- Még jó... - dönnyögtem az orrom alá. Így sem fest túl jól, pedig van abban valami, amit mond... képzelem, ha az intenzívre irányítottak volna minket, akkor milyen látvány fogadhatott volna. Sőt... inkább még csak el se akarom képzelni. Áprilisban a kényszerpihenőnk, most ez... csodálom, hogy Maya ilyen jól bírja. Jól... legalább nem sír, vagy pánikol, bár tényleg furcsa ez a nagy némaság tőle. - Uhh... na az lett volna még szép. - legalábbis ha már több hétnyi, hónapnyi emléket veszít, akkor mindenképp, de hála az égnek, hogy nem. Mondjuk szokatlan nem lett volna, úgy is túl szép minden mostanában ahhoz, hogy túl sokáig tartson, nem vagyok én ilyesmihez szokva... Kis gúnnyal akár úgy is mondhatnám, szinte már várom, mikor rondít be valami a képbe, de kegyetlenül, ahogy eddig is mindig. - A hangja alapján eléggé úgy tűnt. Mondtam én neki, de ismered milyen... - meg mennyit érhetett a nyugtatgatásom, szerintem addig úgy sem fogja igazán elhinni, hogy megmarad az unokája, amíg nem látja a saját szemével. Vagy közlik vele az orvosok. Vagy ha a kezébe kapja a zárójelentést... Vagy passzolom, túl gyakran még most sem jártam át hozzájuk, lévén a nagypapával még mindig nem voltunk egymás szíve csücske, így valószínűleg Naomi jobban képben van azzal, mitől nyugodna meg a nagyija. - Milót... grátiszba hozzácsapjak még három macskát meg egy nagyra nőtt hógolyót? - komolytalankodtam el a témát, mert no, szerintem ő is képben van vele, hogy mennyire örülnének egy állatnak a kórház falain belül - Ami meg az éjszakázást illeti... Majd meglátjuk, lehet, azt sikerül megoldani, ha nem is minden estére, legalább 1-2-re... - ha ideérnek a nagyijáék, majd megcsörgetem MacGowan doktornőt, ha már van egy kis protekcióm, nem-e lehetne valahogy elintézni, hogy legalább én maradhassak, ha már Mayát nem szívesen fognám itt éjszakára. Mert legyünk őszinték, mégiscsak gyerek, gyengébb szervezettel, ez meg mégiscsak kórház, nem hiányzik, hogy elkapjon valamit... - Persze, szólok én mindenkinek, aki érintett. A telefonod itt van valahol a közelben? Vagy... - hogy átmásoljam a számát, vagy ha nem, majd a Protektorátuson megszerzem valahogy a számát, ha már találkozni nem nagyon szoktunk, mostanában még annyit se, mint korábban... - Jól kifogtad akkor... Remélem, a nyomára bukkannak a rendőrök. - mondjuk ha ő szaladt Naomiba, valószínűleg az az ő autóján is meglátszik, úgy meg nem lesz nehéz megtalálni. És igen... sajnos ez a „szép” a vezetésben, hiába tartasz be minden szabályt, ha a másik nem, ugyanúgy járhatsz pórul, még ha nem is te vagy a vétkes a balesetben. - Jajj már, hagyd a fenébe. Nehogy amiatt emészd magad.- csóválom a fejem, mert annyit tényleg nem ér az egész. Inkább az törjön össze használhatatlanra, minthogy neki legyen nagyobb baja, másrészt meg... friss jogsi ide vagy oda, ha elkísértem volna, valószínűleg ez esetben az se sokat segített volna. Maximum lenne szobatársa, mert én is hasonló sérülésekkel lábadoznék épp... Annyiból viszont tényleg rossz, hogy a friss jogsisoknak amúgy is kissé bátortalanul vezetnek, remélem, nem vette el az egész örökre a kedvét a vezetéstől. - Nézd... ha kijössz, majd veszünk másikat. Mondjuk valami II. világháborús leselejtezett tankot, aztán reszkessen mindenki! - próbáltam némi lelket önteni bele, vagy legalább a figyelmét elterelni, bár tudom, nehéz úgy, hogy épp infúzión van az ember, meg mindene sajog.
- Igen… – Órákon belül itt lesznek, pedig én nagyon nem szeretném, hogy így lássanak, de nem mondhatom azt, hogy ne jöjjenek be, csak jobban izgulnának, a Nagyi biztosan, a nagypapám ő már szerintem most is tudja, hogy jobban örülnék, ha nem jönnének be, de bármit megtenne a feleségéért, így nem fogja meggyőzni, hogy inkább majd csak holnap jöjjenek, vagy esetleg akkor, amikor már kiengednek. - Nem, nem kérek macskákat, meg hógolyót. – A komolytalanságával szemben menve én viszont totálisan komolyan gondoltam, az én kiskutyám Milo, átsegített egy nagyon nehéz szakaszon, már öt éve velem van, és bár terápiás jelleggel vettem a pszichológusom javaslatára, a kezdetektől sokkal több volt a számomra, és szerintem ez nem is fog már megváltozni. A többi állatunkat is szeretem, de nem annyira, a macskák sosem voltak a szívem csücskei, de ha már mind ajándék volt, vagy éppen Savannah hagyatéka úgymond, ezért maradtak. - Jó lenne, máskülönben öt percenként fogok üzeneteket írni neked, miközben a szép fehér plafont bámulom. – Hacsak nem nyom el annyira a fájdalomcsillapító, hogy elaludjak. Határozottan jobban élvezném azt az eshetőséget, mint a feszült várakozást, és az óra másodpercmutatójának halk, ütemes, állandó kis kattogását. Idegesítő szerintem, főleg egy kórházban. Na jó, egy kórházban minden idegesítő. Valahol azért lelket melengető, hogy itt maradna nekem, és pár pillanatra egészen bárgyú vigyor költözik a vonásaimra, ahogy ránézek. Még mindig hihetetlen, hogy eljutottunk idáig, hogy megint aggódik értem, hogy fontos vagyok, és nem akar felrobbanni, ha meglát, én meg nem bőgök instant. Egy kicsit jobban szorítok rá a kezére, bár amilyen gyenge vagyok, lehetséges, hogy ezt meg sem érzi igazán. - Öhm, elvileg ott vannak bepakolva a cuccaim a szekrényembe, nem tudom, ott van-e a telefonom. Mondtad a töltőt? Mert ha nem, az is kéne, különben be fogok itt kattanni. – Száraz torokkal nem egyszerű beszélni, de azért még megy, ám hamarosan biztosan kérni fogok egy pohár vizet az infúzió ellenére. - Én is… meg ne ússza ezt az alattomosságot. – Eszembe sem jutott volna feljelenteni, ha megáll szépen és segít, de így esélyesen fel fogom, tanulja meg, hogy nem lépünk csak úgy másokon. Az igazságtalanság szörnyen bosszant, karöltve egy nagy adag felelőtlenséggel pedig még inkább. - Hát de milyen már, hogy kölcsönkérem az autódat és összetöröm… de jó, igyekszem nem emészteni magam rajta. – Mély sóhaj szakad fel a tüdőmből, ami rosszul is esik, egyből fintorba rántja vonásaimat, és a mellkasom felé teszem a kezem. Basszus, arról nem volt szó, hogy ez ennyire fog fájni. Halk nyöszörgéssel igyekszem túltenni magam rajta, mert azt nem szeretném, hogy Maya előtt kifakadjak a fájdalmamat illetően. Pillanatokon belül azonban rám jött a nevethetnék is a leselejtezett tank kapcsán, de már az első pillanatok is felértek egy megrázkódtatással, nem csak a mellkasom, de a fejem is belefájdult. - Jesszus, azt hiszem, egy darabig nem szabad röhögnöm. Egyébként meg, simán jöhet a tank, maximum majd én amortizálok le mindenkit. – Szolidul mosollyá az előbb derültségem, ez legalább még nem fáj. - Öntenél nekem egy kis vizet? Ott van a sarokban a kancsó a kis asztalon. Nem is értem, miért oda teszik, ahol még véletlenül sem éri el az ember, de már vattát köpök, nem bírom.
- Hát jó, ha nem, hát nem. De tudod, hogy a kórház szabályzata szerint Milo sem jöhetne. - szusszanok szelíden, mert elhiszem, hogy neki nagy könnyebbség lenne, de szerintem a nővérek ott kapnának szívinfarktust, ahogy meglátnák. Nem mint ha olyan nehéz lenne becsempészni a kis szőrgolyót, de hát na... Hacsak nem válik annyira vészessé a helyzet, inkább kihagynám, meg inkább Naomi mielőbbi hazajutását intézném, mintsem a kutya beköltözését. - Hmm... Nem is tudom, kaptam-e már valaha bárkitől is ennyi üzenetet... - jegyzem meg töprengve. Akármennyire is szívesen bevállalnék néhány napnyi kényelmetlenséget, sajnos ahogy Milo kérdésében, ebben sem én döntök, így majd elválik, mire jutok MacGowannel, elintézhető-e valahogy? Ha meg nem... hát, akkor tényleg marad az utóbb említett megoldás. - Mindjárt megnézzük... - felkelni nem akaródzik, így csak a saját telefonomat pecázom elő fél kézzel a zsebemből - ha már a másikkal épp támaszt nyújtok a betegünknek - hogy kikeressem a híváslistából a számát, és tárcsázzam... de ahelyett, hogy felcsendülne a már jól ismert dallam, néma csend honol a szekrényben... csak zavartan pillantok Naomira, hogy közölje, csak le van némítva, vagy hasonló, de miután úgy tűnik, ő sem épp erre támasztott, így végül elengedem a kezét, hogy a szekrényhez sétáljak. - Nem akarlak elkeseríteni, de úgy tűnik, hogy a telefonod tényleg nincs itt. - állapítom meg, iratok azok vannak, ahogy pénztárca is, meg a táskája, de úgy tűnik, abban sem lapul a keresett készülék. - Mást nem majd körbenézek, akad-e otthon valami másik... - vagy itt hagyom a sajátomat, ha úgy adódik, én meg addig használom a cégeset, az ilyenkor többnyire úgy is használaton kívül van. - Ne aggódj... a nyomára bukkanunk, így vagy úgy. - biztosítom róla, és csak kis híja van, hogy nem fűzöm hozzá, hogy akad informátor a családban, vagy akár a protektorátuson is biztos szívesen segítenének megtalálni az elkövetőt, ha úgy alakul. Még jó, hogy időben kapcsolok, hogy Maya is itt kuksol mellettünk, igaz, tekintve milyen csendes... Vetek is felé egy aggódó pillantást, hogy minden rendben van-e? Ha így megviseli az egész, vajon a New yorki kis ájulásunkat hogyan fogadhatta? Vagy pont azért ilyen most...? - Hát jó, ha így jobb, akkor többet se adok kölcsön semmit. Autó, telefon... kispárna, takaró... bár azt adni se kell, lopod anélkül is. - fűztem hozzá komolytalanul, igaz, amikor látom, milyen fájdalmai vannak előbb a sóhajtozás, aztán az erőtlen kis nevetés kapcsán, némi lelkiismeret-furdalás azért nálam is beindul, hogy lehet, nem kéne... - Értettem, értettem, takarékra teszem magam. Amúgy meg nem? Inkább te amortizálj le másokat, mint mások téged... - éljen a jó jégkorongos hozzáállás. - Persze, hozok. - kelek fel a székemből, hogy öntsek egy pohárral, igaz, szívószálat azt nem találok, így nélkül térek vissza az ágy mellé az őrhelyemre, hogy átnyújtsam neki. - Az élet megválaszolatlan, nagy kérdései. Majd mielőtt megyünk haza, átköltöztetjük ide melléd, rendben? Tudsz inni, vagy... segítsek inkább? - mielőtt magára borítaná az egészet, képzelem, már csak az hiányzik a boldogságához.
- Persze, hogy tudom, igazából nem is gondoltam annyira komolyan. – Jobbára semennyire sem, nem is firtatom a továbbiakban, akármennyire is utáljam a kórházakat, nagyon is jól tudom, miként mennek itt a dolgok. Ha engem kérdezne bárki, az utóbbi években egészségtelenül sokat töltöttem itt, nem is egyszerű problémákkal. A többit meg az egyetem elfekvőjében pihentem ki. Azt hiszem, csoda, hogy a vörös holdon csak annyi bajom esett, hogy elájultam. Várható volt valami egyéb probléma, s lám, helyben is vagyunk. Összetörtem Jackson autóját. - Húha, akkor pláne emlékeztetnem kell rá, hogy kaptál. – Én ugyanis régen sem kíméltem, pláne akkor, amikor el kellett válnunk, de nyilván azt jobb szeretné elfelejteni, nem is hibáztatom, az utána következő időszak nem volt túlságosan szép. - De… hogyhogy? – Lázasan gondolkodom, hol hagyhattam a telefonomat, mert emlékeim szerint bedobtam a táskámba, és a hangot sem szoktam levenni, mert Maya miatt bármikor hívhatnak. - Én… nem vihettél el, amikor felhívtak titeket? – Elvégre lehet, hogy abból nézték ki a számát, vagy gőzöm sincs, de totál lelombozódtam, mert ha itt kell maradnom telefon nélkül, akkor én be fogok kattanni, az egyszer biztos. Máris jóval feszültebb vagyok, az ujjaimat tördelem, és érzem, ahogy összeugrik a gyomrom a görcstől. - Jól van, bár nekem biztos nincs, én mindig visszaviszem a régit, semmisítsék meg a szolgáltatónál a hulladékot. – Vagy csináljanak vele, amit akarnak, nekem aztán semmi szükségem nincs rájuk, ha valami, hát minden szart felhalmozó, gyűjtögető személy biztosan nem vagyok. - Persze, biztos meglesz, számítógépről vissza tudod követni a gps jelét, mindig be van rajta kapcsolva. – S ha már itt tartunk, a Mayáén is, de ezt nem hirdetem, Jackson telefonjához meg nem nyúlkálok, a bizalom közöttünk lassan újraépülő, felettébb törékeny dolog, nem kockáztatnám semmiképpen. A lányunk kezéért is kinyúlok, hogy megfogjam, tudom, sejtem, nem lehet egyszerű így látnia, de sajnos nem tudok tenni ellene, és hirtelen bizonyára Jackson sem tudta kire hagyni, nem mintha Maya díjazná, hogyha akaratán kívül történik bármi. - Azért arra hagy hívjam fel nagyra becsült figyelmedet, hogy te a fél ágyamat lopod. – És hogy én ennek mennyire örülök. Keserédes ugyan, mert sosem fogom elfelejteni, hogy Savannah halála hozott minket úgy igazán közel egymáshoz ismét, mert a gyász elől egymáshoz menekültünk, és hála istennek nem ütköztünk zárt ajtókba. A kezét viszont szorosabban fogom, már amennyire tőlem telik, jelezve, hogy erre azért még igényt tartok egy darabig. Mondjuk úgy… amíg el nem földelnek, meg ilyenek. Lehet, hogy csak a fájdalomcsillapító, meg a kába fejem teszi, hogy ilyen érzelmes vagyok, de mindig is tudtam, hogy Ő a másik felem, és soha nem voltam igazán önmagam egyetlen pasi mellett sem, mert nemes egyszerűséggel nem Ő voltak. - Inkább senki ne amortizáljon le senkit. – Mondhatni, a légynek sem szeretnék soha ártani, de a bogaraktól eléggé parázok, szóval szegények nem szokták megúszni a velem való randevút. - Hát, felülni azt segíthetnél. – Bólintok rögvest, elvégre a fenének sem hiányzik az, hogy magamra öntsem, és át kelljen öltöztetni, mert magamtól egyelőre képtelen lennék rá. S ha nyújtja ismét a kezét, akkor már igyekszem is felhúzni magam kissé, és a párnát is a hátam mögé tűrni. - Sokkal jobb, így nem érzem magam tehetetlennek. – Azt említettem már, hogy nagyon utálom a kórházakat? - Meddig van látogatási idő? – Pánik színezi a hangomat, mert fogalmam sincs róla, és már most gyűlölöm azt a pillanatot, amikor ki kell menniük. Már-már azon gondolkodom, nem dolgozik-e itt valamelyik közelebbi ismerősöm, akit riaszthatnék, hogy néha erre nézzen, amikor épp benn van, de nem jut eszembe senki sem.
- Jó, úgy értem, hogy rajtad kívül. - javítottam magam, mert már akkor is félelmetes volt, hogy mennyi türelme volt lepötyögni annyi üzenetet, én már akkor is inkább telefonáltam – többnyire – mint sem írogattam, mert amennyi idő alatt leírnám amit akarok, azalatt 20-szor többet el is mondok szóban... - Na jó. Meg anyámon kívül. Azért őt se kell félteni. – mondjuk annyira még mindig nem rózsás a helyzet, hogy órákat csüngjön a telefonon miatam, de emlékszem, amikor egyetemre mentem... eszel rendesen? Pakoltál meleg ruhát? Milyen az edző? Sok tantárgyad lesz? Meg a többi... A kérdésére csak tanácstalanul tárom szét a kezeimet, miközben közbenézek a szekrényében lévő cuccok közt, ott van-e a telefonja, de nem lelem arra sem, így csak a fejem rázom. Ez bizony most nem nyert. - Kettőt és könnyebbet... engem általában a pályáról szoktak ilyen helyre hozni, az meg kicsit más eset, mint amikor karambolozik az ember. - más osztály, más dokik, más protokoll... meg nem azon aggódik az ember, hogy mikor egyeztessen randiidőpontot a rendőrökkel meg a biztosítóval, hanem hogy mikor léphet újra pályára? - Majd rákérdezek a nővéreknél, akár az is lehet, hogy náluk maradt... Ha pedig neked nincs otthon elfekvőben tartalék készülék, akkor felejtős a téma. - lévén én hozzá képest nem olyan rég költöztem ide, volt elég kacatom, amit hoznom kellett magammal, a leselejtezett telefonok sajnos nem tartoznak ide. Szerintem valamelyik fiókban porosodnak azóta is New Yorkban a kis garzonomban... Ha csak anya nem szabadult be azóta még egyszer, hogy rendet tegyen a nagy lelkiismeret-furdalásától hajtva. - Ó, ha van GPS akkor a föld alól is előkerítem neked. - huppanok vissza a helyemre mellé. Éljen tanonc-éveim hírhedt-rettegett geo-catching játéka, amit annyira csípett a mentorom, hogy amint eggyel végeztem, már kaptam is a következő listát a megadott kódokkal. Csodálom, hogy rémálmomban nem kísértenek azóta is! - Ezt most értsem úgy, hogy... most toltál le, miszerint nem illik fél munkát végezni? Vagy hogy nem hiszel ebben az „ami az enyém, az a tiéd is” dologban és költözzek vissza, vaaagy... csak szimplán beütötted a fejed, agyrázkódásod van, félre beszélsz... még hogy a felét? A negyedét. Maximum. Jóindulattal. Azt is úgy, hogy vagy az egyik, vagy a másik szélen küzdök, hogy ne essek le az ágyról, mert valaki mindig addig bújik amíg oda szorulok ki? - dramatizálom túl a dolgot tovább komolytalankodva, nem kevés túlzással. Kivéve, amikor nagy ritkán olyan szinten fáradtan érek haza az edzésekről, – mint a régi szép időkben - hogy nem álomba, hanem szinte egyből kómába esek – keresztben az ágyon többnyire, mert úgy a kényelmes, aztán ügyködhet azon, hogy arrébb lökdössön annyira, hogy valamelyik oldalon ő is elférjen. - Igaz, az a legegyszerűbb. - kár, hogy nem éppen elhatározás kérdése, én se akartam senkit annak idején, aztán lám, mégis úgy felkentek a palánkra, hogy örülök, hogy sántítás nélkül tudok még járni egyáltalán... Meg elnézve a csöpp kis családot... nem kell félteni a lányokat se, amortizálják ők magukat, ha olyanjuk van. Úgy is lassan tanévkezdés... tesiórák... - Na gyere akkor... - teszem le a vizet addig az éjjeli szekrényre, kéznyújtás helyett azonban inkább a háta mögé nyúlva segítek, talán egy fokkal kevésbé kényelmetlen meg nehéz, mint felülésezni itt agyrázkódás után. - Kettőt és könnyebbet... - pillantok körbe, bár nem látom sehol kiírva, így csak vállat vonok. Amikor valaki lesérül a pályán, olyankor „vip vendégek” vagyunk, jövünk-megyünk akár látogatási időn kívül is, más miatt meg eddig nemigen voltam itt látogatóban. - A legtöbb helyen úgy rémlik, hogy 6-ig szokott lenni, mert még utána jön a vacsi, gyógyszer, meg a többi finomság. - bár az meg annyira már nem valami sok idő, pláne ha azt is nézzük, hogy még a nagyszülőkkel is váltjuk egymást, meg nekem sem ártana hazaugrani, összeszedni pár holmit neki, és még időben vissza is kéne érni. A fenébe...
Amikor az anyukáját említi, inkább nem mondok semmit, azóta sem tudom igazán, hogy mi történt még közöttük, amíg Mrs. Carter a városban volt, nem akartam forszírozni, más került hangsúlyba egyébként is, mondhatni meglehetősen kellemes módon vontuk el egymás figyelmét a problémákról, illetőleg a gyászról. - Csak azért nem értem, mert biztos, hogy a táskámban volt, esetleg otthon hagytam, az még jellemző lenne rám. – Egész Nonós megoldása a telefon rejtélyének. Egyszerűen el sem hoztam. Nem tudnám biztosra megmondani, kicsit kótyagos a fejem, valahogy még nehezen rakom össze a képkockákat, de azért jó volna, hogyha ez lenne a baki, és nem kéne égre-földre keresni. - Nincsen. – Csóválom meg a fejem, bár hamar abbahagyom, mert ettől is meglehetősen gyorsan fájdul meg, szemernyit sem bírom jelenleg a strapát, úgy tűnik. - Akkor hajrá. – Mosolyodom el, elvégre, az ilyesmit egész szépen kitanulta, szóval gondolom, hogy nem okoz neki különösképpen gondot, hogyha koordináták alapján kell megtaláljon valamit. Kivéve, ha eltört, és kikapcsolt, nos, akkor ez sem fogja megmenteni a helyzetet, de bízom benne, hogy ilyesmiről szó sincs. - Nem, ezt értsd úgy, hogy szeretlek, te tök, de ha ennyire zavar, akkor eztán nem bújok. – Öltök nyelvet, és nem is igazán esik le, mit is mondtam tulajdonképpen, mert azért az ilyesmivel óvatosan bánok, tudom, érzem, de elijeszteni nem akarom, vagy akármit is, most talán csak közel sem vagyok annyira ura az érzéseimnek és a szavaimnak, mint szeretnék. Amúgy meg, amilyen kicsi én vagyok, tutira esélytelen lenne elmozdítanom, maximum, ha magától megy, az meg legyen az ő baja. - Tudom, sok esély nincs rá. – Lévén én sem kértem senkit, hogy ugyan jöjjön már belém, mert unom az életem, és szeretnék egy kicsit kórházban kempingelni, mint akinek a világon semmi egyéb dolga nincs. Hát van, és utálom, hogy itt vagyok, nem akarom ezt az egészet, és csak azért nem hisztizem szét a fejemet, mert itt van Maya is, előtte meg illik tartanom magam, ha már példát kellene mutatnom, vagy mi a nyavalya, valami ilyesmi lenne a dolgom anyaként, szóval nem zuhanhatok szét, mert buktam akkor nagyjából minden tiszteletmorzsámat Mayánál. Majd sírok a Nagyival, ha bejön, előtte nem szégyellem. Belekapaszkodok a nyakába, hogy fel tudjon kicsit emelni, közben próbálom mélyen beszívni az illatát, hogy egy kis erőt merítsek belőle, de a félig ölelésben leginkább addig jutok, hogy legszívesebben zokognék, hogy miért kellett ennek velem történnie, és könyörögnék, hogy vigyen innen ki, mert megbolondulok. Egy kórházban vették el tőlem Mayát. Egy kórházban nem hagyták, hogy meggondoljam magam. Kiirtottak kilenc évet a lányommal közös életemből, a Jacksonnal közös életemből, és… gyűlölöm. Túl mélyen gyökeredzik bennem, hogy ezt csak úgy képes legyek elviselni. - Alig várom. Jó, csak meg lehet kérni valakit nagyon szépen, hogy lehetőleg többször is be lehessen jönni fű alatt. – Okéééé, lehet, ezt nem Maya előtt kellene, de egyedül, ráadásul telefon nélkül maximum akkor fogok aludni, ha altatót nyomnak belém. - Menjetek, még úgyis össze kellene szedni egy csomó dolgot. Aztán, siess vissza, hogy még idejében ideérj. – Az már csak rajta múlik, hogy el tudja-e intézni, hogy itt maradjon éjszakára, de egyelőre nem temetem a dolgot. Mindenesetre, ha mennek, akkor körbecsókolgatom őket az arcukon, aztán csak akkor engedek a feltörő könnyeknek, hogyha már bezárult mögöttük az ajtó. Miért kell ilyen pechesnek lennem?
Csak egy vállvonással hagyom annyiban a dolgot, majd közbe nézek, aztán ha megtaláljuk akkor megtaláljuk, ha nem... hát, remélem nem őrizgetett semmi olyat rajta, aminek nem kéne napvilágot látnia a későbbiekben. A szavaira egész meghatottan mosolyodok el, tudom – vagy legalábbis reméltem – és viszont is igaz, annak ellenére, hogy túl sűrűn nem hangoztatom, de ami úgy is egyértelmű, azt minek? Amilyen aprócska kis szó, olyan nagy mizériát tudnak keríteni köré, csoda hát, hogy sokszor olyan nehéz kimondani? Vagy csak nekem ment rettentő nehezen az elmúlt években... - Úgy sem tudod megállni. - vagy ha nem ő, akkor én, mint már arra is akadt példa korábban, hiába a még el-sem-ásott csatabárd, vagy a ház két külön végében lévő szoba. És csak azért nem próbálkozok be a bugyuta, ezer éve tartó kis játékkal, hogy elcsípjem a nyelvét, mert mégiscsak kórházban van... és mégiscsak itt ül Maya. Előtte meg nem kéne óvodás módjára viselkedni. Inkább igyunk. Vagyis csak Naomi, és pusztán vizet, ami idekészítve várakozik a tálcán, csak előbb segítek neki felülni az ágyban, meg kitámasztám oldalról is a párnáival, mielőtt eldőlne nekünk... Meg ha már a kórházak amúgy sem a kényelemről híresek, próbáljuk meg kihozni belőle a legtöbbet, pláne, ha már több napot is vendégeskedhet. - Ami azt illeti, a dokim is itt rendel az épületben, majd rákérdezek nála, megoldható lenne-e. Mást nem fogjon be estére valami megfigyelésre. - vonok ismét vállat, úgy is létezik már 24 órás vérnyomásmérő, szívritmus figyelő, meg tudja a nyavalya mi minden más, gondolom, Maeve jobban képben van az ilyesmikkel mint én. - Jól van... Lassan szerintem nagyidék is befutnak, ahogy elnézem az órát... - lestem a falon függő ketyere felé, miközben felkeltem a helyemről, majd intettem Mayának is, hogy ideje elköszönnünk, majd indulnunk, ha meg inkább maradni szeretett volna, volt pár ötlet a tarsolyomban, mivel beszéljem le. Anyának pihennie kell, majd bejövünk hozzá holnap is, szükségem van a szépérzékére segítségére, hogy milyen ruhákat pakoljak neki...
Pár nappal később... Ha minden estét nem is sikerült megbeszélni MacGowan doktornővel, de egy pár estét azért én is bent töltöttem, Naomi ágya mellett strázsálva, legalább amíg kicsit jobban helyre rázódik. Igaz, mellette nap közben még szaladgáltam össze-vissza, hol az egyetemre, hol a Carlsonba, hol Mayával a a dédszülőkhöz, vagy épp otthonra... Most is onnan jövök, néhány könyvvel meg újsággal, hogy ha még pár napot várni kell, mielőtt megkapnánk a zárójelentést, legalább addig ne unatkozzon Naomi – vagy legalább a figyelmét megpróbáljam elterelni arról, hogy kórházban van. Mondjuk talán annyira nem is nagy kihívás, amikor olyan „kincsek” birtokában van az ember, mint ami most nálam is lapul. - Hallod, azt eddig is tudtam, hogy híresek vagyunk, de hogy ennyire! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen „ókori” eredetű vezetéknevem van. Többet van emlegetve mint Caesar, Augustus vagy Kleopátra... összesen. - törtem meg egyszer csak a csendet a nagy olvasás közepette, ha pedig nem igazán volt tiszta a kép Naomi számára, hogy miről is hadoválok itt összevissza, akkor nemes egyszerűséggel meglebegtettem előtte a gimis törifüzetét. - Emlékszel még erre? Mayánál találtam. - feleltem büszkén, gondolom akkor lejmolta a padlásról a kiscsaj, amíg mi kiütve kómáztunk New Yorkban... Ha nem a kedves nagybátyja mutatta neki, ő meg elhozta, ezt mondjuk nem kérdeztem tőle. - Egyébként, ha engem kérdezel... - vagy kérdezni sem kell, mondom én magamtól is, miközben végigpörgetem a füzet lapjait, az összes kis lapszéli irkafirkával egyetemben, mígnem végre megtalálom azt a részt, amit keresek - Nekem ez, meg... ez a kedvencem. - bökök rá végül két Naomi Carteres aláírás-próbálgatásra, úgy, hogy az érintett is jól láthassa őket, de el azért ne érhesse, mert nem, nem adom a füzetét. - Ez meg itt tisztára olyan, mint anya aláírása... ha én ezt előbb tudom, veled irattam volna alá minden jegyemet meg dolgozatomat negyedikben. - fűztem hozzá szemtelenül vigyorogva, miközben mint aki jól végezte dolgát, dőlök hátra a székemben ülve. - Így most már értem, hogy miért nem engedted soha, hogy a te füzetedből tanuljak. - állapítottam meg. Nem is értem, miért. Tök cuki.
- Nem, tényleg nem tudnám. – Mosolyodom el, és nem vágok vissza, hogy ez fordítva is épp annyira igaz, mert nincs szükség most erre, egyrészt, a lényeg nem ez, tudjuk mindketten, hogy egyikünknek sem kellemetlen az ágy egyik felében összebújva aludni, ha így lenne, másként tennénk. Tudom, milyen fából faragták, ő aztán kerek-perec kimondja a véleményét, ez esetben sem lenne másként, ha zavarná, de talán pontosan ennek tudatában sokkal édesebb évődni vele. - Szuper lenne, köszönöm! – Ha neki nem engedi meg az ismerőse, akkor nem tudom, én mit tehetnék, egyedül Connor fogadott anyukáját ismerem a kórházban, de ő biztosan nem örvendene annak a ténynek, ha szívességet kérnék tőle, minekután elhagytam a fiát. Nem is kérnék sosem. - Igen, és akkor aztán úgyis átveszik a terepet, szokásuk mindent túldramatizálni, Graham vér… Anya is ilyen volt. – Azért, remélem, nálam már valamelyest finomodott ez a vonal, legalábbis nem gondolnám, hogy ilyen túldramatizálós típus vagyok. Mayának adok egy puszit, bármennyire fájjon megmozdulni, de egyrészt szükségem van rá, másrészt imádom, és talán mindketten nyerünk egy kis erőt belőle. Látom, hogy megviselte, de szerencsére komoly bajom nincs, hamar hazaengednek majd. A megfigyelés miatt kell tovább maradnom, gondolom én, elvégre, az agyrázkódásnak lehetnek szövődményei, de legyünk pozitívak, rendben leszek. Jacksont magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam, ez is olyan volt nekem, mint egy falat kenyér, ám alighogy kimentek, elkezdtem pityeregni…
Pár nappal később Szerencsére a látogatási idők nem voltak sokkolóan szűkre szabva, és szinte mindig benézett valaki hozzánk, tegnap még apa is meglátogatott, a húgomat addig dadára hagyta a szállodában, lévén ide csak ne hozza be szegényt. Meglepődtem, de jól esett, fura volt, hogy anya halála óta sokkal törődőbb lett, mondhatni, mostanra vált igazi apafigurává. Elvileg csak holnap mennek haza, úgyhogy biztosan jön még. Az öcsém üzent, hogy nem tud elszabadulni, de amint lesz ideje, kárpótol. Nem unatkoztam, az a lényeg, és az ápolónők is kitüntetett figyelemben részesítettek, éltem a gyanúval, hogy valaki szólt az érdekemben. Bárki is tette, imába foglalom a nevét, de ha itt valóban ilyen kedvesek, minden tiszteletem nekik. Mindenki nevét megjegyeztem, és próbáltam kifaggatni őket a kedvenc édességükről, amit felírtam, és ha kikerülök, majd behozom őket. - Micsoda? – Pislogtam rá értetlenül, aztán amikor meglátom a törifüzetemet, szabályosan felgyullad a fejem. Ó te jó ég. Hát ez rettentően kínos. Lecsúszok az ágyon, és a fejemre húzom a takarómat. Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy mit gondolhat erről az egészről. - Emlékszem. – Hogy a túróba ne emlékeznék a mindent elsöprő első szerelemre, meg a tini lányos vágyálmokra, hogy egyszer majd feleségül vesz. Amikor mutatni akar valamit – tudom, mikkel van tele -, azért kipislogok. - Örülök, hogy jól szórakozol rajta. Egyébként meg, ne legyél ilyen, te meg gyűrűt vettél, nem mondhatod, hogy neked nem jutott eszedbe. – Ezzel nem bántani szeretném, tudom, hogy az a gyűrű mondhatni sötét folt az életemben, csak arra kívánok rámutatni, hogy bizony mindkettőnknek eszébe jutott ugyanaz a dolog. - Hogyne, a már-már krónikus szabálykövetésem nem rémlik? – Öltök rá nyelvet, mert valljuk be, akkor még elég példás magatartással rendelkeztem, akkor kezdtek elfajulni a dolgok, mikor a szülés után visszamentem az iskolába. - Nos, talán mert nem szerettem volna, hogy ilyen jól lakott óvodás módon vigyorogj, mint ahogy most? Nem mintha nem lett volna tiszta sor, hogy a lábujjaimtól a fejem búbjáig odáig vagyok érted, és hát… amikor nem Leroy tanár úr tartott töri órát, majd meghaltam az unalomtól. – Vonok vállat, már szerencsére nem fáj minden mozdulat, pár kék-zöld foltom van, a mellkasom nagyon rusnya még, de legalább már csak a megfigyelés miatt vagyok itt, elvileg még két napig, úgy legyen. - Csodálkozom, hogy a másikat nem találtad meg. Tudod, voltak régen ezek a hülye jóslások, hogy körberajzolod a tenyered, és ki lesz a férjed, milyen házatok lesz, milyen autótok, hány gyereketek lesz, meg milyen háziállatotok, bár az utóbbiban már nem vagyok biztos. Nos, ebből egy bejött… mondjuk, azt kétlem, hogy öt gyerekünk lenne valaha. Ami meg a háziállatokat illeti, lassan farmot nyithatnánk. A férj szerep meg neked nem épp vonzó dolog, bár attól még itt vagy, szóval tekinthetjük ezt is részlegesen beteljesedettnek. – Mosolyodom el. - Merthogy van egy másik füzetem tele ilyen hülyeségekkel. Azt hiszem, az még szórakoztatóbb lenne.
- Ó, hát vajon micsoda...? - tettem fel a költői kérdést, és ahelyett, hogy normálisan válaszoltam volna, inkább meglobogtattam a törifüzetét, mielőtt lehuppantam volna az ágya melletti székre, hogy végiglapozzam, már... nem is tudom. Sokadszorra. Csak jóízűen nevetem, ahogy Naomi eltűnik a takaró alatt, cserébe igyekszem egy kicsit hangosabban lapozgatni, nehogy lemaradjon valami fontosról. Mint mondjuk, hogy melyik aláírás tetszik a legjobban a sok közül, meg hasonló apróságok. Még szerencse, hogy legalább arra kikukucskál, amikor szólok, mert ha nem... nos, úgy is előkerítettem volna a takarója alól, nincs menekvés. - Tudom, emlékszem. Nem hogy eszembe jutott, még tettem is az ügy érdekében! - dörmögöm az orrom alatt, hát hogy is felejthetném el? Még a törifüzetét sem kellett látnom hozzá. Képzelem, ha láttam volna, te jó ég... - Hmm... rémlik valami... meg az is, hogy azért néhanapján nem volt olyan nehéz meggyőzni, hogy hagyd a fenébe a már-már krónikus szabálykövetésed. - hajolok közelebb, hogy finoman megpöccintsem az orra hegyét, viszonzásul a nyelvnyújkodásért. Viselkedjen felnőtt módjára, nem otthon vagyunk. - Nem is értem, hogy miért mondasz ilyeneket. Mint ha jobb szeretnéd, amikor morcos vagyok...- vigyorogtam továbbra is pont az említett módon, amíg meg nem hallottam a gimis töritanárunk nevét - Azt egyébként tudtad, hogy ő is a városban van? Vagy volt... azt nem tudom, hogy itt van-e még. Hát, belőle sem néztem volna ki, hogy hány éves... - utaltam burkoltan arra, hogy igen, ő is a bundás brigád táborát erősíti, ha esetleg Naominak nem lett volna tudomása róla. Bár tekintve, hogy régebb óta él itt, mint én, lehet, hogy csak nekem volt ilyen újdonság, hogy itt van kedvenc, lökött töritanárunk. Azért poén lenne, ha Maya is kifogta volna tanárának, bár röstellem, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán van-e már töriórája... vagy csak készült jövőre, azért nyúlta le New Yorkból az anyja füzetét. - Másikat? Milyen másikat? - pislogok megszeppenten, miközben hallgattam Naomit magyarázni, és azt hiszem, az arckifejezésem bőven árulkodó lehetett, hogy legalább egy körrel le vagyok maradva, mert halvány lövésem sincs erről a körberajzolós-tenyérjóslós témáról... Biztos valami lányos hülyeség volt, ha már alkotni kellett valamelyik füzetünk végében, inkább amőbáztunk a srácokkal. Ettől függetlenül azért kíváncsi vagyok, szóval figyelek! Addig, amíg... - Mennyi?! - sápadok le egy kissé, legyen akármilyen komolytalan tinibabona jóslata, de akkor is! - Basszus... gondolj bele, ha lenne még négy Mayából... - amikor néha egy is sok belőle, akármennyire is imádom a kiscsajt. Nos... ilyen létszám mellett már tuti rég őszülnék. Mondjuk már így is lehet, hogy akad pár ősz hajszál, hála a fodrászkodós esetnek, meg a tanári beszélgetésnek, meg... - Mondjuk ha öt nem is, de egy-kettő talán... azért bánom egy kicsit, hogy nem lesz több. - meg hogy Mayával kis kimaradt az első... sok év, de hát ez van, sok mindent nem lehet kezdeni vele, maximum beletörődni, így egy vállvonással le is tudtam részemről. - Szóval, ha már kitárgyaltuk, hogy a férj szerep nem vonzó nekem... - amúgy szerintem anno tetszett volna - te hogy állsz a feleség szereppel? - passzoltam vissza a labdát, eddig úgy se nagyon beszéltünk még hasonló témáról, vele legalábbis, szóval ha már így szóba jött, kaptam a lehetőségen. - Stimm. Akkor majd megkérdezem Mayát, nem-e találkozott vele. Vagy max. öcsédet, nézzen szét a padláson. Naplót szoktál még amúgy írni? - kíváncsiskodtam tovább, mert arra emlékszem, hogy régen írt, de azóta már sok-sok év eltelt.
Erre nem szükséges bármit mondanom, igaz, ami igaz, nem a felhánytorgatás volt a célom, sosem tennék ilyet, jobban mondva, már nem, mert amikor visszajött, annyira suttyó volt velem, hogy gondolkodás nélkül felhasználtam minden ütőkártyát ellene, ami csak a kezembe került. Szerencsére most már azért abszolút nem itt tartunk, hála az istennek. - Igen, mert te… khm… nos, bevallom, bűnös vagyok, sosem tudtam neked ellenállni. – Valahol nagyon jó ez így, bár az biztos, hogy az életem végéig szar alaknak fogom érezni magam azért, ahogy Connorral elbántam. Ugyanakkor, azt világ életemben tudtam, hogyha úgy adódna, Jacksonnal újrakezdeném, csak épp sosem reménykedtem abban, hogy ez valaha megtörténhet. - Van különbség a derű és a cukkolásom között, szerintem. – Az ellenben tény, hogy inkább ilyen legyen, mint morcos, ezzel már nem szeretnék vitatkozni. - Nem tudtam, nem mondod? Szóval ő is erősen depressziós Telihold idején… – Írom körbe ekképp a vérfarkas mivoltát, másként túlságosan bonyolult lehet, a Teliholdkor meg egyébként sokan megőrülnek, nem csak a vérfarkasoknak jön jól, ha kiszőrösödnek. - Annyi. – Széles mosolyom jelzi, hogy most egy kicsit én vagyok az, aki rajta szórakozik, ami engem illet, különösképpen nem zaklatott fel egyik ilyen sem, öt gyereket eleve nem terveztem volna, nem ettem meszet. - Nekem mindegy lett volna, mennyi, ha az elejétől fogva velünk vannak. – A sóhajom gondterhes, mert akármennyire szeretnék egyszer majd megint gyermeket, nekem nem lehet, igaz, már azon is gondolkodtam, hogy szimplán átcsesztek, és az orvos az anyám kedvéért művelt valamit, de nem akarom hiú ábrándokba kergetni magam. - Ne is mondd, én kivagyok készülve tőle. Sokat gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy csak átvertek, de ha már azóta nem menstruálok, akkor szerintem nem csak anyám undok ármánykodása volt. – Mármint, abban sosem leszek biztos, hogy nem ő fizette le a dokit, hogy szabadítsanak meg a méhemtől, de mindez már határozottan mindegy. Nincs értelme ezen kattognom, de attól még más orvossal is megnézetném magam így tíz év távlatából, talán ideje… azóta nem volt ilyenre példa az esetemben. - A legtöbb nőhöz hasonlóan én is szerettem volna oltár elé vonulni egy szép fehér ruhában, de tudomásul veszem, hogy neked ez nem pálya, azt hiszem, ez a minimum. – Vallottam be őszintén, és soha nem hoztam volna fel magamtól ezt a témát, ha ő nem kérdezi. Az is határozottan lényegtelen már, hogy tíz éve gondolkodás nélkül igent mondtam volna. S őszintén, azóta sem volt senki, aki mellett elgondolkodtam volna ezen a témán, normális kapcsolatom nem akadt, Connorral minden volt, csak nem normális, már csak fajából adódóan sem. - Nem pont naplónak nevezném. Mayának írtam minden hónapban egy levelet, amióta megszültem. Majd ha tizennyolc éves lesz, megkapja. Ez volt a terápiám részben, sokat nem használt, amíg vissza nem kaptuk, mindegyiket végig bőgtem. Azokat ellenben nem tudod elolvasni, lévén lezárt borítékban van mind. – A napló már nem pálya, meg sokáig úgy voltam vele, hogy csak komorság és fájdalom lenne bennük, de azt nem vágytam papírra vetni, mert anélkül is élénken emlékszem az egészre, hogy visszaolvasnám. - Mi ez a roppant nagy érdeklődés a múltbéli dolgaim iránt? Csak nem hájjal keneget a dolog? Igaz, az akkori naplóm majd minden oldalán rajta voltál, már, hogyha erre vagy kíváncsi. Egyébként iszonyatosan szirupos, ömlengő és tinilányos, ma már diszkrétebben írnám körbe a dolgokat. – Felnőttem, igaz, sok értelemben ugyanolyan dinka és szeles vagyok, de lényegesen érzékenyebb és törékenyebb…
- Hmm, kezdem sejteni, hogy érezheti magát a sztracsatellás jégkrém a fagyóban. Annak is ezt szoktad mondani? - kérdezek vissza töprengve, igaz, közben továbbra is rendületlenül ott a vigyor a képemen, mert kinek ne lenne ilyen szavak hallatán? Mellesleg pedig, nem mint ha fordított esetben neki olyan nehéz dolga lett volna, ha engem kellett győzködni valamiért... - Rendben, rendben, vettem a célzást... - csak a gyakorlatba nehéz átültetni, amikor ilyen kihagyhatatlan magas labdákat gurít az ember elé az élet, bár amíg nincs belőle látványos sértődés meg veszekedés, addig talán nem vészes a helyzet. Meg úgy is ismer már Naomi ilyen téren, hozzászokhatott. - De bizony! - bólintok nagyokat a meglepettségét látva. Jó, mi? Nem mint ha nem lett volna így is kellően flúgos meg lökött az ürge, erre most az is kiderül, hogy még vérfarkas is mellé! Akkor azért volt már akkor is ilyen kölyökképű, és nem azért, mert friss diplomásként sózták a nyakunkra a gimiben. - Az már majdnem egy kész hokicsapat. Kapus nélkül. - motyogom még mindig némileg sokk alatt állva, bár ha a többi is olyan mozgáskultúrát örökölt volna, mint a kis vörös boszorkánk, te jó ég... olyan peches csak nem lehettem volna. - Hát, nézd... így is pont eggyel több, mint sok párnak, akinek ennyi sincs. - közelítem meg más oldalról a témát, némileg pozitívabb hozzáállással, mielőtt végighallgatnám Naomi gondolatait, azon agyalva, vajon mi lenne a jó válasz erre? - El tudom képzelni. Bár tekintve, mennyit fejlődött az orvostudomány, az is lehet, hogy... várj-várj-várj... mi? - torpanok meg hirtelen a mondandómmal, ahogy felé sandítok, biztos, hogy jól hallottam-e, amit, de tekintve, hogy egészen csendes minden körülöttünk... maximum az értelmezéssel lehetne gond - Lehet? Meg... szerinted? - nézek rá némi magyarázatot várva - Ugye nem azt akarod mondani, hogy te sem tudod pontosan? Vagy hogy azóta nem vizsgáltattad meg magad? - tekintve, hogy hány éves volt, meg ha tényleg az anyjának is köze volt hozzá, akkor gondolom, kereszthet vethet a zárójelentésre, de attól még a kórházi nyilvántartásban meg kéne lennie a vonatkozó dokumentumoknak. Mindenesetre megvárom a válaszát, ha pedig úgy tűnik, jól értelmeztem amit mondott, nos... akkor inkább nem is minősítem szavakkal a butaságát, azt hiszem, az is kellően beszédes lesz, ahogy a tenyerembe temetem az arcom. - Mikor is engednek ki? Holnapután? Kérj egy időpontot. - jelentem ki végül, még ha tisztában is vagyok vele, hogy mennyire utálja Naomit az ilyesmit, Csak ha látom rajta, hogy nincs ínyére a dolog, vetem be a jól bevált stratégiát, kiskutya tekintettel odabiggyesztve a végére, hogy „Az én kedvemért...”. Ennyit talán még a nagy kórház-undorával is elvisel, legrosszabb esetben is egy röntgent kell túlélnie, nem pedig kés alá feküdni, vagy bármi hasonló, ráadásul ha úgy jobb neki, akár én is elkísérem. Lehet, hogy csöppet túlreagálom a helyzetet, de miután tavaly kis híján azért vesztettem el a húgomat, mert csökönyös birka módjára nem volt hajlandó orvoshoz menni, amikor tudta, hogy kéne, nos, azóta talán kicsit jobban „harapok” az ilyesmiért. - Hát no, rajtam hülyén állna a szép fehér ruha. - vonok vállak - Egyébként meg, anyja lánya. Mármint Maya, azt hiszem, egyszer ő is a szép ruhával kampányolt nekem az esküvő mellett. - próbálom meg felidézni, bár az igazat megvallva annyiszor felhozta már a témát, hogy nem is tudom, van-e még olyasmi amivel nem próbált győzködni. Persze nyilván tisztában vagyok vele, hogy hogyan is értette Naomi, és nem feltétlenül a ruhán lenne a hangsúly... - Ez de jópofa. Mármint nem a bőgés, hanem a levelek. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni hozzájuk. - derülök fel a hallatán, még ötletesebb is, mint a napló. Igaz, embere válogatja, nekem valahogy egyikhez sem lenne különösebb türelmem, valahogy az írás sem az én műfajom. - Másrészt... ki mondta, hogy a lezárt boríték akadály? - elvégre őrzők vagyunk, nem feltétlenül csak arra lehet használni egyes varázslatokat, amire az okosok anno kitalálták, így ha Naominak nem esne le, csak valami „csiribú-csiribá” szerű varázsolós mozdulatot teszek a kezemmel. - Csak update-elek. Bőven van mit, azt hiszem... - vonok vállat újfent, amikor pedig folytatja, csak lelkesen bólogatok. Mi az hogy! Kapásból nő az egóm vagy két számot.
- Nem, azzal nem beszélgetek, azt csak megeszem, szóval érezd megtisztelve magad. – Öltök nyelvet, azért már sokkal jobb színben vagyok, mint mikor bekerültem, szóval nem kell attól tartanom, hogy az esetleges virgoncságom okán túlzott fájdalmaim lennének. - Hihetetlen. Mármint, olyan fura belegondolni, hogy gyakorlatilag végigkísérik az életünket, és vannak olyanok, akik még csak nem is sejtik, kikkel cimborálnak. Az Upperben a volt főnököm is az, és így utólag rádöbbenni elég durva ezekre. – Ami azt illeti, hálás vagyok a sorsnak, hogy nem harapott be senki, gyatra vérfarkas lettem volna, az tuti, pedig sejtéseim szerint, ha másnak nem, Nicholasnak biztosan megfordult a fejében, annyit szájaltam neki, meg szívtam a vérét. Plusz még le is smárolt. Azóta sem tudom hová tenni a dolgot, de legalább besegített az első esszenciaszerzésemnél. Azt mondta, ha levizsgáztam, majd szeretne látni, én próbáltam felvenni a kapcsolatot, de nem sikerült. - Igen, innen is lehet nézni, de azét ez engem nem vígasztal, főleg azóta nem, hogy tudom, Maya nagycsaládot szeretne. – Kicsinál a tudat, hogy ezt illetően tehetetlen vagyok, és azt eddig nem tudtam, csupán sejtettem, hogy Jacksonnak a házassággal szemben a gyerekvállalás nem lenne ellenére. Vagyis… - Te, eddig nem úgy volt, hogy nem akarsz gyereket, mert nem vagy kész rá? – Így is rosszul éreztem magam az egész ügy miatt, de most, hogy sajnálja, hogy nem lehet több, ami azt sugallja, hogy el tudta volna képzelni velem, még pocsékabb. Az valamicskét segített, hogy ő legalább nem akart. - Miért vizsgáltattam volna meg magam? Megkaptam a zárójelentést, nem menstruálok, semmi bajom, és ha semmi bajom, nem megyek orvoshoz. – Igen, igen, még éves szűrésre sem, nem érdekel a dolog, nem akarom más orvostól is hallani, hogy bizony, itt erősen hiányzik az, ahol egy baba felcseperedhet a pocakban. Nem, nem bírnám hallani, elég volt elolvasni. Felvont szemöldökkel figyelem a tenyereibe temetett arcát, és elhúzom a számat. - Tizenöt voltam… egyedül abban a helyzetben, lelkileg meggyötörten, eszembe sem jutott, hogy valami lehet mögötte, és azóta gyűlölöm az orvosokat meg a kórházakat. – Legalábbis azokat a dokikat, akik megpróbálnak meggyógyítani, ismerek olyat, akit imádom, és orvos, de ő sosem nyúlt hozzám ilyen célzattal. - De… minek? Én nem akarom hallani, hogy tényleg nincs odabenn semmi, így is elég pocsék. – Abban meg egy pillanatig sem tudnék reménykedni, hogy nem ez áll a tíz éve nem létező ciklusom hátterében. Néhol egy kis pecsételés akadt, de azt mindig betudtam valami belső apró sérülésnek. És tessék, pont az előbb ecseteltem, hogy nem tudok neki ellenállni, máris felhasználja ellenem, és persze, hogy esélyem sincs. - Jó, csak ne nézz így… – Sóhajtok fel, de meglehetősen lelombozott ez az egész, a nőgyógyászokat eleve kifejezetten gyűlölöm, és semmi kedvem konzultálni egyikkel sem. - Tudod jól, hogy nem a szép ruha lenne az egész lényege, sokkal inkább a hozzád tartozás. Meg az a gyerekkori álom, amivel a véremet szívtad pár perce. – Naomi Carter. Nos, igen, szerettem volna, szeretném is, de nem fogok kampányolni mellette, hiszen tudom jól, neki ez nem pálya. Egyébként sem olyan régi még a mi kis egyezségünk a megpróbáljuk együttel kapcsolatban, ellenben úgy tűnik, működik, és ő sem rideg már velem abszolúte, csak hát, sejtem, hogy azért vannak még benne törések, még ha nem is beszél róla, mélységesen tisztelem azért, hogy képes volt megbocsájtani, még akkor is, ha a körülmények áldozata voltam én magam is, közel sem voltam olyan öntudatos és magabiztos az életem dolgaival kapcsolatban, mint most vagyok. - Arra én is, bár néha majdnem meggondolom magam, írtam benne hajmeresztő dolgokat, de talán 18 évesen már nem fog megállni a fejlődésben tőlük. – Csóválom meg szolid mosollyal a fejem. Az az igazság, hogy határozottan szégyellem példának okáért az egy éjszakás börtönben hűsölésemet, még akkor is, ha nincs benne az anyagomba, mert apám elsikálta. - Az a Mayáé, szóval ne kommandózz, majd ha ő akarja, megmutatja neked 18 éves korában. – Tényleg nem szeretném, hogy beleszagoljon, többek közt azért sem, mert elég sokszor szóba került, és senkin sem segítene, hogy mennyit szenvedtem akkoriban az ő elvesztése miatt is. Már nem számít, a jelenre kell koncentrálnunk. - Én szívesen elmondok bármit, amire kíváncsi vagy… bár az updatelni való időszak minden, csak nem vidám, és nem is biztos, hogy érdemes róla beszélni. – Sóhajtok fel, de ha ő szeretné, válaszolni fogok, bármilyen emlékeket hozzon magával az egész, azt viszont nem tudom, én mennyire szeretném emlékeztetni arra az időszakára, amikor teljes szívéből gyűlölt.
- Ne is mondd... A Carlsonos kirendelt dokink is az. Vagy az előző, aki annak idején műtött. - vetek egy pillantást a lábamra. Nem mint ha kicsit is zavart volna, hogy valójában vérfarkas bármelyikük is, sőt! Talán még megnyugtatóbb is, hogy sokkal több évnyi tapasztalat áll a hátuk mögött, mint egy embernek lehetősége lenne rá. - Jó, hát Maya sok mindent szeretne, kezdve a sivatagi rókájával... - forgatom a szemeimet, annyira talán még sem kell véresen komolyan venni a kisasszony kívánságait, hogy rosszul érezze magát az ember miatta. Pár hét, vagy hónap, aztán fogadok, a nagyját el is felejti, vagy talál más tárgyat a rajongásának. Engem különösebben nem zavar egyik sem, sőt... kíváncsi vagyok, vajon mi lesz a következő heppje? - Nem érzem magam most se annak. - vonok vállat, szórakozottan tördelve a törifüzet sarkait. Mondjuk tekintve, hogy eddig egyedül éltem, valahogy meg sem fordult a fejemben, mert... minek? Értelmetlen lett volna, tekintve, hogy ez két emberes műfaj, ha meg nincs akivel a jövőre tervezze az ember, akkor minek rágódni rajta? Némi hezitálás után csak folytaton, mielőtt még félreértene valamit Naomi - Csak... tudod, milyen az emberi természet, mindig az kell, ami nem lehet. Meg más az, hogy ott a tudat, hogy majd, pár év múlva esetleg ott a lehetőség, vagy... felejtős az egész. Ne is foglalkozz vele, idővel majd elmúlik. - legyintettem. Ovisként mennyire űrhajós akartam lenni, aztán mire iskolába mentem, szinte már teljesen hidegen hagyott a téma. - Édes istenem... és úgy mondod ezt, hogy mondhatni, az egészségügyben dolgozol. Tudom-is-én... bármilyen szövődmény műtét után? Van egy csomó lappangó betegség is, ami ha már tünettel jelentkezik, akkor rég nagy a baj... mi van ha grátisz lenyúlták az egyik vesédet is? - ötletelek hangosan némi túlzással, de hát könyörgöm, ő sem gondolhatta komolyan amit mondott - Mint ha én bevágnám a hisztit, hogy többet se korizok, mert három éve úgy felkentek a palánkra, hogy azt hittem, örökre keresztet vethetek a jégkorongra. - persze, nyilván, nem ugyanaz a szituáció, de hacsak nem sértődik meg rajta, vagy vágja be a durcát, némi hasonlóságot csak lát benne. Pláne, hogy tisztában van vele, mit jelent nekem a korcsolyázás... - Igen, de már lassan 27 leszel, nem vagy se egyedül benne, se lelkileg nem gyötör senki, amennyire tudom... Szóval eszedbe juthatna, és épp ideje lenne ha megbarátkozni nem is, de mondjuk szembenézni ezzel a régi félelmeddel? - kérdezek vissza. Csodálom, hogy ilyen struccpolitika mellett eddig semmilyen baja nem lett. - Azért, mert én meg nem akarom azt hallani, ha egyszer megcsörren a telefonom, hogy valami olyan bajod van, ami egy szimpla kontrollal kiszűrhető lett volna. - magyarázok türelmesen, s mondanám, hogy ha nem akarja hallani, majd meghallgatom én helyette, de nem hiszem, hogy működne mint megoldás, meg egyébként is, felnőtt. Ennyit csak kibír. - Jó, akkor nem nézek... - hagyom abba, ha már a célomat úgy is elértem vele, bár valahol azért elszomorító, hogy mennyire foggal-körömmel hadakozik ellene. Pedig csak jót akar neki az ember! - Ó, tudom én, nagyon is jól... - sóhajtok, elvégre sok-sok évvel ezelőtt pont ilyen indíttatásból kötöttem ki én is az ékszerboltban, eljegyzési gyűrűket nézegetve, igaz, amikor folytatja, meglepődök némileg a hallottakon, mert bár a múlttal tisztában voltam, de a jelennel... - Nos... nem hittem volna, hogy anyám húzásai után akár egy szemernyit is vonzónak tűnik számodra a Mrs. Carter név. - mint... anyám, lévén, egész szűk a rokonság, más nemigen akad rajta kívül a családban. És tekintve, hogy ha Naomi kétoldali-kórház-undorához nem is asszisztált, abból azért kivette a részét, hogy távol tartsanak minket egymástól, képzelem, mennyire lehet a szíve csücske. Elég beszédes volt mindkettejük reakciója a legutóbbi látogatáskor, szavak se kellettek hozzá. - Ígérem, nem kommandózok velük. - emelem esküre a kezem. Ha azt meg bírtam állni, hogy a tőlem kapott medálját is békén hagyjam, amikor hasra vágódott ideérkezésem után nem sokkal az egyetemen, akkor most is menni fog – tekintve, hogy azóta azért már közel sem kell attól tartani, hogy kitörne a harmadik világháború, ha mi ketten egy légtérbe kerülünk. - Nos, ha már ilyen nagylelkűen felajánlottad... Éget a kíváncsiság, úgyhogy mesélj! Milyen hajmeresztő dolgokra gondoltál az előbb, amikor Maya leveleit emlegetted? - ha már én nem olvashatom, ő meg szívesen elmond bármit... csupa fül vagyok, és még az ígéretem sem szegem meg vele.
- Aha, apropó sivatagi róka. Azt hallottad már, hogy rókázza a kutyát? Komolyan személyiségzavaros lesz szegény eb. – Már az is megfordult a fejemben, hogy jobb lenne elajándékozni szegény párát. Én imádom, de nem nekem vettük, hanem Mayának, márpedig ő szemmel láthatólag nem értékeli. Lehet, Nagyiéknál jobb helye lenne, de ezt sem ma fogom eldönteni, még Mayával is beszélnem kell róla, hogy felkészítsem, megeshet, változások lesznek az ügyben. - Értem, persze, az elérhetetlen mindig vonzóbb. Sajnálom. – Lehajtom a fejem, mert bizony ez még mindig megvisel, nem úgy terveztem az életemet, hogy ilyen hamar méhtelenül maradok, és esélyem sem lesz családot alapítani a jövőben. Nem mintha akartam volna, de amíg Connorral voltam, nem gyötört ez a gondolat, s ami azt illeti, eddig Jackson mellett sem, ismerve a hozzáállását, de ez az egész most erősen elgondolkodtatott. - Ne izélj már, Jackson, ha csak a kórházakra meg az orvosokra gondolta, rögtön elbőgtem magam, ahhoz képest most kész hős vagyok. Lehetett volna bajom, igen, de nem lett, máskülönben nem lennék makkegészséges. – Kicsit azért megborít a dolog, bár érdekes módon a hitemmel ellentétben sokkal szelídebb a hangom, és a szívem sem ver olyan hevesen, mint felindultságomban szokott, nyilván a toll hatása, észvesztően fura. - Lehet, hogy hasonló, de te te vagy, én meg én. Azért érzékenységben mindig elég távol álltunk egymástól. – Már csak annak okán is, hogy ő férfi én meg nő. Atya ég, milyen magasröptű vagyok… Egyszerűen nem értem, miért pörög ezen. Mármint, miért zavarja? Nem lenne tök mindegy? Bajom az nincs, gyereket nem szeretne, meglehet ez utóbbi csak a jelenre igaz, de ha megfeszülök sem tudok ezzel mit kezdeni, nem tudok visszacsinálni semmit sem. - Most is kórházban vagyok, napok óta. Ha nincs méhem, minek mennék nőgyógyászhoz? Olyan, mintha nem is lennék nő. – Oké, tudom, hogy ez talán erős volt, de kicsit ez is motoszkál bennem jó ideje. - Szerintem, ha lenne olyan bajom, már rég kiderült volna, de mondtam már, hogy elmegyek, szóval nyugi. Bár közel sem meggyőződésből, inkább csak a te kedvedért. – Ha rajtam múlna, nem mennék el. A francnak kellenek az állandó kivizsgálások, nekem aztán biztos nem hiányzik egyik sem. - Engem nem érdekel, anyukádat hogyan hívják, engem a te neved érdekel, nem másé, és hidd el, az, hogy nem kedvelem, nem akadályozna meg abban, hogy viseljem a tiédet, de erről azt hiszem, fölösleges eszmét cserélni, mert nem szeretnél házasodni. – Mosolyodom el, nincs bennem keserűség egy szál sem, közel sem érzem azt, hogy bármiért neheztelnem kellene rá, én mindig is tiszteltem mások döntéseit, és azért szeretem, amilyen, nem vágyom megváltoztatni, az már nem ő lenne. - De… Mayát a nevünkre vehetnénk. – Igaz, erről a kisasszonyt is meg kell majd kérdezni, mert végül is ő fogja viselni, míg férjhez nem megy, akkor kénytelen lesz passzolni, mert a Carter-Sharp mellé harmadik vezetéknév már nem fog beleférni. - Köszi. – Ezt csak azért tartottam fontosnak leszögezni, mert rettentően személyesek, és nem hozzám tartoznak azóta, hogy lezártam a borítékokat. Mayáé mind, az ő tisztje eldönteni, mi legyen velük, ha majd megkapta őket. - A tetkóm mondjuk nem annyira hajmeresztő, bár tekintve, hogy anya mekkorát sikított az egész hátas darab miatt, mikor először meglátta, azt hiszem, mégiscsak az. Egyébként… na jó, ez halál kínos lesz, szóval ne röhögj ki, jó? – Sóhajtottam fel, egy életem, egy halálom, az őszinteség a lényeg, nemde? Nem mintha megtudhatná apámon kívül bárkitől, de ha már azt mondtam, hogy válaszolok a felmerülő kérdéseire, hát megteszem. - Az úgy volt, hogy… nos, meglehetősen szabados életet éltem a gimi második két évében, meg utána az egyetemen, szóval közel sem voltam szent, gőzöm sincs, mi ütött belém, talán úgy éreztem, hogyha nem vagyok olyan, mint előtte, akkor nem fogom olyan gyatrán érezni magam, és te sem fogsz hiányozni. Elég nagyot tévedtem. Egyszer lecsuktak közszemérem sértésért. Magamról sem tudtam igazság szerint, a srác se nagyon. Úgyhogy benn töltöttem egy éjszakát a sitten, aztán apa eltussolta az egészet, és jó ideig nem szólt hozzám. Szerintem ez a legmocskosabb titkom… – Pislogok fel rá, vajon hogyan reagál rá, lehet, nem kellett volna elmondanom, de hát már ez is nagyon régi sztori. Legalább nem rúdtáncoltam, vagy valami hasonló. - Na és neked van hasonló szégyenfoltod, vagy még mindig bosszantóan tökéletes vagy? – Csak ugratom, bár tény, hogy számomra mindig az volt, senki sem ért fel hozzá, ezért sem tudtam elfelejteni.
- Nem, még nem... - fogadom a hírt némi csodálkozással- Bár talán még mindig jobb, mint az a husky, akit macskák neveltek. Mondjuk ha ilyen bundával fázni fog, csak mert azt hiszi, hogy sivatagi róka, tuti eldobom az agyam. - jegyzem meg, hisz papírforma szerint a kemény mínuszokkal is kompatibilis a „minijegesmedve”. A sajnálatára meg csak legyintek, kár pazarolni a szót rá. - Nem izélek... - na jó, lehet, hogy kicsit mégis - Csak csodálom, hogy élted túl így az elmúlt éveket. - teszem szóvá, amikor pedig folytatja, csak kapja az újabb szemforgatást - Jó, hát ezzen se fogunk összeveszni... Szép is lenne fordítva. - jesszus, inkább belegondolni sem akarok, elég szánalmas-röhejes lenne, részemről legalábbis biztosan. - Tudod mit? Befejeztem, ha te is. - ajánlok fel egy döntetlent, mert úgy néz ki, mondhatjuk mindketten a magunkét, közös nevezőre úgy sem jutunk egyhamar ebben a témában. Arra már úgy is rábólintott, hogy elmegy, szóval mondhatni, félsiker. - Ahham, értem. - bólintottam, most már ezt is tudom, bár abban tényleg egyet értünk, hogy nemigen akaródzik még mindig házasodni... amíg tart ez a tollas-agymosott állapot, addig egészen biztosan. Mert mi van, ha most is csak azért vagyunk ilyen jól el egymás társaságában? Na jó, mondjuk nem túl valószínű, tekintve, hogy régen is jól megvoltunk, de... akkor is! - Én mondtam neki már régebben is, hogy ha szeretné, nyugodtan felveheti az enyémet, de az sem tegnap volt... még valamikor a hajvágós produkciója előtt, azt hiszem. - próbáltam felidézni pontosabban, de tényleg elég régen volt... sok minden történt már azóta is, arról nem is beszélve, hogy akkor még egész új volt ez az egész környezet is Mayának a költözés után. - Nekem úgy tűnt, hogy akkor még nagyon ragaszkodott a Honeycutt-hoz, úgyhogy annyira nem erőltettem a témát, ne érezze úgy, hogy ha már elköltözött tőlük, most ezt is el akarjuk venni. De akkor azt a tanácsot kaptam, hogy 3 vezetéknév az már sok lenne, téged meg nem akar megbántani, úgyhogy előbb házasodjunk össze, mert akkor meg csak eggyel bővülne a neve. Jó kis érvelés, nem? - megéri a pénzét a kiscsaj, az biztos, de sajnos nem nyert... Nem mint ha bánnám, ha lecserélné a Honeycuttot, de be kell ismerni, ez a mostani állapot sem utolsó így, hogy mindenkinek más a vezetékneve – a szülői értekezlet például kimondottan mulatságos, vagy bármilyen iskolai ügyintézés - Mást nem, majd puhatold ki nála, változott-e a helyzet valamit. - vetem fel az ötletet, egy próbát megér, aztán ha nem... akkor nem, így jártunk. - Jó, hát a tetoválás... az nálunk is kiverte a biztosítékot, pedig az enyém még csak nem is egész hátas darab... - jegyeztem meg, Erin például a mai napig meg van győződve róla, hogy nem vagyok normális, hogy ilyenre adtam a fejem, de... hiába, az igazat úgy sem tudja, miért került a hátamra. - Nem ígérek semmit. - próbálok némi komolyságot erőltetni magamra, kevés sikerrel, mert már vigyorogva várom a mesedélutánt – igaz, nem kell sokat várni rá, hogy lehervadjon a képemről, és helyére a meglepett hitetlenség üljön ki. - Te. Sitten. Közszemérem sértésért? - kérdezek vissza teljesen megrökönyödve, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta azt, amit... pedig úgy tűnik, hogy de. - Hát... most egy világ omlott össze bennem. Mint amikor megtudtam, hogy nem létezik a húsvéti nyuszi meg a télapó... - csóváltam a fejem, hogy aztán a székemen hátra dőlve reagáljak a kérdésére. - Olyan nincs, amiből rendőrségi ügy, vagy börtön lett volna, szerintem az edzőm ott nyúzott volna meg élve érte... szóval mondhatni, te nyertél. Amúgy meg csak a média meg a te szemedben vagyok az, akad nekem is bőven kínos sztorikból raktáron, igaz, a legtöbb ennyi év múltán inkább vicces. Melyikre vagy kíváncsi? Amikor kivertem a húgom fogát? Megmart egy farkas? Sava betörte az orrom? Társkereső oldal? Néptánc? - említek egy párat a teljesség igénye nélkül, szerintem holnap reggelig tudnék hasonlókról sztorizgatni.
- Te nagyon zakkant vagy. – Nevetem el magam, szerencsére már nem fáj mindenem tőle, egész jól érzem magam, főleg attól, hogy Jackson ilyen sokat benn volt nálam. Annyira hihetetlen még mindig, hogy itt tartunk, és aggódik értem, és képes benn maradni éjszaka, és valahogy végtelenül boldoggá tesz ez az egész. Még a kórházi benntartózkodás sem tűnik olyan nagyon rémesnek ilyen formán, szóval valahogy mindenképpen meg kell majd hálálnom neki a dolgot. - Háziorvosom azért volt, de a nőgyógyászoktól egy életre elment a kedvem, ez van. – Elvégre ki szereti hallani, hogy csak úgy kiveszik a méhét a beleegyezése nélkül. Konkrétan fogalmam sincs, mi történt igazából velem, de ezekután esélyesen előkotrom a zárójelentésem valahonnan, bár biztosan New Yorkban van anya papírjai között, ő tette el, de ha rá terhelő, akkor meglehetősen biztos vagyok benne, hogy már nyoma sincs, a kórházba meg nem fogok telefonálgatni. Akkor egyszerűbbnek tűnik az, hogyha megkeresek egy itteni orvost, talán megkérem Abit, hogy javasoljon valakit, benne megbízom. - Ez egy remek ötlet. – Éljen a kompromisszumkészség, én aztán nem fogok tovább vitatkozni a dolgon, nem érzem szükségét, és egyébként sem gondolnám, hogy jutnánk egyről a kettőre. Azt meg felesleges boncolgatni, mennyire szarul voltam akkor, mert ő is pont így volt vele, csak neki fizikai behatásai azért nem kifejezetten voltak, én meg eléggé megszívtam, nem mintha bánnám, hogy mindösszesen kemény egy évet menstruáltam az életemben, valahogy ez a része sosem hiányzott. - Ohh. Hát hogyha így van, akkor nincs értelme erőltetni, ez igaz. Erről nem tudtam. Rafinált egy kölyök, az biztos, és egyébként logikus, lévén holt biztos, hogy én nem ragaszkodom a Sharphoz, amennyi szépet és jót kaptam életem során a szüleimtől, azt hiszem, ez nem csoda. – Csóválom meg a fejem, mindenesetre ez igazság szerint tárgytalan, lévén Jackson nem akar házasodni, nekem meg eszemben sincs erőltetni, annyira nekem sem fontos, anélkül is hozzá tartoztam egész életemben gyakorlatilag, hogy közünk lett volna egymáshoz, nem lesz ez máshogy soha. Ha be is fuccsolunk, akkor sem fogok nála jobban szeretni senkit, bármennyire is nyálasan hangozzon ez most, nem véletlen, hogy sosem sikerült túltennem magam rajta. - Azért majd megkérdezem a jövőben szerintem, hogy most mit gondol. – Nincs bajom a nevével, nagyon édes, de mégiscsak hozzánk tartozik, és jobb lenne nem összezavarni a fél világot. - Arról nem is beszélve, mennyi lesz még. – Én olykor úgy érzem, nincs is már szabad bőrfelületem, persze nyilván túlzok, de amikor lekezdett a lábamra kerülni az életfám, elgondolkodtam, miként fogok kinézni pár évtized múlva. Egyébként szeretem, többnek érzem magam általa, mert azt jelképezi, hogy elköteleződtem valami fontos felé. Ez életem egyik, ha nem legjobb és legértékesebb döntése, és soha nem csinálnám vissza. - Nem mintha bármivel jobb lenne a helyzet ettől, de belőlem nem látszott semmi. – Attól még csináltam egy autó motorháztetején, és büszke sem vagyok rá, de a rossz döntésekből bőven kijutott életem azon időszakában, és képmutatás lenne úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi. - Te kérdezted, ennél súlyosabb titkom nincs, és gyakorlatban nem létező dolog, mert apám kimosott belőle, szóval meg sem tudtad volna, hogyha nem árulom el. – Akkoriban még nagyrészt papír alapon folytak a dolgok, minden feljegyzést megsemmisítettek róla, és a két járőr is le lett fizetve, azt meg ugyan ki feltételezné rólam, hogy volt dolgom a rendőrségről? Pont úgy senki, ahogy Jackson sem, nem hiába lepődött meg ennyire. - Megmart egy farkas? Rendes farkas, vagy a mi világunk farkasa? Ha utóbbi, akkor mikor történt? – Ragadom meg talán a hozzánk legközelebb eső témát, de a társkereső oldal és a néptánc is elég vicces, a betört orráról a sztorit ismerem Savától, de ezt azért nem osztom meg vele, csak kellemesen elmerengek azon, ahogy befüvezett anno a drága, egészen újszerű élmény volt. - És a társkereső oldal pont olyan haszontalan, mint amilyennek állítják, vagy találtál rajta értelmes csajt? – Nyilván olyat nem, aki mellett leragadt volna, lévén akkor nem velem lenne, de attól még nagyon is érdekel, mik a tapasztalatai. Azért sután kinyúlok a kezéért, megkísérelve visszaédesgetni magamhoz, mert a fiatalkori baklövéseim okán azért nem szeretnék most bűnhődni, elég szégyenfolt ez a lelkemen anélkül is, hogy elhidegülne esetlegesen.
//Gratuuuuu! *.* És köszi a megtisztelő számot! //
- Ezt úgy mondod, mint ha olyan nagy újdonság lenne. - vontam vállat vidáman, sokat nem változott a helyzet az elmúlt évek során, maximum annyi, hogy nem őt boldogítottam fárasztottam vele. - Szép lett volna, ha azokat is nagy ívben kerülöd. Bár így, gyógyszerészként azért gondolom lehet csalni, és ami olyan, simán kikutyulod magadnak ahelyett, hogy dokival íratnád fel, nem? - vagy annyira durván menne az elszámolás a hozzávalókkal? Nem mint ha ilyen babérokra pályáznék, a kémia valahogy sosem volt az én műfajom, maximum ha következő alkalommal megdézsmálom az itthoni gyógyszerkészleteinket, még kevesebb lelkiismeret-furdalással teszem, mint eddig. - Volt egy sanda gyanúm, hogy csak az én fülemet rágja ilyenek miatt, úgy tűnik, ezek szerint bejött a tipp. Rafináltnak rafinált, logikusnak is logikus, már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor esik le neki, hogy ezzel a stratégiával pont az ellenkezőjét éri el nálam. - mondjuk abban magam sem vagyok biztos, hogy melyik a szerencsésebb, nem veszi a lapot és ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra, vagy átvált fordított pszichológiára és ott lesz végem... - Majd mesélj, hogy mire jutottatok. - igaz, ha a névváltoztatás mellett dönt, az csak eljut hozzám is idővel, lévén, az aláírásom nélkül a kérvényt sem fogadnák el, ha meg megtartja a mostanit... nos, akkor boldogítjuk tovább a tanárait ezzel a neves zűrzavarral, annak is megvan a maga szépsége, hogy ahányan vagyunk, annyi nevünk van. - Neked. Nekem már nem annyira. - jegyeztem meg, a szárnyaimat talán még egyszer, ha úgy hozza a jövő, azon túl meg maximum az öregedéslassító tetoválásom fog bővülni - Mondjuk arra kíváncsi vagyok, nálad hogy oldják majd meg. Legalább a tetoválómesterünknek is lesz benne némi kihívás, gondolom jó unalmas lehet folyton ugyanazokat a mintákat varrni mások bőrére. - nem mint ha nem lennének egészen egyediek is, a gyógyítók és mágusok életfájából például egészen sokfélét ki lehet hozni, de a szárnyakból meg tollakból...? - Nem, tényleg nem jobb tőle. És ugyan már, ilyet mondani egy informátornak. - nyilván van, ami még így is meghaladja a képességünket, nem is kevés, de azért szerencsére számunkra nem csak az írás marad meg, és a szó sem feltétlenül száll el, csak úgy. - Mondjuk... - nyúlok az ágy melletti asztalkán álló vizeskancsó felé, hogy töltsek magamnak egy pohárral, meg Naominak is, ha esetleg kérne - Azt tudtad, hogy néha beszélsz álmodban? Állítólag olyankor egész jól ki lehet faggatni másokat, nem nagyon hazudnak és még csak nem is nagyon emlékeznek rá . - vigyorodtam el, mielőtt belekortyoltam volna a vízbe, kapásból megemlítve egy másik módját, hogyan is kibukhat ilyesmi úgy, hogy nem is tud róla. - A kedves mamusztolvaj barátnéd, még évekkel ezelőtt, amikor az idegein táncoltam. Mondjuk ahhoz képest, hogy múltkor meg kis híján egy dohányzóasztalt vágott hozzám, annyira talán nem is tűnik vészesnek. - az előbbiből emlékeztetőül maradt egy alig látható heg, amit azóta egészen jól takar a tetoválásom, ha meg az utóbbi betalál... hát, lehet, hogy szobatársak is lehetnénk itt a kórházban. - Szerintem pont olyan, kár, hogy a húgom nem így látta, amikor beregisztrált. És jah, fogjuk rá... hogy ennek is volt némi szerepe abban, hogy itt kötöttem ki Alaszkában. - nyilván, ha nem jött volna a Nanooks-os ajánlat, akkor csak emiatt nem költöztem volna ide, vagy ha máshonnan jobb állásajánlatot kapok, valószínűleg amellett döntöttem volna, de hát így alakult. - Hm... Savannah annak számít? - kérdezek rá csendesen, közelebb húzódva a székemmel, hogy kényelmesebben foghassuk egymás kezét. Nem mint ha Savával bármi olyasmi történt volna kettőnk között, de tényleg halvány elképzelésem sem volt arról, hogy New York után ő is pont itt kötött ki.
|| És hacsak olyat nem írnál, akkor részemről ez lenne a záró Az idő már úgy is egész elszaladt azóta, majd beújíthatunk valami frissebbet Imádtam, mint mindig, köszönöm!
- Simán kikutyulom, minden hónapban van egy kvótánk, amit elkölthetünk, szóval belefér, az a mennyiség, amit én magamra elhasználtam, mindenképpen. – Apa is mindig hozta haza, szerintem receptet az életben nem láttunk, én példának okáért sosem váltottam ki. Sőt, kamasz koromban az egyetlen cucc, amit egyedül vettem meg ott, az a terhességi teszt volt. - Nos, szerintem te csak jól jársz, hogyha minél később jut el oda, hogy a fordított pszichológia remekül alkalmazható nálad. – Ami azt illeti, Mayánál is, nyilván ebben az apjára ütött, az én részemről ennél jóval egyszerűbben működöm, és a csak azért is jellemvonás nem a részem. Szeretem, hogyha másoknak örömet hozhatok az életébe, de tény, hogy amit Maya most szeretne, azt nem tudjuk megadni neki, lévén mindketten kellenénk hozzá, de soha semmit nem erőszakolnék Jacksonra. Nem egyszer a helyzetünk, és bármikor dugába dőlhet az egész, nem fogom még elő is segíteni az erőszakoskodással, egyébként sem olyan fontos, hogy ne tudjak nélküle élni. Mindenesetre abban maradhattunk, hogy majd megérdeklődöm Mayánál ezt a névváltoztatás dolgot, de lehet, lepattanok majd ezzel a címszóval, hogy ha összeházasodnánk, mennyivel egyszerűbb lenne. - Ohh, még mindig van rajtam egész sok szabad felület, maximum az öregedéslassítóm majd az oldalamon vándorol le a bokámig, vagy tudom is én. Szerintem az is kellőképpen egyedi lenne. – Ami engem illet, az életfám is határozottan egyedinek tűnik azt illetően, hogy a bokámtól terebélyesedik a combjaim felé, és szépen lehet majd bővíteni. A hátam másról szól, az a múltam, és bár a mindent látó szem oda lett varrva, de ettől függetlenül többnek már nincs hely, és nem is szeretném, hogy nagyon egymásba olvadjanak, azt én a magam részéről nem találom szépnek. - Nos, akkor sok szerencsét, bár szerintem ébren is elmondtam a lényeget, túl sok mindent már nem kell a dologról tudni. – Olyan finomságok nem kerülhetnek terítékre, hogy mondjuk a legjobb gyerekkori barátjával történt volna, mert ilyenről szó sem volt, tök idegen volt a srác, azóta sem láttam, és őszintén szólva nem kifejezetten foglalkoztat egyébként sem a kiléte. Láthatólag nem riaszt meg azzal, hogy kikérdez álmomban, maximum az derülne ki számára, hogy elég sokszor darálom le a szeretlek szót, és ami mondjuk kissé kellemetlenebb lenne, ha megtudná, hogy bánt, amit Connorral tettem, noha ez nem azt jelenti, hogy visszacsinálnám, mert eszembe sem jut, egyszerűen csak túlzottan lelkis teremtés vagyok, és mindent a szívemre veszek. - Egy dohányzóasztalt? Mégis mi okból? – Vonom fel a szemöldököm, és erről eszembe jut, hogy fogalmam sincs róla, Prim tudja-e már, hogy Jackson meg én egy ideje mondhatni együtt vagyunk megint, de csak kiderült már, talán ideje lenne nekem is megkeresnem. Azt meg igyekszem megemészteni, hogy Prim megmarta korábban, még ha nem is szándékosan. Azért, nagyon örülök neki, hogy nem farkas lett belőle. - Nahát, nahát, mik ki nem derülnek. Ezek szerint a billentyűk mögött jobban működött a dolog, mint élőben? – Érdeklődöm meg finoman, már csak azért is, mert valljuk be, a kíváncsiság igencsak a részem, ugyanakkor azért felötlik bennem az is, hogy hála az égnek, amiért nem jött be a társkeresős dolog, máskülönben most nem ülne itt velem, és nem tudnám a kezét szorongatni, ha kell, ha nem. Mindent összevetve azért elmosolyodom, mert örülök annak, amink most van, nagyon is. - Igen, Savannah annak számít. – Elcsendesedem én is, mert akármennyire is hosszú hónapok teltek el azóta, még mindig hajlamos vagyok elkámpicsorodni, ha Sava eszembe jut. Rettenetesen hiányzik, s ha nekem ennyire, képzelem, mit érezhet Jackson.
//Köszönöm szépen a játékot, bocsiii, hogy megint eddig húztam, rettenetes vagyok, tudom. Jöhet a frissebb természetesen! <3333 //
Jolly Joker most pihenget a többi lóval együtt. Szuperül megvan velük, igazán barátságos, semmi baja sincs egyikkel sem. Mind elég jó természet, mázlim van. A lovardával is. Ha egyszer visszatér az a nőstény, meghívom egy kurva nagy italozásra, addig meg a Falkáé a hálám. Ja. A lószagot így is érezni rajtam, mert egész nap ott voltam, kicsikkel, nagyokkal, segítettem tanulgatni vagy gyakorolni. Nem nagyon húztak fel. Egy volt, de az tíz perc után le is lépett. Észrevette magát, szerencsére. A recepción már be se jelentkezem, nem kérdezek, hanem megyek arra, amerre kell. Az elmúlt két napban nem kopogtam be. Csak az emeletre mentem fel és az orvossal beszéltem. Úgy beszéltem vele, hogy ha a szavakból nem fogja fel, mit akarok, a lóvéból majd megérti. Daphnénak a legjobb ellátást akartam, plusz figyelmet. Szóltam, hogy intézzenek neki ezt-azt. Megérdemli. Úgy gondoltam, nekem is kell szellőztetés, az ő fejének főleg, úgyhogy kivártam a soromat. Két egész nap. Most kopogok az ajtón. Tőle akarom hallani, mi volt, ma nem az orvossal dumálok először. A kopogás két határozott, ujjperces ütögetést jelent. Nem ordibálok. Ez egy kórház. Nálam is vannak határok. Hátratett kézzel álldogálok. Nézem a folyosót, a többi kórtermet, hogy járkálnak a nővérek és a látogatók. Meg azok a betegek, akik lábra tudnak állni. Daphnénak több idő kell. Azért vagyok itt, mert törleszteni akarok, ez volt az első gondolatom. Aztán rájöttem, hogy bírom én ezt a beteg nőt. Kérdezősködtem, milyen kórság lehet az övé. Nehéz azt hinni, hogy ez igaz és nem orvosolható az én módszereimmel. Békén fogom hagyni. Amíg nem lesz velem bunkó. Fura egy nőszemély. A hátam mögé tett kezemben virágot szorongatok. Nem fogja elhinni. Se egy kőbalta, se ló, csak kockás ing, alatta fehér póló, nyakamban lógó kereszttel és fekete baseball sapka. Meg a virág. Na, itthon van-e? Remélem, nem most vitték vizsgálatra. Nem szeretnék várakozni. Ezer dolgom van, a kölyköm vár. A lányom eltűnt, hetekig kerestem és sehol sincs. Kibaszottul ideges vagyok, ahogy erre gondolok. Pont, mint amikor beharapták. Az én dolgaim rendeződnek, de Madison helyzete nem stimmel. Nem stimmel, hogy szart se tudok róla. Ha bentről meghallom a hangot, hogy lehet menni, az kizökkent a gondolataimból. Kihúzom magam és egész finoman nyitok be. Széles vigyort villantok, aztán előkapom a virágot és leveszem a sapkát. - Szevasz! Jobban vagy? Gondoltam, benézek, hogy mi a pálya! Kényelmes léptekkel indulok meg felé.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem számítottam igazán látogatóra nagyin és nagynénémen kívül, maximum talán Callumra, de az meg se fordult a fejemben, hogy a fura férfi, akinek a lova megtaposott pont ő akarna benézni hozzám. Kicsit kába voltam a gyógyszereknek köszönhetően, amit kaptam, hiszen fájdalomcsillapító még mindig kellett, mert piszkosul fájt és az orvosok szerint egy hajszálon múlt csak, hogy nem kellett műteni, hanem még így is rendbe jöhet. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert nem szeretnék még sánta is lenni a többi furcsaságom mellé. Reggeli vízit után segítettek kicsit feljebb tornázni a párnámat, így részben ültem már és úgy néztem rövid ideig a tévét, majd amikor meguntam, akkor inkább elvettem az éjjeli szekrényről a könyvemet. Az még is csak hasznosabb és itt legalább nem aggódtam halálra magam, hogy valamit elkapok, mert különszobát kaptam, senki se volt velem és még sterilnek is éreztem, meg rendszeresen jöttek takarítani. Gondolom féltek attól is, hogy esetleg valami pánik rohamot kapok vagy akármi, de igazából fogalmam sincs. Eléggé meglep, amikor valaki kopog az ajtón, sietve rakom a megfelelő oldalak közé a könyvjelzőt, majd be is csukom a könyvet, hogy utána sietve szólaljak meg. - Szabad! – mégis csak fura lenne, ha azt kérdezném meg, hogy ki az, mert hamarosan úgyis kiderül. Szemeim elkerekednek és tágra nyílnak, amikor meglátom Achillest, hiszen sok mindenkire számítottam csak rá nem. Lovak illatát idáig érzem, de aztán sikerül kapcsolnom és nem úgy bámulnom, mint valami idióta meglepettségében. - Szia, nem számítottam vendégre, de örülök, hogy itt vagy. – érezhette, hogy nem hazudok. Ha éppen nem káromkodik, vagy nem csapkod, akkor egészen elviselhető volt és nem volt vele semmi bajom, csak annyi, mint bárki mással, nem nagyon voltam társasági lény eddig. - Már kicsit jobban, de még legalább egy hétig itt kell lennem, utána meg majd eldől, hogy mi lesz. – avattam be, majd pedig az egyik szék felé mutattam, ami az ágyam közelében volt. Mégis csak kényelmesebb lesz neki is, ha leül. – És te? – kérdeztem vissza barátságosan, hiszen arra nem is számítottam, hogy esetleg virágot is hozott, mégis csak kitakarta azt.
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Na, egész normális a hangja. Jövök én, nem úgy, mint a tank, hanem mint egy látogató. Nem rám számított. Figyelem, hogy ez most beszarásos meglepődés vagy olyan vidámabb fajta. Ő se tudja, höhö. Aztán feloldódik. A nyitás szar volt, rálépett a lovam, utána viszont tök rendes voltam. Előtte is, csak jött az a hülye motoros. Ez egy kis finom csaj, tele félelmekkel, szóval számítottam arra, hogy nem örül. De örül. Kacsintok egyet. Jó a kedvem, ha nem arra gondolok, hogy a gyerek sehol sincs. Nem gondolok mindig arra. Beleőrülnék, baszd meg! - Hallom, nem kellett műteni. Fasza, erős a szervezeted. Nem gáz, hogy kivallattam az orvosát. Meg kellett kérdeznem, lehet-e jönni, stb. Leülök és a sapit a szekrényre teszem, a virágot meg a vázába. - Alig akarták megengedni, hogy behozzam. De hát elég jó az érvelőkém. A doki féltette az életét... Egyik karomat a szekrényen támasztom és vigyorgok a nőre. - Jól vagyok, kösz! Egész nap melóztam, jöttek-mentek az emberek a lovardában. Otthon meg vár a kölyköm, akit imádok. Öröm látni, hogy fejlődik. Arról meg nem számolok be, hogy a lányom eltűnt. Nem a hagyományos módszerekkel keressük, úgyhogy inkább kussolok. - Nem unod itt el magad? A család azért szokott jönni, ugye? Mert ha nem, az kurva gáz. A család tartson össze! Rápillantok a könyvre, hogy mit olvas. Én nem sokat olvasok, de elfogadom, ha valaki szeret könyvvel ücsörögni órákon keresztül. Itt mit is lehet csinálni? Tévézni. Na, aztán... - Jól bánnak veled? Nem bunkók a nővérek? És a doki? - kérdezem. Az a dolguk, hogy normálisan viselkedjenek gyógyítás közben. Ha már kenem is őket, pláne nem mindegy.
Kezdőlap
//
Az idő már úgy is egész elszaladt azóta, majd beújíthatunk valami frissebbet 
Imádtam, mint mindig, köszönöm! 
