Láttam a kérdőjelek állig felfegyverzett seregét Anne szőke kis feje körül kavarogni, miközben azt figyelte, ahogy leellenőrzöm a fegyvereim, és egyesével magamra aggatom őket. Egy szót se szólt vagy fél órája, pontosan azóta, hogy bejelentettem, megyek Anchorage-be és nélküle. Tudja, hogy Felderítő vagyok jelenleg, nem buta, de lerítt róla, hogy élből fel tudna tenni húsz kérdést - minimum. Voltam olyan szadista, hogy nem kezdtem magamtól magyarázni, kicsit teszteltem a türelmét, erre pedig vagy rájött, vagy nem, minden esetre csöndben maradt. Egyedül akkor nyüsszentett egyet, amikor már a fekete bőrdzseki is rajtam volt és épp a slusszkulcsot kaptam fel a dohányzóasztalról. Jelzés: még mindig nem magyaráztam el semmit. Egyszer itt fogom hagyni csak úgy, minden nélkül, kíváncsi vagyok, akkor mihez fog kezdeni, mennyire tudná feltalálni magát és hogyan boldogulna nélkülem úgy 2-3 napon keresztül, hogy fogalma sincs, visszajövök-e, hová mentem, meddig maradok. De ez nem az az alkalom. - Körülnézek ott kicsit, nem tudom meddig leszek ott, attól függ, találunk-e valamit. - Találtok? Ki megy veled? - félig szemrehányás, félig öröm. Nem őt viszem, de legalább nemegyedül megyek. - Emma. - Ez szemmel láthatóan megnyugtatta. Bár szerintem most bárki megnyugtatta volna, így azt nem is tettem hozzá, hogy Emmát még nem zargattam meg ezzel az egész kiruccanással, az most következik. Megsimogattam a Tökmag fejét, a lelkére kötöttem, hogy gyakoroljon rendesen és továbbra se robbantsa fel a Hotelt, majd magára hagytam a szobánkban és Emmáé felé vettem az irányt. Csak félig volt fent a pajzsom, így érezhette, hogy jövök, bár nem feltétlen tudhatta, hogy hozzá. Remélem nem csinál semmi kizárólag nagykorúaknak ajánlott dolgot, mert akkor ez egy szép beköszönés lesz. Miután kopogtattam, egyből nyitottam is be. Rossz szokásom, talán egyedül Castornál várom meg, hogy valamivel jelezze, befáradhatok, mindenki másnak ennyi udvariasság jut. Igazából nem érdekelt, hogy Emma épp mivel volt elfoglalva, beléptem - az ajtót nem csuktam be magam után -, és már mondtam is a magamét. - Öltözz és ha van pisztolyod, késed, tűd vagy tőröd, azt is hozd. Kiruccanunk Anchorage-be édeskettesben - közöltem a kocsikulcsot megrázva, mint valami hívó csengőt. - Lent várlak. Mindezt fapofával adtam elő, mintha a világ leghétköznapibb dolga lenne, hogy reggel valakire rányitnak és közlik, hogy több órás autóút vár rá és egy zömmel ismeretlen város. A parkolóban vártam be, remélem nem tollászkodott sokan, s miután ő is beült, indítottam is a fekete Nissan Qashqait.
Órák múlva már Anchorage utcáit róttuk, s feltett szándékom volt találni egy csinos parkolót. Ha ő nem csacsogott út közben, én sem, és akkor csodásan összehangolt csendben utaztunk. Nem, magamtól azt se voltam hajlandó elmondani, hogy miért őt rángattam magammal - már ha velem jött és nem ölt meg azonnal, amint rárontottam a szobájában...
Körülbelül negyed órája másztam ki a zuhany alól, hajat mostam, meg minden jóság, hogy lehetőség szerint frissen és fitten kezdjem a napomat. Szokás szerint volt ezer dolgom, szóval unatkozni nem fogom. Érzem én Duncant, de az utolsó gondolatom lenne, hogy hozzám jön, csak akkor érzem a zavart az erőben, amikor egy röpke kopogást követően tárul az ajtóm, én meg ott ácsorgok a szoba közepén egy szál törülközőben, és egy másikkal dörzsölöm a hajam. Felpislogok, némi nemű neheztelés érződik zöld tekintetemből, meg hát, nincs fenn a pajzsa, nyilván telibe kapja a hirtelen fellobbanó szikrányi dühöm, de kötve hiszem, hogy érdekelné. Tulajdonképpen, engem sem az zavar, hogy rám nyitotta az ajtót, csupán annyi, hogy nem bírta megvárni, hogy közöljem, nem vagyok itt. Mivel ő sem zavartatta magát, én sem tette, törülköztem tovább, miközben hallgattam, enyhén felszaladt a szemöldököm, és elhúztam a számat. Utáltam, ha nem én vezetek. Megvontam a vállam felé, de már léptem is a szekrényemhez. Egyetlen oka volt, hogy nem küldöm el a picsába, márpedig az, hogy mikor meghallottam a feladatokat, már rögtön elhatároztam, hogy meg fogom ejteni ezt a kis túrát. Igaz, egyedül szándékoztam megtenni, nem Duncan lenyűgözően mogorva, citromba harapott társaságában, de biztos begyűjtöttem pár mínusz pontot a karmám tekintetében, és most ellensúlyozni kell a dolgot. - Szuper, szeretem Anchorage-t. Susogtam még utána, teljesen irónia mentesen, elvégre nekem valóban jó emlékeim voltak a városról, de ezt azért nem fogom senki orrára kötni. Miközben öltöztem, megejtettem két telefont, az egyik a recepcióra volt, hogy kérnék két szendvicset és két kávé elvitelre nagyjából öt perc múlva, felveszem ott, a másik pedig P.S. volt, az újdonsült mindenesem a stúdióban, és megkértem, hogy mondjon le mára, meg a biztonság kedvéért holnapra is minden megrendelést, és ütemezze át őket jövő hétre. Szerencsére nem voltak sokan, és nem is lemondhatatlan ügyfelek, de még így sem örültem a dolognak túlzottan. Nem szokásom az ilyesmi. Volt nekem fegyverem is, tőröm is, úgyhogy magamra aggattam mindent, még a csizmámba is bedugtam egy pengét, mert hát, franc tudja, mikor jönne jól, én meg szerettem a vészmegoldásokat. Mondjuk, régen rossz lesz, ha már használnom kell, de igazából ez pont nem érdekelt. A bőrkabátom volt az utolsó, majd lefelé még a nyakam köré tekertem egy sálat, és a fejembe húztam egy sapkát. A recepción felvettem a reggelinket, aztán már húztam is a parkolóba, és rögtön bevágódtam az anyósülésbe. - Reggeli… hátha kicsit kevésbé leszel morcos. Lebegtettem meg előtte az egyik papírtasakot, aztán letettem a két ülés közé, nem, nem a kézifékre, hanem mögé, aztán majd kezd vele, amit akar, én a saját részemről beburkolom a szendvicsemet, mert nincs az az isten, hogy én enélkül bárkit is elviseljek a mai nap folyamán. A hajam még nedves, de mit bánom én, megszárad, mire odaérünk, megfázni úgysem fogok, szóval a sapi már le is kerül, és kicsit összekócolom a tincseimet, hogy ne úgy száradjon meg, mintha valami szopott gombóc lennék. Duncannak nincs szerencséje, mert miután megittam a kávém, nagyjából folyamatosan beszélek mindenféle marhaságról, szent célom ugyanis az agyára mászni, bár ettől nem fogja megtanulni, hogy kopogás után illik megvárni a kedves invitálást, de nem baj, valahogy törlesztenem kell. Meg aztán, még ezt a parancsolgatós témát is helyre kellett tennünk, mert nem állt felettem, és abban sem voltam biztos, hogy felülkerekedett volna-e rajtam. Főleg most, hogy nemrég lett átharapva. Mindenesetre, amíg nem veti el a sulykot, már szerintem, addig még nyelek, de amennyire eddig sikerült megismernem, el fogja. - Ott a helyünk... Mutatok egy kocsira, ahol most villannak fel a tolatólámpák, aztán ha sikerült beállni, és miért ne sikerült volna, nem retardált, csak kicsit nehéz személyiség, pont mint én, akkor ki is szállok, és körbenézek, merre lenne értelme a romantikus kis andalgásunknak. - Egyébként, miért én vagyok ennek az édeskettesnek az édesebbik fele? Kérdem meg végül, mert egyrészt még mindig nem tértem napirendre a jelző miatt, másrészt tényleg érdekelt, miért nem olyat választott, akivel esetleg régebb óta ismerik egymást, és jobban össze tudnak dolgozni.
A törülközős mutatványra csak szusszantam egy kicsit, úgy tűnik mostanában léptem-nyomon zuhanyzás közben/után, törülközősen kapom el a nőstényeket, ha szándékosan pályáznék erre ziher nem jönne össze egyszer sem. Hm, tettem valami jót, hogy ez a jutalmam? Aligha... Mindenesetre az út nem volt ellenére, és hamarosan csatlakozott is hozzám a kocsiban. - Kösz és nem vagyok morcos - pillantottam a reggelire. Azzal háláltam meg, hogy gondolt rám is és ellátott szendviccsel-kávéval, hogy nem dobtam ki az autóból az első óra után, amit végigcsacsogott. Valami azt súgta, hogy ez a rányitásom bosszúja. Már csak azért is, mert korábban nem volt épp lelkes, hogy kopogtatás és egyből rátörés, de hát... az idő pénz én meg apa ág felől skót vagyok. Az út felénél meguntam, hogy be nem áll a szája, ezért bekapcsoltam a rádiót és majdnem maxra tekertem a hangerőt. Szerintem rém aranyos voltam, nem fojtottam belé a szót. A városba érve némi bolyongást követően leparkoltam oda, ahova mutatott, nekem teljesen megfelelt, csak azért meg nem fogok ellenkezni, hogy ellenkezzek és azért se neki legyen igaza. Tudok gyerekesen sértett és ovis lenni, de erőteljesen leszokóban vagyok. Amúgy se okos dolog. Kiszálltunk, kivettem a szendvicsem - a kávét már rég megittam, de csak most ettem éhes úgy-ahogy -, majd bezártam a kocsit és beriasztottam. Mélyeket szippantottam a levegőből, jellegzetes szagok, farkas jelölések után kutatva, a pajzsomat pedig félig leengedtem. Különösebb tippem nem volt arra, merre induljunk, de magamat ismerve képes lettem volna fél órán belül darázsfészekbe trappolni. A felhangzó kérdésre Emmára pillantottam, válasz előtt azonban két nagy harapással eltüntettem a szendvics nagyját, aztán a fejemmel intettem, hogy moccanjunk valamerre. Tök mindegy, hogy milyen irányba, tetszés szerint választhatott, csak haladjunk. Gyűlölök egyhelyben, nyílt és ismeretlen terepen ácsorogni. Kacsának érzem magam a céllövöldében, épp csak nem hápogok. Paranoiás vagyok? Eléggé. - Mert kellett egy Kanguakármi - igen, az ilyen flancos elnevezésekkel még bajom volt, majd megjegyzem őket -, a másikakban fabatkát se bízok és egy dekoratív nőstény általában többet ér el, mint egy élből toroknak ugró hím. - Adtam a magyarázatot. - Plusz azt a szőnyeget is faszán elintéztük, ráadásul azt hiszem szociálisabb is vagy, mint azok, akikkel egy húron pendülök jelenleg. Ha Emst hívom magammal... vele egyértelműen jól össze tudok játszani, de szerintem versenyeznénk, ki nyír ki előbb valakit a helybeliek közül. Emmánál reméltem, hogy ő azért mondjuk... fél perccel később fajul tettlegességig, mint én. - Na meg: kíváncsi vagyok, mit tudsz - pillantottam rá a szemem sarkából, lenyeltem az utolsó falatot is, a papírt pedig a legközelebbi kukába dobtam. - Egyéb kérdés? Azt már csak nagyon csöndben és nagyon magamban tettem hozzá, hogy a páros városnézés az új farkasom hozadéka is. Szinte fájt beismernem, de jobban tendált a társai felé, mint az előző, jobban érezte magát a társaságukban, ezáltal én is jobban igényeltem a közös munkát. Kurva jó.
Egy röpke vállrándítással intéztem el a dolgot, és folytattam mentálisan a csacsogást, megtehettem volna, hogy éneklek, de sajnos túl jó voltam benne, úgyhogy azt még élvezte volna, azt meg jelen pillanatban nem óhajtottam elérni. Ha a pajzsát is felhúzta, és ezek után biztos voltam benne, hogy fel fogja, akkor pedig közelebb hajoltam, és úgy duruzsoltam bele a fülébe, mint valami bosszantó méhecske. Ohh igen, tudtam én kifejezetten bűbájos lenni. Duncan szerencséjére azonban, mikor már beértünk Anchoragebe, úgy döntöttem, eleget szenvedett ama képességtől, ami a legtöbb nő sajátja, nevezetesen, hogy tökéletesen lényegtelen és haszontalan dolgokról képesek órákig beszélni. Hozzátenném, hogy nekem nem szokásom, de most belémbújt a kisördög, és nem bírtam ki, s lám, rá is jöttem, hogy mennyire nem jön ez be Duncannak. - Kíváncsi vagyok, melyikünk vonzza jobban a bajt. Vigyorodtam el, egyelőre semmi jelét nem láttam farkasoknak, de ez így volt akkor is, amikor Castorral erre bóklásztunk. Mondjuk, ott nyilván elég sokat nyomott a latba az Alfánk, akivel azért nem olyan jó ötlet kekeckedni. Mi lényegesen fiatalabb kategóriát képviseltünk, én tuti bekóstolnám magunkat, ha itt élnék. Elindultam hát arrafelé, ahol láttam embereket bóklászni, hátha akad köztük magunkfajta is. Nem mondom, nem fogadtam volna arra, hogy én morcoskával valaha ilyet fogok csinálni. Igen, nekem Duncan szerintem akkor is morcosnak tűnne, ha épp mosolyogna. Kedvem támadna leönteni egy doboz csokifagyival, hogy emészhetőbbnek tűnjön. Mondjuk, nem csodálom, szerintem Annere tartogatja minden bűbáját, ami esetleg akad benne. - Kanguyak. Helyesbítettem, mert hát, na, ha már az vagyok, legalább tudjam kimondani, és tudja Duncan is, mivel elrángatott ide. Okl, annyira nem kellett rángatni, jöttem én magamtól is nagyon szívesen. - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy szociálisabbnak tűnök, de ez igazából részletkérdés, mert ha akarok, meg tudok felelni eme követelménynek. Azt viszont nem állítottam volna, hogy nem nyílik azonnal a bicska a zsebemben, de hát most mit csináljak? Nem kevés hevességet kaptam az égiektől, a pofám se sokkal kisebb, és szeretem az életveszélyes helyzeteket, és gond nélkül nekiugrom bárkinek, ha épp olyanom van. Sokszor van olyanom… - Ohh nem, igencsak kimerítő és kielégítő voltál. Jegyzem meg, nem mellőzve a rám jellemző kétértelműséget, miközben természetesen járt a szemem ezerrel, és az energiáim is tapogatóztak, hátha lelnek valakit a környéken. Mert hát, járhatunk fel, s alá mindennap, de a leghatékonyabban élő egyedektől lehet puhatolózni, és mindig is szerettem inkább belecsöppenni a dolgok sűrűjébe, mint távolról infókat szerezni. Ahhoz nem vagyok elég nyugodt és türelmes lelkületű egyed. - Lehet, hogy este kellett volna jönni... Gondolkodtam hangosan, mondjuk ez nem zárja ki, hogy belenyúlhatunk a tutiba, de az éjszaka valahogy mindig érdekesebb dolgokat hordoz magában. Mondjuk, nem tudom, meddig leszünk itt, váltásruhát mondjuk pont nem hoztam, de talán még belefér egy kis éjszakai bolyongás is. Duncan és én a csillagok alatt. Eszményi. Kedvem támadna felprüszkölni, akár egy kanca, de sikerült a kis buksimban tartanom a felettébb mulatságos képet.
A sátán szukáját hoztam magammal. Dumál, rádiót kapcsolok, fejben folytatja, pajzsot húzok, ide hajol és duruzsol tovább a fülembe! Hát ez... Képzeltben kitéptem a kormányt a helyéről és a fejébe húztam, a valóságban ezt csak azért nem játszottam el, mert a saját kocsimmal mentünk. Magyaráz itt nekem mindenféle porszívózásról meg tamponfelhelyezésről, hogy a manikűrt már ne is említsem! Remélem a szempillagöndörítés-pöndörítés se marad ki... oh, meg is kaptam, hát ez remek, jeles leszek körömápolásból! Hálát adtam a jó istennek, amikor végre megérkeztünk és legalább akkorát szusszantam, amikor kiszálltunk a kocsiból, mintha futottunk volna idáig. A bajvonzásra elhúztam a szám. Izgalmas fogadásokat köthetnének azt hiszem, ha esetleg elkezdenénk ezen versenyezni. A népesebb sétálóutca felé haladva megejt egy kijavítást, amit rá hagyok, jó, ha guyak, akkor guyak, nekem az kell, amit tud, nem a rangja, az már más kérdés, hogy az segít tájékozódni. - És ez az én nagy szerencsém most - pillantottam rá a szemem sarkából. Ő legalább ránézésre sokkal bizalomgerjesztőbb, mint én, ez minden szempontból jól jöhet még. Alapvetően nekem sincs valami hű de elvetemült arcberendezésem, a bökkenő az, hogy a tekintetem és a kisugárzásom elárulja, hogy a föld lakosságának 90-95%-át a pokolba kívánom. Így hát aki kettőnk közül engem tartana barátságosabbnak, annak biztosan nincs kint mind a négy kereke. - Repesek a boldogságtól - mondtam fapofával, mialatt energiáim a környéket pásztázták. Kicsit olyan volt ez, mintha horgásznánk, csakhogy egy személyben voltunk horgászok és csalik is. Izgi, és ezt szeretem. - Hiányolod a holdfényes andalgást? - kérdeztem élből, majd szinte azonnal megálltam és leguggoltam, mint aki a cipőfűzőjével babrál. ~ Vér ~ mutattam futólag a lábam melletti sötétebb foltra a betonon. - Mit szólnál, ha vennénk egy helyi lapot? Hátha... Mégse kérdezhetünk meg egy idős házaspárt, hogy csókolóm, tessék mondani, öltek itt a napokban vérfarkasok, vagy tépték egymást? Illetve de, kérdezni kérdezhetünk, csak nem biztos, hogy kapunk választ is, és hogy nem néznek minket komplett őrültnek - teljes joggal amúgy. Az újságban viszont talán írtak valamit, ha nagyobb banzáj történt, tuti meg van említve, ha kisebb és nincs nyoma ezen kívül, akkor maradt a gyalogtúra és a tapogatózás, szimatolás.
Bólintottam, hát persze, hogy szerencse. Már az is, hogy szerény személyem társaságában eltölthetett egy ilyen lélekemelő autóutat. Szerintem soha többet nem kér meg ilyesmire. Nem mintha ez lett volna a célom, mert ezer örömmel veszek részt bármilyen akcióban, csak éppen szokásom mások agyára menni, feszegetni a saját, és mások határait. A hajam már szerencsére megszáradt, úgyhogy már nem úgy nézek ki, mint akit megnyalt egy boci, szóval jók vagyunk. Nem mondom, egy fésűnek azért örülnék, de jobb híján az ujjaimmal próbálom orvosolni a helyzetet, meg az sem hátrány, ha bárki egy hülye picsának néz, aki nem törődik mással, mint a kinézetével. Kész öröm és boldogság, hogy Duncannak is ilyen témakörben mentem az agyára, úgyhogy nem sok értékelhető dolgot érzelemfoszlánya lesz velem kapcsolatban, ha bárki azt próbálgatná elemezni a körülöttünk zsibongó energiákat. Nem voltam ostoba, bár szerettem annak látszani, nincs is nagyobb öröm, mint látni az esetleges ellenlábasom arcán a felismerést, hogy mekkora végzetes hiba volt alábecsülni. - Aha, rajta vagy a bakancslistámon. Tudod, amolyen lássuk Duncant egyszer az életben jó kedvűnek, de nem csak amolyan kamu jó hangulatról beszélek. Mondjuk, ez biztos nem valami holdfényes andalgás közepette valósulhatna meg, mert attól lehet még el is okádnám magam. Te nem különben. Csacsogtam, mintha mi sem lenne számomra természetesebb és fontosabb, mint a kimondott szavaim. Kiszúrtam, hogy észrevett valamit, de itt per pillanat nekem kell a feltűnőbbnek lennem, és elterelni róla a figyelmet, úgyhogy meg is teszem. A hogyan az teljességgel lényegtelen. ~Nem olyan sok… viszont eléggé a járdaszegély közelében van, lehet, hogy itt csak a dolog kellemesebb része történt.~ Azt meg hagyjuk, hogy mennyire kell pancsernek lenni ahhoz, hogy valaki ilyen nyomot hagyjon maga után. Ebből a szempontból reméltem, hogy nem vérfarkas. - Uhh, jó ötlet, kéne egy fodrász, hátha van benne valami jó kis hirdetés. Szerintem hamarosan a sírba fog kívánni, de jelenleg ez kifejezetten nem érdekelt, odasuhantam a legközelebbi újságoshoz, és kértem egy lapot, nekem nem tűnt olyan frissnek a vérnyom, de remélhetőleg szerencsénk lesz. Azért rákérdeztem, hátha akad előző példány is, de a pasas csak megcsóválta a fejét. Aztán gond nélkül belekaroltam Duncanba, és úgy kezdtem el lapozgatni, miközben sétáltunk. Nyilván nem azért, mert minden vágyam a dámát játszani mellette, hanem hogy viszonylag feltűnés nélkül olvashassuk mindketten, és ne kelljen egy adott oldalnál átadogatni a lapot. - Vajon lesz valami jó buli ma este? Nem, nem akarok bulizni, azaz, nem lenne ellenemre, de most nem ezért vagyunk itt, bár van valami a The Pit nevű szórakozóhely hirdetésében, ami kicsit talán nyomasztó lenne, ha ember lennék. Feltűnés nélkül rásiklik az ujjam, nem kerültem a közelébe, mikor augusztusban itt jártam, viszont lehetséges, hogy megérne egy próbát. Ha nem is most, egy másik alkalommal. Ahogy nyugisan lapozok, odaérek az eltűntek részhez, és fura módon mindegyik illetű 16-20 év közötti lány. Az elmúlt héten a jelek szerint minden nap eltűnt egy, a város legkülönbözőbb pontjain látták őket utoljára, de a legfrissebb delikvenst éppen a közelben. ~Valakinek elég konkrét elképzelései lehetnek a napi betevőjét illetően.~ Nem viccnek szántam, elég ízléstelennek tartottam, és egy részem remélte, hogy csóri csajok hamar bevégezték, és nem valami állat szadista játékainak részei. Nem… ez túlságosan optimista elképzelés. Félreértés ne essék, nem óhajtottam megmentő szerepben tetszelegni, de ha egy elmeroggyant farkas van a városban, arról nem árthat tudni.
Ha arra ment, hogy a határaimat feltérképezze, örömmel tudattam volna vele, hogy remekül haladt, még néhány ilyen húzás, és a út célját szemétdombra hányva nekiugrok. Semmi személye, csak a robbanékonyságom… – Tépj egy számot és állj be a sorba. Kórosan akarnak egyre többen jó kedvűnek látni – fújtam egyet némi elégedetlenséggel, arra viszont elhúztam a szám, hogy elokádná magát az említett andalgás közben. A végén még kiderül, hogy hasonlítunk pár dologban. Tud két dologra figyelni és veszi a lapot. Megnyugtató, amikor kiderül, hogy valóban jól választok valamilyen téren, ezúttal a társaságom megválasztásában. Oké, hogy legszívesebben kidobtam volna az ide úton az autóból – lehet hazafelé majd még megteszem –, de ettől függetlenül úgy tűnik, bevált! Ezt most úgy mondom, mintha a Felderítők koronázatlan királya lennék, de na… attól, hogy vagyok – csak leszek – az, még lehetnek elvárásaim mások felé. Vannak is! Hallgattam a gondolati úton felcsendülő hangját, ami merőben koncentráltabb és komolyabb volt, mint a hangosan ejtett szavai. Egyetértően biccentettem is, majd felálltam. Fodrász és hirdetés? Egy pillanatra azt hittem, hogy baj van nála az emeleten, de amint egy napilapot vett, nem pedig valami divatmagazint, megnyugodtam. Utána mentem, s amint beértem, belém karolt. Egy másodpercre megfeszültem és halkan morrantam egyet. Igaz, hogy a farkasoknak fontosak az érintések, de én az esetek többségében nem csíptem őket, főleg ha ilyen hirtelen jön és közvetlen, bizalmaskodó, személyes térbe tolakodó. Ennél többet viszont nem tettem, egyfelől nem akartam magunkra felhívni a figyelmet, másfelől fájt beismerni, de így tényleg könnyebb böngésztem én is a hasábokat. Tekintetem sebesen járt a sorok között. – Egy zuzósabb ellen nem lenne kifogásom – mormoltam az orrom alatt, mintegy eltűnődve, ahogy pillantásom követi Emma ujjának nyomát és végül már én is a The Pit hirdetéssel szemezek. – Beugorhatnánk. Jónak tűnik… Aztán elértünk az eltűntek rovatához, ahol enyhén felvontam a szemöldököm. Ennyi véletlen egybeesés a világon nincs. ~ Ha farkas, akkor nagyon gáz. Kóborként is és úgy is, ha egy falka tagja, de… Bassza a csőröm a környék. És nem érzek semmi… egységeset. Nézzük meg a Pitet, hátha beletrafáltál. Jobb alternatívám jelenleg nekem se volt a céltalan bolyongáson túl. Egy fix cél mindig jobb, mint az ilyen kóválygás, ha pedig mégse lenne semmi a The Pitben… legalább egy helyet kihúzhatunk a gyanús helyek listájáról, amin egyelőre ez az egy szem tétel szerepel. Ne legyek nagyravágyó, mi? – Óóó, nekem kell egy olyan! – rikkantottam ál-lelkesedéssel, de elviselhető alakítással, és megindultam egy ajándékbolt felé, s ha már Emma belém karolt, hát vonszoltam magammal, egyenesen a kiszemelt városi brosúra felé, ami szinte integetett a kirakat mögött. Hátha ebben több is van arról a helyről. – Körbejárhatnánk amúgy nyitás előtt, mit szólsz? Nem kifejezetten kérdés volt, csak annak tettettem, igazából ez annyit jelentett: akár jössz, akár nem, én ziher, hogy körbeszaglászok ott. Abból kiindulva, amit eddig Emmából láttam, ki nem hagyná az ígéretesnek tűnő helyet. – Nálad is van mobil, ugye? – kérdeztem csevegő hangon, aztán gondolatban folytattam. ~ Turistáskodhatnánk.
- Szerintem ez olyan, mint a fehér galamb esete. Tudod, ha néha egy kicsit mosolyognál, akkor lehet, hogy letennének erről a tervükről, és megkímélnéd magad jó adag fejfájástól. Hát tehetek én róla, hogy jobban szeretem a vidám személyeket magam körül? Majdnem jobban, mint mások határait feszegetni, s mivel ezt sokszor vissza is kapom, igazán élvezetes tud lenni a dolog. S lám, hamarosan kiderül az is, hogy Duncan bizony nem bírja, ha hozzáérnek. Jó tudni. Ezt viszont nem azért teszem, mert idegesíteni akarom vele, pusztán a látszat és az egyszerűség kedvéért. Nem kell aggódnia, nem fogom egész nap taperolni, egyrészt, nem ilyesmiért jöttünk, másrészt, nem is állítanám, hogy akarnám. ~Nyugi, nem toxikus az érintésem…~ Nem bírtam ki, hát persze, hogy nem, nem én volnék, ha mellőzném a megjegyzéseket, meg a tényt, hogy észrevettem a reakcióját. Meglehetősen ostobának vagy figyelmetlennek kell lenni ahhoz, hogy az ilyesmi elkerülje valaki figyelmét a mi fajtánkból. - S lám, vannak még csodák. Mosolyodom el, kedvem támadna egy puszit nyomni az arcára, amiért némi hajlandóságot mutat a dologra, és nem kukázza egyből az ötletet, ám azt hiszem, mellőzöm az ilyesmit az előző reakciója után. Tartogatom az olyan valószínűtlen eseményekre, mikor mondjuk hálálkodok, amiért megmentette a seggem, vagy valami ilyen drámai marhaság. Leolvastam a hely címét, majd a könnyebbség kedvéért beleütöttem a hülye okostelefonomba, amit időközben hatszor támadt kedvem a földhöz vágni, amit nem tettem meg arra való tekintettel, hogy ez a szar elég drága volt, és nem akarnék már holnap újat venni. Lassan azt fogják hinni, hogy én mobilokkal táplálkozok, túl sok lelte már halálát a falamról lepattanva mióta itt vagyok. ~Én sem, kicsit olyan, mintha mindenhonnan más szagát érezném. A kérdés csak az, hogy ez az egész városra jellemző, vagy csak erre a területre… Oké, bár ha itt nincs falka, akkor jó nagy gebaszba keveredhetünk… nem mintha zavarna, csak mondom.~ Azt úgyis megtapasztalta már, hogy szeretem jártatni a kicsi szám, viszont a mondottak dacára, vagy éppen amiatt elmosolyodom, elvégre, igencsak szerettem a káoszt, a nyugis békepipát szívogatás nem az én világom. A hirtelen támadt lelkesedésére csak azért nem röhögtem fel, mert meglehetősen kizökkentett volna a szerepemből, és gyanús is lett volna. Nem mintha úgy sejtettem volna, hogy figyelnek minket, de jobb előre felkészülni az ilyesmire, nemde? - Teljesen jó. ~Ha van ott valami érdekesség, úgyis kiderül még nyitás előtt, nem hiszem, hogy hagynának minket nyugiban szaglászni a helyiek.~ Tettem hozzá gondolati síkon, miközben bevonszolódtam az ajándékboltba, és tartva magamat az ostoba picsa látszathoz, elkezdtem nézegetni a különböző csecsebecséket, hűtő mágneseket, ilyesmit. Közben néha beletúrtam a hajamba, meg sóhajtottam egyet, mintha a világ terhe ülne a vállamon amiatt, hogy reggel nem tudtam normálisan megszárítani. - Hogyne lenne… máskülönben hogy csekkolnék be a facebookon? Kérdeztem vissza fennhangon, - bár egyáltalán nem vagyok regisztrálva az említett közösségi portálra, mert hülyét kapok az ilyenektől - és elő is vettem a telefonom, ami hála a magasságoknak olyan kis okos volt, hogy egyből átküldte a készülő képeket a mail címemre, így ha esetleg véletlenül földhöz találnám vágni, vagy valaki más, képeink akkor is lesznek. - Na mit mond a kis brosúrád, milyen látványosság van a környéken? Kíváncsiskodtam, és hagytam, hogy irányítson, azt már tudtuk, hol a The Pit, de lehetőség szerint nem túl feltűnően és célirányosan kellene odajutni, ne derüljön ki, hogy valójában mennyire érdekel minket a hely. Közben Duncan elé léptem, majd háttal indultam el, vigyorogva megemelve felé a telefonom, és még nyelvet is öltöttem, mielőtt kimondtam volna a varázsszót. - Csííííz! Biztos ezt is utálja… de ez most aligha érdekelt, természetesen a kép lényege nem ő volt, de egyelőre még nem tudtam, mire lenne érdemes figyelnem, így vaktában lövöldözgettem.
Csak fintorogtam egy sort arra, hogy elégítsem ki a köznépet egy vidám pillanattal/nappal. Túl abszurd és túl melós lett volna. Arra, hogy belém karol és közli, hogy nem mérgez tapizással, csak lassan felé fordítottam a fejem és... ennyi. Hát most erre mit lehet mondani? Hogy basszus, bocsesz, én meg falkában élő félállat létemre egy kvázi antiszoc, majdhogynem tapifóbiás Miska vagyok? Na jó, a fültővakarást szeretem, de ez az utolsó dolgok közt szerepel, amit valaha is bevallanék! Kizárt. Már csak azért is, mert kinézem belőle, hogy egyből nekiállna vakargatni és talán még gügyögne is mellé, csak azért, hogy bosszantson. - Csak azért mert nem vagyok egy szeretetgombóc, még tudok csapatban játszani - dohogtam, de abba is hagytam, mert még a végén átmegyek gyerekes puffogásba, az meg vérciki lenne. Figyeltem, ahogy a telefonját birizgálta, majd a reakcióját hallgattam az észrevételre, a szám pedig önkéntelenül is féloldalas mosolyra húzódott - bár ez inkább vicsor, olyan jellegű,a milyet a fincsi prédára szoktak villantani - arra, hogy bajba is keveredhetünk. A bekötőúti találkozó óta semmiféle zűrbe nem keveredtem, az meg volt... októberben? Még a végén elunom magam. Igazából ezért is akartam mindenáron Anchorage-be jönni és jelentkeztem a Felderítő posztra, azok általában nem ülnek a seggükön. ~ A belváros falka nélküli lenne és a külsőbb részek nem? Fura lenne. Még azt tudom elképzelni, hogy több falka van ez meg a semleges zóna... ~ Megvakartam a tarkóm. Mióta beharaptak, zömmel Chicagóban éltem, és ha voltak is ilyen-olyan kiruccanásaim más városokba, azok mind olyanok voltak, hogy falkaterületek, ilyen kusza részt eddig még egyiknél se tapasztaltam. Bár az is igaz, hogy nem voltam nagy világjáró, így csak abból a kevésből tudtam kiindulni, amit eddig tapasztaltam, vagy esetleg hallottam. Azt pedig szépen elkönyveltem, hogy Emma nem egy szívbajos alak, már ha lehet hinni annak, hogy nem zavarná a balhé. Én csak örülök ennek, legalább nem kell tartani, hogy vész esetén bepánikol. Lecsaptam egy brosúrára, mialatt megvitattuk, hogy akkor Pit és szaglászás. Ha szerencsénk van, akkor a szó szerinti szimatolásból is kideríthetünk sok mindent, ha nem... az szívás, de benne van a pakliban. Emma elkezdte játszani a nagyvárosi pláza-picsát, akinek mindene a shopping és csak reméltem, hogy csak megjátszás! Mert ha nekem itt tényleg elkezd Szex és New Yorkos nagybevásárlást tartani, kifutok a városból. - Van állatkert, cirkusz, nagygyerekeknek való hely - hohó! -, élményfürdő, művészeti központ, vadvédelmi központ, de az kijjebb, meg gleccser... - soroltam a lehetőségeinket, a felnőttbárt viszont nem azért ejtettem némiképp másabb hangsúllyal, mert akkor szoknyapecér és kéjenc volnék. Egész jó fekvése volt, nem messze a Pittől. Csííz? Mi csíííz tör át itt az ablakon? Ja, hogy fotóz! Hát nem épp magazinok címlapjára illő mosolyt villantottam, de ami tőlem telt, elkövettem, már csak azért is, hogy lehetőleg tényleg ne tűnjünk többnek két átutazóban lévő, idejét múlató farkasnál. Embernél. Egyébiránt a sok fotó jó! Fene se tudja, hogy esetleg mikor kap le valamit, ami itt nekünk fel se tűnik, de később fontos lehet. - Na gyere, menjünk! - léptem oda Miss Fotóshoz, karoltam belé, illetve karoltatam magamba, mint akinek kilométerhiánya van és fel akar mindent fedezni, aztán amilyen sebbel-lobbaj jöttünk, úgy vettük ismét nyakunkba a várost. Nagyjából minden sarkon fotózás, vagy azért, mert ő élből úgy gondolta, vagy mert én láttam hirtelen valamit, amit feltétlenül le kellett kapni, komolyan mondom, egy panorámakörkép simán kijönne a képeinkből. - Egyszer mindképp el kell ide ugranunk pár napra - mondtam percekkel később, mint akit ennyire magával ragadott a város, holott inkább arról volt szó, hogy nem ártana hírszerzés szempontjából. Bár az is igaz, hogy hiányoltam a nagyvárost, hiszen Chicago után Fairbanks... siralmas. ~ Ott a Pit! ~ már láthattuk a bejáratot és a feliratot. Cél állomás, ha úgy tetszik. ~ Te láttál idefele még vért? Vicces lenne élből beletenyerelni egy emberfeldolgozó farkasüzembe. Oké, nem.
- Attól még, hogy te tudsz, nem biztos, hogy mások is tudnak veled. Szerencséd, hogy én egy kaviccsal is tök jól kijövök, ha olyan kedvem van. Mekkora okosság már, komolyan. Amúgy, nekem hiába dohog, nagy ívből teszek rá, maximum majd jól szétkapjuk egymást itt a nyílt színen, utána meg beköltözhetünk Castor szeretetbarlangjába. Merthogy én nem fogom visszafogni magam, ha úgy alakul, az egyszer fix. Szerencsére azonban abbahagyja a puffogást, nem bánom én, hogy nem vigyorog, komolyan, csak néha tényleg elvehetné azokat a belépni tilos táblákat maga mellől, de ezt nem is akartam firtatni. Különben is… mit alakoskodok? Nálam is ugyanez a helyzet, csak épp én látszólag tök közvetlen, vidám bige vagyok, de egy határon túl már én sem engedek senkit. Ebből a szempontból Duncan az őszintébb… ~Őszintén… én nem tudom elképzelni, hogy a belváros semleges legyen, bár az is tök hülyén hangzik, hogy nem uralja semmiféle falka a várost.~ Ez kicsit azért összezavart, mert Anchorage azért meglehetősen nagy város, tökéletes hely egy falkának, talán még kettő is megférne egymás mellett, bár azt azért már tapasztaltuk, hogy nem egészen működőképes a dolog, akármennyire is megvan mindenkinek a maga területe. - Ahhh… élményfürdő, hát oda el kell egyszer mennem. Ezt most kivételesen komolyan gondoltam, bár a látszat lelkesedésem kamu volt, viszont az egyes szám nyilvánvalóvá tette, hogy nem célom Duncant elrángatni egy csúszdaparkba. Én viszont igenis szerettem az ilyen helyeket, nem mondom, hogy adrenalin túltengésben szenvedtem bennük, de jól elvoltam, a farkasom játékos oldalának időnként nem ártott teret engedni. - Mindig is meg akartam tanulni rúdtáncolni, szerintem tök szexi. Sandítok rá nem kicsit pofátlanul, nyilván nekem is leesett hol van az említett nagygyerekeknek való hely, de így viccesebb volt a tudomására hozni a dolgot. Feltűnt, hogy mennyire feszeng az érintésektől, kíváncsi vagyok, hogy ez miként csapódik le benne. Jaj istenem… miért feszegetem én mindig mások határait? - Hihetetlen! Képes vagy rá! Öltöttem nyelvet a mosoly után, ami mondhatni elégedettséggel töltött el, még ha csak a fotó és a helyzet semlegességének megőrzése miatt is erőltette magára. Nekem ennyi is bőven elég volt, legalább nem lehetetlen a dolog. - Nem ártana, sőt… lehet, hogy szívesen költöznék ide. Ütött szöget a fejemben a gondolat, mert hát, hogyan is lehetne jobban hírt szerezni, mint ha itt él az ember lánya? Nyilván persze nem élnék sokáig, ha bárki rájönne, de ilyen intenzív élet határozottan feküdne nekem. Nem tudom, vajon ebbe belemenne-e Castor, majd ha úgy adódik, lehet megpendítem a dolgot, persze, attól is függ, mit találunk itt, mert ha esetleg tényleg több falka van, akkor kösziszépen, de hagyjuk. ~Mi legyen? Tenyereljünk bele a közepébe, vagy próbáljuk magunkat álláskereső farkaskáknak előadni?~ Előbbire mondjuk nem elég ennyi idő, de nem is kell itt dolgoznunk ahhoz, hogy részinformációkhoz juthassunk. Az már ennyiből is kiderülne, hogy van-e a helyhez köze farkasoknak… Viszont ez esetben nem illene elkezdeni szaglászni a hátsó bejárat körül, szóval nem ártott tisztázni a dolgot, mielőtt bármit is teszünk. ~Ezen az útvonalon nem, aminek azért kicsit örülök, nem értékelném, ha tényleg valami lányrablásos mókáról lenne szó. Te?~ Lassítottam le a Pit előtt, megszemlélve a bejáratot, és volt egy olyan érzésem, hogy jó helyen kapirgálunk, aminek határozottan örültem, bár nem volt mindegy, mekkora trágyába nyúlunk éppen, na de majd elválik, izgalmak nélkül fölösleges létezni, már szerintem.
- Legalább ha nekem meg olyanom lesz, tudom, mit adjak születésnapodra. - Nem mintha tudtam volna, hogy az mikor van neki, de ezek szerint ha jó pillanatban kapom el, egy marék kaviccsal is fel lehet dobni. Bár minek akarnám feldobni? Mindegy, túl sok ismeretlenes egyenlet és most különben sem ezért vagyunk itt. A gondolati szavaira biccentettem. Farkasok tuti vannak itt, és ha több is van, akkor eléggé hülyén néz ki, hogy nincs falka. Vagy ennyire kevesen vannak és elférnek egymás mellett falkásdi nélkül, vagy ennyire nincs vezéralak, aki összefogja őket és akkor, ha Cas terjeszkedni akar, ez a város rohadt könnyű falat lesz. Az élményfürdőre inkább nem mondok semmit, valahogy engem a legkevésbé se tudnak vonzani az ilyen fun dolgok, de szerintem ezt kimondanom se kell ahhoz, hogy ennyi kis ismeretség után már magától is tudja. Ha neki meg erre van szüksége, én nem állítom meg, max ha munka közben akar és tényleg csak szórakozásból odamenni. - Ha megtanulsz, jöhetsz az orfeumba, ha akarsz, rúdtáncosunk még úgysincs - sandítottam vissza rá, és ezzel lefutottuk az "érted, hogy értem, naná, hogy értem, hogy érted" köröket. Ollállá, ha még egy kacsintást is bedobnánk a végére, hát az már lassan túl a barátságon lenne. A fotó és a megfigyelése után egyből fancsali képet vágtam, ne örüljön! A költözésre aztán hosszabban és fürkészőn nézegettem az arcát. - Ez nem is lenne rossz ötlet - mondtam végül és így is gondoltam, egy helyi mindig többet tud, és Emma elég bevállalósnak meg belevalónak tűnik ahhoz, hogy akár sikerrel is járjon egy ilyen felmérés során. - Nézzünk vityillókat is, vagy ennyire nem komoly és sürgős a dolog? Fogalmam sincs, hogy mennyi fog beleférni az időnkbe, lehet a Pit és a belváros átfutása is épp elég feladat egy alkalomra. A kérdésre féloldalasan elhúztam a szám és a tekintetem felcsillant. ~ Tenyereljünk bele! ~ Egyértelmű! Nem véletlenül jelentkeztem inkább Felderítőnek, semmint Kangunak és már hiányzott, hogy esetleg belenyúljak valami darázsfészekbe. Nem bírom ki, hiába. ~ Én se éreztem, de pár szagjelölést igen. Valami bűzlik Anchorage-ben ~ és ahol bűzlik valami, ott van is valami, ami annál jobb, minél nagyobb. Nem vagyok a nyugis életmód híve, szóval mentünk a Pithez, és részemről abban is benne voltam, hogy ha kell, berúgjuk az ajtót fényes nappal. Azt hiszem, ki voltam kicsit éhezve, már ami a kiélezett helyzeteket illeti.
- Imádnám, de ne felejts el rárajzolni egy smileyt. Igazából, a tavalyi szülinapom után tényleg örülnék még egy kavicsnak is, de ezt úgysem fogom közölni senkivel, mert a végén még elkezdeném szánalmasnak érezni magam, az pedig annyira nem én volnék… Hagyjuk is. Egyszer majdcsak kisüt a nap, nemde? Addig meg hagy higgye azt mindenki, hogy minden rendben. - Uhh! Mindig is egy ilyen ajánlatra vágyta. Tutira behajtom. Mert milyen jól hangozna már, foglalkozása: Fotós és rúdtáncos. Erre azért kénytelen vagyok felnevetni, mert bár szeretem megmutatni a testem olykor, de azért a rúdtánc az még az én ízlésemnek is túlságosan hivalkodó. A hálószobában még oké is lenne, de ez meg olyan dolog, hogy az én hálóm az én váram, oda férfiember, farkas, akármi nem teszi be a lábát, és pont. - Ha szembejön valami hirdetés, letépjük, és elviszem, aztán majd telefonálgatok. Amúgy sem ártana megkérdezni a nagyfőnököt róla, hogy mennyire véli értelmes gondolatnak. Nekem jelen pillanatban nagyon tetszett az ötlet, nem feltétlenül volna rossz a kicsiny lelkemnek az sem, ha kicsit lekerülne Castor a radaromról, mert ez részemről kezd nagyon messze állni attól, aki én vagyok, és jobb lenne visszafordítani a folyamatot, mielőtt még túl késő lesz. A kislányos rajongás szintjén hajlandó vagyok megmaradni, de jelenleg ez az egész úgy több, hogy mégis inkább semmi, ettől meg a falat kaparom. ~Akkor te tenyerelj hátulról, én meg bevetem a simulékony modorom odabenn.~ Kacsintok rá, mert hát, előbb-utóbb úgyis össze fognak futni a szálaink elképzelésem szerint, már csak azért is, mert mostanra kicsit szaglunk már egymástól szerintem, szóval marha nehéz lenne ám összerakni a kirakóst. ~Tuti, hogy úgyis a színfalak mögött van a lényeg.~ Vigyorodtam el, majd zsebre dugtam a telefonom, és elindultam befelé, én még pár percig megvagyok balhé nélkül, szóval, ha van itt valami, talán Duncan ki tudja deríteni amíg én figyelem elterelek a magam módján. Dobtam még egy puszit a tenyeremmel búcsúzásképp a hímnek, majd benyitottam az ajtón. Szerencsére nyitva volt, és le is téptem egy cetlit a hostesst felveszünk halomból, hogy legyen mivel takaróznom, ha esetleg a szokásos flörtöléshadműveletem nem volna kellőképpen letaglózó. Persze, hostess… vagy inkább üljön mindig valami csini maca a főnök ölében dolog… Mondjuk, az biztos jobban menne, mint példának okáért a rúdtánc. Minden ajtó nyitva volt annak dacára, hogy a zárva felirat díszelgett, de nyilván az esetleges dolgozni vágyó fiatalság számára nem árt eme kis könnyebbség. Igyekeztem feltűnésmentesen körbenézni, fényképezni itt nem fogok, épp ezért jobb megjegyezni, amit látok. Természetesen rögtön a pult felé igyekszem, ki is nézem magamnak a mögötte poharakat törölgető srácot, és felcsüccsenek az egyik bárszékre, lábaimat finoman keresztbe vetem, majd ujjaimmal a pulton játszadozva pislogok rá bájosan, még az ajkaimra is ráharapok játékosan, hogy biztosan rám figyeljen. - Szia! A főnök benn van esetleg? Érdekelne a munka… Rebegtettem a pilláimat, a drága meg jó alaposan végigmért, mert hát, nyilván vannak bizonyos kritériumok, példának okáért, ha a hirdető utálja a barnákat, már buktam is, de attól még rághatom majd csórikám fülét, hogy ha ez nem, valami meló csak akad…
Azt hiszi, hülyeségből mondtam, de ezek után már tényleg kapni fog egy szmájlis kavicsot, mármint ha megtudom, mikor van a születésnapja. A felvetett foglalkozásra megrándult a szám sarka, de semmi egyébbel nem mutattam ki, hogy ez bizony tényleg viccesen hatna. - Iiigen, a nagyfőnököt ebből nem éri meg kihagyni. Soha. Semmilyen körülmények között. - Tudnék mesélni, ami azt illeti, nem egy stikám van, számla a rovásomon meg egyebek. Egyik rosszabb, mint a másik, köztük van egy-két kiugróan fatális malőr. Ezekre kicsit se vagyok büszke, és nem egyszer kérdeztem meg magamtól, hogy mégis hogyan a halálban lehetek még életben? Rejtély, én mondom. És ha nekem az, másnak még inkább kérdőjeles lehet. ~ Ezer örömmel! ~ Ez pedig nem csak egy szófordulat volt, energiáim érezhetően elevenebbek, élénkebbek lettek, az arcom pedig olyanná vált, mintha kiadták volna a vadászengedélyt, és mehettem végre szarvasra is nyulak helyett, több hónapnyi koplalás után. ~ Ha rajtakapnak és kihajítanak onnan, akkor még inkább fix ~ értettem egyet, aztán eljött a búcsú fájdalmas pillanata, még jó, hogy nem sírtam el magam a nagy meghatottságtól... csak egy kelletlen grimaszt vágtam a dobott csókra. Pofátlanul élvezi, hogy itt kekeckedhet velem, de igazából nem tudom hibáztatni, mert én is ilyen vagyok, csupán nem ugratok másokat, hanem szabályosan cseszegetek. Hátra mentem a személyzeti ajtóhoz, nagy örömömben éppcsak nem kuncogtam, mint egy gonosz kerti törpe. Hülyén festene az az udvar, amiben én lennék a fő kerti törpe, vagy legalábbis nem lenne túl barátságos hely. Megráztam a fejem - koncentráljuk a feladatra, ne arra, hogy milyen tuti kültéri dísz lehetne belőlünk, különben tényleg azzá avanzsálunk. Nyitva volt az ajtó, gondolom áru szállítási idő lehetett, ha csak abból indulok ki, hogy az Orfeumban is napközben ment az ilyen, nem volt meglepő ez sem. Amint beléptem, tömény farkasszag csapott meg. Hát hogy ott sok farkas fordul meg és nem csak egy-egy este, az fix. Szinte a falakból is párolgott, de valahogy... kusza volt, nem éreztem azt a fajta egységes szagot, mint a hotel falkaterületén, vagy az O'Connorsban. Hallottam Emma hangját tompán egy másik helyiségből. Nagyszerű! Igyekeztem csendben mozogni - és nem leverni az első utamba kerülő törékeny tárgyat -, hogy minél többet láthassak a helyből. Hátsó helyiségek, raktár... kéne egy iroda nekem, jó lenne tudni, kik dolgoznak itt, fix nevekkel már sokkal előrébb lennénk. Az egyetlen baj az volt, hogy mire találtam egy zárt ajtót - a zárt ajtók jók, azok mögött mindig van valami fincsi dolog -, addigra lefüleltek: - Hé, te! Duncan vagyok, faszkalap, nem "hé, te"! Megfordultam és a másikra néztem. A pajzsom kissé lejjebb eresztettem és ebből sajnos hiába szereztem bizonyosságot afelől, hogy ő is farkas, én is lebuktam. - Mit keresel itt? - Azt a békés zugot, ahol egymást szoktátok seggbe baszni - feleltem olyan magától értetődően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egy pillanatra le is fagyott, de sajnos túl hamar felocsúdott és megindult felém nagy bőszen fújtatva. Gyors volt, elkapta a vállam. - Ne érj hozzám! - mordultam, de hát kiderült, hogy ez mit sem számított most, az erő vele van, szóval szívtam. Emma pár perce már tuti beszélgetett, flörtölt, vagy nem tudom, mit csinált, most mindenesetre félbe lett szakítva azzal, hogy az illetékes kidobófarkas épp behajított az ő helyiségükbe, de úgy, hogy vittem az ajtót. Franc gondolta volna, hogy ilyen érzékeny lelkű pincsik vannak itt. ~ Bedurcizott... ~ közöltem a nyilvánvalót Emmával, miközben a hajigálóra morogtam. Ne dobálgassanak már, mintha valami kislabda lennék tesi órán!
A nagyfőnökről én inkább nem mondok a továbbiakban semmit sem, igyekszem nem is gondolni rá, ha nem muszáj, de az biztos, hogy erről meg fogom kérdezni, hátha belemegy. Hasznosabbnak érezném magam úgy, mint jelenleg. ~Valamiért úgy érzem, akkor járnánk a legjobban, ha kihajítanának minket.~ Vigyorodom el, az az igazság, hogy ezen lehetőséget sokkal kevésbé díjaznám, mint bármelyik másikat, de hát basszus, ez van, én ilyen vagyok. Már-már kénytelen vagyok azt hinni, hogy ilyen téren nagyon is hasonlítunk morcossal, abban viszont nem vagyok biztos, hogy két lobbanékony, durr bele személyiség mennyire vihet sikerre egy hasonló akciót, no de majd a végén temessük a dolgot, egyelőre még nincs veszve semmi. Ha Duncan nő lenne, lehetne az öribarim, vagy valami ilyesmi, bár, így pasiként is simán lehetne, de szerintem nem egy barátkozós típus, előbb küldene el a vérbe, minthogy bármiről is komolyan dumáljon. Pedig… milyen csini kis összeborulásaink lehetnének Castor miatt. Ám az én kínomról ezzel kapcsolatban a kutya sem tud, és ez nem is fog változni, ha rajtam múlik, szóval hagyjuk is, inkább derítsük ki, mi zajlik ebben a városban, aztán húzzunk el. - Ne mozdulj csibém, leszólok neki. Le, aha, zsenikém, hát hülyébb vagy, mint a sokéves átlag. Mindegy, nekem csak jó, ha itt ilyen ostoba lények dolgoznak, bár, érzek felőle némi ázott kutyaszagot, szóval vélhetőleg farkas, csak épp inkább tartozhat az izomerőhöz, mint az agyasgalambokhoz. - Szupi! Mosolyogtam, mint aki másra nem is képes, és úgy csináltam, mint aki nem hall semmit, mikor elkezdte a küllememet szavakba önteni. A formás kis barnánál kicsit kiakadtam, mert basszus, mennyire degradáló már a hajszínünk alapján megkülönböztetni minket, és különben sem vagyok kicsi. Annyira… Mindenesetre miután elkezdett bólogatni, elégedetten hümmentettem egyet, úgy éreztem, nyert ügyem van, noha a meló nem érdekelt, de a főnök igen. Ha ennek a helynek vérfarkas a tulaja, akkor vélhetőleg tőle lehetne a legtöbbet megtudni. Igaz, olyan gyorsan nem menne, de… valahogy muszáj lenne kicsit behízelegni magam, hátha úgy többre jutok. - Gyere, odavezetlek hozzá. Egy bólintás kíséretében leemeltem formás hátsóm a bárszékről, és elindultam a pasas után, de pechünkre megszakította édes andalgásunkat Duncan, amint berepülő pilótát játszik, én meg csak rezignáltan sóhajtottam egyet, konstatálva, hogy ezt baszhatjuk. Nem baj, akkor abból dolgozunk, amink van. ~Téged ismerve ez egyáltalán nem lep meg.~ Én persze igyekeztem tenni a hülyét, és reméltem, nem esik le nekik túl hamar, hogy mi ketten ismerjük egymást, így ahelyett, hogy Duncan segítségére siettem volna, a kísérőm mögé sunnyogtam, mintha betojtam volna a jelenettől. Egyébként sem volt bajban a felderítőtársam véleményem szerint, viszont még nem találtam veszett ügynek a randimat a főnökkel, és amíg nincs így, addig nem balhézom fölöslegesen. - Ki a picsa ez? - Mittomén, hátul mászkált… - Paterold ki, a főnök nem örül a hívatlan látogatóknak. Összevillan a szemük, én az ipse mögül nem látom, de úgy Duncan valószínűleg igen, és esetleg felötölhet benne, hogy ez a két melák nem olyan hülye, mint amilyennek kinéznek, vélhetőleg leesett nekik, hogy nem véletlenül jelentünk meg ugyanakkor, vagy a főnök sutyorgott valamit a telefonba, amit nem hallhattam. Én gyanútlanul vonulok a csávókám után, és igyekszem nem visszanézni közben, hogy Duncant milyen kedvesen igyekszik kitessékelni a másik, miközben én, mint nyilván a gyengének tartott gyanútlan nőstényke, elvonulok hátra a másik hímmel, majd lassacskán lefelé vesszük az irányt. Akarom én ezt? Óóó… hát hogyne.
Emma gyorsan kapcson, a másik hím mögé sunnyog, mint aki fedezéket keres a helyzet és én előlem. Piros pont, tündérkém, odahaza facsarok neked egy kis narancslevet! Én is csak abban tudok bízni, hogy mire elkezdhetnének azon kattogni, hogy jé, van valami közös a szagunkban, már külön helyiségben leszünk. Átbucskáztam a fejemen, de rögtön utána talpon voltam, harcra készen és a gorillára morogtam. ~ Pedig tök kedves voltam! ~ Magamhoz képes legalábbis kifejezetten jólneveltnek mondható. Hiába, a farkassal együtt nem kaptam meg Cas diplomáciai érzékét, bár ha azt nézem... annyiban nem üt el az enyémtől, csak ő megteheti, hogy mást küld maga helyett kicsapni a balhét. Szinte megható, ahogy rólam beszélnek, és mivel rólam folyik a csevej, ezért egyértelmű, hogy lesem őket, mint valami felajzott kopó. Észrevettem, hogy valami a jelek szerint szemet szúrhatott, kis szerencsével a hirtelen támadt mini-zűrzavarban azért a szagunk még nem ütött orrot. Bár... az együtt feltűnésünk is épp elég gyanúra adhatott okot sajna. Emmáék lassan eltűnnek a színről, ezzel pedig az is eldől, hogy én bizony még egy darabig sehová sem megyek, bármennyire is szeretne kihajítani innen ez a Magilla. De, majd itt hagyom Emmát! Szemem kékjébe vérvörös sejtelem kúszott be, torkomból továbbra is halk, fenyegető morgás szűrődött, karmaimat azonban nem hívtam elő. Le kell szerelni a fickót, nincs mese, megölni viszont kicsit se lenne ajánlatos, úgyhogy ez nehezít a dolgon, ettől függetlenül kész voltam tőrt rántani. Pisztolyt nem, az már túlzás lenne, és akkor egyikünk fix, hogy holtan végzi. A korára volt tippem, de minden puding próbája az evés, hát kóstoljuk meg! Nem ízlett, már csak azért se, mert a vérvonalképességemnek még mindig nem vagyok teljesen az ura, úgyhogy előfordult, hogy tulajdonképpen önként és dalolva rohantam egy-egy pofonba. A sérüléseim felét az ő ügyességének, a másik felét meg a saját balfaszkodásomnak köszönhettem, pontosabban egy szemöldök felrepedést, három törött ujjat a bal kezemen, felrepedt alsó ajkat és egy megrepedt bordát. A többi felületi szösszenet volt, a saját bénázásomból szerzetteknek viszont enyhén szólva se örültem. Végül egy fém szék eldeformálása árán sikerült nyugton maradásra bírnom - kevésbé finomkodva: leütöttem. Negyed órát vett el az életemből az egész cirkusz. Megroppantottam a vállam, majd megfordítottam a bejárati ajtón lógó táblácskát, hogy "Zárva" legyen a hely, aztán áttapogattam Csipkerózsikát, elvettem az iratait, majd energiáimmal kezdtem tapogatózni, immár minden óvatoskodást félre téve, teljesen leengedett pajzzsal. Meg kellett találnom, el kellett érnem Emmát. ~ Szurtos szívem rücskös csücske, hogy állsz odalent? ~ "daloltam", amint megvolt a kapcsolat, ha kellett, akkor ehhez beléptem azon az ajtón, ami mögé vitték, aztán ki tudja, utána mi jött. Az egyik pisztolyomat minden esetre elővettem, biztos, ami tuti. ~ Egyben vagy, Emma? ~ újabb kérdés, ha az előzőre nem jött válasz, vagy nem kielégítő. Nem kezdtem el fosni, egyszerűen halál ciki lett volna, ha nem jutunk ki egy szórakozóhelyről egy darabban. Vérszag után is szimatoltam már.
Kedves, jah, nyilván, én meg szent vagyok. Mégsem mosolyodom el, bármekkora derültséget is okozzon nekem eme feltevése, egyszerűen csak igyekszem előadni a védtelen kisfarkast, lévén azt sajnos tudhatják, hogy farkas vagyok, máskülönben nem tudtunk volna kommunikálni Duncannal. Sebaj, ez legyen a legnagyobb problémánk… Ha vérfarkasok üzemeltetik a helyet, emberként nem szívesen férkőznék be közéjük, az felérne egy halálos ítélettel. Nem foglalkozom azzal, hogy Duncan hogy boldogul, ügyes fiú, megoldja, szerintem annyival nem erősebbek nálunk a kis harcimarcik, hogy gond legyen. Úgyhogy most inkább a saját dolgaimra koncentrálok, figyelek minden apró részletre, nem mondom, hogy némi egészséges kis félsz nem kúszik a tagjaimba a csak a személyzet részére bejárást engedő tábla láttán, de bírom a húzós szitukat, úgyhogy ez most külön jól jön nekem. Hello adrenalin, egész elszoktam már tőled. Naná, hogy a pince. Hol máshol lenne a főnök? Egy horrorfilmben ide biztos bekúszna valami balsejtelmes zene, árnyékok a falakon, esetleg felhuhogna egy bagoly a nem is létező ablakon keresztül, becsapódna mögöttem egy ajtó, ilyen cukiságok. Itt semmi hasonló nem történik, viszont az orrom nagyon is gyorsan megtelik a vérszaggal, nem friss, és nyomát sehol sem látom, de dögöljek meg, az egész helyiségből érzem. Mivel csupaszak a falak és a padló is, így vélhetőleg elég gyorsan eltüntetik mindig, de a szagát nem próbálják leplezni. Végül is, minek, ide gondolom vagy csak belsős ember jöhet le, vagy aki olyan barom, mint én. No, nem áldozat, az biztosan nem vagyok, főleg úgy, hogy a farkasom igencsak hamar oson a felszínre, és hozzám dörgölődzik belülről, jelezve, hogy ő boldogan ugrik, ha szólítom, a vér szaga csalogatja. A veszély pláne. - Menj csak be… Áll meg az ipse az ajtó mellett, majd mint egy testőr, cövekel le a jobb oldalán, én meg pár kurta pillantást követően belépek, elővéve legszebbik mosolyosomat, könnyed ragadozómozgásom, úgyis egyértelmű, szóval nem próbálom titkolni mivoltomat. Látok egy alakot az egyik bőrfotelben, a plazmatévére mered, én is vetek rá egy pillantást, és bassza meg, látom, hogy szalad bele Duncan a szép kis csattanós pofonokba. Oké, akkor ezt most észre sem vesszük, pár pofon nem a világ, az esetleges gyanakvásukat pedig nem kell alátámasztanom a reakcióimmal. - Szóval munkát akarsz? Kérdezte dohánytól rekedtes hangon, és volt a kérdésben valami vészjósló, mintha tudná, hogy mi ketten együtt jöttünk ide, és nem azért, hogy én behízelegjem magam a kegyeibe, és valóban munkát kérjek. - Igen! Elég jó helynek tűnik, új vagyok a városban, és szeretnék kicsit beilleszkedni. Úgy hazudtam, hogy nem hazudtam, mert minden szavam igaz volt a maga nemében, ide tényleg azért jöttem le, mert odafenn munkáért kuncsorogtam, az már egészen más tészta, hogy a háttérben nem eme elgondolás el, de ezt neki nem kell tudni. Rám nézett, hagyta, hogy lássam a borostyán lélektükreit, benne a szikrázó haragot, a mozdulat, ahogy felkelt, lassú volt, ám utána alig két szívdobbanás múlva már az ajtónak csattant a hátam, és az orra valahol a nyakam környékén szaglászott. Felmorrant, fintorba szaladtak a vonásai, és jobb kezével az államra fogott, úgy tartva magán a pillantásom. - Majd akkor leszek rád kíváncsi, ha a saját szagod nem nyomja el megannyi másik. Akkor talán adok munkát. Tűnj el, de rohadt gyorsan. Valószínűleg komolyan gondolta a dolgot, és nem volt rest nyomatékosítani azzal, hogy fogaival mintát rajzol nyakam puha bőrére. Most mit kéne mondanom? Hogy mennék én, drágám, de így kicsit nehéz? Hahó, befele nyílik az ajtó. Ajaj, baj van… a hideg felkúszott a hátamon, és tudom, hogy pillanatok alatt megérzi, hogy nekem ez tetszik, a tünékeny, pillanatnyi fájdalom vermébe esek, ő pedig élvezi, hogy uralkodhat. Nyilván ilyen téren semmiben sem különbözik a legtöbb idősebb hímtől. Mondhatni, hogy kellemetlen kacaja csendül fel az elmémben, tovább feszítve a húrt. Szadizmus pipa. Nem csodálkoznék, ha ennek az ürgének köze lenne az eltűnt csajokhoz. A sok vér, most meg ez, nem mondhatnám, hogy életbiztosításnak tűnik a közelében leledzeni. - Távol álljon tőlem az akadékoskodás, de mintha azt mondta volna, hogy tűnjek el. - Meggondoltam magam. Anyád. Mondhatnám, mert persze, hogy akkor szórakozhatnék egy szórakozóhelyen, amikor nem szórakozni vagyok itt. Ilyen az én formám. Próbálom némi feszengéssel orvosolni az előbbi lelepleződésemet, mert bizony neki ehhez semmi köze, szóval hanyagoljuk ezt a bizalmaskodást, mert még a végén pofán találom vágni, aztán baszhatjuk. Ha egyedül lennék, és nem lenne falkám, meg nem lenne Castor… na, ez már rögtön három kifogás. Mégis mióta gyártok kifogásokat bármire is? Picsába már. ~Kicsit kínos a szitu, a főnök biztos szereti a szado-mazot…~ Duruzsoltam vissza Duncan elméjébe, basszameg, hogy az istenbe kéne baj nélkül leszednem magamról az ipsét? Lehetőség szerint szeretnék még ide visszajönni szaglászni, de ha nagy csinnadrattával távozunk, nem fog menni. ~Mellesleg, marhára vérfarkas ő is, nem túl meglepő módon, és mindenhonnan vérszagot érzek…~ A kezem a hím mellkasának feszült, nem voltam benne biztos, hogy valóban bántani akar, inkább csak felfigyelt bennem arra a kis mumusra, és bejön neki, épp ezért úgy sejtettem, hogy talán egy kis ideig le tudom foglalni, amíg Duncan körülnéz. ~Itt bent nincs semmi extra, de ha csendben el tudod intézni a kinti mókust, és körülnézni kicsit jobban, akkor lefoglalom. Ha nem, akkor meg kurva gyorsan szólj, mert esküszöm, lábszagú a szája.~
A válaszra enyhén felvontam a szemöldököm és képzeletben vállon veregettem magam: remek ötlet volt Emmát elhurcolni, szinte nem is értettem, hogyan nem lőttem ezzel is mellé, mint általában sok kis dologgal az elmúlt hónapokban. ~ Ha túlzásba esne, azért sikíts. ~ Vérciki lenne cafatokban hazavinni a nőstényt, azért fix, hogy nem váll lapogatást, hanem két akkorát kapnék, hogy örülhetek, ha nem vesztem el a fejem. ~ Egyre jobb... vagyis nem kéne kinyírni, ha még vissza akarjuk dugni az orrunkat. ~ Ezzel párhuzamosan eltettem a pisztolyom, hogy minimálisra csökkentsem a kísértést. ~ Akkor valszeg helyben vagyunk, ami a lányokat illeti ~ dörmögtem vissza, de szinte csak magamnak, közben a falhoz lapulva próbáltam kisakkozni, hogyan is tegyünk valaki ártalmatlanná zaj és ölés nélkül. Az előbbi még csak-csak oké, bár nem ninjának készültem, az utóbbi viszont már bajosabb. A halott farkas a jó farkas, azzal nincs utána több gond, és... hát inkább egy pribék haljon, mint a főnök, nem? Nesztelenül elővettem az egyik tőröm és a falhoz lapultam. Magamban szépen mantráztam a teendőket, szuggeráltam, hogy nem fogok a vérvonalam miatt felkenődni az ajtóra és úgy berongyolni, ahogy nem szeretnék, aztán vettem egy nagy levegőt és uccu neki! Kiléptem, homlokon dobtam a strázsát, aztán rohantam, hogy mielőtt földet fog, elkaphassam és elvihessem egy olyan helyre, ahol nincs annyi szemét dög, mint én. Emellett az sem lett volna szerencsés, ha ideje korán felfogja a főnök a vérszagot és az őr hiányát. Reméltem, hogy Emma bájai meg bájossága eléggé lefoglalják. Dobtam, rohantam, elkaptam. Még magamat is megleptem ezzel a sikeres kivitelezéssel, pedig már fel voltam rá készülve, hogy az ajtót is beszakítva rájuk rongyolok. Kikaptam tőrt a szerencsétlen vérfarkasból, aztán jött a gyors drót leadás. ~ Megvan az őr, körülnézek, addig próbálj úgy helyezkedni, hogy ha ősembermód rontanék be, akkor se te kapd a nagyobbat. ~ Informáltam, és a vállamon a nem épp osztályelső ex-őrrel, amilyen halkan tudtam, elindultam felfedező útra. A legközelebbi ajtót céloztam meg, ami nem Emmáké volt, hogy minél előbb letehessem a nehezékem, közben pedig úgy szimatoltam, mint egy vadászkopó. Az első ajtó mögött takarító szerek, felmosó és söprű pihent, ide pont illett az ipse, szépen rázártam az ajtót és eltettem a kulcsot. Tovább mentem, a következő ajtó mögül pedig gyomorforgató szagok érkeztek. Ha a gyomromra hallgatok, biztos nem nyitok be, de igazából sose voltam az a kényes fajta - aki önkéntes abortuszt rendez az irodájában csak finnyáskodjon -, emellett munka volt. Benyitottam és egy fintorra rándult az arcom, az orromat pedig inkább a bőrdzsekim gallérjába rejtettem, hogy tompítsam a szagot, ami a helyiségben százszor durvább volt, mint amennyit csukott ajtón keresztül éreztem. A látvány is ehhez hasonló gusztus dolga volt. Én nem tudom, melyik itten pszichopata heppje ez, de ha a főnöké, akkor Emma bajban van, ha egy alkalmazotté, akkor is gázos a helyzet, mert... hát én ezt azért nem engedném az orfeumban. Levágott, letépett női karok, lábak, egy egész törzs, csak végtagok és fej nélkül, deréktól meglévő test, szétvetett lábbal... Mindegyik betegesen pontos kompozícióba rendezve, mintha a szoba egy bizarr kiállítási teremnek készült volna. Ahogy elnéztem, meglehetősen friss termések voltak, a rothadás szagát ugyan lehetett érezni, de az nem több hónapról, legfeljebb pár hétről árulkodott. A padlón egészen friss vértócsa díszelgett, s több helyütt hosszú, sötétbarna hajtincsek, fonatok, skalpok. Egy dunsztos üvegben zöld íriszű szemgolyó pácolódott... Basszameg! Kifordultam a szobából és kicsit talán nagy lendülettel csuktam be magam után. A kép a retinámba égett, csak egy szenvtelen hang duruzsolta a fejemben, hogy a "kép" alá majd feliratozzam: ez is megvolt, ilyet is értünk. Megráztam a fejem és távolabb léptem az ajtótó, legszívesebben felmentem volna, majd ki az utcára, hogy kiszellőztessem az orrom, csakhogy barna hajú, zöld szemű kolleginám még vendégszeretet élvezett. ~ Tipli van, Emma, most! ~ A hangom feszült, ideges volt, sürgető és ahogy megindultam a főnök szobája felé, elővettem az egyik pisztolyom. ~ Ha szépen ki tudsz slisszolni, gyere, ha nem, bemegyek, de azt hiszem, több mint eleget láttunk. ~ Én mindenképp! ~ Ezek betegek, vagy legalább kettő-három... Én se vagyok százas, az ziher, de a jó ízlésnek is van határa...
~Most inkább diplomatikusan hallgatok.~ Szokásom nem túlzásba vinni a sikongatást, pláne ha szadiznak, de nem biztos, hogy jó lenne, ha Duncan is tudomást szerezne eme defektusomról, szóval inkább nem kommentálom másképp, bár meglehet, ezzel is többet árultam el, mint szerettem volna. ~Ja. Beteg. Legalább a saját súlycsoportjával kezdene, vagy valami. Hol a kihívás? Biztos félti az öltönyét.~ Állapítom meg, miközben az említett göncön siklik végig a kezem. Nincs kedvem ehhez, nem akarom az öltönyét tapizni, mását meg pláne nem, mégis ott virít a kéjenc vigyor a képemen, miközben lázasan jár azon az agyam, hogy miként is kéne ebből kimásznom. ~Vettem mókuska!~ A megvilágosodás már érkezik is, bár ehhez tutira olyat kell tennem, amit marhára nem akarok, de a szükség nagyúr. Pipiskedek, hogy a füléhez hajolhassak, érzékien bekapva a fülcimpája puhaságát, s harapok rá finoman, majd egy selymes kuncogást hallatva távolodom el, hosszú pilláim alól mosolyogva fel rá. Gyötrő lassúsággal futtatom körbe nyelvemmel ajkaimat, majd halkan, dallamosan kezdek sutyorogni. - Nincsenek… khm… játékszereid? Kérdezem évődve, őszinte érdeklődéstől csillanó tekintettel, még csak nem is hazudok, ez tényleg érdekel, persze, részese most nem óhajtok lenni semmiféle durvulásnak, de tudnom kell, hogy mennyire szokta túlzásba vinni az ürge. Közben, ha már meg szándékozom szívatni, legyen valami jó is a szentemnek, a térdemet finoman megemelem, hogy célzatosan érintsek vele bizonyos érzékeny területet. Kérem, ráutalóbb magatartásom nem is lehetne. Elvigyorodik, talán nyert ügyem van. Nem válaszol, csak megfog a derekamnál, és a vállára vet, mint valami zsákot. Óanyádattebarom. De szívesen lenyomnám az öklöm a torkán, nem nagyon tolerálom a rongybabaeffektust, mégis kuncogok, mint egy hülye picsa. Nem vagyok rest kiszúrni, amikor egy giccses szoborszörnyeteget arrébb tol pár centivel, majd a kanapé fogja magát, és elvándorol, ő meg velem együtt lelépeget a sötétbe vezető lépcsőn. Gratulálok Emma, hivatalosan is még szarabb helyzetbe hoztad magad. Eskü, egy szürke ötven árnyalatát megszégyenítő helyre kerültem, de még ezzel együtt sem voltam benne biztos, hogy alkalmasint nem tudnám élvezni. Ágy az nem volt, helyette mindenhol olyan felületek, ahol amire ilyen-olyan módon rá lehet kötözni, láncolni, akármit a szegény delikvenst. Már nyúlt is egy bilincsért, gondolom kezdetnek, de én csak megcsóváltam a fejem. - Cöcö… nagyfiú, én úgy gondoltam, hogy ez ma a te szerencsenapod, nem az enyém. Fontam ujjaimat a bilincsre, hálaamagasságosnak, ezüst volt, vélhetőleg a vérfarkas mivoltomból kifolyólag választotta ezt, de ez igazából nem érdekelt, inkább csak áldozzam a szerencsémet. Jelenleg nem vágytam másra, mint egy kis időnyerésre, hogy megpattanhassunk Duncannal, mert basszus, máshogy ez valószínűleg nem fog menni. Eleresztette. Köszönöm, istenem, tudom én, hogy még a legerősebb, legmachóbb férfiistenek is imádják, ha olykor a nő irányít, még akkor is, ha ezt sosem mondanák ki. ~Nyugiiii, kérek két percet még, készülj az ajtónyitásra, nem hiszem, hogy túl sok időm lesz kulcsokkal szórakozni.~ Duruzsoltam Duncan elméjébe, éreztem én, hogy gebasz van, de rajtam most nem nagyon segítene, ha átragadna rám az idegessége. Közben odabilincseltem a főnököt egy kínzópadnak is beillő akármihez, álló verzió volt ugyan, de bakker, kicsit sem volt para, ááá dehogy. Komolyan, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy én tulajdonképpen normális vagyok. Utána nyugisan odalépkedtem a szekrényhez, ahonnan a bilincs előkerült, közben azt ecseteltem, milyen mocskos dolgokat fogok művelni vele. Természetesen egy ezüst penge került a kezeim közé, meg egy cuki kis szájpecek, majd már indultam is vissza, és nem is szaroztam, rögtön a halántékához illesztettem a hegyét. - Szóval, fájdalmat szeretsz okozni, de azt mennyire szereted, ha fáj? A szájába dugtam a cuccot, ne hangoskodjon itt nekem, nyilván nem fogok válaszra várni, majd a pengét egyetlen, lassú, de magabiztos mozdulattal végighúztam az álláig. Belefeszült a teste a fájdalomba, engem meg tutira bizsergetett a dolog, jó az ilyesmit látni, na. Annyira nem szeretek fájdalmat okozni, de ha egy ekkora beteg fasszal találkozom, akkor cseppet sem bánom. Láttam a szemében, hogy bírja. Na ezt kapd ki, te pöcs. Ne akartam megölni, úgyhogy egy gyors, tiszta mozdulattal belevágtam a pengét a tüdejébe, és még azt sem vártam meg, hogy felocsúdjon, már rohantam is felfelé, remélhetőleg akkorra már Duncan kinyitotta az ajtót, vagy épp akkor teszi, tök mindegy, de én meg sem állok, csak rántom magam után, finoman ösztökélve a rohanásra… - Fuss, Forest... Még a necces szitu ellenére is vigyorgok, bár nyilván csak azért, mert én még nem tudom, hogy mit is látott. Mindenesetre, részemről meg sem állok a kocsiig, onnan meg már húzhatunk is el ebből a városból, és köszi, egyelőre nekem ennyi elég volt pár hónapra…
Sokat mászkálok Anchorage és Fairbanks között, az adott viszonyokhoz képest is. Most éppen egy rendelést viszek. Furcsa az élet, de Fairbanksben volt a család még évekkel ezelőtt, és betérve a cukrászdába, a kisfiúnak a kedvence lett tőlünk sok sütinek és csokinak. Így a szülinapjára mindig tőlünk rendelnek. Marlene néni azonban nem szereti se futárra, se másra bízni az ilyen küldeményeket. Most én vagyok a soros és nem is bánom, hogy mennem kell. Kaptam az alkalmon és a kapott névjegykártyáról felhívtam Savannah-t megbeszélve egy időpontot. Tök jó volt látni, ahogy megörültek a tortának és a többi sütinek. Szeretem ezt, mert megdolgoztunk érte, szívből készítettük. Béreltem a kocsit, mert nem mindegy, milyen kocsiban viszem, jól ki kellett rögzítenem, hogy ne mozduljon el és a díszeket pedig együtt tettük fel fiú testvéreivel, jó móka volt. Visszafelé terveztem a találkozást Savannahval. Azonban ahogy bekanyarodtam, pont kettővel előttem baleset történt. Még időben a fékre tudtam lépni, mázli, hogy ha voltak is mögöttem, nem nyomtak oda az előttem lévő kocsihoz. Többen is kipattantunk a kocsikból, kezemmel már a mobilt vakartam elő, hogy hívjam a mentőket. Két kocsi és csúnya csatt. Ketten bent maradtak az egyikben, de a folyó benzin nem arról nyugtatott meg, hogy ott is kéne hagyni őket. Ezt is bemondtam a telefonba, de közben már a kocsihoz érkeztem. Volna. Csak a légnyomásra emlékszem és mire megint kinyitottam a szemem, a kocsi már lángokban állt. Először nem tudom felfogni, mi történt, de aztán a jelenetre meredek.
Megörültem, amikor Sam hívott, a szabim már lejárt, szóval megint múzeumlakó lettem és épp az ebédszünetben ért a telefon. Megbeszéltük, mikor és hol találkozunk, onnantól pedig a festmények mellett a közelgő találkozó is gondolataim közé szökött. Kíváncsi voltam, mik történtek vele a múltkori óta, ahogy... igazából arra is, mitől lett olyan feszült a rendőrök felbukkanásakor.
Előbb értem a megbeszélt helyre, mint ő, korábban el tudtam szabadulni a múzeumból és amúgy se zavart, hogy várnom kellett, addig írtam SMS-t Kyle-nak, megérdeklődve, milyen napja volt és elújságoltam egyúttal, hogy rávettem magam a vizsgázásra, hogy a tavaszit szemeltem ki magamnak. Egészen addig nyugisan várakoztam, amíg meg nem hallottam az éktelen fékcsikorgást és nagy csattanást, amire egyből felkaptam a fejem és elindultam, hogy megnézzem, mi történt. Megláttam Samet, háttal állt nekem, de mielőtt szólhattam volna, az egyik autó berobbant, a srácot pedig ledöntötte a lökete a lábáról. - Sam! - kiáltottam, de semmi reakció, más viszont akadt. Vérfarkas. Az egyik kigyulladt kocsi mellől próbált eltiplizni, megégett és vérzett, s elég volt egy pillantás az arcára ahhoz, hogy felismerjem. A múltkori suhanc, aki Ray ellen villogtatta szerénynek is nagy jóindulattal nevezhető erejét. Elsuttogtam egy bénítást. Ha lesz még robbanás, lehet, hogy ottmarad. A jelek szerint az ő kocsija okozta a balesetet, és ezzel megvolt a plusz stiklije. Elmémben visszhangzott zavaros könyörgése, hogy eresszem el. Vontatottan beszélt, részeg volt, az én jóindulatomat pedig már eljátszotta - sajnos az olyanoknak, mint ő, hamar szokott sikerülni. Egy futó pillantást sem vetettem többé felé, Samhez siettem és a kezemben lévő telefonnal már hívtam is a 911-et. Ha nem gyűlt volna eddigre ide néhány katasztrófa-turista, el tudtam volna fojtani a tüzet, de így nem mertem megkockáztatni a mágia további használatát, inkább távolabb húztam Samet az egész ramazuritól. Újabb robbanás, a másik kocsinak is annyi - a farkas még él, de éppcsak, éreztem pislákoló energiáit, látni viszont nem láttam, a két roncs autó kitakarta. - Tudod, ki vagyok, Sam? - kérdeztem,a mikor láttam, hogy magához tért. Aggódtam, mert ha nem, akkor az nagyobb bajra utal, mint szimpla esés-sokk-ijedség.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nem hallom, ahogy a nevem kiáltják, pár másodpercre kikapcsolok, legalábbis úgy vélem. Az enyhe fejfájás hirtelen vakító robbanássá változik, de nem tudok odakapni a fejemhez, aztán hirtelen csökkenni kezd a nyillalás és végre a szemem is ki tudom nyitni, de szédülök, elég furcsán. A gond az, hogy nem vágtam be a fejem, ahogy érzem. ~Talán a légnyomás?~ Talán mégis beütöttem. A látványra meredek. ~Még van benn valaki!~ Nem bírok mozdulni, pedig kéne. Fel próbálok állni, de hirtelen megint szédülni kezdek. Savannah kerül a látóterembe és a fejfájás erősődik. Még vannak a kocsiban! – hallhatóan suttogom. Érzem, hogy van ott valaki, nem hagyom, hogy elrángasson onnan a kocsi felé tartanék, de elég sekélyesen megy az ellenállás. - Van a kocsiban valaki! Segíteni kell neki… érzem, hogy ott van… - mutatok a kocsi felé, éppen arra, és oda, ahol Savannah is tudja, van ott valaki. Ekkor újabb robbanás, és megrettenve megállok, a szemem is becsukom a villanástól és attól, amit érzek. Döbbenten meredek ismét és csak Sava szavaira rebbennek a pilláim. Az enyhe sminket a vékony karcolásokból szivárgó vér már tompította. Csak késve fordulok felé. Felismerem, de most nem jut eszembe a neve. Tudom, hogy vele találkozok. Pislogok párat. - Van valaki a kocsiban, Savannah. Tudom. – a kocsi felé indulnék ismét, de a jobb könyökömből és a csípőmből érkező fájdalmak okán inkább csak felszisszenni tudok. Azokra érkeztem és csúsztam kicsit. Távolról már hallatszott a nagyon gyorsan haladó mentők, tűzoltók és rendőrség szirénája. Részben megijedek, részben megkönnyebbülök. Megtörlöm az arcom, érzem, hogy van rajta valami. - Te, te jól vagy? A fejemet fogom, nagyon lüktet és szédülök.
A lángoló kocsikra, majd Samre rebbent a pillantásom és összeráncoltam a szemöldököm. Érzi, hogy van ott valaki... érezte a farkast, hát ez nagyszerű! Újabb robbanás, az a farkasok szégyene még mindig kitartott és a srác ezt tökéletesen tudta. Miért pont most kellett történnie ennek az egész hajcihőnek? - Sam, Sam, figyelj rám! Nem tehetsz érte semmit, érted? - Talán megértette, de hogy a jelek szerint magasról tett rá, arra is mérget mertem volna venni. - Gyere, inkább állj fel! - karoltam belé, hogy felsegítsem és odább támogassam, nagyon reméltem, hogy hagyta magát. Hallottam a szirénák zaját, ahogy egyre közelebb értek, ha ez a félnótás ezt is megússza, esküszöm meghirdetem felkeresem. - Hallod, jönnek már, nem lesz semmi baj, oké? - nyugtatgattam, hátha ezzel sikerült lefaragnom az aggodalmából olyan felé, aki aligha érdemelte meg. Az pedig, hogy kimondta a nevemet, engem nyugtatott meg, nem esett nagyobb baja, jól van. - Mondj meg nekem valamit, honnan érzed, hogy van ott még valaki? És mit érzel a közelemben? - kérdeztem sietve, mert hála a jó égnek csak néhány felszíni karcolása volt, mégis, amint a mentő megérkezik, ketten minimum elkapják, hogy vizsgálgassák. Én pedig még addig akartam tőle furcsaságokat kérdezni, amíg ebben a döbbent állapotban leledzett. Nem kell, hogy számára legyen értelme mindennek, nem baj, hogy később nem fogja tudni rendesen felidézni - vagy igen? majd elválik -, de ezek után roppantmód érdekelt. Sokkal jobban, mint annak az ordasnak a sorsa. Leültettem a legközelebbi padra, még ezt se éreztem elég távolinak a két kocsitól, de nem akartam a fél városon végigcitálni. A kocsimmal messzebb parkoltam. - Hogyan? - kérdeztem vissza, mert nem is értettem, mire fel a kérdés, aztán gyorsan kapcsoltam. - Persze, nekem semmi bajom. - Rámosolyogtam kedves-biztatón, majd kiegyenesedtem és a baleset felé fordultam, kezem Sam vállán nyugodott. Egyfelől azért, hogy ha meggondolatlanságra készülne, vissza tudjam tartani, másfelől azért nyugodtabb lettem volna, ha az a minimum két doki tényleg jön és megnézi. Befutott a szirénahadosztály és tenni-venni kezdtek, ahogy figyeltem őket, rájöttem, mennyire nem indított meg az egész helyzet, s ettől egy pillanatra elborzadtam.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Még mindig a kocsikat nézem, nem tudok leszakadni róla. Csak akkor rebben a szemem, amikor fel akar segíteni Savannah és hozzám ér. Feltekintek rá, majd révetegen bólintok. Az a fejfájás … mellé társul más is, de meg is tudom magam tartani. Fájni nagyon úgyis később fog a zúzódás. - De… de bent vannak… van… Nem szeretek tehetetlen lenni, és nem most kéne bepánikolni, nem is tudok. Nem vagyok olyan típus, ahhoz már sok mindenen keresztül mentem. - A parfümöd. – felelek automatikusan a kérdésére, hogy mit érzek a közelében. – Miért? Nem tudom, miért kérdezi ezt, és eszemben van, hogy még kérdezett valamit, a fejem eléggé fáj, hogy egyből vissza emlékezzek a kérdésre. Próbálok gondolkodni. - Nem tudom. Mindig is volt ilyen. Miért, mit mondtam? – majd vállat vonok, ami megáll félúton. – De hogy jön ez ide? Sokszor fáj a fejem, és ez a mostani szédülés nem a legjobb. Valahogy kikerül a figyelmemből a baleset, mintha lebegnék valamiben, a fejájás ellenére. Leülök a padra, de ahogy megérkezik a mentő, a kocsira mutatok, de elakadnak a szavaim. Csak megsimítom még egyszer az arcom, ekkor már látom a vért is, de nem érdekel. - Akkor jó, örülök neki. – legalább neki nem lett baja. Aztán megint a kocsik felé nézek, és akkor már érzem, pontosabban nem érzem… - Már késő. Nem tudtam neki segíteni…. – suttogom és összehúzom magam. Hozzánk is befutnak, hagyom, hogy ellássanak, ami elég hamar megvan. Nekem bezzeg alig esett bajom. A fejfájásom és a többi ugyan nem tetszik a mentősnek, de csak a fejem rázom, mert miért ne, hogy még jobban fájjon, amikor be akar vinni. Békén hagy, saját felelősségre. Savannah kerül sorra, addig csak ülök. A rendőrnek már kevésbé örülök. Elmondom, amit tudok, de kicsit beljebb zárkózom. Mázli, hogy már nem kell nevelőtiszt, most itt égnék még jobban Savannah előtt. Égni… - Azt hiszem, itt már nincs mit keresnünk. – a kocsimról elfeledkezem, bérelt reptéri. - És kéne új nadrágot meg kabátot vennem. – így nem mehetek vissza. Össze kell szednem magam, elég ciki így lenni. Erről jut eszembe. Megkeresem a mobilt és bár remeg a kezem, és nehéz bekötött kézzel pötyögni, felhívom Marlene nénit. De nem tudom megnyomni a felhív gombot. Nem megy. Most nem tudnék vele beszélni. - Sajnálom, hogy elromlott a találkozó. Majd legközelebb, ha jövök, tudunk megint találkozni. – tekintek fel Savannah-ra, majd felállok. – A következő gépet még elérem, azt hiszem. - bátortalanul intek egy taxit, egy ki is válik a sorból. - Szia! - nem merek neki puszit adni, tiszta kosz a ruhám is. Még integetek Savannah-nak, miután bemondtam a repteret a vezetőnek.
Kezdőlap
//
