Közeledett a pillanat, amelyre mondhatjuk, hogy készültem már április óta. Mióta kitettem Rachelt a bázison, belevágtam egy hosszútávúnak is nevezhető projectbe. Mondhatjuk, hogy már hónapok óta a nyomában voltam. Figyeltem őt távolról, mikor nem tartózkodott a támaszponton, általában úgy, hogy ne is vegyen tudomást rólam. Hogyan él, mit tesz, miként reagál a mindennapi ingerekre, ilyenek. Egy alkalommal még a támaszponton is bent jártam. Elvis tett nekem egy szívességet, mondván, hogy majd máskor behajtja rajtam. Mondjuk úgy, hogy lényegében nyugalmazott veterán voltam annyira nem lógtam ki a sorból. A lényeg, hogy biztosra akartam menni. Biztos akartam lenni, hogy érdemes-e Rachel a beharapásra... de nem csak ezt akartam biztossá tenni. Előkészületeket is folytattam. S ennek keretében hívtam fel Faye-t pár nappal ezelőtt, hogy a kórházban kérjek tőle egy időpontot. Ma pedig megjelentem, csendben várakoztam az egyik kórteremben, fogalmazva magamban a mondandómat... már nem mint ha nem állt volna össze a fejemben, mit is szeretnék. Na, de nyílik az ajtó. - Szia Faye - állok fel a székről, hogy odalépve hozzá köszöntsem. - Minden oks? Jó volt látni a kis franciát megint, mint mindig. Hiába, korábban éveket kóboroltunk együtt Franciaország földjén, mindig örömteli volt ilyen múlttal a viszontlátás, arról nem is beszélve, hogy teljesen normális személyről volt szó. Viszont már így is soron kívül kerültem be és nem akartam több idejét elvenni, mint szükséges. Szóval viszonylag hamar a tárgyra tértem. - Emlékszel, hogy milyen problémával küzdöttem régen? Sajnos az emberi vérrel kapcsolatos mániám ma se veszett ki. Ma már jobb, igyekszem visszafogni, kiirtani de még messze vagyok a végeredménytől. Viszont... nagyon úgy néz ki, hogy találtam valakit, akit be fogok harapni. Ugyanakkor félek tőle, hogy az esemény során eluralkodik rajtam a vér iránti vágy. Mégiscsak belemélyesztem a fogaimat a testébe. Pont ezért szeretnék egy szívességet kérni tőled. Talán meg tudom előzni a kísértést, ha emberi vért fogyasztok a beharapás előtt. Éppen ezért szeretnék kérni tőled egy vércsomagot, hogy azzal elejét vegyem a problémáknak. Adtam neki egy kis időt, hogy eméssze a dolgokat. Lássuk be, valószínűleg nem sétál be hozzá minden egyes nap valamelyik falkatag, hogy vért kunyizzon tőle. Ám én már új módokat követek és bármennyire is lesz ez most álszent tőlem, senkit se akarok ezért megölni. Viszont tartogattam számára még valamit. - Természetesen nem kérem tőled ingyen. Tudom, hogy hiába vagyunk az USA-ban, mindig problémát jelent a megfelelő vérkészletek biztosítása - felhúztam az egyik karomon a ruhámat közben. - Vért adok a vérért. A vércsoportom 0 RH-. Csupán egyetlen csomagot kérek tőled, cserébe annyit vehetsz le belőlem orvosi felhasználásra, amennyit csak szeretnél... persze azért maradjon nekem is - kuncogok.
Igazából fogalmam sem volt arról, hogy beájultam, ha igen, akkor mikor vagy esetleg ők altattak-e el és addig totálisan magamnál voltam. Egy idő után már szinte minden összefojt, s nem nagyon erőlködtem azon, hogy minden egyes részletet összerakja a fejemben, sokkal inkább más járt a fejemben… Ott volt ő. – Byron. – mondtam ki a nevét, de azt nem tudtam, hogy csak gondolatban teszem-e ezt vagy tényleg hangosan is kimondtam, miközben nem voltam magamnál. Láttam a családom többi tagjait is. Őket is könnyedén zártam az ölelésembe és mosoly kúszott az arcomra, ahogyan a nevüket könnyedén ejtettem ki. Aztán egyszer csak eme boldog kép, pillanat kezdett elillanni, ahogyan a köd is egyszer csak eltűnik. Gépek csipogásának a hangja csapta meg a fülemet, de a szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Ütemes volt, ahogyan együtt csipogtak a gépek, miközben én vissza akartam menekülni abba az álomba, de akkor megéreztem valakinek az érintését, illetve mintha valaki beszélt volna hozzám, de ebben nem voltam biztos. Lassan nyitódtak a szemeim, de sose teljesen. A fény túl erős volt és zavart, minden fehér volt, ezt sikerült kiszűrnöm, míg végül teljesen sikerült megszoknom a fényt és kíváncsian, illetve riadtan pillantottam körbe. Hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok, s rá kellett jönnöm arra is, hogy a csipogások miattam vannak. Ha volt valami a szám előtt, akkor sietve próbáltam meg lepiszkálni onnan, hogy beszélhessek, ha pedig nem volt semmi se, akkor csak ijedten szólaltam meg. – Hol vagyok? Mi történt? – kérdeztem alig hallhatóan, hiszen úgy éreztem magam, mintha sivatagot most jártam volna meg. – Celeste? – hagyta el ajkaimat egyetlen egy szó, amikor megpillantottam őt, de még mindig képtelen voltam megnyugodni. Amikor a lábamat akartam mozdítani, akkor alig akart mozdulni, fájt, s így volt a testem legtöbb porcikájával is. A korábban történt események pedig gyorsfilmként zúdultak vissza az elmémbe, hogy megértsem mit is kereshetek itt. Talán nem voltak hiánytalanok azok a képek, de már mindegy is. Hallottam, ahogyan az ajtó nyílt, majd valami apró lépteket is. Újra nyílt, vélhetően valaki távozott, magam sem tudom, majd a következő pillanatban egy szőrpamacs ugrott fel az ágyra, s dugta oda a fejét. – Mi történt? – kérdeztem meg remegő hangon ismét, amikor láttam a bekötözött kezemet is…
Mivel jelenleg én voltam az, akit értesíteni kellett baleset esetén, így egyből rohantam is a kórházba, amikor Corinne miatt telefonáltak. Egész úton a torkomban dobogott a szívem, már onnantól kezdve, hogy közölték, milyen ügyben hívtak. Először persze azt hittem, hogy valamelyik családtagomról lesz szó, de hát nem is tévedtem túl nagyot. Attól még, hogy nem álltunk egymással rokonságban vér szerint, mi még úgy tekintettünk egymásra, mintha családtagok lennénk. Szinte gondolkodás nélkül ugrottam is be a volán mögé, és úgy szeltem át a várost, akár egy őrült. Azt sem tudtam pontosan, hogy mennyire súlyos, velem csak azt közölték, hogy bevitték őt, és balesete volt. Ennyi. Hogy az állapota mennyire kielégítő, arról nem adtam tájékoztatást, azt mondták, hogy majd személyesen. Gondolom, nem volt rá felesleges pár percük, de nem is érdekelt. Ha amiatt nem tudtak velem beszélni, mert őt látták el éppen, akkor áldásom rá, komolyan! Csak addig fogok megőrülni, azután már nem lesz semmi gond, legalábbis reméltem. Egy kis hang azzal nyugtatott, hogy talán nem is olyan komoly, mint amilyennek hangzott a gyors beszámoló. A folyosón futva közlekedtem, kikerülve a betegeket és a személyzet embereit. Viszonylag gyorsan megtaláltam a nővérpultot, ahonnan már el is irányítottak a megfelelő folyosó irányába. Ott szintén belefutottam az éjszakai ügyeletes nővérbe, és azt is megtudakoltam, hogy melyik kórterembe tették a barátnőmet. Közöltem, hogy nem fogadom el a kifogást, hogy csak családtagok mehetnek be, és végül olyan meggyőzőnek bizonyultam, hogy kiadta a szobaszámot. Azért az ajtó előtt rövid időre megtorpantam, és vettem néhány mélyebb lélegzetet, megpróbáltam felkészülni mindenre. Még a lehető legrosszabbra is. Aztán a kilincs könnyedén engedett a nyomásnak, és tárult ki előttem az ajtó. Egy ápolónő, és a mellette álló orvos fogadott, de én csak az ágyon fekvő Corit láttam, semmi mást. Beszéltek hozzám, kérdezték mit szeretnék, a válaszaim azonban automatikusak voltak, nem átgondoltak. Elsorolták a sérüléseket, azt is, hogy mennyire súlyos, és hogy megműtötték. Mindezt nyugtáztam, bólintottam, és amikor közölték, hogy magunkra hagynak, csak hálásan elmosolyodtam. - Mi a fene van veled, Cori?! – ripakodtam rá máris, természetesen csak fojtott hangon. Könnyedén húztam oda egy széket az ágya mellé, és telepedtem le rá. – Vonzod a bajt, pedig sosem volt rád jellemző! Nem halhatsz meg, érted?! – kérdeztem szigorúan, de inkább csak a tehetetlenségből fakadó düh beszélt belőlem. Aggódtam érte, méghozzá nagyon. – Magadhoz kell térned, méghozzá most! Hallod?! – közben óvatosan megszorítottam a kezét, és egyetlen dolgot voltam képes tenni érte jelen esetben, úgyhogy megtettem. A mágia a szokott melegséggel járta át a testemet, mikor működésbe lépett a Gyógyítás varázslat. Nem akartam feltűnően sokat segíteni rajta, mivel az orvosok pontosan tudták, hogy mi a helyzet, de talán majd az őrzők, vagy az itt dolgozó farkasok elsimítják a dolgokat, ha szükséges lesz. A fájdalmán, és a sebek súlyosságán legalább így is tudtam enyhíteni. - Igen, itt vagyok! Semmi baj! – csitítottam, a megkönnyebbülés könnyeivel küzdve. Ajkaimon mosoly jelent meg, hála istennek szinte egyből azután magához tért, hogy gyógyítottam rajta. Valószínűleg csak emiatt, mivel azt mondták, hogy nem lehet megmondani mikor ébred fel. – Jézusom, ez meg mi? És hogy kerül ide?! – ugrottam egyet, nem is hallottam közeledni a kutyát. – Nem szabadna itt lennie, ha meglátják, kipenderítenek engem is, vele együtt! – természetesen fel voltam háborodva, mivel egy egészségügyi intézménybe, egy beteg mellé kutyát beengedni veszélyes. - Azt mondták, hogy autóbaleseted volt. Mégis hogy kerültél a városon kívülre, ráadásul kocsival? – kérdeztem mérgesen, mert egyszerűen nem lehetett volna ott. – És miért nem szóltál, hogy hová mész? – ez volt az, ami igazán megrémített, hogy semmit nem tudtam róla. A telefon érkezésekor már tényleg kezdtem aggódni.
// 30 - 3 (Gyógyítás) = 27 megmaradó pont //
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Néha a valóság tényleg rosszabb, mint egy álom. Jó érzés volt újra a szeretteimmel lenni, egyedül Cel hiányzott a családom köreiből, de vélhetően ő azért nem került bele, mert őt mindennap látom. Róluk meg régóta nem hallottam. Talán ideje lenne annak, hogy végre normálisan beszéljek velük, de előtte még rá kell arra is jönnöm, hogy mit akart az orvos, mert érzem, hogy fontos dologról lehetett szó. A békesség könnyedén illan el, hogy helyette a testemet átjáró fájdalom vegye át az öröm és a boldogság helyét, amit az álmomnak köszönhetően átjárt. Szerettem volna még álmodni, de valami nem hagyta. Nem értettem, hogy ki és mit beszél, semmit se értettem, hiszen a valósághoz is nehéz volt eleinte hozzászoknom, a fényekhez, amik a lámpának köszönhetően terítettek be, illetve a csipogások is eleinte eléggé zavaróak voltak, de végül is gondolom meg lehet őket is szokni. Riadt kismadarak is lehet békésebbek, mint én voltam, de tényleg hirtelen nem tudtam, hogy hol is vagyok, s kellet pár perc, lélegzetvételnyi idő, amíg sikerült összeraknom a puzzle darabkáit ilyen téren is. Ott fürkésztem úgy, mintha csak valami biztos pontot szerettem volna találni ebben a káoszban. De mielőtt még bármit mondhattam volna megjelent a kis szőrcsomó, aki vélhetően beszökött, mert kötve hiszem, hogy beengedték volna őt ide, pedig azt mondják, hogy az állatok csodákra képesek gyógyulás terén. Celeste pedig könnyedén húzta fel magát, mire a kutya még inkább hozzám simult. A sérült kezemet óvatosan emeltem fel és simítottam végig a kissé megtépázott külsejű eben. – Kutya, találtam és azóta mellettem van, hogy megmentettem. – szólaltam meg szelíden, miközben többször is benedvesítettem az ajkaimat. Újra körbepillantottam a helységben és megláttam azt is, hogy az infúzió mellett azért más is megtalálható. Valószínűleg sok vért veszíthettem, ha még mindig itt van, vagy csak nem számítottak arra, hogy még magamhoz térek? Bármelyik megeshet, vagy együtt a kettő. Ki tudja… -Totónak hívják, s szerintem beszökött. Szeretném, ha hazavinnéd. – pillantottam rá kérlelően, majd amikor ismét megszólalt, akkor ijedten rezdültem én is össze, mire egy fájdalmas nyögés is kiszaladt a számon, hiszen ahogyan összerezdültem, úgy még inkább a testembe nyílalt a lehető legtöbb pontban a fájdalom. Azt hiszem, hogy nem kellene mozognom jó darabig. - Ne egyél meg kérlek. – mozdultam meg ismét picit, mire megint kicsit nyöszörögni kezdtem, majd aprót sóhajtottam. – Sétálni mentem, majd… - kezdtem bele, de végül elhallgattam és megdörzsöltem a fejemet, de nem folytattam. Nem volt hozzá erőm, ez túl hosszú mese lenne. – Mikor mehetek haza? – kérdeztem meg a lényeget, hiszen utáltam a kórházakat. Mindig sikerült elkerülnöm, mert nem esett bajom, de most mégis egymás után történtek velem a dolgok, mintha Fortuna elhagyott volna. - Hééé, valaki nem látott erre egy kutyát? - hallatszott a folyosóról valakinek a kiálltása.
Csak azért voltam kemény és türelmetlen vele egy kicsit, mert annyira aggódtam, hogy így jött ki rajtam. Nem lettem volna képes elveszíteni őt. Igazából azt hiszem, hogy még senkit nem veszítettem el így, ezért álmomban sem akartam, hogy előjöjjenek ilyen képek. Erre tessék, ma ezzel hívnak fel, és nekem rohannom kell azért, hogy meggyőződjek róla a saját szemeimmel, hogy minden rendben lesz. Pedig nem hittem maradéktalanul, csak azt követően, hogy egy kicsit belekontárkodtam az orvosok munkájába. - Aha... - bólogattam, szigorúan nézve a kutyát. Egyáltalán nem örültem neki, hogy itt volt, pedig szeretem az állatokat. - Csak könyörgöm mondd, hogy nem emiatt a kutya miatt kerültél ebbe a helyzetbe! - kértem, bár volt egy sanda gyanúm, hogy köze van hozzá. Főleg azok után, hogy még közölte is, hogy megmentette. Bizonyára mindez ma történt, szóval az egész elég logikus volt számomra. Egyszerűen nem fért a fejembe, komolyan! - Ó, tehát már neve is van! - bólintottam egyet eltúlzottan. - Hogy micsoda?! - kérdeztem vissza, mint aki rosszul hall. - És az eszedbe sem jutott, hogy én esetleg nem akarok kutyát? - nem, úgy látszik nem jutott eszébe. Egyébként szerettem volna, már kerestem is, hogy honnan vegyek egy kölyköt, de arra nem számítottam, hogy majd beszerez nekem egy ki tudja, hogy honnan szalajtott ebet. Egyáltalán nem örültem, és ezt nem is rejtettem véka alá. - A házam még amúgy sem túlzottan alkalmas a kutyatartásra! - márpedig biztos, hogy bent akarta tartani ezt a bolhatanyát. - Miért nem táblázzuk ki a városban, hogy valaki keresi-e? Lehet, hogy egy kisgyerek várja haza... - ebben mondjuk volt valami, bár azt sem tudtam még, hogy hol találta. - De a fenébe is, mit vársz tőlem? Idejössz, és teljesen tönkre teszed magad! Van fogalmad róla, hogy milyen érzés volt, amikor a kórházból hívtak fel miattad?! - persze, hogy mérges voltam, de szerintem a helyemben ő sem lett volna ezzel másképp. - És nem tudtál volna szólni? Még csak azt sem tudtam volna, hogy hol keresselek. Ha legközelebb sétálni támad kedved, légy oly kedves, és legalább hagyj egy üzenetet, hogy milyen irányba indulsz! - közben elkezdtem fel-alá járkálni, hogy így vezessem le a feszültséget. - Nem tudom. Majd. - ráztam le a kérdést, miközben kintről beszűrődött a kiabálás. Azon nyomban megfogtam a kutyát, és ha tetszett neki, ha nem, már vettem is el. - De, itt van! Kivinné? - a nővérpult mögött máris villogó szemekkel néztek rám, mire bocsánatkérő mosolyt villantottam. - Majd elvisszük... - forgattam a szemeimet türelmetlenül. - Nézd Corinne... - kezdtem bele, majd egy hatalmas sóhajjal kísérve leültem újra a székre. Az éjjeliszekrényen lévő vízzel teli poharat megfogtam közben, és a szívószálat odatartottam neki, hátha inni akar. - Csak akkor fognak kiengedni, ha jobban leszel. Addig szépen itt maradsz, de itt legalább nem érhet semmi gond. Mégis, hogy várhatod el tőlem, hogy jó pofát vágjak ehhez? Óriási szerencséd, hogy rád találtak, különben ki tudja, hogy mennyi időbe telt volna, mire én rád lelek. Talán már túl későn... erre nem is akarok gondolni! - szorítottam a kezemet a halántékomra, ami lüktetni kezdett idő közben.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Nem a kutya vezette az autókat. – pillantottam rá komolyan, s nem éppen úgy kinézve, mint akinek tényleg túl sok kedve van ehhez az egészhez. Nem akartam veszekedni, de akár ott lett volna a kutya, akár nem, akkor is vélhetően belehajtanak abba a házba és amilyen kíváncsi természetem van nem kizárt, hogy pont ott lettem volna akkor is bent, mert éppen nézelődöm. Nem értem, hogy miért ezt a szegény kutyát kellene elkezdeni okolni. - Nem sok időm volt még ezen gondolkozni. – néztem rá úgy, mint aki éppen arra akar utalni, hogy eddig az életéért küzdött, most meg nem régen ébredt fel, így vélhetően nem vette azt számításba, hogy talán a másik fél nem akarna kutyát. – Akkor legalább csak addig hadd maradhasson, amíg én ki nem jutok innét és akkor majd együtt keresünk egy szerető családot neki. – mondtam egy kisebb sóhajtás közepette, mert a fejem még mindig zúgott, de legalább ha nem mozogtam, akkor annyira eszeveszettül nem fájt mindenen. Ez jó jel, vagyis gondolom. Aztán megpróbáltam feljebb ülni, mire inkább csak összeszorítottam a fogamat és nem mozdultam meg, mert az oldalam-hasam tájékánál eléggé fájt. Amikor pedig egyre inkább kezdett kiakadni, akkor szóra nyitottam az ajkaimat, de végül inkább becsuktam a számat, majd egy kicsit még a fejemet is elfordítottam. Óvatosan simítottam végig a kutyán, ami úgy bújt hozzám, mintha csak plüss állat lenne. Nem értem, hogy miért ne lenne jó állattartásra Celeste háza, hiszen eléggé nagy kert is van, meg nem is a belváros. Szerintem tökéletes helye lenne. – Ha valaki keresné, akkor már rég keresnék, de sehol se láttam kint a képét a városban. – jegyeztem meg alig hallhatóan, miközben továbbra is halovány mosoly keretében simogattam a bújót. - Nem tudtam, hogy minden lépésemről be kell számolnom. – fordultam felé megint. Nem tűnt olyan nagy városnak ez a hely, meg eddig sose nem ért semmi baj se, honnét kellett volna tudnom azt, hogy most az élet úgy gondolja, hogy itt az ideje kicsit meggyötörnie engem. Mindegy is, inkább hagyjuk. Nem akarok veszekedni. Nem is szeretek, meg erőm sincs hozzá. Megértettem azt, hogy miért borult ki ennyire, de akkor se kellett volna leszednie a fejét. Láthatta rajtam azt, hogy eleve szarul éreztem magam és a kiakadásának köszönhetően pedig még inkább. - Nem maradhatna inkább mégis? – fordultam a nővér felé, hiszen szemmel látható volt, hogy nem zavar túl sok vizet. Amikor Celeste folytatta tovább a dolgokat, akkor csak a hajamba túrtam, ami biztosan remekül festhetett, de talán a vért kimosták belőle. – Akkor meg ne is mond, ha nem akarsz erre gondolni! – feleltem csöppet se kedvesen, de már tényleg nem értettem, hogy mennyire akar még inkább megkínozni ő is a szavaival. – Sajnálom, de azzal, hogy még inkább meggyötörsz nem segítesz! – csúszott ki az ajkaim között az, amit nem akartam kimondani, viszont a nővér továbbra is ott állt. - Hölgyem! Kérem, neki most pihenésre van szüksége. Szólok az orvosnak is, hogy felébredt. – mondta sietve Celestánek, majd távozott, de fura módon a kutya nélkül, vélhetően elfelejtette ebben a nagy csatározásban. Végül pedig a plafont bámultam és kezdtem megbánni, hogy korábban nemet intettem arra, hogy igyak. Mindegy most már. Végül pedig az ajtó felé fordultam. – Szerinted nem érzem magam már így is eléggé nyomorultul? Nekem már csak te maradtál, hiszen a családomat nem láthatom, Byron pedig nem reagál semmire se. Nem akartam neked is fájdalmat okozni, de talán úgy néz ki, hogy én már csak erre lettem képes az elmúlt időszak alatt… – mondtam alig hallhatóan. – Elhiheted, hogy nem direkt hoztam rád a frászt, de akkor se tudom már semmisé tenni… Sajnálom...- fűztem még hozzá egyre halkabban.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Autókat? - a többes számot természetesen kihangsúlyoztam, hogy értse, min akadtam fent. Na, most vagy én értettem valamit nagyon félre, és nem egy szerencsétlen baleset volt, hanem karambol, vagy kétszer történt valami. Te jó ég, ez az este már egyre rosszabb lesz, ezt azonnal meg tudtam állapítani magamtól is. Kezdett lüktetni a fejem, mert nem elég, hogy itt volt a gondunk a memóriatörlés miatt, hanem még le is amortizálta most magát. Mintha a balszerencse áradását néztem volna végig. Engem hiába nem kapott el, mégis érintett voltam benne. - Rendben, ebben kiegyezhetünk! - egyeztem bele végül abba, hogy addig maradhat a kutya, amíg ő itt van a kórházban. Legalább addig sem görcsöl miatta, és a gyógyulásra koncentrálhat. Egyébként is építési terület volt még a házam, miért lábatlankodna ott egy kutya? Egyelőre nem véletlenül nem volt még nekem sem, hiába akartam. Ráadásul a kertben tartani egy ilyen ölebet? Nem, sehogy sem fért össze az én fejemben ez az egész, de ezt most nem álltam le kifejteni neki. Valószínűleg felesleges lett volna, mert ha valamit a fejébe vett, akkor bármit mondhatott neki az ember. A probléma az, hogy ez rám is igaz, úgyhogy könnyű dolga sehogy sem lesz. - És ha csak tegnap tűnt el, és még nem plakátolták ki? - nem nagyon értettem, hogy miért lenne törvényszerű az, hogy régen eltűnt. Mindegy, ebbe most inkább nem is mentem bele. - Pedig úgy látszik, hogy jobban járnánk, ha mindig tudnám, hogy merre vagy. Máskülönben ki tudja, hogy mikor történik megint valami ilyesmi. Van fogalmad róla, hogy mennyire borzasztó lett volna otthon ülni egész éjszaka, és várni, hogy megérkezz? Hogy azt se tudjam, merre induljak el, ha meg akarnálak keresni? - próbáltam hatni rá, a józan eszére, ha egyáltalán lehetett most rá. Azt akartam, hogy felfogja, hogy veszélyes. Nem kell minden lépéséről beszámolnia, csak legalább tudjam, hogy merre kell keresnem. Az undok megjegyzésére csupán egy megsemmisítő pillantással feleltem. Azzal a típusúval, amiből tudnia kellett, hogy jobb lesz, ha visszafogja magát, különben teljesen ki fogok akadni. Nem volt jó dolog felbosszantani, ráadásul egyelőre csak az ijedtség miatt voltam ilyen, de ezek után talán már nem csak az fog közrejátszani. - Ez nem így megy... - mondtam végül, amikor közölte, hogy ne gondoljak arra, hogy mi lett volna akkor, ha csak túl későn találom meg. A fenébe is, akkor is eszembe jutott, ez természetes! - Jó, majd én szólok neki később! - vetettem oda a nővérnek, és ahogy távozott, már zártam is be mögötte az ajtót. - Na, ezt ne is hánytorgasd fel! - állítottam le máris, nem érdekelt, hogy duzzogott itt nekem. Ha fáj az igazság, az nem az én hibám. - Az a te egyéni döntésed volt, hogy nem vagy hajlandó beszélni a családoddal. Bármikor felhívhatnád őket, és már jönnének is hozzád, ebben biztos vagyok. Ha annyira hiányoznak, hallgass végre rám, és telefonálj nekik! - közöltem komolyan. - Na, ezt a mártír szöveget meg pláne fejezd be! - azért voltam vele szigorú, hogy újra magára találjon. Mint azon az estén is, amikor a semmiből beállított hozzám. - Nekem nem fájdalmat okozol, csak aggódom miattad. A kettő nem ugyanaz. - szögeztem le komolyan. - Idejössz hozzám riadtan, a segítségemet kéred, erre pár napra rá nézd meg, hogy hol vagy! Egy kórházban! - tártam szét a kezeimet, körbemutatva. - Mit árul ez el, mégis hogyan vigyázok rád? - megráztam a fejemet, ez az én kudarcom volt, nem az övé. Persze, hogy egyből magamat hibáztattam a történtek miatt. - Szeretném, ha a kiengedésed után vennénk neked egy telefont, és ha mész valahová, akkor szólnál róla. Teljesen mindegy, hogy mennyi időre, nem kell beszámolnod a lépéseidről sem, csak szeretném tudni, hogy baj esetén merre induljak el, érted?! - meg akartam értetni vele, hogy nem lekorlátozni akarom, de akkor is szemmel kellett most tartani. Amíg nem léptünk közbe őrzői szinten, addig mindenképpen. - Talán, ha felépülsz, munkát kéne keresned, és az majd leköt! Bár azt sem tudom, hogy meddig tervezel a városban lenni... - tettem hozzá, emlékeztetve magamat, hogy talán csak átmenetileg jött ide, és ha elül mindez, akkor visszamegy New Yorkba.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Autó. – sóhajtottam egyet, hiszen biztosan látja, hogy a fejem is be van kötve, így nem csoda, hogy néha kicsit félre beszélek. Jobb, ha csak egyről tud és nem is érezheti, hogy hazudok, mert eleve eléggé szarul festhetek, így már mindegy. Nincs kedvem olajt se önteni a tűzre, így jobb, ha csak javítom azt, hogy egyről van szó és az előbb rosszul mondtam neki. - Köszönöm! – csak ennyit mondtam a kutyás dologra. Bár nem szívesen adnám oda senkinek se, akkor már inkább nézek valami kis zúgott, s akkor ott velem maradhat. Ha senki se keresi őt, akkor nem akarok én neki rosszat és bedugni menhelyre. Az olyan lenne, mintha minket is bebörtönöznének. Egyik se lehet valami kényelmes. Meg amúgy is annyira ártatlan és édes. Elég csak ránézni. - Téged ismerve tuti nem ültél volna otthon, hanem a rendőrségre mész, vagy magad indulsz el. – feleltem kurtán. Mondhatni inkább kikerültem a válaszadást, mert tudom, hogy mennyire pocsék lett volna, ahogyan azt is tudom, hogy nem ez lett volna az első éjszaka, amikor nem megyek haza. Akkor se szóltam mindig előre, de ott még se aggódott ennyit, mint most. Nem értem, hogy miért. Rendben, összetörtem magam, nem olyan régen meg megtámadott egy fenevad, de még mindig élek és ennek kellene számítania véleményem szerint. A pillantására megforgatom a szemeimet, hiszen az legalább nem fáj, ha mozgatom, de nem mondok már semmit se. Felesleges lenne, hiszen szemmel láthatóan tombolni szeretne, így tombolni fog. Mit sem törődve azzal, hogy mennyire szarul érezhetem már eleve magam. Pedig most még tuti, hogy a képemre is van írva, így inkább a kutyát kezdtem el simogatni, s ölelem magamhoz, amennyire tudom a sebes karommal, mintsem még inkább szarabbul érezzem magam. - Ha nem rémlene, akkor már beszéltem velük, ahogyan Byront is hívtam többször. – mondtam kissé ridegen, hiszen ez volt az igazság. Felhívtam őket, nem is egyszer. Lehet, hogy nem mondtam túl sokat, de míg a családom beszélt velem, addig a drága közös ismerősünk nem. Így kedves azért tőle, hogy emiatt megint megkapom a magamét. - Pontosan, egy kórházban vagyok, ami feltehetően neked nem esik le, hiszen úgy hordasz le mindennek, mintha már eleve nem lennék szarul, vagy éppen nem egy kórteremben lennénk, ahol eléggé sok gépre vagyok kötve, azért, hogy életben maradjak. – repedt át nálam is a gát, mert már tényleg elegem volt abból, ahogyan nekem esik mindenért. Nem sok mindenre reagáltam, de erre már nem bírtam megállni, hogy ne reagáljak. - Még majd meglátom, ha egyáltalán addig eljutok ép bőrrel. – utaltam itt kicsit az ő viselkedésére, majd pedig kicsit az oldalra fordultam, nem néztem rá, még a szemeim is lecsukódtak kicsit, majd újra kinyíltak, miközben az ajtót figyeltem, illetve a függönyön át alig látható alakokat. Nevezhet emiatt gyerekesnek, de tényleg se kedvem, se erőm nem volt folytatni ezt az értelmetlen vitát, vagy éppen tombolást. Elhiszem és meg is értem, hogy kiakadt, meg hogy aggódik, de ha egy szeretem feküdne az ágyon, akkor hamarabb lennék gyengébb, mintsem mindent elsöprő hurrikán, hiszen az nem segítene senkin se, de legfőképpen a betegen nem.
Gyanúsnak találtam a helyesbítését, és kezdtem is aggódni egy kicsit, de inkább nem firtattam most tovább az ügyet. Volt elég bajunk, és később talán beszédesebb lesz a baleset körülményeit illetően. Mindenképpen tudni akartam, hogy mi történt, egyáltalán azt, hogy ki hozta őt be. Semmiről nem kaptam tájékoztatást, pedig engem értesítettek. Talán az orvosok sem tudtak sokat, ennek még utána akartam nézni mindenképpen. - Valószínűleg előbb indultam volna el én, minthogy a rendőrségre menjek… - vallottam be töredelmesen. Elég jól ismert már ahhoz, hogy beletrafáljon. – Pont ezért is mondom, hogy borzasztó lett volna, ha pár órán belül utánad indulok, de fogalmam sincs, hogy merre menjek. A város ugyan nem túl nagy, de ha valahová a külső területre mész ki, akkor a vadonban vagy és semmi nem segít abban, hogy a nyomodra bukkanjak! – azt akartam, hogy megértse végre, milyen borzasztó a tehetetlenség, amit éreztem volna. Tényleg kezdtem már aggódni miatta, de azt mondogattam magamban, hogy biztosan nincs semmi baja, csak nézelődik valamerre. Hogyan is lehetne itt baja? Főleg azok után, ami történt, nem érhetett a nyomába ilyen gyorsan az a hím. - Bármikor meg is látogathatnának! De azt sem mondtad el nekik, hogy hol vagy… - kontráztam rá egyből, és egyáltalán nem érdekelt a mód, ahogyan a szavakat mondta. Míg ő sértett volt és távolságtartó, addig én mérges. Ez van, el kellett fogadnia, hogy tényleg a frászt hozta rám. Már megint, pár nap alatt másodjára. Az idegrendszerem így rövid időn belül fel fogja mondani a szolgálatot, az biztos! Pedig alapvetően olyan jó kedélyű ember vagyok, hogy nem kellene ilyesmitől tartanom. - Ó, na ne játszd ki ezt a rosszul vagyok kártyát! – emeltem meg a kezemet, ezzel jelezve, hogy elutasítom ezt a témát. – A gépek nélkül is életben fogsz maradni, hidd el! – közöltem tárgyilagosan. Tettem róla, úgyhogy én már csak tudom. Bár a közreműködésem nélkül is életben maradt volna, de amit tudtam, azt természetesen gondolkodás nélkül megtettem érte, mert ez a minimum. Elég baj az is, hogy egyáltalán mindez megtörténhetett. Többször nem fordulhat elő, ráadásul tényleg figyelnem kellett arra, hogy távol tartsuk a farkasoktól, amíg lehet. Még mindig nem tudtam pontosan, hogy Will miféle döntést hozott az ügyében, de ha ezt megtudja, ő sem lesz elragadtatva. Erre a nyakamat tettem volna. - Jó! – hagytam rá végül, két karomat összefontam magam előtt, ahogy ültem mellette. Mindössze pár percet adtam neki a duzzogásra, mielőtt újra megszólaltam volna. – Mikor óhajtod befejezni ezt a gyerekes duzzogást? - érdeklődtem, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Nézd, sajnálom, hogy kiakadtam, de a helyemben te is ki lennél bukva! Nem elég, hogy pár napja úgy állítasz be, mint egy roncs, de most még ez is! És én nem tudtam megakadályozni, hogy baj legyen! Még csak azt sem tudtam, hogy baj van! – fakadtam ki ismét, két kézzel túrva a hajamba. – Aggódom miattad, mert szeretlek! Borzalmas érzés volt eddig vezetni, azt sem tudva, hogy mi van veled! Azt hittem, hogy… - nem fejeztem be, csak a fejemet ráztam meg. Biztosan sejtette, hogy végződött volna.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- New York nagyobb és veszélyesebb volt, mint ez a vidék. – kezdtem bele egy apró sóhajjal és most valami miatt úgy éreztem, hogy kicsit talán az én határtalan türelmem is kezd fogyni. Talán csak amiatt, mert úgy éreztem magam, mint aki napokig képes lenne aludni, talán a sérüléseim miatt kevésbé tudtam igazán kedves lenni. – S ott se számoltam be minden egyes mozzanatomról, nem várhatod el, hogy mindig minden lépésembe beavassalak, mert ennyi erővel akár börtönbe is mehetnék. – bár vélhetően ott is kevésbé figyelnének meg, mint amennyire ő akar. – Vehetünk telefont, ha jobban leszek, azon el fogsz tudni érni, vagy beméretni, ha úgy tartja kedved. Ha kirándulni megyek, akkor ahogyan korábban, úgy vélhetően most is szólnék, hiszen tudom, hogy mennyire veszélyes tud lenni egy-egy hegy, vagy éppen erdő. – utaltam itt a családi nyaralásainkra, hiszen nem mindig tengerparton sütettük magunkat. – De azt ne kért tőlem, hogy minden levegővételemről tájékoztassalak. – s érezhette, hogy komolyan gondolom. Mindig is szerettem azt, ha megvan a saját kis magánéletem. Elhiszem, hogy a frászt hoztam rá, de azt is gondolhatja, hogy nem direktbe törtem össze magam, de attól még képtelen lennék arra, hogy mindenről beszámoljak, hogy éppen merre megyek, még édesanyám se csinálta ezt, amikor kölyök voltam… - Ahogyan te is mondtad, még csak pár napja vagyok itt, így nem hiszem, hogy máris látogatásról kellene beszélgetnünk, s mivel mondtam, hogy veled vagyok és tudnak arról, hogy legutóbb hova is pattantál meg, így nem hiszen, hogy ne lennének képben. – pillantottam rá türelmesen, majd a sérült karomat óvatosan megemeltem, hogy kicsit megigazítsam az arcomba hulló szőke tincseimet, majd pedig újra körbepillantottam a helységben, majd az ártatlan pofira néztem, ami árgus szemekkel figyelt hozzám bújva. - Szerintem még a kivégzőosztag is kevésbé kegyetlenebb tud lenni, mint te néha. – csúszott ki az ajkaim között akaratlanul is a dolog, de egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy a melegszívű énje kicsit eltűnt, esetleg megfagyott ezen a jeges vidéken, mert vélhetően én is aggódtam volna, csak nem éppen úgy, hogy közben megeszem a másik felet, vagy éppen még inkább belegázolok az érzéseibe, amit most ő szemmel láthatóan könnyedén tett meg, mintha nem lettem volna eléggé összetörve. - Talán pontosan akkor, amikor végre belátod azt, hogy ha a baleset nem cincált szét eléggé, akkor te könnyedén megteszed. – feleltem habozás nélkül. Talán pimasz és kicsit kába is voltam a gyógyszerek miatt, ami az infúzión keresztül áramlott a testembe, de már visszaszívni nem tudtam. Ha ő nem lesz szúrós, akkor én se fogok tovább duzzogni. – Élek még, s te tudhatnád a legjobban, hogy olyan könnyedén nem lehet csak úgy eltenni láb alól. – s közben őt figyeltem, majd felé nyújtottam a kezemet, ha pedig elfogadta, akkor kicsit erőtlenül szorítottam meg. – Elhiszem, hogy aggódtál és aggódsz most is, ahogyan azt is, hogy frászt kaptál, amit sajnálok, mert nem állt szándékomban, de attól még nem kell nekem esned még inkább. Csak gondolj arra, hogy még itt vagyok és jól leszek. – mondtam neki határozottan és egy halovány mosollyal az arcomon, mert tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy újabb bökéseket olyan könnyedén bevegyen a gyomrom.
- Az lehet, hogy New York tényleg nagyobb, viszont itt másfajta veszélyekkel kell számolnod! – hívtam fel rá a figyelmét, hiszen a nagyváros talán sokféle embert bír el, itt viszont vadállatok a szomszédok, és könnyebb eltévedni is. New Yorkban, ha eltéved az ember, előbb-utóbb kér útbaigazítást, de itt a fáktól nem tud, ha elvész valaki egy ösvényről. Ilyenkor az is lehet, hogy soha senki nem találja meg, és a teste az állatoké, meg az enyészeté lesz. Nem akartam, hogy Corival is ilyesmi történjen, mert erre még gondolni is rossz volt. Márpedig nem tudtam volna, hogy merre induljak el és keressem őt. - Az oké, de ide most rémülten menekültél hozzám, míg ott semmi ilyesmi nem történt! Ezek után a minimum, hogy hadd tudjam, merre jársz! Ezek után pláne! – tettem hozzá, téve egy türelmetlen kézmozdulatot. – Rendben! Telefont muszáj lesz beszereznünk… - bólogattam, mert ez tényleg jelentőségen megkönnyítené a dolgomat, akárhogy nézzük is. Most is szólhatott volna, hogy bajban van, bár talán volt neki, mégsem értem el valami miatt. – Igen, itt talán még inkább az, hiszen az állatok olykor még a városba is bejönnek. Eltévedni sem túl nehéz! – magyaráztam tovább, de sejtettem, hogy végre felfogta, amit mondani akartam neki. - Jó, de ha megint ilyen túrázáshoz lesz kedved, azért szólj! – főleg azért is lett volna ez jó, mert én legalább ebből élek, és tudnék neki tanácsot adni, merre menjen. Például olyan helyre, ahol több a valószínűsége annak, hogy nem éri semmi baj. Aggódtam, valahányszor kilépett az ajtón, mivel azt sem tudtam még mindig, hogy kitől kellene megvédenünk. Így azért nem olyan könnyű vigyázni valakire. - Rendben, de akkor ne hánytorgasd fel, hogy nem lehetek itt… - arra inkább nem mondtam semmit, hogy megpattantam. Megpattanni azok szoktak, akik menekülnek valami elől. Én csupán elköltöztem a családom után, bár tény, hogy új életet is szerettem volna kezdeni. A körülményeket tekintve talán ez teljesen érthető, és szerintem nem neki kellett ezt elmagyaráznom. Végig mellettem volt, sőt, segített a költözést is lebonyolítani. - Hát, köszönöm szépen! – vágtam vissza sértetten, mert lehet, hogy szigorú voltam, de azért rosszul esett a sértegetése. Én nem sértegettem, csak magamra voltam mérges, hogy nem figyeltem oda jobban rá. – Majd akkor legközelebb egy kivégzőosztaghoz fordulj segítségért… - szúrtam oda, mert ha már ő megbánt engem, akkor én is akcióba tudok ám lendülni, ezen nem fog múlni. Persze nem akartam, hogy vita legyen belőle, így is feszült volt most a hangulat, ráadásul az én fejem Will válasza miatt is fájhatott. Most én voltam az, aki tüntetőleg nem válaszolt neki. Nem cincáltam szét, sokkal jobban is megtehettem volna. Vagy, ha én nem, hát szó szerint egy állat az erdőben, amelyikbe belefut. És az még a jobbik eset, mert ha összetalálkozik egy vérfarkassal, ki tudja, hogy milyen vége lenne. Azért ettől függetlenül elfogadtam végül a felém nyújtott kezet, és én is megszorítottam. - Jól van, erre gondolok! – bólintottam végül. – Nem akarom, hogy te legyél az első, akit el kell veszítenem… - vallottam be, mert ez a gondolat teljesen megrémített. – Biztos nem kérsz inni? – kérdeztem meg újra. – Talán enned sem ártana, ha már felébredtél. – igazából nem tudtam, hogy szabad-e, de táplálékra csak szüksége van még a kórházi betegeknek is. – Remélem, hogy pár nap múlva kiengednek. Talán nem is olyan súlyos, mint amilyennek tűnt. – most már biztosan nem volt az, reméltem, hogy jó munkát végeztem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- S mégis miben másakkal? Ott is simán megtámadott egy farkas, mi a szösz… - feleltem sietve, hiszen lehet, hogy itt is vannak farkasok, meg hasonló vadállatok, de igazából New Yorkban is megtaláltak, így vélhetően itt is megtalálna, akár mit is csinálok, ha a sors úgy akarja. Én hittem abban, hogy a veszélyt nem lehet mindig elkerülni, mert ha valaminek meg kell történnie, akkor bár hol lehetünk, akkor is megtalál. Lehet, ha nem itt lettem volna, akkor máshol lesz balesetem, vagy éppen másképpen töröm össze magam, de a sebek beforrnak, így annyira még saját magamra se akadtam ki, meg azon se, hogy miért történik velem és a többi maszlag, mert az volt a lényeg, hogy éltem, s nem más. - Felnőtt nő vagyok Celeste, az anyámnak se számoltam már be minden lépésről. – néztem rá érthetetlenül, majd egy aprót sóhajtottam. – Telefon rendben van, de attól még nem fogom mindig elmondani, hogy éppen merre megyek. Sose tettem és nem most szoknék rá. Másrészt meg te mondtad azt, hogy nincs baj. Ami ott történt az ott is marad, s nem jön utánam, nemde? – világítottam rá arra, hogy emlékszem jól, hogy mit mondott. Lehet, hogy rémültem menekültem, de szerintem mindenki azt tenné, ha olyat lát, vagy rosszabbik esetben lehet, hogy már nem is élne. Ki tudja… Én eddig mindent túléltem és ezt jó jelnek vettem. Talán csak azért tört össze kicsit az élet, hogy még inkább együtt lehessek Celestével, hogy kicsit beszélgessünk többet és hasonló dolgok, viszont jelenleg inkább tűnt minden borúsnak ilyen téren. – New Yorkba is bejöttek. – meg ha a városban akarna megtámadni valami, akkor vélhetően, ha sikítok, akkor a helyi lakós a segítségemre sietne és lelőni a vadállatot. - Jó, ha kirándulni megyek, akkor arról szólok. – egyeztem bele egy kisebb sóhaj közepette, hiszen ezt még én is megtudom tenni, de azért minden apró és csetlő lépésről nem szívesen számolnék be. Van saját életem és ezt neki is be kell látnia. Sőt, ha kicsit jobban leszek, akkor munkát is fogok nézni. Hátha valami korábbi tapasztalatot tudok itt is hasznosítani, de ezt egyedül szeretném elintézni, mert sose vágytam arra, hogy csak azért alkalmazzon valaki, mert egy ismerősöm közben járt. Arra amit mondott inkább nem mondok semmit se, hiszen nem láttam úgy a dolgokat, hogy jelenleg itt lehetnének. Beszélek majd velük, de nekik ott biztonságosabb. Főleg akkor, ha a barátnőm ennyire hajtogatja azt, hogy mennyire veszélyes ez a hely, meg el lehet tévedni és a hasonló a dolgokat. - Rendben van! – vágtam rá habozás nélkül, mert lehet inkább hozzájuk fordulok, ha esetleg megint így viselkedne, hogy megenne, mintha tényleg annyira jó lenne nekem az, hogy összetörtem magam és vélhetően egy-két hétig majd még mankóval is botorkálhatok. Elhiszem, hogy mindenkiből mást hoz ki a feszültség, de azért jó pár sorozatban is megjelent az, ha valaki kórházba kerül, akkor azzal kedvesnek kell lenni, mert a stressz nem tesz jót a beteg állapotának. Mindegy is. - Nem veszítettél el, így megnyugodhatnál. – pillantottam rá már sokkal barátságosabban és egy szelíd mosoly kíséretében, majd pedig bólintottam. Ha segített inni, akkor megköszöntem neki. – Hát majd eldől, de lehet helyes doktor bácsik is vannak. – kuncogtam el magam, hiszen nem gondoltam komolyan, de úgy éreztem, hogy muszáj valamivel oldanom a feszültséget. Bár egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Byron vagy nem kapta meg az üzeneteimet, vagy pedig csak nem akar hallani rólam. Bár az utóbbira nem túlzottan akarok jelenleg gondolni…
- Azért ez annyira nem általános, ezt te is tudod. Különben nem ijedtél volna meg annyira, hogy egészen Alaszkáig fuss! – emlékeztettem, mintegy mellékesen. Oké, hogy ott megtörténhetett ilyen, itt viszont mindennapos volt. Igazából a világon mindenhol voltak vérfarkasok, bárhol fenyegethette volna veszély, de ha ész nélkül vág neki a vadonnak, már az is bőven elég volt. Volt már olyan, hogy kollégám mellől bóklászott el valaki, és már nem tudták időben megtalálni, én nem akartam így járni semmilyen körülmények között. - Tudom, hogy felnőtt nő vagy… - kezdtem nyugodtan, aztán el is hallgattam. Hagytam, hadd fejezze be a gondolatmenetét, csak azután döntöttem úgy, hogy talán ideje valamit mondanom neki. A Krónikás hamarosan úgyis szándékozik találkozni vele, már szóltam neki, hogy Cori nálam van, és ott találja meg. Sejtettem, hogy pontosan tudja a címemet, de azért megadtam neki. Talán nem ártott volna végre a barátnőmmel is közölni, hogy látogatója érkezik majd valamikor, ha már kiengedték, ráadásul hiába volt ramaty állapotban, most a szó is kijött rá. Ha ki fog akadni, ha nem, nem húzhattam tovább. Már így is napok teltek így el. - Nézd, Cori, valamiről beszélnünk kellene. Csak hogy értsd, hogy miért aggódom annyira érted, szeretnék valamit mondani. Tudom, hogy nagyon meg fogsz rám haragudni, és kiakadsz, de kérlek, próbáld megérteni, hogy nem beszélhetek neked mindenről. A lényeg, hogy nem őrültél meg, és nem is képzelődtél New Yorkban. Amit láttál, azt nem kellett volna látnod, és mivel nem adtál személyleírást arról a férfiról, így nem is tudok vigyázni rád, mert nem tudom, hogy kitől védjelek meg, ha mégis utánad jönne. Vannak nagyon elvetemült farkasok, és én aggódom miattad, a fenébe is! – csaptam rá a térdemre. – Ez nagyon nem játék! – szögeztem le, bár erre nyilván már magától is rájött. - Utálhatsz nyugodtan, de kérlek, hagyd, hogy segítsek! Van egy férfi, aki minden kérdésedre választ tud adni. Amint kiengednek innen, fel fog keresni téged nálam. Lehet, hogy velem nem akarsz beszélgetni erről, szóval nem leszek jelen, de ő szívesen fogad majd minden kérdést, ami csak eszedbe jut, és megmagyarázza mindazt, amit láttál. – legalábbis reméltem, hogy Tim normálisan fog vele viselkedni, és nem hagy benne traumatikus élményt azzal, ahogy előadja neki a dolgokat. Corinak most türelemre és megértésre lett volna szüksége szerintem. Így is túl sokkoló lesz számára az egész. - Igen, de csak mert szerencséd volt! – jegyeztem meg, szusszanva egy hosszabbat. Azért nem rajta múlt, hogy megúszta ezt a balesetet, akárhogy nézzük is. Ki akartam deríteni, hogy ki hozta be, hogyan került a kórházba. Egyelőre tőle még nem kérdeztem, de más talán majd elárulja, és akkor többet megtudok a körülményekről. – Byron nem hiszem, hogy értékelné, ha hirtelen felcsípnél egy dokit… - mosolyodtam el haloványan. Őt is el kell valahogy érnem, vagy ha más nem, valamelyik őrzőtől érdeklődöm majd felőle. Ez nem normális, hogy Corinne számára elnyelte őt a föld. Meg aztán, rá sem volt túlzottan jellemző, hogy szó nélkül eltűnjön. - Nagyon utálsz? Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdeztem végül. Amúgy nem szívesen mentem volna el, de talán pár percet adhattam neki, ha szüksége volt rá. Ennyit még én is kibírok odakint, a kórterem előtt ácsorogva. Meg azonban semmiképpen sem fog szabadulni tőlem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Ha jól rémlik, akkor nem a farkastól ijedtem meg, hanem sokkal inkább attól, hogy egy ember változott azzá és úgy támadott rám. Azért, ha egy mezei farkasról van szó, akkor vélhetően másképpen reagáltam volna… - pillantok rá komolyan, hiszen ezt neki is be kell ismernie, hogy azért a kettő között nagy a különbség és vélhetően, ha tényleg egy cirkuszból, vagy állatkertből szokott egyedről lenne szó, akkor másképpen reagáltam volna én is, vagy talán már nem is élnék. De ezt vélhetően sose tudjuk már meg, hogy mi történt volna akkor, ha nem valami könyvekben olvasott dologgal kerülök szembe a valóságban, hanem tényleg csak megmarad a világ fekete-fehérnek. Kíváncsian fordulok ismét felé, amikor megszólal, mert úgy érzem, hogy most egy hullámvasúton ülünk. Hol jobban vagyunk, hol nem. Nem értem, hogy mi történt velünk, hiszen mi sose szoktunk összekapni, vagy legalábbis nem így. Most viszont úgy éreztem, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, mert mintha hirtelen ő se tudta, hogy miként kezdjen hozzá. „Mindent nem mondhatok el neked” dolgon egy pillanatra elkerekedett a szemem, hiszen általában a legjobb barátok előtt nincsenek titkok. Oké, nekem is volt egy aprócska titkom, de az meg más ügy. Arról tényleg nem kellett volna senkinek tudnia, mert ha tehettem volna, akkor én is elfelejtettem volna, hogy miként ment gallyra amiatt az egyik barátságom. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egy pillanatig megszólalni se tudok. – Szóval nem őrültem meg? Ezek szerint tényleg létezik ilyen, s te végig tudtál erről? A krém, amit adtál, az is valami fura krém volt, igaz? – kérdeztem megzavarodottan, hiszen képtelenség, hogy valami olyan hamar és ennyire képes legyen olyan sérüléseket eltűntetni. A fejemben sok minden zakatolt és hirtelen magam sem tudtam, hogy mit is gondoljak. Egyszerűen csak képtelenségnek éreztem ezt az egészet. – S mégis ki fog felkeresni? Mi ez az egész Cel? – kérdeztem meg zavarodottan, hiszen lehet, hogy mérges voltam rá, de az okát szinte én se ismertem, hiszen még magam sem tudtam azt, hogy pontosan miről is lehet szó. Léteznek farkasok, akkor kell léteznie másnak is, de vajon Celeste miért tud róla? Meg a tetoválások, talán azok se véletlenek lennének, hiszen Byron tetoválásainak a másolatát láttam azon a rendőrön is… Kezdem úgy érezni, hogy hirtelen már semmit se értek. A szerencse dolgot meg most inkább hagyjuk. A fejemhez emelem a kezemet és megdörzsölöm és szemmel láthatóan a kutyáért még mindig elfelejtettek jönni, aki békésen aludt mellettem az ágyon. Szeretnék tisztán látni, de ha nem az elmém csavarodott be, akkor nem tudom, hogy mi lehetne erre a magyarázat. – Lehet, hogy nem, ki tudja… - mondtam kissé szomorúan, hiszen tényleg nem hallottam róla, pedig vele többször is próbáltam beszélni. Mi van akkor, ha esetleg baja esett? Esetleg őt találta meg az a farkas? Nem, erre gondolni se szabadna, végül a gondolataimból a szavai rántanak vissza a valóságba és kissé zavartan pillantok rá. - Igen, kicsit haragszom rád, amiért nem mondtad el korábban, hogy nem őrültem meg. Nem tudom, hogy mit akarok… - pillantottam rá még mindig zavarodottan, hiszen olyan volt, mint egy testvér számomra. – A világ bonyolultabb annál, min amit eddig láttam, igaz? S te ismered azt… - sóhajtottam egyet, majd picit megráztam a fejemet, de végül inkább csak visszadőltem az ágyba…
- Az ugyanaz… - legyintettem eget, főleg, hogy az ugyebár itt is bármikor megtörténhetett. New York nagy város, de sokkal jobban el tudtak emiatt rejtőzni a vérfarkasok ott. Itt azonban könnyebb volt meglátni őket akár véletlenül is, nem egyszer fordult már elő ilyesmi. Ezt azonban nem fejthettem ki neki, ahogyan mást sem akartam. Nem volt szükségszerű, noha előbb-utóbb muszáj lesz, hiszen Keldron meg fogja látogatni. Akár akarom, akár nem, mert ez már nem az én döntéseimen múlt. Szívem szerint megóvtam volna ettől az egésztől, de ha nem így alakult az élet, akkor bármennyire próbálkoztam is, nem fog menni úgysem. Végül, mivel kijött rá a szó, meggondoltam magam és inkább most árultam el, hogy nem ment el teljesen az esze. Nekem sem volt könnyű úgy tennem, mintha ostobaságokat beszélne, de olyan régóta őriztem már ezt a titkot sok ember előtt, hogy annyira mégsem volt nehéz. Inkább csak rossz érzés, sokszor kerülgetett bűntudat, pedig tudtam, hogy az őrzői lét bizony ezzel jár. Ha tetszik nekem, ha nem, de vállaltam ezt annak idején. - Nem, nem őrültél meg. – válaszoltam nyugodtan, bólintva egyet mellé. Nem volt mindegy, hogyan közlöm ezt az egészet, és bármennyi feszültség bujkált is most bennem, mégsem engedtem teret neki, mert szerettem volna, ha a körülményekhez képest gördülékenyen megy ez a beszélgetés. Ha kiborulok, azzal egyikünk sem lesz előrébb, ez nyilvánvaló. – Igen, tudtam róla. – ismertem be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Pedig nem volt természetes, hogy hazudok a legjobb barátnőmnek, hiába teltek így az elmúlt évek már régóta. Mégis, valahogy nem ugyanolyan volt. - Ha nem is fura, de kicsit jobbak a hatóanyagai, mint egy normál krémnek. – kár lett volna tagadnom, mivel ezek szerint neki is feltűnt, hogy kicsit jobban gyógyultak a sebei, mint általában szoktak. Sejtettem, hogy így lesz, de reméltem betudja majd annak, hogy csak rosszabbul nézett ki este, mint amilyen valójában volt. – Egy férfi. Timothy Keldronnak hívják, és ő majd elmagyarázza neked a dolgokat. Hidd el, nagyon szeretném én megtenni, de nem lehet. Sajnálom! Majd ő válaszol a kérdéseidre, fog tudni mindenre! – biztosítottam róla, és ezúttal megjelent egy nagyon halovány kis mosoly az arcomon, amit természetesen biztatásnak szántam. Még akkor is, ha semmit nem fog érni. - Majd utánajárok, hogy minden rendben van-e vele! – ígértem meg, mert többet jelenleg nem tehettem az ügyben. Tényleg nem volt jellemző Byronra, hogy csak úgy eltűnjön, úgyhogy reméltem, hogy nincs semmi baja. – Most sem mondhattam volna még ennyit sem… - hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, de hát ez elkerülhetetlen volt most már. Tudnia kellett, hogy miért fogják meglátogatni, addig legalább átgondolhatta az esetleges kérdéseit, és olyan váratlanul sem fogja érni ez az egész. - Hát, rendben… - sóhajtottam végül, és már készültem felállni, hogy akkor távozom, mikor jött az újabb kérdés. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem… - húztam el a számat, amikor megtorpantam az ajtó felé menet, és felé fordultam. – De igen, és én ismerem. És valószínűleg pár napon belül már te is ismerni fogod, ha úgy döntesz, hogy szeretnéd tudni az igazságot. – azt pedig egyelőre még nem tudtam, hogy én szeretném-e, hogy tudjon róla. – Utána majd mindent megbeszélhetünk, ha szeretnéd, de vannak dolgok, amiket nem áll módomban elárulni neked egyelőre. Pedig nagyon szeretném, hidd el! – mondtam őszintén, de nem ültem vissza mellé, mivel nem tudtam, hogy szeretné-e egyáltalán, vagy nem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Legalább még biztosabb lehettem abban, hogy elmémnek semmi baja nem lett. Jó, nem mondom azt, hogy tökéletesen bevettem már a gyomrom az egész történést, de már egész jó úton haladtam, hiszen magamat is próbáltam meggyőzni a dologról, hiszen Celeste bizonytalanságban tartott egészen idáig, Jackson meg talán hitt nekem, ha jól rémlik és most meg is lett erősítve az, hogy jól láttam és hasonlóak. Szavaira pedig csak bólintottam, mert eléggé szarul esett, hogy ilyen fontos dologról hazudott. S mindenki emberből van. Hiába tudtam azt, hogy vélhetően okkal tette, akkor se tudtam hirtelen túllépni a csalódottságomon. - Akkor legalább ezt is jól gondoltam. – állapítottam meg a krémmel kapcsolatos dolgot, hiszen volt egy sanda gyanúm, hogy gyorsabban gyógyult a sebem, mint illett volna. Jó, ezért nem fogok haragudni, mert végül is azért tette, hogy hamarabb jobban legyek és talán könnyebb legyen a „rémálomból” is kikecmeregni, meg most legalább nem hazudott erről. – Rendben van, akkor nem foglak faggatni. – zártam le a dolgot és hagytam ennyiben. Nem gondoltam azt, hogy tényleg ne akart volna ő tájékoztatni engem, de vélhetően tapasztaltabbak, vagy ki tudja kik döntöttek helyette, hogy inkább egy idegen beszélgessen velem. Nem fogom azt mondani, hogy teljesen egyetértettem, de abban a pillanatban jobbnak láttam ezt, hiszen hazudott nekem és vélhetően szükségem lesz egy kis időre, amíg ezt megemésztem. - Köszönöm! – tényleg hálás voltam azért, hogy ezt megteszi. Hátha ő nagyobb sikerrel fog járni. Megérteném, ha nem akarna látni, de legalább megnyugodnék, hogy ő jól van és nem másról van szó. Nem arról, hogy esetleg a farkas megtalálta őt, de volt egy olyan megérzésem, hogy talán ő is ismerheti ezt a világot, de ebben egyáltalán nem voltam biztos. – Rendben, sajnálom. Nem foglak tényleg zaklatni hasonló kérdésekkel. – szusszantam egyet és egy aprót még sóhajtottam is. Nem gondoltam volna azt, hogy ezek után még ennyire titkolóznia kell, de nem akarok bajt se hozni a fejére, így inkább tényleg nem fogok semmit se kérdezni addig, amíg nem lehet. Figyelem, ahogyan feláll, de még egy kérdéssel megbombázom őt. Remélhetőleg olyannal, amire választ is adhat, vagy nem kerül nagyobb bajba. - Értem, akkor talán hamarosan beszélhetünk róla, vagy talán soha többé nem fog szóba kerülni. Ki tudja, hogy mit hoz majd a jövő. – feleltem neki komolyan, majd kicsit megvakartam az egyik sebemnél a kötözést, mert viszketett kicsit, de nem volt túl jó ötlet. – Azt hiszem, hogy most kicsit inkább pihennék. Köszönöm, hogy itt voltál amikor felébredtem. – szólaltam meg hálásan, de attól még szarul esett, hogy vélhetően eléggé fontos dologról hazudott. – Totót ne hagyd itt. – mutattam a még mindig itt heverő kutyára, s mintha pont a végszóra sikerült volna előkeríteni a doktort. – Vigyázz magadra Cel és szeretlek! – mondtam neki, s ha esetleg még közelebb lépett, akkor megölelgettem őt, amennyire tudtam a sérüléseim ellenére. Majd pedig figyeltem a távozó alakját. Hamarosan jobb lesz és könnyebb lesz, vagyis reménykedtem ebben. || Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Folyt. köv. hamarosan. <33
- Igen, jól. Csak a te érdekedben… - hívtam fel rá a figyelmet, mielőtt kiakadna még emiatt is. Szerencsére úgy tűnt azonban, hogy ez nem szerepelt a tervei között, amiért őszintén hálás voltam. Ennek a beszélgetésnek nem most, és nem ilyen körülmények között kellett volna lezajlania, de egyszerűen most jött rá ki a szó, és én éltem a sors által felkínált lehetőséggel, ha már így alakult. Ostoba lettem volna, ha nem teszem, mert igazából szerintem teljesen alkalmas pillanat sohasem lenne. Úgyis mindig az lenne a vége, hogy csak feszültséget szül a szituáció, és valamelyest éket ver közénk. - Köszönöm! – igazából meglepett, hogy nem faggatott, mert arra számítottam, hogy kérdezősködni fog. Így viszont megkönnyítette a dolgomat, és legalább nem kellett folyton azt a választ adnom neki, hogy nem mondhatok semmit. Még nekem is rosszul esett volna, pedig én kerülném az igazságot, és nem ő. – Amint lehet, mindent megtudsz majd! – ígértem azért még neki, mert így talán könnyebb neki is ellenállni a kísértésnek. Én legalábbis valószínűleg kérdezősködnék a helyében, még ha nem is erőszakosan. - Ez csakis rajtad múlik, Cori! – mosolyodtam el futólag. – Ha akarod, beszélünk még róla, ha úgy döntesz, akkor pedig nem. – nem is tudhatta, mennyire beletrafált. Ha nem fogadja el az elhívást, akkor törölve lesznek erről az emlékei, és akkor nyilván nem is lesz lehetőségünk arra, hogy beszéljünk róla a későbbiekben. Nem lesz miről beszélni ugyanis. Még mindig nem tudtam, melyik lenne jobb, mert egyszerre akartam megvédeni ettől az egésztől, ugyanakkor azt is szerettem volna, ha nem kell neki többé hazudnom. Nos, majd úgyis elválik hamarosan, hogy miként alakul a jövőnk. Talán még szorosabban összefonódik majd, de az is lehet, hogy marad minden úgy, ahogyan eddig. - Még szép! – biccentettem a köszönetére, továbbra sem tudva igazából, hogy miként is kellene viselkednem. Eddig ez még sohasem fordult elő kettőnk között, most ezért is éltem meg ilyen rosszul. Egyáltalán nem örültem, hogy így alakultak a dolgok, de bíztam benne, hogy rövid időn belül minden újra visszatér a normál kerékvágásba. Kellett, hogy ebbe kapaszkodhassak, legalább egy kicsit. – Jó… - forgattam a szemeimet, mert én bizony nem igazán rajongtam a kistestű kutyákért. Ha választhattam volna, biztosan valami hatalmas és szőrös egyed mellett döntök. Talán kéne is nekem egy kutya, már máskor is eszembe jutott. - Én is szeretlek! – odaléptem az ágy mellé, és futólag, óvatosan öleltem meg a fekvő barátnőmet. Aztán fogtam a kutyát, a hónom alá kaptam, és még egy utolsó pillantást vetettem rá vissza az ajtóból, mielőtt a folyosón át megindultam volna a parkoló irányába. Túl sok esemény volt mostanában, és én nem tudtam mihez kezdeni ezekkel. Az egyszer biztos, hogy nem unatkoztam az új helyen egy percig sem.
Nem tudom, hol vagyok, éles hangok hasítanak a halántékomba, tompán érzékelem csupán a külvilágot, minden olyan homályos, zavaros, érzem ugyan, hogy nyitva vannak a szemeim, de hogy ezen felül még lássak is velük, már lehetetlennek tűnik. Hallom, hogy beszélnek felettem, érzem, hogy a mellkasom iszonyatosan szorít, és biztos vagyok abban is, hogy a villanások, amik eljutnak a tudatomba, nem kapcsolhatóak össze, nem folyamatos képek. A két férfi szerintem nem aggódik, én meg magamban meglehetősen fájlalom ama tényt, hogy képtelen vagyok összeszedni olyannyira a tudatomat, hogy képes legyek használni egy gyógyítást magamon. Az eszméletlenségem terhe alatt születő könnyeket észre sem veszi senki, csak én tudom legbelül, hogy ismét az egyik legmélyebb rettegésem munkál bennem. Mérhetetlenül félek a kórházaktól, azóta, hogy Mayát elvitték tőlem, egyszerűen nem bírom elviselni ezt a létesítményt, és az elmúlt időszakom történései sem segítettek ebben. Felrémlik bennem a posta, a lövés, aztán a vörös hold, amikor a halál szélére sodródtam, most nem munkál bennem ilyesmi, de a fizikai fájdalmakon kívül a félelmem is szorítja a mellkasomat. A mentőben időszakosan magamhoz térve a Maya és a Jackson nevek futnak ajkaimra, de nyilván tudják, ki vagyok, minden iratom nálam volt. Elmondani képtelen lennék, hiába próbálom összekanalazni magam annyira, hogy képes legyek elmondani. Csak motyogok. Nem rég szereztem meg a jogsim, és jól ment, most sem volt egyébről szó, csak hogy elugrom a boltba pár dologért, amíg a többiek otthon szórakoztatják egymást. Nem én voltam a hibás, egy részeg sofőr vandálkodott fényes nappal az utakon, és hiába figyeltem oda minden érzékszervemmel, esélyem sem volt tulajdonképpen. A sérüléseim mindenképpen indokolták a kórházi kezelést, de életveszélye állapotban nem voltam. Mindenesetre ez engem nem mozgatott semmilyen szinten, a kórház ténye, mint olyan, épp elég volt. A jármű fékezett, a hordágyat már tolták is ki, hogy bevigyenek a sürgősségire, és különböző vizsgálatoknak vessenek alá, lévén magamtól képtelen voltam egyelőre bármit is elmondani, újra és újra visszamenekültem az ájulás szép mezejére. - Holmes nővér, értesítse a hozzátartozóit, kérem! – Szólt az orvos, és a megszólított már indult is, én pedig már éreztem, hogy megannyi vizsgálat után már kényelmes fehér párnák alatt fekszem, nem a megszokott kórtermek egyikében, egyedül voltam. Szerződésben állok a kórházzal, sokat szállítok ide, és a neve ismerős sokaknak, még ha én magam nem is szoktam ide betenni a lábam. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, talán órák, de mikor magamhoz tértem, már éreztem a bőrömet feszítő kanült, amit legszívesebben azonnal kitéptem volna, és minden átmenet nélkül megint pityeregni kezdtem. Nem akarok itt lenni… Még az sem érdekelt, hogy már van virág az éjjeli szekrényemen, az sem, hogy a kedvencem, az orchidea az, szinte éreztem, ahogy a lelkemben a toll hatása igyekszik birokra kélni a bennem már túl rég gyökeret vert félelemmel, és istentelenül nehéz dolga van.
Miután kibukott, hogy Maya mennyit lógott a suliból, hogy lekössem fölös energiáit, elhatároztam, hogy a nyáron előre felkészülünk a szokásos év eleji tesi szintfelmérőkre, részben, mert az igazat megvallva a levegőváltozás sem hozta elő a gyerekből a talajtornászt, másrészt, mert így legalább biztosan rajta tarthattam a szemem. Meg legalább este előbb kidőlt aludni. Most is épp a fejenállást gyakoroltuk a kis boszorkával, azzal szinte mindig meggyűlik a fiatalok baja, amikor Naomi szólt, hogy elugrik a boltba, mert kiderült, hogy valami vacsialapanyag hiányzik a recepthez. Az meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is történhetne az út alatt, lévén gyalog sincs túl messze a bolt, de amikor már egész hosszú idő múltán még mindig nem ért vissza, ott már kezdett gyanús lenni a helyzet. Nem szokott ennyi ideig elhúzódni a vásárlás – hála az égnek – pláne, ha nem is hétvégi nagybevásárlásról van szó, mivel azonban nem üzent semmit, letudtam annyival, hogy biztos összefutott a boltban valami barátnőjével. Nem is kellett sokat várni a telefon csöngésére, amikor azonban egy teljesen idegen számról kerestek, és megtudtam, hogy honnan keresnek, egyből valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés lett úrrá rajtam. - Maya? Gyere, kapd fel a cipődet, megyünk a kórházba. Anya balesetezett. - feleltem szűkszavűan, azzal már mentem én is, hogy összekapkodjam a szükséges cuccaimat, majd az előtérben már nyúltam volna a kocsikulcs után, amikor leesett, hogy a francba... Hát autóval biztosan nem megyünk. A buszmenetrendekkel egyáltalán nem voltam képben, gyalog sose érnénk oda, kerékpárral meg félő, hogy Maya is összetörné magát út közben, így kivételesen úgy döntöttem, hogy megyünk motorral – tudom, Naomi nem repesne érte, ha tudná, de a fenébe is, vészhelyzet van! Hiába közölte a nővér a telefonban, hogy semmi életveszélyes nem történt, ettől függetlenül mégis akarva, akaratlanul kúsztak a lelki szemeim elé a rémisztőbbnél rémisztőbb képek, hogy vajon milyen látvány fog fogadni? És akkor én még azt hittem, hogy a kórházba való eljutás lesz az út nehezebb része, én naiv. Még a nővérpultnál is akadékoskodtak egy sort a mittudoménmilyen rendeletre hivatkozva, miszerint jogi értelemben nem számítok törvényes hozzátartozónak, hacsak nincs róla papírom, vagy vagyunk házasok, és még csak az sem hatotta meg a nőt, hogy akkor miért fogadták el az én nevemet, mint vész esetén értesítendő egyénét, ha most meg nem akarnak beengedni? Végül csak Mayának sikerült megmentenie a helyzetet valami „apás” megszólalással, mi pedig már siettünk is végig a folyosón a megadott szobát keresve. Igaz, a vizsgálatok már befejeződtek, ellenben úgy tűnik, Naomi még mindig nem tért magához, hiába próbálom szólítgatni, nem reagál rá, így csak két széket hozok az ágy mellé, hogy addig se zavarjuk, amíg várakozunk. Igen ám, de a végtelenül csendes, mozdulatlan szobában mint ha az idő is megállt volna, szinte csak az infúziócseppek, a műszerek hangja, és időről időre Maya fészkelődése volt az egyetlen, ami megtörte a nagy végtelen csendet. Időről időre eszembe ötlöttek a képek, amikor tavaly nyáron Erin került kórházba, és őt láttam hasonló körülmények között, és hiába idéztem fel újra és újra a nővér szavait, miszerint közel sem életveszélyes a sérülés, de ettől függetlenül nemigen akaródzott engedni az a bizonyos csomó a gyomromban, amíg Naomi végre ébredezni nem kezdett. - Mimi? - szólongattam óvatosan, miközben közelebb húztam a széket az ágyhoz, ellenben a keze után csak akkor nyúltam, ha már láthatóan érzékelte, hogy itt vagyunk. Ki tudja, mennyi fájdalomcsillapítót kapott, vagy mennyire kábult még a gyógyszerektől, és ismerve az érzését a kórházak iránt, inkább nem ijesztgetném feleslegesen.
Többször ébren voltam, de nagyon kevés időre, újra meg újra lehúzta a szemhéjaimat a fekete köd, és egyszerűbbnek is tűnt, főleg amikor olyan szinten fájt a fejem, hogy azt hittem, menten megbolondulok, illetve fogalmam sem volt róla, hogy elájulni szeretnék jobban, vagy hányni. Óriási szerencsémre végül az utóbbit nem sikerült összehoznom, de attól még finoman szólva is pocsékul éreztem magam. Nem beszélve arról, hogy két ájulás köz bekötötték az infúziót is, amit egyáltalán nem díjaztam. Nem tudom, mikor, és hogyan történt, de egy idő után már nem éreztem magam olyan egyedül odabenn, ám a megnyugvásszerű állapot nem volt elég arra, hogy magamhoz térjek, talán már egy órája is ott ült Maya és Jackson, mire végre felnyitottam a pilláimat, s még akkor is beletelt jó pár pillanatba, míg felfogtam, hogy ott vannak. Akkor azonban már kúszott is ajkaimra egy erőtlen mosoly, és gyengécskén bár, de megszorítottam Jackson kezét is, tekintetemmel végigsimogattam mindkettejük arcát, és nagyon szerettem volna elűzni az aggodalmat belőlük, de nekem is hiába magyarázna bárki, ha valamelyikük itt feküdne. Valljuk be, nem lehetek épületes látvány, azt sem tudom, hogy néz ki az arcom, csak homályosan emlékszem arra, hogy lefejeltem a kormányt, és alig kaptam levegőt a szinte mellkasomba vájó biztonsági övtől. Ha nincs, mostanra valószínűleg halott lennék, hála istennek, hogy mindig is szabálykövető személy voltam, kivéve akkor, amikor a szüleimről szabályait kellett volna, arra sosem voltam hajlandó… - Sziasztok! – Motyogom rekedt, elgyötört hangon, kicsit ködös a fejem a fájdalomcsillapítótól, de legalább kaptam, így valamivel könnyebb elviselni a helyzetemet. Ráadásul, itt van Maya, nem roppanhatok meg ama tény okán, hogy kórházban vagyok, és rettegek tőle. Soha, semmi jó nem sült ki abból, ha kórházban kellett időznöm, s olyan mélyen rágta már magát belém a félsz a helyet illetően, hogy képtelennek bizonyultam legyűrni. Közben finoman morzsolgattam Jackson kezét, egyrészt megnyugtatott az, hogy itt van, másrészt, hogy erőt merítsek belőle, és ne omoljak össze a gyermekünk előtt. Nem akarom, hogy úgy lásson, próbálom hát legyőzni a saját démonaimat, mert nem akarok olyan „példa” lenni előtte, aki egy kórházi ágyon zokogva könyörög az apjának, hogy vigye ki innen. Bírnom kell, addig legalábbis biztosan, amíg ő is itt van, Jackson előtt sosem szégyelltem, hogy esendő vagyok, de Maya szemében nem szeretnék csökkenni a félelmem okán. - Jól vagyok ám, csak az orvosok nem akarnak egyelőre kiengedni. – Lassan, akadozva ejtem ki a szavakat, nehezen áll össze a fejemben a mondat, de a csigatempótól eltekintve azért csak sikerül megfelelően kimondanom. - Neked… mondtak valamit? – Érdeklődöm meg Jacksontól, mert én eddig a nyugalom, pihennie kell sallangokból táplálkoztam, de hátha ő már többet tud.
Nem mint ha az eddigi, néma ücsörgéssel eltöltött idő nem tűnt volna egy örökkévalóságnak, mire Naomi ébredezni kezdett, de az a néhány másodperc, míg megcsillant a tekintetében a felismerés ténye, majdnem ilyen hosszúnak tűnt. - Szia. - igyekeztem én is viszonozni valami mosoly-félét, de egyáltalán nem könnyű az ilyesmi úgy, ha egy szerettünk épp kórházi ágyban fekszik, és azt sem szeretnénk, hogy kiüljön az arcunkra az igazság – milyen rosszul fest valójában. - Pedig azt szokták mondani, ha már viccelődni van ereje az embernek, akkor nagy baj nem lehet. - persze, képzelem, mennyire érzi jól magát, de csak a fejem csóválom az átlátszó hazugság hallatán, még akkor is, ha csak minket akar megnyugtani vele. - Nem igazán... Amikor ideértünk, pont sikerült elcsípni a dokit, de ő meg pont beteghez sietett... azt ígérte, hogy majd később visszajön. - magyaráztam, miközben az ujjammal apró köröket simítottam Naomi tenyerébe szórakozottan - A papírjaidba belenéztem, de amit kibogoztam a sok latinból attól ránézésre is bárki többet megállapít. Egész szerencsés voltál, úgy tűnik, agyrázkódással és zúzódásokkal megúsztad. - nem mint ha ezek olyan hú-de-kellemesek lennének, de még mindig jobb, és gyorsabban felépülhet belőle, mint ha csont is tört volna, vagy valami belső szerve károsodik a koccanásban. - Ja igen, szóltam a nagyidéknak is. Pont valami ismerősüknél voltak egy közeli faluba, de ahogy meghallották, mi történt, indultak is. Majd ha ideérnek, hazaugrok, összeszedek neked pár szükséges cuccot, mert egy pár napra biztosan bent fognak, bár, ha engem kérdezel... lehet, hogy lesz ez még kettő is. - húztam el a szám, mert nem akartam elkeseríteni, de elnézve, milyen állapotban van... és akkor még szerencsésnek is mondhatja magát, hogy nem a durvább, emlékezetkieséssel járó agyrázkódást szenvedte el. Igaz, én inkább csak a jégkorongos sérülések kapcsán voltam otthon kórház témában, de az agyrázkódás és a zúzódások pont olyasvalamik, amik a jégen is gyakran megestek egy-egy durvább edzés vagy meccs után. - Pizsama, fogkeve, törölköző, meg a többi szokásos... van valami extra kívánság, mit hozzak még otthonról? - nem, Milo nem opció, mert bár rajtam ne múljon, behoznám, de kétlem, hogy az ápolók jó szemmel néznék. - Na jó... tudom, hogy nem lenne szabad beszélned, meg inkább pihenned kéne, de... amúgy hogy érzed magad? Vagy mi történt pontosan? - a nővérpultnál csak annyit közöltek, hogy karambol, meg hogy később majd a rendőrök is benéznek, felvenni a vallomást, de ezzel most igazán nem fárasztanám a beteget... az autó úgy is az én nevemen volt, gondolom, majd felveszik velem is a kapcsolatot, hogy kezdjek valami a ronccsal, vagy ami maradt belőle. Bár az igazat megvallva, elnézve, Naomi milyen állapotban van, nem vagyok benne biztos, hogy szeretném látni az autómat, milyen ütközést foghatott fel. De az szerintem már így látatlanba is biztos, hogy egy darabig biztosan nem fogunk autóval közlekedni, sőt... lehet egyszerűbb, ha inkább valami újat nézünk helyette.De ez még a jövő zenéje, előbb Naomi épüljön fel, most az az elsődleges.
Igazság szerint fölösleges fáradnia, túl jól ismerem a vonásait, és azt, hogy mi mit hordoz, nem csak az együtt eltöltött évünkből táplálkozhatok már, lassan egy éve együtt élünk, már a 10 évvel idősebb Jacksonon is könnyen kiigazodom, és nem kétlem, mennyire pocsékul festek, de értékelem, hogy próbál úgy tenni, mintha nem így lenne. - Nagy baj nincs is, különben nem itt feküdnék, hanem az intenzíven. – Nem a testem zavar, az meggyógyul, a félelem kínos inkább, a lelkemet megülő pánik, ami minden alkalommal felüti a fejét, amikor kórház közelébe kerülök. Ez az, ami igazán zavar. A tenyerembe simított köröket megmosolyogtam, jól esett, és elmondani sem tudnám, mennyire sokat jelent, hogy itt vannak most, még akkor is, ha Maya szokatlanul csendes jelenleg. - Igen, nekem is úgy tűnik, hogy egészen könnyedén megúsztam. Még mondta is a nővérke, ha jól emlékszem, hogy szerencsém van, legalább nincs amnéziám. Amúgy ez tényleg megnyugtató… – Elég pocsék érzés belegondolni, hogy mi lett volna, ha hónapokat, netán éveket veszítek el. Se Maya, se Jackson, nem is tudom, miért gyötröm magam ilyesmivel. - Rendben, szegények biztos halálra vannak rémülve, vagyis a Nagyi, ő totál hajlamos túlzásokba esni. Remélem, mondtad nekik, hogy azért annyira ne aggódjanak, egy darabban vagyok. - Arra csak a számat rántom meg, hogy benn kell maradnom, világos, értem én, de attól még örülnöm nem szükséges a dolognak, nem is tudnék. - Aha, Milot. Meg maradhatnátok ti is éjszakára, ha már itt tartunk… – Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egyik sem megvalósítható, de attól még másra nem kifejezetten van igényem, hiába kellene, hogy ne haljak éhen, szomjan, meg ne legyen büdös és ilyenek. - Tudom, hogy nem vagytok jóban, de felhívnád Pandát? Szeretném, ha tudná, mi van velem, meg szólj már be a Protektorátusra, hogy kilőttem magam egy kis időre. – Utóbbit biztos megtenné egyedül is, de nem akarok felelőtlen, „munka”kerülő egyednek tűnni. A gyógyszertárral majd beszélek, illetve, inkább csak a szabin lévő kolléganőmmel, repesni fog attól, hogy kénytelen lesz bejönni. - Kicsit ködös, szerintem rögtön elájultam. Én tök szabályos voltam, eskü, ő meg a semmiből jött… Állítólag cserbenhagyás is volt, mert elhúzott. – Úgy összességében folyamatosan lassan és akadozottan beszélek, meg száraz is a torkom, de nem érdekel, úgyis egész éjszaka pihenni fogok… már amennyire képes leszek egy kórház falai között erre. - Sajnálom. – Nyöszörögtem végül, mert mégiscsak összetörtem a kocsiját, amit jóhiszeműen hagyott használni… friss jogsival. Éljen. Nagyon remélem, hogy van ott valami térfigyelő kamera, és visszanézhető, mi történt, máskülönben a jó isten se mosná le rólam, hogy én voltam béna. Pedig szerintem nem, nagyon odafigyeltem… Kicsit meg is szorítom a kezét, noha tudom, hogy miattam jobban aggódik, mint az autó miatt, de mégsem mindegy, hogy én voltam a hibás, vagy a másik fél.
Kezdőlap
<33 
