Karakter teljes neve: Jonah Philip Bradford Becenév: J, Jo, családi körben Phil Álnév: Quinn Harlow vagy Jesse Bronson Faj: Ember Nem: Férfi Kor: 28 Születés helye és ideje: CA, L.A. 1985. augusztus 23. Foglalkozás: táncos, boxoló, hivatásos szélhámos Mágiaérzékenység: nincs
Apa: Chase Bradford; ember, él Anya: Morgana Evans; ember, halott Testvérek: - Caitlyn Bradford; ember, él - Tate Joseph Bradford; ember, él Egyéb hozzátartozók: - Rose Jennings; ex, ember, él - Lawrence Reed; best friend, ember, él - „Dogface”; ellenlábas, ember (ffi), él
„I didn't wanna fuck you, baby, but you're pretty when you're mine.”
Pimaszul forgatja a szavakat, amiket csípős önelégültség fűszerez. Tisztában van adottságaival és piszkosul visszaél vele, gátlástalanul kihasználja a vele született előnyöket, hogy aktuális célját elérje. Nem számít hosszan kell űznie a vadat vagy egyből torkára haraphat, e téren végtelenül türelmes, a világért sem rontaná el a játék élvezetét, de ha éppen kicsúszik kezei közül kiszemeltje dühe elemi erővel tör a felszínre és lepi el agyát a vérvörös köd. A bosszúvágytól elvakultan nem törődik a formalitásokkal, általában ökleivel oldja meg ezeket az ügyeket vagy kihasználja fegyverengedélyét és lazán előadja az önvédelem fedőtörténetét. Lobbanékony természet, ami ennek ellenére furcsa higgadtsággal keveredik és az utóbbi bosszantó mértékű önbizalmából fakad. Egy szóban összefoglalva: adrenalinfüggő. A forró helyzetek szerelmese, nem számít, hogy az adott pillanatban épp a vérét veszik, mennyire áll rosszul a szénája. Öntelt vigyorral fogadja a támadásokat és fizeti vissza a kétszeresüket előbb vagy utóbb, sokféle módszert ismert. Kifejezetten pikáns humorú úriember, aki nem szeret senkinek sem adósa maradni. A sármos rohadékok fajtájából való. Nőfaló, szívmorzsoló. Nem az anyukák… … vagy a tanárok kedvence. Öntörvényű és nehézfejű, le a kalappal az előtt, aki valóban képes megzabolázni őt. Hangulata egyik szemhunyásról a másikra megváltozhat, így jobb, ha vigyáz vele az, aki vicces kedvében van és épp egy nevető mosolyt lát az arcán, lehet a következő jelenet már egy betört orr lesz. Vagy a kinézett nő unottan lesz félredobva egyetlen rossz szó vagy mozdulat miatt. A kóstolgatás végén talán potenciális jó spanként könyvel el, talán egy újabb szürke egérnek, aki nem kelti fel érdeklődését. Nem kér, egyszerűen elveszi azt, ami megtetszik neki és nem szerepel fogalomtárában a feladás. Kitartó, ennél fogva addig szereti ütni a vasat, míg meleg. Övé a világ és benne minden, ki állíthatja meg?
Lomhán görbül felfelé szájíve és ebből a szelíd mosolyból egy szempillantás alatt válik levakarhatatlan, évődő vigyor, amiről süt jó kedélye, fakadjon az éppen bármiből is, de sok jót nem ígér, ha előtte húzogattad az oroszlán bajszát. Az is meglehet a kedvére tettél, nehezen felismerhető a kettő közti különbség. Markáns vonásaihoz, széles állkapcsához mélyen ülő, kék színű szempár párosul. Mélyükön sunyi láng táncol, csak rajtad áll hogyan értelmezed. Egy biztos: a szőke herceg, amelyik a fehér táltosán érkezik – nem ő. A folyamatos edzések meglátszódnak a 1,86 m magas alakján. Vállasabb alkat, kidolgozott felsőtesttel és noha ügyel külsejére, néha előfordul, hogy megfeledkezik a borotváról vagy nem fordít nagy figyelmet az előző esti adok-kapok nyomainak eltüntetésére. Szőkésbarna haja általában rövidebbre van vágva, így a fésülködéssel sosem foglalkozik… Bal fülében vékony fülkarika csüng – más ékszert sose visel –, bőrén két tetoválás is található. Csípője bal oldalán egy „Godspeed” felirat olvasható, míg jobb karján törzsi sárkányminta látható, a háttérben piros vonalakkal emelve ki a fekete kontúrokat. Öltözködését lezserség jellemzi, a hanyag eleganciát szokta keverni a sportos stílussal. Főként egyszerűségre és kényelemre törekszik, de nem elképzelhetetlen, hogy a jól menő ügyvédek is elirigyeljék tőle a vadonatúj öltönyét és a Rolex karóráját. Sokat vet latba milyen oknál fogva távozik hazulról.
1985 –
Nyugat Los Angeles, Santa Monica Első szülött. Fekete bárány vagy fehér holló?
Véletlen becsúszott kölyök, a fiatal évek felrázója, az egyetemi szerelem félbeszakítója, egy nem kívánt terhesség – ez voltam én, az apám állítása szerint. Anyámnak ott kellett hagynia az egyetemet, hogy rólam gondoskodjon. Ő volt az egyedüli, aki ragaszkodott a benne növekvő élethez, se a családja, se akkori szerelme nem támogatták az ötletét. Kitagadták, apám folytatta a jogot és külön váltak az útjaik. Egy időre. Négy éves koromban újból felbukkant, felszínre törtek a régi érzelmek, amiket egymás iránt tápláltak és dolgozó ügyvédként, kezdőként a pályán visszatért a maga mögött hagyott családjához. Valójában csak anyámhoz, aki ott hagyta a gyorséttermi állását, mert elmúltak a vészterhes idők. Velem sosem töltött el huzamosabb időt, idegenként tekintett rám és én sem tettem másként.
1991 –
Két évvel később, mikor már betöltöttem az ötödik életévem, már egy közös gyermeken törték a fejüket. Mellém bébiszittert fogadtak, hogy a befejezetlen tanulmányai miatt ne kelljen szégyenkeznie egy érett nőnek – sikerült meggyőznie álláspontjáról az életünkbe visszatérő férfinak a nőt, akihez kölyökként irtózatosan ragaszkodtam. Az én szemszögemből nézve az eseményeket nem történt más, mint szeparáció. Fokozatosan vette el tőlem a családomat, ami egyetlen tagból állt. Nem rajongtam érte, de mit tehettem volna kis taknyosként? Végül a diploma megszerzése után úgy döntöttek vállalnak még egy gyermeket. A gondolattal együtt megfogant húgom is, aki 1992. január 12-én született meg. Caitlyn lett a neve, anyai nagyanyám után. Kicsi volt, pufók arcú, sokat síró, a kicsi szemük fénye, de anyám igyekezett engem sem hanyagolni mellette, miután világra jött a kistestvérem, akit előszeretettel öltöztettek rózsaszín, pihe-puha babaruhákba. Phúj. Rengeteg figyelmet kapott, az övé lett az én részem is, amit nem adott meg soha az alfa hím. Látványosak voltak az új jövevény érkezésekor végbemenő változások. Úgy éreztem magamra hagytak, nehezen kezelhetővé váltam, amikor nem volt velem az anyám.
1994 –
Kevesebb, mint három év telt el. Egy rózsaszín álom volt, ahogyan anyám megfogalmazta, de ennyi még mindig nem volt elég számukra. Iskolába mentem, kevesebb időt töltöttem otthon ezáltal, újabb lépcsőfokot másztam meg és elismerés híján, levegőnek éreztem magam. Egy tavaszi, esős napon hazaérve egy kékre festett szobát láttam, az enyém mellett, ami addig vendégszobaként volt számon tartva és benne egy rácsos ágy. Az anyaméhben éledező, kicsi lény nemét nem tudták ekkor még, de nagyon reménykedtek egy fiúban. Sokat elárult a szoba színe, a belé vásárolt holmik és reggeli közben is a neveket vitatták. Derek, Ryan, Joseph, Adam. Ezek hangzottak el legtöbbször, de amikor 1994. november 30-án a nővér megerősítette a baba nemét, egy ötödik név merült fel. Így lett az öcsém végül Tate Joseph Bradford. A törődés, a szeretet jobbá őket szolgálta. Kicsik voltak, maga tehetetlenek, kiszolgáltatottak, távol álltak az önállóságtól, amit nekem az évek folyamán el kellett sajátítanom a magam módján, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy keveset beszéltem, nem hívtam fel magamra a figyelmet. Abban az esetben sem, ha megdicsértek az általános iskolában, de akkor végképp, mikor megkaptam az első figyelmeztetőket és intőket a későbbi évek folyamán. Az egyedüli, aki érzékelte a problémát szeretett anyám volt. Nem hibáztattam és most sem hibáztatom semmiért, mindennek az okozója, elrontója nem volt más, mint az apám. Szerettem a testvéreimet, eként is viselkedtem velük, nem kaptak megkülönböztetést, csak az egészséges, gyermekre jellemző ragaszkodást – egy lánnyal mit kezdjek? Még szép, hogy piszkáltam a hosszú hajáért, de sosem bántottam.
1999 –
Az igazi lázadó korszakom kezdete. Sok volt az otthoni levegő, sok volt a fülledt családi idill, ami a szüleimet és a testvéreimet körbelengte, engem, pedig kihagyott. Az idősebbek társaságát kerestem, hogy ezzel feljebb húzódzkodjak az iskolai ranglétrában és lazán bekerültem a felsőbb rétegekbe. A bulizósak, a mindenki által kedveltek, a balhésak, a verekedők, a menők, a cigisek, a háttérben illegális tudatmódosítókat használók. Bekerültem az iskolai focicsapatba, elkezdtem foglalkozni a küzdősportokkal, hogy alaposan megagyalhassam a velem kötekedőket vagy az éppen magamnak kipécézett idiótákat, hogy ezzel is bizonyítsak a haverjaimnak, akiket idővel csak „családként” emlegettem gondolatban. Amolyan testvériséget alkottunk, ahonnan a középiskola sem szakíthattak ki egyikünket sem. A jegyeim nem voltak a legfényesebbek, de erős közepes tanulóként meg voltam elégedve velük. Nem törődtem sokat ezekkel a dolgokkal, sokszor lógtam, órán is a kicsöngetésre várva doboltam a ceruza hegyével a padon és csak annyira érdekelt az iskolai készülés, hogy otthon ne terelődjön rám a szó. Nem voltam a legjobb, de a legrosszabb sem. Kényelmes volt nekem, hogy kívül estem a szigorú, szülői periférián és nem faggattak afelől, hogy esténként hova megyek, egy gyenge hazugság is elegendő volt. Apámnak kiváltképp. Mondhattam volna azt is, hogy unikornist fogunk befogni, csak legyintett volna rá, hogy menjek. Gyanakodtam ugyan, hogy anyám nem volt ilyen hiszékeny és biztosan sokat aggódott értem. Sokszor láttam a szemében és nem csak ezt. Későn hazaérve sokszor megvárt a konyhában, mikor már mindenki aludt és szeretetteljes öleléssel fogadott, megesett el is sírta magát, a könnyeiben, pedig néma bocsánatkérés volt. Szerettem ezeket a pillanatokat, amikor csak ketten voltunk és Chase nem rondított bele. Csak a keresztnevén hívtam, de nem zavarta, anyám nem mert beleszólni a kettőnk ügyébe és inkább csak villámhárítóként állt közénk, amikor felszikrázott a levegőben lévő feszültség. Egyre nehezebben bírtam megállni, hogy milyen rongyként bánik a feleségével. Parancsolgat neki, lepattintja, ha egyszerű beszélgetést akarna kezdeményezni és arra hivatkozik túl elfoglalt, a bíróság holnapra kéri a papírokat, erre nem ér rá. A titkát, amiről csak ketten tudunk mégsem mondhattam el anyámnak, összeroppant volna tőle. Egyik éjszaka a városban rajtakaptam, ahogy egy hotel előtt parkolt le az autójával és egy fiatalabb nőt segített ki az anyósülésről, amikor elkaptam azt a félreérthetetlen pillanatot. Mondhatnánk úgyis, hogy nem voltak vele szemben tisztességes szándékai vagy nyersebb megfogalmazásban: meg akarta húzni. Rosszul láttam volna? Aligha. Egy hétre az incidens után elárultam neki a látottakat, egyben megfenyegettem és heves tiltakozásba kezdett, először használta az öklét velem szemben. Ez volt az a pillanat, ami gyökeresen megváltoztatott. Visszaütöttem, amint megállítottam az ütést, nem kevesebb vehemenciával és lévén edzettebb voltam nála, jártasabb mind önvédelem, mind támadás terén… Tizennyolc évesen kis híján eltörtem a karját, ahogy hátrafeszítettem és fejét a földnek nyomtam. Az önkontrollom lassan tért vissza, így még időben eleresztettem. Az este hátralévő részében azon gondolkodtam feljelent-e, elárulja-e anyámnak az összezörrenésünket, de nem történt semmi. Se másnap, se harmadnap, se negyednap. Megszokottság jellemezte a rákövetkező napokat. Tanítgattam a kölyköket focizni, amikor épp otthon voltam vagy leültem velük filmet nézni a nappaliba. Éreztem a házban lévő időzített bombát, de idővel kezdtem nem törődni vele, így történt a baj, ami tragédiába fúlt.
Cat és Tate egy közeli ismerős gyerekének a születésnapi zsúrjára mentek aznap, ott alvós bulira. Este 11 körül értem haza, a világ kissé forgott körülöttem, elmondhatom, hogy nem voltam túl jól a löttytől, amit Mike haverom adott és fogalmam sem volt róla mit rakhatott bele. Chase ott várt, ahol jó esetben anyám szokott. Ujjaival a márvány konyhapulton dobolt és mit sem törődve vele, köszönés nélkül indultam a hűtőhöz, hogy kivegyek belőle egy ásványvizes palackot, amikor megszólalt. Azután érdeklődött hol voltam és nem-e vagyok rosszul, mert látja rajtam a jeleit. Foghegyről vetettem vissza a választ: „semmi közöd hozzá” és felindultam a lépcsőn, egyenest a szobámba. Nem bírtam volna sokáig elviselni a társaságát, de hallottam, ahogy mögöttem nyögik a lépcsők közeledtét. Odafent elkapta a karomat. Azon pillanatban megfeszült az állkapcsom, minden izmom és megremegtem a dühtől, de visszafogtam magam, kérdő tekintettel fordultam hátra mégis miért akar ennyi idő után felelősségre vonni a tetteimért, miközben eddig hidegen hagytam. Váratlanul ért, hogy ismét be akart húzni nekem – sikerült neki. A reflexeim le voltak lassulva, nem meglepő. Az agyam elöntötte a méreg és a falnak támaszkodva álltam fel, hogy viszonozzam gesztusát. Nem vettem észre a folyosón leskelődő anyámat, aki háttal volt a férfinak és a falhoz lapulva nézett bennünket. Elvakított a gyűlölet és minden erőmet beleadva a gyors rúgásomba találtam el a térdhajlatát. Fénykora elmúlt, megöregedett ahhoz, hogy lába elbírja súlyát az erővel bevitt leszerelést követően. Lerogyott a földre, fél térdre ereszkedve, de megpróbált megkapaszkodni a lépcsőnél lévő korlátba. (Régóta vártam ezt a pillanatot, hogy így láthassam…) Már indítottam volna a következő támadásomat, emeltem a karomat, amikor megéreztem egy gyenge visszatartó erőt. Nem vettem róla tudomást, leráztam magamról és ezt az időt kihasználva adott a gyomorszájamba egy bivaly ütést az öreg, amire egyetlen válaszom lehetett csak… Megfogtam a fejét és kitámasztottam magam a hátrább tolt lábammal, hogy beletérdeljek a képébe, amikor ismét megéreztem a szorító ujjakat a felkaromon. Határozottan megrántottam magam, odébb löktem, pont a lépcső irányába… Az anyám volt az. A következő vágásban, miután betörtem Chase orrát, kristálytisztán peregtek le előttem a képkockák, a sikolya visszarántott a valóságba, felébresztette aggodalmamat és elűzte dühömet. Elkerekedett szemekkel fordultam utána és néztem végig, ahogy legurul a hosszú lépcsőn, kitöri a nyakát. Mozdulatlanul hevert a padlón, apám innentől nem foglalkozott velem, lerohant utána, hogy megnézze.. van-e még pulzusa és idegesen nyomkodva telefonját hívta a mentősöket S.O.S.-be. Meg kellett kapaszkodnom valamibe, nem jutottam szóhoz még a mentő érkezésekor sem, a rendőrök faggatózásakor is a „sokkos” állapotom miatt nem én beszéltem, mindent lerendezett az ügyvédúr. Egy 1,9 méter magas betörő volt, arcán símaszk, nem tudjuk hogyan jutott be, nem vitt el semmit, mert időben észrevettük és ezért akart minket eltenni láb alól. A távozás oka a túlerő volt. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Anyám eperszőke tincsei kígyókként nyújtóztak el a földön, kezei furcsán kitekert pózban, lábai szétvetve, barackszínű, csipkés szélű hálóinge gyűrötten tapadt hozzá és szívta fel apám sós könnyeit, amik fölé hajolva hulltak a világos anyagra. Kimerevített képként lebegett lelki szemeim előtt a jelenet azután is, hogy elvitték a testét és rendőröktől nyüzsgött a helyszín. Egyik fülemen be, a másikon ki minden beszéd, csak egy mondat maradt meg a fejemben: „Még szerencse, hogy a fiam és a lányom nem tartózkodtak itthon…”2003. július 7-én.. megöltem az anyámat.
2003. július 8 –
A srácokra egyedül Chase várt otthon másnap. Leléptem az este. Nem bírtam abban a házban maradni. Tudtam Mike-ék hol vannak és egyenesen hozzájuk tartottam, a legfontosabb holmijaimat, irataimat, pénzt, pár ruhát bedobva a sporttáskába. Nem kértem engedélyt rá, hogy elvigyem az autót. A választ sejtettem: „vidd és menj!”. A szórakozóhelyen dübörgő zene és a táncoló tömeg egy időre el tudta terelni a figyelmem, főként a sötétben világító kék szempár tulajdonosa, aki újra s újra rabul ejtett mosolyával. Hogyan hangzik, hogy egy ismeretlen ártatlan mosolya lecsillapította a bennem munkálkodó indulatokat és kezes báránnyá avanzsált? Nevetségesen, szerintem is. Nem beszélve a lefolyási idő rövidségéről, egyetlen este. Észrevétlenül keveredtem bele a szokásos lovestoryk forgatókönyvébe, mint gyanútlan szereplő. Kezdetben nyári munkával kötöttem le magam, építkezéseken vállaltam fizikai munkát, hogy a sajgó izmok, az égető nap és valamilyen szinten a fájdalom töltse ki a nappalokat, míg el nem érkeztek az éjszakák. Fizetés kiegészítésként beszálltam a drogügyletekbe. A környéken, az egyik gyárépület belsejében gyakran rendeztek szabad stílusú verekedéseket, ahol a győztes pénzjutalomban részesül… Mondanom sem kell, hogy gyakran megfordultam arra felé, amikor épp nem Rose-al töltöttem az időmet. Így hívták a lányt, akivel a azon a bulin megismerkedtem. Később is összefutottunk, kontaktot cseréltünk és pillanatok kérdése volt csupán, hogy látszólag komolyabbra forduljanak a dolgok. Jól éreztük magunkat, tiszta lappal indultam és sokáig nem kérdezgetett a múltamról, csak a bőrmön fel-felbukkanó sérülések után érdeklődött, nem firtatott soha olyan témát, amiről nem akartam nyilatkozni. Kényelmes kapcsolat volt, túlságosan is az ahhoz, hogy ne történjen valami, ami egyik percről a másikra el nem rontja. Másfél év után feltette a kérdést: „...és a családod?”. Kitértem a válaszok alól ahogy mindig is tettem, miért számít egy fikarcnyit is, ha a jelenre nincs befolyással? Sokszor dobtam vissza ezt és ehhez hasonló labdákat, hogy lerázzam magamról, de mint olyan határozott nő, aki mindent megtesz célja érdekében, nem hagyta annyiban. Ingerülten értem haza, amiért nem ment végbe aznap a megbeszélt tranzakció és átvágtak minket, kis híján a zsaruk karmai közé lett taszítva az egész banda. Az idő nem volt alkalmas az idegeim borzolására, amit kezdetben lepleztem, miként az ágyba akartam csábítani, hogy nyugovóra térjünk, de a meg-megszakítások hamar kihoztak a béketűrésemből, első sorban, mert nem kaptam meg, amit akartam és sarokba próbáltak szorítani. „Miért nem mondod el? Mitől félsz…?” Egyetlen árva mondat, mielőtt egy utolsó lépést tettem volna felé, hogy a falhoz szorítsam és alkarjaimra támaszkodjak a feje mellett. Fenyegető volt a jelenlétem, amit sosem tapasztalhatott még ezelőtt és koránt sem kedves éllel tágítottam a fejét, vertem bele idegesen az öklöm a téglafalba, amit követően ijedten csúszott ki nyílt béklyómból. Hagytam, hadd szabaduljon, hisz minél hamarabb véget ért a felesleges vita, annál hamarabb nyugszom le én is. Elcsattant egy pofon és szinte öntudatlanul szorítottam rá a vékony csuklóra, olyan erővel, hogy véraláfutásos lett ujjaim nyomán a pőre bőr. Könnybe lábadva kérlelt eresszem el és így tettem. Nem csak a kezét… Másnap visszatérve sem válaszoltam a felsorakoztatott kérdésekre, akaratosan ignoráltam minden szavát, ami nem a kiköltözésével volt kapcsolatos. A könnyebb utat választottam, vágta a fejemhez és ezen nincs mit tagadnom, azt akartam járni. Hiába élveztem a társaságát, értettünk egyet rengeteg dologban, szerettem, az eset után úgy váltam el tőle, hogy ne lássa mennyire kellemetlenül érint – első szabály júl. 7. óta: nincsenek gyengeségek.
2005 – 2010, a boldog-béke időszaka
Csak nagy vonalakban… Nem látogattam meg a testvéreimet továbbra sem, volt, hogy az autóban ülve vártam meg a tanítás végét egyetlen elkapott pillantásért, de amint ez megtörtént minden alkalommal továbbhajtottam. Nem akartam belefolyni az életükbe, nem voltam már a részese és minden bizonnyal Chase sem próbálta meg ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a srácokat. Kivételesen legalább ebben egyetértettünk. Belekóstoltam a nagyok életébe, az üzlet jól ment és a kapcsolathálózatunk folyamatosan világfaként terebélyesedett, amivel együtt a tőke is nőttön nőtt. Minden hónapban legfeljebb egy bunyón vettem részt, mert az időm legjavát annak fejlesztése vette igénybe. A mozgékonyságom, a rugalmasságom gyémánttá csiszolása és mi más lehetne erre a legjobb módszer, mint a tánc? Tagadhatatlanul élveztem és neki köszönhetően ismertem meg legjobb barátomat, Lawrence-t. Hasonló körökben mozgunk, ám ő a hamisítások terén ász, ahonnan beceneve is ered, Ace. Okiratok, nyomok eltüntetése akár a rendőrségi adatbázisban… Sok szorult helyzetből húztuk ki egymást az öt év alatt, a kopók előtt pedig egyszer sem buktunk le – ismerjük a tökéletes trükköket? Pontosan. 2009-ben „született” meg Quinn Harlow és Jesse Bronson is, Ace jóvoltából. A talpunk alatt a talaj ekkor még nem kezdett forrósodni, de éreztük, hogy fokozatosan melegszik. Ideje volt ennek fényében cselekednünk.
2011-től napjainkig
Ahogy Winston Churchill mondta: „If you going through hell, keep going!”. A 2011-es év második felében az egyik üzletfelünknek, akit a háta mögött csak Dogface-nek becéztünk, nyíltan közöltük, hogy takarodjon a környékünkről és keressen magának másik beszállítókat. Zűrös volt a férfi, egyszer a zsaruk letartóztatták kokain birtoklásért és nem akartuk, hogy a következő alkalommal a fejünkre hozza őket, de Dogface barátunk mocskosul kreatív volt. Másokat belekeverve tervének véghez vitelében robbantott ki egy komoly bandaháborút, ami éppúgy követelt ártatlan életeket, mint a menthetetlenül benne tapodóékét. Sokáig kerestük, de eltűnt a szemünk elől, mint a kámfor... Nyomát sem leltük egészen egy évig, amikor rábukkantunk San Franciscoban, mint az egyik nívósabb night club törzsvendégére. Más névvel, kicsivel másabb arccal, aminek köszönhetően még jobban hasonlított egy kutyára. Utána mentünk Lawrence-szel, a többieknek meghagyva a fontosabb instrukciókat, hogy mit tegyenek vész esetén és hol húzzák meg magukat. Nem kockáztathattunk meg a már meglévőnél is nagyobb emberveszteséget, ezt mindig szem előtt tartottuk és most, hogy megtaláltuk az emberünket talán pontot tehetünk arra a bizonyos „i” betűre. Az egyik ellenlábasunkat elkaptuk pár hónapja és hosszas kínvallatás után végre beköpte... Ideje volt, hogy megfizessen, de valamivel nem számoltunk: koránt sem volt egyedül. A kis tacskóból egy strammabb bulldog lett, aki nem volt olyan idióta, mint amilyennek látszott. Várt ránk, pontosan erre várt hónapok óta, hogy magunk mögött hagyjuk a várost és a kisebb egységünkre lecsaphasson. Ace-szel épphogy megúsztuk a nem kívánt kalandot és rajtunk kívül még két emberünk menekült meg a kilencből. Az arány borzalmas, ahogyan a ránk váró bujdosás is. A fenyegetés egyértelmű volt: nem léphettünk be a városba különben a családom piros Mikulásként fog lógni a kéményben...
Amiket szeret: nők, minőségi whisky, cigaretta, pénz, küzdősportok (krav maga), adrenalin, a napfényes Los Angeles, éjszakai élet – alvilág, irónia, testvérei
Amiket ki nem állhat: döntésképtelenség, lassú felfogás, forgalmi dugók, rendőrök, kölykök, biológiai apja
Rövidtávú célok: Berendezkedni a városban és megszokni a fagyos klímát - de legalább van síelésre lehetőség...
Középtávú célok: Megvárni, míg csillapodik a helyzet Los Angelesben, kiiktatni Dogface-t és újra indítani a régi vállalkozást...
Hosszútávú célok: A múltat végleg hátrahagyni.
Forrásmegjelölés: multi
Avatar/Play by: Cameron Gigandet – Jonah P. Bradford
az egész előtörténeted, a karakter jellemrajza, valamint az életvitele, háttere egyetlen dolgot erősített meg bennem száz százalékosan: ebből az emberből egyszer olyan jó Betolakodó kölyök lehetne! Legalább is akkor, ha a maga alvilági életében valamennyire megismerkedett a hierarchia fogalmával, mert valljuk be, ez a jelenség azokban a körökben is jelen van. Ebből a fenti gondolatsorból pedig egyenesen következik az, hogy számomra teljesen rendben van az egész karakterkoncepció. Az külön tetszett, hogy bár eléggé kaptafa jelleggel került a történetbe az anyagyilkosság, mégis a történeted folytatásában megjelenő "közöny" tette hitelessé, az, hogy a karakter nem roppant tőle össze annyira, hogy most egy teljesen introvertált, depressziós sallangot kapjunk. Jonah-nak is megvannak a maga defektjei, ez tény, de számomra ezek az egész életpályáját nézve sokkal hitelesebbek és működőképesebbek, mint az általam vázolt verzió, szóval örülök neki, hogy ilyen irányba vitted el. Bízom benne, hogy az összeférhetetlenséged ellenére meg fogod találni a szórakozásodat és a társaságodat is az oldal karakterei között, legyenek azok akár emberek, akár farkasok. Biztos vagyok benne, hogy mindkét csoport tagjai közt akad olyan, akik szívesen huzigálnák az oroszlán bajszát, a kérdés már csak az, hogy mekkorát fogsz harapni érte
Fairbanks befogad, kellemes rejtőzködést Dogface elől és tessék majd felavatni a sípályákat! Ha az avatarfoglalás megvolt, akkor nincs más mondandóm:
Ui.: De, mégis van mondanivalóm. "Övé a világ és benne minden, ki állíthatja meg?" - mondjuk néhány agyaras, bundás pajtás