~Második emelet 56-os terem, óra vége 14:00.~ A karórájára tekintve rögvest konstatálta, hogy régi szokáshoz híven előbb érkezett, de ez talán nem is akkora baj, a tanterem ajtaja nyitva, vélhetően nem akarták, hogy megfulladjanak saját illatanyagaik vegyülése által… A hallgatók mindig szerettek előrelátóak lenni, s egy jogi előadás esetében ez talán még inkább igaz, mivel az ifjonti elmék legtöbbje már most azon töri fejét, miként is perelhetné be tanárát, iskoláját oly mód, hogy mihamarabb tovább jusson egyetemi tanulmányai sűrű bozótján, s az efféle gondolatokhoz egy kis friss levegő kétség kívül nem ártalmas. Chris nem sokat tétovázik, bőrkabátjának cipzárját lehúzza, kesztyűjét zsebre vágja, s maga is belép a helyiségbe, hogy a hátsó falnak támaszkodva hallgassa az előadót és várja annak záró szavait, közben a férfi mimikájára, mozdulataira koncentrál. Érdekli tanárként, hogyan kezeli diákját, miként viszonyul hozzájuk, akad-e jó szava, keresi-e az új lehetőségeket bennük rejtett utalások által… Egyszóval mérlegel, elemez és felmér, s egy másik informátorról révén szó ez kifejezetten izgalmas számára. A záró akkordok eljövetelével csatlakozik a tapshoz, és nyugodtan várakozik, a diákok özönvíz szerű távozására, csak ezek után lépdel közelebb a katedrához. -Üdvözlöm Mr. Mansfield! Christian Prescott vagyok, és ha jól értesültem ön egy Őrző-Védő Kft helyi ügyeivel is foglalkozik személyes praxisában, ezzel kapcsolatban szeretnék váltani pár szót, persze csak, ha ideje engedi. A cég egyik áthelyezett alkalmazottja vagyok, s lenne pár igénylésem a szerződésem ügyeivel kapcsolatban…
Az alkotmányjog szórótárgy, és ezt minden jogi hallgató tudja. Nem merik megkockáztatni, hogy ne tegyék látogatásukat az előadáson, ráadásul ugyebár az új előadó első két hete mindig az óvatos puhatolás időszaka. A keretek felmérése - mit lehet megtenni, mit nem, mennyire lógós tárgy... Szóval a terem nagyjából tömve van elsőévesekkel, és nosztalgiázó újra-elsőévesekkel. Jogos az a nyitott ajtó, az oroszlánszag elkerülésére, és senki nem is gátolja meg abban a váratlan vendéget, hogy elfoglalja a helyét a hátsó bejárati falnál. A rendszer egyébként egészen egyszerű: A technikai felszerelésnek hála az óra vázlata a pulpitus mögötti kivetítőn, az előadó maga pedig ez előtt mozog. Mert nem az a fajta, aki a szószéknél ülve fejét lehajtva egy-az-egyben felolvassa a tananyagot, majd kivonul a helyszínről. A zakóját körülbelül az óra felénél kénytelen volt levenni (egyébként szürke inget, és öltönyből feketét visel, mintha csak egy második bőr volna, olyan természetesen). A gesztusai nem túlzók, de a mondandójához illően szemléletesek, ő maga pedig fiatal... talán indokolatlanul is, a szakmáját, és az óraadó voltát tekintve. Javíthatatlan brit akcentusa épp elnyomja a mélyharapás miatti enyhe susogós beszédhibáját, ami láthatóan nem gátolta meg a hivatásválasztásban. Egyébiránt az előadás jellegéből fakadóan egy kézen meg lehet számolni az alkalmakat, amikor a hallgatóság bevonására van alkalma. Nem egy szemináriumon ülünk - ha így lenne, Christian nem is tudott volna ilyen feltűnésmentesen szemtanúja lenni az óra végének. Ő maga egyébként, mint minden reggeli rituálé után, jól ismert papucsként bújt a Hatodik érzékébe, ezzel vérteződik évek óta minden nap, de mégis ehhez nem sok köze van annak a ténynek, hogy Prescott érkezése szemet szúr neki. Nem is siet a zárósorok után, hogy a felszerelést, és a jegyzeteit elpakolva elhagyja a termet. Az a pár hallgató, akinek kérdése lenne hozzá is hamar elkopik, szóval pár lézengőn kívül nem sok fültanúja van Christian szavainak. A tekintete szinte kifejezéstelen, ahogy a másikra tekint, és elhallgatja a kezdőszavakat. Hogy a kis fogaskerekek odabent helyükre kattannak-e, és hogy ezt milyen gyorsan teszik, arról nincs árulkodó jel. Nem érez semmi zavarót a másik felől, szóval, hacsak nem egy erős mentális pajzsot húzott szőrös áll ellőtte, akkor nincs blöff. Egyszerű kézfogásra nyújtja a tenyerét. - Jól értesült, bár a magam részéről jobban szeretem, ha üzleti ügyben előre megbeszélt időpontban, vagy a kft. székhelyén van alkalmam találkozni az érintett alkalmazottakkal... Köszönjük, virágnyelv, tökéletesen érti. Viszont meg is emeli kissé a szemöldökét. Lehet, hogy nem tipikus őrző, de a maga módján szereti kezelni ezen státuszát. - Becsukná kérem az ajtót? Pillant el a másik válla mellett, ahogy észleli, hogy az utolsó csigalassúságú szőke kislány is összeszedte a széthullott jegyzeteit, és nyakbehúzva távozna. Neki címzi ugyanis a szavait.
-Vándorsólyom, avagy Christian Prescott. Ezzel lezártnak is tekinti a megismerkedés részét. -A székhelyen még nem voltam, s egyenlőre nem is tervezem a meglátogatását. Szeretném kialakítani a szükséges és alapvető kapcsolatrendszerem anélkül, hogy bármely falka felfigyelne rám. Will-el már meg volt az első és szükségszerű megbeszélésem. Úgy vélem túl kevés az információnk a Falkákról és azok terveiről, a gyászidőszak véget ér pár nap múlva, ha az értesüléseim nem csalnak, s ez igen nagy felbolydulást jelenthet egy ekkora városra nézve. Ami pedig talán még égetőbb probléma, kevés az Informátor a városban. Ezért a meglévő erőforrásokat megszervezetten kell felhasználni, s ebben számítok magára. Határozott szavak, érezhetően terv szerű elképzelések, melyek némely részét részletesebben, míg másokat árnyaltabban avagy csak érintőlegesen említett. -Érdekel, hogy milyen biztonságos kommunikációs hálózat áll rendelkezésünkre. Ezen kívül azt is szeretném tudni, hogy a város mely intézményeiben rendelkezik kapcsolatokkal. A neveket és a személyeket nem akarom tudni, egy esetleges lebukásnál jobb, ha nem ismerünk minden szálat… És ami talán a legfontosabb, talált mostanság alkalmas emberanyagot a diákság soraiban? A helyi vezetőségnek nem akarom ezt kinyilvánítani, azonban meglátásom szerint több informátorra van szükség a jövőt nézve, s bizony ez ránk hárul leginkább… Egyenlőre nem részletez többet, mivel tudja jól, hogy így is megannyi kérdést tett fel, melyek kifejtése nem pár szavas megjegyzéseket igényel, annyit azonban még hozzáfűz. -Elnézést a hirtelenségért, és az önre való „rárontásért”, de szeretem a munkámat részletesen, és lehetőleg a leggyorsabban levégezni, a folyamatos mozgásban maradás segíti az elvegyülésem… Abban biztos, hogy Peter kapott információkat arról, hogy új Informátor érkezik a városba, aki egyben mentori feladatokat is el fog látni, de azzal Chris sincs tisztában, hogy New York-ból is ide szóltak, s jelezték érkezését, ez egy olyan bábú ezen baráti játszmában, melyet ő nem láthatott előre a táblán…
Az a Vándorsólyom. Igazán remek. Marad az apró, ironikusan felvont szemöldök, amellé, hogy roppant érdektelennek tess alapvetően a halványkék tekintete. Csak türelmesen hallgatja a másik monológját, közben a fejében már elő is veszi a megfelelő kis dobozkát - vagy nevezzük inkább skatulyának, amibe bele tudja pakolni a másikat a nevével a hozzáállásával, és a tankszerű áradatával együtt. Mindig kell a csapatba egy olyan, aki azt hiszi a tökéletes kontroll megszerezhető a falkák fölött. Na lám, megvan a szerep birtokosa is. Ő ellenben míg hallgatja a másik monológját, könnyedén halomba rendezi a pulpitus mögötti asztalon heverő papírokat, illetve a zakóját is felveszi. Utána emeli meg a tenyerét - az elnézéskérés után... vagy valahogy arrafelé. - Nincsen semmi probléma. Egyébként, ha idáig elfáradt, nem nagy kitérő az egyetem alagsora... de ahogy gondolja. A magam részéről el kell mondjam, hogy én is nemrég érkeztem a városba, és a helyi közigazgatásban építem a saját hálózatomat. Azt pedig meg kell értenie, hogy nem vagyok az instant megoldások híve, se ebben, se a bevonható külsősök tekintetében. - nem magyarázza túl, hogy mennyire alapos, majd megismerik szépen egymás módszereit Prescottal. Ő a csendes, megfigyelő diplomata, nem a falba épülő tégla. - De nyitott szemmel járok, észleltem a hiányosságot magam is, egyet is értek. A kommunikációs kérdésre pedig - meg lehet gyanúsítani azzal, hogy meglehetősen szarkasztikus - de egyszerűen előveszi a telefonját, a kijelzővel előre csippentve össze középső és hüvelykujja közé. - Tudtommal a helyi falkák még nem szereltek be katonai lehallgatóállomást... Volt már alkalma beszélni a protektorunkkal a helyi viszonyokról?
Nem zavarja a férfi hozzáállása, bár kétség kívül rögtön érzékeli, hogy a helyzetmegoldások tekintetében kétség kívül sokszor el fog térni a véleményük és a nézőpontjuk, de ezzel nincs semmi baja, tudja jól, néha saját maga sem lát meg minden ajtót, s jó pár ilyen esetben kénytelen nehezebb utat választani, pedig ha valaki adna egy másik alternatívát… Azonban a kommunikáció kérdését érintő hanyagságot nehezen tűri és ennek hangot is ad. -Nem szükséges katonai lehallgató állomás, bőven elegendő, a helyi mobilszolgáltatók sugárzóira egy-egy jól beépített adatosztó port… A vonalas készülékek esetében pedig még egyszerűbb a helyzetük. New Yorkban már lassan fél évtizede átálltak a többlépcsős kommunikációs modellre. Az alacsony prioritású üzenetek mehetnek a megszokott vonalakon. A magasabbak sms, email formájában, egy adott kódtáblát használva. A kiemelt prioritású üzenetek pedig kizárólagosan személyes formában… De ha újra találkozom a Protektorral, majd megemlítem neki az ezen irányú elmaradottságot… Ezzel válaszolt is a feltett kérdésre, és nem is ragozza tovább. Helyette körbe vezeti tekintetét a helyiségen, az egyetemek, iskolák falai közt sosem érezte túl jól magát, túlságosan formális volt bennük számára minden, s ezen kívül a falnak is füle volt, s talán ez volt számára a legkevésbé vonzó bennük. Ajánlottak neki is hajdan oktatói állást, mivel viszonylag nagy gyakorlati tudással rendelkezik biológiából és azon belül is főként erdőgazdálkodási, művelési témákat érintve, s szigorúan az észak-amerikai fajokra korlátozódva. -Elképzelhető, hogy szükségem lesz jogi és közigazgatási szolgáltatásokra, pár cég bejegyzése, munkáltatói szerződések, nem feltétlen a saját részemre, azonban a papírmunka elvégzése után is szeretnék a cégek hosszú távú jogi mozgásaiba belátni. Megtudja ezt oldani? Egyszerű kérés, ám kíváncsi mennyire lesz biztonsági játékos Peter, kitér, hárít, esetleg saját részre is kér szívességet? Az ilyen esetek mindig sokat elmondanak egy egyén jelleméről. Szinte teljesen ismeretlenek egymás számára, kollégák a maguk módján, azonban pozíciójukat tekintve nem sokban beszélhetünk alá és fölérendeltségi viszonyról – egyenlőre – s ebből fakadóan a kérdésre adható válaszok mikéntje igen soklétű lehet.
- Nincs port, biztosítom. Ráadásul azt kell mondjam, nem áll semelyik falka, érdekében a mi vonalainkat lehallgatni, egy kicsit meg kell nyugtatnom a paranoiáját; egészen más módon szokásuk kiélni a fölösleges energiáikat, és az sem generikusan felénk irányul - hacsak nem személyes sérelemről van szó. Nem is a túlszervezettség jellemző... Most pedig aktuálisan nem is a békés szaglászás, de erről akkor tud. - nem hiszi, hogy most kell kiselőadást tartania farkaslélektanból, vagy az aktuálisan jósolt, vihar előtti helyzetről, ha Will beszélt, akkor Chris tudja. Egyébiránt a kommunikációs prioritások fölött, ha elméletben elgondol... Igazán megnyugtató az ötlet, hogy a felzárkózás New Yorkhoz azt jelenti, hogy kódolt mailben kell jelenteni a helyét a harcosoknak, ha az erdőszélen egy instabil kölyök nekikezd rárágni a combjára. Van olyan diplomatikus, hogy első találkozás alkalmával most megkíméli Prescottot attól, hogy kimondja a gondolatait ezzel kapcsolatban. Inkább a helyes vonalra bólint rá, ő simulékony, hosszútávon úgyis minden kiderül. - Egyébiránt nem véletlenül javasoltam, hogyha már a személyes prioritásról szó esett - ami természetesen bizonyos esetekben egyértelmű protokoll - hogy tegyen látogatást a székhelyünkön. Bár Will nem a formalitások királya, de ott találkozhat legtöbbünkkel, és a helyiekről is onnan informálódhat. Nem kétlem, hogy megoldja, hogy ne kössék az arcát ide, ha nem szeretné. És nem ajánlja fel a körbevezetést, bár meglehet egy egészen más esetben megtenné. Lassan de biztosan vándorolnak a papírok, be a laptoptáskába, amit hamarosan a gépezet is követ. Cipzár surrog, ahogy lezárja a hordtáskát, és most van érkezése, hogy alaposabban is megfigyelje magának a pasast, hogy nem köti le feltétlenül a tény, hogy reflektáljon az elhangzottakra. Hmm.. talán az idősebbekből való, bár erre igazi tippje sosem lehet az embernek - ő maga az élő példa rá- küllemre pont olyan semmilyen, mint amilyennek egy utcai informátornak kell lennie. Tény, hogy bizonyára a tapasztalat az ő malmára hajtja a vizet, de az más kérdés, hogy el tud-e vonatkoztatni az emberi gondolkodástól, ha az őrzött fajról van szó. Ezt eddigi tapasztalata szerint nem sikerül mindenkinek, és még saját magát sem mondaná követendő példának. Végtelen nyugalmas, mármár (továbbra is) érdektelen arccal akasztja a vállára terhét, ahogy éri a kérdésbe burkolt kérés. Egy kisebb levegővételnyi szünet kell csak neki a gyors mérlegeléshez. - Nézze, amint az elképzelésnél konkrétabb tervei vannak, beszélhetünk erről. Látatlanban, és anélkül az információ nélkül, hogy mi konkrét célokat lát így megvalósulni, és a befektetett energia mellett az megéri-e nekünk, nem sokat mondhatok. Nekünk. Természetesen a helyi őrzők közhasznára érti. Nem jótündérkedik, csak akkor, ha ez a másodállásában indokolt, és természetesen a hierarchia nagy híve - így Willé az utolsó szó... Ó igen, mert a másodállása az ami Prescottnak az elsődleges paranoia okozója - ha jól sejti, legalábbis.
-Rendben ügyvéd úr. Jelenti ki határozottan, s igen semleges hangnemben, bár bekell vallania a megfogalmazás, a benne rejlő mögöttes tartalom sokkal szimpatikusabb volt számára, mint a beszélgetés első fele. Tekintete végig fut a táskán, s a pakolás állapotán, s ebből fakadóan tudja jól, hamarosan ideje távozni. Kezét kabátja belső zsebe felé vezeti, ahonnan egy apró jeltelen jegyzetfüzetet húz elő, s miután ez meg van egy tollat is kerít, melyre mind email címe, mind pedig telefonszáma felkerül, s ezt át is nyújtja Peter-nek. -Kérem küldjön, majd egy sms-t a emailjével együtt, hogy nekem is meglegyen az elérhetősége, avagy…?! Felvonja kissé szemöldökét és a toll végét a férfi felé nyújtja, s ha az érte nyúl, akkor a füzetet is átadja, méghozzá gondosan ügyelve arra, hogy egy üresen hagyott oldalon legyen az kinyitva. -Köszönöm, hogy szakított rám időt, s kissé beavatott a helyi viszonyokba, egy protektor mindig mindent jobban tud nálunk, de a gyakorlatban mégis csak mi vagyunk a fülek és a szemek. Apró mosoly, s a jegyzetfüzet elrejtése után, egy kinyújtott jobb. -Örvendtem. Hamarosan keresni fogom az említett ügyben. Azzal meg is fordul, s lépteit a kijárat felé irányozza, hagyja nyugodtan összekészülni az oktatót, s talán így még kevésbé köthető kettejük személye egymáshoz… A mai napra végzett, a város egészen nagy területével megismerkedett, nem marad más, mint az új albérlet belakása, a dobozok egyenlőre még lezárva pihennek, úgy néz ki a hely, mint egy raktár, s lassan esedékessé válik az Alice-al való újabb találkozás is…. Sok a feladat, s egy új helyen kell megszoknia az életet, egy olyan közegben, mely láthatóan sokkal vidékiesebb stílusú, nem annyira nyüzsgő, mint azon metropolisz, hol az elmúlt közel 40 évet leélte, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, ez azonban nem zavarja sőt, egyre inkább kezdi átérezni, s felidéződnek benne gyermekkora nyugodt évei a rezervátum területén, közel a természethez, az ősök tanításaihoz…
Igen, ő sem szándékozik itt maradni ítéletnapig, és ugyebár nem hiába híve az időpontoknak. Kifejezetten feszes a napirendje, és hacsak nem indokolt, nem szeretné ketté vágni. A jegyzetfüzet üres lap viszont hamarosan funkciót is talál, miután sikerült egy pillantást vetnie a neki szánt adatokra. Szerencsére még Fotómemória nélkül sem esik nehezére két sort memorizálni - persze később ezeket egyéb kényelmes módon is megörökíti magának, de most hagy haladjon a szekér azzal, hogy lefirkant ő is pár sort. Ezzel együtt pedig a belső zakózsebből karcsú kis névjegy kerül elé, amit bónusz ajándékként pakol rá a jegyzetlapra, mint hivatalos elérhetőség. - Én is örültem, és várom a megkeresést. Azért nem úgy, mint a karácsonyt, de kellőképpen udvarias a szófordulat, és természetesen a másik felé nyújtott kezét el is fogadja, rövid kézfogásra. Miután pedig Prescott hátát sem látja már az előadóban, áramtalanít, és a sálát a nyaka köré kanyarítva készül fel az ítéletidőre, ami odakint várja az egyetem épületén kívül.
Szeretek edzeni és dirigálni is, de azért ez az egymás hegyén-hátán levő gyakorlásvezetés kezd kicsit púppá válni a hátamon. Sose voltam egy mentor-alkat, nem is szerettem volna soha az lenni, de ha már úgy esett, hogy Adamet helyettesítem, hát belefér simán, hogy a frissek közül is elkapok egyet egy fordulóra. Amanda mentoráltja pont jól jött a napomhoz. Úgysem volt ma edzésem sem Aliceszel, sem Velkannal. Az egyik egyetemi, emberek számára is publikus tornatermet választottam helyszínül. Nem titkolt szándékom az, hogy néhány gyanútlan emberrel is megnézessem az edzést. Nem azért, mintha annyira szeretném azt, hogyha figyelnek, miközben tanítok. A lényeg az, hogy sejtésem szerint az, aki nem rutinos valamiben, kifejezetten utálja, ha figyelik, amint szerencsétlenkedik. Persze lehet, hogy meg fogok lepődni, s Naomiról kiderül, hogy őstehetség. Bár úgy lenne! Szeretem azokat, akik nem tohonya lótojások és gyorsan tanulnak. Legalább nem kell tépjem nekik sokáig a szám. Az embereken kívül – talán ha hárman vannak – két ismerősöm is helyet kapott jelen pillanatban a teremben. Egy nő, s egy férfi. Egyelőre nem szántam nekik szerepet, de ha a helyzet úgy kívánja, akkor előrántom őket a kalapból. Talpig szürkében vagyok, kivéve élénkzöld – vagy neonsárga, kinek mi – csőtopomat, amit az ujjatlan, laza felső alatt viselek, valamint az ezzel harmonizáló színű edzőcipőmet. Hajamat feszes lófarokba fogtam, kézfejeimen ujjatlan kesztyű feszül. Amíg Naomira várok, kedvtelésből – és szükségből – bemelegítem izmaimat. Nem szeretem a tétlenkedést, s a késést sem. A magam részéről direkt előbb érkeztem a megbeszéltnél, de figyelmem néha-néha a viselt órámra siklik. Számomra a pontosság elmulasztása megbocsáthatatlan bűn.
Nem voltam benne biztos, hogy akarom én ezt az egészen, kicsit félelmetesnek tartottam ezt a Gina nevű nőt. Mármint, olyan kis morcoska volt ránézésre, hogy attól a szememben eme elbírálás alá esett. Nem mondom, hogy lehetetlennek tartottam, hogy jó fej, de abban is biztos voltam, hogy jelen alkalommal nem fogja ezt az oldalát csillogtatni. Így hát inkább nem is volt semmiféle elvárásom, csak igyekeztem minél kevésbé idegesen leballagni a tornaterembe, s felkészülni arra, hogy nagyon fájni fog a dolog. Mióta elmentünk Mandyvel gyakorolni a lőtérre, azóta viszonylag gyakran járok, egész jól megy már, persze, arról halvány lila gőzöm sincs, hogy mozgó célpontra milyen lőne, na, nem mintha bárkire akarnék lőni, arról szó nem lehet, de azért jó érteni ilyesmihez is. Fegyverem sincs, szóval mondhatjuk haszontalan tudásnak, de ki tudja, mi lesz a jövőben. Így jött ama ötlet is, hogy igenis meg akarom tanulni megvédeni magam, jobban mondva, ez inkább onnan származik, hogy olyan csúnyán helyben hagyott az Alice nevezetű Őrző lány bőrébe bújt Alignak. Erről meg az jut eszembe, hogy meg kellene keresnem, és biztosítanom róla, hogy nem haragszom rá a történtek miatt, tudom, hogy nem ő a hibás. Ahh, kezd ez kicsit bonyolult lenni. Miért érzem úgy, hogy mindenkit nekem kell megkeresnem? Mindegy, majd kifaggatom róla Mandyt, és ha akad egy kis szabadidőm, akkor megkeresem, hogy beszéljünk egy kicsit. Amikor beléptem a terembe, némileg leblokkoltam, bár mit is reméltem, ez egy egyetem, még szép, hogy vannak a tornateremben… Szegény, kicsi, naiv Naomi, most aztán jól ki is röhögtetem magam, mert holt biztos, hogy bénázni fogok. Nem mintha nem lennék képes meglepetésekre, de ha eleve tartok a harcos nőtől is, akkor nem hinném, hogy olyannyira esélyes ez. Végül felsőhajtottam, és odasétáltam Ginához, nem késtem, mondhatni, hajszál pontos voltam, mindig az vagyok, inkább indulok valahová fél órával korábban, minthogy késsek, elvégre nálam sosem lehet tudni, hogy miféle marhaságba keveredek bele, mint ahogy Dimitrisnek is vázoltam a múltkor, vonzom a bajt. Egyszerű, kényelmes tornacucc van rajta, a melegítő felsőmet ledobom egy padra, így a sportatlétám válik láthatóvá. Szoktam futni, minden reggel, legalábbis, újra rászoktam, mióta Őrző lett belőlem, így mostanra már kicsit jobb a helyzet az erőnlétemet illetően, de inkább nyugtával dicsérem a napot. - Üdv, Gina! Biccentettem egyet felé, de közvetlen közel nem mentem, még a végén egyből nekem esik, kinéztem belőlem. Helyette inkább nagyjából három méterre tőle én is elkezdtem bemelegíteni, s még csak véletlenül sem említem a közönséget, nehogy felhúzzam vele, bár tutira lángolni fog a képem, ha elbénázok valamit. Nem szeretek intő példa lenni.
Szeretem, hogyha félnek tőlem. A félelem nagyon hasznos érzelem, éppen ezért is öröm a lelkemnek az, hogy a puszta lényemmel sikerül ezt kiváltanom egyesekből. Konkrétan szerintem ez az egyik leghasznosabb dolog, amit tenni tudok a jellememmel. Mert aki fél, az valahol tisztel is, s ha tartanak tőled, akkor nem merik a hátadba döfni a kést. No nem, mintha ne törném le bárki kezét azért, hogyha csak meglendítené a pengéjét felém! A belépőt már a szemem sarkából akkor észlelem, amikor még nem is köszön, s lopva az órámra pillantok, amint Naomi megjelenik. Egy pont a kisasszonynak: pontosság! Szimpatikus vonása a kis vörösnek. - Naomi! – nyújtom el a köszönést egy feléfordulásnyi időre, s addig, amíg tetőtől talpig végigmérem. Nem a nőt nézem benne, hanem az edzőtársat, s mit sem érdekel, hogyha ettől zavarba jön. Pillantásom átható, figyelmem egyaránt kiterjed a ruhája alól esetlegesen előformálódó izmaira, mint tartására, ahogyan előttem áll. Sok mindent ki tudok olvasni belőle úgy, hogy csak nézem, s ez nem valami különleges képesség. Egyszerűen csak egy fejlesztett tulajdonság, mely a harcosok számára szerintem elengedhetetlen. Elvégre ha nem ismered az ellenfeledet, akkor hogyan akarod legyőzni? Van véleményem a lányról, hát ki is mondom. Kezdjen vele, amit akar. - Az igyekezet látszik rajtad, de satnya vagy. Ha Amanda Claire – nem vagyok az a becézgetős fajta, az ő mentorát is teljes nevén nevezem, méghozzá mindkét keresztnevét használva. Szeretem így hívni a többieket, külön ráuszítottam a Krónikást arra, hogy írja össze nekem minden őrző összes keresztnevét. Minek is kérdezni a nevezett személyeket, hogyha van egy Krónikás, akihez bejárásod van unalmas napjaidon? - ..felhatalmaz, akkor összeállítok neked egy erőnléti edzéstervet, amit be kell tartanod, hogyha normális formát akarsz. Persze tudom én, hogy a pálcika is egy forma, de őrzői tekintetben kicsit sem kielégítő. Hoppá, csak nem eleresztettem egy viccet? De igen! Mondjuk erről Naominek halvány lila segéd fogalma nem lesz valószínűleg, mert olyan komolyan sorjáztak elő belőlem a szavak, mint amilyen komoly egy vakbélgyulladás. - Sportolsz valamit rendszeresen? – kérdezek rá, direkt nem mászva rögtön abba bele, hogy van-e bármi fogalma az önvédelemről. A Vörös Holdon történtek után levontam magamban azt a következtetést, hogy nincsen, úgyhogy felesleges dolgokra nem kérdezek rá. - Amíg válaszolsz, nyugodtan lenyomhatsz húsz fekvőtámaszt előételnek. – osztok feladatot is közben, elvégre nem csevegni jöttünk össze.
Nem mondom, hogy oly nagyon kellemesen érezném magam a kutató pillantásától, de elviselem, jelét sem adom zavartságomnak, kivételesen nem vörösödöm, mert mégiscsak Gináról van szó, aki holt biztos nem azért néz így, hogy zavarba hozzon. Szerintem rendkívül ciki lenne pont előtte vörösödnöm, mármint, mennyire amatőrnek nézne, te úr isten. Nagyon remélem, hogy ilyesmire egyáltalán nem lesz példa, mert nem vágyom arra, hogy én legyek a piruló kislány a szemében. Megvonom a szemöldököm arra, hogy satnyának titulál, még jó, hogy nem vagyok Hulk, vagy valami hasonló méretű fenevad, szeretek satnyának lenni. Nem mondom, hogy én vagyok a legcsinosabb a világon, de azért na… Mondjuk, talán némi plusz izom elférne rajtam, és lehetséges, hogy követelmény is lesz később, szóval nem fog ártani, ha elkezdek dolgozni az ügyön. - Rendben, nekem nincs ellene kifogásom. Felelem végül, bár bevallom, az Amanda Claire megakasztott egy kicsit, isten tudja, hívtam-e valaha egyáltalán Amandának, arról meg fogalmam sem volt, hogy van második neve is. Vicces, mondhatom. Azért, a satnya után a pálcikát is megkapni nem túl lélekemelő, de ez van, megsértődni nem fogok, max majd jól kibeszélem a dolgot Pandával… Ahh, pálcika… Basszus. Nemár. - Igen, minden reggel futok legalább fél órát… De ennyi, mást nem csinálok. Az, hogy a gimiben vagy az egyetemen mit sportoltam, szerintem tök mellékes, most már nincs jelentősége egyiknek sem, nem fogok hát villogni vele. Közben vágom is magam le a földre, bár szerintem életemben nem csináltam meg egyben húsz fekvőtámaszt, úgyhogy ez jó eséllyel nagyon ciki lesz, azt tudom, hogy a fősulin a tíz még ment röhögve, de az semmi… Az én karizmaimmal egy lufit se lehetne nagyon hússzor megemelni. Ezt mondjuk inkább nem közlöm. - Jah, és eljárok lőni, hetente egyszer, bár nem tudom, ez mennyire számít sportnak. Említem még meg valahol az ötödik fekvőtámasz környékén, a tizenkettedikig simaliba, megy, mint a karikacsapás, aztán látszik, hogy kezdek fáradni, már nem olyan gyorsak, s szépek a kiemelések, de mentségemre legyen mondva, végigcsinálom, majd a huszadik után kiterülök a földön, mint egy gyalogbéka. Remélem, Mandy nem fog kapni a fejére a fizikai teljesítményem miatt…
Igen, én vagyok a büdös banya, akitől óvtak a szüleid, kislány! - tekintettel mustrálom Naomit, azzal a hideg, számító pillantással, mely csak az izomzatának felmérésére szolgál és húsnak tekinti őt. Nem azért jött ide, hogy a lelkét masszírozzam, hanem azért, mert edzeni akar, a testét, s nem a szellemét. Ennek megfelelően is foglalkozom vele, ugyanúgy, ahogy bármelyik másik tanítványommal. Mondjuk vicces – ezért is ül zavarba ejtően felhőtlen vigyor ajkaimon – az, hogy most legalább a Vörös Hold minden résztvevőjét megismerhetem edzés tekintetében a kis párosukból. Alice sem tűnt semmivel sem edzettebbnek, nem is tudom, hogyan tudták ennyire elintézni egymást. Mondjuk Alice számlájára írtam magamban a szégyent, elvégre ő őrző, keményebbnek kellett volna lennie, Alignak ide vagy oda. Nem, nem kívántam Naomi halálát vagy nagyobb sérüléseit, csak végigtrilláztam magamban a tényeket. Futás. Jó pont, de nem elégséges. Mindenesetre azért a pro-kontra listán Naominál a plusszokhoz most került egy pipa. Nem mosolygok hozzá és nem dicsérem meg tapsikolva, de tekintetembe szorul némi elismerés. - Fuss többet! Reggel is és este is. Gondolom mondanom sem kell, hogy sose betonon vagy kemény földön, mert azzal nem segítesz magadon, hogyha az edzésnek csúfolt valami címén tönkreteszed a bokáidat és egyéb ízületeidet. Nem oktatom ki, csak közlöm a betonon való futás hátulütőit elég tömören és velősen. Arra, hogy mást nem csinál, csak egy halk „Az látszik!” a válaszom. Önmagában a lábat erősíteni nem tartom hasznosnak. Hacsak nem akar valaki maratonista lenni, akkor ennek így nem sok értelme van, szóval már készül is fejemben az a terv a lehetséges edzésformákról. De most inkább a fekvőtámaszaira fókuszálok, s ahogy látom, nagyjából azt kapom, amire előzőleg számítottam. Gyenge karok, fejleszteni való felsőtest. De nem reménytelen, értékelem, hogy próbálkozik, bár nem fogom ezt sem az orrára kötni. Egy jó edzőtől féljenek csak, mert ha folyton csak dicséretet kapnak, akkor semmi súlya nem lesz annak, ha egyszer az életben őszintén elismerik az érdemeiket. - Megleptél! – bukik ki belőlem az őszinte döbbenet. Láss csodát, még el is mosolyodom. Elég ritkaság ez így tőlem, az edzőteremben levő ismerőseim is csak úgy kamilláznak, s elismerően hümmentenek Naomi felé. Lám, tudhat valamit, ha sikerült vizet fakasztania a kőből, illetve mosolyt a vérszipolyból. - Ki tanított lőni? Mire lősz? – egyértelműen lenyűgözne, ha azt mondaná, hogy mozgó célpontra. Nem vagyok én vadász, azt meghagyom másnak, de szeretem az ilyesféle meglepetéseket. Megvárom, hogy kiterüljön, majd újabb mozgásra ösztökélem, ezúttal azzal, hogy fusson annyi kört a teremben, ahogy fekvőtámaszt csinált. A jó edzés lényege, hogy feszegetjük a határokat. Ha kiterült, nos akkor kell ráerősíteni. S hogy lássa, nem csak a levegőbe beszélő, inkompetens tesitanárokkal vetekedő valaki vagyok, futok vele. Egyrészt, mert így tempóváltásokra ösztökélhetem, másrészt, mert a mozgás az életem.
Hála az égnek gőzöm sincs róla, hogy mi jár a fejében, így nem érzek kényszert arra, hogy közöljem, Alice igenis nagyon csúnyán elbánt velem, másodperceken múlt az életem, és az összeszedett sérüléseim sem voltak épp egyszerűek. Nem szívesen emlékszem vissza arra az éjszakára, de sajnos ennek dacára túl sokszor jut eszembe. - Van az a futópálya, általában azon futok. Vonok vállat, ennyit mondok csak, mert szoktam betonon, olykor előfordul, mert nincs kedvem túlságosan messzire menni otthonról, de nem fogom elújságolni neki, így is túl szigorúnak tűnik. Mikor megkapom azt, hogy látszik, hogy nem csinálok mást, egy röpke szájhúzás rá a válasz, nem is értem, hogy lehet valaki ennyire nyers, én homlokegyenest más világszemlélettel rendelkezem, szóval ezt még szoknom kell. Ha tetszik, ha nem, eddig nem szorultam rá, hogy állandóan mozogjak és erősítsek, most ez változni fog, bár eszemben sincs a harcosok sorait erősíteni, szerintem körbe is röhögnének, szóval túlzásba vinni nem fogok a dolgot. A fekvőtámaszokkal úgy ahogy elboldogulok, ám hamarosan már a fegyverek körül forog a téma, és úgy tűnik, nagyon nem nézett ki belőlem hasonlót, mert még mosolyog is. Nem fogadtam volna rá, hogy ez a nő képes ilyesmire, szóval én meglepődöm rendesen, bár ennek nem sok jele akadhat küldő szemlélődő számára. Valahol azért örülök, hogy egy pozitív reakciót is bezsebelhetek tőle, nem hiszem, hogy mindennapos lenne a részétől, mint ahogy a mosoly sem. A postán történtekkel nem fogom fárasztani, az nem is volt kérdés, hogy milyen apropóból kezdtem el lőni. Az mostanra mér végképp csak egy rossz emlék, bár legalább olyan emlék, ami nem szívódott fel belőlem. - Mandy tanított lőni, és csak a lőtéren gyakorlom egyelőre a dolgot, saját fegyverem még nincsen. Azt nem tudom, hogy milyen viszonyban vannak a Mentorommal, de azt nem vitathatja el tőle senki, hogy lőni tud, elvégre rendőr, a szakmája is megköveteli. Meg aztán, ha már ő adott először fegyvert a kezembe, akkor számomra valahogy egyértelmű volt, hogy hozzá fogok fordulni. Ezt persze nem híresztelem, mert nyilván a munkahelyén is szép adagot kapott miatta a fejére, azóta sem tudom pontosan, csak annyit, hogy nem akart róla beszélni. Futni kezdek, bár nem örülök, hogy ő is jön, mert így aztán tényleg semmi esélyem a lazításra, nem mintha egyelőre rászorulnék, de eljöhet az a pont, hogy már nehezen fogom bírni. Mindenesetre mindenképpen azon vagyok, hogy tartsam a tempót, eleinte még gyorsabb is próbálok lenni, de hamar rájövök, hogy úgy idejekorán túlerőltetném magam, márpedig az nem volna kifejezetten okos dolog.
Betonon futni is szíve joga, nekem aztán mindegy, hogy ki mivel rongálja önmagát. Viszont mivel friss őrzőről beszélünk, akiből akármi is lehet még, idejét érzem annak, hogy foglalkoztasson az is, hogy ne strapálja le magát még azelőtt, hogy utat kéne válasszon magának, mert egy romos harcossal sokkal több dolgom lenne, mint egy fittel. Előrelátó voltam mindig is és így ekképpen most is mondanék ebből kifolyólag pár szót, ha ugyan lefolytatnánk a hol, milyen cipőben mennyit érdemes futni című beszélgetést. - Jól teszed! – jegyzem meg,- Ez sok fokkal több, mint amit más tanoncok szoktak kapni tőlem, ma nincs rossz napom, ami azt illeti, így Naomi a szokásos „értem”-en felül némi kedvességet is kap, bár hogyha nem tud a száraz szavaktól és a mosolytalan arctól elvonatkoztatni, akkor nem fog átmenni neki az információ. Nem, mintha ostobának gondolnám, elvégre nem véletlenül lett őrző. Egyszerűen csak ismerem az emberek hozzá(m)állását meg véleményét velem kapcsolatosan. S hogy mennyire nem érdekel! Sőt, ami azt illeti az esetek kilencvenkilenc százalékában még szórakoztat is. Egy százalékban pedig hidegen hagy, azt hiszem. - Amanda Clairenek vannak egész használható ötletei is! – hopp, még egy dicséret. Azt hiszem, hogy azután, hogy még mosolyogtam is ez kifejezetten a jó napjaim közül való kezd lenni. A kérdés az, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor meglesz ennek a böjtje, s vajon kinek a nyakába fogom önteni a Gina-bilit? Egyelőre nem foglalkoztatnak ilyesmik, szerencsére eléggé szakbarbár vagyok, szóval ha edzés van, akkor nincs tréfa. - Nem versenyzünk! – jegyzem meg az első gyorsítási próbálkozásánál. Le tudnám futni őt, ha arról lenne szó, jobb kondiban vagyok és erről meg tudnám Naomit is győzni, ha akarnám, de nem akarom. Azt szeretném, hogyha így első alkalommal az állóképességén dolgoznánk, ezért is a fekvőtámaszok, ezért a futás és ezért beszéltetem közben. Így sok mindent tanulhat a saját testéről és a határairól. Mert egyedül futni, csendben, magára figyelve az más, mint úgy, hogy folyamatosan érik általam az ingerek közben. - Mi a gyenge pontod? – kérdezem. Nem kifejezetten fizikai dologra gondolok, s nem is az a lényeg, hogy elmondja, elvégre ha nagyon akarom, tudom addig húzni minden tekintetben, hogy kibukjon ez a dolog. Engem a személyiségének az a része érdekel ezzel a kérdéssel, melyből következtetéseket vonhatok le őrzőségével kapcsolatosan. S míg a válaszát várom, valamint futok vele, egyszer csak oldalra nyúlok, hogy elkapjam a felém közelebb levő csuklóját, rámarkoljak két kézzel és ha kellően sikerül meglepjem, akkor elrántsam. Nem igazán rángatni szeretném, arra megy ki a játék, hogy a reakcióidejével ismerkedjem, de ha úgy alakul, nem fogom vissza magam, s előfordulhat, hogy Naomi a földön köt ki majd.
Nem hittem volna, hogy valaha olyat fogok hallani ettől a nőtől, hogy jól teszem. Egyszerűen van egy fajta kisugárzása, amitől az ember behúzza fülét-farkát, és inkább kussol jó nagyokat, meg csinálja, amit mond. Ez mondjuk nem feltétlenül baj egy harcos esetében, ettől viszont biztos, hogy nem fog megjönni a kedvem ehhez a kaszthoz. Nem mintha amúgy harcos alkat lennék, atya ég, nevetséges elképzelés. Ettől függetlenül nekem még ez a jól teszed is olyan tőle, mintha legalábbis nyertem volna a lottón. Lehetséges, hogy jobb lábbal kelt ma, vagy jó hírt kapott, esetleg a kettő együtt. Azért azt nem hiszem, hogy én bizonyulok annyira kellemes csalódásnak, hogy ezt hozom ki belőle. - Igen, és nagyon jól lő. Bólintok, nem mintha szüksége lenne más helyeslésére a kijelentése után, esélyesen nem tudnám meggyőzni semmiről, ami ellentétes az ő véleményével, de soha nem is próbálkoznék. Ami pedig Mandyt illeti, én róla csak rébuszokban tudok beszélni, hihetetlenül szeretem, és mióta a mentorom, már a tisztelet is beállt a sorba, és csak remélni mertem, hogy emiatt a fölé-alárendeltségi viszony miatt nem fog a kapcsolatunk megromlani. Annyi mindenen mentünk már át együtt, kevés dolgot sajnálnék jobban barátságunk megkopásánál. Nem is értem, miért gondolok ennyire negatív dolgokat, talán Gina kisugárzása… passz. Azért, csak nem. Az mondjuk egész más tészta, hogy tulajdonképpen én kértem meg Mandyt, hogy tanítson meg lőni, mert a postás eset után kényszert éreztem a dologra. - Rendben. Veszem fel az ő tempóját, bár versenyezni nem állt szándékomban, egyszerűen csak önmagamnak bebizonyítani, hogy ha akarnám, le tudnám előzni. Naiv gondolat persze, hisz bizonyosan nem ez a csúcsteljesítménye. Vitatkozni viszont nem fogok, isten óvjon attól, hogy szembekerüljek Ginával, szóval marad a nyugis futás. Ezt jól bírom, sokat futottam régebben is, csak az év végén, hanyagoltam el a dolgot, aztán a Vörös Holdig nagyjából a munka tette ki az időm nagy részét, állandóan dolgoztam. Mostanában megint elkezdtem időt szakítani rá, és kevesebb műszakot vállalni. Lassan újra formában leszek ilyen téren. Az más kérdés, hogy edzettnek még így sem fogok számítani. Kezdek attól tartani, hogy túl sok mindenre kell majd odafigyelnem, és nem fogom győzni. A kérdésére elgondolkodom, erre sok fajta válasz létezik, a saját ügyetlenségem fizikailag mindenképpen első a sorban, míg lelkileg Maya a leggyengébb pontom, s egész lelkesen lohol utána a Connor téma, ami abban a tekintetben roppant nevetséges, hogy alig két hónapig ismertem, mielőtt eltűntünk egymás életéből. Ettől még összezavar, és többet gondolok rá, mint kellene. S lám, most is így járok, bár eszmélek, mikor felém nyúl, látom a mozdulatot, de és a jobbom el is indul, hogy megpróbáljam kiszabadítani magam, miközben a balom húzom ki a szorításából, de a rántás attól még sikerül, és ez így futás közben nem kifejezetten vicces. A lendületem is benne van a mozdulatába, ezért ha valóban erősen ránt meg, akkor valószínűleg önnön mozdulataim okán vele szemben kötök ki, inkább esve, mint tartva magam, és mivel nem óhajtom felnyalni a tornaterem padlóját, hát megkapaszkodom a karjába, ami eléggé kézre esik így szemből. - Túl sokat agyalok és álmodozok. Válaszolom végül eme testhelyzetben, ez az egy nagyon nehéz a meditációk során is, legyen bármilyen csodálatos érzés, kiüríteni a fejemet olykor lehetetlennek tűnik.
Nem vagyok én akkora sárkány, mint amilyennek hisznek, bár határozottan szeretek a nagy kősárkány szerepében tetszelegni, sütkérezni a megítélés fényében. Mindig volt lelkem, csak nem mutogatom, sosem szerettem és sosem fogom. Akinek így is van radarja rá, az lássa, a többi meg olyan szinten nem érdekel, hogy na. - Mihez képest? – kérdezek vissza kissé cinikusan. Nem Amanda Claire lövési képességeit akarom ledegradálni, éppen csak a pontos megfogalmazás híve vagyok. Rendőrhöz képest lő jól, mesterlövészhez vagy egy átlagos nőhöz? Nem teljesen mindegy. Szeretném, hogyha Naomi tisztában lenne a dolgokkal, mert egy harcosnak nem csak a teste a fegyvere, hanem az esze is. És a pontosság a szavakban is legalább olyan fontos szerintem, mint a mozdulatokban. Persze megint szőrszálhasogatónak tűnhetek, de pont nem érdekel. Mivel én kezdeményeztem a mozdulatot, így számítok rá, hogy szembe kerülhetünk egymással, nem ránt hát el, amikor belém kapaszkodik. A szavait hallom, arcizmom sem rándul, ellenben már mozdulok is, hogy hátamra vágjam magam – esni is tudni kell, ezt nem csak a korcsolyázóknak oktatják – így hogyha még mindig kapaszkodik belém, akkor esik velem – ha nem, úgy megfogom a kezét, hogy ne tudjon elengedni, hiszen a zuhanás a cél – majd remélhetőleg repül is azzal a lendülettel, ahogy alátolom estében a lábamat, hogy elrúgjam magamtól, át a fejem fölött. A tornaterem olyan részén álltam neki kamikáze-akciómat kivitelezni, ahol az egyik előre kikészített tatami is hever, szóval Naomi valószínűleg arra érkezik, így megütni nem fogja magát, legfeljebb megdöbben. Vagy én lepődöm meg azon, hogy miképpen hárít. Meglepne, ha meglepne. De adok neki egy esélyt. - Szokj le róla! – jegyzem szárazon. Mintha az olyan könnyű lenne. Tudom, hogy nem az, másoknak nem. De mindenki magából indul ki, hát én is ezt teszem. S ami nekem megy, mehet másnak is. Módjával, természetesen. Akárhogy is sikerült a mozdulatsor, felkelek a földről, ruganyosan Naomihoz lépek, akármerre is van, akármilyen testhelyzetben. Kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, vagy ha nem zuhant, akkor azért, hogy udvariasan kezet fogjak vele.
- Hát, jó kérdés, de erre csak azt tudom mondani, hogy az én értékítéletemhez képest. Nem vagyok épp járatos a különböző fegyvert használó tömegeket illetően, szóval aligha lenne értelme összehasonlítást végeznem. Annyit tudok, hogy a lőtéren mindig eltalálta, amit el akart találni. Fogalmam sincs, ezzel sikerült-e megválaszolnom a kérdését, de az biztos, hogy jóval alaposabban körbejártam a kérdéskört, mint az imént, így talán nem fogja tovább firtatni a kérdést. Nem is teszi, helyette egész más történik, konkrétan le akar venni a lábamról, ami már közel sem tűnik kellemes hadműveletnek, nem mintha eddig olyan jó lett volna a program. Az tuti, hogy igencsak sokat kell még gyúrnom az edzettségre. Elrántania ugyan nem sikerül, de míg én majdhogynem megkönnyebbülök, hogy nem zakózom, ő már tovább is pörgette lelki szemei előtt a jelenet lehetséges folytatásait, és szemmel láthatólag meg is lelte a megfelelőt, hisz esik hátra, engem meg ránt magával. Hát ez egyáltalán nem vicces, sőt… Természetesen engedném én el rögtön, de ráfog a kezemre, így mindketten zuhanunk, ami engem illet, pillanatok múlva már repülök is. Egy hangos ’ááááá’ természetesen elhagyja a számat, mert egyrészt meglepett a dolog, másrészt elég ijesztő ekkorát esni, nekem legalábbis biztosan. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb pillanatai közé tartozik, amikor látom a tatamit közeledni, és pofával szántom fel, miként az ekével szokás a földet. Azt a büdös… Kivártatva felnyögök, és igyekszem minél hamarabb felkelni, de ez… fájt. Áú. Mindenesetre, elfojtom magamban, van egy sanda gyanúm, hogy Gina nem értékelné túlzottan, ha én itt most elkezdenék rinyálni, szóval csendben szenvedek. - Azon leszek… Nyögöm ki, mikor képesnek érzem magam arra, hogy megszólaljak, jaj de nem hiányzott ez nekem, te jó ég. Az holt biztos, hogy harcos nem leszek, nem mintha eddig másként gondoltam volna, de ha így lett volna, már tudnám, hogy ez veszett fejsze nyele. Végül annyira jutok, hogy felülök, és mikor felém nyújtja a kezét, elfogadom, de nem azért, hogy felálljak, hanem hogy míg a lábammal kirúgom az egyiket alóla, addig a kezemmel lerántsam magam mellé. Ő is elég sunyi mód viselkedett, felhatalmazva érzem hát magam, hogy megtegyem, úgy sejtem, nála maximum a meglepetésszerű támadás lehet hatásos egy tanonc részéről… Meglátjuk, mi lesz belőle…
Korrekt önkép – pipa. Mosolyra nem fakadok, de képzeletben adok egy újabb plusz pontot Naominak. Nem véletlenül kérdeztem azt, amit. Sejtettem, hogy nem ért a lövészekhez, így nagyon kíváncsi voltam, hogy miképpen reagál arra, amit az összehasonlításról előadtam neki. Tetszik, hogy nem kezdett el hadoválni, hanem szárazon bevállalta a tényeket. A mozdulatom nem sül el úgy, ahogy azt előre elterveztem, de tulajdonképpen mindegy is, nem tudhatja, hogy mit akartam, így az ázsióm nem rombolódik, az meg csak egy plusz dolog, hogy magamban elkönyvelem kudarcnak, s eztán sokkal többet fogom gyakorolni ezt az átdobást. Remélem, hogy azért Naomi orra ne tört be, bár ha mégis, helyre tudom tenni secperc alatt, hasznos az orvosi képesítés a harcosok között is. Nem bánom még ennyi év után sem, hogy nem gyógyítóságra szakosodtam. Nem mondom, hogy „legyél is”, mert felesleges szószaporítás lenne. Azon lesz, ezt elkönyvelem, s nyújtom a kezemet neki. Kis terpeszben állok, hogy legyen lendületem és biztos talajfogásom is ahhoz, hogy fel tudjam húzni. Nem kell erre koncentráljak, mindig így mozdulok, zsigerből jönnek a mozdulatok, a tökéletes egyensúlyra törekedés. Mindig készenlétben állok, így olyan szempontból nem lep meg a mozdulata, hogy fizikálisan ne tudnék mit reagálni rá. Esni tudni kell, tanítják, tanítom, szóval összegömbölyítem magam, igyekezve úgy fordulni, hogy ne zuhanjak nyeletlen balta effektusban. A kezemet kirántom az övéből, miközben gurulok, így nem fogom se az ő karját kicsavarni se a sajátomat. Átpördülök a súlypontomon, guruló átfordulással érkezem gugolóállásba a tatamin. (Ha nem tudom elengedni a kezét, akkor nem gurulok sehová, csak földet érek, s már pattannék is fel, nem fogok heverdezni, mint egy kemotoxos bogár.) Nem néztem ki Naomiból ilyesmit, szóval ha a dolog szakmaiságát vesszük, mindenképpen meglepett. Az izomrutin egy dolog, de énedzőségem is meg tud lepődni. Lenyelem halvány mosolyomat, de elismerően hümmentek azért. - Már nem csodálkozom azon, hogy nem haltál bele a Vörös Holdba! - jegyzem meg. Ez a lelki terror, tudom én, de egy harcosnak a lelke is legyen kemény. Újra nyújtom a kezemet Naomi felé – mert akárhogy történt az esés/gurulás, felkeltem közben, álló helyzetbe egyenesedtem – hogy felsegítsem. - Mik a test leggyengébb pontjai?
Sírni tudnék, annyira fáj az orrom, de akkor sem fogok picsogni, majd elmegyek valami dokihoz, vagy meglátogatom Abit, hátha pikk-pakk helyre tudja hozni, bár engem az sem zavarna túlzottan, ha hetekig kék-zöld-lila, mindenféle színű orral kellene mászkálnom. A kutyának sem óhajtok tetszeni, szóval igazán nem számít. Nem vagyok benne biztos, hogy nem fogom megbánni a mozdulatom, de egyszerűen úgy érzem, hogy muszáj valamit tennem. Ezért rántom le, talán nem akarom, hogy én legyek az az esetlen kis vörös, akivel mindenki úgy bán el, ahogy nem szégyell. Nem, én ennél több szeretnék lenni. A mozdulatom hellyel-közel sikerrel jár, megleptem, bár talán nem magával a cselekedettel, hanem inkább azzal, hogy ilyesmi kitelik tőlem, fogalmam sincs. A lényeg szempontjából mindegy, hisz, még ha rövid időre is, de ő is földre kerül, s mire feláll, már én is állok. Az orrom nem fest éppenséggel szépen, de igyekszem legyűrni a késztetést, hogy megtapogassam. A Vörös Holdas megjegyzésére inkább nem mondok semmit. Egyetlen egy személy van, aki tudja a teljes igazságot róla, az pedig Panda, még Mandynek sem mondtam el, hogy valójában ott és akkor én készen álltam volna a halálra, csak arra vágytam, hogy legyen végre vége. Ha Gina tudná, mit műveltem ott, szerintem sírna a szánalmasságomtól. Összességében, én nagyon is csodálkozom, hogy túléltem, egyáltalán nem rajtam múlt. Voltak ugyan esetlen próbálkozásaim eleinte, de elég hamar feladtam. - Előre szólok, hogy csak a józan paraszti eszemet tudom használni, hogy megválaszoljam ezt a kérdést. Mondjuk, egyébként sem hiszem, hogy kinézné belőlem, tudok ilyesmit, mert nem is. Egyszerűen soha nem volt rá szükségem, eztán lesz, ez világos, úgyhogy itt az ideje megtanulni. - Gondolom a torok annak számít, van az alján egy pont, amit nagyon kellemetlen nyomogatni, azt hiszem, láttam egy filmben. Az orr is lehet gyenge pont szerintem, illetve a szemek. Esetleg még a gyomorra gondolnék. A klasszikus nemi szerves dolgot direkt nem durrantom el, egyrészt nem tudnám pirulás nélkül kimondani, másrészt valószínűleg én magam is másként próbálnám elintézni az esetleges rám támadót. Ha egyértelműen a leggyengébb pontok közé számít, úgyis fogja mondani. Egy pillanatra elfog a kísértés, hogy közöljem, a kis lábujj is ide tartozik minden bizonnyal, de szerintem nem lenne vevő a humoromra, pedig te jó ég, az mennyire tud fájni…
Nem akarom tudni. Őszintén szólva nem érdekel az, hogy mit érzett a holdkor, hogy mire ment a maga erejével és milyen válságba tolódott a lelke. A lényeg számomra csak az, hogy olyat tudjak mondani, amivel fejlesztem és szerintem a megjegyzésem a meglepő mozdulatsorára olyasmi volt, ami egy másik létforma értelmi szintjén még dicséret is lehetne. Nem szórok elismerést számolatlanul – ezt szokták mondani rólam. Az igazság viszont az, hogy nagyon is szórok, csak olyan szövegkörnyezetbe helyezem a szavaimat általában – nem is mindig direkt – ami nem tűnik annak, aminek szánom. - Csak az a típusú eszed érdekel, amid van. Nem vágyom kiselőadásra. – jegyzem meg. Biztatni akarom ezzel? A legkisebb mértékben sem. Csak közlök, ahogyan szoktam, s várom a válaszát. Nyilván nem lesz szakszerű, nem lesz orvosi, de már most tudom, hogy nem kioktatni akarom, hanem tanítani, akárminek is veszi majd. - Egynek jó. A toroknak arra a pontjára gondolhatsz, ahol a nyakcsontok egy 'V' alakban találkoznak. Valóban ez az egyik leggyengébb pont arrafelé, de ha a gégére mérünk ütést, az szintén hatásos lehet, akár halált is okozhat. Az orrnál csak az orr felső területe, ahol az orrcsont találkozik a szemek közti homlokrésszel. A többit felesleges csapkodni, komoly hatást nem érünk el vele. A szemet érdemes békén hagyni, hacsak nem direkt a vakítás a cél. Egyébként felesleges veszkődni vele, gyenge pont, de nehéz eltalálni, a leghülyébb ember is ösztönösen védi a szemét, elkapja a fejét, ha valami afelé közelít. A gyomorra is jól gondolsz, a mellkas kardnyúlványa a szegycsont alsó része, mely alatt megtalálható a solar plexus gyomorszáj található, az valóban egy elég gyenge terület. Ha bármilyen nagyobb nyomásnak tesszük ki, elszakadhat az itt lévő izom, és komoly fájdalmat okozhatunk az ellenfélnek. Az izomfájdalom mellett fennáll a tüdőben érzett szúró fájdalom lehetősége is. – magyarázom. Nem térek rá a lágyékra én sem, sokkal inkább egy kötelező-olvasmányt ajánlok a következő edzésünk előtt. - Mire legközelebb felkeresel, tanuld meg a test 50 életpontját, gyenge pontokat, ha úgy tetszik. Ezeket a karate gondolja így, nem tökéletesen elfogadott mind és a könyvtárunkban található erről szóló könyvnek is vannak anatómiai hiányosságai, de a célnak megfelel. Párban fogtok edzeni, de nem mondom meg előre, hogy kivel. Egy heted van a tanulásra, utána ugyanekkor, ugyanitt. – adok parancsot és kötök egyben útilaput Naomi talpára. Semmi mosoly nem játszik ajkaimon, de mosolyogtam ma már eleget rá ahhoz, hogy megsejthesse: nem utálom zsigerből, elismerem azt, hogy jó Őrzőalapanyag. Remélem ez a véleményem a későbbiekben sem változik.
//Köszönöm a játékot! Ezennel tanulós játék – Naomi Sharp, I. tanonc – részemről pipa! //
Akkor jó, mert kiselőadással nem szolgálhatok, mondanám rögtön, de inkább féket kötök a nyelvemre, mert nem szeretnék rossz fát tenni a tűzte, meg aztán, én az a fajta vagyok, aki szereti a megszokott dolgokat, márpedig ha már egy harcossal edzettem, nem biztos, hogy el akarnék menni egy másikhoz. Szóval jó eséllyel ismét csak Gina lenne az, akit zaklatnék ama szent küldetéssel, hogy érjük el, hogy a kis Naomi ne legyen olyan védtelen fizikailag sem. Nem tudok, hogy erre van-e bármiféle reális esély, de azért én nem fogom feladni, mert hát, nem árthat, ha oda is tudok csapni olykor, és nem csak a mágiára alapozom a mások és önnön védelmemet. Hallgatom a kifejtését az általam felvázol pontokra, és csak bólogatok, nem azért, mert tudnám, sokkal inkább azért, hogy jelezzem, értettem és megjegyeztem. Ez is olyan dolog, hogy nem árt tudnom, ez tiszta sor, és legalább adott esetben tudok majd mihez nyúlni, úgyis szokásom szorult helyzetbe kerülni. Aztán már úgy alakul, hogy nem is kell majd esdekelnem egy újabb edzésért, mert ő már szabja is a feltételeket. Esküszöm, irigylem, amiért ennyire magabiztos és karakán nőszemély, én tutira sosem leszek ilyen. Már most tudom, hogy az elkövetkezendő napjaim abból fognak állni, hogy ezeket az életpontokat sorolom, noha soha az életben nem hallottam még róluk, úgyhogy egészen vicces lesz a dolog, remélem, nem mondok csődöt. - Értettem! Akkor egy hét múlva találkozunk! Mivel nem tudtam, hogy szimplán Ginázzam, vagy a vezetéknevén szólítsam, inkább nem mondtam semmit, de úgy vélem, nem is hiányzott! - Köszönöm szépen az edzést! Viszlát! Azért egy mosolyt én még megengedtem felé, még ha csak egy röpkét is, hiszen ő nem volt az a bájolgó típus, én viszont szerettem ilyesmivel megörvendeztetni a környezetemet, szóval nem óhajtottam megtagadni önmagam. Ám utána már indultam is kifelé a tornateremből, hogy átöltözzek, aztán megtámadjam a könyvtárat, egy hét nem sok idő, jobb mielőbb nekiveselkedni a kapott feladatnak.
Kezdőlap
Ezennel tanulós játék – Naomi Sharp, I. tanonc – részemről pipa! 
//
