A belváros jól megkülönböztethetően két részre különül: egy tradicionális és egy modern városrészre. A tradicionális, főként iszlámista rész a Nílustól távolabb helyezkedik el, számos nevezetesség található itt, délkeletre tovább haladva pedig a híres ókori temetkezőhely, a Holtak városa megtalálható. A modernebb városrész főleg üzleti- és lakónegyedeknek ad helyet.
Már egy hete itt vagyunk. Esküszöm, nem tesz nekem eddig sok jót ez a „kis” kirándulás. Az egy dolog, hogy éjszakánként ezek vagy énekelnek, vagy imádkoznak, nem tudom eldönteni, de aludni sem nagyon. Az egy másik, hogy homok ment a gatyámba, és az istennek sem akar kijönni. A harmadik az, hogy Sue-ra ezek úgy néznek néha, főleg a férfiak, mint a darab húsra a hentesnél, amiért képes lennék széttépni őket. Ja, a hőség nem tesz jót az agyamnak. De lehet, hogy más az oka. Esküszöm, nem tudom már. A nagy bajom az, hogy az elmúlt egy hétben semmit sem haladtunk. Vagyis… valamennyit biztosan, csak én nem érzem, és az idő túl gyorsan repül. Szívem szerint belevetném magam a sivatagba, és keresnék, és kutatnék, amíg meg nem lelem Lucyt, de tudom, azzal semmit sem érnék el. A farkasomat azonban ez nem nyugtatja meg, és ez az én idegeimre is kihatással van. Vagy pont fordítva? A saját idegességem hat a farkasomra, és eleddig ő lett volna a nyugodtabb? Éjszakánként az ablakban ücsörgök, és csak bámulok a messzeségbe. Ha a sikert esélyesebbnek látnám úgy, hát mennék, mindenféle gondolkodás nélkül. A lelépésben úgyis olyan baromi nagy gyakorlatom van, nem? Ma a belváros tradicionális része kerül vizsgálatra. Ügyelek arra, hogy mindig Odette mögött maradjak, és egyetlen lépésnyire se távolodjak el Sue-tól. Fogom a kezét, és nem engedem el, még akkor sem, ha éppen a legnagyobb tömegen vágunk át. Eközben tekintetem az embereket pásztázza, keresi az ismerős ismeretlent. Hiszen olyan hosszú idő eltelhetett már azóta… Nem tudom, felismerném-e egyáltalán. Főleg most, hogy farkas lett, így az emberi szaga valószínűleg már távoli, és egyébként is, évek teltek el! Bármi történhetett. Kezdem sajnálni, hogy nem szereztem Velkantól egy zoknit, vagy valamit. Bár, amennyi különböző szagot hord itt a levegő, izzadtságtól elkezdve a különböző fűszerekig, úgysem találnám meg, de legalább nem érezném magam olyan baromi haszontalannak. Így nincs semmi sem, amit tenni tudnék, ahelyett, hogy foglalom a teret. Lehet, jobb lenne, ha nem is lennék itt. Hiszen lássuk be, itt még fokozottabb az esély, hogy valaki bajba kerül a közelemben. És nem akarom, hogy megint baja essen valakinek. Nem tudnám elviselni. Megrázom a fejem, és tovaűzöm a gondolatokat. Csak a tömeget kémlelem. Hátha szerencsém lesz.
Már egy hete itt vagyunk. Hogy őszinte legyek, kicsit ég a pofám emiatt, de eddig nem törtem magam olyan hú-de-nagyon az utazás valódi célja miatt… Valódi? Jó, Samnek és Suenak az elsődleges cél, hogy megtaláljuk Lucyt, nálam azonban már kevésbé volt hangsúlyos. Jó, nem mondom, ha már hoztam az óvodás csoportot magammal, akkor legyen valami eredménye is, találjuk meg a kiscsaj, de na… engem mégiscsak ideköt egy korábbi életem is, van egy csomó ivópajtás meg ismerős, régi kolléga meg ex, akiket azért mégiscsak illene meglátogatni, ha már egyszer erre járok. De most nem…? Szóval amikor magukra hagytam a kicsiket, azzal a tudattal, hogy épp nyomozok meg kutatok, olyankor többnyire… valami aprót mindig tettem az ügy előre haladtáért, hogy azért hazudnom ne kelljen, de többnyire ezekkel a rég nem látott ismerősökkel múlattam az időt. Amúgy is, önállósodjanak csak a lurkók, rájuk fér… Másfelől, annyira azért nem volt szar a helyzet. Tudtam a kiscsaj iskolájának a címét, s mivel már itt is tanítás volt, hol reggel, hol délután mindig szemmel követtem, hogy jár-e órára. A lakcímét is felkutattam, s bár nem törtem be, de megfigyeltem a nőt, akivel együtt él, és aki nagy valószínűséggel a teremtője lehet. Mi kell még? Ha már két héttel számoltunk, azt hiszem, bőven ráérünk. Egy hét, pont a félidő, a maradékban még így is bőven lesz idő elintézni minden papírmunkát, csomagolni, meg hasonlók. Addig meg, had menjen a buli meg a lazulás, úgy is ránk fért már. Próbáltam az éjszakai tivornyázásokba is bevonni a kis útitársaimat, eddig kevés sikerrel… Pedig ha tudnák, mit hagytak ki! Muszlim szokások révén elég nehéz az országban alkoholhoz jutni, de miért pont nekünk ne sikerülne? Megvannak a régi kapcsolatok, így aztán alap a késő estig tartó italozás, sztorizgatás, éneklés. Még jó, hogy külön szobáink vannak, legalább amikor hajnalban felmászok a helyemre, akkor nem keltem fel őket… Amikor pedig épp velük járom a várost igyekszem bemutatni nekik a város nagy részét, megnézni a főbb nevezetességeket. Te jó ég, miért is nem mentem idegenvezetőnek? Csak tudnám, Sam miért vág ilyen savanyú citrom képet, ahelyett, hogy élvezné az idegen kultúra felfedezését… Vagy nem erre számított? Hát, mondanám, hogy ez nem épp a fejlett nyugat, meg a vallásnak is van egy elég erőteljes befolyása. Viszont, ha nem változtat nagyon gyorsan, annak ellenére, hogy nem győzöm nyugtatgatni, hogy jól haladunk, estére tuti leitatom. Múltkor letudtuk a teliholdazást, nagy gáz nem lehet, vagy ha mégis, hát itt vagyok én, hogy szemmel tartsam meg megneveljem a farkasát is. Ma épp a belváros tradicionális fele került terítékre… Bár nem voltam hajlandó csadort ölteni, vagy tetőtől talpig leplekbe burkolni magam, megmaradtam a nyugatiasabb öltözködési stílusnál, mégis, hozzám képest azért visszafogottabban öltözködtem. Egy hosszú, bő, barna nadrág, hozzá egy homokszín tunika, végül egy fehér színű kendő a nyakam köré, amivel ha kell, a hajamra terítve egész jól el tudok vegyülni a tömegben. Mi kell még a boldogsághoz? Ja igen, egy jeges cukornád-ital! Nem, nem, ez nem alkoholos, gyerekek is fogyaszthatják… -Miért lógatod így az orrod, Sam? Csak nem homok ment a cipődbe? Én szóltam előre… Nem, hogy élveznéd egy kicsit a meleget meg a jó időt, ilyet úgy se érezhetsz Fairbanksben, még ha ezer évig is élsz… Sue? Remélem, te azért nem unod olyan látványosan, mint ez itt melletted… -néztem hátra a vállam felett, aztán inkább lemaradtam, hogy melléjük csatlakozzak- Jut eszembe, Sam, azt legalább már tudod, hogy mit fogsz mondani a kiscsajnak, ha újra találkoztok? Igaz, nem jelentettem be előre, mert úgy voltam vele, hogy legyen meglepetés, de épp Lucy iskolája felé baktattunk, és ha minden jól megy, kicsengetés előtt nem sokkal oda is érünk. Hacsak Amsu nem cseszte át az agyamat, és adta ide poénból az unokahúga órarendjét, de akkor tuti szétrúgom a seggét. Amúgy nem, Lucy sem tud arról, hogy megyünk, csupán Sue-nak említettem a tervem. Amíg Sam a fürdőben küzdött a hideg vízzel, addig lementünk a büfébe egy hibiszkuszos italra, akkor avattam be, hogy hova is fogunk ma menni. Remélem, tud titkot tartani a lány, megnézném Sam fejét, amikor megtörténik a nagy találkozás…
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 23, 2013 5:47 pm-kor.
Amióta tudomást szereztem arról, hogy ma hova is készülünk, egyrészt, örülök a dolognak, másrészt, próbálom nem lebuktatni magam. Persze, tudok én titkot tartani, ha kell, csak mondjuk nem Sam előtt. Előtte nehéz, mert a drága ismer, elég rendesen, s tudja, ha valami nincs rendben, szóval a legjobb pókerarcomat kellett magamra rántanom, amiben nem feltétlenül vagyok jó. De, ahogyan eddig láttam, Sam nem sejti, hogy valami nincs rendben, vagy csak ő is jól titkolja… azt már nem tudom mondani, hogy ő ebben nem jó. Ahogy haladunk a tömegen, próbálok minél közelebb maradni a fiúhoz, egyrészt, mert…. azért be kell valljam, féltem kicsit. Még is csak idegen országban vagyunk, annak se pont a turista ösvényén, ahol bámészkodókon kívül senki sincs… másrészt, mert, bár próbálok minél kevesebb feltűnést kelteni, már bőröm színe is nagyjából egy hulláéhoz hasonlít az itteni mércét figyelve. Hajam színe már csak hab a tortán, bár, azt sikerült elrejtenem annyira, amennyire csak tudtam. Öltözködésemben is minél jobban próbálok a helyihez közelíteni, így, bár hőség van, amit tudok, takarok magamból. Valamit valamiért… legalább nem azért kell felöltöznöm, mert különben a testem minden pontja jégcsappá fagy. Ha ezt az apróságot nem veszem figyelembe, kifejezetten szimpatikus ország ez, még egyszer, kiskoromban jártam erre, bár, akkor nem éppen ilyen úton, hanem, tipikus, nagyszállodás, amolyan „az amerikaiak beszabadultak ide” féle nyaralás volt. De ez valahogy jobban tetszik, már csak azért is, mert Odette igazán jól ismeri a helyet, s hát, tőle nem éppen azt a prospektusos, betanult szöveges városnézést kapjuk, amit kifejezetten élvezek. Azt hiszem, valamikor rá kell vennem majd Sam-et, hogy járja velem körbe a nagy Európát, az a tipikus hátizsákos dolog.. mondjuk, még egyetem előtt. Sam kezét szorongatva, azért serényen nézelődtem, mert hiába féltem az emberektől kicsit, azért baromira kíváncsi voltam mindenre, mikor Odette megszólalt, először fel se fogtam, hogy hozzám szól, csak, mikor már mellettünk sétált. - Ó, dehogy… én iszonyatosan élvezem… - Fordultam felé, s közben megszorítottam Sam kezét is, hogy legalább próbálja azt élvezni, hogy most éppen nem az iskolapadot koptatja, azt hiába mondanám hogy és közben meg is fagy, mert gyanítom náluk ez is máshogy működik… Egész büszke vagyok már magamra, már majdnem beleszoktam ebbe az egész helyzetbe, ami ahhoz képest nagy dicséret a számomra, hogy nagyjából bele voltam dobva a mély vízbe, pár héttel az utazás előtt. Ügyesen kiúsztam és most egyelőre ugyan lebegek kicsit a tetején még, de lassacskán csak kimászok majd alóla és felfogom teljesen, hogy mi is zajlik körülöttem.
Valami furcsa megérzés lett rajtam úrrá az elmúlt pár hétben. Nem, nem is... inkább déjá vu. Mintha már lettem volna ebben a helyzetben és mintha azok a szereplők, akik ellepik álmaimat, valóban a közelemben lennének. Tegnap is, mikor a suliban ültem történelem órán, mintha Simon suttogott volna mellettem. De ez lehetetlen? Vagy mégsem? Úgy döntöttem, ma tanítás után kiszellőztetem a fejem, mert kezdek becsavarodni. Még Keira is ezt magyarázta mellettem, hogy olyan, mintha egy szellem mellett ülne, egyáltalán nem figyelek rá oda. Pedig esküszöm, én úgy igyekszem normális maradni, vagy legalábbis annak tűnni. Még a farkasomat is igyekszem kordában tartani minden olyan alkalommal, amikor felidegesít Mr. Rochester, a matek tanár. Indokolatlanul sokszor kiabál velem ugyanis. És hogy miért? Mert nem vagyok egy összeadó-kivonó zseni, na! A kellemest kötöm össze a hasznossal, amikor a belváros tradicionális, ha úgy tetszik hagyományos része felé igyekszem. Emlékszem, ott van egy tök jó kis bolt, nekem meg kell egy számológép, mert így nem fogom tudni végigcsinálni a tanévet és kész. A végén legközelebb még széttépem a torkát Mr. Rochester-nek, ez pedig koránt sem lenne vicces. Egyszerű, sötétkék, térdig érő szoknyát, barna sarut és szürke blúzt viselek, a hajam már két hete rózsaszín az orrom vonalától lefelé, ezért lófarokba szoktam összekötni, hogy a tanárok ne nézzenek rám csúnyán. Nem sietek, minek is tenném? Majd odaérek, ha odaértem. Furcsa illat csapja meg az orromat... hirtelen jobbra nézek és két szőke hajú lány társaságában ott látok egy fiút. Meglepetésemben felkiáltok, nem is kiáltok... ÜVÖLTÖK. – Sam!!! Leblokkolok, a lábam nem mozdul, pedig legszívesebben odarohannék hozzá. Olyan, mintha évek telnének el, mire végre mellettem áll. Szédülök. Emlékek cikáznak át az agyamon, de ki akarom őket zárni, a jókat és a rosszakat is. Csak egyetlen egy dolog érdekel. Hogy megöleljem őt! Nem érdekel, hogy ez most valóság vagy meghaltam és a túlvilág oázisában leltem rá fogadott testvéremre. A lényeg, hogy rátaláltam!!!
Miért érzem azt, hogy ezek a nők nem mondanak el nekem valamit? Nagyon célirányosan haladunk, pontosabban Odette hátsója, mi csak azt követjük, de na… Valami bűzlik Dániában, de még itt is érzem. De nem tudom, hogy mi, szóval rájuk játszok, és nem sejtek semmit sem. Semmit az égegyadta világon. Mondjuk, ha megpróbálnak rabszolgának eladni, akkor kiborulok. Igaz, Sue-ból nem nézek ki ilyen húzást, Odette meg még nincs akkora anyagi gondban, ami ezt indokolná, szóval nagy baj tényleg nem lehet. Ugye? – Csak mert… Mert nem jutunk semerre – mondom. Nem fakadok ki, hangom halk suttogás csupán. Csalódott vagyok, és dühös, de mindkettő magamra igaz, nem rájuk. Belerángattam őket ebbe az őrült útba, és van rá esélyünk – nem túl nagy, de azért számottevő –, hogy egy tömegsírban végezzük. Főleg akkor, ha ezek az idióták a fegyvereikkel el is kezdenek lövöldözni. Aggasztóan sokan vannak. Sue kézszorítására csak rápillantok, és a magam iránt érzett düh egy része tovaszáll. Ő egészen élvezi a dolgot. Ha más nem, ennyi értelme biztos volt az útnak. Odette kérdése azonban elgondolkodtat. – Hát, eljutottam addig, hogy „Szia!” Utána majd szerintem vezetnek a szavak, amerre jutunk. És alig fejezem be a szövegelést, ismerős szag kúszik az orromba. Fölkapom a fejem… Nem is annyira különböző. Kétszer fordulok körbe, úgy, hogy Sue kezét egy pillanatra sem eresztem, ezért korábban törött karom immár megtekeredik a testem körül. Csoda, hogy el nem törik megint. Aztán meghallom a kiáltást, lazítok egy kicsit az emberi csomón, ahogy irányba állok, majd elengedem Sue kezét, és kilövök, mint valami puskagolyó. A tömeg nem akarja könnyedén megadni magát, főleg egy tizenhét éves, átlagban véve vézna kölyöknek, de ez zavar a legkevésbé. Úgy török át rajtuk, mint a hajó a hullámokon, nem lassít le semmi. Velkan, cseszd meg, miért nem vagy itt? Végre eljutok a kislányig, és karjaimba kapom, magamhoz ölelem, mintha most találkoznék vele először nem is két, hanem tíz év után. Észre sem veszem, hogy a farkasom ereje is ott munkálkodik abban az ölelésben. Nem célom összeroppantani, de nem nagyon tudom kontrollálni a dögöt ebben a pillanatban. Örülhetek annak, hogy bent maradt. – Istenem, de jó téged látni – suttogom. Nem, nem úgy kezdem, hogy „szia”, azt szerintem betudhatjuk annak, hogy fellöktem egy kisebb fegyveres milíciát is. Könnyek csorognak a szememből, egyelőre még egyenként, de nem tudom, meddig fogom tudni visszatartani. Millió meg egy dolog, millió meg egy kérdés tolakszik a fejembe, de azt választom, amit már azóta el akarok mondani a lánynak, mióta hallottam a bátyjától, mi történt vele. – Úgy sajnálom… annyira elcsesztem…
-Végre valaki! Már megérte, hogy téged is hoztunk, komolyan! Remélem Mr. Savanyú-uborka is felenged lassan, nem illik Egyiptomhoz ez a hozzáállás. –cukkolom tovább őket, egészen addig, amíg meg nem hallom, hogy valaki a fiú nevét kiáltja. A tekintetem már kutatni is kezd a hang forrása után, de hiába, ahhoz túl nagy a tömeg, hogy én odáig ellássak, így aztán csak vállat vonok, majd miután Sam elsprintel, mint valami kengyelfutó gyalogkakukk, én normális sétatempóban folytatom az utat Sue mellett. -Úgy tűnik, átcsesztek. Vagy nem az ő órarendjét sikerült megszerezni az ismerősömtől, vagy csak előbb lett vége a tanításnak. Esetleg elmaradt valami óra… -feleltem a mellettem haladó lánynak, ahogy lassan mi utat törtünk magunknak a tömegen át. Mire odaérünk, már javában megy a nagy egymásra találás, ölelkezés-ölelgetés, én pedig akárcsak valami büszke anyuka, figyelem őket pár lépés távolságból. Nem, nem akarom megzavarni őket, ez az Ő nagy pillanatuk, kivételesen nem akarok belerondítani, vagy bármivel is tönkre tenni. Hogy miért? Mert teljesen átérzem, amit ők… Mint ha csak Théót és magamat látnám amikor annak idején Berlinben véletlenül egymásra találtunk, igaz, onnan még több évtizednyi várakozás következett a második viszonttalálkozásig, nem csak 2-3 év… Théo, Théo, de rég is volt… te csirkefogó… hány éven keresztül is hittelek halottnak? Viszont, ha már így szóba került a téma, amíg Sam és Lucy örömködnek, még odafordulok Sue-hoz egy kis csevejre, addig se unjuk agyon magunkat: -Mondd csak, neked van testvéred? Aztán, majd kiderül, hogyan tovább… Örömködnek még egy sort a kölykök, mert akkor elcsevegek én itt a kislánnyal, vagy áttérünk a bemutatkozásra?
Sam hirtelen felkapja fejét, majd miután eltűnik mellőlem próbálom persze szememmel követni, de az emberek tömege nem igzán hagyja. Mikor végre megpillantom őket, elmosolyodok. Persze, most könnyedén lehetnék féltékeny, na nem azért, mert éppen egy nőnemű egyedet ölel meg, hiszen, egyrészt Lucy kislány, másrészt, nekem arra nem is igazán lenne okom, hanem azért, mert ez kicsit olyan érzés lehet, hogy osztozkodnom kell rajta. De ez eszembe se jut, csak arra tudok gondolni, hogy ez a szerencsétlen végre mosolyog, valami mástól is, mint az én hülyeségem éppenséggel és ezt baromira jó látni. Őt most, itt, boldognak látni, nagyjából ugyanolyan boldogság nekem is. Odette kérdésére felé fordulok. - Van, egy bátyám, Timothy… de a dög már nem lakik velünk, elköltözött, amikor egyetemre ment… s mostanság alig látom, esetleg a nagy világhálón keresztül… Amióta elment, helyette is Sam-et nyúzom- fordítom vissza egy pillanatra a tekintetemet feléjük, majd vissza Odette-re. El is nevetem magam, ahogy eszembe jut, mennyi mindent kap meg tőlem a fiú, amit jobb esetben bátyámra zúdítanék, illetőleg, mennyivel több piszkálódásnak lesz áldozata, amit máson nem tudok levezetni, de az évek során hozzászoktam. Hiszen laptopon keresztüli piszkálódás nem éppen a legideálisabb dolog. Talán teljesen más lenne a helyzet, ha ő még mindig otthon élne, sőt, egészen biztosan más lene. Egészen biztosan nem kéne akkora mértékre a fiúra támaszkodnom, amekkora mértékben most kell. Bár sose mondanám ki, éreztetni és nehezemre esik, de nem biztos, hogy most is így állnék itt, ha ő nem mászott volna annyiszor be az ablakomon, vagy nem szórakoztatott volna a hülyeségeivel annyiszor, ahogy azt én is tettem visszafelé. Pont ettől szép a mi nem normális kapcsolatunk. Kimondatlanul, de baromira függünk egymástól. - És neked van tesód? – Kérdezek vissza természetesen, nem csak azért, mert ilyenkor illik, hanem azért is, mert érdekel is. Alapvetően könnyen barátkozó típus vagyok, de Odette még meg is könnyíti a dolgomat azzal, hogy kifejezetten szimpatikus is. A választ követően persze Samék felé is fordulok, nem megfeledkezve arról, hogy ők is itt vannak, sőt, mondjuk úgy, miattuk vagyunk mi itt… csak természetesen megadom részemről a kellő tiszteletet, hogy nem mászok bele a nagy örömködésükbe akár azzal, hogy bámulom őket, akár azzal, hogy hozzájuk szólok.
Nem, nem bírom elhinni, hogy most itt van és átölel, hogy érzem testének melegét, a szíve lüktetését annak, akit két éve elveszettnek hittem. Beleveszek az ölelésbe, teljes testerőmmel én is megszorítom Sam-et, úgy, hogy szavak nélkül is tudhatja, most már soha nem fogjuk elengedni egymást, én legalábbis őt biztos nem. No persze ezt nem fizikálisan értem, így egyetlen hosszú, végtelenbe nyúló pillanat után mégis elengedem, bár tényleg nehezemre esik. Sokszor van úgy az életben, hogy nem hiszem el, amit látok, vagy hallok, muszáj megérintenem is ahhoz, hogy megnyugodjak, valóban létezik. Ez most teljességgel az ilyen fajta helyzetek közé tartozik. Hallom, hogy azt mormogja, sajnálja és hogy roppant mód elcseszte, de ezzel most nem foglalkozom, majd később mindent átbeszélünk. Lassan hátrébb lépek egy lépést és végigmérem őt. – Hááát, megnőttél... és őrült erős lettél – mondom butuskán, aztán végre kiszakad belőlem minden. – Annyira hiányoztál, tökfej. Hogy találtál rám? Régen sokat hívtam így, bár nem tudom, emlékszik-e erre egyáltalán. Ezt a becenevet még akkor adtam neki, mikor egyszer Halloween-kor együtt faragtuk ki a tökökből a lámpásokat és Sam azzal bolondozott, hogy a fejére vette a kifaragott tököt, majd mindenféle bolondériát előadott nekem. Hiába, igazi komikus ez a srác, legalábbis régen az volt. Míg Velkan volt a csapatban a komoly, az, aki a családunkért felelt, Sam egy olyan báty volt, akivel naphosszat lehet hülyéskedni és mindent megoszt veled. Aztán se szó, se beszéd eltűnt. – Mi történt veled azóta, hogy elmentél? Hol voltál? Úgy aggódtam! Nem, nem és nem akartam kérdezősködni, de egyszerűen nem tudom hová tenni a dolgokat. Ha Sam rám néz tüzetesebben, láthatja, ahogy csillognak kék szemeim az öröm könnyektől, de ha még jobban figyel, sok bánatot is láthat bennük. Igen, megtört a családom elvesztése és ez most, az örömmel együtt tör felszínre, hiszen eddig jeges verembe zártam minden ezzel kapcsolatos érzelmet. Csak azért, hogy túléljek. Hallgatom Sam-et, ám közben észreveszem, hogy a két lány, akivel együtt láttam, felénk néz, valószínűleg rólunk beszélget. Nem akarok udvariatlan lenni, úgyhogy rákérdezek. – Ők a barátaid? Nem mutatsz be nekik? – fordulok feléjük kíváncsian.
Még mindig nem értem. Még mindig nem hiszem el. A világ a feje tetejére állt, az ajtó nyitva, és csak úgy özönlenek elő a kellemesebbnél kellemesebb emlékek. Lucy és én, ahogy Velt ugratjuk valami marhaság miatt, az ominózus eltévedés Felső-Manhattanben… Évek egész sorának emlékei. Túl sok ahhoz, hogy mind átrongyoljon az elmémen, még úgy is, hogy farkas vagyok. Csak ölelem a kislányt, hiszen évek teltek el azóta, hogy utoljára láttam, és lássuk be, ez marha hosszú idő. – Mondod ezt te! – nevettem fel. Az erőről, ahogy érzem, tudna mesélni. Vajon csak gyúrni jár – amit nehéz elhinnem –, vagy a vérvonala ilyen. Nem számít, majd rákérdezek… Most már nem kell találgatni semmit, hiszen itt van, megkérdezhetem. Tessék, Sammie, végre elkezdtek jóra fordulni a dolgok. Azért az agyamon átszalad a gondolat: legközelebb vajon mivel tolom majd el? – Volt segítségem. A bátyád, és… – mosolyogtam még mindig, és egy pillantást vetettem Odette-re, és Sue-ra. Szívem szerint az ő nyakukba is beleugrottam volna, de szerintem az őrült módjára ölelkező fehér gyerek itt zavaróan nagy feltűnést keltene. Szóval csak állok ott, a lánnyal szemben, és még mindig nem tudom elhinni. Tényleg él, tényleg itt van, tényleg… Minden. Tényleg minden. Remek, Sammie, karácsonyra majd egy szótárat kérj, oké? Lányom zavaromat leplezendő ki is robban belőlem az első kérdés. – Hogy kerültél a világ másik felére New Yorkból? – Hosszú történet. De sajnálom, hogy elmentem… azt hittem, ezzel meg tudlak védeni benneteket, de csak egy barom voltam – ráztam meg a fejem. Látom a könnyeit, de mégis mit tehetnék? Én is küszködöm a sajátjaimmal. Szóval a következő téma megváltóként bukkan elő az egekből. – Persze, gyere! Karon ragadtam, és félresöpörtem egy imádkozó csoportot, akik éppen elállták az utunkat. Most ne lepődjön meg senki, engem ebben a pillanatban nem érdekelt sem isten, sem ember, csak az, hogy végre megtaláltam a húgomat. Jó, fogadott húgomat, de tekintetbe véve a családi hátterem, szerintem ez még mindig ünneplésre ad okot. – Lucy, ő itt Odette – mutatok az idősebb szőkére, –, aki segített nekem megtalálni téged. Ő pedig Sue, a legjobb barátom. – Majdnem barátnő csúszik ki a számon, de még időben visszanyelem. Igaz, hogy bensőséges a kapcsolatunk, és azért az elmúlt időkben voltak már elszólásaim, de ezt lehet, tartogatni kellene. – Hölgyeim, ő itt Lucy. A húgom.
-Ó, nyúzd csak, ráfér a gyerekre, hogy szokja a gyűrődést… -válaszolok Sue-nak. Apropó, a nyúzásról jut eszembe… Az a múltkori rókanyúzás Sam részéről elég ordenáré munka lett, azt hiszem, egyetemeken ilyenre mondanák azt vizsgánál, hogy „ez még az 1-es szintjét sem éri el…”. Csak érjünk haza, majd gyakoroltatom a kölyökkel, úgy is egyre több a kóbor macska a környéken, hogy a nyulakról ne is beszéljünk. Bár, a vakond sem utolsó, jó kis kesztyűnek való… -Nekem is egy bátyám van, Théo. –felelem a kérdésre, ám ha már ő is hosszabban kifejtette a dolgot, akkor azt hiszem, nekem is illene kicsit bővebben reagálnom a témára- Kicsit hasonló a szitu, mint a te esetedben, csak ő meg akkor lépett le otthonról, minden szó nélkül, amikor 5 éves voltam. Akkor persze még nem volt se Internet, se telefon, levelet írni meg lusta dög volt, szóval aggódtunk miatta rendesen… -na igen, nem kell azt tudni az idegeneknek, hogy az „amikor 5 éves voltam”, az az 1700-as években volt, és nem az 1980-asban, bár mindkettőre igaz az állítás- Nem is tudtam róla semmit egészen pár évvel azeelőttig, amikor is véletlenül találkoztunk az egyik kiruccanásunk alatt. Lassan egy éve meg együtt lakunk, bár most megint eltűnt egy pár hónapja, és csessze meg, megint nem mondta, hogy hova, vagy mikor jön… férfiak! Folyton ezt csinálják, mi meg betegre aggódjuk magunkat… Na jó, lehet ez meg kicsit hosszúra sikeredett, de utána úgy is csak szótlanul figyelem a nagy viszonttalálkozást, egészen addig, amíg minket is észrevesznek. Hurrá! -Örvendek. –biccentek, ahogy Sam bemutat minket egymásnak- Mit ne mondjak, nagy segítség volt, hogy éppen Kairóban telepedtetek le, nem pedig az ország valami kietlenebb részén, Lucy. A te ötleted volt, vagy Alessiáé? –bizony, tudom a teremtője nevét, amikor a hivatalos papírjaik után kutattam, ezt is sikerült kinyomoznom- Amúgy, mit szólnátok hozzá, ha beülnénk valahová? Iszunk valamit, árnyék is van… Vagy keresnénk egy kihaltabb teret, ahol nyugodtan beszélgethetünk?
- Talán nem én vagyok arra a legalkalmasabb, hogy erre szoktassam… Hallgatom, ahogy a testvéréről beszél, és talán arckifejezésemen is meglátszik, hogy mennyire szomorúnak tartom a dolgot. Mármint, nekem az a legnagyobb problémám, hogy éppen pár várossal odébb költözött, mikor másoknak meg sokkal nagyobb gondjaik vannak. Ilyenkor aztán kifejezetten nyafkának tudom gondolni magam, hiába van a mondás, hogy mindenkinek a saját gondja a legnagyobb. Na de mindegy is ez most… nem is lényeges dolog. - El se tudom képzelni a te szituációdat, azt hiszem, fényévekkel rosszabb, mint az enyém. – mosolygok azért persze, s még meg nem történik a bemutatkozás, addig elgondolkodok azon, hogy mit tennék, ha teszem azt az én bátyám tűnne el csak úgy, vagy mondjuk… Sam… én biztos nem lennék képes bárkit is megtalálni, az ilyen dolgokban sajnos se kapcsolatom, se tapasztalom, se ügyességem nem lenne, szóval a mostani útnál is borzasztóan szurkoltam ennek a lökött fiúnak, hogy végre összejöjjön neki valami és igazán lássam azt a vigyort az arcán, ne csak akkor, amikor én csalom oda. Amikor végre… vagyis nem végre, hiszen nem sürgette a dolgot senki, de szóval, amikor odafordulnak hozzánk szintén a legbarátságosabb mosolyommal nézek a lány felé, bár talán nincs is nem barátságos mosolyom, ki tudja? - Nagyon örülök, Lucy. –és persze a lánynak is örülök, de legszívesebben Sam-et ölelném meg, vagy valami hasonló, annyira örülök neki, legalább, mintha velem történt volna a dolog, nem is vele. Túlzott empátia, tudom én, de még normál emberek felé is ez van, nem, hogy felé… Na de majd örömködök vele, ha visszatértünk a szállásra... ott majd eláraszthatom a túlzott empátiával, ha nem akarja, akkor is. - Én szívesen innék valamit… azt hiszem még mindig nem szoktam hozzá a meleghez… - és nem is fogok, legalábbis az idő alatt biztos nem, amíg itt vagyunk, vagy mire pont megteszem, addigra pont visszatérünk a csodás jégvilágba. Legalábbis ehhez a klímához képest legalább egy Antarktisz érzésem lesz
No igen, azért én sem panaszkodhatok, már ami az erőmet tekinti. Mióta beharaptak, bizony lett egy szorító erőm. Ez egyszer elég kínos is volt számomra, mikor biosz órán egy idegesítő ficsúr húzogatni kezdte a copfomat. Én meg hátranyúltam és gondoltam úgy összemorzsolom a tenyeremmel, mint egy muslincát vagy szúnyogot szokás. Azt viszont elfelejtettem, hogy amit én ártatlan rendre igazításnak szántam, az az osztálytársamnak koránt sem volt kellemes... egész egyszerűen felüvöltött az erőmtől. Úgyhogy nem meglepő, amit Sam mond. – Ha te mondod – kuncogok. Következő válaszára felkapom a fejem. – A bátyám? Hogy van Vel? Annyira féltem, hogy soha többet nem látom se őt, se téged... Tudod az úgy volt, hogy Alessia megmentett, amikor egy ismeretlen férfi beharapott. Utána vitt el magával ide, lényegében elmenekültünk, de ennél többet én sem nagyon tudok – emlékezek vissza, kicsit el is révedek, de aztán felocsúdok, hiszen megismerem egy füst alatt Lucy-t és Odette-t. – Ne aggódj, nem vagy barom. Vaqy csak annyira, amennyire én – mormogom még oda az orrom alatt, aztán Odette felé fordulok. – Én is örülök, és igen, jól tippeltél az ő ötlete volt. De még nekem sem tiszta teljesen, hogy miért ide jöttünk – morfondírozok. Aztán megszólal Sue is. – Üdv. Egyet értek az előttem szólókkal, egy jeges tea jól esne, merre vegyük az irányt? Ti mit innátok? – szegődök egy szempillantás alatt a csipet-csapatba és már az első néhány percben úgy érzem, mintha ismertem volna a lányokat is. Olyan közvetlenül alakul át a hármasuk a mi négyesünkké, hogy öröm nézni. A szívemben pedig hála van. Végre újra a helyes ösvényre kerültem... és ezt soha többé nem veszítem el.
Ha én mondom, ha én mondom… Hát, az biztos. Elvégre kettőnk közül most én vagyok a nagy és az erős, igaz? Bár, ha belegondolok abba, hogy kora alapján Lucy csak egy kislány, akkor ez mindig is így volt. Én sosem tekintettem rá egyszerűen így. Most viszont… Most, amikor a farkasom óvatosan odadörgölőzik az övéhez, megértem végre. A bátyja vagyok, ugyanúgy, mint Velkan, az én dolgom is megvédeni, nem csak az övé. Egyszer már elcsesztem, nem fogom megtenni még egyszer. – Vel? Jól van. Agresszív, mint mindig, de semmi komoly. Belőle meg Őrző lett… asszem mind belekerültünk ebbe az őrültségbe, igaz? – nevettem föl. Velkan, Velkan, a legutóbbi találkozásunk valahol mélyen még mindig fáj, csak éppen nem fizikálisan. Arra, amit ezután mond, oldalra döntöm a fejem. Millió meg egy kérdés ötlik föl bennem. De akkor szépen, fokozatosan, Sammie. Égető szükségletek… – Ki az az Alessia? A beharapód? Szeretném megkérdezni, ki volt az, aki beharapta először, vagy azt, kik elől menekültek egészen pontosan, de túlságosan is jó sejtésem van minderről, és úgy őszintén, nem akarom tudni a választ. Ezt majd máskor, ha otthon leszünk, és alig várom, hogy ez megtörténjen. Bár van még egy szabad hetünk, de nekem kezd elegem lenni a homokból. Meg gáz, ha telemegy vele az ember gatyája. Arra meg, hogy legfeljebb annyira vagyok barom, mint ő, nem is mondok semmit, tudnék vele vitatkozni. Mondjuk Sue is hasonló dolgokra próbál rávilágítani mindig, és eddig még neki sem hittem el… A bemutatkozás során csöndben állok, és úgy tűnik, Odette azért lényegesen többet tud, mint én, mert kapásból rákérdez a nemrég elhangzott női névre. Sue-nál azért aggódok egy picit, hiszen mindketten fontos részei az életemnek és nem akarom, hogy rosszul jöjjenek ki egymással, de azt hiszem, ez a dolog nem fenyeget bennünket. – Én is benne vagyok. Lejjebb mintha láttam volna egy olcsó helyet… bár lehet, hogy csak egy kupi volt, de biztosan volt terasza, ponyvával, meg iszogató férfiakkal – felelem. Amikor elindulunk, Sue mellé kerülök, rámosolygok, és most tényleg boldognak érzem magam. Sok szarságot követtem el az életemben, és akkor még jönnek majd ronda dolgok, de… De legalább felcsillant valamiféle remény.
-Ugyan, rá se ránts. Lassan már megszoktam. Hm… lehet nem ártana valami chipet beültetnem neki, legalább nem lenne több ilyen szó nélkül elkóricálás. Vagy ha mégis, legalább tudnám, merre kolbászol. –kuncogtam egy sort a nagyszerű ötletemen.
Aztán rövidesen a bemutatkozásokon is túlestünk, aztán kezdetét veszi… bocsánat, folytatódik a baráti cukkolódás Sammie és rég nem látott kishúga között, én pedig csak mosolyogva figyelem őket. Kicsit a saját gyerekkoromra emlékeztet, bár én jóval fiatalabb voltam, amikor Théo lelépett otthonról, nem is maradt róla túl sok emlékem. Vajon ha marad, akkor mi is ilyenek lettünk volna? Azt hiszem, ezt már sohasem fogjuk megtudni.
-Oké, akkor ezt megbeszéltük. Samet befizetjük egy vöröslámpás házba továbbképzésre, ha már úgy is azt dobta be ötletnek, mi meg kerítsünk valami vendéglő féleséget. Jó, tudom, utcai árus van annyi mint a bazár, de akkor már inkább valami hűvös, fedett helyet kerítsünk. Ha mázlink van, még klíma is lesz! Amúgy Sue, nem akarlak elkeseríteni, de szerintem egy hónap is kevés lenne, hogy megszokd ezt a meleget. Amúgy nyugi Sam, csak vicceltem, nehogy szívrohamot kapj már… -veregettem hátba a gyereket, vegye a poént- Bár ha komolyan gondoltad, csak szólj. Na de nem is szaporítom tovább a szót, utánam, indulás! –azzal már meg is indulok előre az utcán, hogy az egyik mellékutcán befordulva keresgéljek tovább.
Időnként azért hátrapillantok, nem vesztek-e el a törpikék, amúgy meg csak töröm az utat az emberek tömegén át. Na nem szó szerint, csak… értitek, na.
-A jeges tea nem rossz, bár azt otthon is bármikor tudok inni. Ha már itt vagyok, akkor én valami helyi specialitást innék, kókusztej, kaktuszlé, vagy hasonló, azokból is ugyanúgy kapni jegeset. –feleltem Lucynek elmerengve, jó kis fáziskéséssel reagálva a szavaira.
Végül meg is találom a helyet, amit keresek, az egyik régi törzshelyemet, ahol annak idején annyit rontottam a levegőt… Bár tény, este hangulatosabb, de azt hiszem így, nappal sem utolsó, sok-sok kényelmes ülőpárnával, vízipipával, hideg italokkal, és mindig kapni valami harapnivalót is! Ja, és ami nem utolsó, bár nem a főutcáról nyílik, épp ezért nagyságrendekkel olcsóbb is…
- Hát, hamar tudok alkalmazkodni viszonylag. De azt hiszem hiszek neked. –Fordulok Odette felé, mielőtt elindulnánk még. A családi nyaralások alatt ezekhez a helyekhez viszonylag már hozzászoktam, de azért tényleg még mindig sok… és túl meleg… és nem az én kis alaszkai popsimnak tervezték ezt a klímát, az tény. Nagy tény. Aztán el is indulunk, egy ideig megint csak körbenézelődök, mert még mindig nem lehet betelni a látvánnyal. Tényleg nagyon rossz turista vagyok. Minden csilli-villi hülyeséget bekajálok… Na de mindegy is. - Élveznéd azt a vöröslámpás házat, mi? – Szólalok meg, amikor Sam mellém kerül. Arra a mosolyra egy pillanatra meg is szorítom kezét, amolyan jelzésként. Leginkább jelezve, hogy mennyire iszonyatos módon örülök neki, hogy így látom. Jó, láttam én már boldognak a drágát, nem annyira meglepő, de mindig ott volt valami benne, ami miatt aggódott, ami miatt nem volt teljesen az, most meg, mintha elfelejtené, hogy bármi más gond van a világon. Ez kellett neki. Lehet a legtöbb pasinak az a vöröslámpás ház kellene ehhez… de nála persze nyilván poénból mondtam ezt. Azt hiszem, egészen vicces jelenet lenne, ahogy Sam betéved egy olyan helyre, bár ebbe inkább bele se gondolok. Nem is hiszem, hogy pont én lennék az, akinek ezt elmesélné, hiába vagyunk ilyen viszonyban, azért még is csak lány vagyok… ez meg már talán a lány baráti kategórián is túleső esemény. Ahogy megérkezünk a helyre, ahogy eddig is, ott is ámuldozva nézek körbe. Basszus, itt minden annyira jól néz ki, még ha nem is a legfelkapottabb, legpuccosabb hely, akkor is annyira szemrevaló. Helyet foglalunk, én pedig nagyon elkezdem az itallapot fürkészni, bár nem sokat értem meg belőle, meg nem is igazán tudom, hogy mi az, amit érdemes inni, szóval, majd figyelem az idősebbik szőke hölgyeményt és ügyesen leutánzom, hogy ő mit rendel, ha már ilyen szakértő a dolgokban. Aztán a fiatalabbik szőke hölgyeményre is rátéved tekintetem, akit igazán szívesen ismernék meg, de most valahogy nem érzem úgy a szituációt, hogy én elkezdhessem faggatni, vagy hasonlók. Pedig én aztán nem szoktam zavartatni magam… de van egy olyan érzésem, hogy lesz majd alkalmam arra, hogy ezt megtegyem, valamikor. Most pedig csak egy kedves mosolyt küldök inkább felé, ha esetleg észreveszi, hogy ránéztem, mielőtt még azt hiszi valamiféle bolond bámulós emberke vagyok… az olyanoktól a hideg is kiráz. Bár kötve hiszem, hogy a társaságban én tudnék ijesztő lenni. Na nem, mintha félnék a jelenlévőktől, de hát azért na… az én legijesztőbb arckifejezésemen is max csak nevetni lehet, elvégre plüssmacikkal alszom.
Kezdőlap
//
