Azt én nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, hogy Darren mennyire jó asztalos, kurvára nem értek hozzá, de a hitelt megadom. Talán nekem is azért volt szükségem arra, hogy visszamenjek zsarunak, mert szerettem. Ha jó nem is voltam benne, fű alatt mondjuk, de legalább hatékony az ilyen-olyan határok feszegetésével. De ha majd megkapom a műhely címét (márpedig úgy tűnt, meg fogom), azért majd tövig benyalok a Fakírnak, hogy milyen kis ügyes, aki legjobb esetben majd röhögve fog elküldeni a picsába.
Hát még jó, hogy szinte teljesen elanyátlanodtam pár pillanatra, mert hát Darlene elég masszívan döngölt földbe a meglepetés infóival, és nekem is kellett némi reboot, hogy a sorozatos kékhalálból visszatérve mindent felfogjak és a sokkon kívül érdemben is megpróbáljak reagálni rá. Ráadásnak ott volt a hülye kacsintása is. Bár a saját maga oltogatásán könnyeden nevettem fel. Határozottan tetszett a stílusa és a szóválsztásai, szóval már idejekorán sajnáltam, hogy ennyire elbaszottul indítottunk.
- Nekem ne mondd... - pillantottam a régi pöcsfej pillantásával rá - Meg Dakotának se... A múltbéli alteregóink tuti összejárnak röhögni rajtunk. - ok, Dakota egyszer már volt házas, én is csak nem úgy, mint Ő, és ezek szerint a Blondie sem a holtáiglanról volt híres "fénykorában - Passz. Minden tök fasza, unikornisok felhőn, szivárványhíd, csillámhányás, amit akarsz. - elég prosztó mód vázoltam fel a helyzetet, de senkinek, még Patnek sem szívesen beszéltem arról, hogy pontosan mit és milyen kontrollálhatatlan mértékben érzek Dakota iránt, elég, ha Ő tudja, bár azért közben nyomorék ódjára mosolyogtam szinte titkon a bajszom alatt - - Nemrég jöttünk haza Új-Mexikóból, nem tudom, mondta-e. Az volt a nászút.
Ezzel szemben arról már sokkal könnyebb volt beszélni, hogy a kedves férje (még mindig lol) és köztem milyen intim kapcsolat volt a múltban. Mert oké, lehet, hogy engem nem dugott meg, de rajtam kívül fixre senkinek sem volt olyan élménye, mint nekem. Senki sem volt baseballütő a kezei közt. Különleges vagyok.
Megint rekedten röhögtem fel, ahogy a köcsög háromszázsok "egészségér" hörpintette le a maradék kávéját, amikor pedig a sumákot emlegette, kicsit kérdőn, kicsit furán néztem rá.
- A kicsoda? - ó, drága kenyér, Anchorage túlélés vs. Henry: egy-null - Jaaaa, hogy ja! - felprüszköltem, ahogy leesett tantusz - Sol. A "sumi". Biztos... Csak egyszer találkoztam vele, nem dobott le a padlóra, szóval végül is, nekem ennyi elég.
A többit igazából leszartam, ha már szabad város, meg minden szép ígéret, az viszont tényleg büszkévé tett, hogy milyen színben látja Dakotát. És most már szóban is kifejeztem, hogy kár, hogy elég szarul indítottuk a megismerkedésünket.
Darlene szélesen vigyorog, én pedig minden korlát nélkül röhögtem fel a válaszán, ahogy a faszkezelési képességeibe avatott be, meg persze az olaszos közegben megedződött, és esetleg majd nha rám szól.
- A hosszú és boldog házasság titka, már mindent értek. - nyögtem ki végül még mindig rötyögve, és nem csináltam problémát abból, hogy a paci pajzánabb végére pattantam fel. A befejezésre megcsóváltam a fejem - A rám szóláshoz előre is sok sikert. Nem tudod, mit kérsz. - már szinte kihívásként vetettem fel előtte  dolgot, mert az, hogy én ezt bárkinek megtegyem, lehetetlenebbnek tűnt, mint rockszárt csinálni a pápából - Előbb tépném ki a szívemet, mint hogy az arcomból engedjek.
Persze megint a pofám nagy, mert szinte azonnal lementem elárvult kutyába, ahogy röviden belengette azt, hogy Dakotával ellentétben ő igenis töltött időt velünk odafent. Még akkor is, ha... nagyon "bonyi" volt. Nekünk is "bonyi" volt. Vagy lett volna. Egy darabig csak az rángatott ki a kezdődő mini-letargiámból, ahogy felemlegette a tesóját, valami Olen nevű tagot.
- Őőő, nem. Asszem. Legalább is így most nem ugrik be. Bár ez nem jelent semmit. - tettem hozzá őszintén - Nem igazán vagyok az az elköteleződős fajta, nem, kuss, ne röhögj, szóval ha csak nincs különösebb oka, akkor másnap reggelre tuti, még a nevét is elfelejtettem.
Arról meg ne is beszéljük, hogy annak idején két falka is volt, amíg de Luca át nem vette a fullos stafétát, és ha épp a másik oldalon volt ez az Olen, akkor fixre nem ültünk össze dámázni vasárnaponként. Ha meg velünk volt, tuti nem mozogtunk egy körben. Ezen túllépve hamar visszalendültem a saját kis hirtelen posványomba. Ő tényleg megpróbálta. Még akkor is, ha látszólag meg is szenvedett érte. Bár... az általa felvázolt opciókat fixre nem engedtem volna Dakotának, valahogy megoldom, megszöktetem, tudja a faszom, de, mégis. A hajlandóság. Belém mart a dolog, még akkor is, ha ennek már semmi értelme vagy jelentősége sem volt. A lényeg az, hogy már hét éve (még mindig Jézus ereje) együtt vannak. És boldogok. És valszeg pont olyan hülye fejjel pislognak egymásra reggelente, mint mi.
- Ó, a pince! - kiragadtam a lényeget, a felszínt, mert a mélyebb dolgokat úgy próbáltam lenyomni Darlene előtt, mintha kölyökmacskákat fojtanék vízbe - De jó is volt... - neki nyilván nem, engem viszont némi honvággyal és nosztalgiával töltött el minden emlék, ami oda kötött, a falkához, amivel sem ő, sem Dakota nem matchelt - Vagyis, hát, neked nyilván nem, szóval... mindegy is. Bocs. De legalább most már van egy pajtid, akivel köpködhetsz ránk.
Ránk. Faszom. Fel kéne fognom lassan, hogy az már rájuk, mert már nem vagyok a része. Ettől, az egésztől meg attól, hogy a Blondie legalább "belement" a dolgokba, már kiakadtam, hogy játék helyett tényleg kivonuljak és rágyújtsak. Addig meg remélhetőleg ő sem fog kihányni semmit. És hiába nézett az üvegen át néha talán még vesébe látón is, amíg kint voltam, én nem foglalkoztam vele. Csak a megint élesebben fellobbanó hiányomat, talán csalódottságomat, valaha volt vágyaimat próbáltam levezetni öt perc alatt. És mielőtt akár lehetősége lett volna arra, hogy olyan csajos izével rám vesse magát, inkább vissza masíroztam, és felajánlottam egy cangás hazautat. Mintha mi sem történt volna. Így volt jó. Még akkor is, ha felfogta, hogy ennél azért mélyebb gondolataim voltak. Szóval megint csak felröhögtem a ténymegállapításán, és gyorsan ki is javítottam.
- Lófaszt, még nem is vagyok állományban. Majd augusztustól. Utána bárikor szétvillogom a fejed, ha attól teljesebb lesz az életed...
Legyintett, megindult kifelé én pedig mentem utána, mert ő nyilván végre megkajált, én meg már rég túl voltam mindenen, amiért egyáltalán beültem. Bár még szívesen trécseltem volna vele, olyan faszul vette volna ki magát, ha a "mélypont" után a kedvenc színéről vagy állatáról kezdek érdeklődni. Az ajtót kilökve és megint az utcára érve csak felvontam a szemöldökeimet a javaslatára, a felajánlására. Faszom. Körbe néztem az utcában, aztán felsóhajtottam, nagy nehezen.
- Jó. De csak mert a mi amor bírja a burád. Amúgy csaj sofőr? Pfff... Csodálom, hogy a többségetek jogsit kap. Mindegy, vigyél haza, úgyis elfáradtak a combjaim a tekeréstől. Tudod, hol lakunk?
Ha nem, hát majd irányítom később, egyelőre csak egy életem, egy halálom jelleggel pakoltam be a bicót a hátsó ülésre, vagy fel a tetőre, ha volt mivel és mihez rögzíteni.
Amíg vezetett, tényleg befogtam és nem kritizáltam - nem lehetett mindenki olyan agyament, mint Dakota vagy én -, inkább csak szemléltem, megpróbálva annyit "lopni" és felfogni belőle, amennyit a helyzet engedett. Meg persze ismételgeti magamban, hogy ez az arc, plusz Darlene, plusz Dakota barátnője. Menni fog ez... Remélem. És azt is remélem, hogy a tény, hogy beültem mellé, mindennél többet fog majd a latba nyomni, ha esetleg el kell sütni egy "én mindent megtettem" kártyát.
- Tényleg nem tudom, mit beszéltetek ki eddig, ti tyúkok, de örülök, hogy vagy neki. - bukott ki belőlem az egyik pirosnál várakozva - Meg annak is, hogy lekötötted Őkirályi Felségét. - Darrent - Tetszik, hogy tényleg működhet egy ilyen cucc. Meg hogy barátai vannak. Meg az is, hogy kötődik rajtam kívül máshoz is itt. Főleg olyanhoz, aki már ennyivel előttünk jár. Balra! Balra, itt balra...
Korrigáltam megkésve, ahogy a piros zöldre váltott és mehettünk tovább. A jobb kanyar vagy az egyenes sem volt akkor gebasz, kocsival úgy plusz három perc kitérő a tömb körül. Már ezt is megtanultam, he! Kibaszott helyi vagyok... Lassan.

Elvigyorodtam rövid összefoglalójára kettősük kapcsolatát illetően, noha nem voltak illúzióim annak kapcsán, hogy a lila ködön túl azért nem ennyire rózsalugas az élet - vagy majd lesz - de ehhez semmi közöm nem volt a pasast illetően, Dakota meg majd megosztja a nyűgjeit, ha szeretné.
- Nem dicsekedett még vele, de majd jól kivallatom róla! - Nevettem fel félig komolytalanul a nászút kapcsán, hisz talán nem kell majd erőszakos eszközökhöz folyamodnom az információkért, ha a Pit felé eszi a fene a csajszit.
A párom és Henry kapcsolata egyszerre szórakoztat és kelt bennem keserédes, nosztalgikus érzést, de ez utóbbit igyekszem letuszkolni tulajdon torkomon, nem engedve neki különösebb teret energiáimban. Egy pillanat tört része az egész csupán, ha figyel a másik és nem a sztorizásában van teljesen belemerülve, könnyedén kiszúrhatja a változást, már csak azért is, mert ahogy jön, olyan gyorsan kavarom is le a porondról, anélkül, hogy pajzsomat egy kicsit is feljebb vonnám. Egyszerűen nem engedem meg magamnak, hogy mélyebben belegondoljak, mennyire más, mennyire... egyszerűbb volt egykoron a létezés.
Inkább terelem másfelé a beszélgetés irányát, s felnevetek magabiztosságára az arcát illetően.
- Nehogy kihívásnak vegyem...! - Ingatom meg a fejemet feddő "fenyegetésként", de azért (szerencsére) még ott nem tartunk, hogy annyira unatkozzak, hogy a környék hímjeinek egóját tördeljem le szabadnapjaimon. Meg egyébként is.
Kérdésére adok némi bepillantást a környékkel való közös múltunkról, ami az idekeveredésemet illeti, igaz, mindez csupán a felszínt kapargatja, de talán árnyalja annyira a képet számára, hogy ne egy szerelmetes fruskának tűnjek csupán szemében, aki fut a hímje után, csak mert az kettőt csettint, lévén ilyesmiről szó sincs. Nem miatta jöttem északra. - De ő az, aki nélkül képtelen voltam elhagyni azt.
- Már miért köpködnénk? Ez nem falka-specifikus dolog, ennyire azért nem különleges az a város...! - Horkantam fel némileg rosszallóan, meglehet, még bennem volt egy kicsit a pillanatnyi sértettség lelkesedése kapcsán ama átkozott pince irányába. Ettől mondjuk nem lett kevéssé igazabb szavam. - Más falkát se tűrne meg a farkas bennünk, egyszerűen nem így van behuzalozva. Ideig-óráig tartó kisebb csoportosulásokat talán, ha közös a cél, de többet ne is erőltess, nem fog működni. - Vontam vállat flegmán, mégis érezhetően tapasztalatból szólva.
Némán tekintek utána, követve útját kifelé, hogy nonverbális jeleiből igyekezzek többet megtudni a miértjéről idegességének, de legfeljebb kósza következtetésekre jutok beszélgetésünk függvényében, melyekkel talán be kellene érnem, megmaradni felszínesnek, mint amilyennek sokszor előadom magam, a dörzsöltség legutolsó látszatát is eltakarva, mégis... komolyan érdekel a zavar a Henry-féle erőtérben. Annak idején önző mód nem érdekelt, nem foglalkoztatott, Darren mit él meg, mikor arra kértem, hagyja el a falkát. Hagytam, persze, hogy a maga módján és ütemében tegye, megértően kivárva a soromat, de az érzelmi részébe nem másztam bele, olyannyira vakon gyűlöltem az egész helyet épp.
Eltűntetve a tálcáinkkal együtt itt járunk nyomait is ér el a hím ismét, mikor visszatér, arra a hírre pedig, hogy nincs villogós-hangos autó, játékosan biggyesztem le ajkaimat.
- Kár. - Szusszanok, pedig nem is vagyok varjú, s átsuhan egy széles, cinkos mosoly képemen a levillogás kapcsán.
- Bármennyire vonzó ajánlat, az egyenruhás-igazoltatós szitukból már mindketten kinőttünk szerintem. Amúgy sem hiszem, hogy képes lennél kezelni... - Húzkodom itt az oroszlán bajuszát játszi könnyedséggel, nincsen ebben semmi rossz kérem, legalábbis az én nézetemben, ő meg max leállít - engem igazolva - ha soknak találja a dolgot és átlépnék vele egy határt.
Megindulok egyébként a kocsi felé, Henryvel egyetemben, akinek finoman oldalába könyökölök a női vezetők ekézéséért. Csak azért mondja ezt, mert nem látta már Northlake-et vezetni, lehet, elnézést is kérne a saját nemének nevében...
- Laktok? Akkor azt hiszem, tudom! - Nyitottam fel a csomagtartót egy füst alatt, hogy bepakolhassa a bringát. - Ennyit arról, hogy csak úgy átugorjunk egymáshoz Dakotával akkor csajos estézni... - Húzom, noha, ha összeszámolnám, simán kijönne három strigulányi is a rovására. Mázlija, hogy szimpatikus.
A vezetési stílusomra pedig igazán nem lehet panasza, noha messze nem a szabálykövető, békés állampolgár stílusában toltam. Sportosan dinamikus, azt hiszem, ekképpen foglalta össze valaki találóan.
Szavai nyomán finom mosoly ül meg vonásaimon, figyelmem könnyedén kalandozik el felé, de mindig az úton is időzik egyúttal - mégiscsak rendőrrel utazok, na, igyekszem fegyelmezni magam! - ám arra, hogy előttük járnék, rövid nevetést hallatok.
- Neki is mondtam már, hogy nincs két teljesen egyforma út! Persze, sok a hasonlóság és lehet tanulni a másik hibáiból, de ez a kettőtök játéka. És amíg mindketten akarjátok, hogy működjön, addig fog is. Nyugi, tudom! - Felelek a kanyarodásra felszólító megjegyzésére is, hogy a megnyugtatásnak szánt szavak mellé gesztus is párosuljon, ahogy tenyeremet a combjára helyezem és kissé csikorgó kerekekkel, de korrigálom az irányt. Még jó, hogy nem jött senki baszki.

Ahogy néhány gondolattal később Darlene-ben, úgy korábban bennem is bukfencezett egyet a hangulat egy gyors pillanatra, ahogy felemlegette a kifaggatást a nászutunkról. Oké, tudom, tényleg tudom, hogy Dakota soha nem alázna meg azzal, hogy bárkinek kiteregesse, min mentem keresztül. Hogy olyan apró, összetört és gyenge voltam, mint már nagyon régen. De a síromnál töltött emlékek akkor is feltörtek, én pedig csak egy kósza biccentéssel, meg egy foghegyes "jóvannal" hagytam annyiban, hogy majd "pletyiznek". Jézus, ez de fura...
Leszartam, ha érezte bennem a változást, ahogy azt is, amit benne éreztem futólag. Csak azért érdekelt a nőstény az átlagnál egy fél fokkal jobban, mert a mi amornak fontos, és mert a pajtim neje. De ez sem volt igazából elég ahhoz, mindenről faggatni kezdjem. A falka... az ex-falkatársaim dolgai iránt is közömbös voltam világ életemben.
- Főlelem! - harsantam fel megtalálva a hangomat a következő témára, és pofátlankodtam tovább - Szeretek nyerni.
Egy kicsit valahol sajnáltam, hogy nem ismertem a tesóját. Vagy legalább is nem annyira, hogy emlékezzek rá. Akkor talán hamarabb ilyen mézédes közelségbe hozhatott volna vele az élet, bár, ki tudja. Akkor lehet, hogy évekkel előre aláástam volna a barátságát Dakotával. Darrenért nem aggódtam.
Ő felhorkant, én meg csak ciccentem, és kevésen múlott, hogy nem kezdtem el azon "veszekedni", hogy de, már pedig ennyire különlegesek vagyunk. Voltunk. Különlegesek. Faszom. Azért, mire a mondandója végére ért, azért nekem is akadt egy-két keresetlen szavam már csak úgy szercsiből, meg azért, mert sosem tudom befogni azt a nagy pofámat.
- Aha, ja, szóval csak azért, mert itt-ott rábasztatok párszor, a társadalmunk kilencven százaléka a hülye, ti meg a bicikli. - puffogtam szemforgatva, és bár már rég nem számított, felöltött bennem, hogy végső soron én basztam rá más falkák, farkasok szarjai miatt - Erőlteti a faszom, már nem is lenne mit. Amíg rám nem un rám, már faszmindegy.
Talán mindezekkel úgy tűnhetett, hogy a távozásom valahol annak is szólt, hogy berágtam Darlene-re, holott nem ez volt a helyzet, csak... Hiába fogadtam meg, hogy mostantól az új életemmel leszek elfoglalva, még mindig túl friss volt az egész, és hónapok óta nem láttam a Fatert és a pajtijaimat. Az tette fel az i-re a pontot, hogy a Blondie legalább megpróbálta. Asszem féltékeny voltam. Nem tudom. Minden esetre a cigim nem várhatott tovább. A végére egészen össze is szedtem magam és képes voltam zavartalanul úgy visszamenni, mintha mi sem történt volna. Még mindig király vagyok szőnyeg alá söprésben. Az pedig kurva sokat segített, hogy a nőstény a szirénázó rendőrkocsival jött elő. Arra pedig, hogy sok lenne nekem, csak félig felvont szemöldökkel ciccenek, elvigyorodok és szinte már lesajnálóan nézek rajta végig.
- Mondod ezt addig, amíg nem láttál egyenben. - a kinövést is, meg azt is, hogy szerinte nem tudnám kezelni - Amíg egy szétroncsolt reggelin ennyire elkámpicsorodsz, inkább ne menjünk bele abba, milyen egyéb trükkök vannak a tarsolyomban.
Kimondottan élveztem ezt az adok-kapok dolgot, ami elkezdett működni kettőnk közt. Üdítő volt, bár szerintem legfőképp azért esett jól, mert végre először Dakotától függetlenül éreztem úgy magam a városban egy kissé, hogy megállom a helyem, és pontosan akkora pöcs tudok lenni, mint aki eddig is. Gecire untam már az anyátlan kismacskás, tapogatózó érzéseket. Ahogy pedig kifelé menet oldalba bök a gondolataimért (na, és a szólásszabadság?), én reflexből belecsípek az oldalába. A szürke halkan morran a lelkemben a szemtelenségért, de azért nem lesz belőle a Sátán Fattya ennyitől. Sőt! Még a derekam is beadtam, szóval egy kibaszott angyal vagyok. Még a bicót is felkaptam, a kérdésére pedig pakolás és helyezgetés közben válaszoltam.
- Lakunk, ja. - ettől a ténytől kurva boldog voltam, de attól még tény maradt, ehhez mérten is hangzott tényszerűen - Mer'? Felőlem akkor csajos estéztek, amikor akartok, el tudom magam foglalni házon kívül is. - motorozás, Pit, akármi, ha arról lett volna szó, simán elhúzok a vérbe, ha együtt akartak volna lenni, kivéve, ha... Kivéve ha elfajulna a dolog, mert akkor ott akarok lenni.
Levágtam a csomagtartót, és vigyorogva toltam le a homlokomról a napszemüveget oda, ahova Tupilek is elrendelte, majd a kocsit megkerülve bevágódtam az anyósülésre. Nem kötöttem be magam. Ha ezzel baja volt, akkor csak vállat vonva közöltem vele, hogy mekkora punci, és sóhajtva eleget tettem az akaratának.
Egy kurva szót nem szóltam a vezetési stílusára, sőt, a bajszom alatt mosolyogva vettem tudomásul, hogy Ő is van olyan kattant, mint a mi amor vagy akár én, szóval tényleg vannak még csodák. Jó, mit is csodálokozom. Nem véletlenül barátnők. Örültem neki, főleg, mert volt más támasza rajta kívül, aki sok dologban hasonszőrű volt, és így a végére úgy éreztem, hogy tartozom neki annyival, hogy még ha nyomorékan is, de szóvá teszem neki egy szeletét annak, ami a fejemben járt. Valahol egészen aranyos, ahogy elneveti magát, a mellettünk elsuhanó épületekről rá vezetem a pillantásom, ahogy felnevet.
- Mindketten akarjuk.
Csak ennyit feleltem neki az eddig tőlem számára talán még nem tapasztalt keménységgel, a füstössel együtt. Mert ha már az egész életem összedőlt romjaiból építkeztem egyébként, minden történtek után ebben lehettem csak és egyedül biztos. Hogy mindketten akarjuk. És soha nem kételkedtem volna ebben egy percig sem. Abban viszont talán egy kicsit igen, hogy a Blondie tudja, mikor kell kanyarodni, de ezek szerint tévedtem, és csak türelmesebb volt a lefordulással, mint én lettem volna. Megesik.
A combomra teszi a kezét. Közben én pedig a nevetéséből hátra maradt, mosolygós arcát nézem. Hát jó. Régi reflexek talán, megnyalom a szám, ahogy az arcáról a combomon nyugvó kezét kezdem fixírozni, a szürkém hangján jól esően morranva fel az érintésre.
- Masszírozhatod is, amíg hazaérünk, mondtam, hogy fáj.
Mondtam hát, brahiból, de most elégedett mosollyal döntöttem hátra a fejem a támlának és a keze felé nyúltam, hogy kicsit rászorítsak, egy gyors nyomkodást imitáló mozdulattal. Elégedett mosollyal, mert volt az egészben annyi fűszer, hogy pumpálja az egómat és elégedett azért, mert... Csak messzi, halovány emlék maradt mindabból, amit az ezer és egy eddig megélt, hasonló helyzet jelentett. Nem éreztem a kétezer mérföld per órás vágyat, hogy félre rántsam a kormányt és leszarva mindent behúzzam a plusz egyet. És azt hiszem, hogy ennél többre nem is volt szükségem, de attól még a kényeztetést szeretem, pereljetek be. Mitől más ez, mint a masszőr ABQ-ban? Na, ugye!
- Egy élmény volt, Mrs Northlake... - morogtam a napszemüveg mögül vigyorogva, még mindig méztől tocsogó pólóban, ahogy megállt a ház előtt - Majd meghálálom, ha megbasznak tilosban parkolásért. De csak augusztól.
Hacsak valamiért nem marasztalt, egy kacsintással (már ha látta), kiszálltam, hiába lehetett esetleg a keze még a combomon hazáig.
- Na, csók!
Teljesen lazán rávágtam a kocsiajtót, kiszedtem a bicót hátulról, és amint végeztem, mint a jó lovat, megpaskoltam a járgányt, hogy indulhat. Ő el, amerre épp dolga volt, én pedig haza, oda, ahova vártam Dakotát beszámolva arról, hogy a kedves barinője reggelije tönkre tette a trikómat. Nem, még véletlenül sem én az ő reggeliéjt....


//Hacsak nem írsz olyat, ami marasztal még, akkor köszönöm szépen, luv ya, see u soon? <2 //

Finoman szaladnak feljebb szemöldökeim a magabiztossága hallatán, de mindössze egy apró hümmentéssel nyugtázom az elhivatottságot. Kétségtelenül dicséretes, de vajon befér ekkora arc az anyósülésre? Mindegy, én azért jófej módon felajánlom a fuvart.
- Egy szóval se mondtam, hogy hülye lenne bárki is. Csak, hogy a falkaélet nem való mindenkinek bizonyos életkor felett. - Sandítottam felé némileg békülékeny lemondással hangomban - aki nem érti miről beszélek, akkor se fogja, ha fejen áll érte - miközben szépen lassan magunk mögött hagytuk a középszerű reggelizőt.
Apropó reggeli... ahogy felhozza az elkámpicsorodást, finoman feddő mozdulattal emelem felé mutatóujjamat és bár komolynak szánom fenyegetésemet, tekintetem nevetős fénnyel csillan.
- Gyenge pillanat volt. Ha bárkinek elmondod, nincs az a szexissége semmilyen egyenruhának, hogy megvédjen a haragomtól! - Nevetek fel mondandóm végére, irányt mutatva neki a kocsi felé, amivel érkeztem. A bicaj is egy-kettőre bekerül a csomagtartóba, s könnyedén kattannak utánunk a jármű becsukódó ajtajai. Finoman vonok vállat a csajos estét illetően, nincsen kétségem afelől, hogy lefoglalja magát és különösebben zavartatni sem fogom magamat a jelenlétében, ha Dakotának épp olyanja van, hogy áthívna magukhoz. Azért a hozzá toldott megjegyzése nyomán a hím felé fordulok, nyilvánvalóvá téve, hogy magam is lefuttattam már hasonló gondolatmenetet, még ha nem is feltétlen teljesen azonos szereplőkkel.
- Áh, én a műsoros teadélután ötletét már akkor elvetettem, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy beléd van esve, mint vak ló a gödörbe! - Hazudnék, ha azt mondanám, nem kár érte, de hát mit van mit tenni. Van, amivel egyszerűen nem jó az ilyesmit keverni. - Amúgy sem tűnsz olyannak, mint aki megállja puszta nézelődőként. - Szúrom a végére oda cinkosan húzva kicsit, hogy sebességbe helyezve a váltót meginduljak egyúttal, az útra terelve figyelmemet közben.
Bólintottam arra, hogy mindketten akarják. A bizonyosság, amivel a szavakat ejti, annak jelentése... ennél több szerintem nem is kell. Mások könyveket, sőt! Polcokat töltenek meg vele, hogy mitől is működik jól egy kapcsolat, én ugyanakkor ennyit írnék fel egy papírlapra, nem többet. Amíg ugyan az a cél, amíg egy felé evez két ember és ugyanúgy húzzák a lapátokat mindketten, addig minden más jön magától.
Tenyerem a combján, ahogy kanyarodunk, s pillantásom kacér fénye elárul - korántsem véletlen kerül oda ujjaimnak puha markolása. Ahogy lepillant, úgy gyűrődik kissé alsó ajkam, ahogy finoman ráharapok, lassú gesztusként vigyorodva el megjegyzése, majdan mozdulata kapcsán, amivel tenyeremre szorít rá.
- Én meg azt, hogy nem tudod féken tartani a kezeidet. - Tenyerének lendületében simítottam feljebb, szemérmetlenül, combtőig. Szórakoztatott annak lehetősége, hogy meglehet, elég lenne néhány kósza emlékképet közvetítenem felé a gesztus mellé, hogy a lakást elérve, akár a bicajt hátrahagyva rongyoljon fel Dakotához... - A bulit az rontotta mindössze el, hogy én ültem a volán mögött és nem ő. De hagyni kell legközelebbre is valamit,  nem igaz?
A tisztes állampolgár mintapéldányaként lassítottam hát a házat elérve, s felnevettem a megnevezésre kissé, némi leplezett zavarral. Még mindig olyan furán ütött idegen - vagyis jelenleg már nem annyira idegen - szájából ez a Mrs. Northlake. Bezzeg Darrentől...
- Élmény, az mindenképp. - A felajánlásán fel kell röhögjek, szívből jövő őszinteséggel, s igyekszem a legártatlanabb (LOL) képet felölteni.
- Ugyan már! Én csak egy egyszerű csaposlány vagyok, ki akarna nekem rosszat? - Billentem kissé oldalt a fejemet, hogy hajamba túrva, nevetősen dőljek a támlához, mikor kiszáll, maga sem véve minden bizonnyal teljesen komolyan a költői kérdésemet.
- Üdvözlöm D-t! - Kiálltok még vissza elköszönésére, s nem igazán tökölök a távozással, megindulok hazafelé, hisz Tolkien óta tudjuk, hogy nincs is jobb dolog egy második reggelinél.

// Szintúgy! //

Bár telefonon már többször is beszéltünk, egyeztettünk legújabb gyakornokommal, valójában túl sokat még mindig nem tudtam róla azon túl, mint ami az önéletrajzában és a tanulmányi eredményeiben állt. És bár így is lehet együtt dolgozni, de sokkal jobban szeretem a közvetlenebb, családiasabb hangulatot a műtőmben, így amikor közeledett a munkaidő vége, felvetettem a javaslatot – mit szólna hozzá, ha beülnénk valahova megünnepelni az első sikeres munkanapját gyakornokként? Legalább alkalmunk lenne kicsit kötetlenebben elbeszélgetni, és ő sem érezné magát olyan idegenként a rendelőben.
Volt egy hangulatos kis étterem a közelben, nem az a túlságosan elegáns fajta, ahová üzleti ebédeket szokás megbeszélni, meg eljegyzéseket szervezni, inkább olyan, ahová a kollégákkal be lehet ülni munka után iszogatni, meg kötetlenül beszélgetni egy kicsit, de ha megéhezünk, akkor se kell máshová menni. Akad billiárd és darts is, ha épp ahhoz lenne kedvünk… Így hát, ha nem volt ellenvetés, miután az utolsó pácienstől is búcsút intettünk mára, és bezárult mögöttünk a rendelő ajtaja, egy pár perces séta után meg is érkeztünk a már korábban emlegetett helyre.
- Nem mondom, hogy sűrűn vannak gyakornokaim, akik ilyen messziről érkeznek. Sokszor csak a legközelebbi egyetemről szoktak megkeresni, vagy maximum valamelyik szomszédos államból. - oké, most Alaszka kapcsán ez nyilván nem állt, de amíg délebbre éltem, addig igaz volt az állítás.
- Így, hogy időben itt voltál ma reggel, kezdésre, gondolom az úton meg az albérlet kereséssel nem volt túl nagy probléma, vagy ha igen, megoldódott, mire kellett. Sikerült berendezkedned, vagy esetleg szükséged van valamiben segítségre? - érdeklődöm, miközben leveszem a kabátomat, majd az egyik, közelünkben lévő fogas felé indulok. A kezem nyújtom a lány kabátja felé, ha ideadja, akkor az övét is felakasztom.
- Tényleg, miért éppen Alaszka? – bár a híres, 90-es évekbeli sorozatra utalás teljesen komolytalan részemről, a kérdés annál komolyabb, tényleg érdekel, hogy egy New Yorkban tanuló diákot mi vonzott egy ilyen távoli, csendes, és nem éppen hétköznapi vidékre. Csupán a kalandvágy, vagy valami komolyabb indok is lapul a háttérben?
- És mielőtt elfelejtem, mit kérsz inni? - ha nem szereti, nem ragaszkodok a pezsgős koccintáshoz, sőt, ha szeretne, a menüt is végigfuthatja, hogy mi a választék, elég jó felhozatallal rendelkezik a hely. Ha döntött, akkor odaintem magunkhoz a pincért, hogy leadjam a rendelést.

Te jó isten, el sem hiszem, hogy túlvagyok az első munkanapomon. Szerencsére Señor Bruno pont olyan kedvesnek tűnt, mint amilyennek gondoltam a telefonbeszélgetéseink alapján, úgy éreztem, hogy vele szívesen fogom tölteni a napjaimat.
Meghívást kaptam tőle egy étterembe, amit hülye lettem volna visszautasítani. Egész nap nem ettem semmit, olyan stresszes voltam az első napom miatt, illetve szerettem volna egy kicsit ünnepelni is, mert sikerült. Sikerült megtennem az első lépést a céljaim megvalósításához.
Mielőtt elindultunk volna, kislisszoltam a mosdóba, és csak reménykedtem, hogy más nem pont most tervez ide bejönni. Rámosolyogtam a tükörképemre és egy kis győzelmi táncot lejtettem. Gyorsan rendbe szedtem a hajam és követtem Señor Bruno-t, igyekeztem elfojtani a mosolyom. A pár perces séta alatt beszélgettünk, ám a feltett kérdésére nem tudtam őszintén válaszolni még.
-Tudja Señor Bruno, az emberek szeretnek világot látni, több barátom is messzebbi államokba ment tanulni, például valaki Floridába, azzal az indokkal, hogy szereti a napsütést. Én pedig szeretem a havat – rántottam meg a vállam.
Beléptünk az étterembe és csak reménykedtem, hogy nem vagyok túlöltözött erre a helyre. Nem szeretném, ha már most kinéznének. Señor Bruno a kabátomért nyújtotta a kezét és szívesen a kezébe adtam, miközben válaszoltam neki.
-Fogalmazzunk úgy, hogy időben felkeltem és a térkép nagy barátom volt ma – kacagtam – különben nem érek oda időben. Egyelőre sikerült találnom egy hotelt, ahol eltölthetek pár napot, addig igyekszem keresni valami jobb lakást. – Nem akartam rögtön leterhelni azzal, hogy segítséget kérek tőle, éppen elég segítség volt az is, hogy felvett magához dolgozni. Arról ne is beszéljünk, hogy lehetőséget adott a világjárásra. Jó, Amerika-járásra, ha ez így szebben és jobban hangzik.
Leültünk egy asztalhoz és átfutottam a szememmel a menüsort, leginkább a borlap érdekelt. Kényelmesen keresztbe tettem a lábaim és felnéztem a férfira.
-Alaszka csendesnek tűnt, nem ért egyet velem Señor Bruno? Ön nem pont ugyanezért lakik itt? Egyébként szeretnék kérni egy pohár vörösbort és sültkrumplit. Mármint az nem egy pohárral, hanem egy adaggal. Egy tányérral. – kicsit összeakadt a nyelvem, pedig még egy korty alkoholt sem ittam. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak, majd folytattam a mondandómat, és a szalvétákat kezdtem el piszkálni.
-Señor Bruno, ön egy jól szituált negyvenes férfinak néz ki, aki okos, értelmes és kedves. Ezek tények. Remélhetőleg ezt a felesége sem veszi magára, hogy ilyet mondok. Biztosan magában is volt már olyan érzés, hogy nem tartozik sehova, hogy mennie kell és mindegy, hogy hova, csak új legyen, valami jobb, valamiben másabb, mint a régi, megszokott. Éppen ezért, amikor a véletlenség folytán megtaláltam Alaszkát, igent mondtam a lehetőségre. – az előttem lévő pohárra néztem, kedvem lett volna lehúzni az egészet egyszerre egy ilyen monológ után. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire nyitott legyek valakivel, ráadásul rögtön az első napon, ahogy megismertem. Talán van valami ebben az alaszkai csapvízben, vagy csak Bruno elérte azt, hogy biztonságban érezzem magam mellette. Ritka, nagyon ritka az ilyen. Édes istenem, már megint miket hordok én itt össze?
Nem akartam bunkó lenni vele, így a kezeim közé fogtam a vékony poharat és végre a szemébe néztem.
-Egészségére Señor Bruno. – felé fordítottam a poharat, egyértelműen jelezve, hogy koccintani szeretnék vele. -Remélem nem fog elfutni tőlem a monológom után. Nem az volt a célom.  

- Lehet, hogy csak a napsütést emelték ki, de az sem elhanyagolható, hogy plasztikai sebészet szempontjából eléggé felkapott állam. - jegyzem meg úgy mellékesen, mert megfordult már jó pár gyakornok mellettem… bár nem mostanában ültem az iskolapadban, de tisztában vagyok vele, milyen versengés, rivalizálás tud menni a színfalak mögött. Mondjuk elég körbenézni, nem csak ott, ilyen világot élünk.
- Ha szereted a havat, már félsiker, abból elég sok akad errefelé. Még szerencse, hogy Anchorage nem túl nagy város.  - teszem hozzá, meg a rendelő is egészen könnyen megközelíthető helyen van. New Yorkban lehet macerásabb lett volna az egész történet, hiába ott járt egyetemre, és ismeri valamennyire a várost. De összehasonlítva a kettő méreteit, New Yorkhoz képest ez az alaszkai város valójában csak egy nagy falu.
- Ha esetleg segítségre van szükséged a keresésben, szólj nyugodtan, körbekérdezek én is az ismerősök között. - fűztem hozzá, mert átmenetileg nem rossz egy hotel sem, de hosszú távon azért nem feltétlenül egy diák pénztárcájához van igazítva. Igaz, nem ismerem ennyire a családi hátterét, de egyelőre nem vélek semmi olyan jellemvonást felfedezni a viselkedésében, ami az újgazdagok és milliomosok sajátja.
- Viszonyítás kérdése. - vonok vállat a kérdésére, avatatlan szemek számára lehet, hogy békés helynek tűnik, de a látszat sokszor csalóka, és akinek nagyobb rálátása van a dolgokra, mint egy egyszerű halandónak, annak nem feltétlenül olyan csendes. Másfelől… laktam már csendesebb, békésebb vidéken is életem során.
- Lehetséges, hogy valamennyire közrejátszott a döntésem során. Szabadidőmben hobbi szinten kutatom a családfámat, és az egyik szál erre a vidékre vezetett. Aztán megtetszett, maradtam. Valahogy a hűvösebb időt jobban kedvelem, mint a kánikulát. - osztottam meg vele,bár ha faggatott is a családomról, rokonaimról, túl nagy konkrétumokat biztosan nem fogok elárulni. Hogyan is magyarázhatnám meg, hogy a felmenőimről azért nem igazán tudok semmit, mert 400 évvel ezelőtt kissé korlátoltabbak voltak a lehetőségek, mint manapság?
A rendelésére csak bólintok, a vörösbor ellen nekem sincs kifogásom, így abból rendelek egy palackkal, amint sikerül elcsípni a pincért.
- Biztosan nem fogja. - jegyzem meg a feleségem említésére, az már részletkérdés, hogy nem azért, mert olyan megértő, vagy empatikus teremtés, hanem mert már lassan 200 éve, hogy nem él… - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem éreztem hasonlót eddigi életem során. Ellenben biztosra veszem, hogy esetemben kicsit más okok álltak a háttérben, mint nálad. De azt aláírom, hogy világot látni mindig érdekes és izgalmas felfedezés. Azt láttam, hogy Spanyolországban születtél, és New Yorkban jártál egyetemre. Utaztál korábban még valamerre, vagy most Alaszka a következő nagy „állomás”? - érdeklődök kíváncsian, mert ha nem is lakhatás szempontból, simán nyaralni is mehetett erre-arra, manapság talán egyszerűbb, mint ezelőtt bármikor volt. Leszámítva talán a sok papírmunkát, cserébe viszont sokkal biztonságosabb.
- Egészségedre, Theodora. És ha szeretnéd, tegezz nyugodtan, elvégre ha úgy nézzük, mostantól úgy is kollégák leszünk egy darabig. És nem kell aggódni, nem vagyok az az ijedős fajta. - igaz, egyelőre csak gyakornok, aztán jönnek a rezidensi évek, de ki tudja? Ha elég ügyes, lehet, hogy nem csak fél, egy évig, a gyakorlata idejéig, hanem hosszabban fogunk együtt dolgozni. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.

Bár tudom, hogy nem volt teljesen őszinte a válaszom Señor Bruno számára, mégis éreztem, hogy ő viszont komolyan gondolja a szavait. Így igyekeztem én is megnyílni valamennyire a számára, hiszen hosszútávon baráti kapcsolatot szerettem volna ápolni vele.
-Señor Bruno, sosem a népszerűség vonzott. Mert népszerű és felkapott bárki lehet, akár azért, mert szépek a mellei, vagy mert hosszú a haja. Viszont én jó akarok lenni. Ez a nagy különbség köztem és Florida között – Miért kell minden egyes alkalommal elpirulnom, hogyha az életemről beszélek? Pedig igazán nincs benne semmi extra, mégis, vörösebb az arcom, mint a rúzsom. Miért, istenem, miért?
-Az igazat megvallva, New York-ban láttam életemben először havat. Éppen a kollégiumi szobámban ültem és nekiállt havazni, először nem értettem, hogy mi ez, de imádtam. Azóta vonz a hó és úgy olvastam, hogy Alaszka híres a nagy havazásokról. Talán építhetek itt pár hóembert vagy korcsolyázhatok. Ki tudja Señor Bruno? A lakásra meg köszönöm az ajánlatot, de nem szeretnék visszaélni a kedvességével. Így is hálás vagyok önnek, egy lakás viszont lehet tényleg sok lenne.
A fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Annyira reménykedtem benne, hogy jó benyomást teszek a Señor-ra, de szokásomhoz híven megint túl sok szó hagyta el az ajkaimat. Igyekeztem csendben maradni, szinte ittam a szavait, érdekelt a személyisége is, nem csak a szakmai része a dolognak. Nem, semmi „rossz” szándék nem vezértelt, tényleg csak a válaszára voltam kíváncsi. Lelkesen bólogattam a szavaira.
-És sikerült bárkit is megtalálni? Esetleg egy rég nem látott unokatestvért? A filmekben mindig valami ilyesmi történi és tiszta happy end a vége – legalábbi azoknak a filmeknek, amiket én szoktam nézni. -Köszönöm a bort Señor Bruno.
Esetlenül odanyúltam a poharamért és töltöttem magamnak. Mondanám, hogy kell az energia, de mit mond az ember arra, hogyha alkoholra vágyik és szépen szeretné kifejezni magát? Csak, hogy senki ne gondolja róla, hogy egy büdös alkoholista 22 évesen. Na igen.
-Hát, abban már biztos mások az indokok, hogy van pár év köztünk Señor. Viszont igaza van, tényleg ezeken a helyeken éltem. Néhány ember számára unalmas lehet, de valószínűleg én semmit nem változtatnék az életemen – maximum annyit, hogy minőségibb vörösbort kérnék magamnak az első alkalommal. –Vagyis… egyetlen egy dolgot igen, de nem szeretném lehúzni a hangulatot. És nem biztos, hogy jó ismerkedős téma lenne -megint az ajkamba haraptam. Ha így folytatom, nem is kell nekem ajakfeltöltés, magától is szépen fel fognak duzzadni és úgy fogok kinézni, mint egy kacsaszájú modell. Fuj. Inkább a poharamhoz nyúltam, az biztonságosabb és ismerősebb terep.
-Egészségére Señor Bruno. Vagyis egészségedre. Bocsánatot kérek, megszokás, hogy az idősebbeket magázom, a spanyol nyelvben minden egyszerűbb úgy. Tudod, a ragozás. Vagyis nem tudom, hogy tudod-e, de biztos tudod, végül is spanyol neved van, istenem, megint túl sokat beszélek -a kezembe temettem a fejem. Még a végén tényleg kirúg Bruno azért, mert nem tudom, hogy mikor kell befognom a számat. Mint azokban a szar romantikus filmekben, ahol a csaj túl sokat beszél és már a néző számára kínos. -Sajnálom Bruno, nem így akartam indítani. Szívesen eljátszanám a nagymenő végzőst a New York-i nagy egyetemről, de az a helyzet, hogy ez sosem volt az én terepem. Inkább a csendben szenvedős típus vagyok.
Sosem fogom megérteni, hogy pár korty bor után hogyan képes ennyire megeredni a nyelvem. Hát, rólam már sose lesz senkinek sem jó első benyomása. Así es la vida, vagy valami ilyesmi. Hehe.
-Szóval, második benyomásként – folytattam a csendes gondolatmenetem –Señor Bruno, Theodora egy csendes lány, aki rajong a plasztikai sebészetért és vár arra, hogy valakit tényleg a barátjának nevezhessen. És valamiért mindig azt hiszi, hogy az élete egy film. Ha be kéne mutatnia a moziban magát, akkor az ablakban ülne és narrálná a filmet. Remélhetőleg valami szép lány játszaná őt, hogy legalább a képernyőn lehessen hercegnő. A te filmed miről szólna?

Jót mosolyogtam a lány szavain, és bár vitába tudtam volna szállni vele, nem azért voltunk itt, hogy az emberi pszichológia részleteit fejtegessük – már csak azért sem, mert túlságosan komoly téma egy kis iszogatás és kikapcsolódás mellé, másrészt meg, majd megtapasztalja ő is idővel… Mindenesetre azt értékeltem, hogy igyekszik fejlődni és jól végezni a munkáját, amit egy bólintással reagáltam le, jelezve, értem.
- Amennyiben szereted a havat, a legjobb helyre jöttél. Ettől több szerintem maximum valamelyik Sarkon van, ahol egész évben az uralkodik. Hidd el nekem, lesz itt annyi… remélem, nem fogod megutálni! - nevettem a gyermeki lelkesedésén. Nem ő az első ismerősöm, aki ennyire örült neki, amikor először volt szerencséje ehhez az időjárási jelenséghez, de a többségnél elég hamar meg is fagyott a lelkesedés, nagyjából az első komolyabb mínuszokkal egy időben.
- Én északon nőtten fel, így számomra annyira sohasem volt különleges, de ismerős az érzés… Annak idején engem a mediterrán tájak varázsoltak el ennyire. - ami valahol vicces, mert ha anyám annak idején nem szállt volna hajóra, hogy nekivágjon az ismeretlennek, én is Spanyolországban nevelkedtem volna. Így viszont? Hiába a közös gyökerek, valahogy sosem éreztem igazán hazámnak.
- Igen, volt szerencsénk találkozni. De sajnos csak átutazóban volt a városban, úgyhogy sokáig nem élvezhettük egymás társaságát, én meg akkoriban költöztem ide, nem terveztem ilyen hamar tovább állni. Biztos fogunk még találkozni. - tettem hozzá bizakodva, elhallgatva azon apró részleteket, hogy valójában nem unokatestvérről van szó, hanem az ükunokámról, és mivel ember, én pedig vérfarkas… áh, hagyjuk is. Bonyolult.
- Na ki vele, miről van szó? - kérdezek vissza, ha nem akarja, maximum nem fogja elmondani, nem szokásom olyan témákat erőltetni, amiről nem akarnak beszélni mások. Magam is ittam néhány kortyot, közben pedig tovább hallgattam Theodora csacsogását, valahol örültem neki, hogy ilyen közvetlen típus, és nem úgy kell harapófogóval kihúzni belőle minden egyes szót.
- Tudom, tudom… nem az anyanyelvem, de ha már édesanyám spanyol volt, az emlékére megtanultam még egészen fiatalon. - legalábbis a mostani koromhoz képest, emberi években mérve akkor sem voltam már épp mai darab. Lehettem úgy száz éves? Százhúsz? Ki emlékszik már…
- Semmi szükség rá, hogy emiatt szabadkozz. Nem színészek vagyunk, hogy kényszerből add ki magad valaki másnak, csak mert egy szerep ezt kívánja, akár tetszik, akár nem. De hogy érted ezt a csendben szenvedős típus dolgot? Inkább kínlódsz egyedül valamivel, csak mert nem szeretsz segítséget kérni másoktól? - kérdeztem vissza, hogy kicsit konkrétabban belemenjünk a témába. Mert ez nem éppen egy elhanyagolandó dolog, úgyhogy igyekszem észben tartani én is a későbbiekben.
- Ha már ilyen nagy a rajongás, miért pont a plasztikai sebészetre esett a választásod? - kérdeztem vissza kíváncsian, elvégre a sebészetnek is számtalan területe van, egészen más-más specializációkkal, és mit szépítsünk, ezek közül a plasztikai sebészet, pláne napjainkban, sajnos túlságosan is meg lett bélyegezve, mint a szépségipar terméke…
- Láttam néhány igazán jó filmet, amiknek nagyjából „ennyi” volt a koncepciója, valaki egy szobában ülve mesélt… egészen meglepő és lebilincselő történetet. Néha pont a dolgok egyszerűsége adja a nagyszerűségüket is. Ajánlom a „The Man from Earth”, 2007-es filmet. - nincs millió részlet, ami eltereli az ember figyelmét, amiben elveszhet, csak a lényeg, ami így sokkal nagyobb jelentőséget kap.
- Huhh, hogy az én filmem miről szólna? Az igazán jó kérdés… lehet, hogy egy film kevés is lenne hozzá. Még csecsemő koromban örökbe fogadtak, úgyhogy ha filmet forgatnának az életemről, valószínűleg valami családi kötődésű lenne, a gyökereink keresése, meg hasonlók. - konkrét filmet most így hirtelen ha akarnék, sem tudnék mondani hozzá, de talán nem is kell, ez is bőven elegendő. Így legalább az is világos lehet ifjú gyakornokom számára, hogy a spanyol nevem ellenére hogyhogy nem ez az anyanyelvem?

Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy megint túl sokat beszélek és túl sok hülyeséget hordok össze. Nem tehetek róla, szerintem a véremben van, hogy ennyit dumáljak. Persze ilyenkor átkozom a spanyol vért, de egyébként imádom. Meg a frissen felfedezett havat is, amit úgy látszik, Bruno is megértett. Legalább ebben igaza van, a hó tényleg jó dolog, de ezt a borzasztó hideget még mindig nem tudtam megszokni.
-Talán egyszer szerzek egy kocsit és felmegyek a Sarkra. Remélem, lesz elég meleg ruhám oda -kuncogtam végig nézve magamon. Már megint úgy néztem ki, mint aki összekeverte az évszakokat és egy nyári estére képzelte magát.
A következő mondataira felcsillant a szemem. Tősgyökeres spanyolként persze, hogy bármennyit tudtam volna a mediterrán tájakról beszélni, de inkább az ajkamba haraptam. Nem akartam elijeszteni Señor Bruno-t azzal, hogy hosszas monológba kezdek a táj szépségeiről. Illetve, eluntatni sem akartam őt, mert féltem attól, hogy ő is itt hagy, mint azok a bizonyos emberek, akikre jelen pillanatban gondolni sem akartam.
-Biztosan, remélem, hogy kellemes találkozás lesz -mosolyogtam kedvesen. Mert az, ha valaki tudatlan, néha kedves arcot varázsol önmagának, hiszen mást úgysem tud tenni. -Sajnos nekem nincsenek errefelé rokonaim tudtommal, de lehet érdemes lenne a könyvtárban kutakodni. Lehet, hogy kiderül, valami híres ember, aki felfedezte az itteni, nem tudom, fenyőn élő baktériumokat, az a rokonom -jó, ezt én sem gondoltam komolyan, de néha olyan jól esik elképzelni a lehetetlen is. Lehet, hogy felnőttesebben kéne viselkednem, hiszen a főnökömmel üldögélek itt, de nem ment. Mondjuk nem is akartam túlzottan. Drága Abuela is mindig azt mondta, hogy inkább legyek gyerekes, mint egy besavanyodott vénember, aki ez fiatal testében ragadt.
-Én izé… -pirultam el Abuela gondolatára. És persze, hogy Bruno is egyből rákérdez. -Pontosabb információk nélkül csak annyit mondanék, hogy jobban figyeltem volna bizonyos jelekre. De tényleg úgy érzem, hogy jobb lenne nem ezen rágódni -úgyis fogok.
Bólintottam a gondolataira, hiszen igaza volt. Csakhogy az nem mindig elég. -Persze Bruno, valamikor biztosan úgy volt, hogy túl lehetett élni a sarokban is a gimnáziumi és egyetemi éveket. A régi, 90-es filmekben már láttam ilyet. Viszont a mai világban vagy átnéznek rajtad, vagy megjátszod magad. Én a másodikat választottam, mert szeretek kitűnni, de ha egyedül vagyok, vagy a nagyon közeli barátaimmal, akkor lenyugszom. Nem a népszerűség volt a cél, de útba esett ahhoz, hogy viszonylag nyugodtan teljenek azok az évek. Mert például így senki nem mert beszólni, ha volt egy pattanás az arcomon. Kegyetlen teremtések a tinédzserek Señor Bruno -sóhajtottam. -És mivel ilyen álkedvességgel vannak felruházva, egyszerűbbnek tartottam mindig is, ha én egyedül oldom meg a feladatokat, utálok segítséget kérni, mert gyengének tűnök tőle. Tudom, hogy nem így van, de ezt érzem -megvontam a vállam és az előttem heverő tányérból elloptam egy szem sültkrumplit. Bruno-nak megvolt az a tulajdonsága, hogy vele nem éreztem olyan kínosan magam. Bedobtam a krumplit a számba, majd alaposan megrágtam, hogy gondolkodási időt nyerjek.
-Én régebben odavoltam az olyan műsorokért, amiben átalakításokat végeztek az embereken. Titokban az összes ilyet végig néztem. Azt hiszem a koffein mellett ez a függőségem -kuncogtam. -És úgy éreztem, hogy segítenem kell a kevésbé szerencséseken, jól esett a gondolat is, hogy valaki miattam érezheti magát újra szépnek. Mondjuk ennyi erővel tetoválóművésznek is mehettem volna -nevettem fel. Könnyű vele jól érezni magam. Csak a felesége ne legyen féltékeny.
Lelkesen előkaptam a telefonomat, hogy felírjam a film címét, jónak tűnt. Ezzel talán meg is lesz a ma esti programom. Mindig is szerettem más emberek kedvelt filmjeit megnézni, hiszen ezzel tudtuk nélkül átadtak egy darabot a lelkükből. A könyvek és a filmek kiválóak arra, hogy egy picit jobban megismerjük a másikat.
-Mit szólsz egy trilógiához? Én szívesen leszek rendező, te pedig a sztoriíró. Színészeket meg szerzünk valahonnan -vigyorogva körbe néztem az étteremben, de senki ismerőset se láttam. Mondjuk nem csoda. Na sebaj. Néha valakinek hülyének is kell lennie. Lehet, hogy bennem egy szőke nő veszett el bombajó humorral. -Sőt, helyszínt is tudok szerezni, majd szólok a rendőrnek, hogy segítsen lezárni -csakhogy ennek csekély az esélye, szerintem a rendőrbácsim kifejezetten utál engem a múltkori óta. Sebaj.

- Egyedül nem igazán ajánlott, pláne nem autóval. De biztosan szerveznek túrákat is arrafelé. - helyesbítek, bár nem vagyok annyira otthon az autókban, de annyira azért értek hozzájuk, hogy a legtöbbet azokban a kőkemény mínuszokban ha egyszer leállítaná, többet se indítaná el újra az ember. De abból kiindulva, hogy manapság már minden van… biztosra veszem, hogy érdeklődők számára szervezett utak is. Már ha tényleg az Északi-Sarkra gondolt.
- Úgy legyen. - akár ezzel a leszármazottammal, akár mással, úgy is folyamatosan kutatom-keresem őket. Hol több, hol kevesebb energiaráfordítással, hisz nem csak ebből áll az életem, akármilyen érdekes is lenne. Most épp kevesebb időt foglalkozok vele, mióta Alaszkába költöztem, de ennek ellenére érdeklődéssel hallgatom Theodora lelkesedését.
- Sosem tudhatja az ember. De ha megengedsz egy tippet, a könyvtár helyett inkább a különféle családfakutató oldalakat ajánlom, ha tényleg érdekel a téma. Első körben kikérdezni a család még élő tagjait, minél többet megtudni a felmenőidről, utána meg vannak oldalak, ahol több száz évre visszamenőleg megtekinthetők az egyes települések anyakönyvi kivonatai. - milyen kényelmes, még csak ki sem kell mozdulni otthonról! Neki legalábbis jóval könnyebb dolga lenne, mint mondjuk nekem, az 1600-as évek előttről már roppant kevés hivatalos dokumentum maradt fel, legalábbis a hétköznapi emberekről… Nem hiába, hogy szinte semmit sem sikerült megtudni a szüleimről, felmenőimről, még így sem, hogy több, mint 400 éve élek.
A talányos megjegyzésére csak aprót bólintok, miközben belekortyolok az italomba. Ha nem szeretne részletekbe bocsátkozni, én sem fogom erőltetni a témát, inkább hallgatom, ahogy témát váltva csak mondja és mondja… nem mondom, azért van beszélőkéje!
- A régi, 90-es filmekben… ez azért fájt. - mosolyodok el akaratlanul is, ó, ha tudná, hogy már hányszor volt szerencsém a 90-es évekhez!  - Ezzel viszont nem vitatkozok. Tényleg azok, bár a felnőtteket sem kell sajnálni. - fűzöm hozzá, de értem, hogy mire akar kilyukadni. Ebben a világban mindannyian maszkot hordunk, mindig épp azt öltve magunkra, amivel a legkönnyebb boldogulni. Tisztelet a kivételnek, de azt hiszem, ők jóval kevesebben vannak.
- Az viszont tuti, hogy az a biztos, amit magának intéz az ember. Meg általában a leggyorsabb is. - értek egyet vele. Lehetne ódákat zengeni arról, hogy mi az előnye, vagy hátránya annak, ha az ember segítséget kér, de ha biztosra akarsz menni, akkor tényleg a legegyszerűbb, ha magad intézed. Pláne, ha fontos is számodra. Régen se volt másképp, manapság sem sokat változott a helyzet.
- Fodrász, sminkes, manikűrös… esküvői ruha tervező. Jó kis ágazat a szépségipar. Kár, hogy az utóbbi években a plasztikai sebészetet is egyre többen sorolják ide, tévesen. - akármennyire is sajnálatos volt a tény, sokat nem tudtunk tenni ellene… a mi munkáink nagy részét is ez tette ki, a mindenféle szépészeti beavatkozások, holott sokkal szívesebben végeztem rekonstrukciós beavatkozásokat. Sokszor akár ingyen is, ha az érintettek anyagi helyzete nem engedte meg a nagy kiadást.
- Jól hangzik, de inkább maradok az orvosi pályánál. Az legalább már ismerős terep. Viszont előtted még ott az egész élet, szóval ki tudja? - passzolom neki vissza a labdát, hisz még az egyetemet sem végezte el, próbálgatja a szárnyait a nagyvilágban. Nem ő lenne az első, aki elkezdi az egyetemet és végül valami teljesen más területen köt ki, mint ami az eredeti tervei között szerepelt.
- Rendőrt? Ezek szerint már volt szerencséd a helyi hatóságokhoz? - kérdezek vissza némileg meglepetten, elvégre nem olyan rég érkezett meg a városba… és ha már rendőr, remélem, hogy az összes közül nem pont AZT az egyet fogta ki, akit legjobb lenne nagy ívben kerülnie…

Valahol az agyam mélyén felfogtam, hogy megint túl sokat beszélek, de Bruno mellett olyan könnyűnek éreztem a fejem. Mintha ezeréves jó barátok lennénk, akik beültek egyet iszogatni és dumálni. Valahogyan egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam a társaságában, és egyáltalán nem számított, hogy hivatalosan a főnököm. Bár fura rá így gondolni. Viszont akkor is ritkajó tulajdonság, hogy így érzi magát mellette az ember. Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok és innentől nagyjából sínen lesz az életem. Mindezt Bruno bölcs szavai váltották ki belőlem, de eszem ágában se lett volna neki bevallani ezt. Nem itt és nem most. Ha egyáltalán valaha lenne ennyi bátorságom ilyeneket kimondani.
-Ah, ez sokkal logikusabban hangzik, most, hogy mondod. Néha elfelejtem, hogy ebben az évszázadban létezik az internet is -kuncogtam. Sokkal jobban szerettem könyvekbe temetkezni, mint az internetet bújni esténként. -Azt nagyjából tudom, hogy a család nagy része spanyol, de ezen felül… Néhány képet találtam otthon, de azok akár lehettek barátok is. Mindenesetre köszi a tippet, rálesek.
Feljegyeztem magamnak a telefonomba, mostanság annyi mindent kellett megjegyeznem, hogy csoda, hogy tudom még merre áll a fejem. Végül is, elég régi mondás az, hogy akinek nincs esze, legyen notesze. Egyet tudtam vele érteni, akárki is találta ki.
Vicces volt, ahogyan mondta a kilencvenes éveket. Ennyire fájó pont ez az embereknek, hogy többé nem abban létezünk? Bár, ha lenne egy időgépem, én biztosan a 70-es évekbe mennék vissza, szerintem boldog életem lenne hippiként. Legalább nem kéne törődnöm olyan dolgokkal, mint a szociális média. Határozottan könnyebb lenne az élet.
-Látod Bruno, örülök, hogy egyet értesz velem. Ez megér egy koccintást, mert azt segítség nélkül nehezen tudnám egyedül megcsinálni -odanyújtottam felé a borospoharam. Néha szeretek elkalandozni humorosabb vizekre.
Bólogattam a szavaira, mert egyetértettem velük. Tényleg kinéz minket a szakma is és az emberek is, hogy mi mégis miért csinálunk olyan beavatkozásokat, amilyeneket. Pedig nagyon egyszerű rá a válasz. Azért, mert igény van rá, ahogyan  sokszáz évvel ezelőtt is volt. Meg a kicseszett középkorban is létezett a sebészet, hiába ítélték el akkor borzalmasan. Akkor miért nem elfogadott a mai korban, ha valaki plasztikáztatni akar? Rohadtul nem értem meg az emberek hozzáállását bizonyos dolgokhoz.
-Mondjuk az nekem csak jó, ha maradsz orvos, végső soron nekem is kell dolgoznom valakinél -nevetgéltem. De tényleg, hogy van az, hogy ennyire jól érzem vele magam, pedig még alig ismerem? Különös dolgok ezek.
A következő mondatára elhúztam a számat és megvakartam a fejem. Ez így rosszul hangzott. -Nem az van, amire gondolsz, semmi illegálisat nem csináltam. De tényleg -a szívemre tettem a kezem, hogy bizonyítsam. -Szimplán az történt, hogy beültem valami kocsmába és ott találkoztam egy rendőrbácsival, aki nem volt szolgálatban, de tudott spanyolul, úgyhogy miután kihallgatta a telefonbeszélgetésem, elkezdtünk dumálni. Ez volt a kevésbé kínos része -lehajtottam a fejem és zavartan az asztalterítőt kezdtem el piszkálni. -Ezek után röviden taxiba rakott és hazaküldött -életemben nem voltam ilyen zavarban, mint most, hogy ezt bevallottam Bruno-nak. Nem akarom tudni, hogy ezek után mit fog gondolni rólam, hogy még az alkoholszintemet se tudom a normális mértéken tartani. Abba már bele se akartam menni, hogy mennyi hülyeséget hordtam össze, többek között róla is.
-Szóval izé, nem tudom, hogy milyen és hány rendőr grasszál az utcákon, de akit én kifogtam, őt Henry rendőrbácsinak hívták. Vicces ember volt, sokat nevettem rajta. És barátok lettünk -ferdítettem el egy kicsit az igazságot. Mert Henry valószínűleg nem így gondolta. -Ezért mondtam, hogy szerintem tudna nekünk szerezni szabad területet -Hacsak nem akar levadászni engem, ha meglát, még azt is kinézem belőle.
A tenyerembe temettem az arcom és csak az ujjaim közötti résen mertem kilesni. Már megint túl sok információt adtam ki magamról. Basszus, hogy éri ezt el Bruno? És a legfontosabb, tanulható ez a tulajdonság? És ha igen, vajon meg tudna rá tanítani? Megint ezer kérdés és nulla válasz, mert túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy rá merjek nézni normálisan. Úgy tűnik, nekem már csak ilyen a sorsom.

- A sok időrabló, függőséget okozó szenny mellett egészen hasznos is tud lenni, ha jól használja az ember. - jegyzem meg, azt határozottan szerettem, hogy nagyon gyorsan, szinte bármilyen információt meg lehetett tudni róla, nem kellett mindennek napokig utána járni, vagy beköltözni a könyvtárba hozzá. Ami pedig a függőséget okozó részét illeti… igyekeztem annyit használni, amennyit muszáj volt, és értelmesebb dolgokra fordítani az időmet. Még így is, hogy jóval több jutott belőle, mint másoknak.
- Kiindulási alapnak az is tökéletes. Ha még élnek, faggasd ki a nagyszüleidet, dédszüleidet, annyi információval már simán el lehet kezdeni a kutatást. Aztán meg ki tudja, milyen érdekességet rejteget a családfád? - bátorítottam, mert sosem tudni, hol bukkan valami érdekességre az ember. Minden név mögött egy-egy életút rejtőzik, és lehet, hogy némelyek nem túl eseménydúsak, másoknak viszont annál több kaland jutott  az élettől.
A koccintás említésére felé emeltem a poharam, nem vagyok én ünneprontó, még ha a következő témánk nem is túl vidám, vagy örömmel teli. Puszta reális meglátás, nem én tehetek róla, hogy ilyen irányba haladt a szakma megítélése.
- Maradok, maradok… világ életemben ezt csináltam, most már nem igazán tervezem, hogy váltanék, ha eddig nem tettem. - nyugtattam meg, az meg már részletkérdés, nem is igazán tudom, mivel foglalkoznék, ha nem ezzel, hisz ez az, amihez a legjobban értek, amivel mindig is foglalkoztam.
- De ha már a munkánál tartunk, ez ugyebár az egyetemi gyakorlatod, amit nálam töltesz. Gondolkoztál már, hogyan tovább? Ha letelik a gyakorlati idő, visszamész New Yorkba befejezni a tanulmányaidat, vagy jelentkezel a helyi egyetemre, és megpróbálod itt folytatni, hogy lediplomázz? - kérdezek rá, mert nem éppen elhanyagolható dolog a jövője szempontjából. Megértem azt is, ha még ő maga sem tudja, hogyan tovább, megszereti-e annyira az itteni életet, hogy maradjon, vagy csupán egy kisebb kitérő lesz az életében, is visszatér a keleti partvidékre?
- Pedig nem úgy hangzik. - vonom fel a szemöldökömet, majd kíváncsian hallgatom a magyarázatát, hogy mégis mi történt? Amikor pedig meghallom, mi történt valójában, igazat kell adnom neki, hála az égnek tényleg semmi illegális nem történt. Csak kicsit lenne kínos, hogy még szinte dolgozni sem kezdett el nálam, de már priusza van, vagy nekem kell kihozni az őrsről…
- Ó igen, jobb, ha hozzászoksz, az államokban toronymagasan a spanyol vezet a tanult idegen nyelvek között. Úgy tudom, az iskolákban a diákok kb. háromnegyede választja azt. - könnyen abba az illúzióba ringatja magát az ember, ha külföldre megy, hogy a saját anyanyelvét senki sem érti, nos, ilyen szempontból a spanyol ezen a környéken kivételnek számít. Vagy megközelíthetjük a másik oldalról, ha valakinek nem annyira jó az angolja, nagy valószínűséggel spanyolul is egész jól fog tudni boldogulni.
- Nos, ha abból indulunk ki, hogy egy kocsmában nem limonádét szokott iszogatni az ember, és egy rendőr taxival küldött haza… nem árt odafigyelnem arra, hogy mennyit iszol, mert nem mindig érzed a határaidat? - gondolkozok hangosan, vetve egy sokatmondó pillantást rá, majd az előtte pihenő boros pohárra. Nem ítélkezem, csupán jelzem, ha úgy érzékelem, hogy kezd sok lenni neki, akkor váltunk limonádéra. Vagy legalábbis ő, éljen a gyors anyagcsere, én ha egyedül innám meg az egész üveggel, akkor se igazán hatna rám.
- Barátok? Igen? Ezt nevezem! Nem néztem McCartyból, hogy olyan nagyon barátkozós típus lenne, de tessék! A végén még kiderül, hogy a mogorva külső érző szívet takar! - felelem elismeréssel, de tisztában vagyok vele, hogy esélyesen sokkal inkább tekint Dora a másikra barátként, mintsem kölcsönös lenne a dolog. Aztán ki tudja? Lehet, hogy tévedek…
- Nekem elég elfoglalt embernek tűnt, amikor volt szerencsém hozzá, nem zavarnám ilyen apróságokkal. - vagy másképp fogalmazva, inkább tartalékolnék a sürgősebb, komolyabb „szívességekre”, mintsem ilyen gyermeteg fantáziákra.

-Egy időben borzasztóan sokat használtam, pláne az egyetemen, de mostanság igyekszem olvasással elütni az időt, így nem is annyira hiányzik. Néha posztolok egy-egy képet, de ennyi -büszke voltam magamra, amiért ezt sikerült elérnem. Mégis kinek hiányzik az, hogy napi 7-8 órát kockuljon és mások életét bámulja, amikor van sajátja és azt viccesebb megélni? Plusz, így sokkal több időm van olyanra, amivel elérem a célom. Egyszer kitaláltam, hogy minden könyvet el akarok olvasni a világon, de azt hiszem, ez is csak egy álom marad. Laza 60-80 év nem elég erre, és nem hiszem, hogy ennél több adatna meg nekem. Ahhoz még nem éltem túl egészségesen, elég volt arra gondolnom, hogy a mai össz táplálékom az a pár szem sültkrumpli volt. Hupsz. De ez is olyan információ volt, amit nem akartam, hogy Bruno megtudjon. Nem akartam emiatt orvoshoz menni.
-Ha lesz valami jó sztori, te leszel az első, akinek elmesélem -mosolyodtam el keserédesen. Hiába történt évekkel ezelőtt, még mindig rohadtul fájt Abuela hiánya, de eszemben sem volt lehúzni ezzel a hangulatot. Ráér még. Hiába volt jó vele lenni, ennyire még nem tudtam megnyílni, hogy a legnagyobb fájdalmamról meséljek.
Elgondolkoztam a kérdésén, érdekesnek találtam. -Fogalmam sincs Señor Bruno, egyelőre örülök a lehetőségnek. Eddig tetszik a város, de szerintem ehhez több idő kell, hogy megszokjam és megszeressem. Illetve, azt sem ártana tudni, hogy milyen az itteni egyetem -fogalmam sem volt róla, hogy ebben az eldugott államban is van felsőfokú intézmény. -De lehet, hogy levelezőn folytatom az egyetemet. Egyelőre tényleg nem tudok semmit, csak azt, hogy a jósnőhöz még nem jelentkeztem be, ha egyáltalán van ebben a városban. Magamnak valahogy sosem jósoltam olyan jól -kuncogtam.
Ha listát kéne összeállítanom az életem legkínosabb perceiről, ez elég magasan verné a többit. Csináltam már jó pár hülyeséget, még egyszer félmeztelenül is táncoltam egy asztalon, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit most éreztem. Mégis, ki ne érezné magát kínosan, amikor a főnökének kell bevallania, hogy olyan részeg volt, hogyha nincs ott a rendőrbácsi, akkor egy árokban alszom? Szerintem az arcszínem is árulkodott a zavaromról, éreztem, hogy egyre vörösebb lesz.
-Csak szimplán nem számítottam arra, hogy érteni fogja. Mivel nem itt jártam középiskolába, így ez egy új felfedezés volt nekem. Odahaza inkább az angol és a francia dominál, ezért is választottam az angolt. Hasznosabbnak véltem, és így, hogy az Államokban kötöttem ki, jól választottam szerintem. Bár, ha Kanadába megyek, oda elég lett volna a francia is -magyaráztam továbbra is a terítőt fixírozva. Szörnyű alak vagyok.
Aztán a szavai miatt elkezdtem egyre inkább lecsúszni a széken, mintha itt se lennék. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy rossz gyerek, aki el akar bújni a szülei haragjától. -Nem, köszönöm, ma nem terveztem sokat inni, még haza kell mennem és lakásokat keresnem. Tényleg nem maradhatok a végtelenségig abban a hotelben.
Oké, hogy még csak pár napja érkeztem meg, de azért elég cikinek éreztem, hogy nincs is saját lakcímem. Ha egyszer igazoltatnak, mégis hogyan fog kinézni, hogy nincs normális adat azon a hülye kártyán?
-Hát, azért nem vennék arra mérget, hogy nem szőrös a szíve, de valóban kedves volt. Jó, nagyjából kedves volt, kivéve, amikor majdnem elestem. De nem volt az sem betervezve, csak rosszul léptem. Semmi extra. Viszont, ha nem haragszol, kiszaladnék a mosdóba -magyaráztam összevissza szokásom szerint.
Feltápászkodtam és amikor kiértem a kis helyiségbe, legszívesebben lefejeltem volna a falat. Hogy tudok állandóan ennyi hülyeséget összehordani? És mi van, ha Bruno tett igazságszériumot a boromba, amíg nem figyeltem, mint a Harry Potter filmekben az a gonosz, undok banya?
Használat nélkül visszatáncikáltam az asztalunkhoz és bekaptam pár szem krumplit. Legalább addig sem dőlt a sok faszság a számból. Bár azért egy valami még motoszkált az agyam mélyén, így kinyitottam a számat. Én meg az a túl kíváncsi elmém. -Mondd Bruno, miért pont engem választottál ki a munkára? Már ha nem túl személyes kérdés -borzasztó vagyok, tudom.

- Hm, az orvosin, tanulás mellett sok időd jutott rá? Azt nevezem! Amikor én tanultam, akkor a fél egyetemi könyvtárat elolvastatták velünk tananyag címszó alatt. - igaz, akkoriban még számítógépek sem léteztek, nemhogy közösségi média, meg hasonló dolgok, meg nem is igazán volt más választási lehetősége az embernek. Ha tanulni akart, vagy a könyvekből tudott, vagy másoktól, gyakorolva. Igaz, nekem addigra gyakorlatom már bőven volt, azért iratkoztam be, hogy legyen papírom is róla, és gond nélkül folytathassam a munkámat, de meglepően sok újat is tudtak mondani. Hiába, a „modern” orvostudomány, meg az őslakosok által űzött, meg harctéren szerzett között akad némi különbség.
- Rendben, kíváncsian várom! - válaszoltam hálásan, de érzékelve a hangulatában beállt változást, úgy tűnik, hogy sikerült érzékeny témára tapintanom. Épp ezért, nem is erőltetem tovább, nem azért jöttünk, hogy egy pohár bor mellett búslakodjunk.
- Úgy is ráérsz még dönteni, mire oda jutsz, hogy kell, addigra valószínűleg már jobban körvonalazódnak az elképzeléseid. Ami pedig az itteni egyetemeket illeti… - kezdek bele – A helyi egyetemen néha szoktam órákat adni, mint vendégelőadó, illetve az itteni, és a fairbanksi egyetemről is voltak már gyakornokaim, mindkettőt szeretni szokták a diákok. - lehet, hogy nem egy New York University, de a minőségre nem lehet panasz. S mivel jóval kisebb, szerényebb egyetem mindkettő, annyira  az egymással való küzdelem, rivalizálás sem durva, mint más, nagyobb oktatási intézményekben.
- Ami pedig a jósnőt illeti, biztosan van. Ha nem itt, akkor Fairbanksben. De egyébként csalóka ám Alaszka, azt hinné az ember, hogy itt biztos semmi nincs, mert olyan kies, rideg, a déli nagy városokhoz képest kihalt… aztán meglepődik, hogy bizony szinte mindent ugyanúgy megtalálsz, mint máshol. - mosolyodtam el. Nem tudom, mi lehet az oka, talán a kisebb népsűrűség miatt alkotnak róla ilyen fantáziákat az emberek, vagy talán mert a zord, hideg időjáráshoz hasonlókat tudnak elképzelni, egy pszichológus biztos jobban tudna mesélni a témáról. Az orvostudomány ezen területében valahogy sosem mélyedtem el különösebben, csak amennyire a tanulmányokhoz muszáj volt.
- Kanadában sem beszél mindenki franciául. Mellesleg pedig jóval bonyolultabb a nyelvtana, mint az angolnak. Szerintem jól választottál, elvégre az angol a világnyelv. - a spanyol pedig nem is kérdéses, hogy milyen telitalálat, nem hiába, hogy nem sokon múlt, hogy nem azt választották annak idején világnyelvnek… Azóta már a hindi és a mandarin megelőzte a legtöbbet beszélt nyelvek listáján, de legyünk őszinték, eme kettő is csak azért került fel a dobogóra, mert nagy területtel rendelkeznek, és emellett a legnagyobb népsűrűségekkel a bolygón… Úgy nem nehéz nyerni.
- Jól van. - bólintok a szavaira, az már félsiker, ha nem tervezi leinni magát, az már más kérdés, hogy ezek után úgy sem hagynám. Pláne, ha még tervei vannak estére, és a lakáskeresés bizony nem elhanyagolható dolog, ha nem akarja nagyon gyorsan lenullázni a bankszámláját meg búcsút inteni a megtakarításainak.
- Magához mérten kedves, értem. Nekem is volt már hozzá szerencsém. - intek neki, tudom, hogy kiről van szó, még ha barátomnak nem is feltétlenül nevezném – De örülök, hogy ilyen hamar sikerült barátokra szert tenned. Persze, semmi gond, csak nyugodtan. - intek neki, hogy ne aggódjon, nem fogok eltűnni, mire visszaér. Visszatérte után azonban csak elmosolyodok a kérdését hallva. Végül is, megértem a kíváncsiságát, pláne, ha elbizonytalanodott, és némi megerősítésre van szüksége.
- Ez roppant egyszerű. Szinte mindig tanul nálam egy gyakornok, és pont azelőtt szabadult fel a hely, hogy jelentkeztél. Volt még két másik jelentkező rajtad kívül a helyi egyetemről, de a bemutatkozó elbeszélgetés után te tűntél a legszimpatikusabbnak. Meg egy kicsit talán kíváncsi voltam, egy New York-i diákot mi vonzz pont ide, Alaszkába, a világ végére? De nem ez utóbbi volt a döntő ok, egyszerűen szeretek a megérzéseimre hagyatkozni. - meglehetősen ritkán szoktak cserben hagyni, és bár hangosan nem mondom ki, hogy ne pakoljak újabb súlyos elvárásokat a meglévők mellé a lány vállára, de remélem, nem döntöttem rosszul, amikor mellette döntöttem – Ilyesmi válaszra számítottál?

Volt abban valami, amit Bruno mondott, rengeteget tanultam én is, és ez az alvás rovására ment. És megy is. Ötletem sem volt, hogy mikor aludtam ki magam úgy rendesen és igazán, talán még Spanyolországban a szüleim házában. Ez gáz. -Azért szerencsére volt némi szabadidőm is, bár tényleg hasznosabban is tölthettem volna, mint a telefonomon. Bleh.
Érdeklődve hallgattam Bruno-t az egyetemekről. Azért nem ártott, ha volt az embernek B opciója, és bár szeretek sodródni az árral, jó volt tájékozódni arról, hogy milyen lehetőségeim vannak. Ha ő azt mondja, hogy jó egyetemek, akkor hiszek neki. Remélem, egyszer lesz lehetőségem elkísérni őt egy ilyen előadásra, hogy felmérjem az intézményt és az ottani professzorokat. -Köszönöm Bruno, mindenképpen utána nézek majd. Lehet, hogy tényleg annyira megszeretem Alaszkát, hogy itt akarok maradni. Igazából a havazás miatt máris tetszik, de hosszú időszak áll még előttünk -kuncogtam.
-Az a nagy helyzet, hogy még nem igazán volt időm felfedezni ezt a várost sem, nemhogy még másikat. Ez a Fairbanks hol van nagyjából? Megéri oda átmenni mondjuk shoppingolni? Be kéne szereznem egy vastagabb kabátot és akkor már felkeresném azt a jósnőt is. Vagy tudsz jobb helyet? -kérdezősködtem. Még arra se vettem a fáradtságot eddig, hogy jobban utána nézzek az államnak.
Megvontam a vállam: -A spanyol után nem hiszem, hogy olyan nehéz lett volna a francia. De sosem késő új nyelvet tanulni. Viszont igen, az angol határozottan jó döntés volt, nehezen tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor nem értik meg. Tudtad, hogy Norvégiában többen beszélnek angolul, mint akik nem? Ennek ellenére otthon lusták az emberek megtanulni angolul és elvárják, hogy te tudj spanyolul -amikor az utcákat jártam, mindig jót nevettem a turistákon és az eladókon, ahogy próbáltak valami egyezségre jutni egymás között a nyelvek használata nélkül.
Lassan és aprót kortyoltam a boromból, hogy lássa Bruno, nem a berúgás a cél. Éppen most egyszerűen csak kiszáradt a szám és ez volt a legközelebb. Amúgy sem egy pohárnál szoktak kezdődni a gondok, amikor Henry-vel ittam, akkor nem is számoltam öt pohár után, hogy mennyit ittam még meg. Na, ott az volt a probléma.
-Mintha említette volna, hogy ismer téged, most ugrik be. Kérdezte, hogy miért vagyok itt, és elmondtam, hogy felvettél dolgozni -azt már meg sem akartam említeni, hogy Almásnak kereszteltük el és a részeg énem almát akart enni. Fintorogtam egyet a gondolatra. Mégis józanul ki a fene akar almát enni, amikor olyan rohadt undorító?
Néha az agyam és a szám nincs összeköttetésben, ezért mondom ki előbb, mint hogy rendesen elgondolkodnék rajta, hogy illendő-e a kérdésem. Mindenesetre most kivételesen örültem, hogy rákérdeztem, mert a szavai melegséggel töltöttek el. Valakinek végre nem tartalék vagyok, hanem tényleg engem akart. Ez annyira meglepett és annyira örültem neki, hogy egyből el is múlt a zavarom. Tényleg csodálatos döntés volt azon a délutánon felhívni Bruno-t. Hirtelen jött boldogságom hatására az eszemet a háttérbe szorították az érzelmeim és újfent felpattantam az asztaltól.
-Nem, nem erre számítottam, de ez a válasz annál is jobb -mosolyogtam, majd átszökdécseltem az ő oldalára. Valószínűleg túlságosan telítődtem a boldogsághormonokkal, így egyszerűen csak köré dobtam a karjaimat és szorosan megöleltem. Nem, egyáltalán nem rázott meg, hogy a főnökömet ölelgetem, de valószínűleg éjszaka majd ezen fogok rágódni. Ez van, de egyelőre csak élveztem a pillanatot és öleltem őt. Talán jobb, ha már most tisztába kerül vele, hogy néha elborul az agyam és olyankor képes vagyok ilyenekre. Szeretem megélni az érzelmeimet, attól igazi embernek érzem magam, nem pedig egy robotnak, aki éjt-nappallá téve tanul.
-Izé, bocsánat Bruno, de úgy éreztem, hogy ezt meg kell éljem és ki kell engedjem magamból. Többet nem fordul elő -a fülem mögé tűrtem egy tincset és félve néztem fel az arcába. Tényleg, hogy van az, hogy mindenki ilyen rohadt magas ebben a városban, csak én vagyok ilyen pici?

- Egyetem vagy munka, némi kikapcsolódás akkor is kell, ha nem akar rövid távon kiégni az ember. Hogy most könyvolvasás, kertészkedés, csónakázás, vagy telefonnyomkodás… - vonok vállat, kinek mi. Igaza van, tölthette volna hasznosabban az idejét, de ha épp arra volt szüksége, vagy az segített neki kicsit kikapcsolódni, akkor végül is, annyira haszontalan csak nem volt, nem igaz?
- A havazás valóban szép. De várd csak ki a mínusz 20, mínusz 30 fokokat, sok embernél ott csappan meg igazán a lelkesedés. Esetleg amikor reggel arra nyitod ki a bejárati ajtódat, hogy nem tudsz kimenni, mert éjjel leesett olyan bő egy méter hó. - osztok meg vele néhány, nem is annyira ritka jelenséget az itteni időjárásról, amivel nem árt tisztában lennie. Mondjuk a helyében én tuti, hogy lakást keresnék, nem valami házat, sokat könnyíthet vele az életén.
- Bőven van még időd. Csak ne feledkezz meg a határidőkről. - az egy dolog, hogy a gyakorlati ideje meddig tart, de a mindenféle egyetemi jelentkezéseket is általában jóval előtte kell elintézni, nehogy emiatt csússzon le valamiről – Fairbanks? Innen olyan 360 mérföldre északra… Repülővel nagyjából egy óra az út, autóval  6 körül, ha járhatóak az utak. -nyilván nem meglepő, hogy elég sokszor ramaty a közlekedés, tömegközlekedés meg nem is tudom, van-e arra egyáltalán.
- Megmondom őszintén – nem tudom. Egy párszor voltam már ott, de többnyire akkor is munka kapcsán, úgyhogy ilyen szempontból nem igazán nézelődtem. - valahogy sem a vásárlás, sem a jósnők nem igazán hoznak lázba, ha valami kell, igyekszem mindig helyben beszerezni, elintézni, bár jósnőt ebben a városban sem ismerek. De hogy is szokták mondani? Manapság az Internet segítségével mindent meg lehet tudni, találni.
- Valószínűleg, a sok ragozás nem ért volna váratlanul, de a nyelvtana azért egy kicsit másabb. - nyilván, mint minden nyelvnek, annak is megvannak a maga nehézségei. Én annak idején szinte vért izzadtam, mire megtanultam, bár az őslakos nyelvekhez képest minden más nyelv „teljesen más”.
- Igen? Na ezt nem tudtam. Mondjuk Norvégiában sem jártam még… majd egyszer, talán. - jegyzem meg, ami pedig a lusta spanyolokat illeti, csak jóízűen nevetek – Ne aggódj, a franciák sem különbek. Lehet, mégis több a közös bennük, mint azt elsőre hinné az ember. - derülök jót. Ó, és ha még tudná, valójában mennyire hasonlítanak… tudnék mesélni arról is, amikor először volt szerencsém hozzájuk, vagy ahogy a mostani Amerika területeiért civakodtak egymással.
- Elég emlékezetes találkozás volt, sikerült összetörnöm az autóját. - feleltem végtelen nyugalommal, ha már úgy is tudja Dora, hogy ismerjük egymást, ne maradjon le a lényegről se. Ittam egy kortyot a boromból, majd mielőtt túlságosan is beindult volna a fantáziája, hogy mégis mi történt, kicsit bővebben kifejtettem neki – Egy kisgyerek kiszaladt elém az útra, félrerántottam a kormányt, az autó megcsúszott, és az ő járőrkocsija fogta meg. De senkinek sem lett komolyabb baja. - lehet, ha épp az autóban ült volna, kevésbé lett volna olyan elnéző, de hála az égnek így alakult. Mielőtt azonban újra megszólalhattam volna a kérdésére adott válasz után, már fel is pattant a helyéről, hogy átöleljen, én pedig hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, csak meglepetten pislogtam a közvetlenségén.
- Örömmel hallom. Remélem, nem fogod megbánni, hogy így döntöttél. - Alaszka, Anchorage, plasztikai sebészet, hogy az én szárnyaim alatt dolgozzon… kicsit talán mindre értettem, mielőtt viszonozom az ölelését, finoman megpaskolva a hátát. Abban meg bízok, hogy ez a nagy lelkesedése kitart a gyakornoki ideje végéig, és egy hónap múlva nem sírva fog bejönni dolgozni!
- Semmi gond, ettől nagyobb „baj” sose történjen. - legyintek a mentegetőzésére, bár én személy szerint nem vagyok az az ölelkezős típus, de attól még nem fogom leharapni a fejét érte.

Leesett az állam attól, amit Bruno magyarázott? Méteres hóesés? Mínusz 30 fok? Mi a fene? Nem vagyok normális, hogy ide költöztem. Ha ezt előre tudom… akkor is valószínűleg itt kötök ki, de szükségem lesz ezek után némi tanácsra. -Oké, de ez ellen mit lehet tenni? Mert oké, kabátom meg meleg csizmám van, de én nem tudtam, hogy ez ennyire vészes lesz -pánikoltam. Már megint mibe keveredtem? Könyörgően néztem a férfi szemébe, hogy most legyen okos, mert én elvesztem. Kicsit sem voltam ezekre felkészülve, a mediterrán napsütésre bármikor, de nekem senki nem szólt arról, hogy a szép havazás el is durvulhat ennyire. Dios mío.
Igazán nem akartam felcsattanni, úgyhogy vettem egy mély levegőt, mielőtt válaszoltam. Oké, azzal tisztában voltam, hogy a határidőket be kell tartani, be is szoktam általában, de nem is ez zavart.
-Mondd Bruno, az amerikaiak miért nem tudják azt a rohadt metrikus rendszert használni, mint a világ többi része? Fogalmam sincs, hogy mennyi egy mérföld, de itt mindenki ebben számol. A múltkor kértem három deci kávét és nem értette a barista, hogy mit akarok -ráztam meg a fejem. Borzasztónak találtam mindig is ezt. Azért nem olyan nehéz méterben meg literben számolni, mint hiszik az emberek.
Megfogalmazódott bennem egy gondolat. Itt Amerikában úgyis olyan rohadt drága a tandíj, ha az ember nem nyer ösztöndíjat, de az ritka eset. Ha másodjára nem jönne össze ez, akkor másodállásban nyitok egy jósszalont és legalább összejön belőle a tandíj. Jó, ez még viccnek is rossz, de hátha lenne rá kereslet, ki tudja, hogy ezek az emberek mi iránt érdeklődnek.
-Egyetlen egy dolog van, amit irigylek a franciáktól, az pedig Coco Chanel -mosolyodtam el. Az a nő tudott valamit. Bárcsak hasonlítanék rá. -Egyszer voltam egy tanulmányi kirándulásnak csúfolt valamin Norvégiában, akkor sikerült ezt a tudást megszerezni. Szerencsére mindenhol értették, hogy mit szeretnénk, úgyhogy nem volt gond. Érdekes volt, hogy még a városszéli árus is tudta, hogy melyik plüsst szeretném megvenni -megvontam a vállam. Mennyivel jobb lehet ott az oktatás, ha az angoltudás ilyen alapvető dolog náluk. Persze én sem panaszkodhatok, 22 évesen nagy teljesítmény az is, hogy folyékonyan beszélek két nyelven. Vagy legalábbis szeretem ezt gondolni.
Tágra nyílt szemmel néztem Bruno arcába. -Jézusom, ez elég brutálisan hangzik. Még szerencse, hogy mindenki rendben volt, ez egy komoly eset is lehetett volna. Éppen elég sorozatot láttam a Netflixen, amiben ilyenek történnek, azért örülök, hogy a valóságban a kocsikon kívül mindenki jól volt. Új kocsit lehet bármikor venni, de új csípőt nem… -borzongtam meg.
Valószínűsíthetően jobban át kellene gondolni a tetteimet, de egyáltalán nem bántam, hogy ez most így alakult. Bruno megérdemelte az ölelést és ez volt az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem a hálámat iránta. Akármennyire is megnyugtató személyisége volt, szavakba még nem mertem önteni a gondolataim. És azt mondják, hogy a tettek felérnek ezer szóval, így reméltem, hogy érti. Érti és érzi azt, ami nem jön ki a számon.
Amikor elengedtem, felnéztem rá és bocsánatot kértem udvariasságból. De tényleg nem bántam meg egyelőre, viszont magamat ismerve tényleg ezen fogok rágódni fél éjszaka, hogy ezek után mennyire gondolhat kattosnak.
-Akármennyire is kellemes volt ez a délután Bruno, sajnos itt az ideje, hogy hazamenjek lakást nézni. Valahogy szerintem nem lesz meg elsőre az álomlakás. Bár én örülnék neki a világon a legjobban, ha az első találatba beleszeretnék. Köszönöm szépen ezt az egészet -mutattam körbe mosolyogva. Magamhoz vettem a kistáskám és pénz után kezdtem el kutakodni. Nehogy már ő fizessen, amikor ő kevesebbet rendelt, mint én. -A vendégem vagy erre az estére -tettem le annyi készpénz az asztalra, ami fedezte a rendelésünket, meg egy kicsit borravalónak. Magamban ezerszer is hálát adtam valakinek ott fent, aki összehozott minket és megismerhettem őt. Azt pedig bónusznak könyveltem el, hogy az első munkanapom is jól telt nála. Ahogyan a délutánom is.

- Rétegesen öltözködni. Meg felkészülni, hogy előfordulhat, hogy néhány napra a lakásodban ragadsz. - tudom, manapság nagy luxus a tudat, hogy ha bármire van a szüksége, két perc alatt leugorhat a sarki boltba, aztán megveszi, amire szüksége van. Nos, hasonló hozzáállással errefelé elég csúnyán rá lehetett fázni. A következő kérdését hallva azonban csak jóízűen nevettem, mert… így, hogy életem döntő többségét itt éltem le, őszintén, nekem már fel sem tűnt. Ismertem mindkettő rendszert, de lévén, itt ez volt a hivatalos, akaratlanul is ez jön a nyelvemre ha szó van róla.
- Nagyjából másfél kilométer, szóval Fairbanks-Anchorage… durván olyan 550-600 km távolság. - számoltam utána gyorsan, hogy érthetőbb legyen számára is – Azt mondjuk nem csodálom. Ki az, aki deciben kéri a kávéját?! - kérdeztem vissza értetlenül, mert ha még választ valamit az itallapról, ott is csak a neve van, nem a mennyisége… esetleg egy csésze, pohár ital… de hogy decire? Nem rémlik, hogy a spanyoloknál ennyire más lenne, de az sem kizárt, hogy csak megkoptak az emlékeim.
- Gondolom, nem a kalandos-botrányos élete miatt. - vitathatatlan, hogy meghatározó személyiség volt, de ha hinni lehet a pletykáknak, nem volt éppenséggel könnyű természet, ráadásul bármire képes volt, hogy elérje a céljait. Ami nem feltétlenül rossz tulajdonság, kivéve, ha ehhez szív nélkül kell átgázolni mindenen és mindenkin.
- Hm, szeretem, amikor egy ország nem csak a saját maga kultúrájával foglalkozik, hanem képesek nyitni mások felé is. Ritka kincs. - sajnos a legtöbb helyen még mindig ritkaságszámba megy, hogy az emberek a saját nyelvükön kívül mást is beszéljenek, legalábbis az elmaradottabb vidékeken. Néha még nekem is meggyűlik ezzel a gondom utazásaim során, pedig jóval több nyelvet beszélek folyékonyan, vagy legalább társalgási szinten, mint az előttem ücsörgő leányzó.
- Ezzel jár a tél, az ember sosem lehet elég óvatos. És akkor azt még nem is említettem, hány autó akadt már el az országutakon Alaszkában két város között, vagy hány autót sodorhatott el lavina. - mert bizony, itt ilyenekkel is számolni kellett, még ha nem is voltak mindennapos események.
- Ami azt illeti, lehet azt is… a gerincsérülések problémásabbak. De az ilyen szintű csípőműtét is kimondottan drága és bonyolult, szóval inkább mindenki vigyázzon magára. - tettem pontot a gondolatmenet végére. Inkább nem bonyolódok bele, mert még a végén képes lennék órákat ecsetelni a különböző eseteket, nehézségeket, és nem azért jöttünk, hogy a munkáról tárgyaljunk. Azt úgy is fogja még hallani eleget Dora az elkövetkező hónapokban.
- Ugyan, ne butáskodj, ezt én állom. - ráztam a fejem, de mint ha a falnak beszélnék, már elő is kapta a tárcáját és fizetett, szóval nem fogok nekiállni ezen problémázni – Jól van… akkor majd a következőt. - úgy is jövünk még erre, vagy máshova, azt biztosra veszem, hogy nem ez volt az egyetlen alkalom – Sok sikert a lakáskereséshez! És ne feledd, holnap 8 órára várlak a rendelőben! - köszöntem el magam is, majd miután magamra öltöttem a kabátomat, én is hazafelé vettem az irányt.