- Óh. Engedek meg magamnak ennyi reakciót, kis nevetéssel. - Kedves vagy. És köszönöm. Most lenne az a pont, amikor magamhoz ölelem, de nem teszem, mert sérült és nem akarok ártani neki. Viszont energiáimmal körbefonom, így jelezve azt, hogy tényleg közel állt szívemhez a megszólalása. - Hanem? Kérdezek vissza, reflexből csúszik ki, legfeljebb nem válaszol, ha nem akar. Persze megint előbb jár a szám, semmint elhallgassam a pontos mondandóját. Megemelkedik a szemöldököm rá, elmormolok egy üdv a klubbant, de nem mászom ebbe mélyre. Ha szeretné, elmondhatja, akármikor, tényleg, de nem akarok olyasmit szóba keverni, amivel felhúzhatom, hirtelen mozgásra késztethetem. A hócipő sem tudja a hímeknél mitől gurul el a gyógyszerük, nem akarom megkockáztatni, hogy fickós virtusában olyasmit csináljon, amivel árt magának. Felsegítem a lakásba, lefektetem, majd utánanézek hol van alkohol. Egyrészt fertőtleníti a sebet, de nem emiatt akarom odaadni neki. Mi aligha kapunk fertőzést, nem jellemző a fajtánkra, szóval máson jár az eszem. Odaviszem neki az üveget, a kezébe nyomom mielőtt követve az utasításait a fürdőbe mennék. - Húzóra. Mind. Legalábbis akkor, ha nem akarod a'la nature végigcsinálni. Öntöm szavakba is akaratomat. Ha részeg, legalább nem annyira éber, s ha kába, akkor nem érzi annyira a fájdalmat. Kikapom a polcról az elsősegélyládát, felcsapom a tetejét, visszamegyek vele az ágyhoz. Az egyik széket húzom oda az ágy mellé, arra teszem a dobozt, hogy kéznél legyen. Módszeresen állok neki először a vizsgálatának - sose lehet tudni, szemre semmiképp, hogy mi zajlik a szervezetében - aztán ahol kell, ott helyére igazítsam a csontjait, nyílt sebeinek szegélyeit szoros kötéssel húzzam össze. A varrás nála mit sem érne, mi nem úgy működünk, ártana, legfeljebb. És a kötésre sincs szükség, épp csak az első pár napban érdemes ilyen rögzítésekkel élni, utána úgyis jobb lenne, hogyha farkasalakban vészelné át a felépülést. - Engedelmeddel elfoglalom a kanapéd. Ha szükséged lenne valamire, itt vagyok. Eszemben sincs éjszakára magára hagyni. Tudom én, hogy a hímek érzékenyek a méltóságukra, de rémes gyógyító lennék, ha nems segítenék így is. Kerítek egy pokrócot, amivel betakarjam, megigazítom a feje alatt a párnát, ha kéri. Mindent megteszek, majd hagyom pihenni, s én magam visszahelyezem az elsősegély dobozt, nem hagyva rumlit. Majd a kanapéra vackolódom, találomra levéve egy könyvet Aiden polcáról. Remélem mása is van, s nem csak építész szakirodalom. Aludni nem akarok, de unatkozni sem..
//Amennyiben nincs más, úgy köszöntem a lehetőséget! Jobbulást! //
~ Mert csalódást okoztam neki ~ némi kis töprengés után válaszolok, halkan, megbánással telt hangon. Hiszen nem akartam, hogy csalódnia kelljen bennem, nem akartam neki fájdalmat okozni. Az igazság nem csak csúf, hanem fájdalmas is, ezt most mindkét oldalról megtapasztaltuk, azt hiszem. Ennél többet viszont most biztosan nem fogok mondani, nekem is végig kell gondolnom a történteket, ráadásul egész egyszerűen nem akartam róla beszélni. Mert túlságosan fájt, túl eleven volt még az élmény és nem kell erről senkinek sem tudnia rajtunk kívül. Ez csak rám és apámra tartozik. Csak a homlokom ráncolom az üveg pia láttán, de hamar leesik a dolog, úgyhogy el is veszem az üveget, hogy lehúzzam az egészet. Egyszerre mondjuk nem megy, mert túlságosan sajog mindenem, ráadásul felülni nem tudok, így fekve meg kissé macerásabb a dolog, mint amúgy volna, de eltűnik az üveg tartalma, az én gondolataim pedig még kuszábbá válnak szinte egy pillanat alatt, mintha vasgolyó volna a fejem, vissza is ejtem a párnára, hogy a hirtelen jött kábulatból csak erősebb fájdalmak próbáljanak meg a valóság felé rángatni. Könnyebb így, mintha teljesen józan lennék, habár így is piszok mód fáj, hát úgy milyen volna! Hozzá vagyok szokva, hiszen elég sok mindent láttam már, de mivel az állkapcsom összeszorítása sem túl kellemes, így kicsit hangosabb a folyamat, mint szeretném. De csak végzünk, én pedig fújtatva, de végre összetoldozva eresztem el magam, az utolsó szavai már alig jutnak el hozzám a kábulatomon keresztül. ~ Jól van ~ mintha azt sem tudnám, mire mondok igent, egyből magával ránt a sötétség, végre nem kell hadakoznom ellene. A köszönetemet pedig reggel kifejezem majd, most úgysem tudnék már semmi értelmeset kinyögni.
Csöppet se nyugodtam meg Ericcel (Elijahval) való találkozás után. Jó sok évvel ezelőtt volt közünk egymáshoz és csöppet se volt annyira békés az elválás, mint tűnt, de az roppant mond nem tetszett, hogy majdnem neki mentem egy-két rossz szó miatt. Talán tényleg túlzottan beverhettem a fejemet, vagy magam sem tudom. Egyre inkább kezdtem vele egyetérteni, hogy talán az álmomhoz lehet köze, de még mindig nem voltam biztos ebben. Nem mehetek csak úgy oda senkihez se, hogy „Nem álmodtál valami furát? Esetleg nem választottad tőrt? S nem lettél kicsit agresszívabb? ” Már csak ez kellene. Nem őrültem még meg ennyire és reménykedtem abban, hogy egy kisebb séta és vadászat jót fog tenni, mármint a kedélyeket lenyugtatja és minden megy a maga módján, ahogyan eddig is. Nicholassal nem találkoztam azóta, hogy magamhoz tértem, de ha őszinte akarok lenni nem is nagyon kerestem őt és nem amiatt, mert esetleg az érzéseim eltűntek volna, mert szó se volt erről. Inkább csak így láttam helyesnek addig, amíg nem tudtam, hogy mi történik velem és amíg nem jövök rá arra, hogy miként ne keljen attól félnem, hogy valakinek feltépem a bundáját, addig inkább kerülöm a kontaktusokat. Nem fog menni teljesen, de ha nem muszáj, addig kölykök közelébe biztosan nem megyek. Így nem, ennyire nem vesztem még meg. A hó roppant a talpam alatt, ahogyan az erdőt szeltem. Nem voltam óvatos, nem érdekelt, hogy éppen mi karistolja a bundámat, de szabadnak éreztem magam. Egy pillanatra megnyugvást is, mintha tényleg hazataláltam volna a káosz elől. A hó a fákról is rám hullott, vagy éppen a bokrokról, de könnyedén ráztam ki a bundámból. Amikor pedig egy prédának való illatot sodort felém a szellő, akkor egyből abba az irányba kezdtem el rohanni és kisebb kergetés után le is terítettem. Majd egyszerűen lakmározni kezdtem belőle. Nem marad sok belőle, de nem is érdekelt, hogy esetleg valaki rábukkanhat. Az övé lehet, majd pedig könnyedén sétáltam abba az irányba, amerről a vízhangjára lettem figyelmes. Amikor pedig elértem a patakhoz, ha kellet kicsit betörtem a jeget, még az se zavart, ha esetleg felsértettem vele a mancsomat, majd pedig könnyedén ittam a vízéből. De pár pillanattal később megéreztem egy másik farkas energiáit. Ismertem az illetőt, de még se érdekelt. Menekültem előle, de ő mégis itt volt. Lassan fordultam meg, s egy apró morgás hagyta el az ajkaimat, bár az inkább a farkasom nem tetszése volt, mint sem az enyém, hogy megzavarták éppen abban, amit csinál. ~ Nem kellene itt lenned… Mit keresel itt? ~ kerestem meg őt a farkasom íriszeivel, de nem mozdultam meg. Csak figyeltük a közeledő hímet és reménykedtem abban, hogy azért nem fog egyből közel jönni, mert fogalmam sem volt arról, hogy mi fog akkor történni. És tényleg nem akartam bántani. Meg amúgy se volt alapjáraton se túl bizalomgerjesztő a fekete bundásom.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Őszintén nem tudom, mi értelme van ennek az egésznek. Ennek az évenkénti lidércnyomásnak. Értem én, hogy bosszúvágy, meg nyughatatlan szellem, meg minden más, ami hozzá tartozik, na de akkor is. Már évek óta megy ez az egész herce-hurca és tartok tőle, nem idén volt az utolsó. Nincs akkora szerencséje ennek a területnek, hogy akkor most beérje ennyivel egy életre Alignak. S most pedig megint itt tartunk, nyalogatják a sebeiket, akiket érintett az esemény. S idén már halottak nélkül se maradtunk. Igen, tudom, hogy ha nem történik az a csodával határos esemény tavaly, akkor meg aztán főleg nem, de most úgy tűnt, erre nem volt lehetőség. Ez pedig már teljesen más szemléletbe helyezte ezt az egészet, hogy már mind a falka, mind az őrzők szenvedtek el veszteségeket a pokoljárás során. S ha mindez nem lenne elég, valami nagyon megváltozott. Nem egy farkas kezdett el szokatlanul viselkedni. Volt persze, aki így is eléggé nagy csodabogár volt a maga nemében, de most még radikálisabban jöttek elő a jellemzőik, vagy éppen fordult teljesen az ellenkezőjére. S ez nem egy személynél fordult elő... köztük a testvéremnél is. Nem mondom, Tanyának eddig is voltak agymenéses pillanatai, de mostanában ezek eléggé elszaporodtak. S akkor még ha ő lett volna az egyetlen a közvetlen közelemben. Symara olyan volt gyakorlatilag, mint a fehér holló mostanában, azóta nem láttam, hogy magához tért a kábulatából. Ez pedig módfelett szokatlan volt tőle, mert általában mindig ott volt, ahol az élet, nem volt nehéz megtalálni. Most viszont még ha a házához látogattam is el, akkor se találkoztunk. Eleinte még úgy voltam vele, hogy szeretné kiheverni egymaga a történteket, de aztán hallottam a többiektől, hogy látták őt feltűnni a városban. Engem pedig nem keresett. Mondanom se kell, így ennyi idő után már kezdett aggasztani a dolog, szóval jópár napja már a nyomában voltam. Nem volt egyszerű. Amennyire tud világítani egy farkas olykor az őt körbevevő közegben, legalább annyira el is tudott tűnni, ha igazán akart. Nem volt hát könnyű dolgom, pedig annyira azért nem kellett bejárnom nagy területeket. Volt, hogy megtaláltam a nyomát, de aztán csakhamar kihűlt az út és kezdhettem elölről. Hogy feladtam-e emiatt idővel? Egyáltalán nem. Így túl a háromszázadik éveim fordulóján eléggé furcsa hozzáállás lenne részemről. Így folytattam a keresést... egészen mostanáig. Felkaptam a fejemet, amikor újra megtaláltam a nyomát és elindultam utána. A lelkesedésem pedig egyre nőtt, ahogyan egyre erősödött az érzet és nem tűnt el inkább. Gyorsan közeledtem és csakhamar már az energiáját is megéreztem Symnek. Nem telt bele sok idő, hogy bekússzon a látóterembe is Sym alakja, farkas képemre mosoly húzódott. Ez viszont csak addig tartott, míg meg nem hallottam a morgását, aminek köszönhetően lelassítottam a lépteimet, holott legszívesebben loholtam volna hozzá. Ez viszont figyelmeztetett, a megérzéseim is ezt súgták, hogy nyugalom, most ne menjek fejjel a falnak. A szavai csak megerősítettek ebben. ~Téged kereslek Sym. Már napok óta~ - adom meg neki a választ, ahogyan lassan, alig észrevehetően araszolok felé. - ~Nagyon eltűntél, hiányoltalak~ Fő az őszinteség, szokás mondani. Főleg akkor, hogy ha a párunkat nem találjuk ennyi idő után, akivel amúgy semmi, de semmi bajunk nincs. Se vita, se semmi. Tekintetemet Sym alakjára fókuszáltam, ahogyan vártam a válaszát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Tudtam jól, hogy örökké nem kerülhetem el Nicholast, de reménykedtem abban, hogy egy kis időt még nyerhetek. Legalábbis amíg rájövök arra, hogy miként tartsam magam féken, vagy legalábbis a farkasomat. A kölyköket is jelenleg kerültem és már csöppet se voltam biztos abban, hogy jó ötlet az, ha Kristinnel edzeni megyünk, de még ő se keresett meg vele, így ráérek azon is agyalni. Most elég volt az, hogy másoknál is jelentkezett ez a gond, kinél jobban, kinél kevésbé. Sőt volt olyan aki sokkal higgadtabb lett. Így már nehezen lehetett kizárni azt, hogy az álomnak nincs jelentősége. Inkább arra kell megtalálni a megoldást, hogy miként kezeljük ezt, mert ha ez sokáig így marad, akkor még eléggé nagy gondok lehetnek. Amúgy is egymásnak szoktak menni az emberek, most meg még esélyesebb a dolog, bár csak ne így lenne. Reménykedtem abban, hogy nem fog idejönni, még akkor is hittem ebben, amikor megéreztem az energiáit, de minél közelebb jött, annál jobban érezte az ismerős energiákat, illatot. Nem kellene itt lennie, gondolhatná, hogy okkal kerültem el messzire, hiszen ha egy ismerőst majdnem bántottam. Egy olyan személyt, akihez eléggé szoros viszony kötött a múltban, akkor a jelenben miért lenne másképpen? Talán elegendő pár rossz szó, vagy éppen tett és robbanni fog. Ő se foghat vissza, hiszen miként tehetné? Fiatalabb nálam, ahogyan Eric is fiatalabb volt, így még kész szerencse, hogy nem lett baj. A morgást is figyelmeztetésnek szántam, ahogyan a szavaimat, de mintha a falnak üzentem volna, mert nem túlzottan hatotta meg. Próbáltam nyugtatni a farkasomat, felhívni a figyelmét arra, hogy ő az a farkas, akivel annyira jól elvolt, akivel jól megértették egymást, de nem sokat használt semmi se. Valami miatt úgy érezte a farkas, hogy pont akkor zavarták meg, amikor nem kellett volna. S emiatt pedig csöppet se volt békés, hiszen eleve úgy volt Aife-ben egy olyan érzés, hogy újra tombolni akar, ahogyan egykoron tette. Szabad akar lenni és nem törődni a következményekkel, vagy éppen eltűrni minden dolgot akár az idősebbektől vagy éppen a fiatalabbaktól. Nicho szavai elmémben csendülnek, ahogyan az enyémek is az övében. Figyelem őt, majd egy újabb morgás tör elő, amikor közelebb sétál. ~ Nem kellene, nem ok nélkül kerültelek! ~ szólalok meg aggódva, majd megrázom a fejemet is, hogy inkább álljon meg ott, ahol van, mert félő, ha tesz még pár lépést, akkor akár abból is baj lehet. Kérlek, fejezzük már be ezt. Te se akartál gyilkos lenni, ahogyan a mesterem akarta. Ne bántsd őt! Mondtam saját magamnak, mire a farkasom továbbra se engedte el a hímet a tekintetével. Fekete bundás, mint a halál színe, veszélyes egy dög volt és csöppet se volt bizalomgerjesztő, csak akkor, ha tényleg igazán nyugodt volt. Akkor olyan tudott lenni, mint egy hatalmas nagy szőrgombóc. Legalábbis Kristin ezt megtapasztalhatta. ~ Nem biztonságos mellettem. Nem tudok úgy uralkodni magamon, ahogyan régebben. Túl nagy hatása van a választásomnak. ~ feleltem neki, majd sietve pillantottam végig a lehetséges útvonalakon. ~ Bár mennyire is hiányzol, nem kockáztathatok. ~ s azzal a lendülettel rohanni kezdtem az erdő felé. Magam mögött hagyva mindent, nem törődve az ágak reccsenésével, semmivel se. Csak az hajtott, hogy minél távolabb legyek és a farkasom végre lehiggadjon. Végül a lépteim lelassultak, ahogyan az egyik folyópartja jelent meg előttem. Lassan haladtam a folyóhoz, majd a tükörképemet látva megráztam a fejemet és a mancsommal zavartam meg a vízfelszínét. ~Boldog vagy Alignak, hogy még inkább szenvedünk? Még több bajt sóztál a nyakunkba?! ~ kérdeztem meg, pedig tudtam jól, hogy válasz nem fog érkezni. Végül könnyedén heveredtem le, majd mancsaimra helyeztem a fejemet. S csak reménykedni tudtam abban, hogy Nicholas nem lesz annyira vak, hogy kockáztasson, hiszen ha bántom őt, akkor nem csak következménye lenne, hanem magamnak se tudnám megbocsájtani…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nem voltak teljesen baljóslat nélküliek az előjelek. Ez a nagyívű kerülés egyáltalán nem vallott Symre, s ebből már sejtenem kellett volna, hogy eléggé nagy a baj. De persze én lettem volna, a időben felismerem ezt? Hát igen, valóban nem, már nem is tudom, miért lepődök meg ezen az egészen. Mármint nem, nem azon, ami történt, hanem hogy már megint eléggé szemellenzős vagyok. Hát a fene rúgjon abba a vén fejembe, én tényleg már csak hülyébb leszek, jól mondta Kate. Aztán persze egyre csak szaporodtak az előjelek és nem hiába araszoltam csak lassan felé. Nem pont egy ilyen fogadtatásra számítottam volna ennyi külön töltött időt követően. A vicsorgás már megint egy üvöltő jel, de nem baj Nich, menjél csak, menjél, ne is figyelj oda. ~Én pedig szeretném tudni, hogy mi a baj~ Még jó, hogy tudni akartam, a jó életbe. A párom volt, azon személyek egyike, akiről tudni akartam, hogy érzi magát, mi bántja, miért kerülik, amikor még csak egy rossz szó se esett egymás között. S ennek ellenére van ez, én pedig tudni akartam a miértjét... persze nem ennyire követelőzve, Sym egyáltalán nem érdemelte tőlem azt a fajta viselkedést. ~Sym, Kilaun nevére...~ - kezdtem volna bele a mondandómba, de aztán szembesülnöm kellett vele, hogy a párom futásnak eredt. - ~Sym!~ Még vissza se nézett, ahogyan elrohant, én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal, mert most persze nem akaródzott nekem megindulni. Döbbenten bámultam a nő után, s éreztem, ahogyan lassan már a bundámra is kirajzolódnak a kérdőjelek. Miért... miért történik ez már megint? Teljesen értetlenül álltam az események előtt, ahogyan előre hajtottam a fejemet. Talán mégiscsak létezik az a valami, amit karmának neveznek? Egész életemben magam mögött hagytam azokat a személyeket, akik fontosak voltak nekem, szinte kivétel nélkül mindenkit. Mire megpróbáltam leszokni erről, már olyan változásokat eredményezett, amik egy része visszafordíthatatlannak mutatkozott, eldeformálódott, s lett belőle, ami. Most pedig ezért kell nekem is végignéznem ezt? Hogy most velem játsszák el? Bah, mérgesen kapartam bele a földbe. Ekkora egy baromságot se mondtam még ebben az évben... azt hiszem. Sym engem akar védeni, a jelek szerint magától, ez pedig köszönőviszonyba sincs azzal a viselkedéssel, amit én produkáltam az életem során. Rám gondol, egy pillanatra se veszíti ezt szem elől, még ha fáj is neki. Ez pedig olyan tőr volt a szívembe, ami nem tudott rávenni egyszerűen, hogy csak úgy magára hagyjam ebben a helyzetben. Viszont tudtam, ezt most okosan kell csinálnom, mert Sym se véletlenül ilyen óvatos. Nem akartam keresztbe tenni neki, de elsétálni se tudtam volna csak úgy. Utána indultam megint, de most okosabban csináltam. Követte a nyomát egy darabig, figyeltem az érzékeimre, mígnem meg nem éreztem őt újra... s akkor álltam meg. Messze nem volt még látótéren belül, éppencsak éreztem a távolban az energiáit, de most kénytelen voltam beérni ennyivel. Nem volt egyszerű... legszívesebben odabújtam volna hozzá és nem is tágítottam volna. Nehéz leküzdeni az ilyen ingert. ~Sym...~ - hívtam fel magamra a figyelmét, jelezve, megint itt vagyok. Távolságot kellett tartanom, hát tartottam, ennyi terület bőven elég ahhoz, hogy ha kell, én is távolodni tudjak, ha valami balul üt ki. De főleg... nem akartam csak jobban a párom kedélyeit borzolni. ~Ne félj, nem megyek ennél közelebb... de azt ne várd tőlem, hogy magadra hagyjalak teljesen.~ Túlságosan sokakat hagytam már hátra... téged nem vagyok hajlandó, ahogyan letelepedtem a havas avarba, fejemet pedig az égre emeltem. Elnyújtott, szomorú farkasvonyítás zavarta meg az erdő nyugalmát.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Arra, hogy mi a baj, mielőtt még én felelhetnék ismét a farkasom egy morgással felel és csöppet se békés pofázmánnyal figyeli a hímet, azt akivel eddig jól megértették egymást, de most még se bírja megállni azt, hogy ne tegyen így. Megzavarták, nem akart társaságot, ahogyan arra se vágyott, hogy ismét megmondják mit tegyen, azt, hogy csöndben maradjon és mindenre a békesség mintaszobraként reagáljon. Csillapodtunk az évtizedek alatt, de ő még mindig forróbb fejű volt, mint én és most… Most egyetlen döntés miatt pedig inkább. Hallom, hogy belekezd valamibe, hogy mondani akarna valamit, de nem akarom hallani, hiszen ha olyat hallok, ami roppant mód nem tetszik, akkor vélhetően agyaraimmal a nyakát akarnám megcélozni. Még ha nem is akarnék neki sose ártani. Elég csak arra gondolni, hogy mi történt akkor, amikor Eric-cel találkoztam. Nem akarok többet Nicho-ra morogni, nem akarok attól tartani, hogy mikor fogok neki rontani valakinek csak azért, mert véletlen olyat mond. Taco-nak is majdnem neki mentem, bár ő tényleg olyan, mint egy őskövület, ami a stílusát illeti, de még így is megkínoztam őt egy illúzióval és a legrosszabb az volt, hogy a farkasom elégtételt érzett azokban a pillanatokban, és ha rajta múlt volna, akkor közben csapott volna le a hímre. Olyat éreztem, amiről azt hittem, hogy már magam mögött hagytam, de mint kiderült még se. A múltunk elől nem futhatunk örökké és talán Alignaknak igaza volt, még ha sose vallanám be nyíltan. Megígértem Kristinnek is, hogy edzek vele, de nem merek. Félek attól, ha elkezdenénk, akkor elveszteném esetleg a fejemet és ártanék neki. Azt pedig sose bocsájtanám meg. Reménykedek abban, hogy idővel ez változni fog, vagy legalább valami megoldást kitalálnak a nagyok, esetleg az őrzők tudnak rajtunk segíteni, hiszen talán náluk ez annyira nem is csapódik le, mint nálunk. Bár ebben nem vagyok biztos. Könnyedén heveredek le ismét és figyelem a víztükrét, amit néha felkavarok. Nem kellene futni, nem futhatok örökké, de néha még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg elmegyek rövid időre, addig, amíg nem sikerül visszanyernem teljesen az önuralmamat. Magam sem tudtam, hogy mit kellene tennem, hiszen nem akartam senkinek se ártani… Azért lettem Tark, hogy inkább megvédjem a családomat, de most úgy éreztem, hogy én vagyok az egyik olyan személy, akitől meg kellene őket védeni. Hallom a közeledő lépteket, de még se mozdulok meg, hiszen annyira nem csendülnek közelinek. Nem érzem azt, hogy ezek után közel merészkedne. Talán csak annyira, hogy halljuk egymást. A nevem élesen csendül az elmémben, ahogyan a mondanivalója se. ~ Nicho, én sajnálom, de így jobb mindenkinek. ~ ami persze nem volt igaz, hiszen nem volt jobb. Szenvedtem amiatt, hogy ennyire heves lettem, hogy a farkasom vére ennyire képes ismét forrni, mintha a sok évszázadnyi szelídség könnyedén kezdene elillanni. ~ Miért? Miért maradsz, amikor veszélyes vagyok és forróbb fejű, mint illene, vagy kellene? Mintha csak a régi énem újra előjönne, aki könnyedén venné bárkinek a fejét. ~ jegyzem meg szomorúan, majd kisebb habozás után végül felállok. Lassan teszek felé pár lépést a fekete bundásom alakjában. Óvatos vagyok, ha úgy érezném, hogy nem jó ötlet, akkor még hátra arcot csinálhassak, míg végül olyan közel érek hozzá, hogy legalább láthassam őt. ~Ne csináld, kérlek… ~ nem akarom felhívni a többi farkas figyelmét arra, ami itt zajlik. Nem akarom, hogy hallják azt a csatát, ami itt zajlik. Végül csak a leülök, de nem heveredek már le. ~Volt egy álmom, még a Vörös Hold előtt. Egy oltár volt ott, s rajta két tárgy. Egy tőr és egy toll. Nem tudtam a múltamat a meghazudtolni, azt, ami mélyen legbelül lappang benne és a tőrt választottam. Majd jött a Vörös Hold, a kóma és … ~ egy pillanatra habozok. ~ S mióta magamhoz tértem, azóta sokkal hevesebben tudok reagálni, ha olyat hallok, amit nem akarok. Talán emiatt a döntésem miatt történt így. Jár nálam Achilles is, majdnem neki mentem, de helyette illúzióval kínoztam meg. Én régóta nem bántottam senkit se úgy, s éreztem, hogy a farkasom legszívesebben lecsapott volna rá azokban a percekben… ~ hajtom le a fejemet, de nem mozdulok. Nem tudnék közelebb menni, bármennyire is szeretnék. Félek, túlzottan félek, hogy árthatok…
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Néha szokásom túlságosan is a fejem után menni. Ez most nem valami mentegetőzés féle volt, hanem szigorú tény. Végső soron az egész életem erről szólt, ha utólagosan belegondolok. Az állandó kóborlásnak mindig van valami mellékhatása, de igazából ha úgy vesszük, ez sokkal korábbról is megvolt, mikor még ember voltam, elvégre az indított el az egész ösvényen, ami ide vezetett. Amennyi bajba, veszélyes szituációba keveredtem, az mind ennek volt köszönhető, s talán mondhatjuk, hogy sosem tanultam belőle. Lehet azt most mondani, hogy mindez köszönhető az orosz mentalitásnak, vagy egyszerűen csupán személyes hozadéka a létemnek... szerintem mindkettő valahol, elég gyakran hivatkozok rá, hogy az oroszok már csak ilyenek. Mondjuk amennyire világpolgár voltam az elmúlt évszázadokban, csoda, hogy egyáltalán még vallom magamat valamilyen náció tagjának a vérfarkas lét mellett. Sokakból ez kiveszik, deeee... hiába, az Orosz Anyácská belerögződik a fejekbe már azóta, hogy létezik az a föld. Na de miért is tértem ki erre? Szerintem mondhatjuk, mindez a makacs hozzáállás a mai napig nem változott meg. Annak idején megfogadtam, hogy új életet jövök kezdeni Fairbanks-be, de valljuk be, több száz év nem fog valamennyivel több, mint egy évtized után semmissé válni. A vér nem válik vízzé, határozottan igaz mondás volt. Most is csak mentem a fejem után... s a párom után, mert nem voltam hajlandó most tágítani. Letelepedtem hát egy adott ponton a földre, ahogyan megkezdődött ez a nem mindennapi beszélgetés és szememet lecsukva hallgattam a hangját az erdő morajai mellett. Csak a fejemet ingattam meg, amikor az első mondatok elérték a tudatomat. Mindig csak bonyolódik a történet... de hiába... farkasok vagyunk, nem plüsskutyák. ~Én nem így érzem~ - adok hangot a fejében is megfogalmazódó ellenvéleménynek. Amikor nekem szegezi a kérdést, jó ideig nem kap rá választ. Súlyos csend telepszik ránk, ahogyan vívódok a gondolataimmal. Nem, nem azért, mert nem tudom, miért teszem mindezt, hogy miért táncolok mégiscsak a veszéllyel, holott talán öngyilkosságba szaladok itt bele és akkor mind a húgom, mind a kölyköm is elveszíthet. Nem, nem ez állt a háttérben... pontosan tudtam, miért vagyok ilyen... valahol inkább csak féltem kimondani mindazt. Valahol mindenki fél önmaga valós lététől, még ha szereti az ellenkezőjét is mutatni. Végül ahogyan meghallom a lépéseinek neszét és észreveszem a távolban, ered meg a mentális nyelvem. ~Azért Sym, mert elég volt ebből. Nem, nem a viselkedésedre mondom, félre ne értsd. Magamról beszélek most. Az egész életem ebből állt. Hátat fordítani másoknak. Három és fél évszázad, de meg nem tudom neked számolni, hányszor hagytam el egy-egy területet és vele együtt azokat, akik elvileg fontosak voltak nekem. A szüleim... a testvéreim... kiváltképp Tányácská... az unokám... nők, akik megigéztek... a saját, egyetlen hús-vér fiam... bajtársak a háborúban, jóbarátok... nem tudom megmondani neked. Néha könnyebb volt, néha nehezebb, de a végeredmény mindig ugyanaz volt... elmentem, s gyakran vissza se néztem. Míg vándoroltam, ezt tettem... aztán eljöttem ide, azzal az elhatározással, hogy új életet kezdek, leszámolva a korábbi beidegződésekkel. Nem mondom, hogy tökéletesen megy... de arra törekszek, hogy menjen. S nem, ezért nem vagyok hajlandó most itt neked hátat fordítani és mondani, hogy akkor menj a szellemek nevével. Nem csak azért, mert a párom vagy... hanem mert így kell tennem.~ Nem mondanám, hogy megnyerő lenne a rólam festett kép, de ezzel együtt kellett élnem. Így is rengeteg minden rakódott rám az évek során és ezekkel minduntalan szembe kell néznem nap mint nap, minden egyes percben. Látom visszatükröződni Kate szemében, akármikor belenézek az íriszeibe, s akármennyire is tűnik lazábbnak a mindennapi életem, egyáltalán nem az. Egy farkasé sose az, hiába mutatja kifelé. ~Megmondtam, nem megyek közelebb~ - nyugtatom meg, bármennyire is az ellenkezőjét tenném legszívesebben. Csak figyelem őt a távolból, mint valami pontot, amit el akarunk érni, mondjuk a Napot, de olykor már ránézni is fáj. A szavai visszhangot vernek a fejemben és érzem, hogy méreg árad szét a testemben. Sokunknak nem adatott meg az, hogy döntsünk... sőt, szinte senki se dönthette el, hogy farkas lesz, szerencsés flótás az olyan. A nyakunkba zúdult ez az egész világ... s nem, a jelek szerint nem elég az, ami a léttel jár. A szellemek vagy akárki áll mindennek a hátterében még rá akar rúgni egy adag földet, nem lehet eléggé a léte alá temetve a farkas. Kell ez, mint mókusnak az erdőtűz. ~Most mondanám azt, hogy amikor Alignak két éve megszállt egy darabig én se voltam teljesen magamnál, de nekem nem volt ilyen álmom - mondom, ahogyan csillapodott bennem a hevület. - Nézd, nem fogok neked okoskodni, nem mentem át mindezen, nem tudhatom, mi folyik benned, csak azt, amit érzek rajtad átszivárogni. De akárhogy is nézem, egy ilyen jellegű reakció valahol normális egy olyannál akivel élet-halál harcot folytattál. A francba is, kis híján én is kilapítottam a fejét, amikor rátok találtam. Viszont... ez most az általános. Ismerlek téged Sym, tudom, hogyan éled meg a napjaidat, hogyan viszonyulsz másokhoz. A kínzás ezzel nem fér össze... az sokkal inkább vall rám - hallgatok le a gondolataimba merülve. - Baromira tanácstalan vagyok. Bejártam majdnem az egész átokverte planétát, de ilyennel még nem találkoztam. Volt más is, akivel ilyen történt, vagy csak annál a jómadárnál mutatkozott meg? Ha mindez valóban az álma miatt volt, akkor ezek után tuti másként fogok tekinteni mind a tollakra... mind a tőrökre, mint eddig...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sose kételkedtem abban, hogy az élet sose hagy minket unatkozni, hiszen miért is tenné? Imádja az emberek életét felforgatni, nem mintha eleve nem lenne egy kisebb fajta kaland farkasként az élet, de még emellé még a szellemeknek is bele kell szólnia, vagy legalábbis Alignaknak. Nem volt elég, hogy azt a borzalmas csatát kellett megvívnom egy csöppet se szimpatikus emberrel, vagyis farkassal, de még emellé utána is „szenvedni” kell. Vélhetően vannak olyanok, akik könnyebben megbirkóznak a kissé heves farkasukkal, de én nem. Én már pontosan tudom, hogy mi az, ha ő ennyire forrong és lázzad minden ellen. Amikor a számára nem éppen tetszetős dolgok miatt valakivel ölre menne. Ahogyan az utolsó találkozás se volt éppen kellemes azzal a hímmel, akivel Vörös Hold éjszakáján is szembe kerültem. Még akkor is, ha nem ő irányította a tetteit azon a napon, de eléggé nyilvánvaló vált számomra, hogy ő is hasonló személyiség, mint amilyenné Alignak varázsolta őt előttem. Nem sokban különböznek és tudom, hogy habozás nélkül megkínoznám, ha egyszer is olyat pisszenne, ami nem tetszik, vagy ami miatt veszélyt érzek. A falkatagja lett, de ez csak egy titulus és semmi más. Nem dönthetek arról, hogy kicsatlakozik és ki nem, de rá különösen figyelek, mert úgy érzem, hogy veszélyt jelenthet a többiekre, vagy akár önmagára, azt pedig szerintem senki se szeretné. ~ Nem számítottam másra, de én jobban ismerem magam… ~ talán ridegnek tűnhettek a szavaim, esetleg megbántottam őt, de valahogy most még ez se tudott érdekelni, mintha csak azon lettem volna, hogy elmarjam magam mellől és engem hibáztasson mindenért, akkor legalább nem árthatok neki, mert nem akarok. A csend pedig már kínzóan telepszik ránk. Talán inkább a másik irányba kellett volna mennem, de aztán mégis helyet foglalok úgy, hogy lássa egymást a két farkas. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egyre inkább úgy érzem, hogy ez nem lesz könnyű menet, de miért lenne az? Egyik farkas se százas, s mind a ketten olyan terhet viselünk, ami megbélyegez minket. Még akkor is, ha menekülnénk előle… ~ Semmi se kötelező Nicholas. Sose azért tegyél meg valamit, mert kell, vagy mert egykoron ezt fogadtad meg, hanem hallgass inkább a szívedre. Aszerint cselekedj, amit az súg, mert akkor éltél igazán, akkor élsz olyan életet, amit nem fogsz megbánni… ~ Ohh, tisztára vicces, hogy pont én beszélek arról, hogy aszerint éljünk, amit a szív diktál, hiszen a szívem azt súgja, hogy menjek oda, de az eszem pedig inkább óvatosságra int. Így inkább maradok a seggemen, de a fejemben visszhangzik az, amit mondott [i]„mert így kell tennem”… ~ Vonyításra gondoltam. ~ pontosítok, hogy mire is gondoltam azzal, hogy ne csinálja. Nem kell más farkasoknak hallaniuk ezt a vonyítást, se az esetleges vadászok figyelmét felhívni magunkra. Már csak tényleg azok hiányoznának, hogy totális legyen a káosz. Aztán egyszerűen csak mesélni kezdek. Magam sem értem, hogy hirtelen miért. Mintha csak meg akarnám magyarázni neki azt, hogy miért akarok távolságot tartani. ~ Te voltál az, aki bezúzta az arcát? ~ kaptam fel a fejemet, mire egy nem tetsző morgás hagyta el az ajkaimat, de ez inkább szólt az emberi énemtől, mintsem a farkasomtól. A farkasom díjazta ezt a húzást, én már annyira nem, hiszen nem az a fickó tehetett arról, hogy minden ok nélkül nekem esett. Lehet a bezúzta dolog kissé erős kifejezés volt, de azért meglepett. ~ Talán mostanában másabb voltam, de fogalmad sincs, hogy milyen szörnyeteg lakozik bennem és mennyire nem állt távol egykoron tőlem a kínzás, mások életének az elvétele. ~ s ekkor a fejemet kicsit lehajtottam, majd körbe pillantottam. ~ Amikor farkassá változtam, akkor a Teremtőm nem volt se kegyes, se babusgató. Aife nevet kaptuk a farkasommal, talán már hallottál a mitológiában róla. A kezdetektől fogva szigorú szabályok szerint nevelt, hogy idővel gyilkossá cseperedjek és a kérésére elvegyem mások életét. Tisztán emlékszem arra, amikor az első áldozatomnak a vére színezte arcomat. Talán csak áltattam magam, hogy lehetek másabb, hogy nem vagyok gyilkos… ˇ~ fejeztem be. Könnyű lett volna erről a sötétfoltról beszélni? Egyáltalán nem, de most ennek a forrófejűségnek a megjelenésével úgy éreztem, hogy a démonaim beigazolódnak, s a kedvesség és a többi dolog csak hazugság volt önmagamnak. S ekkor vettem észre azt is, hogy közelebb sétáltam Nichohoz akaratlanul is, vagyis mélyen legbelül szerettem volna bundájába fúrni arcomat, de veszélyes volt… Veszélyesnek találtam magam. ~Sokakat megszállt Alignak, hogy a társaira támadjon, akár még ismeretlenek is egymásnak ugrasztott. Az álom pedig többeket elért. Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy a farkasa forrongóbb lett a választását követően. A kettő szerintem nem függ össze, hiszen olyanokat is megtalált Alignak, akik nem álmodtak... ~ fejeztem be a dolgot, mert vélhetően ő is hallotta a Lakban lévő beszélgetéseket. Valakik nyugodtabbak lettek, míg mások hevesebbek. ~Nem tudom, hogy mit kellene tenni, merre tovább... Csak azt tudom, hogy nem akarlak bántani. ~ Hiszen a szív és az ész most mást súgott...
*Tark, mentor és barát. Három minőségen is osztozunk Symmel, és ez bőven elég, hogy holmi kék-szürke ellentéteken felülemelkedjünk. Különben sem itt találkoztunk először, szóval teljesen hülyeség lenne a régi ismeretséget kukába dobnunk csak azért, mert éppenséggel divat manapság feszkóban lenni a többiekkel. Én legalábbis úgy veszem észre, hogy a korábban sem éppen tökéletes együttélés az egykori két falka tagjai között egyre több súrlódással terhelődik mostanság. De lehet, hogy csak én mozgom rossz körökben, már így falkán belül is. Franc tudja... én mindenesetre tuti nem szítom az ellentéteket, van akivel személy szerint nem bírjuk egymás fejét, de azt is magánügyként kezeljük. Azt meg, akivel pillanatnyilag nem szeretnék egy levegőt szívni, éppenséggel régi chicagói motoros, szóval... jó ok rá, hogy házon kívül tartózkodjak, az meg úgyis a munkaköri leírás része, hogy rendet tartsunk a portánkon, úgyhogy hívtam Symet egy kis túrára. Hátha kapásunk lesz. Borzas bundájú fekete ordasként loholok keresztül a vidéken, a puszta rohanás extázisáért, teljes sebességgel, az sem érdekel, ha társam kissé lemarad esztelenségem mögött. Jólesik kiereszteni a gőzt, otthon érezni magam az ismerős és mégis mindig új arcát mutató tájon, ami oly különböző hazámétól, s mégis ugyanaz. Ugyanannak az anyatermészetnek része, és én is része vagyok, és ilyenkor érzem igazán, hogy élek. Elégedett kaffogással adom is ezt a világ tudtára, mikor lihegve befékezek, hogy bevárjam Symet. ~Már szinte hiányzik valami balhé~ jegyzem meg, bár ez elsősorban a farkas gondolata, nem az enyém. Én tök jól elvagyok békében, ő azonban nyughatatlanabb nálam. ~Mostanában nem sok feladatot kaptam~ teszem hozzá, mintegy magyarázatként arra, miért is ilyen besózott, energiával teli a bestia. A másik okot - az Ő megérzett jelenlétét - inkább nem hozom fel. Körülhordozom tekintetem, ameddig ellátunk, keresem jelét bármi gyanúsnak, szokatlannak, ide nem illőnek. ~Azt csiripelték a madarak, sokat voltál mostanában egy kóborral~ veszem fel aztán a beszélgetés fonalát, teljesen új témával. ~Régi ismerős?~ érződik mentális mosolyom a szavakon, ahogy puhatolózom a pillanatnyi helyzet után.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem mondom azt, hogy kiugrottam a bőrömből, amikor megjelentek a betolakodók, de valahogy nem is éreztem akkora ellenszenvet, mint egy-ketten a régiek közül. Én mindig is azt mondtam, ha nem ugrunk ok nélkül egymás torkának, akkor ők is ugyanúgy farkasok, ahogyan mi és ha esetleg nagyobb baj jönne, akkor meg jobb, ha többen vagyunk. Jobban meg tudjuk védeni egymást. Mindig is volt feszültség a két falka között, amik egyé váltam jóval korábban, ahogyan talán mindig is lesz, de azt is pontosan tudom, hogy nem ugranék neki egyiknek se ok nélkül. Amíg nem tesznek olyat, ami miatt ezt váltanák ki belőlem, addig felőlem az marad itt és az lesz a falkatagja, aki szeretne. Annak pedig különösen örültem, hogy egy régi ismerős is itt él. Az se túlzottan érdekelt, hogy kikkel érkezett, hiszen miért érdekelne? Barátok voltunk és leszünk is remélem mindig. Ez olyan, mintha valakivel azért nem barátkoznál, mert nem fehér a bőre színe. Tiszta hülyeség és az emberi butaságot jellemzi, ahogyan talán az is, hogy egyesek ok nélkül fújnak a másikra, csak azért, mert nem őslakos. Tetszett az ötlet, hogy farkasként járjuk kicsit be a vidéket, figyeltem a feketebundását, amelyet egy másik fekete farkas követett, hiszen a bundám ében fekete volt és eléggé termes állatot kaptam a Teremtőmtől. Nem először esett meg már az, ha valaki először farkas alakban látott, akkor alig akarta elhinni, hogy egy ilyen pici és törékenynek tűnő női alak rejlik mögötte. Könnyedén hagytam, hogy lehagyjon, hiszen idősebb voltam nála, így simán megelőzhettem volna, de ez most nem verseny volt, inkább csak két barát találkozása, egy kisebb fajta kikapcsolódás, miközben körbenézünk, hogy senki olyan nincs itt, aki esetleg veszélyt jelenthetne a családunkra, vagyis a falkára. ~Miért nem neveztél akkor a falkaviadalra? Vagy az úgy már nem buli? ~ kérdeztem vissza, miközben egyre kisebb lett a táv közöttünk, hiszen ő megállt, én pedig azon voltam, hogy beérjem őt. Érdekes lenne közöttünk is egy baráti harc, de inkább kerültem minden ilyet az álom óta, hiszen egyáltalán nem volt nehéz mostanság a keleténél jobban felhúzni a farkasomat és néha igazán nehéz volt őt visszatartani. Könnyedén ülök le a seggemre a közelében, utána pedig őt figyelem kíváncsian. ~ S te mióta is hiszed el a pletykákat? Vagy netán félted a csinos hátsómat? ~ természetesen én se gondoltam komolyan azt, amit mondtam, majd a következő pillanatban már újra talpon voltam és az említett testrészemmel meg is löktem őt kicsit, de természetesen csak játékosan. ~ Igen, régi ismerős. Másrészt meg megtűrt, meg amúgy se jelent veszélyt, így nincs miért aggódni. Nem sokkal azelőtt láttam utoljára, hogy akkoriban Görögországban találkoztunk. ~ felem könnyedén, majd pedig újra elkezdek szaladni, abban pedig biztos vagyok, hogy követni fog, hiszen miért ne tenné? ~ S mi a helyzet azzal a nősténnyel? Ohh, azt hitted, hogy számomra nem csiripelnek a madarak? ~ pillantottam hátra rá, ha pedig időközben beért volna, akkor játékosan mentem neki, hiszen tudtam jól, vagyis sejtettem, hogy valakit kerülni igyekszik, de arról fogalmam sem volt, hogy miért.
*Tudtam, amikor elhívtam, hogy Symre számíthatok egy kis futás tekintetében, és nem is kellett csalódnom. Amikor alfánk visszahívott Chicagóba és közölte, hogy irány észak, nem gondoltam volna, hogy őt is itt találom majd. Nagyon más ez, mint az citromfák árnyéka alatt pihenni Görögországban, de hát kicsi a világ... szerencsére, tegyük hozzá. És mivel nincs benne sok magunkfajta, óhatatlanul össze-összefutunk hosszú életünk során. Sokat vesztettem Fairbanks miatt, de nyertem is, valószínűleg még sokkal többet, mint el tudnám képzelni. És kell nekem a falka, bár évszázadokba telt, mire kellően benőtt a fejem lágya ahhoz, hogy igazán elkötelezhessem magam, de megtörtént, ez a lényeg. Legalábbis azt hiszem. Szeretném hinni. Örülök, hogy Sym nem fog vissza, hagyja, hogy a nekem tetsző tempóban éljem ki magam. Nem versengünk, tisztában vagyunk az erőviszonyokkal, lemeccseltük mindezt már régebben, így elengedhetem magam. ~ Lutri, hogy kivel osztottak volna be. Akárkivel nem verekszem ~ szögezem le a falkaviadal kapcsán, kissé eufemisztikusan fogalmazva meg aggályaimat. Nem vagyok tőrös, nincs igényem rá, hogy törjek-zúzzak vagy valami, egyszerűen csak feszültté tesz, ha hosszú ideig nem történik valami tragédia. A vihar előtti csend félelmetes, és nincs bennem annyi optimizmus - vagy csak túl sokszor tapasztaltam már meg ezt -, hogy elhiggyem, tényleg létezhet hosszan tartó nyugalmi állapot az életben. Lehet, hogy épp a szervezett verekedésben kaptam volna ki olyan partnert, aki borítja a bilit... le merem fogadni, hogy ha én jelentkeztem volna, akkor ő is, abban az esetben pedig a világ leglogikusabb következtetése lett volna kettőnket összepakolni egy párba. Arra pedig még messze nem voltam felkészülve. ~ Mindig is odafigyelek a pletykákra, de ha elhinném őket, nem kérdeznék. Vedd baráti érdeklődésnek. Tudod, a vállam még mindig rendelkezésre áll ~ ajánlom fel nagyvonalúan, némi farokcsóválás keretében. Hanyatt vágom magam, mellső mancsaim az ég felé, és féloldalasan szemügyre veszem. ~ Amúgy meg kár lenne a csinos hátsódért ~ teszem hozzá kissé kajánul. Mindketten tudjuk, hogy sem én, sem bundásom nem tekint rá potenciális párként, de ez nem jelenti azt, hogy nem értékelhetem a szépségét (végtére még Spock is ezt teszi a klasszikus Star Trekben, pedig ő aztán nem nőcsábász kategória) - nőként és farkasként is. Korcs bestiám tudja értékelni az ő méltóságteljes, tisztavérű küllemét. Hasra gördülök, amikor elhangazanak fejemben szavai, kíváncsian méregetem. ~ Szóval tényleg Elijah az? ~ lepődöm meg, nem igazán hittem el eddig, de a szavai alapján nyilvánvalónak tűnik. Anno tulajdonképpen azért lettünk barátok, mert volt - illetőleg akkor már nem volt - Elijah. Az az elméletem, hogy a férfi hiánya tette elég sebezhetővé és egyben elég bátorrá ahhoz Symet, hogy igazán megnyíljon előttem, amit persze kötelességemnek tűnt viszonozni, szóval... hát, így születnek a tartós barátságok. Szívfájdalom cserepein. Amikor nekilódul, én is talpra pattanok, és követem, mancsaim puhán dobbannak a földön. ~ Kíváncsi lennék, mit csiripeltek, mert nekem is jól jönnének azok az infók ~ villantok rá elkínzott grimaszt a mentális kapcsolaton keresztül. ~ Visszajött. Kerülöm. Nem tudom, mit kezdjek vele. Nem tudom, megbocsátottam-e neki, vagy meg fogok-e valaha. Katyvasz az egész ~ morgom magamra bosszúsan, aztán felhemperedek, amikor nekem jön. Nem számítottam rá, de nem veszem támadásnak, játék csupán. Szóval ott maradok a földön. ~Elmeséltem egyáltalán, vagy...? Bocs, öregszem. Meszesednek a csontjaim és száradnak el az agysejtjeim ~ röhögök magamon, de hirtelen tényleg nem tudom, mennyire részleteztem annak idején fiam-kölyköm elvesztésének körülményeit. Úgy rémlik, azért nagy vonalakban ismertettem a szitut.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Néha mindenkinek ki kell szellőztetnie a fejét, ahogyan ez most se volt másképpen. Jó érzés volt hagyni, hogy a szellő a bundámba kapjon és az se zavart túlzottan, hogy kicsit előreszaladt Niall. Miért is akadályoztam volna meg benne? Minden a ketten tisztában voltunk az erőviszonyokkal és most nem egymás bundáját akartuk megtépni, hanem inkább csak kiszellőztetni a fejünket kicsit. Rám meg pláne rám fért, hiszen még mindig nem kerültem vissza a nyeregbe a Nichoval való szétmenetel után. Meg ott volt még az a hülye álom is, aminek köszönhetően sokkal feszültebb és nyughatatlanabb voltam, mintha csak idegesítő bolhák harapdálták volna a hátsómat, hogy ne tudjak megülni a fenekemen. ~ Mikor is váltál finnyássá? Még velem se verekedtél volna? ~ fordítottam felé az arcomat, vagyis a farkasom pofáját, hiszen nekik inkább az van, mint cuki és tündéri arcuk. A fekete bestia tényleg olyan veszélyes is tud lenni, mint sokan azt hiszik. Ezért se jelentkeztem, mert nem akartam senkinek se igazán neki menni, ahhoz meg semmi kedvem, hogy esetleg mások próbáljanak meg lehámozni valakiről. Biztos voltam abban, hogy valami vihar ismét közeledni fog, de ha ezt az egyik idióta régi motoros okozza, akkor tuti, hogy lesz hozzá egy-két faragatlan szavam, ahogyan az se kizárt, hogy hátat fordítanék az egész pereputtynak és csináljanak azt, amit akarnak. Nem muszáj falkában élni, ugyanott meg pláne nem. Nem elég nekünk Alignak játéka, még komolyan idiótaságokat is halmozni kell? Nem is akartam erre gondolni, hogy esetleg komolyabb baj lehet, hiszen az se kizárt, hogy saját régi társnak is simán neki mennék, ha olyat akar bántani, aki fontos számomra. Ahogyan mondani szokták háborúban mindent szabad. ~ Van egy rossz hírem, hogy valaki már megelőzött benne. ~ fogalmam sem volt, hogy ő mennyit tud arról, hogy közöm volt az egyik falkataghoz a hegyről, de mindegy is. A pletykák meg néha igazak, néha nem. Ezért is jobb semmit se kézpénznek venni. Figyelem, ahogyan hanyatt vágja magát, mire csak megcsóválom a farkamat, mintha csak a szemforgatást akarnám ezzel helyettesíteni, majd kicsit megtapicskolom őt a lábammal, de inkább játékosan, mintsem veszélyesen. ~ Ohhh, vigyázz még a végén elpirulok. ~ Fúrtam a fejemet a fejéhez, majd picit a nyakához, hiszen barátok voltunk mindig. Sose léptünk át olyan határt és éreztem azt is, hogy most se úgy érti. Inkább ez csak figyelmesség és kedveskedés volt részéről, amire én csak úgy feleltem, hogy kicsit odabújtam hozzá, ahogyan az emberek néha megölelik egymást. Végül pedig könnyedén sétálok arrébb, hogy a messzeségbe nézzek és kitaláljam, hogy merre is menjünk tovább. ~ Ha Ericre gondolsz, akkor de ő az. Kicsi a világ mi? Nem gondoltam volna azt, hogy pont itt botlok bele, de a múlt az múlt marad mindig is… ~ feleltem kicsit bővebben, hiszen kár lenne tagadni a nyilvánvalót, meg egy barát előtt miért kellene? Bízok benne, hogy nem fogja tovább adni. Végül pedig sietve kezdek el rohanni, mintha csak megpillantottam volna valamit, pedig nem. Talán csak tényleg hív a messzeség, amit már múltkor is éreztem. Nem kizárt, hogy tényleg túl sok időt voltam már ezen a vidéken. Hallottam azt, ahogyan rohan utánam. ~ Sötét a haja, nem régen érkezett… ~ mondtam csak egy-két dolgot, mert biztos voltam abban, hogy érteni fogja a célzást, hogy kire is gondolok. Ostoba lennék, ha nem vontam volna le egy-két dolgot a madarak csiripeléséből. ~ Fontos számodra? Tényleg lehet olyan bűnt elkövetni, amit sose lehet megbocsájtani? ~ álltam meg végül sietve, aminek következtében lehet, hogy simán belém jött, mert mondhatni satufékeztem, ha így volt, akkor csak játékosan lelöktem magamról, majd megnyaltam az arcát. ~ Ha te öregszel, akkor én mit mondjak? Azt netán, hogy már tisztára zizzent vagyok, mert öregkoromra elment az eszem? ~ fordítottam felé az arcomat, de persze nem gondoltam komolyan. ~ Valamit már említettél korábban, de nem fogok hazudni, mert nem rémlik teljesen az, hogy mit vétett ellened, ami miatt képtelen vagy esetleg megbocsájtani annak, aki talán fontosabb, mint az a nőstény… ~ lehet, hogy nem túlzottan szívleltem a polgármesterünket, de hát megesik az ilyen. Mondjuk Niall is azzal tölti a szabad perceit, akivel szeretné, de attól még fura volt számomra, hogy pont egy kölyök mellett kötött ki, viszont emiatt elítélni se fogom. Ha ő boldog, akkor én elfogadom, hiszen a barátok ezt teszik, nem?!
|| p.s.: Eric = Elijah, csak régebben Eric volt a neve, ezért írtam úgy a reagomban, de itt Elijahként volt lejelentve a falkában. ^^
*Ha versenyre került volna a sor, valószínűleg gondban lettem volna Symmel még azzal a ténnyel együtt is, hogy korcs bestiám termetesebb még az övénél is. Hiába, az ír farkaskutyák még domesztikált mivoltukban is vadászatra lettek tenyésztve, nem lehettek aprócskák. Az még mindig rejtély, hogyan lehettem olyan szerencsétlen mázlista, hogy épp egy ilyen... khm, szokatlan farkas szegődött társamul, de az idők múlása vitathatatlanul igazolta párosunkat. De most csak szórakozunk, lazítunk (már a munka keretein belül), nincs a rohanásban semmi kihívás. ~ Azt hittem, mindig is finnyásnak tartottunk ~ vigyorgok rá farkaspofával. ~ Miért, verekedni szeretnél velem? ~ kérdezek vissza, ha már. Csak egy szavába kerülne, nem kell ahhoz szervezettség, de abszolúte baráti keretek között, verseny nélkül. A cirkusz a legkevésbé sem vonz, és ebben teljesen egy platformon állunk a farkassal is. ~ Fenébe, életem története ~ mordulok fel, tökéletesen komolytalanul. Egyáltalán nem bővelkedem ilyen sztorikban (pedig koromból kitelne...), és különösebben nem is zavar ez a fejlemény. Szúr valami idegenség a mellkasomban, hogy ezúttal nem tölthetem be azt a szerepet Sym számára, mint régen, de nagyfiú vagyok, megbirkózom ezzel a csalódottsággal. A tapicskolására kellemkedő vinnyogás szakad ki a torkomból. ~ Mmmm, ingyen masszázs ~ húzom az agyát készségesen, a magam részéről végképp eloszlatva a korábbi borongás árnyékát is. Minden rendben közöttünk. ~ Minden nő cuki elpirulva, a fekete bundával meg külön jól mutat ~ emelem fel kissé a fejem csak azért, hogy a nyakamhoz fúrt orrára ejtsem a pofám, kényelmesen. Mármint nekem az, neki nem feltétlenül, de majd belém mar, ha problémája van, farkasok között ezek a játékos cívódások a rendes ügymenethez tartoznak. Emberi formában valószínűleg sokkal gyengédebben és figyelmesebben bántam volna a gesztusaimmal, de így, hogy bestiám dominált... ez volt a normális. ~ Az elmondások alapján őrá gondoltam, de nem lehettem benne biztos a neve miatt ~ ismerem be, nem akartam elhamarkodott következtetéseket levonni, de úgy tűnik helytálló volt a tippem. ~ Minden út Fairbanksbe vezet, ha farkas az ember. Lassan inkább azon csodálkozom, ha valakit nem erre hoz a sorsa ~ sóhajtok, kissé komolyabbra véve a figurát. ~ Néha az egész nem tűnik többnek, mint Alignak játékának mindannyiunk életével. Sosem lehetünk biztosak benne, főleg itt nem, hogy tényleg magunk cselekszünk-e, és nem csak áprilisban. ~ Nem tudom pontosan, mikor lettem ilyen pesszimista, de a Vörös Holdak tapasztalatai - még azzal is, hogy magam eddig sosem kerültem célzottan célkeresztbe - rajtam hagyták a nyomukat. Felpattanok, utána rohanok. Igaza van, felesleges most borongani, amikor elvileg lazítani jöttünk ki. Na meg, úgy tűnik, lelkizni is... persze megkapom, hiszen én kezdtem. Bosszúsan mordulok. ~ Vissza. Visszaérkezett ~ javítom ki szinte rezignáltan. Sym nem volt Chicagóban, nem tudhatja, hogy Apps eleve is hozzánk tartozott, és csak Leah miatt ment el. Meg, talán, egy kicsit miattam is. Na jó, lehet, hogy tudhatja, nem tudom, mi és mennyire publikus most róla a falkában, nagyon igyekeztem befogni a fülem, ha róla volt szó. ~ Nem tudom, Sym ~ sóhajtok fel őszintén, majdnem keresztülbukva rajta, de aztán visszanyerve egyensúlyom. Amint megálltunk, homlokommal a mellső lapockájához dőlök, megnyugvást keresve a baráti támaszban. ~ Ha tudnám, ha igennel vagy nemmel tudnék erre felelni, akkor egyszerűbb dolgom lenne. De így csak... még ki kell bogoznom, hogy mit is érzek és mire vagyok képes. ~ Tényleg én örülnék neki a legjobban, mint ahogyan engem rág belülről az egész helyzet a válasz hiányában. ~ Naná, hogy az vagy. Öregotthonban a helyed, velem együtt. Tolókocsi-rallit rendezünk a tornácon és szinkronban kézremegjük a földre a marékszámra szedett gyógyszereinket ~ vigyorgok rá aztán csúfondárosan. Persze sokáig nem hülyülhetem el a kérdést... sóhajtva váltok vissza komolyra. Nem sértődöm meg, hogy Sym esetleg nem emlékszik (már ha tényleg elmondtam) a beszámolómra, hiszen akkoriban, amikor aktívan lelkiztünk, épp eléggé maga alatt volt. Na meg, azóta eltelt... mennyi is? Harminc év? Nem, annyi még biztosan nincs, de már közelíthetünk felé. Veszek pár mély lélegzetet, a látóhatárra szögezem a tekintetem, nehogy rá kelljen néznem, egyenesen és mozdulatlanul állok, miközben elméjébe sugárzom a következő szavakat. ~ Az alfa utasította, ő teljesítete. Megölte a fiam, egyben a kölyömet ~ közlöm tárgyilagosan, ennyi erővel a horizonttal. A nagy koncentrációban még a "nőstényre" tett szavai felett is elsiklok, pedig máskor biztosan nagyobb feneket kerítenék az elejtett megjegyzésnek...*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
~ Hmm, nem tudom. Talán egy békés viadalban benne lennék, de nem most. Túl veszélyes lenne. ~ fordítottam felé a fejemet, hiszen biztos vagyok abban, hogy ő is tudja jól, hogy tőrös vagyok, így a farkasomnak nem árt, ha minél kevesebb inger éri. Ő eleve egy erősebb jellem volt, mint én. Én inkább szelíd és barátságos, míg ő sokkal vadabb és erősebb jellem is. Sokak számára ez gond szokott lenni és eleinte számomra is fura volt, de az évek múlásával rájöttem arra, hogy tökéletesen kiegészítjük egymást a bestiámmal, és ha nem is mindig könnyű a „kapcsolatunk”, attól még a világért se cserélném el másik vagy éppen békésebb teremtésre. ~ Legközelebb előzd be Ericet. ~ szólaltam volna meg kicsit húzva az agyát, hiszen eléggé fura volt a helyzet, hiszen pontosan ő volt a támaszon azokban az időkben, amikor elveszítettem a másik hímet és talán a sors fintora volt az, hogy megmutatta Ericnek azt, hogy mennyire magamba tudok zuhanni, ha esetleg olyan téren csalódás él. Vajon átfutott a fején az, hogy vajon, amikor ő távozott, lépett le, akkor is hasonlóan érezhettem magam? Ki tudja, és már mindegy is. Az a múlt volt és részben ennek köszönhetően ismertem meg Niallt is igazán és ragadtunk együtt, még ha nem is voltunk szokványos „páros”. ~ Vigyázz, még a végén befoglak vasalásra meztelenül és mellé még énekelned is kell. ~ fúrtam oda ismét a fejemet játékosan, mintha csak még inkább piszkálni szeretném őt. Emberként is biztosan bökdösni kezdtem volna. Egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, de aki nem ismert az a fapofának, amit vágtam mellé… Amiatt simán gondolhatta azt, hogy tökre képes lennék ilyet tenni. – Ne hízelegj… - szólaltam meg játékosan és mellé még kicsit vicsorgásnak beillő, de mosolynak szánt ábrázattal pillantottam rá, mielőtt ismét a fejemet a nyakához fúrtam volna. Amikor viszont a fejét rám ejtette, akkor pár pillanat erejéig nem tettem semmit se, de végül a farkasomnak nem tetszett és játékosan belémartam, amint kiszabadultam, csak megráztam a bundámat. ~ Akkor most már tudod ~ nem volt titok, hogy Eric itt van. Niallban megbíztam, hogy nem fogja kiteregetni senkinek se azt, hogy milyen szerepe is volt a kóbornak a múltamban. Mindenkinek akadnak ellenségei és nem akarnám azt, hogy miattam esetleg neki essen baja. ~ Azt hiszem igazad van. Talán nem véletlen, hiszen mégis az őseink története is erről a vidékről származik. ~ fordítottam felé a fejemet, hogy utána ismét a tájat kémleljen. Amikor viszont Alignak neve elhangzik, akkor csak egy morgás hagyja el az ajkaimat elsőre. A szavai pedig még inkább nem tetszettek és ezt érezhette a morgásból is, hiszen utána még egy elhagyta az ajkaimat. A jobb mancsommal kicsit „megszeretgettem” is földet. ~ Mikor lett belőled Mr. Pesszimista? ~ nem néztem rá, még mindig a tájat kémleltem, mintha még mindig keresnék valamit a messzeségben, mint azon a napon, amikor véletlen Elijahval ismét találkoztunk a hegyekben. Nem túlzottan érdekelt, hogy mennyire bosszúsan morog, hiszen nem tartottam attól, hogy nekem jönne, de ha már az én lelkem is szóba került, akkor miért az övé maradt volna ki? Fontos számomra, így természetes, hogy érdeklődöm és aggódom érte. Csendesen hallgatom őt, miután megálltunk ismét. Amikor pedig a fejét odafúrja, akkor fejemet a fejére hajtom egyik mancsommal pedig óvatosan „át ölem”. Bár ez inkább nézhet ki úgy, hogy rátettem a praclimat, emberként viszont egy ölelés lenne fél kézzel. Amikor meghallom azt, amit mond, akkor csak sóhajtok egyet. ~ Az életük legfőbb és legnehezebb pillanataiban sose tudjuk, hogy mivel kellene felelni, hiszen akkor túl egyszerű lenne a dolog, nem gondolod? Néha csak le kell csukni a szemünket, hagyni, hogy a természet átjárjon és kikapcsolni. Nem foglakozni a dolgokkal és hagyni, hogy az ősök vezessenek minket. ~ ha pedig esetleg a „bújás” abba maradna, akkor lassan indulok el, hiszen a patak partja könnyedén csapja meg a fülemet. Emlékszem a helyre… ~ Hmm, annyira nem is hangzik rosszul, de azért még valahogyan el kellene nyerni az öregotthon réme címet is, nem? ~ fordítottam felé a fejemet, majd intettem a fejemmel, hogy jöjjön utánam. Csendesen hallgattam azt, amit mesélt. Nem kerestem őt a pillantásommal, hiszen vélhetően nem volt könnyű neki ezeket elmondani. Végül leültem a patak partjára. Figyeltem a tükörképemet, majd ha beért, akkor csak lenéztem a földre, mintha csak azt akarnám jelezni neki, hogy üljön le. ~ Mindannyian parancsot teljesítünk egy falkán belül. Te is megölnél, ha azt mondanák, hogy veszélyes vagyok és tálcán akarná a fejemet az Alfa, nem vagy inkább megtagadnád azt, amiben hiszel? Megtagadnád a falkaszelemét? ~ nem néztem rá, de mielőtt válaszolhatott volna újra visszafordítottam a tekintetemet a tükörképemre. ~ A saját testvérem elvette volna tőlem a lányomat, így inkább lemondtam róla, mintsem egyszer arra ébredjek, hogy nincs többé. Elszöktem azon az estén egy levelet hátrahagyva, majd pedig idővel valaki rám talált és farkassá tett. Szelíd és békés teremtés lettem volna? Aife sose volt. A Teremtőm ölésre tanított meg, nem a szeretetre, legalábbis a farkasomat, ahogyan engem is át akart formálni és talán ment is volna, ha a szeretet és a békesség ereje nem lett volna olyan nagy bennem… ~ szerintem sose említettem a lányomat, vagy azt, hogy mire akart nevelni és mire is nevelt a Teremtőm. ~ Rengetek életet vettem el. Az elsőre a mai napig emlékszem, arra ahogyan a holdfényében beterített a vöröslő vér. Sokszor olyat teszünk, amit nem akarunk, de időre van szükségünk ahhoz, hogy észre vegyük és tenni tudjunk ellene. Mindenki hibázik, mindenki azt hiszi, hogy akkor helyesen cselekedett, de tudod mi a legfontosabb az életben? ~ pillantottam rá, majd a mancsommal megkavartam a patak felszínét, hogy a farkasom tükörképe elmosódjon ~ Az, hogy képesek vagyunk e megbocsájtani, sokszor nem is a másiknak kell, hanem saját magunknak. Nem olyan régen két farkas képe játszott itt, míg végül csak egy maradt. A veszteség mindig fájdalmas lesz, de vajon tényleg neki kellene tudnod megbocsájtani a tette miatt, vagy inkább magadnak, amiért nem tudtad megvédeni vagy nem láttad a veszélyt? ~ a fejemet óvatosan hajtottam le. Az orrom hozzáért a vízhez, majd végül tettem egy-két lépést a vízben és onnan figyeltem a tájat.
*Tudom, hogy tőrös, de elvileg a viadalt is azért rendezték, hogy a tőrösök levezethessék a feszültségüket. Nem tudom, ez a külső erő által rájuk kényszerített ingerültség mennyiben más, mint alapvető természetük, de egyértelműnek veszem, hogy ha már kipattant egy ilyen ötlet, és jóvá is lett hagyva a főnökség által, akkor a verekedés segít nekik az indulataik féken tartásában, nem pedig ront a helyzetükön. Ugyanezt nem biztos, hogy elmondhatom magamról is - a szituációtól függ, általában. Hogy mi a kiváltó ok, hogy higgadtabb emberi vagy féktelenebb farkasfelem dominál közben, hogy mi a végkimenetel... rengeteg faktor játszik közre. ~ A békésség alap, haverok vagyunk ~ biztosítom könnyeden, a legkevésbé sem akarok Symnek ártani, de farkasok vagyunk, a könnyed csetepaték az életünk szerves részét képezik. A felszólításra csak bólintok, vállat is vonnék, de farkasként és mancsra támaszkodva az kicsit nehézkesen működne. ~ Hú, ez aztán a fenyegetés! ~ röhögöm el magam óhatatlanul is, ahogy lelki szemeim előtt felrémlik a kép. A meztelenség a legkevésbé sem izgat (a váltások miatt megszokott az egész falkában), de hogy vasalni... brr. Az énekhangomról meg akkor még nem is beszéltünk. Azt hiszem, ha beváltaná ezt a végtelenül komolytalan fenyegetést, azt az egész falka megemlegetné. ~ Végül is, ha nagyon gyűlölöd az ablaküvegeket, egy szívességért cserébe kitörhetem őket kevésbé fülbántó módszerrel is ~ összegzem végül a gondolatmenetemet, miközben a farkasok elfészkelődnek. ~ Miért ne? Azt is minden nő szereti ~ bököm vissza, aztán kivárom, míg elveszíti a türelmét és odakap a nyakamhoz, akkor nagy kegyesen hajlandó vagyok felemelni a fejem, hogy kihúzhassa alólam az övét. Fel is pattanunk, mindkettőnk bestiája meglehetősen nyughatatlan lélek tud lenni, még itt kint a természetben is. Vagy pláne itt. Nehéz megítélni a különbséget. ~ És boldog vagy ezzel? ~ Muszáj megkérdeznem, némi aggodalommal. Azt akarom, hogy a válasz igen legyen, de hát mindketten tudjuk, hogy az élet ritkán ilyen egyszerű. Tudom, hogy Erik-Elijah milyen sokat jelentett neki... de az évtizedekkel ezelőtt volt. A dolgok sokszor megváltoznak, mielőtt helyrejöhetnének. A helyeslésére megint csak bólintok, őslakosként ő már csak tudja, mire gondoltam, azt sem tartom véletlennek, hogy a mi falkánk itt kötött ki. Az elégedetlenségére viszont muszáj felkuncognom, mentális hangom a könnyed, emberi, a farkasom torkából viszont inkább halálhörgésre hajazó hangsor kúszik elő. ~ Jól van, na! Abbahagyom, ígérem! ~ adom meg magam késedelem nélkül. Vannak pillanataim, de alapvetően nem szeretném valami emós kölyöknek tartani magam. Márpedig az "amióta Apps itt van és ez teljesen összezavar, plusz bűntudatom van a szeretőm miatt" eléggé emóskölykösen hangzott volna, ráadásképpen pedig mindkét információt szerettem volna teljesen megtartani magamnak. Az ölelés jólesik, elfogadom az így nyújtott komfortot, és vagy fél percig nem mozdulok meg. Örülök, hogy itt vagyok a falkában, társak között, és különösen tudok örülni a Syméhez hasonló barátságoknak. Az ilyesmi (sem) terem minden égő csipkebokorban. Talán azért működünk ilyen jól, mert emberként és farkasként is hasonló jellemmel rendelkezünk. ~ Attól még nem lesz kevésbé bosszantó a dolog. És jó dolog a természetesség, a farkas egyet is ért veled, de az emberi részem... azért szeretné civilizált mederben tartani a helyzeteket. ~ Felé küldött vigyorom elkínzott. Minden egyszerűbb lenne, ha nem ragaszkodnék olyan nagyon elvekhez és hasonlókhoz, de mégis megteszem. A bundás megtépné a felelőst, aztán szent lenne a béke, és már túl is lépne a pótolhatónak tartott káron. Én kapaszkodom a fájdalomba, az ember visszahozhatatlan veszteségébe, olvadjon belém és oldódjon fel bennem. De ez utóbbi sokkal nehezebb. Megint követem Symet, el a patak partjáig. A poénkodás elhal a gondolataim között, miközben dilemmámon morfondírozom. Elhúzom a szám a kérdésére, és felelnék is rögtön, de aztán befogom, mert folytatja, és az a legkevesebb, hogy végighallgatom odaadóan, ami mindig is remek beszélgetőpartnerré tett, már ha valaki el tudja viselni a rá irányuló intenzív figyelmet. Elraktározom a szavaimat, és csak akkor eresztem ki őket elmémből, amikor végzett. ~ Szerintem akkor tagadnám meg a falkaszellemet, ha teljesíteném a parancsot ~ vélem csendesen. ~ A falkaszellemnek csak akkor van értelme, ha összetartunk. Nem csak a hecc kedvéért élünk egy kupacban, a falka egyszerre család és otthon és védőháló, ha zuhanunk. Nem lenne helyes lemondanunk egymásról csak úgy. De ha egy külső fenyegetés lenne... ~ elhallgatok, próbálom összeszedni magam. A nézeteim finoman szólva is idealisták olykor, de ez van. ~ Szerintem vagy átengedném a robotpilótát a farkasnak, vagy megmondanám, ha nem tartom magam alkalmasnak a feladatra, mindenkinek tisztább és biztonságosabb úgy. ~ Nem lenne éppen bölcs válasz, de valahogy tovább kellene élni a történtek után, és teszem azt egy lefokozás után sokkal könnyebb újra építkezni, mint a saját lelkem lezúzásából. Mellesleg nem vagyok Testőr, csak Tark. Okkal. De mindez... most csak mellékvágány mindahhoz képest, ami felvetődött még. Óvatosan utána lépek a vízbe, hagyom, hogy a hideg cseppek mancsom szőrszálai közé fúrják magukat. ~ Mind nehezen indulunk el egy új életben, és mindannyian követünk el hibákat. Nem mindegy, milyeneket és mekkorákat, de... ártatlanság semmiképpen sem létezik. ~ Megértő a hangom. Magamra kellene vennem a szavait és először abból az aspektusból foglalkozni velük, de jobban izgat, hogy őt feloldozzam, pedig sejtem-tudom, hogy nincs rá szüksége. Mégis... ha tévednék ezzel kapcsolatban és nem adnám meg neki ezt, pedig várná, akkor utálnám magam, szóval ez az első. ~ Amúgy pedig... megbíztam benne, és még mindig elárultnak érzem magam. Leginkább azért, mert tudom, hogy neki nincs bűntudata és nem bánta soha, amit tett. Ez olyan... ~ megint elbámulok a messzeségbe, próbálok szavakat találni. ~ Értéktelenné tesz engem ~ fejezem be végül a mondatot, talán ez áll a legközelebb az igazsághoz. Legalábbis ez az, amit képes vagyok most kimondani. Vagyis kigondolni, alakunkból kifolyólag.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
~ Csak az ablaküvegek bánnák, vagy másra is jó lenne? ~ értheti a célzást, hogy mások őrületbekergetésére, vagy mit tudom én, hiszen az egész csak egy hecc, semmi komoly, mert úgy se tenném meg. Ha valakit meg akarnék igazán büntetni, akkor arra ott van a vérvonalam, hiszen annak köszönhetően szerintem bárkinek a rémálmává tudnék változni, ha ismerem a titkait, vagy csak az itt látottak alapján rájöttem egy-két gyengepontra, de ok nélkül nem bántottam senkit se, és ez nem is fog változni. – És mégis mi lenne az a szívesség? – fordítottam felé a fejemet, hiszen nagyon is érdekelt, hogy milyen árat kellene érte fizetnem. ~ Aha, de vannak olyan dolgok, amiket sokkal jobban szeretünk. ~ és most biztosan egy ártatlan pillantással jutalmaztam volna meg, ha emberi alakban vagyunk, de farkasként sokkal nehezebb a mimikánkkal kifejezni szerintem az érzéseinket, mint emberként. Bár szerintem ismer annyira, hogy pontosan tudja, hogy mennyire tündérien néznék jelenleg rá, még ha egy kisebb célzás is volt a válaszomban. ~ A boldogság eléggé képlékeny dolog, nem? ~ kérdeztem vissza, de nem néztem rá. Boldog voltam, hiszen itt van és számíthatok rá, ugyanakkor kicsit talán fájt a múlt is, ahogyan a jelen is, de éltem már annyira ideje, hogy ne mutassam ki. Meg amúgy se lett volna jelenleg semmi se egyszerű, hiszen csak pár hete annak, vagyis már jó pár hete annak, hogy Nichoval is szétmentünk. Illetve Elijah is megtalálta valaki mellett a boldogságot, még akkor is, ha nem lehet mellette, így kár is a múltat a jelennel keverni. Talán itt az ideje annak, hogy megtanuljam azt, hogy a szerelmet nem mindenkinek találták ki. 4 férfit szeretem igazán olyan értelemben a majdnem 400 évem alatt, abból három itt van, egy meg talán halott, így talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy az élet imád ilyen értelemben tréfát űzni velem. ~ Nem kell abbahagynod, de ha hirtelen átmész pesszimistába, akkor jobb, ha elkerülsz messzire, mert nem biztos, hogy élveznéd azt, ahogyan észhez akarnálak téríteni. ~ Nem vicceltem, tudok kegyetlen is lenni és nem azzal van a baj, ha néha letörünk, mert én is leszoktam, hanem azzal, ha túl sok időre ragadunk abban a mocsárban. ~ Néha lehet, de ne mindig. Az élet rövid és tele van jó dolgokkal ahhoz, hogy csak a rosszra koncentráljunk. ~ fűztem hozzá, hiszen nem szerettem volna azt, hogy félreértse, mert bármikor szívesen meghallgatom, de ismer már annyira, hogy legtöbb esetben én elég hamar meglátom azt, hogy a pohár tele van, és nem pedig azon rágódom tovább, hogy üres félig. Csendesen hallgatom azt, amit mond, mert pontosan tudom, vagyis sejtem, hogy mennyire nehéz sokszor megmaradni a helyes úton, a megfelelő középúton, miközben a farkasunk is húzna valamerre és az emberi énünk is. Néha olyan érzés, mintha saját magunkat akarnánk kettétépni, egyszerűen fájdalmas és őrjítő. A legrosszabb pedig az, hogy akár pusztító is tud lenni. ~ Sokszor nehéz megtalálni azt, ami mind a két felünknek jó és kielégítő. ~ a bosszú is veszedelmes tud lenni. Főleg, ha valamelyik énünk túl elvakult, de bízok abban, hogy helyesen fog dönteni. Fejemet hozzáfúrom. ~ Biztosan minden rendben lesz, mindig is elég bölcs voltál. ~ mondtam neki biztatóan, majd pedig neki is vágtam ismét az erdőnek, hogy utána a patakba valamennyire belegázolva figyeljem a tájat és hagyjam, hogy a szavak utat törjenek maguknak. Nem akartam semmit se ráerőltetni, inkább csak azt mondtam el, amit én gondolok, de ez még nem jelentette azt, hogy igazam is van. Pontosan tudom, hogy hiába élünk már jó ideje, attól még mi is képesek vagyunk tévedni. ~ Együtt élünk, de valóban mindenki úgy látja és érzi, hogy egy falka vagyunk? Valaha lehetünk ténylegesen egy család, vagy mindig is lesz egy kisebb ellentét a régiek és az újak között? ~ nem ránk értettem, hiszen engem se érdekelt az sose, hogy ki honnan jött, vagy mennyi ideje élt már a falkában. Ha az illető itt akart otthonra lelni, akkor én nem fogom megakadályozni, ahogyan a falka számomra mindig bővíthető. Érkezhetnek új családtagok, akikben idővel igazán meg tudunk bízni, viszont azt is tudom, hogy sokak számára sose leszünk egy család. Egy falka, de két családnak gondolnak minket. Az őslakosok és a betolakodók… Fura egy világban érünk, s talán pontosan eme dolgok miatt féltem, hogy esetleg a viadalnak is rossz vége lehet. ~ Mindenki számára másabb a mérce, míg valakinek főbűn egyes tett, addig a másiknak annyira. A múltunk és az emberi természetünk nagyban befolyásol minket szerintem az események megítélésében. ~ fordultam felé egy pillanatra, az orrommal ismét megkavartam kicsit a vizet, míg végül inni nem kezdtem belőle. Szavait ismét csendesen hallgattam, majd pedig közelebb léptem hozzá, majd leültem a fenekemre. ~ Miért érzed magad értéktelennek? Nem te leszel amiatt értéktelen, mert ő elfelejtette, hogy mi a bűntudat, vagy milyen a szívünkre hallgatni. Inkább ők azok. A szívünk az egyetlen dolog, ami képes szembe menni a vaddal, ha pedig erősek vagyunk, akkor képesek vagyunk a paranccsal is szembe menni. ~ nem a levegőbe beszéltem. ~ Én neki mentem az az Alfa fiának egykoron, majdnem megöltem, ahogyan az Alfával is szembe kerültem. Miért? Mert a szívemre hallgattam és még mindig élek. Mások vakságából adódó parancsokat megtagadni néha tudni kell, ha ő erre képtelen, akkor engedd el, ha el tudod, de szemmel láthatóan nem. Fontos számodra, ha nem így lenne, akkor nem emésztene az a gondolat, hogy képtelen vagy megbocsájtani. Megbocsájtani néha sokkal nehezebb, mint bizalmat szavazni valaki számára. Hallgass arra az érzésre, amelyik később is boldoggá fog tenni és nem fogod bánni a döntésedet. ~ persze, könnyű ezt mondani, de annál nehezebb ezt az egészet megvalósítani, hiszen olykor eléggé nehéz a döntés, de így gondoltam. Ha kell, akkor vonuljon el és gondolja át a dolgokat. De azt se akarom, hogy ne legyen boldog, pedig szerintem azzal a kölyökkel nem az, de nem az én dolgom, így nem is fogok beleszólni. Végül könnyedén futok ismét a patak felé, egyre mélyebbre, míg végül szinte teljesen el nem nyel, hogy utána a habok takarásában ismét emberi alakot öltsek és úgy dugjam ki a fejemet a kisebb fodrok közül. Talán őrültség volt, talán nem ezt tenni, de most valahogy úgy éreztem, hogy muszáj nem szokványos és túl hétköznapi dolgot csinálni.
*El sem gondolkodom különösebben a kérdésen. ~Jah, az üvegpoharak sem örülnének~ somolygok. Nem hinném, hogy másra alkalmas lenne - a falkát ismerve annál hamarabb megpróbálna lecsapni valaki, és őszintén szólva teljesen megérteném az illetőt. Én is azt tenném a helyükben. ~Őszintén szólva még nem találtam ki, pontosan mit kérnék, de biztosra veszem, hogy a képességed remekül funkcionálna néhány ötletes szívatáshoz~ vigyorgok, felfedve, hogy akaratlanul is mennyire egy rugóra jár az agyunk. Egyfelől meglepő, másfelől annyira nem az. ~Mint például?~ Igaz, hogy egymás gondolatait halljuk, miközben farkasalakban vagyunk, de nem olvassuk őket. És van némi erős gyanúm a célzásával kapcsolatban, amit azért jobb tisztázni, nehogy kiderüljön, hogy túlságosan mocskos a fantáziám... ~Az, de ez most csupán egy egyszerű eldöntendő kérdés volt. Kicsit aggódom, amiért az igent nem találtad megfelelő válasznak~ jegyzem meg gyengéden, mégiscsak egy jó barátomról van szó, az ő mindennemű védelmükben pedig én elég messzire hajlandó vagyok elmenni. Annak ellenére, hogy tudom: a nekem olyan sokat jelentő hölgyek mindegyike képes megvédeni saját magát az én közreműködésem nélkül is... ~Ó, jaj. Most megijedtem!~ nevetek bele a kapcsolatba. ~És máris észhez tértem. Semmi pesszimizmus!~ ígérem meg. Most rossz passzban vagyok ugyan, de el fog múlni, meg fog oldódni így vagy úgy, és ezzel én is tisztában vagyok. Csak néha szem elől tévesztem ezt a tényt. De lám, drasztikus módszerek nélkül is lehet engem emlékeztetni. Persze lehet, hogy ez a helyzet Appsszel lesz a kivétel. Végtére tart már egy ideje... jó ideje. De nézzük a jó oldalát: ennek a problémának egyebek mellett Sym barátságát is köszönhetem, hiszen máskülönben nem jártam volna a világot a nyolcvanas években, nem találkozunk Görögországban, nem kerülünk közel egymáshoz... és itt, északon talán még csak az óvatos ismerkedés fázisában járnánk. ~Tudom, hogy tudod~ ismerem el szusszantva. Az ember (vérfarkas) nem ér meg évszázadokat anélkül, hogy közben keresztülmenne néhány elég kemény időszakon. Én sem először szembesülök kemény döntésekkel és dilemmákkal, ahogy Symnek is megvan a maga története. Ahogyan mindannyiunknak megvan. A hosszú élet átka, vagy talán inkább csak... mellékhatása. Aztán felröhögök, miközben élvezem a hozzám bújás kellemes melegét. ~Én? Bölcs?!~ Ugye ez csak vicc? Sosem tartottam magam annak. Ha számításba veszem a társaságot, amiben vagyok, úgy falkaszinten, akkor még csak okosnak sem, nemhogy bölcsnek... pff. ~Ellentétek minden családban vannak~ szögezem le határozottan. ~És elég sokan vagyunk ahhoz, hogy teljesen utópisztikus és irreális álom legyen ezek eltűnése. Túl sok domináns van egy kupacban, akik közül egyik sem hajlandó engedni az elképzeléseiből~ jegyzem meg mosolyogva. Van, aki a tradicionális módszerekre esküszik; van, aki inkább progresszív elveket vall; van, aki a kölykökre koncentrál; van, aki az idősebbekre... és amikor a nézeteik ütköznek, akkor kisebbfajta apokalipszis jön, mert mindenki meg van róla győződve, hogy nála van a tuti. ~A kérdés szerintem az, hogy képesek vagyunk-e kiállni egymásért, és egy frontot mutatni egy külső fenyegetés irányába? Nézd meg a Vörös Holdat: mindenki legjobb tudása szerint felveszi a harcot, utána pedig nem csak a hegyiek és a betolakodók, de még az őrzők is segítik a többieket, hogy talpra álljunk a csapásokból. Mindenki gyógyított mindenkit, mindenki ellenőrzött mindenkit... szerintem ez a legfontosabb~ jegyzem meg, kissé talán naív a felfogásom, és egy csomó apsketust nem vesz figyelembe. Nem veszi számításba az érintéseket, a közös vadászatokat, a különélésünket, és még sok mindent, de attól még hiszem, hogy a nap végén vagy a fenyegetés torkában csak ez fog számítani: hogy lesz-e, aki megvédi a társa seggét, vagy cserbenhagyjuk egymást. Hát, a cserbenhagyás nálam nem opció. Legalábbis ha a biztonságról van szó, akkor semmiképpen. Az elvek már egy egészen más kérdés... ~Hát, ez teljesen biztos~ kényszerítek mosolyt magamra, legalábbis gondolati szinten. Farkasként legalább a mimikámra nem kell különösebben ügyelnem, a bestia pofája nem épp arra lett kitalálva, hogy érzelmi kisregényeket meséljen el. ~A gond csak az, hogy már nem vagyok benne biztos, hogy az én morális iránytűm olyan remekül működik~ vallom be aztán kisebb fintorral. Könnyebb dolgom lenne, ha sziklaszilárd lehetnék a meggyőződésemben, de hé, nem ez lenne az első eset, hogy tévedek. Lehet, hogy ezúttal a bestiámnak van igaza, és engedhetnék a könnyebbik út csábításának, egyszerűen elereszthetném a történteket. Lehet, hogy a kettő között van valahol az igazság, és lehet, hogy teljesen máshol, ahol nem is kerestem eddig. Szóval... a helyzetem és a kétségeim pont azt teszik, ami a legrosszabb nekem: még azt is megkérdőjelezem miattuk, amiben amúgy elég szilárdan hinni szoktam. De hát a kétségeknek már csak ilyen a természetük. ~Ó, ő is a szívére hallgat, ebben egy pillanatig sem kételkedem~ horkantam fel kissé, aztán lehajtottam a fejem, és inkább hagytam, hogy befejezze. Legalább részben. ~Az érzéseknek viszont nem szokásuk meghátrálni a racionális érvek előtt. Bármennyire ostobaság valahogy éreznem magam... pusztán azért, mert nem logikus, nem fog megváltozni.~ A szavait hallgatva teljesen legyőzöttnek érzem magam, és nem sok elmés válasz jut eszembe. Figyelem őt, ahogy iszik, mozdul, beszélget; közben szép lassan kilépek a vízből, és leheveredem szorosan a patak partjára, olyan közel, hogy oldalamat időnként megnedvesítse egy-egy hullám. ~Igen, fontos~ ismertem el sóhajtva, nagyjából olyan lelkesen, mintha a fogamat húznák. ~Soha senkivel nem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint vele~ tölti meg melegség a gondolataimat, és bele sem gondolok, hogy ismét leszögezzem, ez nem romantikus értelemben vett közelség. Számomra annyira egyértelmű ez a kérdés, illetve a hiánya, hogy nem jut eszembe cáfolni. ~Nem tudom, képes vagyok-e megbocsátani. De azt hiszem... azt hiszem, még jó darabig egészen biztosan nem lennék képes elengedni~ ismerem be leginkább magamnak, most először. Még gondolkodni és beszélni is kimerít erről a témáról úgyhogy némán hagyom Symet cselekedni, csak a tekintetemmel követem, miközben eltűnik. Bízom benne, hogy visszajön, miért ne tenné? Csak akkor válok kissé nyugtalanná, amikor megszakad a mentális kapcsolat. Talpra kecmergek, és négy mancson állva fürkészek arrafelé, amerre eltűnt, miközben próbálom eldönteni, menjek oda vagy maradjak a helyemen. Amikor meglátom a vízben, ráadásul emberi formában, visszacsüccsenek a fenekemre, kérdőn félrebillentem a fejem. Ha még hallaná a gondolataim, biztos elmondhatnám, hogy nem fogom ám kiolvasztani, ha kockára fagy a habokban... mert errefelé azért még kellemesebb napokon sem éppen melengető a víz hőmérséketle.*
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
~ Komolyan, most olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek. ~ Tuti most nyújtanám ki hasonló gyerekes módon a nyelvemet, de hát legalább farkasalakban nem csinálok ilyet. Ahhoz még a farkasom is eléggé büszke egyed. Amikor visszakérdez, akkor csak kicsit elindulok az erdő felé, miközben néha-néha rápillantok. ~ Ha ezt magyarázni kell, akkor még élj meg jó pár évszázadot, hogy rájöjj. ~ kacsintottam volna rá, de most ez is elmarad. Mindegy is, hiszen a vigyort még így is megkapta. Kicsit talán vicsorgásra hasonlított, de szerintem így is rájött arra, hogy minek is szántam azt az ábrázatot. ~ Néha nem lehet mindenre egyetlen egy szóval válaszolni, ha őszinték akarunk lenni. Másrészt meg nincs miért aggódnod. Nem fogok hirtelen a kardomba dőlni. ~ próbáltam oldani kicsit a dolgot. Sok mindent átélünk ennyi idő alatt, sok minden történik velünk. Bizonyos dolgok, emlékek örökké velünk maradnak, míg mások egyszerűen csak elvesznek a homályban. Az életiskolája sose volt egyszerű és nem is lesz az. Főleg nem ezen a vidéken, ahol előszeretettel kavarja meg valaki a sose létező állóvizet. ~ Jobban tennéd, hiszen sose láttad azt, hogy ha nincs jókedvem, akkor mire vagyok képes és remélem, hogy sose fogod. ~ hajtom le kicsit a fejemet, hiszen kár lenne tagadni, hogy a fekete bestia képes a pusztításra, ahogyan a legtöbb farkas is. Sose akarnám őt bántani, hiszen a barátom. A barátokra meg az ember vigyázzik. Néha még a vállunkat is odaadjuk, hogy kisírják magukat, majd pedig megpróbáljuk megoldani az ő gondjukat, vigaszt nyújtani. Sokat köszönthetek neki és aki kételkedik a férfi-női barátságban… nos, az tényleg idióta, mert létezik. Itt vagyunk mi rá élőpéldának. És néha egy férfi, mint barát sokkal jobb, mint ezernyi barátnő. Csak bólintok egyet, miközben egyre mélyebbre megyünk az erdőben. Nem mondok semmit se, hiszen nem új keletű a barátságunk. Inkább csak rövid időre elváltak az útjaink. Szemmel láthatóan neki most nagyobb szüksége vagy egy barátra, mint nekem egy vállra. Jól leszek, hiszen nem ez lenne az első esett, hogy inkább a jövőbe kellene tekintenem, mint a múlt esetleges szomorúságain keseregni, vagy arra gondolni, hogy ki hiányzik és mennyi ostobaságot követtem el az elmúlt időszakban. Meg eleve most jobb is kerülnöm a feszültséget és mindent, hiszen túl könnyedén kibillenthető vagyok az egyensúlyomból. Csak „felvonom” az egyik szemöldökömet, majd sóhajtok egyet, ami lehet inkább morgásnak hatott. ~ Miért olyan hihetetlen ez? ~ kérdezem meg könnyedén, majd picit a fejemet megmozgatom és fülelek kicsit. A szellő pedig könnyedén kap a bundákban, miközben még a fákon található levelekkel is incselkedni kezd. Csendesen hallgattam azt, amit mondott. Nem vágtam a szavába, csak tovább haladtam a kívánt „cél” felé. Néha pedig még rá is sandítottam. Tudtam, hogy igaza van, ezért se akartam vitába szállni vele. Felesleges lenne. A külső veszély ellen összetudunk fogni, de vajon az elegendő ahhoz, hogy esetleg azok is megbékéljenek a helyzettel, akik a régieket, vagy az újakat nem szeretik? Fogalmam sincs és ez volt az a dolog, ami mellett nem tudtam csak úgy elhaladni és megrántani a vállaimat. Vajon, ha erre képes volt egy álom, akkor még mire lehet képes? Lesz-e még folytatása és vajon még mennyiszer fognak fejek hullani az egyik ősünk kínja, kedve szerint, vagy csak amiatt, mert nem tudjuk uralni a bestiánkat teljesen. ~ Néha nem a külső veszély a legveszélyesebb, hanem sokkal inkább a láthatatlan veszélyek. Azok, amiket az emberek gondosan elrejtenek a másik elől, hogy utána lecsapjanak a legváratlanabb helyzetben. ~ csak ennyit fűztem hozzá, mert a többivel egyetértettem, de akkor se éreztem mindenki részéről teljes harmóniát, viszont reménykedtem abban, hogy csak túl vén és aggodalmaskodó vagyok, nem pedig másról van szó. Én örülnék annak, ha egyszer újra béke honolna ezen a vidéken és idővel a jövőnkre is gondolhatnánk, vagyis a kölykeinkre. ~ Tudod, sose működik jól senkié se, ha magáról van szó. ~ pillantottam rá „mosollyal” az arcomon, vagyis az lett volna, ha nem éppen farkasom mimikájának a játéka létezett volna ezekben a pillanatokban, de most mindegy is. Be kell érni azzal, ami van. Nem lehet panaszkodni ilyen apró dolgok miatt. Úgyis sejti, hogy mit akartam villantani a szavaim mellé, így inkább csak hallgattam őt, a gondolatait és az érzéseit. Mondhatni a dilemmáját, miközben szép lassan egyre beljebb megyek a vízbe, mielőtt egyszer csak fognám magam és világgá szaladnék. Néha megfordul a fejemben, de aztán mindig rájövök arra, hogy ide köt a legtöbb minden. Végül pedig teljesen eltűnök a „habok” között, míg végül csak a fejem bukkan elő, hogy utána eltűnjek ismét. Választ egyelőre nem adok, inkább csak hagyom, hogy a víz szinte megfagyasztja az ereimet, a lázongó és a rohanni kívánó véremet, majd pedig végül egyre kijjebb evickélek, míg végül ismét farkasalakban tűnök fel. Sietve rázom meg a bundámat, majd pedig leülök ismét a fenekemre. ~ Talán pont az előbb válaszoltad meg a dolgot… ~ pillantok rá végül egy kisebb habozás nélkül, majd a mancsommal a fejét érintem. ~ Ott rejlik a lényeg, hogy nem tudod és nem is akarod elengedni. Hmm, lehet inkább erre kellene gondolnod, hogy miért. Na, meg persze az se mellékes, hogy sose engedtél annyira közel senkit se, mint őt. ~ kezdek bele óvatosan, ha nem szakít félbe, akkor pedig folytatom tovább. ~ Néha megsérülünk, néha kockázatos, de nem hallgathatunk mindig az eszünkre, néha a szívünkre is kell, Niall. Cselekedj, mielőtt túl késő lenne, mert aztán egyszer arra ébredsz, hogy valaki megtette helyetted… ~ heveredek le én is, hacsak nem indultunk útnak ismét. A szellő majd megszárítja a bundámat, nem fogok idefagyni, annyi biztos. ~ Nem bocsáthatsz meg neki, ha örökké távol tartod magad tőle. Nem kell egyből Rómeónak lenned, de néha a legkisebb lépés valójában a legnagyobb… ~ fejtem ki kicsit bővebben a véleményemet a hallottakról. Ha nem is egyből tettem, de végül mégis csak. Örülnék annak, ha boldognak látnám őt, de amíg távol tartja magát attól a nősténytől és emészti őt a dolog, addig az esélytelen lesz. Néha a megbocsájtás a legnehezebb, pontosan tudom, hogy mennyire nehéz…
*~Néha talán lehetek nagyra nőtt gyerek. A kölykökkel úgyis mindig a bölcs és felnőtt mentort kell adnom~ somolygok. Mostanában főleg velük töltöttem az időmet, szóval tényleg jólesik ez a kis kikapcsolódás Symmel. ~Oké, szerencsére nem tervezek a közeli jövőben elpatkolni...~ vonok vállat én is vigyorogva, figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényt, hogy az ilyesmit a nagy többség nem szokta tervezni. Aztán mégis elég gyakran összejön. ~Úgy tűnik, átugrottál néhány fokozatot~ fanyalgok, bár inkágg csak szomorkásan, semmint komolyan. Szeretném, ha Sym boldog lenne - olyan nagy baj ez? De nem erőltetem, nagylány már, s remélem van annyi esze, hogy szóljon, ha szüksége van bármire, avagy segíthetek neki valahogyan. A következő szavakra pedig csendben maradok. Vérfarkasok vagyunk, mindannyiunkban destruktív vadállat rejtőzik, amit az emberi felünk megzaboláz többé vagy kevésbé - melyikünk ne lenne képes pusztításra? És ezzel együtt vagyok barátok, családtagok. Ezt nem kell hangoztatnunk egymásnak, mivel tudjuk szavak nélkül is, érezzük minden porcikánkban, minden alakunkban. A hihetetlenségre is inkább átküldöm vagy egy tucatnyi - nálam öregebb, okosabb, kompetensebb és bölcsebb - falkatárs képét, hogy jelezzem: ebben a társaságban, ahol most vagyunk, közel sem érzem magam jogosultnak a jelzőre. Hamarosan úgyis arrafelé kanyarodik a beszélgetés, hogy be is bizonyítom, mennyire nem vagyok "bölcs". Ahogyan ő is némán végighallhgatott, úgy én sem vágok a szavába, sőt a távolba bámulva még hosszan emésztgetem a gondolatát, miközben tempósan haladunk előre. ~Tudom, hogy igazad van~ sóhajtok végül. ~Jobban kellene aggódnom a belső ellenségek miatt. De nem megy. Még ennyi idősen is naiv vagyok, és a jót akarom látni bennük, magunkban~ vonom meg a vállam gondolatban, kissé keserűen. De hát ezért vagyok Tark: abban jó vagyok, hogy kívülről, idegenektől megvédjem a falkát, hogy járőrözzek a határainkon és végezzek azzal, aki fenyegetni merészel minket. Egy puccs leleplezése, vagy a tagok közötti békítés nem nekem való feladat lenne, és szerencsére nem is kell csinálnom. Még egy előny a falkalét mellett: mindenki kamatoztathatja a legjobb képességeit, s nem kell olyasmivel bajlódnia, amit nem neki találtak ki. Annak ellenére, hogy életem legnagyobb részét magányosként, vagy csak Apps társaságában töltöttem, ma már nehezen képzelném el magam újra az úton. ~Attól még sokkal egyszerűbb volt, amíg ezzel a hibámmal nem voltam tisztában~ vigyorgok rá kesernyésen, de már javuló kedélyállapottal. Tényleg sokat segít nekem ez a beszélgetés, bár van egy olyan sanda aggodalmam, hogy ugyanez a másik oldalon nem mondható el. Figyelem úszását, váltásait, játékát, s türelmesen kivárom, míg ismét farkasként teszi le mellém a fenekét. Nem szakítom félre, sosem szoktam. Az ő véleményére meg különösen adok, hiszen ahhoz képest, hogy csupán pár röpke évtizede futottunk először össze, meglehetően jól ismerhet engem. És azt a részemet, ami Apps nélkül élt, ami most talán relevánsabb, mint a régi időszak. Leheveredek mellé én is, szárazabb felemmel hozzásimulok, hogy egy kicsit átadjak testem melegéből, lévén eléggé lefagyhatott a bunda nélküli fürdőzésben. Némán töprengek, de a csend barátságos, én nem érzem kínosnak, és mivel nincs egekig emelve a pajzsom, a kellemes hangulat valószínűleg kölcsönös is, hiszen ez a meleg érzelem szabadon áramolhat közöttünk. Végül talpra kecmergek, és csak akkor szólalok meg. ~Talán igazad van~ ismerem el, bár kissé kelletlenül. ~Gondolkodom majd rajta. Köszönöm. Most pedig induljunk el visszafelé~ javasolom, és ha másképp nem dönt, mehetünk. A továbbiakban is csendes vagyok, a környezetemre figyelés mellett elmerülök a gondolataimban, de arra azért ügyelek, hogy a lehető legmelegebb és leghálásabb hangomon köszönjek el tőle. Tényleg örülök, és úgy érzem, sok mindenben jót tett nekem ez a beszélgetés, annak ellenére, hogy nem oldotta meg az évtizedes problémáimat varázsütésre, de hát olyasmi nem is létezik. Lényeg, hogy egészen olyan, mintha tettem volna egy lépést valamerre, és ez jóval több, mint amit eddig egymagamban fel tudtam mutatni, szóval éljen Sym! Meg az idősebbek bölcsessége...*
//Ezzel én zártam is, ahogy megbeszéltük, köszönöm szépen! Ha nem írsz rá feleletet, akkor bedobot a linket a topicba, pls? //
Sosem adtam direktben magamat számára, ha keresett, ha hívott talán - nem tudom, volt-e így vagy csak a találkozás csalfa reménye csalta ide ki - sosem jöttem magamtól. Farkas vagyok, s nem pitiző házikedvenc. De szinte mindig vártam rá annál a kőnél, ahol legelőször találkoztunk. Szükségem volt arra az elmúlt hónapokban, hogy magányosan, párom nélkül is időzzek az erdőben, eme gondolatokkal és félelmekkel teli fák között. A magam társaságát volt a legnehezebb elviselnem. Aztán ezek a találkozások elmúltak. - Elutaztam haza, Jerseybe végleg búcsút venni az enyéimtől és teret engedni magamban valami egészen újnak. Végre tényleg "mi" voltunk Darrennel, ő lett a falkám. Fogalmam sincs, mit várok attól, hogy ide jövök megint, fehér, napcsókoltán aranyló bundás alakomban eme kőhöz. Lehet, el is felejtett már a lány! Hannah, így hívják. Az ugyan nem derült ki számomra, miért időzik egy depressziós farkas társaságában, de miként ő sem vágta le rólam, hogy depressziós lennék, úgy nekem sincs sok közöm az esetleges nyűgjeihez, úgy gondolom. Csak voltunk - vagyunk? - egymásnak és ez tökéletesen megfelelt az elmúlt időszakban. Órák hosszat várok, lehunyt szemekkel heverve a késő őszi fagyosba forduló avarban, mikor lépteket hallok. Fülem rebben, hirtelen ugrok is talpra, védekező álláspontot felvéve - hogy aztán ebből lőjek ki az ismerős szőkeség felé, tőlem eddig talán szokatlan lelkesedéssel mozdulva irányába, s dörgölve nyirkos bundámat lábaihoz. Szia Hannah...!
Megint az erdőben kötöttem ki, ha egyedül akartam lenni, vagy csak gondolkozni szerettem volna, netán csak szükségem volt arra, hogy távol legyek a város zajától – nem mintha a birtok nem lett volna elég távol -, akkor mindig itt voltam. Ez akkor is másabb volt, mint a birtok, ahol éltünk. Szeretek az erdőben lenni, mintha csak itt lelném meg azt, amit máshol nem tudok. Egy fura és megfoghatatlan békességet, mint egy második otthon. Tudom, hogy veszélyes játékot űztem a farkassal, mert talán egyszer nekem fog támadni, vagy a fajtársai, de valahogy még se tudtam távol maradni tőle, mintha csak a lelkem egy részét valami különleges oknál fogva megbabonázta volna. De feleslegesen aggódott Jason is, hiszen eltűnt, mennyi ideje is annak már, hogy nem láttam? Napok, esetleg hetek? Nem tudom, csak azt, hogy hiányzik, még akkor is, ha tudom, hogy ő egy ragadozó és az erdő az igazi otthona. Sose akarnám házi kedvenchez hasonlítani, de mégis szerettem vele elütni az időmet, élvezni a társaságát. Nem kellett volna erre jönnöm, hiszen hiába jöttem az elmúlt időben sehol se volt, így miért reménykedek még mindig? Egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd felpillantok az égboltra. – Csak még egy próba, ígérem utána nem jövök! – suttogom eme pár szót, mintha csak anyáéknak akarnék fogadalmat tenni. Hiszek abban, hogy látnak minket, s ahogyan Nate aggódna, ha tudná, vagy éppen Jason aggódik, úgy biztosan ők is aggódva figyeltek fentről. Próbálok minél kisebb zajt csapni, nem megzavarni az természetet, az erdő élővilágát, kezem a hátizsákom pántjára siklik, de képtelenség teljesen nesztelennek lenni. A levelek már kezdenek elszáradni, a faágak roppannak a bakancsom alatt, hamarosan pedig hó fog mindent fedni. Szinte fel se fogom, hogy mi történik és egy pillanatra még ijedten is rezdülök össze, hiszen olyan gyorsan és váratlanul közelít felém, hogy kell pár másodperc mire rájövök, hogy ez ő és nem másik farkas ront nekem. Az arcomra széles mosoly kúszik, ahogyan eljut a tudatomig, hogy a régi ismerős visszajött. - Szia Gyönyörűség! – sok farkas megfordul ezen a vidéken, különlegesek és még különlegesebbek. Az eddig látottakból pedig ő volt a legszebb számomra. Sietve guggolok le hozzá, s ha engedi, akkor ujjaim könnyedén tűnnek el a bundájában, ahogyan megsimogatom őt és a fejemet is kicsit odafúrom hozzá, ha úgy érzem biztonságos és nem ellenezné, mintha én csak így akarnám kifejezni, hogy mennyire is örülök neki. – Azt hittem, hogy búcsú nélkül tűntél el. Jót csavarogtál? – tudom, hogy választ nem igen kaphatok rá, de mégis képesek voltunk olykor kicsit megérteni a másikat. Mintha ő értené, amit én mondok, én pedig a reakcióiból hangyányit megtanultam volna olvasni.
Kezdőlap
Jobbulást! 
//
Ha nem írsz rá feleletet, akkor bedobot a linket a topicba, pls? 
