Az októbert a helyiek szinte teljes egészében a Halloween szellemében szervezték meg az idei évben. Minden hétre jut valami program, s mindenki megtalálhatja a számára kedveset ebben az időszakban, legyen szó csendes megemlékezésről az ősök szellemeivel kapcsolatban, vagy zenés-zajos mulatságról. Kétségtelen, hogy a legtöbb mókával kecsegtető mégis az a jelmezes karnevál, mely idén igencsak sajátos – de kétségtelenül hangulatos – helyszínen kerül megrendezésre: ez pedig a város határában levő kis erdősáv, mely a Vidámparkot öleli körbe. A rendezvény kapcsán természetesen maga a Park is nyitva tart, fényárjával töltve be a sötétedő eget.
Ahol ti éppen álltok, az egy sötétebb, kevésbé kivilágított rész a fék között. Nem sokan merészkednek ide, mert a para-faktor igencsak magas a sejtelmes fel-felvillanó halovány fények és kétes hangok – susmorgás, huhogás, morgás - miatt. A Park zsibongó embertömege és fényei távolinak tűnnek számotokra, pedig alig pár száz méterre vagytok tőlük.
Darren tehet mindenről. Meg persze az, hogy azt hiszem, hogy elég sokkal jövök neki, szóval bármennyire nincs ínyemre ez az egész, bevállaltam. Azt mondta, hogy szeretik szemmel tartani az ilyen rendezvényeket, ahol nagy a tömeg, sok az ember, mert ráadásul pont az évnek ebben az időszakában előszeretettel balhéznak akár a magányosok is. Meg régen a mi falkánk tagjai is - ezt állította. Persze hadakoztam volna, hogy jó, hát nem értem, miért pont tőlem várja, hogy majd megmentem a világot, de inkább csak csendben bólogattam. Azt mondta, nem leszek egyedül, mert elküldi Lucát is, hogyha gond van, ott legyen rögtön. Luca persze hallani sem akart arról, hogy esetleg együtt járőrözzünk, szóval magamra maradtam. Indulás előtt Darren a fejemre nyomott egy virágkoszorút - nem tudom, hogy gúnynak szánta-e vagy egyszerű poénnak -, mert ha már olyan ártatlan vagyok, ez passzol hozzám, és különben is, már-már illetlen dolog egy halloween-bulira jelmez nélkül menni.
Fogalmam sem volt, hogy miként kezdjek neki ennek az egésznek... Fürkésszek, hát jó. Első körben fürkésztem magamnak egy literes kólát, rajzolt tökökkel és szellemekkel díszített papírpohárban, műanyagfedéllel és fekete szívószállal. Nem tudom, hogy miért kell szánt szándékkal bogarat ültetni ilyenkor az emberek fejébe. Mármint, ezzel a sok szellemes-huhogós-hörgős-morgós-véres-zombis -jelmezes izével. Nem elég, hogy konkrétan HALOTTAKAT kell ünnepelni? Hjaj. Miután háromszor körbefürkésztem az egész parkot, úgy határoztam, hogy megállok egy félreeső helyen pihenni, és csendesen megiszogatni az üdítőmet. Nincs túl sok fény, de legalább fák vannak, és itt legalább nincs tömeg. Az ideg egyébként is befészkelte magát a tagjaimba, a hátam folyamatosan borsódzik, de így megszabadulhatok kissé az emberi auráktól, amik ráadásul még roppant fojtogatóan is hatnak egyébként. Egy kicsit kikapcsolok, bambulok és iszogatok, ezért nem nagyon tűnik fel, ha esetleg mindenféle hangok, suhogások törik meg a messzebb morajló zsibongást. Az egyetlen hang, amire felfigyelek, az a zavaró szörcsögés, ami azt jelzi, hogy pillanatokon belül kiürül az üccsim', és már csak a levegőt szívogatom a szívószállal.
A Halloween azon kevés ünnepek közé tartozott, amiktől nem állt égnek minden egyes szőrszálam, a Karácsonyt példának okáért kifejezetten utáltam. Meg a szülinapomat is. Jelen esetben viszont örömmel álltam be az eseményt fotózók népes táborába, értékeltem is a felkérést, mert azt jelezte, hogy kezdek beépülni az emberi köztudatba, ami nekem kifejezetten jól jött. Még a jelmezesditől sem akadtam ki, sőt, egészen élveztem a dolgot, és kerestem valami hozzám illőt, már a jellememhez illőt, mert azt kétlem, hogy a farkasomhoz illene a macskanő jelmez. Azért egy bőrkabátot még muszáj voltam beleilleszteni a szerelésembe, mégpedig egy hosszú darabot, így legalább nem fog belém fagyni a takarmány. Még maszk is volt rajtam, a hajamat meg betűrtem egy fekete paróka alá, valahogy nem illettek a hullámos barna tincseim a bőrszerkóhoz. Az egész cuccban egyébként a magas sarkú csizmát bírtam a legjobban, de ez tőlem nem is olyan meglepő. Már jó pár képet készítettem, jobbnál-jobb jelmezekkel találkoztam, és nincs annyi ujjam, amin meg tudnám számolni, hogy hányszor cicusoztak le. Erre mondjuk fel voltam készülve, úgyhogy annyira nem vágott szíven a dolog, de azért némelyik tahóval szívesen megkóstoltattam volna az öklömet, csak úgy felebaráti szeretetből. Mivel nem voltam épp szívbajos jellem, ezért gondolkodás nélkül merészkedtem azokra a részekre, ahol a frászt akarják hozni az emberekre. Állok én elébe, elképzelhető, hogy meg tudnak annyira lepni, hogy a szívem ki akarjon ugorni a helyéről, de azért nem fogadtam volna a dologra. A susmorgás, huhogás, morgás még bőven nem az a kategória, ami ezt elérné, inkább csak mosolygok rajtuk, de ha valami érdekes, vagy épp kellően rémes ijesztgető elemmel találkozom, akkor azt lefotózom természetesen. Nem sokkal magam előtt meglátok egy pasast, akinek… hümm… virágkoszorú van a fején. Atya ég. Rendes körülmények között csont nélkül melegnek gondolnám, de jelenleg inkább arra gondolnék, hogy van egy kis humora. Franc tudja. Mindenesetre egyik sem akadályoz meg abban, hogy megpróbáljam kizökkenteni a látszólagos bambulásából, ezért lassan mögé lépkedtem, majd természetesen a fülébe duruzsoltam némileg emelt hangon egy csinos kis búút. A reakciótól függetlenül én aztán elkezdtem nevetni, úgy vélem, egy ilyen eseményen nem kell semmit és senkit túl komolyan venni, úgyhogy nem fogok fapofával mászkálni csak mert épp dolgozom is. - Te aztán nem vitted túlzásba ezt a jelmez dolgot. Jegyeztem meg mosolyogva, bár igazából nem érdekelt, nyilván nem elsősorban emiatt érkezett ide, bár azt hiszem, nem is nagyon érdekel, hogy miért, a lényeg ma este a szórakozás.
A Halloween olyan ünnepnek számított az én életemben, amit valahogy mindig is szerettem. Imádtam már gyerekként is, amikor házról-házra járkálva kiabáltuk a már elhíresült mondatot, azaz a „Csokit vagy csalunk!” szavakat. Igaz, hogy nem volt valami nagy a szülővárosom, ettől függetlenül azonban ezt a hagyományt ott is tartottuk, mint mindenhol szokás már hosszú évtizedek óta Amerika-szerte. Jelenleg a házam fényárban úszott, akárcsak karácsonykor fog majd, a teraszomon és az ajtóm környékén pedig szépen kifaragott töklámpások pislákoltak, hiszen meggyújtottam a gyertyákat még az előtt, hogy elindultam volna ide a mulatságra. Amint meghallottam a hírt, hogy lesz egy ilyen kis városi összejövetel, egyből úgy is döntöttem, hogy eljövök. Nem csak úgy nézelődni és figyelni a rendre a bátrabb farkasok miatt, hanem csak úgy is. Olyan ritkán volt alkalom arra, hogy kikapcsolódjak, és most íme, itt volt a remek lehetőség rá. Amúgy is rajongtam azért, ha beöltözhettem, valószínűleg ez visszavezethető volt ama régi vágyamra, hogy színésznő legyek. Most is valaki más bőrébe kellett bújnom, méghozzá nem is akárkiébe. A választásom Alizra esett. Igen, arra az Alizra, aki elveszett Csodaországban. Néha még én is úgy éreztem magam itt Fairbanksben, mintha Csodaországban járnék, úgyhogy teljesen találó volt ez a jelmez. Mivel az évnek ebben a szakaszában már igencsak hideg volt esténként, így a ruhámhoz illő kabátban feszítettem, fehér harisnyából pedig kifejezetten vastagot választottam, hogy ne fázzak meg még véletlenül se. Ugyan fegyvert először nem akartam magammal hozni, de sohasem lehet tudni, hogy mikor veszi hasznát az ember, nem? Főleg, hogy civil ruhás rendőrként is jelen voltam egyúttal, a jelvény pedig szintén az egyik zsebemben pihent. Miközben szépen lassan végigsétáltam a helyszíneket, amit jelenleg mindenféle dolog töltött be és emberek sétálgattak fel-alá jelmezekben, úgy döntöttem, hogy körülnézek a külsőbb területeken. Az izgalmas dolgok mindig ott szoktak történni, ahol sötét van, főleg az ilyen események alkalmával. Oké, azért egy csókolózó fiatal párt még nem küldenék el a fenébe, de ha másról van szó, akkor már egészen nyugodt szívvel. Alkalmas hely volt ez egyaránt a randalírozó farkasoknak, és a szerencsét próbáló bűnözőknek is, akik a tömegben könnyedén belenyúlhattak egy-két zsebbe, amíg a tulajdonosa bámészkodott a forgatagban. Miután elhagytam az emberek áradatát és jóval hűvösebb, valamint csendesebb is lett a környék körülöttem, megláttam két alakot, akik nekem valahogy cseppet sem illettek össze. Első pillanatban felvontam a szemöldökömet, végül úgy döntöttem, hogy biztos, ami biztos alapon odacsapódok hozzájuk néhány percre, már csak azért is, mert egyébként egyedül voltam, azt pedig nagyon nem szeretem. Úgy volt ugyan, hogy majd összefutok Abigaillel, de még sehol sem láttam, telefonálgatni meg nem kezdtem most, mert a hangzavarban úgysem hallana egyikünk sem túl sokat. - Helló! – szólaltam meg nagy vidáman, nem messze tőlük. – Bocs, de nem láttatok errefelé kószálni egy Robin Hoodot? – kérdeztem mosolyogva, két kezemet belesüllyesztve a kabátom zsebébe. Nem voltam biztos benne teljesen, hogy farkasokba sikerült belebotlani, de erős volt a gyanúm. Mondjuk úgy, hogy egyfajta megérzés. A biztonság kedvéért pedig bevetettem a jó öreg leplezést. A múltkori kis farkas vadászat óta már úgyis sikerült meditálnom eleget ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel használhassam most, hiszen a gyenge kis próbálkozásom a barátkozás terén lehet, hogy elég egyértelmű lenne az aurámmal együtt. Jó, azért elég hihető volt itt a sok beöltözött ember között, de sosem lehet tudni, hogy milyen emberekbe sikerült belefutnom.
Mi a faszom már ez megint? Pattantak ki a szemeim, ahogy egyszer csak belecsöppentem ebbe a kicseszett kavalkádba. Fények, zene, trappoló talpak zaja vert istentelen dorbézolást a dobhártyámba. Na... most már legalább értem miért utálom ezt a sok modern szarságot! Óriáskerék... beszarok... Fanyar pofával igyekeztem kikecmeregni a tömegből, ahogy a képemre felmászó unott, komor vonások kezdtek kibontakozni. A kezeim belemartak a farmerom zsebébe, és még a kapucnimat is jótékonyan az arcomba rángattam. Kell a fasznak ez a sok hülye láma!
Szóval, morgósan, szem forgatva vállaltam le pár idétlen jelmezben ugráló, önmagának kurvára örömködő barmot, ahogy végre távolodni kezdtem a zsivajtól. Persze, útközben a kezembe nyomtak valami töklámpásra emlékeztető, boszorkányokkal megspékelt poharat, benne - bele se merek gondolni mi végett - zöld lötty imbolygott. Hát ez totál hányinger... Mértem fel az ujjaim között csúszkáló cuccot - mert másnak nem igazán tudnám nevezni - majd néhány (jó pár) lépést követően végül izomból a jobbomra locsoltam az egészet. Büdös is volt, nyákos is, és elegem is volt, ééés sorolhatnám...!
Persze... az hogy figyeljek, na az már nulla! Kurva-nulla... Ugyanis, mondanom sem kell, hogy Murphy megint jókedvében talált, hiszen sikerült az egész nyálas zöld hányást valami srác nyakába költöztetnem. Meg is torpantam. Hogy minek azt nem tudom... mert túlnyomóan nem érdekelt a történet, mégis felé fordultam. Csak ekkor kezdtem el érzékelni a többieket is, meg azt a fránya kutya szagot is, ami felőlük áradt. - Bocs... - köptem csak úgy oda a szavakat, miközben a szemem ide-oda járt, az agyam pedig próbálta feldolgozni azt a megannyi információt, szagot és minden lószar egyvelegét ami orrba csapott. De csodás... Egy farkas... két farkas... meg egy... Óhogybaszdmármeghovakerültem! - Jah. Igen, igen... a másik csaj meg őrző. Halok meg... - Fura fétiseid vannak... - pillantottam a jelmezbe bújt szöszkére, halovány fintort futtatva a képemre. Robin Hood... Jó hogy nem izomból Batmant keresi... Sóhajtottam egyet, kicsit talán feszengve; elvégre az előbb zúdítottam a srác nyakába kábé fél lityó zöld nyákot...
A levegő szinte megfagy a kis társaság körül. Gyanúsan hirtelen hűl le és szalad be a jelmezek, de még a legvastagabb kabát résein át is. Nem, ez biztosan nem normális. A tapasztaltabb farkasok, őrzők talán tudhatják is, miért.
Colin farkasa izgágán kezd el viselkedni. Futna, rohanna, menne minden felé egyszerre akár... mert minden olyan fényes és érdekes ott a távolban, itt meg sötét és különben is, minek ácsorogni? Mintha önálló életre kelne a teste, úgy indul meg a vaksötétben, megkerülve a Jamie-Emma párost. Kajaillat szökik az orrába. Sült gesztenye, sütemény... meg valami másé is. Valami fura aroma, nem tudná megnevezni.
Szörcs-szörcs. Az üdítőmnek annyi, de erre is csak néhány pillanat múlva sikerül rádöbbennem, amikor kissé csalódottan ugyan, de elkezdem rázogatni a hatalmas papírpoharat, és egyedül csak a szívószál koppan neki a szélének. Felsóhajtok. Semmi kedvem sincs ahhoz, hogy újra kiálljak érte egy tíz méteres sort. Persze talán megtehetném, hogy tolakszom, de az nem le... - JÉZUSOM! Úgy rezzenek össze, és szökkenek fel halál sápadtan a csinos kis búra, hogy még a farkasom is egy apró gombóccá zsugorodik össze bennem. Jézusom... Nagyokat pislogva fordulok hátra, a nő, az az egyértelműen farkas illatú nő (akit nem tudom, hogy nem vettem eddig észre) ráadásul még túlságosan is ijesztő volt abban a maszkban, amit viselt. Én egy pillanatra komolyan azt gondolom, hogy eljött értem a csúf halál, esetleg egy ősi szellem jelent meg, hogy a képembe röhögjön, de a maszkkal szembesülve még így is egészen tempósan hátrálok el tőle néhány lépést. Beletelik vagy egy percbe, amíg a légzésem lenyugszik, és fel tudom dolgozni a hozzám intézett megjegyzést, a nevetést és a mosolyt. - Há...Hát, ami azt illeti, szerintem te viszont... igen. Túlzásba vitted. Mutogatok felé az üres poharat szorongatva, végig a bőrkabáton, a parókán, a maszkon és a magassarkún. A tekintetem csak futólag időztetem rajta, mert bár mostanság elég sokat fejlődtem önbecsülésileg, egy ilyen dolog után örülök, hogy nem estem össze ájultan. Úgyhogy jobbára a magassarkújára bambulok, ami túlságosan is emlékeztet Anyám kedvenc darabjainak egyikére. - Ömm, sajnos nem. - csóválom meg a fejem a vidáman köszöntő szőke nő felé, aki legalább nem hozta egyből rám a frászt - Én... én éppen a Halál elnyomott kishúgával futottam össze. Azért egy egészen aprón elmosolyodom és az eddig sápadtságom kissé megtöri egy-egy aprócska pír az orcáimon. Szóval egészen jó. Már éppen kezdenék feloldódni, vagyis, hát... Megszokni, hogy vannak körülöttem olyanok, akikkel kommunikálni kell (ha már elvileg ezért vagyok itt és nem azért, hogy felnőtt méretű pelenkákat teszteljek). - Nem, igazából fogalmam sincs, hogy minek öl... Hirtelen valami hideg, nyálkás, zöld színű trutyi önti el a nyakamat és az egész felsőruházatom, meg kissé az arcom oldalát is. A hidegség újra megijeszt, ettől függetlenül mást nem teszek, csak lehunyom a szemem és nagyokat lélegezve mantrázom, hogy ez nem történhet meg. Elhangzik egy mély bocsánatkérés, és amíg én zöld trutyiban úszom, addig a farkasom egy újabb farkasra ismer az érkező férfiben, és határozottan kezdem magam feszélyezve érezni. - Semmi... baj. Motyogom, mert hát valószínűleg pont nem érdekli, hogy mit magyarázok, de azért mondjuk nagyon hálás lennék, ha valaki megszánna, és legalább egy zsepit a kezembe nyomna. Kérni nem fogok, ahhoz nincs se pofám, se merszem, inkább csak csendben és feltűnésmentesen igyekszem megsemmisülni.
Ráadásul hideg van. Összeráncolom a szemöldökömet, mert ez valahogy mégsem az az alaszkai hideg, amit egész életemben elviseltem. Ez a csontjaimba mar, az egyébként is nyúl farkasomat szűkölésre késztetve lepi el az egész környéket. Nagyot nyelek, főleg akkor, amikor az a hím, aki leöntött, szinte transzba esve megindul felénk. Oké, kész, ennyi volt, nekem végem... De nem. Egész egyszerűen csak kikerül. - Ez mégis mi a... hmm? Tárom szét a karjaimat a lányok felé, ha még egyáltalán a közelemben maradtak.
Meglehetősen szórakoztató, ahogy megriad a hím az ijesztgetésemre, igen, innen már egyértelműen lesír, hogy farkas az illető, bár ez engem semmiben sem akadályoz, legyen akármilyen erős is esetleg. A pofám attól úgysem lesz kisebb. Mindenesetre a nagy riadalomból nem az jön le, hogy egy hú de domináns férfiállattal lenne dolgom, úgyhogy fölösleges is foglalkozni a témával. - Hümm, nem is tudtam, hogy ennyire ijesztőre sikeredett. Nem mintha ezt amúgy bánnám, elvégre egészen jót mulatok rajta, meg hát, annyira rá akarják hozni itt a frászt az erre járókra… így legalább nem lógok ki a sorból. - Nem kell ám betojni, nem harapok. Kacsintottam vidáman, majd a hozzánk érő szöszire pillantottam, akiről első körben az jutott eszembe, hogy milyen kis édes. A jelmeze meg… hát, remélem nem fagy be a hátsója csórikámnak, én ilyesmit még farkasként sem mertem bevállalni. - Asszem nyávognom is kell, hogy egyértelmű legyen a jelmezem. Vigyorodom el, a Halál elnyomott kihúga is elég hangzatos, de azért na… elég egyértelműen macskafülekben végződik a maszkom, de tutira csak túl sötét van. Sebaj. - Ja, és én sem láttam Robin Hoodot. Vontam vállat, viszont a pajzsomat felhúztam annak rendje és módja szerint, no, nem Amanda miatt, tekintettel arra, hogy szimpla embernek nézem, de ennek a kis virágkoszorús ijedt kismadárnak nagyon nem volt ismerős az illata, és nem akartam fűnek-fának elregélni, kicsoda, micsoda vagyok, s milyen erős. Aztán ráadásként érkezett még egy farkas, mire kissé felvontam a szemöldököm, a következő reakcióm viszont már megint egy adag nevetés volt, hiába, legszebb öröm a káröröm, mint azt tudjuk. Az tuti, hogy csórikámnak nem ez lesz élete legjobb napja. Hála a magasságosnak, hogy az a lötty nem az én nyakamba landolt, elég tré lenne, ahogy becsorog a bőrcucc alá. Brrr. Jobb nem elképzelni. - Na igen, Robin Hood és Alice nem épp szokványos párosítás. A következő pillanatban viszont már valahogy elszállt minden poénkodással kapcsolatos hajlandóságom, mert úgy éreztem, hogy megfagyok, gyanúsan fura és kellemetlen volt, ötletem azonban nem igazán akadt, hogy mi lehet az oka. Történt már velem valami egészen fura itt Fairbanksben, mióta idekeveredtem, de nagyon reméltem, hogy nem lesz belőlem megint valami nyálcsorgató, magáról nem tudó veszett dög… A szőke hím meg ellépked mellettünk, mintha már ott sem lennénk a számára. Elhúzom a szám, mert bizony, itt valami nagyon nem kerek. Érzem, ahogy a farkasom hegyezi a fülét, szaglászik, keresi a forrást, ami ennyire vonzza a hímet. Nem a kíváncsiság hajtja, inkább valamiféle veszélyforrásra gyanakszik, mert hát, nem úgy tűnik, hogy Colin éppen tudatánál lenne. - Nem tudom. Vonok vállat, mintha nem nagyon érdekelne a dolog, de azért magamban egyre biztosabb vagyok benne, hogy jobb lenne utána menni. A francért vagyok képtelen nem beleütni az orrom mindenbe???
Furcsa kis társaság verbuválódott össze hirtelen, amikor a negyedik ember is csatlakozott hozzánk. Én igazából csak kíváncsiskodtam itt, arról már fogalmam sem volt, hogy őt vajon mi hozhatta éppen a mi kis csoportunkhoz. Nem mintha nekem bajom lett volna a fura helyzetekkel, de azért a szőke herceg felbukkanása eléggé feltűnőre sikeredett. Úgy látszik, hogy nagyon jól értett a látványos belépőkhöz, habár én nem borítottam volna le senkit, hacsak nem botlok meg, vagy valami ilyesmi. Igen, az aztán tényleg könnyedén kitelt volna tőlem, de szerencsére ez most nem következett be. Mondjuk a fiatal srác, akinek virágkoszorú virított a fején, amúgy sem tűnt valami veszélyesnek, és a nő sem, a fényképezővel. Egyelőre. Ez a negyedik azonban gyanút ébresztett bennem, némi óvatosságra intett. - Hm… - néztem vissza, mivel korábban nem volt időm reagálni a srác válaszára. – Szerintem egyébként macskanőnek öltözött – állapítottam meg, mikor végigfuttattam a pillantásomat rajta. – Köszi azért – villantottam egy újabb mosolyt feléjük, mert ugye többet nem tehettem. Most már csak azt kellett kitalálnom, hogy miként maradhatnék a társaságukban, hiszen az ürügyet már felhasználtam, ami egyáltalán nem volt ugyan frappáns vagy ötletes, de bevált. Nem néztek teljesen hülyének, mondjuk ebben a környezetben nem is volt valószínű. Bárki öltözhetett Robin Hoodnak, kitudja… - Egyébként, Szőke herceg – fordultam a másik férfi felé -, csak egy ismerősöm, és azért keresem. Nem akarok tőle semmit sem. Vagy talán Amerika kapitány jobban illene hozzám? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian, és ha már hozzá beszéltem, hát őt is jól megnéztem magamnak, mert miért is ne. Nem volt beöltözve, pedig kíváncsi lettem volna, hogyha így tesz, akkor milyen jelmezt választott volna magának. Azért az ilyesmi elmond egy keveset az illetőről, vagy legalábbis a fantáziájáról és az esetleges kedvenc mesehőséről egészen biztosan. Míg ezen elmélkedtem magamban, addig valami hűs fuvallat simított végig az arcomon, megborzolva kicsit az elől lévő rövid tincseket. Bekúszott még a kabátom alá is, mire fázósan megborzongtam és elkezdtem kicsit dörzsölgetni a karomat, hátha attól jobb lesz. Tanácstalanul néztem körül, hogy honnan jött ez így hirtelen, de ezek szerint nem képzelődtem, mert a virágos fiú is érzékelte, sőt, még szóvá is tette a dolgot. - Ööö… - dünnyögtem, amikor a szöszke kis híján feldöntött, miközben elgázolt mellettem. – Hé! – szóltam utána kissé felháborodottan, és egy pillanatra még arról is elfelejtkeztem, hogy milyen hideg volt az előbb, és ezt mennyire furcsának találtam. – Ti is láttátok, hogy milyen arcot vágott? – mondtam ki hangosan is a gondolatomat, mikor már csak az elsétáló férfi hátát láttam. – Csak én érzem úgy, hogy jobb lenne utána menni? – ráncoltam a homlokomat kissé aggodalmasan, mert egyáltalán nem tetszett az, amit láttam. Mint akit teljesen transzba esett, egy tapasztaltabb farkast pedig így emberekre szabadítani nem biztos, hogy bölcs döntés volna.
Szőke herceg... hajam ledobom. Az itteniek iszonyatosan érdekesek, meg kell hagyni. Mindenesetre csak egy vicsorgós vigyorfélét engedtem el, majd már indultam is volna tovább, nem foglalkozva vele, hogy az imént, éppenséggel telibe locsoltam az egyiküket. És léptem is, ám hirtelen minden olyan más lett, mintha megzavarodtam volna. A bőrömet átjárta a borzongató hideg, bebújt a dzsekim, a felsőm alá, fagyos ujjaival kísértette meg az elmémet. A tekintetem átszellemült, az agyamból totál törlődött az ép gondolkodás legapróbb foszlánya is. Mintha lekapcsolták volna a villanyt... És már nem először, csesszék meg!
Ezzel együtt pedig a farkasom is életre kelt, szoros láncait rázta, csattogtatta, mint aki megbolondult. Szinte éreztem, ahogy izomból ki kívánna törni a mellkasomon át, ki a vak világba. Megőrült... Végül az arcom merevvé, a tekintetem szúróssá, sötétté vált, ahogy a testem egyenesbe vágva magát és indított meg előre felé. Úgy éreztem, se élő, se holt nem volna képes megállítani. Először a két farkas felé lendültek a lábaim, mintha helyből kívánnám őket cafatokra szedni. Trappoló határozott léptekkel haladtam, mígnem az utolsó pillanatban kikerültem őket. Noha a vállammal sikeresen beleütköztem valamelyik jómadárba. Fogalmam sincs melyikbe, nem láttam, nem érzékeltem, csak hajtott valami ismeretlen... megfoghatatlan. Illatok, érzések szöktek belém, csavarták az ingerületeimet, ahogy fátyolos íriszekkel vettem célba eleinte a gesztenye illatot árasztó kiskocsit. Eleinte... hiszen röpke légvétel alatt csapódott az orromba valami különös, behatárolhatatlan illat, aminek sem én, sem a bestia nem tudott ellenállni... Főleg ő nem, merthogy én rohadtul nem voltam képben... Úgy viselkedett bennem a homokbarna dög, mintha most élné az újkori gyerekkorát. Viháncolt, ment a saját feje után, az én testemet rángatva magával! Egyszerűen képtelen voltam féken tartani...
A hűvös időjárás bár mérséklődni látszik, mégsem szűnik meg. Egyszerűen csak akklimatizálódik a szervezetetek hozzá. Míg Colint valami megmagyarázhatatlan érzés hajtja egyre azt zakatolva, hogy "megkeresni, végére járni..." addig Jamie farkasa újabb idegent érzékel maga körül. Ám ő a legkevésbé sem tűnik idegennek. Szinte már szimpatikusak az energiák, melyek testet is öltenek egy fiatal szürke farkas képében. Az fülét hegyezve, farkával kissé aggódóan-idegesen ide-oda legyezve áll a srác mellett - csak Jamie látja - és Colint figyeli. ~ Jajj ne, már megint kezdi... ~ hallatszik hangja Jamie fejében.
Macskanő... Életemben nem jöttem volna rá, bár TV-m sincs, nem tudom, hogy mit csodálkozom azon, hogy már megint beégtem... Nem baj, egy újabb alap arra, hogy rákvörös képpel kémleljem a földet a többiek arca helyett.
Végső soron az a trutyis srác lelép, és hála az égnek azért, hogy lelép! Legalább is úgy tűnik, hogy lelép... A lányok sem tudják, hogy mi üthetett belé, de azt hiszem, hogy engem ez már nem is igazán érdekel. Csak szeretnék hazamenni, lemosni magamról a nyálkát, ha már a szégyent képtelenség. - Nos, akkor sok sikert! - szólok hozzá a szőke lányhoz, bár rá még továbbra sem nézek - Szerintem nekem már most kijutott vagy tíz évnyi halloween-para, szóval most lelépek... Szi... Viszlát. Intek egyet zavartan és sarkon fordulok, hogy minél hamarabb elpucolhassak a környékről. Talán a távozás okozta megnyugvás miatt kezdem azt érezni, hogy minden olyan békés és barátságos, hogy már most ott serceg a bőrömön a kandalló forróságának a tüze, de... Tévedtem. Egy fiatal, szürke farkasba botlok bele szinte szó szerint, ám amikor még meg is szólal a fejemben, reflexből tántorodom hátra. Megbotlok, és fenékre vágódom az avarban (ami fantasztikusan beletapad a trutyis ruhámba) és a lányok lábai előtt fékezek le, miután ügyetlenkedő, ijedt, kapálózó rákjárásban elhátrálok a farkastól. - Mi-mi-mit kezd? Ki kezdi? Ki a fene vagy te és miért hozod rám a szívgörcsöt te is?! Nem mehetnék egyszerűek csak haza? Nyüszítek a farkasforma felé, meg sem fordul a fejemben, hogy csak én látom őt. Azt hiszem, hogy meg kell majd keresnem Lucát, mert nem merek majd egyedül hazamenni. Idegesen pislogok hol a farkasra, hol felfelé a lányokra, és csak akkor kelek fel a földről, ha egészen biztos vagyok abban, hogy nem fog senki rám támadni.
//Sry a csúszásért, én azt hittem, mentek tovább nélkülem :/ //
- Huhh, legalább egy nőben nem kell csalódnom. Kacsintok Alízra, legalább ő rájött, minek is akartam öltözni. Egészen kár, hogy a csajokkal általában nem jövök ki, bár nem is a haverkodás a célom, sőt, igazság szerint, nem is akarok itt időzni túl sokáig, csak murisnak tűnt a frászt hozni a virágkoronás kiscsávóra, ami meg is történt. A dolgot még a szőke pasas meg is spékelte egy kis zöld trutyival, és szent meggyőződésem, hogy ez volt a buli csúcspontja. Akkor mehetek is haza. Azaz, mehetnék, ha nem kezdene a szöszi ilyen furcsán viselkedni, én pedig nem lennék olyan kíváncsi. - Nem, engem is érdekel, mi lelte. Hmm… úgy tűnik, őt nem. Pislogok Jamie után, és a nemek aránya nekem már egészen elviselhetetlen, de amíg nem kezd el Alíz nyavalyogni, addig nem lesz vele problémám. Előbbi után azért intek, mert totálisan bunkónak mégsem kéne lennem. - Hát, szia! A farkasom nyugtalanul fészkelődött, valószínűleg amiatt, amit Colin felől észleltünk, az ő farkasa is meglehetősen ideges volt. Finoman fogalmazva. - Na jó, nézzük meg, mi a frász van vele, bár, nem látok semmi furát, csak ő viselkedik különösen. Mondjuk, nem ismerjük, lehet, hogy szimplán őrült. Vontam meg a vállam, aztán utánuk indultam, mert mindkét pasi ugyanarra távozott, bár még láttam őket, de a felőlük észlelhető érzések jobban érdekeltek, mint bármi, amit a szemem láthat. Egészen addig, míg Jamie a lábaink előtt nem torpan meg, én meg jobb híján csak vigyorogva nézek le rá. - Nem tudom, láttam-e már életembe ilyen beszari nyuszi alakot… A mai kedvességadagomat már előttem, de azért tovább mosolygok, mert bár komolyan gondoltam a dolgot, de nem akarok senki lelkébe nagyon belemászni. Mondjuk, biztos tudja magáról a hím, hogy nem épp a bátorsága az első, amit megtapasztalhat belőle a környezete. - Te is meghibbantál? Kihez beszélsz egyáltalán? Először tanácstalanul nézek Amanda felé, mert én nem látok semmi érdekeset, és hátha ő igen, majd vissza Jamiere, hátha el tudja magyarázni, miről is beszél, jobban mondva, kihez. Közben azért felé nyújtom a kezem, mert kezdem úgy érezni, hogy itt valami nagyon nem kerek, és valaki, aki a földön fetreng, elég könnyű préda bárkinek, pláne, ha láthatatlan. Legalábbis számomra. Őrület… komolyan, már megint valami misztikus szarságba sikerült csöppennem? - Gyere, kelj fel, és próbáld meg elmagyarázni, miről beszélsz.
Elég fura volt az egész helyzet, és igazából fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi ütött a szöszke hercegbe. Azt meg pláne nem tudtam, hogy a fiatalabb srácot mégis mivel sikerült ennyire megrémítenünk. Szerintem én egyáltalán nem vagyok egy ijesztő figura, legalábbis eddig még senki nem vádolt ilyesmivel. Egy kicsit még rosszul is esett, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyesmi a viselkedése alapján, de ezt inkább most félre is tettem. Legalább a Macskanőnek öltözött hölgyemény közlékenyebb volt velem, és ez jelentette talán az egyetlen pozitívumot. Egy mosollyal meg is ajándékoztam, ami egyből eltűnt az arcomról, mikor a leöntött fiú elköszönt tőlünk. Egy értetlen pillantást vetettem felé, de többet nem tudtam tenni most én sem. - Nem éreztem még úgy soha, hogy ijesztő lennék. Főleg, hogy a jelmezem sem nevezhető annak – mondtam a nőnek, miután mind a ketten búcsút intettünk az igencsak menekülő srácnak. Még mindig nem értem fel ésszel, hogy mi lelhette szerencsétlent. – Igen, lehet, hogy igazad van – bólintottam arra, hogy az őrület lehetősége is bőven fennállhatott a jelenlegi helyzetben. – De akkor is nyugodtabban aludnék, ha nem hagynánk csak így kóricálni errefelé – a homlokom ráncba szaladt a következő jelenet láttán, amikor is az előbb még távozni készülő fiú előttünk került közelebbi kapcsolatba a földdel és elkezdett magában beszélni. Ez az este egyre furcsábban kezdett alakulni, én mondom! És egyáltalán nem tetszett, ha már itt tartunk. Emma tanácstalan pillantása láttán én is csak a vállaimat tudtam megvonni, de egyéb reakcióval nem segíthettem ki őt. Én sem tudtam, hogy mi üthetett belé, amikor az előbb még arra készült, hogy elmenjen, erre most úgy viselkedett, mint akinél hirtelen valami történt. Biztosan így is volt egyébként, a kérdés már csak az maradt, hogy mégis mi okozta ezt? Nem volt jó az előérzetem, annyi szent! - Jól vagy? – guggoltam le aggodalmas arccal, egyenesen a fenékre huppant fiú mellé. – Segítsek felállni, vagy kérsz egy kis innivalót? – sajnálom, ha ezzel még inkább megrémítem, de ilyen gondoskodó szoktam lenni sokszor, ha megsajnálok valakit. Az, hogy esetleg őt mindez sértette, engem abszolút nem érdekelt, mert azt szerettem volna, ha összeszedi magát. A Macskanő láthatóan így sem kezelte valami jól a hasonló szituációkat, már ami az empátiát illeti. Nem is vártam el tőle, de én akkor már szívesen nyújtottam volna segítő kezet. Oké, az előbbi gondolatomat egy kicsit módosítottam, hiszen idő közben a hölgyemény felé nyújtotta a kezét, hogy felsegíthesse, de az innivaló ajánlata részemről még mindig állt. - Az pedig engem is nagyon érdekelne, hogy mi lelt… meg őt mi lelte… - böktem fejemmel az immár alig látható szőke férfi után. Valami nagyon nem volt itt rendben, és ez elkezdett kísértetiesen emlékeztetni a múltkori Vörös Holdra. Nem volt nagy buli, szegény Abbienek volt egy csomó munkája, erre emlékeztem.
Colin továbbra is lépdel a sátoros sokaság felé, a szürke kis fiatal farkas pedig egyre idegesebben tekintget hol felé, hol pedig Jamie-re. ~ Oopsz, bocsánat! Timmy vagyok... az az ökör meg a bátyám. Állandóan a saját feje után megy. ~ Pillant el Colin felé, aki még éppen nyomon követhető tekintettel, hanem ahogy visszafordulna Jamie felé, önkéntelenül hátrál a farkas is pár lépést a sráctól. ~ Ehm...a barátnőid mindig ilyenek? ~ Firtatja tisztes távolságban a csajoktól, mert Emma majdnem keresztülsétált rajta az imént, az pedig még szellem-testtel sem épp a legvidámabb dolog, ami megeshet a farkassal. ~ Mi lelte, mi lelte... tuti megint valami nagy dobásra készül, ha már megszállta azt a szerencsétlen farkast. Segítened kell megállítani! ~ Vakkan Jamie felé Mandy szavaira a fiatal farkas.
Mindeközben Mandy-n eluralkodik egyfajta sejtelmes félelem-érzet. Mintha figyelné valaki... pedig, ahogy körbe tekint, nem lát senkit. És mégis újra és újra nem hagyja nyugodni az érzés.
A szőke hajú nő segítő kezébe kapaszkodva rángatom el magam, de úgy, mintha ez lenne az utolsó esélyem az életben maradásra. Leporolom a fenekemet, a többi nem nagyon izgat. Azok a hülye falevelek beleragadtak a zöld trutyiba, amit a másik farkas rám öntött, szóval nem is akkora gond, hogy nem öltöztem be semminek, máris úgy nézek ki, mint valami mocsári szörny egy rajzfilmben. - Persze, persze, jól vagyok, marha jól... - magyarázkodom, aztán értetlenkedek egy sort - Se... Senkihez, csak, én, a... azt hiszem, hogy képzelődtem. Nem magyarázhatom el, hogy egy farkassal beszélgettem. Azzal a farkassal, aki itt áll mellettünk. Akit nekik is látni kellene. De mivel csak a macskanős lányról tudom, hogy beavatott, így megpróbálok neki gondolatban üzenni. ~ Nem látod?! Van itt egy farkas, és... Várj! ~ Hallgatok el hirtelen, mert meghallom, hogy miket mondd nekem közben a farkas. ~ A neve Timmy. És az a szőke meg a bátyja... és azt mondja, hogy... Valami nagy dobásra készül, és meg kellene állítani. ~ Én. Majd pont én fogok megállítani egy ilyen tankot... Ha összegyúrnának a macskanővel, akkor se lenne esélyünk még a lábát se eltörni. ~ És mondd csak, Timmy... - üzenek már a farkasnak - ~Mégis hogy? Egy mozdulattal eltöri a gerincemet a kedves... bátyád.
- De biztos? Szólj, ha segíthetek bármiben. Remélem, nem ütötted meg magad nagyon. Pislogok Jamiere, aki időközben sikeresen két lábra állt megint, majd amikor azt mondja, hogy szerinte képzelődött, némileg döbbentem figyelem. Valamiért annyira már nem szeretnék a közelében lenni, de persze, segíteni igen, csak lehetőleg minél távolabbról. Vagy valami ilyesmi. Nem is értem. ~Nem, nem látom. Merre kellene keresnem?~ Abszolút nem nézem hülyének, valahogy nem olyan elképzelhetetlen számomra, hogy olyat lát, amit én nem. Elvégre, a Vörös Hold alkalmával betekintést nyertem már számomra megfejthetetlen dolgokba, szóval nem éreztem lehetetlennek, amit hallok. ~A szőke a bátyja?~ Kérdezek vissza, és kissé értetlenül nézek Colin után, mert ez így azért nekem még nem kerek. Ha szellem lenne ez a Timmy, én is látnám nem? Hogy lehet az, hogy csak Jamie látja? Vagy ez valami hímsoviniszta szellem? Fura… na mindegy, ezt nem most fogom megfejteni úgy érzem. ~Hát, ha meg kellene állítani, akkor állítsuk meg. Segítenünk kellene ennek a Timmynek.~ Küldöm még a hím felé, majd Amandára pillantok, aztán hangosan is elkezdek szervezkedni, mert hát, ne maradjon már ki semmiből szegény csak azért, mert nem vérfarkas. Meg aztán, úgy tűnt, ő is segíteni akar. - Szerintem menjünk utána, és nézzük meg, mit akar csinálni. Na, mit szólsz? Jössz? Kérdem mosolyogva a nőt, majd ismét Jamiere nézek, nyilván ő sem maradhat ki a buliból, ha már ő az egyetlen, aki látja ezt a Timmyt. - Azt hiszem, szükségünk lesz a te segítségedre is, úgyhogy… jönnél? Invitálom meg a „mókára”, de azért igyekszem nem úgy előadnom magam, hogy nincs más választása, mert szerintem azt nem viselné túl jól. Mondjuk, ha nem pont ő látná ezt a Timmy nevű farkast, akkor nem ragaszkodnék a társaságához. Olyan érzésem van, mintha valami rég eltemetett emlékem kívánkozna felszínre miatta, de jobbnak látom nem kapargatni a dolog felszínét. Mindenesetre akár jönnek velem a többiek, akár nem, én elindulok a szőkeség után.
Azért örültem neki, hogy a srác elfogadta a felajánlott kezemet, mert legalább segíthettem rajta egy kicsit. Én mindig szerettem másoknak segítő kezet nyújtani, ezúttal pedig szó szerint is sikerült ezt kiviteleznem. Azért attól függetlenül, hogy már nem a földön csücsült, még mindig aggodalmasan pislogtam a farkas felé, hiszen nagyon furcsán viselkedett. A néhány másodpercnyi beálló csendből pedig azt is sikerült kikövetkeztetnem, hogy ők beszéltek valami olyanról, amiről nem akarták, hogy én tudjak. Látszólag ebből nem vettem észre semmit, de elég régóta mozgok ezekben a körökben ahhoz, hogy feltűnjön az ilyesmi. Jobban belegondolva az is a dolgom, hogy észrevegyek minden kis apróságot. Közben, amíg ezen gondolkoztam, furcsa érzés kezdett hatalmába keríteni. Általában nem könnyű rám hozni a frászt a hasonló esetekben, de most valamiért borsódzott a hátam. Utáltam azt az érzést, amikor olyan volt, mintha figyelne valaki. Márpedig most magamon éreztem egy szempárt, a problémát csak az okozta, hogy nem láttam senkit. A nő hangjára egyből odakaptam a fejem, és lelkesen próbáltam magamtól elhessegetni ezt a gondolatot, több-kevesebb sikerrel. - Persze, úgyis meg akarom tudni, hogy mi történt vele! – próbáltam a tőlem telhető leglelkesebben mondani, de nem tudtam, hogy mennyire voltam meggyőző. Az érzés ugyanis csak nem hagyott nyugodni, így újra hátratekintettem a vállam felett, de még mindig semmit nem láttam. Nem tudtam, hogy honnan jött ez rám. Mivel nem szoktam tévedni ilyenkor, ezért szinte biztosra vettem, hogy most is figyel valaki valahonnan. Valahogy nem szerettem a préda szerepében tetszelegni sohasem, mivel a préda védtelen és tehetetlen. Én nem tartottam magam annak. - Ha utol akarjuk érni, akkor talán el kellene indulnunk! – vetettem fel a dolgot, és intettem a már alig látszó alak felé. Aztán egyre idegesebben néztem körbe újra, de még mindig nem észleltem senkit a környéken. Mi a fene van? Nem is éreztem még eddig hasonlót, legalábbis az emlékeim szerint. Egyáltalán nem tetszett ez nekem, ahogyan a srác viselkedése sem. Még hogy csak képzelődött. Na, persze!
Amikor látja, hogy a hölgyek talán nem fogják eltiporni, közelebb merészkedik Jamie-hez szaglászón a fiatal farkas. ~ Szerinted, ha tudnám, a ti segítségeteket kértem volna? Fene se érti ezt a halloween-i szellemesdit, még csak ötvenkét éve vagyok halott! Azt viszont tudom, hogy a bátyám terveiből még semmi jó nem sült ki. ~ Bök is fejével az egyre távolodó, a vidámparki forgatag felé tartó Colin irányába sürgetően.
~ Na végreee! ~ Csahol lelkesen, főleg, amikor Jamie is megindul végre és lelkesedésében a srácnak dörgölőzik oldalával, aminek a következménye az lesz, hogy a két lány számára is láthatóvá válik átsejlően az alakja. A fiatal farkasok száma így már kettő, csak hogy Emma is örüljön a helyzetnek. Ahogy haladtok Colin után, nem távolodik el ennek ellenére Jamie mellől, mindig valahogy körötte sertepertél lelkesen csóválva a farkát, s kissé bátortalanul-bizalmatlanul kerülve el a hölgyeket.
Az érzés, hogy valami nem stimmel, hogy valaki figyel, újfent eluralkodik Mandy-n, ahogy beléptek a Vidámpark kapuján. Odabent rengeteg ember lökdösi egymást, közöttük Colin is halad töretlenül előre... Szinte bárhol lehet az illető, aki a kis hármasotokat lesi Amanda megérzése szerint.
Az egyáltalán nem volt eddig a programtervben, hogy láthatatlan farkasoknak fogunk segíteni. Amikor Emma megkérdezi, hogy merre kellene keresnie a farkast, aki beszél hozzám, csak diszkréten mutogatok abba az irányba, ahol én látom, de úgy tűnik, hogy tényleg csak én látom. Lehet, hogy túl nagyot zakóztam és beütöttem a fejemet... Timmy válaszol a kérdésemre. Fogalma sincs, mit tegyünk, hát ez fanta... MI?!?!?! Ötvenkét éve halott? Jézusmárcius. Elkerekedett szemekkel próbálnék ellépni mellőle, de jön utánam. Oké, kedves, aranyos, cuki, de halott! Halott vérfarkasokat látok. És miért nincs emberi alakban? ~ Azt mondja, hogy öööö...öööötvenkét éve halott. ~ Még jó, hogy eljut az agyamig, hogy ezt is gondolatban kellene közölni Emmával. Csak hogy ő is érezze egy kicsit azt a frászt, amit én. - Jó, nem hiszem, hogy van választásom... Siessünk. Ja-ja, siessünk, mert minél hamarabb túl akarok lenni a dolgon. Ahogy megindulunk, Timmy a lábamnak dörgölőzik. Furán bizsergető érzés, de nem is értem miért, mégis rajtam van az inger, hogy lehajoljak és megsimogassam a kis szellem-fejét. Te jó ég. A tömeg nem jó, sőt. Borzasztó. Én egész biztosan nem megyek elöl, képtelen lennék utat törni magunknak. Arról viszont fogalmam sincs, hogy esetleg már a lányok is látják a farkast, aki az Istenért sem szakadna le rólam. A végén még meg fogom kedvelni és haza akarom majd vinni... Egy halott farkast. - És arról van elképzelésetek, hogy mit csinálunk majd vele, ha sikerül megtalálnunk vagy valami? Kiabálom át a tömegen és a ricsajon. Mert hát Amandáról ugyebár én nem tudok semmit, szóval még mindig elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen erős hímmel mi hárman képesek leszünk elbánni.
- Szuper! Mosolygok Mandyre, nem, nem volt meggyőző, a kamuszagot azért megérzi egy farkas, de nem nagyon zavar, hogy nem túl lelkes, elvégre, az a lényeg, hogy menjünk segíteni. Azért próbálok bíztatóan pislogni rá, nem lesz itt semmi gond, fő az optimizmus. Lassan Colgate reklámnak is elmennék, annyit vigyorgok, ha ez így megy tovább, fájni fog a szám. Meresztgetem én a szemem Jamie mellé, de nem látok semmit, minden hiába. Vagy ő bolond, vagy mi vagyunk vakok. Nem tudom, melyik a valószínűbb, de mivel most megszállt a szentlélek, vagy valami ilyesmi, nem kekeckedek, csak sóhajtok egyet, jelezvén, feladtam, kész, nem látom. A fenébe is, pedig tök kíváncsi vagyok. ~Komolyan? Hú, ééés… hogy halt meg?~ Tudja a görcs, hogy engem miért érdekel, de valamiért tudnom kell. Talán csak túlzottan is újszerű ez a szellemesdi nekem. Vajon, mitől lesz valakiből szellem? Mármint, miért nem távozik el a lelke? Azt tudom, hogy Todd sem húzott el a pokolba, mert Castor mesélt róla először, de azóta nem hallottam róla, lehet, hogy már nem zaklatja? Vagy csak nem mondja el. - Nincsen, de mindent a maga idejében. Nem vagyok a tervezés híve, viszont pár pillanatra lefagyok, mikor meglátom azt az izét. Úristen, ez tényleg itt van. Lesápadok, majd Mandyre pillantok, hogy ő is látja-e, amit én, vagy sem. Mert ha látja, akkor beszélhetünk vele is róla, ha meg nem, akkor adnom kell a hülyét, holott ez kicsit para, sosem tapasztaltam még ilyesmit. Ééés még fiatal is, a franc essen belé… ~Oké, most már én is látom, talán azért, mert hozzád ért…~ Jegyzem meg, de közben úgy hasítok el mellettük, mintha seggbe csípett volna egy darázs, megyek én utat törni kérem, legalább kicsit távolabb lesz a fene nagy fiatalságtól, meg közelebb a probléma forrásához. Hümm, ez utóbbi valahogy kevésbé zavar.
Kezdett nagyon rossz érzésem lenni a dolgokkal kapcsolatban, de hát mit tehettem volna? Őrzőként rátaláltam erre a helyzetre és inkább tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna? Nem, az nem is én lennék, úgyhogy mindenféle ellenérzést mellőzve maradok, mert úgy érzem, hogy ez így helyes. Akár tetszik nekem, akár nem. - Ne aggódj emiatt. Majd rögtönözni fogunk – mondtam egy halovány, talán nem is olyan meggyőző mosollyal. Nálam volt fegyver, még ha nem is reklámoztam, és mivel rendőr vagyok, még szorult helyzetben ki is magyarázhatnám azt, hogy miért lőttem rá egy emberre. Már ha minden így marad, mert ez a szőke herceg olyan megállíthatatlanul és céltudatosan haladt előre, hogy attól felállt a hátamon a szőr. Nagyon nem tetszett, mintha már kinézte volna a prédát és mindent képes lenne megtenni azért, hogy megszerezze. Talán bármi áron, ez a gondolat pedig egy egészen kicsit megrémített. Talán… nagyon talán valahogy el tudnék boldogulni vele talán egy percig is, amíg körülöttünk eltűnnek az emberek, de fogalmam sem volt róla, hogy mekkora erő birtokában lehet. Csak a szemem sarkából láttam a mozgást. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm és valami ügyes trükk, de végül rá kellett jönnöm, hogy nem. Első reakciómat félre kellett tennem és helyette megjátszani a meglepettséget. Szellem volt a srác mellett, ez kétségtelen. Még nem sokkal volt dolgom életem során, de tudtam a létezésükről természetesen. - Jézusom, ez meg mi?! – kérdeztem, remélhetőleg elég jól alakítva az értetlent. – Ez valami Halloweeni trükk, vagy micsoda? – nem tudom, hogy mennyire sikerült hitelesen kerekítenem a szemeimet az eljátszott meglepettség mellé, de reméltem, hogy elfogadható. Ha nem, akkor lesz mit megmagyaráznom már az előtt, hogy ténylegesen is akcióba lendülnék itt az este folyamán, már ha szükség lesz rá. Azért nem bántam volna, ha nem, mert nem tudtam, hogy a forgatagban mennyi őrző bújt meg rajtam kívül. Remélhetőleg még néhány, ha esetleg szükség lenne rájuk, akkor ne kelljen telefonálgatnom és félórát várni arra, hogy felbukkanjanak. Azt sem bántam volna, ha van közöttük netán egy harcos is. Közben eléggé megközelítettük a vidámparkot ahhoz, hogy már csak néhány méter válasszon el minket a bejárattól. Amint még több ember vett körül bennünket, ismét eluralkodott rajtam az a rossz érzés. Borsódzott a hátam, és aggodalmasan, bizalmatlanul tekintgettem jobbra-balra, mint valami ostoba kezdő, vagy egy tini, akire ráhozták a frászt. - Ti nem érzitek úgy, hogy valaki figyel minket? – kérdeztem a társaimtól, hátha az ő fejlettebb érzékeik jobban észreveszik az ilyesmit. Lehet, hogy már paranoiássá kezdek válni? Sok ember között még jó, hogy valaki mindig figyel bennünket, kész röhej a viselkedésem. Lassan le is fogom magam tagadni, ha így folytatom. – Ne tévesszük szem elől! – böktem közben Colin felé, olyan biztos, ami biztos alapon. Itt a tömegben nem lett volna nehéz dolga beolvadni.
Kezdőlap
//
