Bevallom, kicsit azért féltem attól, hogy mit fogok kezdeni magammal ennyi időn keresztül egy kocsiban apával, aki mellesleg vérfarkas, és amit még igazán nem sikerült megemésztenem, de nem volt annyira vészes, bár olyan beszédes sem voltam, mint szoktam lenni. Egyébként, inkább az dúdolgatással voltam elfoglalva, meg a ritmus ütögetésétől a műszerfalon, meg hogy összekaparjam magam az iszonyatos izgatottságból, ami eluralkodott rajtam. Nagyon féltem a meghallgatásomtól, és nem segített rajtam az sem, hogy apa elmondta, micsoda ő, illetve a másik agyrém természetesen Matt volt, aki a semmiből felbukkant a nénikém spájzában egy babydollban. Esküszöm, nála őrültebb embert én még soha életemben nem láttam. Mindenesetre, nagyon nem voltam képben, hogy mi a lóherét szeretne tőlem, de most ezzel nem is nagyon értem rá foglalkozni. Úgy időzítettünk, hogy ne legyen sok időm az idegbeteget játszani New Yorkban, de felkészülni, bemelegíteni, és kicsit gyakorolni igen. Őszintén, ha engem kérdeztek, már fogalmam sincs róla, hogyan is sikerült igazán az a napom, összefolyt az egész, de mikor kijöttem a teremből, teljesen biztos voltam benne, hogy a jövőm nem szeptemberben fog folytatódni, mert elszúrtam. Nem rontottam el semmit, az előadásom hibátlan volt, mindig az, de lélekben máshol jártam, és ez általában feltűnik a színpadon is, márpedig ezt nem engedhetem meg magamnak, ha valóban komolyan gondolom a dolgot. Mégis… most valahogy mindennél fontosabb volt az, hogy lássam anyát, és elérjem, hogy ne utáljon meg azért, amit kérni akarok tőle. New Yorktól Los Angelesig viszont már egy szót sem szóltam, ha muszáj volt, akkor megtettem, ha meg kellett állnunk valahol megszállni, akkor beszéltem, és ha apa kérdezett válaszoltam, hogy érezze, nem rá haragszom, de nem éreztem jól magam, és féltem, nem csak az anyával való találkozástól, hanem a jövőmtől. Az egész olyan kilátástalannak tűnt most, eddig tudtam, mit, mikor, és hogyan akarom, jelenleg azonban minden zavaros. Utólag visszagondolva lehetséges, hogy mégiscsak jobb lett volna a repülő, akkor nem kellett volna ennyit végigvezetnie szegény apának ilyen hangulatban, de nem vitt rá a lélek, hogy hagyjam kifizetni a jegyeket. New Yorkig és vissza összekapargattam már magamnak, de Los Angelesbe már nem lett volna elég. Ő meg abba nem ment bele, hogy majd visszafizetem a jegyek árát. Kölcsönösen sakk-mattot adtunk egymásnak, úgyhogy maradt az autó. - Ne haragudj, hogy ilyen gyötrelmes útitárs vagyok most. Szólaltam meg, mikor már nem voltunk olyan messze az Angyalok Városától, az én szívem egyre csak hevesebben vert. Pár órája megint egyeztettem anya ügyvédjével is, bizonyára mindent hallott apa is a vonal másik végéről, a nő, merthogy az volt, ott fog várni minket a börtön előtt, bár biztosított afelől is, hogy az édesanyám megdöbbent, mikor hallotta, kivel érkezem, és kérte, hogy lehetőség szerint fogjuk rövidre, bármi oka is van a váratlan látogatásnak. A szívembe mart a dolog, de megértettem, hisz éveken keresztül néztem, miként szenved a hiánya miatt, nem fog neki jót tenni, hogy látja, de bíztam benne, hogy valamelyest kárpótolni fogja a tudat, hogy rám viszont vigyáz, s nem pedig egy újabb lelki pofon lesz ez neki. - Azt hiszem, nem ez lesz a legszebb tavaszi szünet az életemben. Jegyeztem meg, mikor megérkeztünk a városba, imádtam Los Angelest, de gyűlöltem a gondolatot, hogy így kell viszont látnom, nem volt fair az élettől. Mondtam apának, hogy a Twin Towers börtön legyen a cél állomás, bár biztos már vagy ezerszer elmondtam, de őszintén, fogalmam sem volt, mi mindent hordhattam össze neki, túlságosan feszült voltam, csak túl akartam lenni rajta, és elindulni vissza, hogy ő se kerüljön bajba miattam, azt még jobban utáltam volna.
Iszonyatos déja vu érzés fogott el, ahogyan egyre csak közeledtünk a Los Angeles tábla felé. Ugyanaz a város. Ugyanaz a kocsi. A mellettem ülő hölgyemény is szinte ugyanaz, csak sokkal fiatalabb. És sokkal kevesebb beszél, amiért jelen esetben nem hibáztatom. Én magam is inkább a gondolataimba menekültem, nem akartam olyan témát felhozni, ami Siennának kellemetlen lenne, így is túl sokat kell elviselnie. Már bánom, hogy elmondtam neki, sokkal több mindentől megkíméltem volna, ha megtartom magamnak a titkomat és inkább élek abban a tudatban, hogy kénytelen vagyok bizonyos dolgokban hazudni neki, bármennyire is nem szeretnék. Valószínűleg sokkal többet ártottam, mint használtam, de visszacsinálni ugyebár nem lehet... Nem elég, hogy vajon a falka mit szól ehhez az egészhez, de ott van a bátyám is. Már látom magam előtt, ahogyan meggondolatlan, gyermeki viselkedésnek bélyegzi a lépésemet. Mély levegő. Lehet jobb volna, ha valamiről beszélgetnénk? Ja, és akkor még ott van az, hogy minden bizonnyal a lányom jövőjét is úgy, ahogyan van szilánkosra zúztam. Ott voltam vele New York-ban, drukkoltam, biztattam és habár én semmit sem értek a baletthoz és szerintem csodálatos volt, eszembe sem jutott ellenkezni vele, amikor elmondta, miként is vélekedik a produkciójáról. Ha befogtam volna a pofámat, akkor nem került volna ilyen helyzetbe, akkor ott lehetett volna a színpadon szívvel, lélekkel és attól sem kellene rettegnie, hogy az édesanyja mit fog ahhoz szólni, amivel előállni készülünk. Csakhogy a közeljövőbe tekintsek, mert ha messzebbre tekintek.. Nem, nem tekintgetek inkább sehová. Esténként, amikor lecuccoltunk, hogy akkor most aludni is kellene valamennyit, próbáltam jobb kedvre deríteni, de az én poénjaim sem voltak az igaziak. Nem is tudom, mit vártam. Egy idő után felhagytam mindenféle próbálkozással és inkább csak próbáltam támaszt nyújtani és tudatosítani benne, hogy itt vagyok, mellette állok és nem egyedül kell ezt végigcsinálnia. Én is nagyon féltem.
- Ne butáskodj, kérlek szépen - pillantottam oldalra, hogy legalább egy pillanatra a lányomra nézhessek. - Amúgy is kettőn áll a vásár.. - húztam halovány féloldalas mosolyra számat, a beállt csendért én magam is ugyanolyan hibás vagyok, szóval felesleges ezt a témát tovább boncolgatnunk. Mondhatnám, hogy hozzá vagyok szokva, hiszen a legtöbbször magányosan ültem a volán mögött, miközben keresztbe-kasul csalinkáztam Anchorage előtt, de azt hiszem azzal nem sok vigaszt nyújthatnék. Ráadásul ismét felvetődne Katherine, én pedig nem szeretném megbolygatni a múltat. Legalábbis a kelleténél jobban semmiképpen sem. Hogy most mi lesz? Fogalmam sincsen. Még talán fel sem sikerült teljes mértékben fognom, hogy kivel is fogok nemsokára találkozni. Nem tudom, mit hoz majd az elkövetkezendő pár óra, de az biztos, hogy egyik félnek sem lesz könnyű. Sőt, talán még én vagyok az, aki a legkevesebbet sérülhet ezen az egészen. Bele sem szeretnék gondolni, mit fognak majd átélni. A szavait hallva nem válaszolok, csupán szabad kezemmel keresem az övét, hogy ha csak egy szorítás erejére is, de rá tudjak fogni, ezzel is éreztetve, hogy itt vagyok. - Tudod, nem sokan vállalkoznának egy ilyen útra, vállalva mindennemű következményt, hogy megvédjék a családjuk többi tagját - jegyzem meg mintegy mellékesen, holott ez szerintem egyáltalán nem elhanyagolható tényező - Bátor és erős vagy, Sienna, tudom jól. Ha édesanyád tudná az igazságot, egészen biztosan büszke lenne rád. Tudom, hogy valószínűleg nem a legokosabb dolog ezt így felhozni, de Katherine ebből az egészből csupán annyit fog észlelni, hogy Sienna rám talált, ráadásul odáig jutottunk a kapcsolatunkban, hogy képes vagyok magamhoz venni őt. Holott az igazság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb és megannyi szenvedést hordoz magában. Áldozatot hozni egyáltalán nem könnyű. Elhagyván a Los Angeles táblát már nem kell sok, hogy hamarosan a börtön parkolójában állítsam le a motort. Kiszállok, minden tagomban zsibbadtság ül és nem csak azért, mert már több órája ültünk az autóban. Cigire és kávéra volna szükségem, de most vannak sokkal fontosabb dolgok, mint az én aprócska szükségleteim. Megszorítom Sienna vállát, a tekintetét keresem. Én nem indulok meg, innentől övé terep, övé az irányítás. Ha ő úgy érzi, készen áll, akkor én is,legyen bármilyen nehéz és szörnyű az, amivel szembe kell néznünk.
- Te legalább próbálkoztál. Azért, túlságosan nem erőltettem az önvádaskodást, mert semmi értelme nem volt, egy részem igenis feljogosítva érezte magát, hogy borús gondolatokat villogtasson az elmémben, bevallom, meglettem volna az én napsugaras, szivárványos kis világomban vigyorogva, de úgy tűnik, ennek másként kellett lennie. Nem haragszom apára, szó sincs ilyesmiről, de tény, hogy nem fogom egyhamar megemészteni ezt az egészet. Akkor meg pláne tökéletesen magam alá fogok zuhanni, hogyha valóban elszúrtam a bemutatkozásomat a Juilliardon, bár nézhetném úgy, hogy van egy évem még gyakorolni, és pénzt gyűjteni, de őszintén, túl nagyot csalódnék önmagamban, nem tudom ezzel vigasztalni magamat. A kézszorítására felpillantottam az arcára, majd sóhajtottam egy mélyet. Tudom, értékelnem kell azt, amim van, és bár anya most elérhetetlen, de legalább itt van ő, noha nem hittem benne korábban, hogy valaha meg fogom találni. Vélhetőleg így kellett történnie, s talán azt is meg kellett tudnom, hogy a vérfarkasok léteznek. Most… nem bánnám, ha a jövőbe bepillantást nyerhetnék, de épp annyira lenne rossz ötlet, mint amennyire kíváncsi vagyok rá. - Tudod… Ő mindig büszke volt rám, csináljak bármit is, de most nem fog érteni, legalábbis ettől félek, és nagyon remélem, hogy el tudom magyarázni neki anélkül, hogy hazudnom kelljen. Eleve nem vagyok jó benne, de ha jó is lennék, a saját anyja előtt a legtöbb ember megbukik ilyen téren. Nála jobban soha nem ismert senki, ő egyszerűen belém lát, így volt mindig. Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy ne kelljen megbántanom. - Ugyanakkor, muszáj megtennem, belehalnék a tudatba, ha miattam lesz bajuk, anya legalább viszonylag biztonságban van itt. Hiszem én, a naiv kislány, hogy egy börtönbe nem juthatnak be a vérfarkasok olyan egyszerűen, de az emberi tényezővel nem számolok, sosem tettem, túl széplelkű vagyok ahhoz, hogy bárkiről rosszat feltételezzek ismeretlenül. Még akkor is nehezemre esik elhinni, ha a képembe ordítják, hogy valaki igenis rossz ember. Sóhajtva szállok ki az autóból, amint megérkezünk, és egy részem szívesen mondaná azt, hogy könyörgöm, menjünk vissza most azonnal, én ezt nem akarom. Jól esik néma bíztatása, csak bólintok, többre nincs is időm, már érkezik is elém az ügyvédnő, ismerjük egymást, elvégre, mikor anya ügyét tárgyalták, találkoztunk párszor. - Miss Davis! Isten hozta újra Los Angelesben. Milyen derűs, agyam eldobom, elfogadom a felém nyújtott kezét, aztán rögvest fordul is apához, megismételve a mozdulatot. - Maga bizonyára Mr. Corvin, az édesapa. Örvendek! A papírokat már előkészítettem, amíg bejutunk, elolvashatják őket, a szükséges helyen alá is lehet írni, hogy minél inkább lerövidítsük a procedúrát. Az ügyfelem szeretne mihamarabb túlesni a látogatáson. Az ügyfele… Hát ez szép. Az édesanyám, nem az ügyfele, legszívesebben az arcába kiabálnám, de igyekszem uralkodni magamon, most már mást sem szeretnék, csak látni anyát, de még jó fél órába is beletelik, míg végül több átvizsgálás után a beszélő előtt találjuk magunkat. Apát persze sokkal jobban átnézték, én valószínűleg sokkal ártalmatlanabbnak tűnök, bár épp hogy csak nem nyúltak be a bugyimba, hogy nincs-e nálam valami fegyver.
Mommy, I miss YOU so much
A külvilág talán percekre is megszűnik, mikor kinyílik az ajtó, és én meglátom narancssárga rabruhában életem legfontosabb személyét. Gondolkodás nélkül rohanok oda, és látom, ahogy szigorúvá vált vonásai egy pillanat leforgása alatt lágyulnak el, ahogy a karjába zár. Alig tart pár másodpercig a dolog, az őrök ránk szólnak. - Nincs testi kontaktus. Anya bólint, elereszt, és leültetnek vele szemben, az ügyvédje mellette foglal helyet, látom, ahogy a pillantása apára siklik, és ebben az elátkozott pillanatban jut eszembe, hogy vajon ő mit láthat most… Egyszerre hűl meg az ereinkben a vér, talán azóta semmit sem változott, istenem, hogy erre nem gondoltam. Látom, miként keményednek meg a vonásai ismét, legyűrve csodálkozását, istenem, mit élhetett át… Egy éve még apa nevének kiejtésekor is könny szökött a szemébe, most pedig semmi. Nincs ott az ismerős ajakremegés, amit én is mindig produkálok, nem birizgálja a haját zavarában, nem ficereg, fegyelmezett, és gyönyörű. Én mindig annak látom, de most is az, semmit sem vett el tőle ilyen téren a bezártság. Amit azonban én nem vagyok képes meglátni, és érezni, azt apa bizonyára nem téveszti el. Mikor megölelt, a fizikai fájdalom összerántotta az arcát, mikor leült, finoman, szinte észrevétlenül tette az oldalára a kezét, majd óvatosan dőlt a támlához. Már nem olyan friss a sebe, de még gyógyulófélben van. Vélhetőleg ez is vastagon benne van abban, hogy nem akarja nyújtani a dolgokat. - Angyalom! Daniel! Nem meglepő, hogy az én nevemet melegséggel átitatva ejti, míg a Danielt inkább csak kötelességtudatból csapja hozzá, úgy hiszem, hűvös szeretne maradni, de én tudom, mennyire vágyta egyszer újra látni, ám bizonyosan nem ilyen körülmények között. Nem tudok megszólalni, csak nézem, és hevesen ver a szívem, szeretem, rajongásig, és mi mindent megtennék azért, hogy kikerülhessen innen… Még akkor is, ha én úgy látom, jól viseli. - Khm… Köszörüli meg a torkát az ügyvédnő, mintha jelezni kívánná, az idő véges. - Jaj… bocsánat, csak úgy örülök, hogy újra látlak, képtelen vagyok megszólalni. Anya… szóval, arról van szó, hogy… megtaláltam apát. Ó, én zseni, hát erre biztos nem jött még rá senki az ég egy adta világon. - És… kérlek, ne haragudj meg, de szeretném, ha… magához vehetne, de mivel nem szerepel a... - Igaz ez? Gondolkodás nélkül szakít félbe, és függeszti metsző, zöldesbarna, vesébe látó tekintetét Danny szemeibe, biztosan tőle akarja hallani, hisz számára az én biztonságom a legfontosabb, olyan kezébe nem fogja adni a sorsomat, akiben nem látja, hogy tényleg én vagyok a fontos számára.
- Ezért is vagyok itt. Nem fogom hagyni, hogy egyedül nézz szembe mindezzel - határozottan hagyják el ajkaimat a szavak. Utálok hazudni, de sajnos vannak olyan helyzetek, amikor igenis szükséges és ez a mostani nagyon is az lesz és minden bizonnyal nekem több tapasztalatom van ilyen téren és remélhetőleg jobban is megy a dolog. Fogalmam sincsen, milyen egy anya, de minden bizonnyal előtte a legnehezebb hazudni, nekem sem ment soha Emilie előtt, habár ott közrejátszott az is, hogy igencsak jó orra volt a dologhoz, szóval ez közel sem ugyanaz a kategória. Kiszállunk, az ügyvéd máris robog felénk és ezúttal nagyon is egy húron pendülünk a lányommal. Iszonyatosan idegesít, hogy ennyire derűs, kezemet szorítom ökölbe, megállj parancsolva magamnak, mielőtt valami ostobaságot csinálnék. Nyugalom. Kezet nyújtok, határozottan szorítva rá az övére és rázva meg azt, arcom teljes mértékben komor, tőlem aztán egy cseppnyi vidámságot sem fog kapni. Csupán bólintok, igen, így van, én vagyok az apa. Türelmesen tűröm, ahogyan átvizsgálnak, nincs nálam semmi fegyver, miért is lenne? Nem szeretnék semmit, csupán aláírni a papírokat és minél előbb túlesni ezen az egészen.
Nyílik az ajtó, Sienna rohan, az őrök pedig máris förmednek. Dühösen morrantok és ismét uralkodnom kell magamon. Egy ártatlan lány, aki fél éve nem látta az édesanyját, még csak meg sem ölelheti? Bosszant a tudat, még akkor is, ha ez egy börtön és ennek így kell lennie. A szemem mégsem tudom levenni Katherine-ről, olyan emlékek szakadnak felszínre, melyekről azt hittem, már réges-régen elfelejtettem.
Lehúzott kocsiablak, a huzat az én hajamat csupán cirógatja, míg Katherine-ét vadul cibálja, ám ez egyáltalán nem zavarja. A rádióból dübörög a zene, méghozzá Bon Jovi egyik legújabb slágere, mi pedig mindketten teli torokból énekeljük, megpróbálva egymást és a rádiót is túlharsogni. Én persze elrontom, mindig ugyanannál a résznél ugrok és hagyok ki egy sort, mire mindketten nevetni kezdünk, őszintén, szívből jövően. Aztán hirtelen ragadja meg az államat, hogy maga felé fordítsa a fejemet, vadul, szenvedélyesen csókol meg, én pedig elmerülök a pillanatban. A felharsanó dudaszó térít észhez, elkapom a fejem, hogy az utolsó pillanatban rántsam félre a kormányt, kikerülve ezzel a frontális ütközést. Ismét nevetünk, érzem a kezét a combomra siklani, oldalra pillantva cinkos pillantásával találom szemközt magam. Türelmetlen vagyok, látja rajtam, így előveszi a térképet, hogy rövid időn belül kiszúrja, merre is járunk és közölje, hogyha így haladunk, fél óra és megérkezünk. Nem bírok várni, pedig muszáj lesz. Fiatalok vagyunk, élvezzük a szabadságot, az életet, a veszélyt, fejest ugrunk minden kínálkozó alkalomba, keressük a kihívásokat és élvezünk minden egyes együtt töltött pillanatot. Elhessegetem a gondolatot, miszerint talán túl messzire megyünk, mert részemről az út csupán Los Angeles-ig szól, de félek Kate másképpen gondolja. Nem számít. Most csak a nyári forróság, a szabadság érdekel, a mellettem ülő lány, a vidámsága, a csengő kacagása…
Élvezném tovább a múltbéli pillanatot, ha nem rántana ki a gondolataimból mindaz, amit látok. Látom megrándulni az arcát, érzem az orromba toluló fertőtlenítő és géz szagát, még az enyhe, jellegzetes fémes illat is ott terjeng a levegőben. Nem merek belegondolni, hogy mi történhetett Katherine-nel, egyetlen pillanatig merül fel bennem a gondolat, hogy szeretném innen kijuttatni, kerüljön bármi, de inkább elhessegetem a gondolatot és letelepszem az asztal másik felére. Megváltozott. Az arca, a vonásai, a tekintete. Az emlékeimben élő lány képe és a velem szemben ülő nőé teljesen más. És ha belegondolok, hogy én minden bizonnyal semmit sem változtam.. legfeljebb a borostám erősebb és a hajam lett rövidebb. Nem szeretném tudni, miféle gondolatok zajlanak le benne. Csupán bólintok, amikor kiejti a nevemet, egy cseppet sem zavar, hogy kötelesség szülte a rövidke szavacskát, nem foglalkozom a hűvösségével, hiszen én magam is hasonló látvány lehetek. Belépésünk óta talán most először sikerül elszakítanom a nőről a szememet, inkább a lányomra, a lányunkra pillantok és türelmesen várom, ahogyan belekezd a szavakba. Akkor pillantok ismét Katherine-re, amikor félbeszakítja Siennát. - Igen, teljes mértékben igaz. Szeretném magamhoz venni és megadni neki mindazt, amit az elmúlt tizennyolc évben nem volt lehetőségem. Cseppnyi vádaskodás sincsen a hangomban, hiszen furcsa belegondolni mindabba, hogy Katherine mindvégig tudta a nevemet, könnyedén megtalálhatott volna, ha szerette volna, hogy közölje, gyermekünk született. Visszajöttem-e volna? Fogalmam sincsen, minden bizonnyal ezzel ő is tisztában volt, pontosan ezért kímélt meg mindannyiunkat ettől az egésztől. Tartom a szemkontaktust vele, határozottság ül a kékjeimben, igazat beszélek. Mindent meg fogok adni neki, ami csak tőlem telik és közel sem az anyagiakra gondolok. A lányom épsége és biztonsága jelen pillanatban minden dolognál előrébb való. - Vigyázni fogok rá, Katherine… - enyhülnek el egyetlen pillanat erejéig a vonásaim, hogy ebből is érezze, valóban komolyan gondolom a szavaimat és bármilyen hihetetlen is, Sienna az elmúlt fél évben olyan közel került hozzám, hogy azt álmomban sem gondoltam volna.
Kiszúrom, hogy apa elkalandozik, és inkább nem tippelgetek magamban, hogy merre jár, bár valahol a lelkem mélyén szeretném, ha a múltban szárnyalna, bár közel sem annyira, mint azt, hogy visszamehessek az időben, és elintézhessem, hogy ők ketten együtt maradjanak, hogy egyszerre legyen egy csodálatos anyukám és egy fantasztikus apukám. Szép lenne… még akkor is, ha végig veszélyben lettünk volna apa miatt. Tényleg, meg sem kérdeztem, hogy mennyi idős, pedig a napokban elég sokat agyaltam rajta. Mégis elfelejtettem. Ez is csak arra bizonyíték, hogy nagyon nem vagyok jelen fejben. Álmokat kergetek, olyanokat, amik sosem fognak megvalósulni, és olyanokat, amiket talán pont én szúrtam el pár napja. Egyszerűen túl sok ez nekem, és félek, közel sem vagyok olyan erős, mint amilyennek hisznek mások, hogy csalódást okozok mindenkinek, hogy nem leszek olyan tökéletes gyermeke anyának, amilyet megérdemelt volna, hogy kárpótolja a sors, amiért egyedül kell felnevelnie. Én meg csődöt mondok, csak így, ilyen egyszerűen, mert megtudtam, hogy vérfarkasok márpedig léteznek. Összevonom a szemöldököm, mikor anya félbeszakít, örültem volna, ha végigmondhatom, és nem olyannak látom az arcát, amilyen. Konkrétan leginkább semmilyen, valahogy úgy érzem, még előttem is bezárkózott, talán így érzi jobbnak, de ettől én olyan szinten kétségbeesek, hogy legszívesebben most azonnal elbőgném magam. Én csak… látni szeretném a csillogást a szemeiben, ahogy rám néz, a világának a közepe szeretnék lenni megint, megfogni a kezét… Észre sem veszem, hogy a gondolatot követően máris kinyúl a kezem az övé felé. Rá sem néz a kacsómra, bár azt látom, hogy megrezzen a jobb keze, oldalt pillant, az őr árgus szemekkel figyeli az összes mozdulatunkat, csak megrázza a fejét. Tudom, ostoba vagyok, hogy ez nekem elég, de most igen, azt jelenti, hogy ő is vágyik rá, de nem kockáztat, talán a figyelmeztetések rossz pontok lennének, fogalmam sincs. Azt hiszem, apa miatt ilyen, legalábbis remélem, hogy nem a kérésünk okán játssza a fagyosszentet, mert akárminek is tűnjön, én ezzel nem árulom el, ugyanúgy szeretem, mint előtte, és nem tehetek arról, hogy rossz döntéseket hozott, én megértettem volna, ha soha többé nem balettozhatok. Ezért rág még inkább a sikertelenségem, miatta is be kellene jutnom, hogy ne érezze, fölöslegesen van itt. - Akkor nagyon kell hajtanod. Felszisszenek a rosszmájú megjegyzés hallatán. Anya… ez mégis micsoda? Te nem ilyen vagy. Egy pillanatra lehajtja a fejét, vesz egy mély levegőt, megenyhülnek a vonásai, talán rájött, hogy miattam nem lehet ilyen, hogy én nem láthatom, hogy miként küzdi le magában az elmúlt majd tizenkilenc év gyötrő ürességét, a beteljesületlen szerelmet, a sóvárgást egy olyan férfi után, aki őt nem akarta. Büszke, túlságosan is, holott lehetne gyenge, egy kicsit, senki sem ítélné el érte. Talán naiv vagyok, s itt csak a bajt hozna ilyesmivel a fejére, fogalmam sem lehet róla, miként mennek itt a dolgok. - Ez a legkevesebb, de remélem, hogy van normális munkád, otthonod, tehát tudsz neki biztosítani egy korrekt, élhető hátteret. Én sosem voltam rá képes, mindig nélkülöznie kellett, szeretném, ha addig nem kellene neki, amíg veled van. Csak a fejemet csóváltam, mert tudja jól, hogy állok ehhez a kérdéshez, nekem ez egyáltalán nem fontos, nem tudom, miért hiszi azt, hogy bármit is hiányoltam az életben, és egyébként is, már van munkám is, bár ezt jobbnak látom nem firtatni, mert szerintem kikészülne a gondolattól, hogy egy olyan helyen dolgozom, még akkor is, ha elmagyaráznám, hogy sosincs rajtam kevesebb ruha, mintha éppenséggel balettoznék egy színházban. - Amint kiszabadultam, érte fogok menni, hacsak nem talál valaki olyat, aki másként gondoskodhatna róla. Nem, anya, én nem leszek szerelmes, az nem lehetséges, én balettozni szeretnék, aztán majd egyszer, sokára… akkor majd jöhet a szerelem, meg a gyerekek, meg minden ilyesmi, bár előtte üdvös volna, ha biztonságban tudnám érezni magamat. - Aláírom, de nem miattad, hanem azért, mert Sienna is szeretné, és mert szüksége van rád, de vannak feltételeim… Pillant először rám, majd vissza Dannyre, oké, erre nem számítottam. Mégis milyen feltételeket szabhatna ezzel kapcsolatban anya? Egyszerűen ötletem sincs, de érezhetően addig nem áll szándékában folytatni, amíg apa nem bólint rá a dologra.
A rosszmájú megjegyzést hallva már szinte szóra nyitom a számat, hogy visszavágjak. Csak azért, mert őt ott hagytam tizennyolc évvel ezelőtt, még nem élek léha, kicsapongó életet és ha azt hiszi, nem tudok vigyázni egy kamasz lányra, akkor téved. Persze, megértem, hogy vannak fenntartásai és nyilván nem túl kellemes olyan hosszú idő után ilyen körülmények között találkoznia velem, de akkor sem esik túl jól a megjegyzés. A gondolataimat viszont inkább megtartom magamnak, összepréselem a számat, állkapcsom megfeszül, de nem szólalok meg. Nézem, ahogyan lehajtja a fejét, hallom a mély levegőt és várok, hogy folytassa. Megértem a helyzetét és még csak kérni sem fogom, hogy próbáljon ő is így tenni velem szemben. - Van normális munkám és lakásom is, efelől nem kell aggódnod - válaszolom kissé talán hűvösen, arcvonásaim érzelemmentesek. Felsorolhatnám, hogy mivel büszkélkedem, elárulhatnám, hogy cégtulajdonos vagyok és, hogy igenis sokra vittem, azonban ismét megtartom magamnak a gondolataimat. Nem Kate miatt, sokkal inkább Sienna miatt. Tudom, milyen érzés, amikor úgy kell összekaparnod a pénzed, amikor spórolsz, hogy elérhesd az álmaid, legyen az akár a Julliard, vagy éppen egy tábla csoki, amit tizenöt éves fejjel vehetsz meg magadnak először. A következő szavait hallva csupán egy keserű, féloldalas mosolyra futja. Annyi, de annyi gondolat cikázik bennem, amit megosztanék vele, de Sienna előtt képtelen volnék rá. Négy év hosszú idő és fogalmam sincsen, mi lesz velünk, de attól még, hogy életének első szakaszából kimaradtam, nem jelenti azt, hogy amint Kate kiszabadul, önként fogok lemondani a lányomról. Érte jön, rendben, de ez közel sem azt jelenti, hogy ki is fog zárni az életéből. - Rendben, ahogyan szeretnéd - bólintok végül, amennyiben lehetséges, úgy végig tartom vele a szemkontaktust. Hamiskás fény gyúl a tekintetemben, nem hazudok, tényleg legyen úgy, ahogyan ő szeretné, de ne higgye, hogy olyan önnyű lesz az majd négy év múlva. Meglátjuk, ha eljutunk odáig. Nem célom elvenni tőle a lányát, nem is lennék rá képes, de kíváncsi lennék, Sienna mit gondol erről az egészről. - Ne hidd azt, hogy el akarom venni tőled Siennát, Katherine. De ne feledd el, hogy ő az én lányom is - csendben, hűvösen csengenek a szavak, én pedig csupán szeretném visszakapni azt a Kate-et, akivel két hetet töltöttem együtt. Itt cseng a fülemben a kacagása, látom a lelki szemeim előtt a vidám mosolyát, a csillogó szemeit, a fiatal lányt. És akit itt látok, az egy édesanya, aki mindenáron védi a gyermekét, egy nő, aki megpróbál a legszorultabb helyzetben is erősnek mutatkozni. Minden tiszteletem az övé, de örülnék, ha nem felejtené el, hogy én is felnőtt ember vagyok és ha már innen nézzük, igencsak többet láttam már ebből a világból, mint ő. De ez nem számít, megfogadtam, hogy bármi is történjék, tartom magam a tervhez és Sienna érdekeit tartom csupán szem előtt. - Hallgatlak - biccentek ismét, jöjjenek hát a feltételek, állok eléjük, de elég csak a tekintetembe néznie, hogy tudja, ha olyat mond, nem leszek kezes bárány, aki mindenféle gondolkodás nélkül fog rábólintani a dolgokra.
Ez komolyan zseniális, olyanok, mint két ovis. Én értem, anya miért mondta azt, amit, és apának is meséltem már, hogy sokszor örültünk, ha maradt egy kis száraz kenyércsücsök hó végére. Anya csak nem szeretné, hogy mellette is így kelljen élnem, hiszen azt nyilván tudja, hogy Charlotte néniék azért közel sem szűkölködnek. Nyilvánvaló, hogy nem viszonyul a legpozitívabban apához, de olyanok meg sem fordulnak a fejében, hogy mindezt szándékos sértéssel lökje az arcába, anya nem olyan… Régen nem volt. Áhh, legszívesebben elszaladnék, mint egy kis pisis. Anya végül bólint, nem erőlteti a témát, nyilvánvalóan azért, mert tudja azt is, hogy én viszont nem vagyok képes hazudni, úgyhogy azonnal rám pillant, ellágyul az arca, nehezére eshet váltogatni a két felettébb különböző hozzáállást, de megteszi… - Ezt te is így gondolod? Megrezzenek, nem értem, miért csinálja ezt, de a nemtetszésemet csak egy sóhaj formájában adom a világ tudtára. - Igen, van egy nagyon szép lakása, és hát… nos a lakásából kiindulva a munkája is biztos jól fizet. Én annyira nem vagyok anyagias, hogy rettenet, szóval nem tudom felfogni, miért erőlteti ezt rám anya, de mindegy, próbálok úgy lavírozni, hogy senkit se bántsak meg. Tudom, hogy van munkája apának, de sosem tűnt fontosnak, hogy mi az, számomra csak annyiban nyilvánult meg, hogy többször amiatt nem találkoztunk, szóval amolyan zavaró tényező a számomra. Egyébként meg, most, hogy tudom, vérfarkas, már nem vagyok biztos semmiben, lehet, hogy máshonnan van a pénze, régebbi időkből, tényleg fogalmam sincs róla, ám ha lenne, akkor sem mondanám el anyának. - Anya… kérlek, ő csak jót akar nekem, ne csináld ezt. Nem akartalak megbántani, ne légy ilyen. Suttogom halkan, de tudom, hogy hallja, ki is sajtol magából egy mosolyfélét, a szelíd pillantása, amit jól ismerek, megtelik az anyasággal magával, csupa nagybetűvel említve. - Tudom kincsem, de kérlek, hagy csináljam úgy, ahogy én szeretném. Legszívesebben elsírnám magam, de bólintok. Tudom, felettébb ostoba dolog volt azt hinni, hogy jól ki fognak jönni most is, bármennyi idő is telt el azóta. Szerintem nincs nálam naivabb teremtés ezen a bolyón. A hamiskás fény párjaira talán, valami halványan megvillan anya szemeiben, talán a múlt egy szeletnyi szemtelen csíntalansága, a fiatalság forrófejű meggondolatlansága, fogalmam sincs, ám a szavaiból süt, hogy nem fél kimondani a véleményét, a következmények ebből a szempontból nem érdeklik. - Ohh, Daniel, ez az, amit soha az életben nem tudtam kiverni a fejemből. A lelkembe marnak a szavai, ölembe ejtem a kezeimet, és érzem, hogy könnybe lábadnak a szemeim, tudom, hogy fáj neki, hogy majd elemészti a bánat belülről, és nem azért, mert Daniel itt van, hanem azért, mert csak most van itt, és ha elmegy, talán soha nem fogja újra látni. Egyszerűbb neki, ha úgy viselkedik, ahogy, hisz aki egyszer megégetett minket, azt még egyszer semmilyen szinten sem engedjük közel, még úgy sem, hogy egy asztal, és egy markos, fegyveres őr áll készenlétben, hogy megakadályozzon bármiféle testi kontaktust. Szörnyű dolog rádöbbenni, hogy még mindig nem felejtette el. - Mire én kijövök, már nagykorú lesz, oda megy, ahová akar, és ha attól félnél, hogy el akarom tiltani tőled, ez sosem fog megtörténni. Nekem az ő boldogsága a világon a legfontosabb. Persze, hogy az, hiszen azért van itt, mert csak törvénytelen eszközökkel tudta biztosítani, hogy az álmaim nyomába járhassak. Istenem… Össze vagyok törve, végtelenül elkeseredettnek érzem magam. Azt akarom, hogy kinn legyen, ha tehetném, én mennék vissza helyette a börtönbe, még úgy is, hogy tisztában vagyok vele, egyetlen napot sem bírnék ki odabenn. - Rendben... Először is, Sienna… Lehetőséget kaptam a jó magaviseletem miatt, hogy minden héten írhassak egy levelet, szeretném, ha levelezhetnénk. - Hát persze anya, minden nap… Írtam már egy csomót, de mindet visszaküldték. Elküldöm azokat is, lesz mit olvasnod. Tényleg, könyveket olvashatsz? Mert ha igen, akkor küldök be neked, megszerzem a kedvenceidet. - Édes vagy, majd rákérdezek. Hálás mosollyal fürkészi a vonásaimat, az én lélektükreimben rajongás tükröződik, számomra szemernyit sem von le az értékéből az, hogy itt ül benn, szerintem még a narancssárga is remekül áll neki. Végül sóhajt egyet, és valamivel kevésbé rideg pillantással állapodik meg ismét a tekintete apán. - Szeretnélek megkérni, hogyha lehetőséged adódik rá, két-háromhavonta hozd el, hogy láthassam. Nem bírom nélküle, most, hogy ismered egy ideje, biztosan tisztában vagy vele, hogy olyan ő az embernek, mint a napfény... Ezen a ponton már végleg kiakad a mutatóm, és nem is próbálom titkolni, hogy sírok, nem tudom, meddig bírom még távol tartani tőle magamat. - …szóval, örülnék, ha néha láthatnám. Nyelt egy nagyot, valószínűleg most jön az a része, ami vélhetőleg sokkal kellemetlenebb, mint egy egyszerűnek tűnő kérdés, valószínűleg nem véletlenül érdekelte az sem, hogy tud-e gondoskodni rólam. - Továbbá, szeretném, ha te csak az ajtóig kísérnéd, és többé nem jönnél be vele, nem szeretnélek látni. A szavai mintha arcul csaptak volna, de ismertem az anyukámat, tudtam, hogy hazudik, egy vérfarkas orrát valósággal facsarhatta ez a hatalmas nagy kamu. Ugyanakkor… azt hiszem, megértettem, hogy mennyire fájhat neki, hogy látja, és többé nem bírná elviselni, pláne abban a tudatban, hogy azt sosem kaphatja meg tőle, amire azóta vágyik, hogy megismerte.
A kérdést hallva, melyet az én válaszom után intéz Siennához, keserűen, hitetlenkedve nevetek fel. Röviden, halkan és csupán addig tart, amíg hátradőlök a széken. Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt és a fejemet csóválom, a nevetés egy mosollyá szelídül, de ugyanúgy a hitetlen és keserű fajtából. Nem vagyok képes felfogni, hogy azt hiszi, hazudok. Komolyan eddig jutottunk? Szomorú, de sebaj, nem szólalok meg, szerintem a reakcióm így is elég egyértelmű volt. Sienna elsuttogott szavait hallva és Kate reakcióját látva… Habár én soha nem láttam, hogy az én édesanyám így tekintett volna rám, felismerem a dolgot, az érzést, mely nekem soha nem adatott meg. Ez az a pont, ahol mérhetetlenül kívülállónak érzem magam és szívem szerint felállnék, hogy távozzak, magukra hagyva őket. Ők egy család, Sienna az anyjához tartozik, az már mellékes, hogy ezután nálam fog lakni. Én soha nem leszek képes megadni neki mindazt, amit Kate-től kapott. Ohh, Daniel, ez az, amit soha az életben nem tudtam kiverni a fejemből. Nem csak Siennának fájnak a szavak, egy pillanatra az én lélegzetem is elakad, már nyitom a számat, hogy visszavágjak, ő döntött úgy, hogy nem osztja meg velem Sienna születésének hírét, de végül megtartom magamnak a gondolatot. Nincs jogom, hogy vagdalkozzak és őt hibáztassam, hiszen én hagytam magára és joggal gondolhatta, hogy egy gyermek híre sem biztos, hogy visszacsalt volna. Így utólag gondolkodva egészen biztosan visszamentem volna, viszont az akkori, forrófejű és szabadság után áhítozó énem… Fogalmam sincsen, hogyan reagált volna és az, amit már soha nem fogunk megtudni, úgyhogy felesleges ezen morfondírozni. - Igazad van. És sajnálom - őszinték a szavaim, ehhez még farkas orr sem kell, hogy kiszagolja. Persze, hogy sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okozok és azt is, hogy egyedül kellett felnevelnie a lányunkat. És azt is sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Legszívesebben tényleg felállnék és elmennék, magukra hagyva őket. - Nos, ezzel nem vagy egyedül - válaszolok halkan és ismét csak vissza kell fogjam mindazt, amit igazándiból mondanék. Mire Kate kiszabadul innen, Sienna már valóban nagykorú lesz, ergo felesleges tárgyalnunk arról, hogyha ez megtörténik, akkor Kate érte jön. Majd ő eldönti, mit szeretne magával kezdeni, ebbe én magam sem fogok beleszólni. Nem akarok ennyire előre szaladni és belebonyolódni ebbe, a jövő képlékeny, nem is foglalkozom hát vele. A kis közjátékot csendben figyelek, próbálok az elhangzott szavakra koncentrálni, mert ha hagyom, hogy elkalandozzon a figyelmem, akkor könnyen ismét a múltban találhatom magam. Bőven elég volt az az egy emlék, nem szeretném, ha több is előkúszna. Sienna csodálatos lány, nagyszerűen nevelted fel, Katherine.. Bólintok, elhozom, ha kell, képes leszek több napot levezetni azért, hogy láthassák egymást. És bólintok azért is, mert teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy olyan az embernek, mint a napfény. Keserű szájízt érzek, mert félek, hogy azzal, amit nem is olyan régen elmondtam neki, csorbítottam ezen a szépségen. Ostoba vagyok. - Mi sem természetesebb - adok végül hangot véleményemnek, hogy legalább ezzel is eltereljem a gondolataimat, természetesen sikertelenül. Ami egyszer felbukkan, pláne, ha ilyen kellemetlen, akkor nagyon nehéz kitörölni az elméből, ha lehetséges egyáltalán. Sienna könnyeit észlelve leeresztem keresztbe font karjaimat, hogy az asztal alatt szorítsam meg a kezét. Legszívesebben ismét magamhoz húznám, de egyrészt nem hiszem, hogy Kate szívesen látna ilyesmit, ráadásul Siennának most inkább az anyjára volna szüksége, mint rám. A következő szavakat hallva.. Ürességet érzek magamban. És nem azért, mert ezt így kijelentette, hanem azért, mert érzem rajta, hogy hazudik. Nyelek egyet, hátha ezzel megszűnik a feszítő érzés a torkomban. Ebben a pillanatban értem meg tökéletesen, hogy mennyire fájhat neki a tény, hogy itt vagyok, hogy a lányát készülök magamhoz venni. Hogy Siennának sikerült elérnie, amire ő vágyott. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mély benyomást tettem rá. - Ahogy szeretnéd - bólintok végül, komor arckifejezéssel, könnyebb lesz így mindenkinek. Megköszörülöm a torkom - Van még valami, vagy nekiláthatunk a kötelező köröknek? Kínosan érzem magam és habár ebből igyekszem nem kimutatni semmit, akkor is kellemetlen a helyzet. Szeretnék mielőbb végezni, aláírom, amit kell, meghallgatom az ügyvédnőt, csak szabadulhassak innen. Túl sok múlt, túl sok fájdalom, azt hiszem senkinek sem kell ilyesmi. - Ez esetben.. Ha nincsen más hátra, akkor Sienna, megvárlak az ajtó előtt - kezdek bele a mondandómba, amikor végeztünk a papírokkal és úgy érzem, tényleg készen vagyunk. Kész vagyok magukra hagyni őket, akár órákat is képes vagyok várni. Vissza sem nézek, amikor távozok, csupán odakint látom remegő kezeimet, ahogyan a falnak támasztom a hátamat. Éreztem, hogy nem ez lesz életem egyik legkellemesebb találkozása, de nem gondoltam volna, hogy ennyire meg is fog viselni.
Erre talán senki sem képes mondani semmi, jobb is, nem vágyom arra, hogy marják egymást, nem volna értelme, már… minek? A múlt, az a két hét, ami szép volt az életükbe, maradjon szép, fölösleges beszennyezni, bármennyire is fájjon. Amíg rajtam múlik, nem fogom hagyni, hogy meggyűlöljék egymást, abba belepusztulnék. Azt tudom, hogy anya értem fog jönni, bár bizonyosan nem úgy tervezi, hogy Fairbanksbe, hanem hogy New Yorkba költözik, ahol én majd a Juilliardra fogok járni, és akkor megint együtt lakhatunk. Szerintem jól tudja, hogy ha eljön az ideje, meg fogok állni a saját lábamon, bár egyikünk sem úgy tervezte, hogy ilyen hamar külön kell válnunk, sokat beszélgettünk arról, milyen lesz majd New Yorkban, álmodoztunk, szép volt, de már darabjaira hullt az egész. - Köszönöm. Anya hálásan bólint, én örömömben felsikkantok, és nyomok egy puszit apa arcára, hiszen, ha gyakrabban láthatom majd, sokkal jobban fogom érezni magam. Egészen addig így gondolom, amíg meg nem hallom a kérése következő részét, akkor viszont azonnal lefagy az arcomról a mosoly, értem, hogyne érteném, de valahol annyira lelket tépő ez az egész, azt kívánom, anya bár túl lenne már ezen az egészen, és nem folyton egy sosem volt szerelem felett siránkozna. Nagyon remélem, nem fogja minden találkozásra rányomni a bélyegét, hogy addig Danny kinn vár, vagy ki tudja, mivel foglalja el magát. Inkább meg sem szólalok, nem volt kedvem hozzá, és legszívesebben én magam is kiszaladtam volna, azzal jelezve, mennyire megvisel ez az egész, de az nagyon gyermeteg viselkedés lenne. - Csak annyi, hogy attól még szeretném, ha elvinnéd néha a nővéremhez, mégiscsak a rokonai. Én tudtam, hogy ez nem nagyon fog megtörténni, legalábbis sokkal biztonságosabb lenne mindenkinek, ha elkerülném őket, de fogalmam sem volt róla, mennyire fogom bírni Shiny nélkül, elvégre őt szerettem a legjobban, még ha nem is szép dolog rangsorba állítani a családunkat. Ezenkívül az a gondolat készített ki még nagyon, hogy vajon Nissyvel mit fogok kezdeni. - Jöhetnek a papírok. Az ügyvédnő eddig csöndben ült, de most elővette a papírokat, és elkezdett magyarázni. El kell majd mennünk még apával az anyakönyvi hivatalba, új kivonatot kiállíttatni, amin már ő is szerepel, és az iratok szerint a nagykorúságom bekövetkeztéig Daniel Corvin az, aki betölti a gondviselőm szerepét, mint vérszerinti édesapám. Azt senki sem említi, hogy a nevemmel mi lesz, de azt hiszem, ez most nem is fontos, nem köpném szemen anyát azzal, hogy eldobom a Davist, és ha apa szeretné, hogy felvegyem a nevét, őt sem szeretném megbántani, szóval olyan megoldásra kellene törekedni, amivel mindenki jóllakik… Egyelőre azonban ezen nem gondolkodom, mert lehetséges, hogy szükség sem lesz rá. Végül mindent aláírnak, elég precíz a nő, minden hely, ahol alá kell írni, be van jelölve azokkal a színes jelölőkkel, sosem volt ilyesmire pénzünk, de mindig tetszett. - Szia! Köszön el anya apától, nem mondja, hogy viszlát, hisz kifejtette, hogy nem akar viszontlátást, de mégis, jobban örülnék, ha azt a szót használta volna, mindegy. Végül még maradok egy kicsit, de nem sokat beszélhetünk, mert anyának szólnak, hogy alig öt perce maradt. - Beküldenéd még egy kicsit Danielt? - Feltétlenül szükséges? Szerintem egyikőtök sem örvendene neki. Bólint, nem mond mást, csak búcsúzóul megszorítja a kezem, aztán megígéri, hogy már holnap ír. Én is megígérem. A papírokon úgyis rajta volt apa címe, már írhatja is oda… Más kérdés, hogy így fog-e tenni, vagy homokba dugja a fejét, és Charlotte néniék címére küldi. Odakinn megállok apa előtt, és felsóhajtok. - Megkért, hogy menj még be egy picit. Remélem, nem kell bevetnem a kiskutya szemeket, hogy ezt még kibírja, igazán nem lehet sok, vagy nagyon mellbevágó dolog, őszintén bízom benne, hogy csak valami apróságot akar még mondani rólam, fogalmam sincs. Én közben már tervezgetem, hogy a hivatal után elmegyünk a bérelt raktárépületünkhöz, elhoznék pár dolgot, olyat is, amivel talán felvidíthatom majd apát.
Bólintok, nem válaszolok, hiszen elsősorban Siennáért teszem, nem Kate-ért, legyen ez akármilyen gyerekes, sajnos az érzéseimen nem tudok változtatni. A lányomtól kapott puszi még inkább biztosabbá tesz az előbbi döntésemben, érte hajlandó leszek a nagyjából hatvan órás útra is, nem számít. Bár ha gyakran szeretné látni az édesanyját, lehet egy idő után ha tetszik neki, ha nem, megveszem a repülőjegyet és kész. - Efelől ne aggódj. A városban oda megy, ahova csak szeretne - adok választ, ugyanolyan érzelemmentes arccal, mint ahogyan eddig szinte végig. Fairbanks-ben maradunk, azon belül pedig Sienna akkor látogatja meg a nagynénjét, amikor csak szeretné. Bár sejtéseim szerint nem lesznek túl gyakoriak ezek a látogatások, bár fene tudja, Misha úgyis mindent tud, tehát az ilyennemű óvintézkedések semmit sem érnek. Persze ezt nem fogom megosztani a lányommal, így is túl nagy terhet raktam a vállára. Jönnek a papírok, aláírok mindent, ahova kell, megadom a fairbanks-i lakásom címét, szerencsére hamar végzünk ezzel az egész procedúrával. Sehol sincsne megemlítve, hogy mi lesz Sienna nevével, nem fogom arra kényszeríteni, hogy vegye fel az én nevemet, van egy sejtésem, hogy mit jelentene neki a dolog. Annyiba egyeznék legfeljebb bele, hogy a Davist megtartva vegye fel a Corvint is, az mindenki számára járható út lenne, de mivel én magam nem ragaszkodom ahhoz, hogy a Corvin nevet viselje, így ez is csak akkor jöhet szóba, ha ő szeretné. Nincs más hátra, úgyhogy felállok és távozom, hogy odakint vessem a hátam a falnak. Figyelmem máshol jár, így nem hallgatózom, ez kettejükre tartozik, miről beszélgetnek, így i elég gondolat nyüzsög a fejemben, kellőképpen kiszorítja a női beszédet. Hamarosan azonban nyílik az ajtó, felkapom a fejem és már indulnék is, hogy mielőbb magunk mögött hagyhassuk ezt a helyet, amikor Sienna közli, hogy Katherine még látni szeretne. Na tessék, nagyszerű. Nem sok jóra számítok, lévén olyan dolgot szeretne velem közölni, amit nem tett meg a lánya előtt, ha sejtésem nem csal, nem lesz túl kellemes. Belépek, nem ülök le, ha nem muszáj, megállok a szék mögött, zsebre dugott kezekkel. Érzelemmentes tekintetem a nő arcát fürkészi és ismét azon igyekszem, hogy ne kalandozzak el évekkel ezelőttre. - Mit szeretnél? - teszem fel a kérdést, nem túl barátságos hangsúllyal, persze azért a bunkótól is távol állok, csupán szeretnék mielőtt túlesni ezen az egészen és kimenni innen a friss levegőre, elszívni egy cigit, autóba pattanni és hátam mögött hagyni ezt az egész kócerájt.
Apa nem ismer még annyira, hogy tudja, ezzel a lehetőséggel eszemben sincs visszaélni, bár tény, hogy számolni fogom a napokat a következő alkalomig, mert anya nekem a világon a legfontosabb, és gyűlölöm itt látni, szóval ha valamivel tudom enyhíteni az itt töltött idejét, akkor meg fogom tenni. Anya már csak bólint, természetesen nem számított másra, szerintem nem is kért lehetetlent, meglehet, olykor körülményes lesz megoldani a dolgot, nincs mindig egyben annyi időm, hogy ezt megtehessem, és azt sem tudom, mi lenne, ha esetleg mégis felvennének a suliba. Onnan mégiscsak közelebb van, de apát nem kérhetem meg, hogy költözzön velem New Yorkba. S akkor még nem említettem Matt-et sem, aki kész rejtély számomra, és fogalmam sincs, miként fogom apának elmondani, hogy valaki találkozni akar vele, aki feltételezhetőleg tud a világáról, túlságosan is konkrétak voltak a kérdései, ilyen véletlenek nincsenek. Végül apa kimegy, én pedig jelentéktelennek tűnő dolgokról beszélek anyával, de jól esik, elmesélem röviden az utamat is Nissyvel, hogy milyen édes mindenki Charlotte néniéknél, még azt is elmondom, hogy van egy férfi, aki… szerelmes belém, bár én nem tudom hová tenni ezt az egészet, de azt nem említem, hogy a felvételimet valószínűleg elszúrtam. Jobb így, nem akarom látni az arcán a csalódottságot, bármilyen önző gondolat is legyen ez. Az ügyvédnő végül velem együtt jön ki, és megígérem anyának, hogy amint hazaérek, már írok is neki. - Danny… inkább ülj le, így is, úgyis meg fogod tenni. Észre sem veszi, ahogy a becézés az ajkaira siklik, a tekintete melegséggel telt, tán még Sienna az oka, mégis meglehet, másról is szó van. Nem olyan erős, mint bárki gondolná, most már nem titkolja, a fájdalom hamar kiül a vonásaira, a tartása elernyed, mikor az asztalra könyököl. - Fogalmam sincsen, hogy ez hogyan lehetséges... Végigfuttatja a tekintetét a férfin, akit még most is szeret, még ha rég ki is óhajtotta volna tépni a szívéből, látszik, hogy próbálja eldönteni, hogyan mondja el, amit közölnie kell, de nem igazán találja a szavakat. Sóhajt egyet, majd pár másodperccel később egy újabbat. A félelem megtelepedik a bőrén, kesernyés aromával szennyezve be. - Pár hete meglátogatott egy férfi, azt mondta, tudja, hogy ismerlek, nem hatotta meg, hogy közöltem, ez már rég nem igaz, Siennáról is tud, fogalmam sincsen, hogy honnan. Megkért, hogy adjak át egy üzenetet… Nyelt egyet, egy pillanatra lehunyta a szemét, valószínűleg a fájdalom egy újabb hulláma söpört végig a testén. - Nem tudom, ki az az Emilie, de… azt mondta, mindenkit elvesz tőled, akit szeretsz, hogy Emilie végre békében nyugodhasson. Látszott, hogy teljesen zavarodott, de az is, hogy nem akar erről beszélni, illetve, azt tudta, hogy ez meglehetősen rosszul hangzik, de fel nem foghatta. - Nem akarok erről többet tudni, nem kell magyarázkodnod, egyszerűen csak… védd meg! Érthető módon csakis Sienna biztonsága érdekli, az, hogy vele idebenn mi lesz, különösképpen nem számít, neki tulajdonképpen jól is jött, hogy a lánya meglelte az apját, így lesz, aki a gondját viseli, ha valami olyasmi történne, amiért ő már sosem fog élve kikerülni innen. - Szia! Köszönt el végül, az őr felrántotta ültéből, halkan felszisszent, bár emberi fül nem hallhatta meg, majd elindult, vissza a földi pokolba…
Oké, leülök. Fogalmam sincsen, mit szeretne, de vágjunk abba bele, nem akarok éppen azon lovagolni, hogy most leülök-e, vagy sem. Lehet tényleg jobban járok, amúgy sem akarok durcás kölyök módjára állni és elengedni a fülem mellett a szavait. Türelmesen várok, habár belül forrongok, mondja már! Ne húzzuk az időt! Egyrészt mennék már innen elfele, másrészt megőrülök, mégis mit szeretne még olyat mondani, amit nem lehet Sienna előtt. Az asztalra teszem a kezem, összekulcsolom őket, majd az ölembe ejtem és hátradőlök a széken. Pótcselekvés, az asztal alatt pedig nem látja, ahogyan szorongatom a kezeimet. Kate belekezd, először nem is igazán érdekel, azt gondolom, hogy valaki a falkából és ebből az irányból is fenyegetőznek, így különösebb jelentőséget nem szentelek a dolognak. Egészen addig, amíg el nem hangzik a Teremtőm neve. A nőre kapom a tekintetem, vonásaimon a félelem és az értetlenség suhan át, kicsit úgy érzem magam, mintha kísértetet láttam volna. Ugyanolyan zavarodott vagyok, mint a velem szemben ülő nő. Nem tudom ezt az egészet hová tenni, fogalmam sincsen, ki lehet az a férfi és miért kellene a szeretteimet elvenni tőlem, hogy Emilie megbékélhessen. Semmi rosszat nem tettem ellene, mindenki jobban járt, hogy kidobtak a falkából. Csupán szégyent hoztam volna rá. De hogy mi köze van a szeretteimnek hozzá? Az eszem megáll, ennél bonyolultabb és kacifántosabb ez a helyzet már nem is lehetne! Amikor azt hiszed, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet, akkor az élet mégiscsak ad egy pofont, hogy ráébredj, dehogynem, nagyon is lehet. Megdörzsölöm a halántékom, szóra nyitom az ajkaimat, aztán be is csukom őket, mert nem tudok mit mondani. - Mit sem szeretnék jobban, Kate… - jegyzem meg csendesen, a nőre emelve tekintetem, próbálok határozottnak tűnni, megadni neki legalább azt a tudatot, hogy mellettem biztonságban lesz a lánya. Kevés vagyok én ehhez és most már nem csak a falkával, de a szellemvilággal és ezzel az ismeretlen férfival is szembe kell szállnom. Sírni tudnék. Felpattanok, ahogyan az őr talpra rántja Katherine-t, talán túlságosan is gyorsan, hallottam ám azt a felszisszenést, düh lobban a tekintetemben. - Hé! Óvatosabban! - mordulok rá az őrre, mintha bármit is érne, mindössze annyit érek el, hogy a másik elkezd kitessékelni. - Szia, Kate! Tarts ki! - nézek még vissza, remélve, hogy elcsíphetem a tekintetét. Elgyengültem, tudom jól, de borzalmas így látni őt, megfakultan, árnyéka csupán annak a Kate-nek, akit én egykor ismertem. Gyönyörű volt. - Vedd le rólam a kezed! - morranok a másik őrre, amikor elkezd kitessékelni, ellépek mellőle, de nem ellenkezem, kifelé haladok, megigazítva a dzsekimet. Ne fogdosson engem senki fia! Próbálok uralkodni a vonásaimon és határozottnak, erősnek látszani, amikor ismét Siennával állok szemközt, de fogalmam sincsen, ez mennyire sikerül. Össze vagyok zavarodva és nem értem ezt az egészet. Csendben lépdelek kifelé, én a magam részéről nem szólok a lányomhoz, bízom benne, hogy nem fog faggatózni. Amint kiértünk az autóhoz, még nem szállok be, oldalam döntöm neki és a zsebemben kezdek kotorászni. - Ne haragudj, de muszáj… - nézek Siennára, ahogyan előszedem a cigarettás dobozt és rágyújtok egy szálra. Mélyen szívom magamba a füstöt, egyszerűen szükségem van rá, lehunyom a szemem és csak ezután fújom ki a füstöt. - Hogy érzed magad? - teszem fel a kérdést, rá pillantva, figyelek, elfordítom a fejem, amikor kifújom a füstfelhőt, még véletlenül se kapjon belőle, legalábbis ezen vagyok. Tudom, hogy nyilván nem tűnök fel így túl jó színben, de van, amire egyszerűen nekem is szükségem van.
Csak bólintott, bármi történt is köztük egykor, bármekkora a szakadék is közöttük, a lelke mélyén még mindig megbízott Danielben, talán nem is annyira mélyen, máskülönben esélye sem lett volna a hímnek arra, hogy belemenjen, ő legyen Sienna gondviselője. Ez a probléma viszont nem csak az övé volt, és azt elviselte, hogy időnként megverik, vagy épp meg is késelik, de azt nem bírná megemészteni, ha Siennának esne baja. - Kitartok, nem nagyon van más választásom. Nem, a szökés meg sem fordult a fejében, lehetetlennek tartja, és inkább úgy gondolkodik, hogy kibírja ezt a keveset, és utána cserébe szabad ember lehet, nem kell egy életen át menekülnie. Ám az tény, hogyha Sienna nem lenne, képes lenne tökéletesen magába zuhanni, és nem számítana semmi számára a világon. Ahogy visszapillant Dannyre, megjelenik egy röpke, ám de őszinte, jól ismert mosoly az arcán, talán rájött, könnyebb lesz így elválni, mint a tehetetlen haraggal a szívében, amiért már rég nem kellene őt okolnia. Nem tehet róla, hogy sosem érzett hozzá hasonlóan.
Elég kellemetlen, hogy apa nem szól semmit, de nem faggatom, nem szokásom, csak sietve lépkedek utána, kezemben egy nagy köteg papírt szorongatva, mert bármennyire is volt ez az egész lelkileg megterhelő, még nem végeztünk. El kell mennünk a hivatalba, hogy új anyakönyvi kivonatot kaphassak, a papírok is érvényesek, az igaz, elvégre apa elismert a lányaként, és ez az a pont, ahol minden kétségem elszállt azt illetően, hogy velem marad. Elvégre, nem kellett semmilyen fizikai bizonyíték arra, hogy valóban az ő vére vagyok. Ez azért elég nagymértékű bizalmi kapcsolatot jelent, és nem csak az irányomba, hanem anyáéba is. Máskülönben sosem hitte volna el, hogy én az vagyok, akinek mondom magam. - Oké. És… mivel úgyis ideges vagy, mondanom kell még valamit, de mivel ez sem épp jó hír, ezért talán most kellene megtennem. Fogalmam sincsen, hogy mit és hogyan mondjak el neki Matt-et érintően, de mivel a hím találkozni akar vele, ezért muszáj vagyok elárulni neki, máskülönben nem tartom be a szavam, az meg nem szokásom. - Szörnyen. Vagyis, lehetne rosszabb is, legalább megvan, amiért idejöttünk, de féltem anyát, nem tudom, ki fogja-e bírni, még nagyon sok van hátra. Azt inkább nem boncolgatom, hogy ő hogy van ezzel az egésszel, vagy hogy miről akart még vele anya beszélni, tiszteletben kell tartanom, hogy úgy kívánta, én ne halljam. Nem kell róla tudnom szerinte, és ez nekem bőven elég ahhoz, hogy ne kérdezősködjek. Hiába, mindig is mintagyerek voltam.
Mindkettőnk számára nehéz a dolog. Csak állni ott és nézni, ahogyan elvezetik. Vissza abba a borzalomba, ahol megannyi veszély fenyegeti. Féltem. Hiába nem érzek iránta semmi olyat, mint amit ő az én irányba, akkor is szörnyű így látni. És a legrosszabb, hogy semmit sem tehetek érte. Jelen pillanatban. El fogom hozni hozzá Siennát, amilyen gyakran csak időnk megengedi, hiszen ha legalább ezzel segítek neki.. Viszonzom a mosolyát, röpke, futó görbület, mégis őszinte és szívből jön. Igyekszem ezt az apró mosolyt elraktározni a mai találkozásból róla a többi szép emlékem mellé.
Semmi kifogása a cigi ellen, szóval rágyújtok, sajnos muszáj, függő vagyok, nem tagadom. A szavai viszont egy cseppet sem tetszenek. Homlokom ráncolva szívok egy újabb slukkot, hogy csak ezután válaszoljak neki. - Oké, ki vele - tárom szét a kezeimet, kissé kétségbeesett szín suhan át az arcomon, ez a nap ennél pocsékabb már nem is lehetne. Kétlem, hogy Sienna tudna olyat mondani, ami még borzalmasabbá tenne mindent, de nem iszok előre a medve bőrére, ha ő azt mondja, hogy ez sem jó hír, akkor essünk túl rajta minél hamarabb. Lehet nekem is most kellene elmondanom, hogy konkrétan kitagadtuk egymást a bátyámmal? Nem is tudom, hogy egyáltalán elmondjam-e neki. Tudom, hogy a lányom és benne maximálisan megbízhatok, de ő maga mondta, hogy ha úgy adódik, lehet képtelen volna maszkot tartani maga elé Mishával szemben. Egy ilyen hír, ha kiszivárog, pedig végzetes lehet kettőnkre nézve. Jobb a tudatlanság, elég, ha én szenvedek az igazság súlya alatt. - Erős nő, egészen biztosan ki fogja bírni - szorítom meg a lányom vállát kissé. Azt is kibírta, hogy magára hagytam, habár megviselte a dolog, de akkor is. Ezt is ki fogja bírni, tudom jól. - Ráadásul igyekszünk majd, hogy minél gyakrabban meglátogathasd, az pedig biztosan jót fog tenni neki - mosolyodom el haloványan, mintegy bíztatásként. Végignézek a lányomon és igazándiból ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy tulajdonképpen senkim sincsen rajta kívül. Ha őt is elveszítem… Belepusztulok, az egészen biztos. Elég volt a bátyámat elveszíteni, ismét, nem szeretném a lányommal is átélni ugyanezt. Félek. Ez pedig mindennél rosszabb.
- Tavaly, a tavaszi szünetben New Yorkban jártam, meglátogattam a sulit, akkor megismerkedtem valakivel, és sookat lógtunk együtt, amíg ott voltam, azóta meg smseztünk, néha beszéltünk is telefonon, aztán amikor elmondtad a tudod mit, nem kerestem többet, és nem is válaszoltam az üzeneteire. Szerintem ez érthető, azt szerettem volna, hogy biztonságban legyen, hogy még véletlenül se akarjon mondjuk meglátogatni, vagy valami, ki akartam zárni az életemből, félelmetes, mennyire visszájára fordult a dolog. Ilyen az, amikor visszanyal a fagylalt… - Nos, hát… ő erre fogta magát, és felkerekedett megkeresni. Megtalált. Sóhajtok egy mélyet, azt nem szeretném egyelőre megosztani vele, hogy Matt gyakorlatilag szerelmet vallott nekem, mert egyrészt még mindig sokk hatása alatt vagyok, nem elég nekem az, hogy vérfarkasok léteznek, egy még gyengéd érzelmeket is táplál az irányomba. Elképesztően hihetetlen. - Olyan, mint te. Nyögöm ki végül nagy nehezen, mert a sok mellébeszélés közepette ez a lényeg, és most már tudhatja azt is, mi a rossz hír része a dolognak. Mármint, nekem fogalmam sincs róla, Matt kikhez tartozik, bár elvileg nem nagyon van köze a falkához, hisz New Yorkban élt, de attól még talán nem kellene bíznom benne sem. - És szeretne veled találkozni. Biztos ezért a gondolatért is oda meg vissza lesz, de ha egyszer ennyit kért tőlem mindössze, és még kedvelem is, akkor talán nem kérek sokat. Ha valóban szeret, úgysem ártana az apámnak, mert azzal olyan mélyen megsebezne, amiért sosem tudnék megbocsájtani. Magamat ismerve persze át is verhet, én nem látok át a hazugságokon, kis túlzással, ha azt mondják az ég piros, elhiszem… - Tudom… de azért ez mégiscsak egy börtön. Hála az égnek nem életfogytiglan ítélték el, az öt év azonban még így is elég soknak tűnik a szememben, nekem már az eddig eltelt idő is borzalmasan hosszú volt nélküle. - Köszönöm, ez sokat jelent, neki is és persze nekem is. Ölelem meg sietve, vigyázva, hogy ne érjek hozzá a cigihez, mert azért nem szeretnék a ruházatomon kicsi lyukakat, az nem olyan nyerő dolog. - Ha elszívtad, indulunk? Van még mit tennünk, és van egy olyan érzésem, hogy szeretnél minél hamarabb elhúzni innen. Addig is, én biztosan beülök a kocsiba, és nem is nézek a börtön felé, nem akarom látni, mert megint csak arra fogok gondolni, hogy anya már a cellájában csücsül, és a helyzet súlyosságáról nekem még igazából fogalmam sincsen.
Nem kell sokáig várnom, hogy Sienna belekezdjen abba a bizonyos történetbe, azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, ha mielőbb fény derül arra, mi is áll a háttérben és mi is pontosan az, amit feltétlenül meg kell velem osszon. Arról nem is beszélve, hogy már előre közölte, hogy valószínűleg nem fogok neki örülni. Belekezd, a kezdettel pedig semmi baj sincsen. Pasi ügy, lazán legyintenék rá, ha nem lennék olyan helyzetben, amilyenben. Azt mondta, nem fog tetszeni. Én pedig megmondtam neki, hogy azzal jár, akivel szeretne, addig, amíg az illető vigyáz rá. Mert ha ez utóbbi nem valósul meg és csak egy haja szála is meggörbül, akkor nem állok jót magamért. Ergo, ebből következtetve nem ez a teljes igazság. Megértem, hogy nem válaszolt neki, mert védeni akarta, de egyik pillanatról a másikra sem túl szerencsés megszakítani a kapcsolatot és nem keresni tovább az illetőt, mert ha érez bármit is a lányom iránt, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek. - Csodálatos… - sóhajtottam fel, mert bingó, valamiért tippelni mertem volna arra, hogy hősszerelmesünk felbukkan csodás kis városkánkban. Elsőre úgy vélem ennyi az egész, még egy valaki, akire vigyázni kell, aki potenciális veszélyforrást jelent. Már éppen közölném, hogy ez nem is olyan nagy gáz, emiatt ne parázzon, amikor közli, hogy olyan, mint én. Hát bassza meg. Már bocsánat és véletlenül se a lányomat! - Kuvra jó… - szökik ki a számon a nem túl kedves megjegyzés, érzem, ahogyan a kezem ökölbe szorul, a másikból még a cigit is kiejtem. Fellobban bennem a düh, mert mi az első, amire gondolok? Hát az, hogy ő is a falkához tartozik és azért küldték a lányom nyakára, hogy szemmel tartsa, elcsavarja a fejét, a maga pártjára állítsa és a többi, ehhez hasonló csodálatos gondolatok. A borostyán szín kavarodik a szemem kékjébe, elkapom a fejem, de fogalmam sincsen, Sienna láthatta-e. Lehunyom a szemem, rátámaszkodom az autó tetejére, mindkét alkarommal, hogy aztán az öklömmel csapjak rá, amikor közli, hogy az illető szeretne velem találkozni. Mély levegőt veszek és megnyugszom, a farkasomat pedig visszatuszkolom oda, ahol tökéletesen jó neki. Azaz nekem, mert neki egy cseppet sem kellemes. Egyáltalán nem tetszik neki, hogy játszadoznak velünk és bolonddá tesznek, ráadásul mivel nekem fontos Sienna, így valamilyen szinten neki is. Hallott már valaki apa-tigris effektusról? Lehunyom a szemem és újabb mély levegőre van szükségem, hogy megnyugodjak. Már csak az hiányzik, hogy megijesszem a lányom és önként lökjem annak a hős lovagnak a karjába. Merthogy egyetlen jó gondolatom sem övezi az ismeretlen személyét, csupa rosszra gondolok. Miért is gondolnék másra? Ebben az elkeseredett helyzetben, amibe kerültünk, talán nem meglepő, hogy a negatív gondolatok ütik fel fejüket a pozitívak előtt. Sorry, pedig alapjáraton optimista vagyok, de most.. - Ne haragudj… - fordulok vissza a lányom felé, immár kék tekintetemmel keresve az övét. - Én csak egyszerűen.. egyszerűen nem tudom, mit csináljak - túrok a hajamba és kezdek el felfelé és lefelé járkálni, mintegy így is kifejezve nyugtalanságom és kétségbeesésem. Maradjak erős? Hát rohadtul nem megy. - Amikor azt hinné az ember, hogy több szart már nem kaphat a nyakába, akkor tessék, az élet megmutatja, hogy de, igenis van lejjebb! - az utolsó szavakat már szinte szűröm a fogaim között, ismét érzem az éledő dühöt, ökölbe szorítom a kezem, összepréselem az állkapcsom, hogy aztán ismét sóhajtsak és megpróbáljak megnyugodni. - Természetesen találkozom vele - állapodok meg ismét a kocsi mellett, újfent Sienna tekintetét keresve. - Minél hamarabb. Addig viszont, ha visszaértünk, szeretném, ha nem mennél a közelébe. A telefonszámát pedig kérném, hogy leegyeztethessük a kis randevúnkat - gúnyosan ejtem ki az utolsó szót és igazándiból bele sem gondolok, hogy ezzel talán megsértem a lányomat. Egyelőre nem tudok ilyennel foglalkozni, mert amíg az élete a tét, akkor addig azt hiszem mindketten félrerakhatjuk a saját kis boldogságunk és bánatunk. Szeretném, hogy boldog legyen. Szeretnék neki mindent megadni, amire csak szüksége van. De én nem vagyok apának való. Tessék, lássa mindenki, mit csináltam… Az ölelése sokat jelent, mert megnyugtat és tudatja velem, hogy ő még itt van. Hogy ő még nem hagyott magamra. Ha őt is elveszítem.. Nem, ebbe bele sem szeretnék gondolni. Most nem. - Induljunk - bólintok, a cigimet már rég elejtettem, újabbra való gyújtással pedig nem szeretném megvárakoztatni. Valóban dolgunk van. És mielőbb vissza kell érnünk Fairbanks-be is. - Út közben pedig mesélj kérlek erről a fiúról. Mindent tudni akarok - akarok, nem pedig szeretnék. Tűnjek bármennyre is makacsnak és követelőzőnek, sajnos itt többről van szó, mint hogy a lányom éppen kivel jár. A kocsiba beszállva azonban én nyitok egy kérdéssel, mielőtt elkezdene beszélni az illetőről. - Mit érzel iránta? Szereted őt? - csendben hagyják el számat a szavak, tudnom kell, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez. Egyetlen pillanatra nézek oldalra, hogy aztán ismét az utat figyeljem. Tudnom kell, mit érez.
Nem nagyon mondok semmit az első szavára, nem látom túl sok értelmét, ironikusnak vélem, és inkább nem bombáznám bármiféle megjegyzéssel, legyen akármilyen szelíd is. Amikor aztán meghallom a reakcióját Matt vérfarkas létére, felszisszenek, és egy sóhajjal nyomom el mindenféle késztetésemet abba az irányba, hogy legyen szíves, ne beszéljen így. Az ember csak nem kérheti meg ilyesmire a saját apját, milyen lenne már az. Szóval csak csendben emésztem a rendkívül csúnya szót, és próbálom kitalálni, mit hozhatnék fel Matt mentségére, elvégre, én kedvelem, és nem akarom, hogy apa ne így legyen vele. Matt egy nagy bohóc, nem hiszem, hogy bárkinek képes lenne ártani. A bőrömön zsizseg a belőle áradó düh, és nem szeretem, hogy miattam ilyen, már bánom, hogy úgy intéztem a dolgokat, ahogyan, de ha tudtam volna, hogy Matt így érez, másként cselekedtem volna. Mentségemre legyen mondva, eszembe sem jutott, hogy ez szóba jöhet. Elcsípek egy apró narancsos villanást, és elszégyellem magam, már majdnem sírok is, én nem akartam ezt. Nem akarok senkinek fájdalmat okozni, feldühíteni, mégis mindig sikerül. Miért? Lehajtott fejjel szemlélem a betont, és próbálom összeszedni magam, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog. - Te ne haragudj… Én nem direkt csináltam, nem akartam belőle bajt, épp ezért próbáltam kizárni az életemből, hidd el, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy megkeres. Nem gondoltam, hogy bárkinek is számítok ennyire, akivel csak pár napot töltöttem. Mármint, nem úgy… Matt és köztem semmi sem volt, ártalmatlan ölelés csupán, meg véget nem érőnek tűnő séták vicces szóváltásokkal fűszerezve. Emlékszem, mennyire könnyen sikerült feloldódnom mellette mindig, ezt nem sokan mondhatják el magukról. - Bocsánat. Nyöszörgöm, és az ujjaimat tördelem, nem tudok ezzel mit kezdeni, fáj, hogy ekkora tűrt okoztam még pluszban, és mindennek a tetejébe még Matt sem hajlandó csak úgy elmenni, legalábbis addig nem, amíg nem találkozik azzal, aki felfedte előttem a vérfarkasok létét. - Jól van. Én nem megyek a közelébe. Suttogom halkan, és nyúlok a telefonjáért, hogy bepötyögjem Matt számát a sajátomból, legalább valamivel lefoglalom magam. Azt persze nem ígérhetem meg, hogy ő sem fog az én közelembe jönni, nem mondhatom meg senkinek, hogy mit csináljon, megkértem, hogy menjen el, nem ment. Inkább nem fárasztom ilyesmivel magamat. Azt hiszem, nekem is épp annyira szükségem van arra az ölelésre, mint neki, kicsit jobban érzem magam tőle, és úgy tűnik, ő is. Aztán már szállok is be az autóba, hogy induljunk, mert sok még a dolgunk, és muszáj elmennünk a raktárunkhoz is, kellenek a dobozaim, kell valami pozitív. Az jutott eszembe, hogy majd akkor bontogatjuk ki őket, amikor beköltözöm hozzá, és legalább az életem egy részletéből képbe kerülhet, kicsit jobban megismer, vagy tudom is én. Elvégre, azért raktam el őket, hogy egyszer megmutathassam majd neki. - Én… nem tudom. Ezen igyekszem nem gondolkodni, sosem voltam még szerelmes, és eddig eszembe sem jutott, hogy valaki esetleg így érezhetne irántam. Meg… Nyelek egy nagyot, mert ez a része szerintem mindkettőnk számára kényesebb lesz bárminél. - Félek, hogy úgy járok, mint anya... Ez nem konkrétan annak szól, hogy belehabarodott valakibe, aki nem szerette, sokkal inkább annak, hogy elveszítem a fejemet, és nem foglalkozom a következményekkel, mert elködösítenek az érzéseim. Éppen ezért, bármi is sarjadjon bennem, minden erőmmel azon vagyok, hogy tudatosan nyomjam el, ami valljuk be, igencsak jól megy. - Apa… tudom, hogy naiv vagyok, meg minden, de ő nem akar nekem rosszat, fontos vagyok neki, tudom… érzem. Ő is vigyázni akar rám, mint te. Nekem is eszembe jutott, hogy talán falkatag, de New Yorkban élt eddi. Ez persze nem zár ki semmit, de azért kicsit talán nehezebb úgy egy falkában lennie valakinek, hogy helyileg ilyen messze van. - Még a nevedet sem mondtam el neki, azt sem tudja, hogy az édesapám vagy. Talán ez számít valamit, elvégre, akkor azt sem feltétlenül tudhatja, hogy a falka szorongat minket, és nem ezért jött. Nagyon, nagyon remélem, hogy nem ezért.
Minden érzek. És talán ez a legfőbb dolog, ami megnyugvásra késztet. Ami tudatosítja bennem, hogy nem szabad szétesnem, hogy erősnek kell mutatkoznom, hiszen hiába csalfa a remény, akkor is ott van. Siennának szüksége van rám. Ahogyan nekem is ő rá. - Sienna, kérlek! - fordulok felé határozottan, hogy két tenyerem közé vonjam az arcát, ezzel kényszerítve őt arra, hogy felhagyjon a beton szemlélgetésével és az én szemembe nézzen. - Te vagy az utolsó ember, akinek ebben a helyzetben bocsánatot kell kérnie - várok pár pillanatot, továbbra sem engedve őt el. Szeretném, ha nem csak bólintana, hanem tényleg tudatosulna benne, hogy mit is mondtam. - Nem szabad hibáztatnod magad, oké? Semmiért sem. Azon pedig nem lepődöm meg, hogy szerelmes lett beléd valaki. Hiszen ahogyan édesanyád is mondta, valóban olyan vagy az embernek, mint a napfény - mosolyodom el a szavaim végére, majd homlokon csókolom. Talán ez az első olyan pillanat, amely több, mint egy ölelés, amely bensőségesebb és meghittebb, mint bármi más. És őszintén, szívből adtam neki. Egy percig sem tagadom, hogy Kate szavai igazak voltak, hiszen számomra is olyan. Bolond volna az a férfi, aki ne venné észre a lányomban a szépet és a jóságot. Bólintok, az már haladás, ha ő nem megy a közelébe, bár úgy érzem, legalábbis egy ilyen válaszból arra következtetek, hogy a kis ficsúrunk makacsabb és ha Sienna nem megy, majd jön ő. Ezért is szeretném minél hamarabb megejteni a kis találkozónkat, hogy kiderüljön, ki is pontosan, aki a szelet csapja a lányomnak. Adja az ég, hogy ne falkatag legyen, mert akkor nem tudom, mihez kezdek. Átadom a telefonom, hogy bepötyöghesse a számot, majd a zsebembe csúsztatom a készüléket, hogy aztán beszállva az autóba indulhassunk is. - Érzed a pillangókat, vagy nem? Tudod.. a hasadban - kúszik valamiféle halovány mosoly a számra, hiába a hatalmas nyomás, azt hiszem egy kis könnyedség egyikünknek sem fog megártani. Másrészről pedig.. egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni, ha Sienna nem tudja, mit érez a fiú iránt. Mondjuk nem mondta ki, hogy szerelmes volna belé, így talán könnyebb lesz a helyzet, ha kiderül, hogy a srác a rosszfiúk oldalához tartozik. Majd kiderül. Nem kombinálok, felesleges. Amikor közli, hogy attól fél, hogy úgy fog járni, mint Katherine, sóhajtok egyet és leparkolok az út szélére. Nem érdekel a mögöttünk érkező autó dudálása, hogy itt nem lehet megállni, majd kikerülnek. Sienna felé fordulok. - Utánad jött New York-ból egészen idáig, az Isten háta mögötti jeges semmi közepébe. Szerinted képes lenne ezek után csak úgy lelépni? Ez azért jelent valamit, nem igaz? - próbálom meggyőzni a lányomat, de tulajdonképpen, mit is csinálok? Mi van akkor, ha ez az illető rosszfiú, akkor meg mi a francnak győzködöm a lányomat? De mi van, ha nem az és akár még a segítségünkre is lehetne? Egek, egyre jobban belezavarodom ebbe az egészbe. Talán csak azért győzködöm, mert én anno hibáztam és Siennának apa nélkül kellett felnőnie. - Ráadásul nem vagy egyedül. Én itt vagyok melletted és kiderítem, mi az igazság. Én akkor egyedül voltam és semmi más nem számított, csak az, hogy szabad legyek. Ez a fiú eljött érted. Eljött hozzád - hangsúlyozom ki ismét azt, amit már egyszer elmondtam. Én nem lettem volna képes egyetlen lányért sem feladni az életem, a szabadságom, hangozzék ez akármilyen kegyetlenül, de ez így is volt. Ott hagytam Katherine-t. - Egyébként meg.. hogy szeretnél bármi jónak is a részese lenni, ha már előre a következményektől aggódsz? - teszem fel a kérdésemet egy halovány, biztató mosoly kíséretében. Én mindig is elég spontán személynek tartottam magam, hogy fejest ugorjak a leghajmeresztőbb dolgokba is, fittyet hányva arra, hogy miféle következményekkel járhat. Persze nem kívánom azt Siennának, hogy vele is megcsinálja valaki azt, amit én az édesanyjával. De mindabból, amit hallottam, a mi kis hősszerelmesünk vagy tényleg szerelmes, vagy baromi jó színész. Amint úgy érzem, lezártuk ezt a témát, ismét rálépek a gázra, hogy visszakanyarodjak az útra és haladhassunk tovább. A következő szavakat hallva ismét sóhajtok. - Erre addig nem merek mérget venni, amíg nem találkozom személyesen vele - nem szeretném megsérteni Siennát, de ha valaki elé áll azzal, hogy akkor most igenis jópofizik vele és kedves lesz hozzá, akkor megkedveli. Ott van például Misha esete. Ha ez a fiú is megjátssza magát, akkor könnyen lehet, hogy átjut Sienna védelmi rendszerén. Nem merem ezt így kimondani, de attól még így gondolom, érezzen bármit is a lányom. Szeretnék magam megbizonyosodni a dologról. Viszont ha idősebb hímről van szó - ne adja Isten -, akkor megszívtam, mert engem is olyan könnyedén fog átverni, mint a lányomat. Már amennyiben átverésről van szó. Nem akarok én negatív és borúlátó lenni, de inkább a rosszra készülök és pozitívan csalódok, minthogy az ellenkezője történjék. - Ha rosszakaróról van szó, akkor félek, hogy ez nem sokat jelent - húzom el a számat. Elég arra gondolni, hogy Sienna kis notesze Misha kezében volt, minden cuccával egyetemben. Mindent tud a lányom ismerőseiről, a levelezéseiről, tuti az sms-eket is végigolvasgatta. - Egyébként hová megyünk? - teszem fel így a kérdést röpke tíz perccel az indulás után, mert én vagyok annyira szétszórt jelen pillanatban, hogy simán megyek a semmibe, mindenféle úti cél nélkül. Amint megvan a cím, irány, bármi, arra veszem utunkat. Szeretném minél előbb magam mögött hagyni ezt a várost.
Bármennyire is cirógatják lelkemet a szavai, attól még igenis úgy érzem, hogy nagyon elszúrtam, hogy csinálhattam volna másként is, de nem szólalok meg, elvégre, pont azt szeretné, ha másként gondolnám. Bármit is mondanék, csak ködösítés volna, jobb hát a csönd, belesüppedek, hagyom leülepedni a szavait is, s talán megfogadom őket, nagyon igyekszem legalábbis, mert nem szeretném, ha bármi miatt is csalódott lenne. Pláne nem miattam. Kellemetlen helyzetbe kerültünk minden oldalról, és biztos vagyok benne, hogy még nincs vége, de jó volna már egy kicsit fellélegezni, és nem állandóan azon aggódni, hogy mikor hullik szét minden véglegesen is a darabjaira. A homlokcsókra finoman nekidőlök, és akaratlanul is elmosolyodom, olyan békésen bensőséges, amolyan igazi apa-lánya pillanat, amikben eddig nem igazán lehetett részem. Ez valamelyest kárpótol a történtek miatt, és hiszem, hogy megéri. Nem tudok rá haragudni, amiért beavatott a titkába, ha nem ő, hát Matt tette volna meg, ebben biztos vagyok. Talán nem ilyen hamar, de megtörtént volna. Mindegy hát, ki az, aki belekevert ebbe, meg aztán, én akartam megismerni, és nem hibáztathatom, amiért valóban nincsenek titkai előttem. Nehéz teher, de viselem, miatta hogyisne tenném. - Én… fogalmam sincs, milyen az a pillangós dolog. Csak olyan fura… inkább olyan bizsergető, bár fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Szeretek vele lenni, beszélgetni, és valahogy ő képes arra, hogy elérje, feloldódjak a társaságában, úgy igazán… és ne csak a kötelességeimre gondoljak. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, avagy rossz, mindenesetre ez van. A legtöbb ismerősöm, főleg Nissy, bizonyosan azt mondaná, hogy ez nekem csak jót tehet, és hát, lehet benne valami, mert nem kell az élet minden percében mereven csak a jövőre koncentrálni. Meglepetten pillantok rá, mikor megáll, a dudálás némileg zavarja a fülemet, képzelem, hogy apa hogyan lehet akkor ezzel, de hát, mégiscsak ő állt meg. - Valamit biztosan, bár én nem igazán arra gondoltam, hogy elhagyna. Hanem a másik dologra. Mármint, magamra… Rettenet elképzelni, hogy én anyához hasonlóan teherbe essek, mármint, lehet, hogy Matt nem hagyna el, mármint, biztos, hogy nem, hiszen mondta, hogy erre vágyik, gyerekre, vér szerintire, de ez engem halálra rémít. Lehet, hogy várna rám, ameddig késznek nem érzem magam rá, de az ég szerelmére, még azt sem tudom, hogy Matt meg én… működhet-e. Nem merem kiengedni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, és kicsit olyan, mintha lenne bennem egy gát, ami még tart, de ki tudja meddig. - Tisztára olyan, mintha kampányolnál érte. Váratlanul elkuncogom magam, ami abszolút nem illik a helyzethez, de egyszerűen túlságosan váratlan a számomra, hogy így áll a kérdéshez. Tök pozitív, pedig én is mindig az voltam, de most kicsit megkopott ezen a téren a világnézetem. - Én. Nem tudom, egyszerűen csak félek tőle. Mármint, attól, amit érez, nem tőle, mert szerintem egy nagy gyerek, meg minden, olyan mókás bohóc féle. Szerintem kedvelnétek egymást, ha nem lenne ennyire kiélezett a helyzetünk. Igaza van, tudom én, hogy így van, de nehéz nem a következményekre koncentrálni, mikor még az is lehetséges, hogy meghalok. Miért folyjak bele ebbe az egészbe, hogy aztán Matt itt maradjon nélkülem? Mármint, biztos túltenné magát rajta, de úgy talán sokkal fájdalmasabb lenne, ha esetleg kialakulna valami. - Jó, persze, nem is mondtam, hogy vedd készpénznek a szavaimat, lehet, hogy megint az orromnál fogva vezetnek, nem lennék meglepve. Hajtom le a fejem, kissé durvásan préselődve bele az ülésbe, nem apának szól, de az biztos, hogy mélységesen le lennék sújtva, ha így alakulna, és Matt csak szórakozik velem. Egyáltalán nem nézem ki belőle, ahhoz túl sokat beszéltünk, és már régebben is ismert, minthogy idejöttem, képbe került apa, vagy éppen a falka… És… régebben is szeret. - Apa… Egy éve még nem tudtam, hogy te vagy az apám, és a falkáról sem semmit, ők se rólam. Mattet pedig akkor ismertem meg. Őszintén kétlem, hogy a jövőbe látnának a falkatagok, és már akkor is valami végeláthatatlan terv része lett volna. Azt nem mondom, hogy most nem lehet az, de… Áhh mindegy, hagyjuk. Én bízom benne, de tudom, ez mit sem ér, én Michellet is pillanatok alatt megkedveltem, holott összeverte apát és a nagybátyámat, valamint az életemmel fenyegetőzött. Ennyit az értékítéletemről. - Először a hivatalba, tudod, van az a butaság, hogy csak ott lehet kérni új születési anyakönyvi kivonatot, ahol születtünk. Legalábbis azt hiszem így van, mindenesetre, ha lehetne akárhol, akkor is jobb itt, mint Fairbanksben, ahol rögtön megtudhatná a falka, hogy miről lehet szó. Aztán meg van egy bérelt raktárunk anyával, szeretnék elhozni pár dolgot, amik fontosak nekem. Ecsetelem halkan, címet is mondok neki gyorsan, mármint a hivatalét, utána majd jöhet a raktárlátogatás, aztán lassan indulhatunk hazafelé. - Mondjuk, éppenséggel enni is tudnék...
Igazság szerint, ha nem tudja, mi az a pillangós dolog, akkor még nincs is, mert ezt nem lehet semmivel sem összekeverni. És habár én nem éreztem eddigi életem során túl sokszor, vagy éppen túl sokáig, akkor is túlságosan jellemző dolog, hogy valaki ne tudja megállapítani, mi is volna mindez. - Hidd el, ha eljönnek a pillangók, akkor tuti tudni fogod - közlöm azért vele is a dolgot, bár az elmondottak alapján ez elképzelhető, hogy hamarosan be fog következni. Igazándiból, ha túlteszem magam azon, hogy akár ellenség is lehet és inkább arra gondolok, hogy nem az és akár még segíthet is, úgy egyértelmű, hogy jót fog tenni Siennának, legalább eltereli a figyelmét és kikapcsolja kicsit. Ha feloldódik a társaságában, akkor csak jó lehet. A következő megjegyzését hallva kényelmetlenül kezdek el fészkelődni az ülésben, egyrészt nem tudom, erre mi a fenét kellene mondani, másrészt meg azért is kellemetlen a dolog, hiszen ugyebár az anyjával ez történt. Meg basszus, ugye nem nekem kell felvilágosító órát tartanom?! - Sienna.. Mondd kérlek, hogy volt felvilágosító óra a suliban..! - kétségbeesett arcot vágok, mert ha nekem most a biztonságos szexről kell beszélnem, akkor tuti kiugrok az ablakon. Atyaég, bele sem merek gondolni, hogy hány zabigyerekem rohangálhat még odakint.. Na jó, elhessegetem ezt a gondolatot. Úristen. Kuncogása rám is jó hatással van, mert zavartan, de mégis elnevetem magam, rövid és kissé színtelen is ugyan, de ha már ennyi sikerült, akkor szerintem jó úton haladunk afelé, hogy hamarosan több is legyen. - Hát ki tudja, lehet az ügyünk mellé állítható, akkor pedig kár lenne érte - vonom meg aztán a vállam, mert tulajdonképpen tényleg kampányoltam érte, magam sem tudom, miért. Először derítsük ki az igazságot, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. - Ha ez vigasztal, a szerelemtől én is félek - biztatóan mosolygok rá, mert ez valóban így van. Bár emellett én gyűlölöm is és nem is akarok soha semmi ilyesmit, hiszen a szerelem, ha viszonzott, akkor újabb gyenge pont, arról nem is beszélve, hogy bűzlik a kötelességtől és a bilincsektől. Valamit valamiért, ugyebár, de én anno rengeteg mindent feláldoztam a hőn áhított szabadságért, nem fogom önként eldobni magamtól. Akármennyire kegyetlen ez, de nem volt másként tizennyolc évvel ezelőtt sem. - Ne menjünk ebbe bele mélyebben, mert felesleges, amíg nem találkoztam vele és nem mondja el, mit akar - zárom le ezzel ezt a témát, bízva abban, hogy hamarosan tényleg kiderül, ki ez a hím és az ügy ezen részének végére pontot tehetünk. Mit sem szeretnék jobban, minthogy tényleg kijöjjek ezzel a sráccal. - Igen, szerintem is hagyjuk - bólintok határozottan és talán kicsit túlságosan hirtelen is. Tényleg nem akarok ebbe jobban belemenni és közölni a lányommal, hogy milyen ocsmány világban élünk. Az, hogy egy éve nem tudott erről, nem jelenti azt, hogy most nem tud. Vagy, hogy Michelle például nem kereste fel őt is és fenyegette meg, vagy áááhhh, tényleg hagyjuk, mert kombinálok én már itt ezerrel és totálisan felesleges. - Rendben, akkor én amondó vagyok, hogy először tudjuk le a hivatalt, aztán kapjuk fel a cuccaidat és utána jöhet a kaja. Valami autóban fogyasztható, hogy haladjunk. Szeretném minél előbb a hátam mögött hagyni a várost, remélem nem gond - nézek egy pillanatra Siennára, nem szeretném megsérteni azzal, hogy ilyen nyíltan közlöm azt, hogy irtózom ettől a várostól, de sajnos így van. - Van ott egy térkép. Persze csak ha szükséges - nyitom le az anyósülés előtt a műszerfalban lévő kalaptartónak, vagy minek nevezett akármit, hogy Sienna is lássa, mire gondolok - Segítenél a tájékozódásban? - ősrégi a térkép, talán még az anyja kezében is ez volt anno, persze ezt nem fogom közölni. Ezen a téren régimódi vagyok, GPS csak a melós kocsiban van. Szeretek utazgatni, ahhoz az érzéshez pedig a térkép is beletartozik. Ebben a városban nem vagyok tájékozott, szóval vagy térképpel, vagy anélkül, de szükségem van az iránymutatásra. - Nem tudom, hogy mit gondoltál erről, vagy hogyan képzelted, de erről sem árt beszélnünk szerintem. A nevedről. Én nem ragaszkodom hozzá, hogy felvedd a Corvin nevet, úgy ráadásul semmiképp, hogy elhagyd a Davist - igen, tisztában vagyok vele, mennyit jelent neki. - De ha szeretnéd, akkor lehet róla szó, igazándiból szerintem Fairbanks-ben a legtöbben úgyis tudják, hogy a lányom vagy, szóval emiatt felesleges aggódni - vonom meg a vállam, ezt a döntést teljes mértékben rá bízva. Közöltem, hogy nem ragaszkodom a dologhoz, innentől kezdve az sem fog kellemetlenül érinteni, ha nemet mond. Elvégre ez csak egy név, véleményem szerint nem számít túl sokat. Arra megyek, amerre ő navigál, így rövid időn belül már a hivatalban várakozhatunk, hogy sorra kerülvén elintézzünk minden papírt. A végére, bevallom, már kicsit unom a dolgot, az a szívélyes nyájasság és ömlengő megjátszott kedvesség már marja az orromat, nem véletlen hát, hogy szinte fellélegzem, amikor szabadulunk végre. Aztán pedig irány a bérelt raktár, ismét csak Siennára bízom magam, ez az ő terepe, a raktárban is. Amit mond, azt viszem, vagy kiszedem a kezéből, ha nem adná, nehogy már ő cipekedjem. Nem siettetem, itt legalábbis egészen biztosan nem, falatnyi otthon, falatnyi múlt. Én minden gondolkodás nélkül mondanék egy ilyenre nemet, de nem mindenki ugyanolyan és mindenkinek másmilyen gyerekkora volt. Már akinek volt egyáltalán.
Tuti tudni fogom, hát ez most nem igazán segít, sőt, semennyire sem, de nem fogok ezen leállni agyalni, mert most nem az a fontos, hogy milyen érzés is a szerelem. Én nem akarok szerelmes lenni, és talán olyan görcsösen küzdök ellene, hogy észre sem venném, ha az lennék, vagy már vagyok is. Azért roppant ironikus ám, hogy mások majd megvesznek azért, hogy valaki szeresse őket, én nem akarom, de a szerelem bekopogtat az ajtón, azaz, a spájzban, bár ha pontosak akarunk lenni, már New Yorkban bekáromkodta magát az életembe. Hihetetlen. - Apaaaaa, ne már.... Iszonyatosan vörös lesz a képem, és inkább belesüppedek az ülésbe, nem, ezt meg sem hallottam, hát ez halál ciki. Te jó isten, ó, ha tudná, hogy tizenegy voltam, amikor anya előadta nekem a banános műsort a kotonnal. Szerintem azóta nem ettem banánt, egy életre beleégett a fejembe a dolog. A sulis felvilágosító órák mondjuk halálosan borzasztóak tudnak lenni, semmi értelmük sincsen, a legtöbben oda sem figyelnek, én persze megtettem, de igazából minek, anya szerintem egy életre tönkretette a témához való hozzáállásomat, így visszagondolva, szerintem direkt csinálta. - Ha te meg tudsz bízni benne, akkor biztosra veszem, hogy segíteni fog... Jó, már megint olyasmivel dobálózom, ami egyáltalán nem fix, lehetséges, hogy nagyon benéztem, de összességében bízom benne, hogy nem így lesz, mert tényleg megviselne. Valahogy nehezemre esne tényleg végleg megválni a személyétől, nem volt könnyű az sem, hogy nem reagáltam az üzeneteire, de megtettem, mert úgy hittem, attól lesz biztonságban. Nos, most már tudom, hogy ez ilyen formában nem igaz. - Én csak… ez még nem volt tervben, tudod, nekem mindenem a balett, nem is gondoltam, hogy képbe kerülhet bármi ilyesmi. Persze… mivel elszúrtam, nem fognak felvenni, és tök mindegy, mit csinálok. Sóhajtok fel kissé keserűen, de már nincs mit tenni, jövőre is lesz egy esélyem, és nem fogom feladni, az nem én volnék. - Jól van. Hajtom le a fejem, nem fejtegetem, miként viselkednének egymással, ha nem lenne a fejünk fölött valami brutális méretű káoszhadsereg. Mindenesetre egyelőre berekesztem a Matt témát, úgy hiszem, bőven lesz még időnk beszélni róla, és annyit azért meg merészeltem tenni, hogy írtam egy sms-t Mattnek a pillanatnyi beálló csendben, hiszen nagyon izgult, hogy mit fog apa mondani a dologra, és már így is eleget várattam vele… - Oké, így jó lesz, és persze, hogy nem gond, megértem, hogy máshol lennél már, egy részem nekem is. Egy másiknak ez volt az otthona, és imádta. Még most is imádom, el tudnám képzelni, hogy itt élem tovább az életem, de erre már nincs lehetőségem, és úgy hiszem, ez így van jól. Nyitottnak kell lennünk a változásokra, talán már túl sok keserűség él bennem a város iránt, nem tudom, és biztosan anya sem akar majd itt maradni tovább, ha kiszabadult. - Persze, bár térkép nélkül is megy, itt nőttem fel. Azért biztos, ami biztos alapon előveszem, de szerintem nem kell majd, tudom, hogy hol vannak az említett helyek, és autós büfére is van ötletem, szóval nem lesz itt semmi gond. - Értem. Köszönöm, hogy felhoztad, én igazából nem mertem volna. Még nem tudom, hogy mit szeretnék igazán, gondolkodom rajta folyamatosan, úgyhogy az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezem majd a hivatalt a lehetőségeimről, aztán döntök. Azért azt jó tudni, hogy apa nem zárkózik el a dolog elől, bár már nagyon megszoktam a Davist, de mégiscsak hozzá (is) tartozom. Ha valaha férjhez megyek, akkor talán megválnék a Davistől, de szerintem ezen még jó sokáig nem kell agyalnom, elvégre, nem akarom ilyen cselekedetre adni a fejem még hosszú-hosszú évekig. A Hivatalban végül meglepően gyorsan sorra kerülünk, a hölgy nagyon készséges, csacsog akkor is, amikor nem kéne, szerintem még apával is próbál flörtölni, szegénynek nem esik le, hogy rossz napja van a célpontjának, és süket most az ilyesmire. Végül a kitöltendő papírra a Sienna Corvin-Davis név kerül, ami meglepő elégedettséggel tölt el, tetszik, örülök, hogy ott van benne anya is és apa is, nekem ez nagyon sokat jelent, már névleg is olyan érzés, hogy van édesapám. Kicsit könnybe is lábadnak a szemeim, amikor végül a hölgy elé tolom a papírt, aki még egyszer ellenőrzi, majd közli, hogy nagyjából egy hónap múlva fogják kipostázni a papírokat, és még egyszer felolvassa a megadott címet, hogy biztos minden rendben legyen. Nekem ad egy fénymásolatot, és egy elérhetőséget, ha valami gond lenne. Utóbbi tutira inkább apának szól, de szerintem ezt bukta. Kicsit jobb a kedvem, amikor végül eljutunk a raktárunkhoz, és felnyitjuk az ajtaját, olyan sok minden nincs benne, de ami igen, az meglepően szépen van elrendezve, a praktikusság okán a megmaradt bútorainkba be vannak pakolva az ingóságaink, talán nem ártana eladni őket, de nem tudom, anya mit tervez, nélküle pedig inkább nem ragadtatom magam ilyesmire, talán ha legközelebb jövünk, akkor fogom megkérdezem, mi legyen majd. - Azok a dobozok lesznek. Mutatok egy nagyobbacska kartonba elrejtett szép kis dobozcsokorra, szám szerint tizenhét van belőlük, masnival átkötött mind, beszámozva, mind más színű, és láthatóan nagyon vigyáztak rájuk. - Tudom, talán infantilis dolog, de ezek minden évben a legfontosabb emlékeim az adott évemről, és a szülinapomról. Kezdetben anya készítette őket, azt hiszem, akkor még remélte, hogy újra fog látni, és megmutathatja majd. Aztán átvettem tőle ezt a hagyományt, mert én meg reméltem, hogy meg foglak egyszer ismerni. Inkább mosolyogtam, keseregni nem volt okom rajta, szerintem ez egy szép dolog, én legalábbis örülök, hogy megtettem, apa pedig majd eldönti, hogy meg akarja-e nézni velem őket, vagy nem, nem fogok beleszólni, de nekem fontos volt, s most egy darabig anyának kell majd dobozokat gyártanom. - És… akkor mehetünk is haza, más nem kell. A ruháimat úgyis mind elvittem, a kevés háztartási cuccunk pedig fölösleges volt, hiszen nem szorultam rájuk, Charlotte néniéknél minden megvolt, ami csak kellett.
Őszintén? Meglepett, és irtó aranyosnak találtam, hogy Daniel felkeresett az utazásuk előtt, engedélyt kérve tőlem a távozásra a lányával, arra a táncfelvételire, meg meglátogatni az anyját… Én pedig, játszva a szerepemet, tárcsáztam a főnököt, továbbítva a kérést felé, minek a végeredménye az volt, hogy menjenek nyugodtan, várjuk őket vissza, szeretettel. Persze nem kötöttük az orrukra, de naivság lett volna azt hinni részükről, hogy ez azt jelenti, hogy bízunk bennük, és csak úgy elengedjük őket egy ekkora kiruccanásra, az ország túlsó felébe. Dehogy is! Így aztán enyém volt a megtiszteltetés, hogy csomagoljak, és szemmel tartsam őket az útjuk alatt, lehetőleg úgy, hogy arról ne legyen tudomásuk. Még jó, hogy két ilyen zsúfolt, népes várost választottak úti célként – idősebb létemre, felvont pajzzsal nem volt nagy művészet feltűnésmentesen követni őket, és hála a jobb érzékszerveknek, még ha nem is láttam, vagy hallottam mindent, ami a közvetlen közelükben történt, de a lényeg azért így is átjött. Biztos élmény lett volna, ha nekem köszönhető, hogy a lány elbukjon a felvételin – még nem is lehetett volna lehetetlen küldetés, hisz annak idején sokat mozogtam művészeti körökben, így megoldható lett volna, hogy régi ismerősök révén magam is bekerüljek a zsűribe – azonban úgy voltam vele, hogy jobban fáj az mindannyijuk számára, ha ez a csöpp bukás nem az én számlámra írható, hanem a lány pechjének, lámpalázának, rossz napjának, vagy teljesítményének köszönhető. ~ Danny, Danny… ennyire meglágyította a szíved az apaság? ~ -csóváltam a fejem, amikor megtudtam, hogy Sienna már az ő nevét is viseli. Igaz, a fél város már így is tudja, hogy mi közük egymáshoz, max. magukat áltatják azzal, hogy bármit is számít egy névváltoztatás… Biztos valami szentimentális oka van. A tánc-felvételi, a börtönlátogatás, a hivatal, a raktár… mindenhol ott lapultam a háttérben, akár valami alattomos árnyék, a féltett kis titkaik után szimatolva… A beszélgetésük alapján túl sok értékes tárgyat őrizgettek ebben a bizonyos raktárban, legalábbis ami a pénzbeli értéket illeti – de úgy tűnik, eszmei szempontból más a téma, és sokszor ezek az értéktelen kacatok, amihez a szívével ragaszkodik az ember, sajnos sokkal értékesebbek, kedvesebbek számára… Biztos voltam benne, hogy ha visszaindulnak, akkor magam is közbenézek odabent. Addig is viszont, csupán csendben vártam, várakoztam, mígnem arra kaptam fel a fejem, hogy készülődnek… Miután a raktár ajtaja bezárult, a lakat visszakattant a helyére, és a távolodó léptek zaja ütötte meg a fülem, mintegy búcsú-ajándékként, magam is lentebb engedtem a pajzsom – tudatva az ifjabb Corvin számára a távolból, hogy bizony én is itt vagyok… voltam, és leszek. Legyenek bárhol is, a falka keze utoléri őket.
Pontosan annyira ciki neki is a téma, mint nekem, de hát most mit tegyek? Fél, hogy teherbe esik, akkor ez az első, amit úgy érzem, tisztáznunk kell. Ő vörös képpel süpped bele az ülésbe, én pedig kényelmetlenül ficergek ültömben, szerintem mindkettőnk számára roppant kínos lenne, ha nekem kellene neki erről beszélni. Lapozzunk. Bólintok csupán, ehhez a témához egyelőre nincsen mit hozzáfűznöm, majd akkor tudok bővebben is beszámolni, ha megejtjük azt a bizonyos találkát az úriemberrel. A többit már azt hiszem kiveséztük, szóval most már csak várni kell. - Fura lenne a világ, ha mi mondhatnánk meg, hogy mikor szeretnénk a nagy történéseket, nem igaz? - pillantok oldalra, szám széle rándul meg. Nem vagyok nagy híve a sorsnak, de véletlenek igenis vannak. Igencsak sokat tapasztaltam belőlük az elmúlt jó néhány hónapban. Minden akkor történik, amikor kell és kész. - Egyébként pedig ezt ne könyveld el így előre. Még nem tudjuk a végeredményt, majd akkor búslakodunk, ha megjön a levél - pillantok ismét oldalra, bíztató mosoly kíséretében. Csak optimistán! Mondjuk jó, hogy pont én mondom ezt, aki most olyan szinten nem tud pozitívan nézni a jövőre, hogy az elmondhatatlan. Ahhoz képest, hogy eddig milyen optimista voltam.. Inkább hagyjuk ezt a témát is. - Köszönöm - ennyit válaszolok csupán, de a szavaim nagyon is őszintén csengenek. Tényleg hálás vagyok, amiért megérti a helyzetem és azért kicsit szarul is érzem magam. Mert ha olyan lenne a helyzet és a hangulat, biztosan körbe vezettetném magamat, megkérném, mutassa meg a kedvenc helyeit, a legjobb kajáldát, fagyizót, palacsintázót, akármit, hiszen neki ez volt az otthona és nem tudom, most hogyan érez, de minden bizonnyal nehéz elengedni valami olyat, amihez szép emlékek fűzik. Amihez az élete fűzi. - Okés, ahogyan gondolod - én ebbe tényleg nem szólok bele, ez itt az ő terepe, maximálisan megbízom benne, amerre mondja, arra megyek. A hivatalt hamar letudjuk és tőlem furcsa lehet, de valóban nem vagyok vevő a pult mögött álló hölgyike flörtölésére. Egek, hová fajul ez a világ? Itt áll mellettem a lányom, basszus! Még jó, hogy nem esett le a tantusz, lehet elküldtem volna melegebb éghajlatra az illetőt. Jóleső érzéssel tölt el a tudat, hogy Sienna úgy dönt, felveszi az én nevemet is. A városra teszek magasról, úgyis szinte mindenki tudja, hogy a lányom, szóval ezen a téren nem kell óvatosnak lennünk. Sienna számára és nekem is sokat jelent a dolog, hiszen a tény, hogy van egy lányom, már nem csupán egy levegőben lógó akármi, hanem papíron is van immár nyoma. Ugyan nem terveztem, hogy magára hagyom, de így még erősebbnek érzem azt az alakuló kapcsot kettőnk között. Szentimentális vagyok? Hát akkor ez van. Túlzott érdeklődést lehet nem mutatok a raktár iránt, hiszen itt minden Siennához és Kate-hez köthető, de amikor meglátom, hogy miért is jöttünk, kissé lefagyok néhány pillanatra a csodálkozástól. - Azta! Ez.. komoly? - csak bámulok a nagyobb dobozba, mintha hozzá sem mernék érni azokhoz a szép kis csomagokhoz. Többet hirtelenjében nem is tudok kinyögni, csak állok és meredek előre a kis dobozokra. Nem tudom elhinni, hogy Kate ennyire hitt abban, hogy egyszer ismét felbukkanok. Hogy ennyire várt rám. - Fogjuk akkor a dobozokat, otthon pedig kinyitogatjuk őket, rendben? - fordulok végül Sienna felé, amikor sikerült kiszakadnom a kábulatomból. A lányom múltjának megismerése újabb lépcsőfokot jelent, amit szívesen meglépek, de kell még egy kis idő, mire ráhangolódok. Nem akarok semmit sem elsietni. Ráadásul nem is itt kellene nekiállni csomagolni, mert félő, ha egyszer elkezdjük, akkor soha nem szabadulunk innen. Bólintok a végszóra, felkapom a dobozt, hogy aztán beigazgassam a csomagtartóba. Ekkor, mint valami alattomos fekély, kúszik a bőröm alá az ismerős energia. Megfeszülnek az izmaim, összeszorítom az álkapcsom és csak egyetlen szerencsém van, hogy Sienna már beült az autóba. Nem szeretném megosztani vele azt, hogy Misha itt van. Hogy végig a nyomunkban volt. Persze, nem hittem, hogy olyan könnyen megússzuk, de ahogyan teltek a napok és nem éreztem, láttam semmit, a figyelmem is lankadt kissé ezen a téren. Erre tessék. ~ Nahát, Misha! Már kezdtelek hiányolni! ~ küldöm felé a szavakat, féloldalas mosolyra görbül a szám. Valahol megértem Duncant, miért élvezi úgy ezt az egészet. Féltem Siennát és nem arról van szó, hogy nem aggódok, de valahol roppant mulatságos a helyzet. Több időt azonban nem fecsérlek erre, lecsapom a csomagtartó fedelét, bepattanok a kocsiba és a további utasításoknak eleget téve indulok meg a kajálda felé, hogy felmarkolva némi - jó sok - elemózsiát vegyük utunkat Fairbanks felé.
// Én is nagyon köszönöm! <333 Szintúgy imádtam!!!! Misha neked meg puszi a pofidra! //
Kezdőlap
//
Misha neked meg puszi a pofidra! 
//
