felvonom a szemöldökeimet szavai hallatán, ahogy finoman karba fonom kezeimet, de mielőtt még a hadsereg jelen állomásponton tartózkodó erejéről is kiselőadásba kezdenék, mindössze annyi kérdezek: - És ez volt az egyetlen hangár, amit idefelé láttál? De most komolyan... - Fejcsóválok kissé, képemre mosoly szökik halovány fénnyel. - És mindössze a gépben felejtettem pár dolgot, ezért jöttem vissza, de... tudod mit, ha meggyőzöd magát Mr. Wainwrightot, hogy hagy mehess fel valakivel a levegőbe, nem bánom! Akkor felviszlek! - Szélesedik ki mosolyom, ahogy megadóan széttárom kezeimet, majd jobbomat felé nyújtom várakozóan és egyben kíváncsian, hogy benne van-e eme kis kihívásban. - Deal? - Kérdezek rá, biztos, ami tuti. Kérdésére legyintek, mikor jön a szabadkozás részéről - már hozzászoktam ehhez a mondathoz és akad is rá univerzális válaszom: - Apám őt akarta katonának, de Tim inkább az az ügyvédnek való alkat volt mindig is, ráadásul az asztmája eleve kizárta volna a dologból. - Vonok vállat, ejteném is a témát, ez látszik tekintetemen, arckifejezésemen. Nem érdemel több szót a dolog. A csellistás megjegyzésére csupán felnevetek röviden, őszinte egyetértéssel. Intésére én magam is a bicikli felé pillantok, hallgatva diagnózisát, és kissé elhúzva számat a hírek kapcsán. Mindig is mondták, hogy nehéz eset vagyok, meg kemény csaj, de fene gondolta, hogy ennyire! - A láncot fel tudom dobni neked, meg a keréken is kalapálhatunk kicsit, hogy ne kelljen legalább tolnod hazáig... A csengőt sajnálom. - Sandítok Phil felé bocsánatkérően, melynek helyét némi értetlenség veszi át kérdése kapcsán. - Mi? Jajj, nem dehogy! Nem tartasz fel egyáltalán, mondom, csak itt hagytam pár cuccot a gépben délelőttről, azokért jöttem. Na hozd ide azt a pórul jártat, lássuk a láncot! - Lépdeltem ugyanakkor én magam is arrébb, az oldalsó falnál levő szerszámos szekrények egyikéhez, hogy az övemen lógó kulcscsomóból a megfelelőt kiválasztva kizárjam azt és kitárjam fémajtajait.
- Nem, nem ez volt, de ez volt a legközelebb azok közül, amiknek tárva-nyitva állt az ajtaja. -vigyorodok el a kérdésére, amikor pedig közli a feltételt, hogy mikor hajlandó felvinni a gépre, csak lemondóan sóhajtok. - Deal… -viszonzom azért a kézfogást annak örömére, hogy megpecsételjük a kis alkunkat - Bár attól tartok, egy darabig nem kell attól tartanod, hogy én leszek az útitársad a gépen. Talán majd úgy 100 év múlva… Talán. - ha esetleg addig elpatkol az öreg, tekintve, hogy hány éves, és nem kell engedélyt kérni tőle. Mert ismerjük mindketten, gondolom mindenki el bírja képzelni, mi lenne, ha csak úgy elé toppannék egy ilyen kéréssel. Nyuszi vagyok, inkább nem akarom megpróbálni, ha nem muszáj, meg amúgy is… egyébként is inkább kerülöm az öreget, az a tuti. - Óóó… Ismerős sztori. Igaz, nem a katonasággal, de nálunk is van hasonló a rokonságban. -legyintek a témára, hisz már eleve attól kiakadt apám annak idején, hogy fiú létemre zenész akarok lenni, aztán azon megint, hogy nem őrző lettem, hanem vérfarkas… aztán ki tudja, azóta az élet hány területén sikerült még csalódást okoznom – egyre kevesebbet és kevesebbet beszélünk azóta, az utóbbi 10 évben meg szinte csak a tesóimmal tartottam a kapcsolatot, igaz, azt se sűrűn. - Hű, hát azt megköszönném. -csillant fel a szemem amikor kiderül, hogy Rachel a bütyköléshez is ért valamilyen szinten – ha korábban ilyesmire volt szükségem, többnyire a nővérem segített ki, de most ő ugyebár nincs a városban. - Áh, hagyd csak… majd kerítek egy másikat. -legyintek a csengőre, igaz, sajnálom, mert pöpec darab volt, de azért könnyeket nem fogok hullatni miatta. Ahogy kiadja az utasítást, már megyek is a bicóért, hogy odagurítsam hozzá… A fal melletti szekrényekhez, ha már ott kutakodik a szekrényben. Mondjuk valahol vicces úgy tolni a kerékpárt, hogy egy hatalmas 8-as van a kerékben, vicces ez a kattogó hang, amit kiad. Belegondolva… zenei aláfestésnek sem lenne utolsó, igaz, nem az olyan klasszikus zenéknél, mint amiket én szoktam gyakorolni, de valami mai muzsika alatt simán el bírom képzelni. – Azért irigyellek. Hogy értesz az ilyesikhez. -jegyzem meg csak úgy mellékesen, ahogy nézem, hogyan szereli a pórul járt kis járművemet. Én ki tudom cserélni a lámpákban az izzót, aztán valahol ilyen szinten ki is merül a műszaki tudásom. Tök menő, hogy lány létére ilyen jól vágja az ilyesmiket.
Felnevetek kissé Phil válaszára, rövid, könnyed, szinte már – egy nőhöz képest - fiús kacajjal, ahogy lekezelek vele közben. - Sose tudhatod, épp mi üt abba a pasasba! Olyan, mint az időjárás, ha engem kérdezel. – A miérteket pedig sosem kérdezi senki itt, legyen bár önfeledten fütyörészős vagy borongósan szótlan kedve Mr. Wainwrightnak. Nem a mi dolgunk - hála az égnek, én azt mondom! Megvan a magunk nyomora nekünk is, mindenki törődjön csak a sajátjával. Arra, hogy hasonló akad az ő családjában is, halovány mosoly marad ugyan képemen, de megkeseredik az őszinte öröm bennem egyúttal. Talán tényleg így van, de ők legalább nem veszítették el értelmetlenül, egyik pillanatról a másikra az illetőt, mint én – mi – az öcsémet. A téma mélyebb boncolgatása helyett ugyanakkor inkább felajánlom, hogy helyrepofozom kicsit a bringáját, legalább hazáig el tudjon lébecolni vele és ne gyalog kelljen innét, a hegyi Istenek háta mögül a városba jutnia. A szerszámok közé nyúlok, míg ő a „rajtvonalra” állítja a kerékpárt, s elsőre ugyan nem sikerül a megfelelő méretű kulcsot eltalálnom, másodikra már megvan az is. Csak miután minden szerszámot, mi kellhet, begyűjtöttem, kérem meg rá Philt, hogy fektesse el a járgányát. Én magam pedig nemes egyszerűséggel térdelek le mellé, hogy a kereket pofozzam első körben formára. – A láncot feldobni tényleg semmiség lesz utána már, ha normálisan tud állni a pórul járt kétkerekű. - Ugyan… Nem nagy dolog. Ha nem értenék, körbe is lennék röhögve itt! – Pillantok fel a srácra ténykedésem közepette, még mosolyt is megengedve magamnak felé. Megfordul a fejemben, hogy felajánlom: megmutatom a dolog trükkjeit neki, ha legközelebb ilyesmi éri, tudjon mit kezdeni a szituációval, de… ki ő nekem?! Senkim. – Így hát ahogy felötlik, úgy vetem is el a gondolatot magamban. - Biztosan megvannak a zenész szakmának is azok a dolgai, amiket ciki nem tudni egy magát zenésznek mondótól, de mégsem az alapműveltség része. – Fejtem tovább a gondolatot, nem mintha problémám lenne a csenddel. Egyszerűen csak… időeltöltés, míg kalapálom a „nyolcast”.
- Hát ez az! Nem szimplán mint az időjárás, hanem mint az észak-alaszkai időjárás! Szinte állandóan hideg, rideg, fagyos, ha meg néha egy kicsit felenged, kész csodaszámba megy, olyannyira, hogy senki se akarja elhinni! -bukott ki belőlem önkéntelenül is a véleményem a Mr. Wainwright és az időjárás közötti párhuzamról. Igaz, én többnyire csak a Farkaslakban „élveztem” a társaságát, de gondolom, beosztottjának lenni is hasonlóan „közvetlen és felemelő” élmény lehetett. Bár szakmailag biztos ott van a szeren az öreg, különben már rég nem lenne vezető beosztásban… Amíg Rachel előkeríti a megfelelő szerszámokat a „műtéthez”, addig én odagurítom mellé a bringát, igaz, vicces úgy, hogy a kerékben lévő nyolcas miatt olyan, mint ha hepehupás vidéki földúton tolnám a járgányt, holott olyan sima a beton alattunk, akár a tükör. Ahogy levetődik a kerékpár mellé, én is törökülésben huppanok a földre, hogy aztán ámulattal lessem, mit alkot. Komolyan, már-már olyan megszállással figyelem, mint ha épp egy orvost látnék a műtőben, nem pedig egy egyszerű bicóról lenne szó. - Biztosan megvannak, de mivel évek óta ebben élek, nekem már tisztára összemosódott a kettő… mármint biztos érted, hisz az előbb is bebizonyosodott, ami számodra talán teljesen hétköznapi, az egy civilnek lehet totál kínai… Zenében mi ilyen nálunk? Jó kérdés… az ismert- és kevésbé ismert zeneszerzők élettörténete? Például Schubertet összekeverni Schumannal elég ciki annak ellenére, hogy szinte kortársak voltak és mindketten a romantikus zenéket komponáltak. Vagy… a kottaolvasás? Oké, lehet, hogy a Boci, boci tarka szintű darabok olvasását a suliban is tanuljuk, de ha látnád Kodály Zoltán 1915-ös szóló cselló szonátáját, te jó ég… tele pótvonalakkal, módosított hangokkal, átkötésekkel, meg minden finomsággal. Sok zenész szerint az egyik legnehezebb darab, amit valaha csellóra írtak. -kíváncsi vagyok, mondjuk egy szimpla gimis hogy boldogulna a dekódolásával, mert hogy olyan is vért izzad a megtanulásával, aki ért a zenéhez, az egyszer biztos. - Vagy… mondjuk hogy hogyan kell megszólaltatni egy adott hangszert? Oké, mondjuk a zongorát nem egy nagy művészet, csak lenyomod a billentyűt és már hallod is az adott hangot, de például a fuvolánál, meg még jó pár fúvós hangszernél egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, milyen erősen fújod a levegőt. Ha nem jó, akkor egy értelmes hangot se sikerül kicsiholni a hangszerből. -jut eszembe még egy olyan dolog, ami számunkra talán teljesen magától értetődő, elvégre a suliban hiába egy hangszerre szakosodtunk, kötelező jelleggel azért többet is tanultunk, kipróbáltunk. - És most szívem szerint visszakérdeznék, hogy a te szakmádnál mik vannak még hasonlók, de azt hiszem, ha egy kicsit is belegondolok, annyi közöm van az egész témához, mint egy napos csibének a Holdra szálláshoz, szóval bármit mondasz, hiszek neked. -nevetek fel röviden, mert szó mi szó, tényleg nem az én világom.
Kezdőlap
