Felszakadó, őszinte és éppen ezért az előbbiekhez képest szinte már majdhogynem bájos nevetéssel hallgatom mindazt, amit Mr. Wainwright-tal kapcsolatban mond. Ezek után rettentő mód ciki lesz, ha kiderül, hogy valami rokona a srác, de... akkor csak nem nyilatkozna így róla, nem igaz? Merem remélni, különben az elkövetkezőkben szívok majd, mint a torkosborz. Közben begördül a pórul járt jármű is elém, én pedig minden hezitálás nélkül veszem kezelésbe, már amennyire a "kemény" gépekhez szokott pillantásom és tekintetem ért a bicajhoz. Szerencsére nem vak vezet világtalant a helyzet, egész jól elbütykölgetek más járműveket is, nem csak a szárnyaló jószágokat. - Aham, értem. - Pillantok fel zöld, macskás tekintettel a másikra egy biccentést követően, elmosolyodva szelíden, s hallgatom tovább. Nem szólok közbe, de miért is tenném? Figyelmem csupán félig a másiké, amúgy a szerelés az, ami elsődleges számomra. Különben sem vagyok egy nagy dumagép, ami a csevegés témakörét illeti. Az efféle bájolgós dolgokban már kamasz koromban is csapnivaló voltam, anyám és apám hatalmas bánatára. Szerintem titkon mindketten abban reménykedtek, majd apám valamely munkatársának a fiához, esetleg egy jól kereső diplomatához megyek hozzá, megalapozva ezzel, hogy családban maradjon a katonasághoz való viszonya MacTavishéknak. - Végül is ez utóbbi bejött, igaz, nem a képzelt útvonalon! - Édes a lelkesedésed kölyök, de esetemben is fenn áll, hogy bármit mondasz, elhiszem! - Kacagok fel végül röviden. - Én inkább hallgatni szerettem már annak idején is a klasszikus zenét, nem pedig művelni. Persze, taníttattak kottát olvasni, meg zongorázni, de idővel elmúlt a lelkesedés, ahogy a szülői akarat se fogott olyan erősen a témában. - Szinte már bocsánatkérően vonok vállat, majd egy erőteljesebb mozdulat, pedált tekerek és hoppá! A lánc már fent is van. - Fektesd el most, kérlek! - Szúrom közbe, majd visszatérve az előbbi gondolatmenethez, még odaszúrok pár kéretlen információt: - Néha még ma is rám jön, hogy azt hallgassak odafent, repülés közben. Kikapcsol, na meg, hogy nincs szöveg, az nem zavarja meg az embert semmiben, ha mégis oda kell figyelni, mégis ad valami magasztos, hangulatos élt az egésznek. Tényleg rá kellene venned egyszer az öreget, hogy engedjen fel, bakker! - Ciccenek fejcsóválva, félig ugratva/felbujtva, félig halálosan komolyan gondolva. Akárhogyan is, a kerékpárt sikerül használhatóvá pofoznom idővel, hogy hazakerekezhessen legalább Phil, ne kelljen tolnia a kétkerekűt, s én magam is visszatérhetek idővel remélhetőleg mindennapi rutinomhoz.
// Részemről ez volna a záró, ha írsz még rá, kíváncsian várom, ha nem, zárasd kérlek! Aztán remélem mihamarabb összefutunk, már mindketten bundásokként! :3 //
Hát, hacsak nem állít le, akkor mondom én, némi levegővétellel megszakítva a beszédemet, heves kézmozdulatokkal hihetőbbé téve a sztorit, elvégre ha van olyan téma, amit szeretek, és amihez hozzá tudok szólni, úgy nőket megszégyenítő mértékkel tudom én is mondani a magamét. Csak legyen aki végighallgatja. - Jól van, jól van, vettem az adást. -adom meg magam nevetve, és hamar rövidre is zárom a témát és hagyom őt is érvényesülni, ahogy beszámol zenei múltjáról. - Hát, ez már csak ilyen. Ha valaki azért csinál valamit, mert szereti, vagy mert a szülők erőltetik annyira. –feleltem csendesen, mert hát na… a szülői kényszerről én is tudnék regélni, bár különösebben sosem volt szívügyem a téma. Elég meghallanom Rachel hangját, hogy egy röpke bólintással jelezzem, hogy vettem a lapot – már döntöm is a bicót úgy, ahogy kérte – vagy ahogy navigál idő közben, ha nem férne hozzá rendesen. - Hallod, nem szívesen zargatnám az öreget ilyenekkel, de isten bizony, most beindítottad a vezérhangyámat, ez a felhők fölött szárnyalás miközben zenét hallgatunk, igencsak csábító ajánlat. -mint valami mézesmadzag, esküszöm. A végén még tényleg összekaparok annyi bátorságot, hogy odaálljak az öreg elé. Kár, hogy elképzelni könnyű, kivitelezni már egy fokkal keményebb dió… A későbbiekben is már csak ezen gondolat körül pörgök, mégis hogyan kéne tálalni a dolgot, vagy épp kivitelezni úgy, hogy ne csapjon ketté ott helyben a vén morgós medve, mígnem Rachel jelzése ébreszt fel a dilemmázásomból – elkészült a kétkerekűm, vagy legalábbis használható állapotba lett hozva. Mielőtt szabadulna tőlem, még mindenképp magának tudhat egy sor hálálkodást, még akkor is, ha végső soron az ő érdeme, hogy egyáltalán trapára ment a bicó. Legalább megjavította. Értékeljük a kis dolgokat, nem igaz?
// Részemről is röppent a záró, és rágcsáld kicsit Nicho fülét, hogy csipkedje magát És majd koccanunk megint, ha már te is beléptél a bundás-klubba :3 //
Annyira kívántam ezt az egész szituációt, mint mókus az erdőtüzet, de mégis - már csak büszkeségből is - szégyentelen határozottsággal lépdeltem befelé a bázisra, miután nyakamba akasztatott a látógatói kártya. Nem fogom meghagyni azt a kegyet ennek a pasasnak, hogy igaza legyen! Még akkor sem, ha jogos volt észrevétele, mely szerint szívesen lógtam el mindenféle mondvacsinált indokkal a kötelezően ajánlott, nem kifejezetten harcosoknak szóló edzéseket. Meg van rá a magam oka, miként arra is, hogy miért minimalizálom a velük való kontaktot a sérüléseik ellátása során is. Bolond dolog, jól tudom, de mai napig kiver a víz és önkéntelenül simítok nyakam finom bőrén végig, ha arra gondolok, micsoda erő lakozik bennünk egyetlen tetoválásnak köszönhetően. Farkastól nem parázok annyira, mint a sajátjaimtól... Előítéletes volnék? Szerintem csak óvatos. A macska sem mászik a forró kályhalapra, ha már egyszer megsütötte a talpát vele. Szóval itt vagyok, egyenesen az oroszlán barlangjában, hogy miután a számomra kijelölt öltözőben magamra vettem a sportmelltartó-leggings-edzőcipő kombót, s kócos tincseimet szoros lófarokba kötöttem, mintegy utolsó simításként a tükörbe nézve pillantásom ezúttal is nyakamra vándoroljon el. Idegesen nyeltem egy aprót, holott nyoma nem volt már az évekkel ezelőtti sérüléseknek ott, hol tekintetem kereste volna azt. - Egy dacos szusszanás, s már csukódik is mögöttem az ajtó, hogy az üres, vélhetően használaton kívüli hangárba kilépdelve érdeklődőn keresse pillantásom Kőagy Őrnagyot. Pardon... tábornok! Mintha nem lenne tök mindegy. - Azért ne éld bele magad olyan nagyon... - Nem nehéz kiszúrnom a tér közepén már nagyban melegítőt. Látom készült, van itt gyakorló tőr, tatami, meg minden, ami lehet egy lelkesebb illetőt lázba hozna kapásból. Az én képemre csupán fanyar mosolyt csal, ahogy a szőnyeg szélét elérve megállok. - Akkor ahogy megegyeztünk? Egy edzés és cserébe leszállsz rólam? - Csípőre vágott kezeim önkéntelenül jönnek a kérdéssel, ahogy felfelé tekintek a férfira, s kezet nyújtok neki, ha látom a beleegyezést felőle, mintegy megpecsételve alkunkat.
A közlésem egyszerű volt és szokványosan tárgyilagos. Jönnek hozzám, pontban 5:00-kor engedjék be Maloney Rochert. Ha késik, akkor magára vessen, mert fordulhat vissza a zárt kapuk előtt. Ha pedig korábban érkezik - amit őszintén kétlek - akkor várakozik majd a posztolók orra előtt, mert a pontos idő az pontos idő. Nincs apelláta sem ebben, sem másban. A helyiség mindennapi használatban van, porszemen nem bicsakolhat meg szeme, ahogy körbepillant. Tisztára suvickolt bakancsom fényében még láthatja is majd magát, hogyha félszegen leszegi fejét előttem. Nem teszi. Mit is képzeltem? Manapság divatos a nőknek elfelejteni, hogy ki hordja a nadrágot. Attól, mert az öltözködés forradalma elütötte a világot még nem kell(ett volna) elfelejtsék hogy kell viselkedniük. Mivel nem katona, így nem szalutálok neki, de feszes vigyázba helyezkedem mikor megjelenik. Szavainak éle meg sem akad hallójáratomban, el se jut tudatomig. A nyers jelentést teszem magamévá, arciom rezzenetlenül. - 30 fekvőtámasz közben megbeszéljük, ha mindenáron csevegni szándékozik Rocher. Klasszikus, nem könnyített. - specifikálom a dolgokat. A levegőbe beszélni nem szokásom, így tenyereimet összecsapva a sehol se nincs piszkot leporolva magamról helyezkedem el a földre simított tenyerekkel, hogy illő mód prezentáljam a fekvőtámaszozást. Szó nincs róla, hogy minden gyakorlatot vele óhajtok elvélgezni, ám a beetetés szükségeltetik egy olyan ficánk halacskánál, aki ahol és amikor tud kibújik a teste kötelességei alól. - Egy edzés ma itt, s a többin elég a társaiddal részt vegyél, amikor közös edzést tartanak. Ha megvan a harminc, s úgyis közel vagy a talajhoz folytathatod négy ütemű zsugorfelüléssel is. Legyen tizenöt, mert úgy dacolsz, mint egy olyan korú kiskamasz. Feltételezem, hogy tudja milyen az. Tarkón a kéz, térd felhúz, kinyújt a láb, visszahúz a térd, fekszik majd kezdi elölről. Nem bonyolult ez, ahogyan a vezetési stílusom sem. Valamit valamiért, kisasszony. Az okok firtatása ráér vagy soha el se következik. - Persze, ha szeretnél járhatsz ide gyakrabban is. Biztos megtanulnád élvezni a társaságomat. Humor? Az. Mert olyat is tudok. Igaz nem biztos, hogy a korábbi mód vasporosan odatolt szavak stílusában kiderül számára, hogy épp viccelek, de mondhatjuk, hogy én megpróbáltam. Még egy halvány mosoly is megrebben szám sarkában. Ez már valami!
Maloney V. Rocher
Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 50
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 33
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : tarka ruháival és túlzó mennyiségű kiegészítőjével
Kéznyújtás helyett a karcos szavak nyomán leplezetlen őszinteséggel szaladnak feljebb szemöldökeim. Eh-elnézést?! Hol él ez? Úgy értem... nincsen ellenemre a testmozgás alapvetően, s harcképzettségem is túlmutat a kötelező minimumon (Leon mellett aligha lehetett volna ez másképp anno), de valami naiv kis hang bennem azt várta volna, hogy egy őrzőtárs irányába, egy kevéssé harcias beállítottságúval szemben más hangnemet üt meg a pasas. Tévedtem. Nem ez volt az első és valószínűleg nem is az utolsó az életben. Kétkedéssel követem mozdulatait, ahogy nekikészülődik a fekvőtámasznak, de be kell lássam, baromira nem viccel a pasas. Vajon eleve karóval a hátsójában született vagy az Elhívását követően tolták fel oda neki? - A felülések hírére dacosan biggyesztett ajkakkal meredek rá, mint aki továbbra is várja a pezsgőt és a kandi kamerákat, de végül bosszús kis sóhaj közepette engedek tartásomon, s csúsznak le csípőmről tenyereim megadóan. - Dilo. - Morgom alig kivehetően magam elé, s néhány bemelegítésnek szánt, hanyag karkörzést követően nála jóvallta kevéssé kecsesen veselkedem neki a feladatnak, elébb letérdepelve mérve be a megfelelő kartávot, majdan térdeimet is elemelve a földtől kezdve bele a "klasszikus, nem könnyített" támaszokba, még mielőtt itt kitalál további hasonlóan tréfásnak szánt - hah! - feladatokat a felülést követően is. - Ne vedd magadra, Sherwood, de... - Vele ellentétben jóvallta tudatosabban kell odafigyelnem a levegővételre, hogy a tizedik-tizenkettedik fekvő környékén ne akarjam kiköpni a tüdőmet is a szavaim közepette. - Szerintem merőben mások az elképzeléseink a társas szórakozásról. - Nem tekintek felé, így nem szúrom ki a megbújó mosolyt szája sarkában. Vele ellentétben az én szusszanásom hallhatóan is nevetős. - Épp csak annyira voltunk különbözőek, mint ide Afrika. Próbálkozzon inkább Kate-nél, ő biztos vevő a smirgli stílusra.
Kezdőlap
Aztán remélem mihamarabb összefutunk, már mindketten bundásokként! :3 // 
És majd koccanunk megint, ha már te is beléptél a bundás-klubba :3 
//
