Karakter teljes neve: Charlotte Lyanna Northfolk Becenév: Lyanna, Lya Álnév: Chantal Bellerose, Charlotte Lyanna Beaumont, Lilianne Beaumont Faj: Vérfarkas Falka: Magányos Farkas Mentalitás: Semleges Titulus: Wagabond Nem: Nő Kor: 290 Születés helye és ideje: 1723. Január 4., Norfolk, Beharapás 1745. május 12., Párizs Foglalkozás: Jelenleg inkább amolyan életművész Mágiaérzékenység: van Vérvonal: "Látók" - Kaskae, a főnök -> Théodore Beaumont -> Charlotte Lyanna Northfolk
Apa: Lord Edmond Northfolk, Norfolk hercege /ember, halott/ Anya: Alphonsine Bellerose hercegnő /ember, halott/ Testvérek: Jesse Northfolk /vérfarkas - halottnak hiszi/ Egyéb hozzátartozók: Férje: Théodore Beaumont /vérfarkas – halottnak hiszi/ Gyermekei: Éric Beaumont, született: 1739. november 18. /vérfarkas - él/ Cerise Beaumont, született: 1741. szeptember 30. /vérfarkas - él/ Fleur Beaumont, született: 1743. december 1. /vérfarkas - él/
Az első, amit talán észlelsz rajtam, az a rám meglehetősen jellemző, kellemes mosolyom, mi vidámságot hivatott jelezni, noha nem biztos, hogy mindig valóban ott rejlik mögötte. Ám ettől még lesír rólam, hogy szeretem az életet. Olyan vagyok, mint a hatalmas víztömegek, az időm nagy részében nyugodtan, türelmesen várakozom, hogy aztán a legalkalmasabb pillanatot kivárva csapjak le, hiba nélkül tarolva le magam előtt mindent. Nem mondom, hogy olykor nem uralkodik el rajtam vérem hevessége és szenvedélye, de fiatal, süldő lány koromban megtanultam, mi az az engedelmesség, és miként kell másoknak megfelelően viselkedni. Könnyedén idomulok hát a környezetemhez, még ha legbelül nem is díjazom ezt a fajta képmutatást, mégis, néha rávisz a kényszer. Alapvetően nehéz kihozni a sodromból, felőlem bárki bizonygathatja azt is, hogy ő a nagylegény a gáton, nem fogom hagyni, hogy ilyesmivel rabolják az időmet, azt az örömet meg senkinek sem szeretem megadni, hogy idegeskedni lásson. Nem jártatom a számat fölöslegesen, könnyű velem kijönni, de senkivel sem fogok értelmetlen traccspartykat folytatni a semmiről, az nem az én világom, épp eleget tettem hosszú életem kezdetén, mikor tökéletesen kellett viselkednem társaságban. Igen, ebben sem találhatna hibát senki velem kapcsolatban, neveltetésemnek hála tökéletesen ismerem az etikett kanyargós ösvényeit, de manapság már nem várom el a férfiaktól, hogy úriemberek legyenek, tisztelet a kivételnek, de többnyire nem megy nekik. A bennem lakozó, mélyen lapuló szomorúságot nem hagyom, hogy bárki lássa, elég, hogy a családom tudja, miért van az, hogy néha csak bezárkózom, és órákig ki sem mozdulok, vagy épp nem lehet hozzám szólni. Ezekre a pillanatokra szükségem van ahhoz, hogy máskor felölthessem legcsodásabb mosolyom, és a mostoha sors képébe nevessek.
Barna tincseim keretezte arcomból szórnak szikrákat zöldeskék lélektükreim, vöröslő ajkaimból nem lesz jussod más, mint nyers őszinteség. Kicsinek tűnhetek ugyan, de a látszat, mint oly sokszor, esetemben is csal. Hosszú évek bújnak meg mögöttem, nem vagyok az a gyenge nő, akinek első látásra mindenki hisz. Könnyed, kecses ragadozójárásomban minden pillanatban megbújik örök társam, gyönyörűséges farkasom, egyetlen, örök szerelmem. Noha büszkélkedhetek egy ikertestvérrel, mégis van pár dolog, amiben különbözünk, tekintve, hogy példának okáért magasságban elmaradok mögötte, bár szerencsére olyan nagyon csöppnek sem születtem a magam 167 centijével, amin szeretek azért segíteni magasabb talpú, sarkú topánkákkal. Egyébként a vonásainkban már találhatsz közös nevezőt, és valószínűleg akad pár dolog, amire hasonlóképpen is reagálnánk, annak ellenére, hogy az életünkből mindösszesen jó, ha két évet együtt töltöttünk, mire kétségkívül egyikünk sem emlékszik. Miként öltözködöm? Oly mindegy, olyan vagyok, amilyennek az adott helyzet megkíván. Ha kell, lepusztult drogos látszatát keltem, de épp oly könnyedén bújok luxusprostik bőrébe is, csak hogy elvégezzem azt, amit éppen szükséges. Az igazi arcom tán már én magam sem ismerem, de ha mindenképpen skatulyába kellene tuszkolni magam, hát maradnék a letisztult egyszerűségnél, a kényelmes, de csinos göncöknél, a saját hajszínemnél, szolid sminknél. Jah, egyébként, mivel a motorozás nagy szenvedélyem, nem vetem meg a bőrt sem, úgyhogy ilyen anyagú ruhadarabokban is gyakran megfordulok. Farkasom a sötét éjszaka eleganciáját tudhatja magáénak, s míg halandó alakunkban nem, farkasként ugyanolyan árnyalatú a szemünk a testvéremmel, következésképp az enyém is olvadt arany. Majdnem pontosan olyan a fenevadam, mint az övé, csupán egy hangyányit kisebb, de ezt a különbséget már elég nehéz kiszúrni.
Feljegyzések, naplóbejegyzések
~*~
Alphonsine Bellerose, az édesanya, 1723. Január 11.
Egy hete születtek meg a kicsikéim, eddig képtelen voltam tollat ragadni. Csodálatosak és ragyogóak, biztos vagyok benne, hogy hihetetlenül büszkék leszünk rájuk egész életükben. Jesse kicsit kevesebbet mosolyog, de lehet, hogy csak a többet síró húga miatt. Lyanna nehezebben alszik, míg a testvére átaludná az éjszakákat már most, ő mindig felriad. Remélem, elmúlik majd nála, mert így a bátyja sem tud aludni, és Edmond is nehezebben bírja, őszintén, nem hiányzik a zsörtölődése. Épp elég nehéz nekem megszokni ezt a ködös földet, hiányzik Franciaország, de a gyermekeim nélkül most már sehová. A kötelességemet egyébként is teljesítettem, szültem neki fiút, most már igazán megkímélhetne a kellemetlen jellemétől.
~*~
Lord Edmond Northfolk, az apa, 1724. február 5.
Sikerült megegyezésre jutnom Párizzsal, hű szövetségeseim lesznek, amennyiben a hercegük megkapja Charlotte kezét. Nem haboztam, elígértem a lányom. Az egyezségünk kimondja, hogy amint a lányom betöltötte a második életévét, Franciaországba költözik a nagyszüleihez, hogy a jövendőbelijének megfelelő neveltetésben részesüljön.
~*~
Alphonsine Bellerose, az édesanya, 1725. Január 4.
Hónapok óta rettegek ettől a naptól, ma viszik el Lyannát, ha csak eszembe jut, máris könnyek szöknek a szemembe. Gyűlölöm érte, mélységesen megvetem, és nem vagyok képes felfogni, miként képes a saját lányát csak így odadobni egy idegennek. Az ég szerelmére, az a herceg már most megélhetett vagy harminc esztendőt. Felháborító. Szegény kicsi lányom. Talán a szüleim mellett juthat neki egy kevés zavartalan gyermekkor, de már most féltem attól, amikor majd rátelepszik a gyermekszülés, pontosabban, fiút szülés kötelessége. Mindenét gondosan becsomagoltam, még egy családi festményt is, min vele és Jessevel vagyok megörökítve, talán semmi más nem fogja ránk emlékeztetni. Az apjáról meg jobb is, ha nem marad meg benne semmi.
~*~
Alphonse Bellerose, a nagyapa, 1726. március 25.
Borzalmas híreket kaptam. Norfolkban lemészárolták Lord Edmond Northfolk egész háza népét, beleértve csodálatos lányomat, és egy szem fiú unokámat is. Érthetetlen, szükségtelen tett, elképzelésem sincs, ki képes ilyesmire. Még szerencse, hogy a drága Lyanna itt van már nálunk, így ő családjának utolsó élő leszármazottja. Vigyázni fogunk rá, mint a szemünk fényére.
~*~
Charlotte Lyanna Northfolk, 1729. szeptember 2.
Kaptam tintát és pennát a nagymamától, azt mondta, lejegyezhetem, mik történnek velem. Szerintem csak azért csinálta, hogy tökéletes gyöngybetűim legyenek, hogyha majd férjhez megyek, ne okozzak csalódást. Rengeteg illemtanórám van, valamint mindenféle könyveket kell elolvasnom, és beszámolót írni róluk. Nem olyan érdekes, de megteszem, mert cserébe délutánonként lovagolhatok, azt imádom, és már jól is megy. Csak lenne már délután.
~*~
Théodore Beaumont, a férj, 1735. június 15.
Ma volt szerencsém látni a kis Lyannát, igazán bájos teremtés, bár még oly zsenge, hogy szinte fáj a szívem azért, hogy hamarosan le kell szakajtanom a virágát. Talán három év múlva már kevésbé lesz gyermeki, mikor is oltár elé vezethetem, megpecsételve egykori alkunkat megboldogult apjával. Rendkívül művelt, okos gyermek, meg kell valljam, s tökéletesen tudja, miként kell viselkednie. Nagyszülei remek munkát végeztek, méltón büszkék a fiatal teremtésre. Viszont úgy vélem, nem olyan könnyen alakítható, mint amilyennek látszik, ott van a szemeiben némi dacos szenvedély, mi nem a gyermek sajátja, sokkal inkább a jövőt vetíti előre. Bizonyos dolgokat át kell gondolnom vele kapcsolatban, talán több is lehet belőle, mint egy egyszerű feleség, aki gyermekekkel, a felszínen, társaság előtt békével, ám alatta keserűséggel és haraggal ajándékoz meg. Hamarosan elválik.
~*~
Charlotte Lyanna Northfolk Beaumont, 1738. augusztus 17.
Tegnap volt az esküvőm napja. Nem erre számítottam. Azt hittem, öreg és csúnya, de nem, felettébb vonzó férfi, most, hogy így belegondolok, korábban is hallottam már róla pletykálni a szobalányaimat. Egészen hihetetlen, de talán mégsem olyan borzasztó, hogy előre megállapodtak a sorsomról, talán nem lesz olyan rossz. Ugye nem? Vigyázok a számra, engedelmes asszonya leszek, s fiút szülök neki, ahogy mindenki várja tőlem. Ez csak nem lehet olyan nehéz. Igen, menni fog, mennie kell, nem okozhatok csalódást, engem erre neveltek, mellé, neki. Bármennyire is lázadna a lelkem a bánásmód ellen, tudom, hogy ennek így kellett lennie, hasztalan volna mindenféle hadakozás, úgysem változtathattam volna meg semmit. A legfurcsább azonban az, hogy valami okból kifolyólag soha nem is akartam.
~*~
Charlotte Lyanna Beaumont , 1739. november 18.
Ma, éjfél után alig pár perccel megszületett a kisfiam. Az Éric nevet kapta, Théo akarta így, én pedig szeretem látni az arcán azt az elégedett, csibészes mosolyt. Nem is tudom, a mai napig van benne számomra valami megfejthetetlen, valami, amitől egyszerűen több másoknál, ugyanakkor azt is tudom, hogy szeretem, és bármit megtennék érte. Nem is tudom, hogy alakult így, de semmi nem valósult meg a félelmeim közül, megfelelek neki így, ahogy vagyok. Ha kettesben vagyunk, még azt sem várja el, hogy dacos természetem a háttérbe szorítsam. Hálás vagyok neki érte, hisz így az időm elég nagy részében lehetek az, aki születtem. Még párbajozni is hajlandó megtanítani. S most… sikerült fiút szülnöm neki, ami mérhetetlen büszkeséggel tölt el, egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Olyan gyönyörű… én azt mondom, hogy teljességgel olyan, mint az apja. Remélem, ha felnő, olyan ember is lesz belőle. Úgy érzem, mi vagyunk a tökéletes kis család, alig vártam már, s most végre teljesült. Köszönöm az égieknek, hogy megadatott számomra ez a boldogság.
~*~
Théodore Beaumont, a férj, 1745. május 12.
Már másfél év eltelt azóta, hogy megszületett a második kislányunk is. Ugyan én már a fiunk születésénél is azt hittem, hogy elképzelni sem tudok nála gyönyörűbbet, de mostanra csak még szebbé vált a szememben. Újra és újra hálát kell adnom a sorsnak az évekkel ezelőtti, érzelemmentes, üzleti alapokon köttetett egyezségért, mert ennek köszönhetem Őt, Őket. Nem voltam benne biztos, hogy jól teszem, amit teszek, de az idő engem igazolt, s olyan társra leltem, aki kellőképp érdekes és izgalmas ahhoz, hogy még egy magamfajta vénséget is lekössön. Döntöttem. Több gyermeket nem akarunk, sem Ő, sem pedig én. Ma este megteszem, amiért évek óta forr a vérem, az enyém lesz testestül, lelkestül, mindenestül, így kell lennie, hisz tudom, nem lennék képes végignézni, ahogy belefakul az évek múlásába, és megöregszik mellettem, ahogy az élet szikrái lassan eltűnnek gyönyörű szemeiből. Biztos vagyok benne, hogy már most sem érti, miért nem változom semmit. Nem kérdezte sosem, de látom a szemében a nyughatatlan kíváncsiságot, érzem benne azt a cseppnyi félszet, és tudom, miattam van, a miatt, amit nem ért. Nem sokára azonban már nem marad megválaszolatlan kérdése, mert elmondhatok neki mindent. Párizs fejétől korábban megkértem az engedélyt, hű jobb keze voltam hosszú évtizedek óta, mindenben a támogatásom élvezi, így nem férhetett kétség ahhoz, hogy rábólint. Nincs más hát, mi visszatarthatna. Remélem, nem fog meggyűlölni érte.
~*~
Éric Beaumont , a fiú, 1745. május 30.
Apa azt mondta, anya beteg, ezért elutaznak egy időre, mi meg a nagymama és a nagypapa mellett leszünk addig. Nem akarom, hiányzik anya.
~*~
Charlotte Lyanna Beaumont , 1765. november 5.
Több mint húsz év telt el az óta az éjszaka óta, hogy úgy érzem, egy percet sem öregedtem. Mintha megállt volna az idő, s szépen lassan a gyermekeim utolértek fejlettségben, felnőttek mind, ma már a lányaimat valóban a húgaimnak lehetne tekinteni, a fiamat a saját bátyámnak. Furcsa, még mindig fel-felvillannak a képek, olyanok, amiket annak ellenére nem akartam elhinni, hogy a saját szememmel láttam őket. A férjem olyat tett velem, minek a létezéséről mit sem sejthettem, borzalmas volt, gyötrelmes harc valamivel bennem, ami lassan felemészt és átveszi az uralmat. Emlékszem, féltem, rettegtem, sikítottam, Théo állítja, hogy nem volt semmi egyedi abban, miként reagáltam, én mégis úgy hiszem, az őrület peremén táncoltam. Az a sok vér, az én vérem, azt hittem, meghalok, de egész másról volt szó, nem értettem, miért csinálja, azóta már értem. Ugyanezért álltunk ma este a gyermekeink alélt teste felett, hogy mindhármukat felemelje abba a létbe, amibe húsz éve engem is. Bármennyire is szerettem volna, én nem tehettem meg, nem voltam még elég erős hozzá, még magam is szinte kölyök voltam. Sokat beszélgettünk előtte erről, s a falkánk feje nem engedte meg, hogy megtegyük, épp ezért hamarosan el kell tűnnünk. Nem akarok egész életemben menekülni, de sokkal fontosabb, hogy a családom együtt maradjon, egyikünk sem bírta volna magukra hagyni a gyermekeinket, még akkor sem, ha már tulajdonképpen felnőttek voltak. Nevezhetjük önzőségnek is… mégis… megtettük, így döntöttünk. Együtt. Önzőség, azt hiszem, de talán majd akkor leszek hajlandó ezen egy pillanatig is elmélkedni, ha valaki elmagyarázza, mitől jobb valakitől erőszakkal elvenni az emberi élet múlandóságát, s aztán csakis a saját céljaira felhasználni.
~*~
Charlotte Lyanna Beaumont , 1799. április 24 .
Ellátogattunk egykori otthonom színhelyére, bár talán túlzás volt annak nevezni, hisz semmiféle emlékem sincs róla. Inkább hívjuk a szülőföldemnek, az közelebb áll a valósághoz, bármennyire is fájdalmas. Furcsa volt úgy a környéket járni, hogy egyszerűen semmihez nincs mit kötnöm, minden árva fűszál, kődarab ismeretlen volt, és ez valamiért mélységes fájdalommal töltött el. Szerettem volna ismerni őket. A szüleimet, a testvéremet, mégsem adatott meg a dolog, ezt felettébb igazságtalannak tartottam. Nem volt fair, hogy semmi sem jutott nekem belőlük, bár talán képmutató volt a részemről így gondolkodni, elvégre, ha nem ígérnek férjhez, és visznek Párizsba, akkor mostanra minden bizonnyal én is halott lennék. Mégis összeszorult a szívem, mikor rájuk gondoltam, nem volt róluk más a birtokomban, csak az a régi-régi festmény, amiből már csak a vásznat cipeltem mindenhová magammal. Úgy döntöttünk, hogy egy ideig Anglia lesz az otthonunk, de nem szándékoztunk Norfolkban maradni, nyilván időről-időre keresnének minket itt… Inkább amolyan vándorló életmódot jelöltünk ki magunknak, így legalább felfedezhetünk egy eddig számunkra ismeretlen országot.
~*~
Chantal Bellerose, 1892. január 7.
126 évig éltük hellyel-közel nyugodtan a renegátok életét, nem mondom, hogy könnyű volt, mert – bennem legalábbis – mindig ott volt az a félelem, hogy egyszer a nyomunkra akadnak. A többes szám talán nem is volt helyes, hisz ötünk közül csakis a Férjem, a Teremtőm, a Szerelmem, a Gyermekeim Apja volt a fontos. Az Ő árulását nem lehetett megbocsájtani. A félelmem nem volt alaptalan, mert mostanra ránk találtak a párizsi felderítők, Éric szúrta ki őket két nappal ezelőtt, Théo pedig jobbnak látta, ha különválunk, elvégre, öten túl nagy feltűnést keltettünk. Már minden gyermekünk betöltötte addigra a századik életévét, így meg mertük kockáztatni, hogy szélnek eresszük őket, amíg tiszta nem lesz a terep. Mindenesetre, azt megbeszéltük, hogy bármi történjék is, legkésőbb tíz év múlva, pontosan ezen a napon, találkozunk Japánban. Biztos voltam benne, hogy életem leggyötrelmesebb időszaka következik, de muszáj volt. Sírtam, bár eddig sem szégyelltem sosem a könnyeimet, mégis, most sokkal keserűbbek voltak, mint ezelőtt bármikor. Balsejtelem? Nem, hinnem kellett, hogy csak a szerető szív, s az anyai féltés csalja őket a szemembe, reménnyel telve kellett útnak indulnom, immár egyedül. Csak adja az ég, hogy lehessünk még így együtt.
~*~
Vérrel mázolt felirat Párizs katakombáinak mélyén: Ma chérie, visszatalálok Hozzád! T
~*~
Cerise Beaumont, az idősebb lány, 1902. február 7.
Fleur és én már egy éve összefutottunk Kínában, így elég természetesnek tűnt, hogy együtt maradjunk. Egyikünk sem akart újra elválni, borzalmas volt külön, hisz eddig mindig mindent együtt csináltunk. Végül Éric és anya is előkerült Japánban, de apa nem jött, már egy hónapja vártunk rá, és mindannyian biztosak voltunk benne, hogy azért nem, mert már halott. Csak anyának nem lehetett megmagyarázni, és nem volt hajlandó elmenni ebből az országból, egyszerűen a fejébe vette, hogy apa útban van, csak valamiért nem ért még ide. Igen, azért írok én a naplójába, mert egyszerűen semmit nem csinál, csak ül és néz, néha még motyog is valamit. Éric szerint megőrült, én úgy hiszem, hogy így próbálja feldolgozni élete párjának elvesztését. Fleur meg aggódik. Igen, ő mindig aggódik. A magam részéről azt gondolom, ideje lenne megalapozni valahol az új életünket, mert ha apa már nincs köztünk, akkor minket sem fognak üldözni. Tudom, kegyetlenül hangzik, hogy ezt ebben a formában leírom, de kell valaki ebbe a családba, aki még képes a jövőre koncentrálni, nem pedig a múltba temetkezni. Nem tudom, meddig fog tartani ez az állapot, de ha belerokkanok is, a családom maradékát egyben fogom tartani. Csak addig, míg anya rendbe nem jön, mert tudom, hogy utána ő fogja átvenni ezt a szerepet.
~*~
Lilianne Beaumont, 1925. március 22.
Nem vagyok rá büszke, hogy húsz évembe került rendbe szedni magam Théo halála után. Nehéz valakit temetni, akit nem láttál meghalni, mégis, biztos vagyok benne, hogyha még élne, eljött volna Japánba. Húsz év, ennyit vártunk rá, mert előbb képtelen voltam elmozdulni, gyengeség, meglehet, de az vesse rám az első követ, aki könnyen viseli, ha elveszíti élete egyik legfontosabb személyét. Végül a gyermekeim rángattak ki a gödörből, azt hiszem, nélkülük már elemésztett volna a bánat. Így három éve Amerikába vándoroltunk, hogy Los Angelesbe költözzünk, itt el tudtunk veszni a megannyi ember között, bár akkorra már mind biztosak voltunk abban is, hogy minket nem üldöznek. Végre koncentrálhattunk csak egymásra, illetve arra, hogy tovább fejlesszük magunkat minden téren. Azóta lett központi téma nálunk a fegyverek kérdésköre, s mindannyian, még a kicsi Fleur is - nos, igen, ő nekem mindig kicsi marad - megtanultuk használni őket. Az én szívemhez a kések kerültek igazán közel, tekintettel arra, hogy egy nő szerintem közelről sokkal veszélyesebb, mint távolról. Igen, igen, ha úgy adódik, sosem lesz bűntudatom azért, mert használom a nőiességemet… Csatlakoztunk a helyi falkához, de csupán azzal a feltétellel, hogy bármikor, amikor akarunk, elmehetünk. Erre szükségem volt, nem akartam még egyszer eljátszani azt, ami Párizsban megesett velünk. Hogy milyen ára volt és van , azt azóta sem tudja egyik gyermekem sem, és nem is áll szándékomban közölni velük, elég az, hogy itt biztonságban vagyunk, és nyugodtan élhetjük az életünket, remélem, nagyon-nagyon sokáig.
~*~
Charlotte Lyanna Northfolk, 2012. szeptember 16.
Pár hónapja viselem újra a születéskori nevemet, azt hiszem, valahol a lelkem mélyén nem akarok szakítani a gyökereimmel. Mindenesetre, most nem is ezért írok, hanem mert úgy vélem, hogy felettébb érdekes az egybeesés. Megkeresett egy Rose Anne McGregor nevű nő, egyelőre fogalmam sincs, mit akar tőlem, de válaszoltam neki, majd meglátjuk, mi lesz… Mondjuk, anyánk kastélya után érdeklődött, Párizs gondolatától még a hideg is kiráz, mindenesetre, már az is furcsa volt, hogy tud róla, és megtalált. Kicsit instabilnak érzem ezt a terepet, de remélem, semmi kellemetlenség nem fog származni belőle. Lehetek éppenséggel egy leszármazott is, aki tiszteletből felvette az ősei nevét, vagy valami hasonló.
~*~
Charlotte Lyanna Northfolk, 2012. december 28.
Találkoztunk ezzel a Rose-val. Nem mondom, hogy nem tartogatott meglepetéseket a randevúnk. Ismerős volt az illata, kicsit hasonlított a sajátomra, ami eléggé összezavart már az első pillanatban. Több sem kellett nekem, hogy lecsapjam a pajzsom, és megbizonyosodjak a felől, hogy farkassal van dolgom. Nem fúrtam be magam az ő pajzsa alá, nem akartam kellemetlenséget, olyan… picinek és ártalmatlannak tűnt. Csak azt figyeltem, nem hazudik-e, mert onnantól kezdve sokkal gyanúsabb volt a szentem, mint addig. Nem szórakoztam, megkérdeztem, mit akar valójában. Akkor derült ki, hogy a párja családfáját kutatja, amit először nem különösebben értettem, de aztán kiderült a párja neve, én pedig nem győztem pislogni. Kértem, hogy mutasson róla képet, de nem tudott, így nem mondhatni, hogy teljességgel biztos lehettem bármiben, noha ő úgy méricskélt, mintha ismerős lennék a számára, de arról fogalmam sincs, mi járhatott a fejében. Mégis, biztos voltam bennem, hogy ő is valahogy úgy lehet vele, mint én. Egyszerűen túl kicsi az esély arra, hogy valóban a testvérem legyen ez a Jesse, én eleve halottnak hittem, ő meg… ha valahogy meg is úszta a mészárlást, talán sosem tudta, hogy van egy ikerhúga. Nem, még csak nem is akartam reménykedni.
~*~
Charlotte Lyanna Northfolk, 2013. augusztus 21.
Ideje ellátogatni Fairbanksbe. Rosie meghívott az esküvőjükre, s ha nem is a rokonom valójában a hím, hát legalább szórakozom egy jót. Ami azt illeti, eléggé megkedveltem a kis vöröst, sokat beszéltünk azóta, de azt hiszem, eddig egyikünk sem mert lépni, vagy csak kerestük a megfelelő indokot. Nem tudom, hogy mit is remélek ettől az egésztől, még mindig nem vagyok biztos benne, hogy nem szórakozik velem valaki, aki túl jól ismer. Ennek ellenére megyek, mert utána kell járnom. Ha tényleg él a bátyám, akkor meg akarom ismerni. Ennyi idő után ideje lenne, nemde? A gyermekeim egyelőre maradnak Los Angelesben, őket nem szívesen rángatnám ki a kényelmes, megszokott közegükből. Ami azt illeti, mostanra már én is megszerettem ezt a várost, az ittenieket, de van, ami fontosabb, így már eleve úgy fogok elindulni, hogy tegnap tudattam az Alfámmal, meglehet, akkor látjuk egymást utoljára. Nem örült túlzottan, az eltelt 90 év alatt azt hiszem, elkezdett ragaszkodni hozzánk, leginkább hozzám, ám sosem tudott igazán a lelkem közelébe férkőzni, pontosan azért, mert a szememben senki nem érhet még csak a nyomába sem egykori Szerelmemnek.
~*~
Az elnyűtt napló végül rákerül a nagyobb halomra, mik már egymás hegyén-hátán fekszenek. Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy meghagyjam a múltamat csak az emlékezetemnek, meg azokénak, akik ismertek, s még élnek. A gyufásdoboz szélén sercegve sikít fel a gyufaszál, én pedig könnyed mozdulattal nyújtom az egyik naplók közé dugott újságpapír felé, hogy hamar lángra kapjon, etetve az elemésztű tüzet, mi hamar befalja majd hosszú életem írásos bizonyítékait. Az éjszakát, csak úgy, mint vonásaimat, narancsos fénybe öltöztetik a lángok, a szívem egyszerre sajog a fájdalomtól és tekint reményteljesen a jövőbe. Hosszú évekkel ezelőtt elvesztettem valakit, aki a világot jelentette nekem, ám talán most a sors kárpótolni akar egy vérségi rokonnal. Úgy legyen… Könnyed mozdulattal szálltam fel a motoromra, felhúzva a bőr motoros dzseki cipzárját, majd toltam a fejembe a bukósisakom, és indulhattam is. Hosszú út várt rám, de nem bántam, legalább addig kellőképpen kiszellőztetem a fejem. S ha minden igaz, két nappal az esküvő előtt megérkezem, és még lesz egy kis időm megnézni a várost is… Nem mintha ez lett volna a legfontosabb, de abban nem voltam biztos, hogy a nagy esemény előtt rá kellene dobni a bombát a vőlegényre.
Amiket szeret: *A gyerekei *Az elhunyt férje *Napfény *Élet *Motorozás *Lovaglás *Jókat enni *A fegyvereket *Mindent, ami a természettel kapcsolatos
Amiket ki nem állhat: *Meggondolatlanság *Üres fenyegetőzés *Nagyképűség *Fölösleges acsarkodás *Tapintatlanság
Rövidtávú célok: Kideríteni, hogy a Fairbanksben élő Northfolk a rokonom-e, avagy csak véletlen egybeesés a dolog. Ha igen, akkor jó lenne valami munka is, hogy elkezdhessem előkészíteni a családom érkezését.
Középtávú célok: Még tovább fejlődni és erősödni, esetlegesen csatlakozni ahhoz a falkához, amiben Jesse és Rosie vannak, de ez még mind annyira képlékeny, hogy fölösleges szót ejteni róla.
Hosszútávú célok: Ha sikerült valahol letelepednem, magam után csábítani három csemetémet is, elvégre, egy család úgy kerek egész, ha együtt vannak jóban, rosszban.
Forrásmegjelölés: Multi
Hirdető: Jesse Northfolk
Avatar/Play by: Emilia Clarke – Charlotte Lyanna Northfolk
mindenek előtt ezúton is köszönöm a türelmedet és hogy remélhetőleg nem haragszol annyira az elhúzódott értékelés miatt.
De ma végre sikerült úgy elolvasnom a történeted, hogy az elejétől a végéig lekötötte a figyelmemet. Mindig is szerettem az ilyen napló/levelezés jellegű Előtörténeteket, azonban olyat (azt hiszem) még nem olvastam, amiben ennyire sok nézőpontból volt kidolgozva a történetvezetés. S bár néha meg kellett torpanjak, hogy most éppen ki az, aki ír, de végül mindig rájöttem, úgyhogy nem volt gond Nem csak a megvalósítás, de maga a sztori is magával ragadott, talán butaság, de a kedvenc pillanatom a katakomba felirat volt (mindig megtalálom a "legjelentéktelenebb" apróságban a szépséget ).
Bízom benne, hogy ezt a - talán inkább Macskanős - jellemet remekül fogod tudni kamatoztatni a későbbi kalandjaid során, és hogy a lehetőségeid teljes körű kihasználásában az a lökött testvéred nem fog majd megakadályozni
Kezdőlap
).
