A bazárok rengetegében számos ajándéktárgy, ékszer, ruhanemű, fűszer vagy akár étel közül válogathatunk, a legkülönfélébb minőségekben és árkategóriákban. Alkudni kötelező, hacsak nem milliomos az ember, ugyanis az árusok mindig pofátlanul magas árakat mondanak, kemény alkura számítva… Mindenki óvakodjon a zsebtolvajoktól!
Azt hiszem, ezt is túléltük. Megvolt a nagy találkozást, a következő két napban meg szinte ki sem mozdultak a fiatalok a szállodából. Na jó, Lucy igen, de csak mert nem nálunk lakik… Mindegy, ha már ennyi km-t leutaztam, csak nem fogok a szálláson lelkizni, addig is inkább a várost jártam. „Nagyok” már a lurkók, csak nem csinálnak hülyeséget, ha meg mégis, az öreg majd rendre inti őket. Mindenesetre, miután a többiek túltették magukat a viszontlátás örömén, úgy döntöttem, hogy elrabolom Samtől egy kicsit a lányokat, aztán csapunk egy csajos, bevásárlós, pletyizős délutánt. Ahhoz képest, hogy már több mint egy hete itt dekkolunk, alig tudok róluk valamit. Jó, mondjuk ez annyira nem meglepő, hisz én se nagyon törtem magam az ismerkedés terén, meg ők se, mint ha félnének, vagy mittudomén… Szó mi szó, ez ellen sürgősen tenni kell valamit, szóval irány a bazár! Sue-val együtt indultunk el a hotelből, s abban maradtunk, hogy Lucyval majd az egyik kisebb téren találkozunk, a bazár közelében – így aztán neki se kell nagy kitérőt tennie, ha otthonról jön, csak azért, hogy utána meg visszafelé is egy csomót gyalogoljon pluszban. Kezemben egy papírpohárból épp teát szürcsölök, miközben próbálok átvágni a bazárban nézelődő tömegen, jobbomon Sue-val, amikor épp egy ruhákat áruló bódé mellett haladunk el. -Szerinted hogy festene Sam egy galabijában? –intek vigyorogva az említett ruhadarab felé- Mit gondolsz, vegyünk egyet neki hazafelé? Ahogy eddig elnéztelek, úgy is tanulnod kell még az alkudozást. Ha meg Sam ellenkezne… áh, nem hiszem, hogy merne. –vontam vállat- Mást nem leitatjuk. Erről jut eszembe, még nem is koccintottunk az út sikerességére, hogy sikerült megtalálnunk Lucyt, szóval ezt is feltétlen pótolni kell. Jut eszembe, hol lehet már? –haladtam el az utolsó bódé mellett is, majd megálltam annak a kis térnek a közepén, ahová a találkozót beszéltük tegnap. -Az oké, hogy késtünk vagy 10 percet, de őt se látom sehol… És te? –fordultam Sue felé, majd a válaszát követően, hogy addig se csak kukán álljunk, már nyomtam is tovább a show-t neki- Jut eszembe, mióta is vagytok osztálytársak? Pedig mondta Sam, de most nem jut eszembe… Milyen volt az első találkozás? –faggatóztam kíváncsian, mint valami rossz óvodás.
Ugyan nem vagyok az a nagyon… hogy fogalmazzak, társasági életet élő, vagy éppen szociális lény, kifejezetten örültem annak, amikor Odette felajánlotta, hogy látogassuk meg a bazárt. Persze, szivesen császkáltam volna én akár éjszaka is, de van egy olyan sejtésem, hogy az úriember nem örült volna neki túlságosan, hiszen, azért közel sem biztonságos a dolog, én pedig aztán biztosan nem akarok az lenni, aki fölösleges fejfájást okoz neki… szóval maradt a nappali bazárba mászkálás, a tapasztalt kísérővel. Ugyanannyira varázsolt el a bazár is, mint, ahogyan itt eddig bármi más. Szinte minden helyen találtam valamit, amiért rajongani tudnék, de persze nem ragadtam le minden standnál, árusnál… mert akkor rövidúton telepakolnám úgy a kezeimet, hogy mozdulni se tudnék. Egy-két tipikus női betegség azért engem is megfertőzött már, akármennyire szeretném, hogy ne tegye. A bódé mellett elhaladva rápillantok a ruhadarabra, ami, így, ennyi idő után már közel se idegen látvány számomra. - Óóóó, mindenképp. – Már nevetek is, ahogy elképzelem a ruhadarabban, főleg, hogy látom is magam előtt az arckifejezését, ahogy a drága szenved, amiért a csúnya, gonosz lányok ilyenbe kényszerítették. Sajnálom nagyon, hogy szinte bármi hülyeségbe bele tudjuk rángatni… de majd kárpótolom valamivel később, ha már így rászedjük. - Neked talán nem merne.. nekem megpróbálna… de nem biztos, hogy nyerne. – Teszem hozzá, miközben kezembe veszem az anyagot, s szemem már el is terelődik egy női ruhadarab felé. Na jó, az nem Sam-nek… bár… nem, ennyire nem tudok kegyetlen lenni a drágával. Felkapom a fejem a kérdésére, miszerint látom e Lucy-t. - Öhm… nem igazán, kicsit lefoglaltak ezek a csodás darabok. – nézek vissza a Sam-nek szánt ruhára is, majd búcsút veszek tőlük. Majdnem könnyeset, de azért ennyire nem vagyok nőből… sőt, egy tűsarkút se tudnék felvenni, csak az új relikviák gyűjtésének gondolata az, ami vonz. Jut eszembe, kell egy újabb darab kitömött vadállat a polcomra is… anélkül el nem megyek innen, az is biztos. - Két éve. Basszus, de legalább 10-nek tűnik ez a 2 is már…- próbálok visszaemlékezni, hogy először mikor találkoztunk, de az valahogy nem maradt meg bennem olyan élesen, mint az, amikor barátok lettünk. - Fúúú, hát arra nem emlékszem, hogyan találkoztunk először, én feltehetőleg nem nagyon figyeltem rá, ahogy nagyjából senkire az iskolában…. viszont, amikor barátok lettünk… arra egészen pontosan emlékszem. Éppen nagyjából öten verték össze, pár idióta barom… én pedig láttam és nem tudtam otthagyni. De még milyen jól tettem, hogy nem sétáltam el mellette….
De rég voltam már csak úgy vásárolni, Istenkém. Alessiával ugyan néha-néha ellátogattunk a bazárba, de az utóbbi időben, mióta elkezdődött a suli, már nem nagyon volt időm rá a rengeteg házi miatt. Most komolyan, minek adnak ennyi leckét a tanárok? A dolgozatokról nem is beszélve... Az ember lánya azt se tudja, hova kapkodja a fejét a sok elvárás mellett, na és akkor még azért járjál külön órákra, építs kapcsolatokat, legyenek barátaid. Cch! Mintha bizony az olyan egyszerűen menne. Igaz, most már nem is nagyon lesz szükségem barátokra, hiszen rátaláltam arra a személyre, aki igazán fontos és ha minden jól megy, hamarosan az édes testvéremet is látni fogom, mert életben van! Mikor megláttam Sam-et, egyszerűen csak elöntött az az euforikus érzés, hogy végre, megmenekültem, ez az egész rémálom véget ért. Aztán mikor a sokk után elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy nem csak fogadott bátyóm, hanem a vér szerinti is él, rájöttem, hogy az életem újra hatalmas fordulatot fog venni, tehát visszatér a rendes kerékvágásba. Két napon át csak beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk, minden apró részletre kíváncsi voltam, hogy mi is történt Sam-mel azután, hogy eltűnt. Na de hova is kalandozok? Rég késésben vagyok, ugyanis kis bratyóm barátnőivel megbeszéltem egy találkozót a belvárosba, méghozzá a Nofertiti térre, ahol egy hatalmas szobor jelzi, hogy ez bizony a fáraó asszonyának tere. Szaladva közelítem meg a lakásunktól egyébként öt percre található placcot, ahol már ott várakozik a két csinos szőke csajszi, Odette és Sue. – Sziasztok – lihegem köszönésképpen. – Bocsi, hogy elkéstem, csak Alessiának segítettem főzni – magyarázkodom, aztán adok nekik két-két puszit. Arcom kipirult, hajam szénakazal, amin sárga szalma kalap van, biztos, ami biztos, mert utálok napszúrást kapni. Egyszerű fehér vászonruhát kaptam fel és a kedvenc lila sarumat, ami szerintem már jónéhány mérföldet megtett velem. – Na és merre menjünk? – kérdezek rá az útitervre, aztán észbe kapok, hogy lényegében én élek itt már két éve és talán nekem kéne útbaigazítanom a csipet-csapatot. – Ööö, van erre egy király kis bolt, tele van ajándéktárgyakkal, ruhákkal, sálakkal meg lehet vízipipázni és teázni is a teraszán, mit szóltok hozzá? – teszem hozzá csillogó szemekkel.
A tekintetemmel követem, ahogy Sue a női ruhadarabokat kezdi vizslatni, és nem bírom megállni, hogy ne húzódjon széles mosolyra a szám. -Ó, hát felőlem ilyet is vihetünk neki, biztos repesni fog az örömtől. Vagy egy chador? Vagy niqāb? Na jó, leállítom magam… Szegény Sam rosszul lenne, ha tudná, milyen gazságokon agyalunk ellene. -Csak kettő? –kérdezek vissza meglepetten, hiszen ahhoz képest, Sam mennyire oda meg vissza van érte, azt hittem, hogy már minimum ovis koruk óta ismerik egymást, ha nem az általános óta. Hallgatom a történetét, közben pedig halványan elmosolyodok. Na nem azon, hogy milyen aranyosan papucs tud lenni Sam, amiért hagyja magát megverni, pláne, hogy már akkor is vérfarkas volt, és simán megvédhette volna magát, hanem azért, mert a lány tette a dicséretre méltó. -Szép volt tőled. A legtöbben biztos inkább „észre se vették volna”, csak hogy ne keveredjenek bele. –felelem cinikusan, mert mit kerteljek? Ez az igazság… És sajnos ez a tendencia nem csak a gimikre érvényes, hanem a való életre is, igaz, ott sokkal durvábban. A térre érkezve még sehol se látom a pink hajú leányzót, így aztán csak intek Sue-nak, hogy addig is vonuljunk arrébb az egyik pálmafa árnyékába. Azt hiszem, egyikünknek sem hiányzik, hogy leégjen. Igaz, nekem túl sokat már nem árt, de Sue szerintem Alaszkában hónapok alatt nem lát annyi és olyan napfényt, mint itt ebben a két hétben. Viszont visszatérve a várakozásra, már épp azon agyaltam, hogy bedobom a kérdést, amit mindenképp meg akartam kérdezni a tőle, amikor nem túl messze tőlünk megpillantottam Lucy közeledő alakját. Integettem neki, ha esetleg még nem vett volna észre minket, aztán viszonzom a köszönését. -Ugyan, semmi gáz, úgy is előttünk az egész nap. Meg hét…-vonok vállat, amúgy sem volt olyan vészes az a késés, pláne, hogy mi is később értünk ide, mint ahogy megbeszéltük – még ha erről nem is tud a másik. -Régebben én is lehúztam pár évet a városban, de mit ne mondjak, a globalizáció meg a fejlődés rányomta a bélyegét rendesen, egyes részeken alig ismerni rá a városra, nem csoda, hogy jó párszor úgy eltévedtünk, hogy csak úgy égett a pofám miatta… -felelem Lucy szavaira – Szóval, ha van kedvetek megint elveszni és órákig bolyongani, akkor nem bánom, megkereshetünk egy-két régi kedvenc helyemet, de azt hiszem, részemről inkább átengedem neked a navigálást, kislány. Úgy is akartam venni pár apróságot, a vízipipa meg… mondjon bárki bármit, az amerikai üzletekben kapható a nyomába sem ér, ki kell próbálnotok! Vagyis… Lucy, gondolom te már próbáltad, szóval Sue, vedd úgy, hogy neked szólt az előbbi! Azzal, ha újdonsült idegenvezetőnk mutatja az utat, követem is.
- Na jó, ennyire gonosz azért nem leszek vele… - nevetek, miközben továbbmegyünk a ruhadaraboktól. Feltehetőleg, ha Odette nem lenne itt, még ennyire se lennék gonosz Sam-el, de be kell valljam, hiába sajnálom közben, azért egy egészen picit élvezem is a drága szívatását… persze bűntudat mellett, de hát na, egy kicsit mindenkiből kibújhat a kisördög, azt hiszem. - Hát… nekem is többnek tűnik, bár, azóta meg talán túl sokat is vagyunk együtt, szóval lehet ezért. Elmosolyodok és bólintok,, amikor kapom a dicséret félét, bár én ezért semmi ilyesmit nem várok. Azt hiszem egy olyan ember mellett se tudtam volna elsétálni, akiről tudom, hogy alapvetően nem a jobb emberek közé tartozik, hogy szépen fogalmazzak… de hát, ilyen az, amikor rózsaszín szemüvegen keresztül látom a világot, mindenkiből a jót feltételezem és mindenkin segíteni akarok. Tudom, hogy egyszer ráfázok emiatt majd, de hát, ezt nem lehet csak úgy kikapcsolni. Elmosolyodok, ahogy meglátom Lucy-t, integetek is neki, majd figyelem az egyezkedésüket, hogy merre is tovább. - Azt az ajándékboltot lehet meglesném, sajnos szörnyen sablonos utazó vagyok és muszáj bevásárolnom minden fölösleges dolgot… - Persze legszívesebben vásárolnék az otthoniaknak is minden fölösleges dolgot, de hát, ők ugyebár nem igazán tudják, hogy én most éppen hol vagyok. Azt még nem tudom, hogyan fogom megmagyarázni nekik, hogy azért a bőrszínem, hiába védem, pár fokkal sötétebb lett, sőt… magamhoz képest majdnem barna is vagyok, de hát, ha szerencsém van és folytatják a szokásos életmódjukat, észre sem veszik. Amit kivételesen nem bánnék egyáltalán. - A vízipipa is jól hangzik, sőt, igazából, nekem bármi jól hangzik, vezessetek, és bármit megnézek…- A lényeg, hogy ne egyedül kelljen közlekednem, mert akkor hajlamos vagyok még otthon is eltévedni, nem, hogy itt... - Esetleg az ajándékboltban meglephetnénk a fiúkát is azzal a ruhadarabbal…- Pillantok Odette-re, egy egészen gonosz mosollyal, már ami tőlem kitelik és gonosznak mondható.
Kezdőlap
