Sejtettem, hogy vissza fog kérdezni a megjegyzésem hallatán, úgyhogy nem is lepett meg különösebben. Azt hiszem, hogy olyan magas labda volt ez, hogy csak az hagyta volna ki, akit teljesen a fejére ejtettek. Ez a férfi pedig nem tűnt annyira ostobának, bár lehet, hogy a látszat csal időnként. Hányszor futottam már bele ebbe a problémába, pedig egyáltalán nem lehet rám azt mondani, hogy naiv lányka lennék. Már rég kinőttem abból, sok-sok évtizeddel ezelőtt. Pontosan akkor, amikor a bátyámat és az apámat behívták a világháború kitörése után. Gyorsan el is hessegettem ezeket az emlékeket, hiszen nem voltak éppen kellemesek. - A mindennapjaim tényleg érdekesek, a kapcsolataim pedig… nos, maradjunk annyiban, hogy nincs időm rájuk – zártam rövidre a témát. Az igazság azonban az volt, hogy a legfontosabb kapcsolatom történetesen velem élt egy házban, a bátyámon kívül pedig itt lebzselt még a nagyapám is, akit ez a férfi valószínűleg ismert is, ám ezt a kis apróságot inkább nem fedtem most fel előtte, ugyanis nem túlzottan publikus információ. Valószínűleg élből letagadnám Nicholast, ha rajtam múlna, ő azonban kétlem, hogy így lett volna vele. – Amennyiben nem bosszant fel még jobban, úgy maradhatunk ennél is – egyeztem bele végül, könnyedén vonva egyet a vállamon. Afféle nemtörődöm mozdulat volt ez részemről. - Még egy ilyen, és a fülénél fogva fogom kiráncigálni innen, világos? – kérdeztem szigorúan. Parancsoláshoz szoktam, na meg ahhoz, hogy nem igazán mondanak nekem ellent. – Elhiheti, hogy nem én hagytam nyitva azt a rohadt kaput, de igazán hasznos tippjei vannak, köszönöm szépen! – feleltem félvállról, és elhatároztam, hogy csak azért sem fogok belemenni ebbe az ostobaságba. A gondot az okozta, hogy attól még nagyon is hajlamos voltam rá, hogy ne értsem a tréfát. Jó, kedveltem a viccelődő embereket, nekem is megvolt a humorom, de azt már nem szerettem annyira, ha rajtam élcelődött valaki. Kiváltképp akkor, ha éppen morcos voltam. Akkor hajlamos voltam teljesen komolyan venni minden kis szurkálódást. - Azok a miaszarok értékes leletek – fűztem hozzá a mondandójához, fogaim között szűrve a szavakat. Végül azonban éles váltást eszközöltem, úgy pislogtam fel rá. – Mondja csak, milyen pozíciót foglal el a falka életében? – kérdeztem kíváncsian. – Már ha egyáltalán tagja a falkának… - tettem még hozzá, hiszen nem lehettem benne teljesen biztos. Inkább csak sejtettem, de hogy honnan, azt ne kérdezze senki. Mondjuk úgy, hogy viszonylag otthonosan mozgott a terepen, vagy legalábbis magáénak érezte. Pedig igazából olyan területen jártunk, ami az én személyes tulajdonomat képezte jelenleg, egy bizonyos fokig mindenképpen. Szerencséje volt, hogy az irányba igazításom ellen nem kívánt tiltakozni, mert azzal biztos dobott volna egyet a rossz kedvemen. Egyébként sem tűnt eddig ellenségesnek, így próbáltam lehiggadni valamelyest, ha egyáltalán lehetséges volt. Aki kicsit is ismert, az kapásból rávágta volna, hogy nem fog menni. Nos, meglátjuk! - Maradjunk annyiban, hogy nem magának vagyok kéznél – szusszantam rosszallóan. – Én nem vagyok olyan biztos ebben azóta, ami néhány hete történt – forgattam a szemeimet, amikor eszembe jutott a Vörös Hold éjszakája. Néhány percig volt szerencsém Alignakkal osztozni a testemen, bár ezt most nem kötöttem az orrára inkább. – Ezt nehéz lenne megmondani – a kérdése meglepett ugyan, de csak válaszoltam rá. Amíg nem csinált nagyobb balhét nekem annál, hogy bejött ide csak úgy, addig talán rendben is leszünk. - Szeretem megfejteni a rejtélyeket. Egy ásatás során rengeteg kérdés merül fel, én pedig mindig meg akarom találni a válaszokat mindegyikre. A történelmet pedig mindig is szerettem, így kikötöttem végül itt. Mondjuk úgy, hogy ez a munka a szenvedélyem, de ha valakit nem érdekelnek bizonyos dolgok, azok úgysem fogják megérteni soha. Csak furcsállják, hogy honnan tudunk megállapítani és levonni következtetéseket egyszerű használati tárgyakból, vagy csontokból – ha a munkámról volt szó, akkor láthatóan mindig belelkesültem, és látszott rajtam, hogy őszintén szeretem. Talán ez volt az egyetlen eset, amikor szerettem hosszabban is beszélni, és nem csupán néhány szóval lerendezni. – Gondolom, magának köze sincs az efféle tudományokhoz, igaz, Sadler? – nem volt kifejezetten lenéző a kérdésem, de ha valaki ennyire érdektelen volt a történelem és a régészet iránt, az gyanítható volt, hogy inkább fizikai munkát végez. Őt elnézve tényleg azt tudtam jobban elképzelni.
Igazából csak annyit hallottam, hogy: blablabla... Ez a nő vagy tényleg halál unalmas, vagy simán annyira beteg, hogy rá van buzulva a munkájára. Szerintem az utóbbi, de az is lehet, hogy mindkettő. Voltaképpen nem különösebben érdekelt, ahogy az sem, amit mondott. Főleg mikor még fülráncigálással is fenyegetett. Megráztam a fejem, és inkább az ásatás egyéb területeivel voltam elfoglalva. Főleg, mert jobb híján, ez jutott ma estére. Meg Strauss.
Fáradtan sóhajtottam fel, ahogy a falkában elfoglalt helyem után érdeklődött. Tekintetem kissé talán szúrósan is futott fel rá, ám némi csendet követően csak megszólaltam. - Ez komoly? Tényleg ilyen faszságok érdeklik? Nézze meg a kartonomat, gyanítom lesz benne néhány elcseszett információ rólam. - azt már nem mondanám, hogy helyes információk, de ezt-azt megtalálhat. - Maga se gondolja, hogy ilyen dolgokat csak úgy kiadok. Főleg egy őrzőnek. Egyszerűbb, ha csak sétálunk, és élvezi, hogy ezúttal nem egyedül szarja el az időt. - aztán mosolyogtam egyet. Noha inkább nevezném vicsorgásnak, tekintve, hogy az utolsó szavakat már én magam is csak piszkálódásból ejtettem el.
Aztán megint beszélt. Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy kiéli elfojtott vágyait, és mivel nem igazán van lehetősége arra, hogy meséljen valakinek - csak mert eléggé fapinának antiszociálisnak tűnik -, így rajtam gyakoroltatja a hangszálait. - Nem, Miss Strauss. Semmi közöm a kacatokhoz. - pillantottam fel rá, az oldalamra, halovány, kaján vigyorral a képemen. Egészen élveztem már, hogy rágtam az agyát, noha jó lenne megtalálni a határt is, mielőtt még az erejét akarná ténylegesen is fitogtatni. Nem, nem tartottam tőle, csak fáradt voltam most még ahhoz is, hogy akár egyetlen szőrszálat is elővarázsoljak a bestiámból, nem hogy őt magát.
Ellenben... hirtelen hangokra, néma talpak zajára lettem figyelmes. A homlokom összeráncolódott, a zsigereim pedig veszettül rezegni kezdtek. Hátra vetettem a tekintetemet, noha a kezeimet még nem rángattam ki a zsebemből. Csak bámultam, bele a sötét, gomolygó éjszakába. - Valaki van itt... - morzsoltam el a szavakat rekedtes, halk hangon, ahogy még a tenyerem is rászorult Strauss csuklójára, hogy megállítsam a léptekben. Szűrt, lapos pillantással követtem az időközben - csak a távolban - észre vett sötét alak életlen kontrasztját. - Vendéget várt? Randi lesz? Ki nem nézném... - igen, képes vagyok még esetleges feszült helyzetben is elpoénkodni a dolgokat... Hát, ez van...
- Nem azért kérdeztem, mert annyira érdekel a szaros élete, de lényegtelen is… - ráztam a fejemet. Igazából arra akartam rámutatni, hogy ha esetleg felelősségteljes pozíciót foglal el, akkor megérthetné, hogy én miért fújom így fel magam azon, hogy bepofátlankodik ide mindenféle idegen. Így azonban nem tudtam ellőni a hasonlatomat, de már nem is akartam igazán. Láttam rajta, hogy nem nyertem el különösebben a szimpátiáját, de nem is volt célom. Az pedig, hogy neki sem sikerült ezt nálam megtennie, már igazán nem az ő hibája volt, valahogy kevés embernek adatott meg ez az apróság. - Miért, mi a problémája az őrzőkkel? – vontam fel a szemöldökömet, mert olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy az nekem egyáltalán nem tetszett. – Mit gondol, ha mi nem lennénk, akkor ki a jó büdös franc takarítana el maguk után?! – ezúttal megtorpantam egy pillanatra, úgy néztem rá lesajnáló tekintettel. Nagyon nem szerettem, ha ennyire ellenségesek és előítéletesek velünk. Én speciel tényleg a rosszabbik fajta voltam közülünk, de ezt ő még mindig nem tudhatta, hiszen nem volt hozzám szerencséje olyan szituációban, amikor ténylegesen ki vagyok bukva, és átmegyek gyilkoló gépbe. - Igen, maga aztán valóban roppant szórakoztató társaság… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül. Még hogy élvezzem vele a sétát! Te jó isten, hát mit képzel ez magáról? Nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mire fel van ilyen nagyra magával, de talán idővel tényleg ki is fog derülni. Addig maradt az, hogy kénytelen voltam tényleg elviselni őt, mert nagyon úgy tűnt, hogy csak úgy nem fog innen kisétálni. Igazán sajnálatos, főleg, hogy nem voltam ma a szokásosan agresszív hangulatomban, hanem viszonylag jó napot tudtam magam mögött összességében. Ilyenkor pedig valamilyen oknál fogva hajlamos voltam a lustaságra a harc terén, amíg nem volt muszáj, vagy nem magamat kellett megvédenem. - Egyszer maga is egy ilyen kacat lesz – jegyeztem meg mintegy mellékesen, és legszívesebben letöröltem volna a képéről azt a kaján mosolyt. Rohadtul tudtam gyűlölni, amikor a férfiak így néztek rám. A kedves exférjem kedvenc szokása volt, egyszerűen az őrületbe kergetett vele, bár Kylenak is voltak azért jó pillanatai, amikor hasonlóképpen táncolt az idegeimen. Néha kapott tőlem egy-egy testvéri nyaklevest, csak hogy érezze a szeretetemet, amit mondjuk úgy, hogy jól titkoltam még sokszor előtte is. Míg ezen elmélkedtem, észrevettem a mellettem baktató férfi kissé megváltozó viselkedését. Nem volt olyan feltűnő, de aki olyan régóta mozog farkasok között, mint én, annak feltűnik azért. Főleg, hogy történetesen akadt egy hozzám közel álló egyed is, bár ennek továbbra sem voltam képes felhőtlenül örülni. Az embernek szeretnie kéne a nagyapját, de az én esetem egészen speciális volt, mint talán minden más is körülöttem. - Mi a gond? – tettem fel a kérdést, kissé megfeszülve. Mivel sajnálatos módon én nem rendelkeztem olyan fejlett érzékekkel, mint a mellettem sétálgató férfi, így nekem egyelőre nem tűnt fel semmi, csak a furcsa előérzet, amit betudtam ennek a farkasnak itt. – A rohadt életbe már, hogy mindenkinek itt szottyan kedve éjszakai sétát tenni! – fakadtam ki újra, bár nem vagyok ostoba, az én hangom is halk volt és fojtott. A poénkodást a biztonság kedvéért ez alkalommal inkább elengedtem a fülem mellett, a viselkedésem pedig máris átkapcsolt a kevésbé könyörületes, jóval profibb formámba. - Mit lát? Magasság, testalkat… - kezdtem el sorolni. – És ami még fontosabb, mit érez? – itt természetesen arra voltam kíváncsi, hogy az illető milyen fajhoz tartozik, és ha netán a fajtársa, akkor mennyi idős lehet.
Hát mertem remélni, hogy nem érdekli a szaros életem. Kicsit groteszk lett volna, a helyzetünkre való tekintettel, ezt valljuk be. - Semmi bajom velük. Csak nem csípem mikor szaglásznak utánam. - jah. Mert, hogy volt már jó pár ilyen esetem. Valahogy mániákusan rám lettek küldve új és újabb őrzők, noha ez még akkor tájt volt, mikor a sok a ribit futtattam. Mostanság ez jó ideje elmaradt, és nem is bánom. Amúgy se tudtak meg rólam soha többet, mint amit engedtem... - Ez már a maga/maguk dolga. Nekem alapvetően édes mindegy lenne, ha mocsokban úszna a város. - vontam vállat, noha azért ez nem volt teljesen így. Alapvetően az erőszakot csak akkor gyakoroltam, ha kötelességem, vagy ügyem volt. Nem vagyok én idegbeteg állat, hogy hobbiból tépkedjek szét bárkit is. Bár, néha igazán jól esne...
Igazából a további reakcióit már nem igazán érzékeltem, tekintve, hogy sokkal inkább áttendálódott a figyelmem, a mögöttünk nem is olyan távol botorkáló idegenre. Tulajdonképpen pont ezért fogtam rá a csuklójára is. Ösztönösen... Habár egész hamar el is engedtem. - Maradjon már csendben... - csitítottam le, nem kellenek most a felesleges kérdések. Egyébként sincs olyan közel, hogy eg másodperc alatt felmérjem kiféle, miféle... Mindenesetre megálltam, az vonásaim pedig ezzel együtt kezdtek változni, átrajzolódni. Komolyság, mereven húzódó izmok domborodtak ki arcom vonalán. - Farkas. - nyögtem ki végül, mihelyst elég erőteljesen orron vágott a korcs szaga. - Nem a falkánkhoz tartozik, gyanítom Anchorage-i. - nem, ez már most nem tetszett. Így is napok óta fel-fel tűnt már, hogy egy-egy bolhás átmászik Fairbanks-be, körbe szagol, majd visszamegy oda, ahonnét jött. Nem, a világért nem akarnék ördögöt köpni a falra, de volt egy baljós érzetem ezekkel a belengésekkel kapcsolatban. Mertem remélni, hogy ezek a bugrisok nem lejelentenek valahova... valakinek. Főleg most, hogy totál fejre fordult minden, emiatt a rohadt csatlakozás miatt. Mindegy, ez főként csak nekem baszta a csőrömet... ~ Kétszáz körüli, de lehet jól leplezi magát. Már érez minket. ~ csak a fejébe beszéltem, a legkevésbé sem akartam, hogy meghalljon minket a másik. Elvégre, nem tudhattam, hogy veszélyt jelent-e, vagy simán ez a barom is eltévedt... ~ Egy nyolcvan magas... vagyis a körüli, hím. Nyurga... Gyorsan mozog. Gyanítom villám. ~ húztam el a számat, ahogy acélosan kihúztam magam. Közeledett, jó formán suhant az ásatási buckák, felállított akármicsodák között. ~ Felénk tart ~ üzentem még utoljára, mikor hirtelen megjelent előttünk. Egészen közel. Először Strauss, majd végül az én képembe mászva. Meg se rezzentem...
// Mmm... jó lenne, ha egy pökhendi, túlbuzgó, eléggé ittas fazon lenne Tőlem ismerheted is, nem gond. A lényeg, hog kötekedjen x)) //
- Ez a dolgunk – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel, azzal kapcsolatban, hogy nem szereti, ha szaglásznak utána. Miért, van olyan egyáltalán, aki szereti? – Bár ne aggódjon, nekem nem ez a szakterületem – vontam meg a vállaimat, noha az igazsághoz hozzátartozott, hogy szerettem dolgokat kideríteni, hiába nem voltam informátor. Ez leginkább ugyebár a történelemre és annak rejtélyeire korlátozódott, de ha emberekről volt szó, akkor sem feltétlenül zárkóztam el az efféle dolgokról. Végül is, csupán nézőpont kérdése, hogy az illető élő vagy holt. Ez a férfi is régen halottnak kellett volna, hogy legyen, erre fel itt volt. Ezt a gondolatmenetet azért inkább megtartottam magamnak, miközben mellette haladtam határozott lépteimmel. - Milyen édes! – ajkaimon gúnyos mosoly futott végig. – Nem hiszem, hogy különösebben értékelné de Luca, ha fény derülne a létezésükre az emberek számára is – tettem még hozzá, bár már csak mellékesen. Igazából utána már sokkal fontosabbnak tartottam, hogy megoldjuk a felbukkanó alak gondját. Egyáltalán nem örültem neki, hogy mindenki szabadon járt-kelt ezen a rohadt ásatáson. Egy ideig még azt hittem, hogy valami helyi, aki meg akarja akadályozni az itteni munkát, ilyenekhez már nem egyszer volt szerencsém. Nem csak Alaszkában, hanem az egész világon. Megpróbálták tönkretenni a leleteket, meg efféle dolgok történtek, de az, hogy farkas, már mindjárt másként tüntette fel a dolgokat. Nem mintha ez kizárta volna az előbbit, de igencsak leredukálta annak lehetőségét. - Remek… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül. – Azok a rohadékok egyre többször merészkednek át – állapítottam meg, immár jóval dühösebben, mint amilyen akkor voltam, amikor rátaláltam erre a pasasra itt mellettem. Ezúttal olybá tűnt, hogy egy oldalra keveredtünk, hiszen nekik sem volt érdekük, hogy odaátról idegenek bámészkodjanak nálunk. Mi tartottuk ugyan az ottani farkasokat is a felügyeletünk alatt, úgyhogy valamilyen szinten akár úgy is nézhettük, hogy az én feladatom elrendezni ezt az ügyet. Az meg pluszban feljogosított rá, hogy ez még mindig az én rohadt ásatásom! Közben megkaptam az elnagyolt leírást a pasasról, amit nyugtáztam is magamban. Hány éves lehet ez itt mellettem, ha ennyire ráfeszül egy kétszáz körüli hímre? Míg ezen gondolkoztam, lassan előhúztam a fegyveremet, ami egészen eddig jól elrejtve pihent. Persze nálam volt még a tőr is, legalább ezek nélkül nem mentem sehová, akárki akármit mondott is. Talán nem éppen a legjobb ötlet felfegyverkezve órát tartani, de maradjunk annyiban, hogy nem szerettem a véletlenre bízni. Talán némi paranoia részemről, de mindig készen álltam arra, hogy meg kelljen védenem magam valakitől, akár a legváratlanabb helyzetekben is. Valószínűleg a kiképzésem érte a felelős. Egyébként puszta kezes harcban sem volt okom panaszra, de maradjunk annyiban, hogy azt szerettem későbbi meglepetésnek tartogatni. - Csodás! – ez szólt mind annak, hogy felénk tart, mind annak, hogy a Villámok közé tartozik. Mielőtt még bármi mást hozzáfűzhettem volna, a férfi meg is jelent előttünk. Engem sem kellett félteni, a flegmaság olyannyira a véremben volt, hogy csupán felvontam a szemöldökömet, és grimaszoltam egyet alig láthatóan, a felém áradó alkoholbűz miatt. - Nocsak-nocsak! – máris hallható volt, hogy a nyelve összeakadt, pedig alig mondott két szót. Csoda, hogy tudta egyáltalán használni a képességét, úgyhogy el sem akartam képzelni, hogy mennyi alkoholra lehetett szüksége ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. – Micsoda érdekes párocska! – úgy röhögött fel, hogy majdnem nyakon vágtam, ám egyelőre még tartottam magam, és szorgalmasan gyakoroltam a szemmel való ölést. – Elég betegek vagytok, ha ebben a temetőben dugtok! – azt hitte rohadtul vicces, pedig nem. Szinte kedvem lett volna ezt vele is közölni. - Ez nem egy temető, te barom! – sziszegtem immár dühösen. - Chh-chh! Vigyázhatnál a kis ribancod nyelvére, haver! A végén még valaki ki találja tépni… - a nem túlzottan burkolt fenyegetést immár Olivernek címezte, én meg közben nem voltam rest magamra küldeni egy Minden vadak lelkét. Azért egy kis pluszra még egy hozzám hasonlónak is szüksége lehet egy Villámmal szemben.
// 40-15 (Minden vadak lelke - Szarvas) pont = 25 megmaradt pont //
Nem foglalkoztam a felesleges szájtépéssel. Eeez a dolguuunk, de Luca nem örülne... blablabla... Hagyjuk már, hol érdekel? Az sem lett volna opció - számomra -, ha minden bokor tudott volna rólunk. Régen foglalkoztatott, ma már belefáradtam , hogy egyetlen percet is eltöltsek ezzel. Akár csak gondolatként. Sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet a közeledő hím, a beálló, süket csönd, ami már-már fojtogatóan borult ránk. Még se mozdultam, és bár lehet ez a nagyon agytröszt őrző azt hiszi beijedtem... szó se volt róla. Nem mintha különösebben megrázott volna, ha ilyesmit gondol...
Mindeközben az erősen ittas cimbink is befutott. Dőlt belőle a whisky jótékony, káros szaga, és az sem elnapolható tény, hogy sík gyökér volt a pali. Csak sóhajtottam egyet, lesajnálón, ahogy párocskának titulált minket, fejemet némileg oldalra billentve. Az ujjaim még mindig a zsebembe pihentek, és az sem hatott meg túlnyomóan, hogy érezni véltem a Straussban áramlásnak induló vér sebességét, sietségét. - Ne irigykedj. - vicsorogtam egyet a dugás hallatán. Ez a nő meg azon akad ki, hogy temetőnek nevezte a szaros ásatását! Haláli... Felröhögtem. Annyira nevetséges volt az egész, hogy lassan már kínlódásnak kezdtem érezni. - Te mondd már meg nekem, hogy mire vagy ennyire izom? Tőlem akkor téped ki a nyelvét, amikor jól esik. De nem ma. Szóval jobban teszed, ha kotródsz. Vissza a helyedre, buksi. - csak a fejemmel böktem délnek, Anchorage felé, ezzel is jelezvén, hogy nem kívánatos személy a társaságunkban.
Meg is lepett volna, ha azonnal lelép. Természetes nem. Ellenben egyből hepciáskodni kezdett, erősködni, fitogtatni a nem létező erejét. - Szánalmas vagy. - nyögtem még ki, ahogy továbbra se mozdultam. A korcs meg elkezdett minket körbe járni. Gyanítom azt hitte, hogy ez majd feszélyezni kezd, ha mást nem is, hát Strauss-t. Bár, ahogy elnéztem alapvetően őt se érintette mélyen a dolog. - Jó a szagod cica. Ha már a pitbullodnak nem kellesz, én szívesen felpróbállak. - köhögte, két majdnem hányás között. Én meg újra röhögtem. - Ez a legjobb csajozós dumád? - fordultam utána, csak vállból, egyik szemöldökömet lazán megrántva. - Jaj te meg már ne legyél itt dekemény! Minnyáh' itt lesznek a haverok aztán összeizé... összekócolják a lenyalt séródat. - pökhendi, és arrogáns. Meg seggfej is, de ez már a saját nyomora. Egyébként sincs lenyalva a séróm... Persze sokkal inkább érdekelt az, hogy miféle haverokról beszél, mintsem, hogy minek és hogyan illet. Beszívtam a levegőt, mélyen, tüdőre, de... részemről én semmit nem éreztem, nem hogy közeledő bolhásokat. - Micsoda bika. Csoportosan vagy bátor? Egyébként, szerintem - már megbocsájts - jól beszoptad, és egyedül maradtál... - vigyorogtam egyszerűen, kicsit közelebb lépve Strausshoz. - Csakk hiszed pitbull. Meglátod aztán söpörsz innen.- feszült nekem, mellkasból, egészen közel merészkedve a személyes szférámban. - Aaazt a kurva milyen rohadt büdös vagy... - na hát jó... csavarta az orrom, ez van. Ezzel együtt pedig el is hagyta a figyelmemet, ahogy a hím erősen rámarkolt Strauss csuklójára és már rántotta is magához. Ez hülye...
Nem nagyon voltam kíváncsi a férfiak kakaskodására, bár elmenni mégsem tudtam. Nem hagytam volna itt őket szívesen az ásatáson, a végén még szétszednék az egészet, és mire reggel jönnék, mindenütt félig betemetett parcellák fogadnának, meg össze-vissza tört leletek. Te jó ég, erre igazán gondolni sem akartam! Az lett volna a legcélszerűbb, ha a lehető leghamarabb megszabadulok tőlük azáltal, hogy kitessékelem őket. Akkor bezárhatnám a területet és nem lenne semmi gond. Mindenki menne a maga útjára, én meg beülnék a kapu elé és úgy várnám, hogy reggel megérkezzenek a többiek. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobban tetszene, mint az, ami most volt kibontakozóban. Az meg pláne nem volt ínyemre, hogy én is bele lettem vonva. - Ó, édes jézus… - forgattam a szemeimet a „buksi” hallatán, mert volt egy olyan érzésem, hogy különösebben nem nyerte el a betolakodónk tetszését a becenév. Őszintén szólva, nekem sem tetszett volna a helyében, de jelen pillanatban csak mélyen egyet tudtam érteni vele. Ez az arcomon nem nagyon látszott, leginkább a méla undor és a flegmaság sajátságos keveréke uralkodott a vonásaimon, ahogyan a párbeszédet hallgattam. Megmozdulni viszont eszem ágában sem volt, úgy álltam ott, mint akit bebetonoztak. Egyenes háttal, határozottan. Már éppen vissza akartam vágni a nekem címzett szavakra, ám helyettem is beszélt Sadler, nem csak a maga nevében. Kapott is tőlem egy kicsit morcos pillantást, amikor oldalra kaptam a fejemet felé, de ez volt minden. Csupán a következő kijelentés hallatán szaladt össze némi ránc a homlokomon, ahogyan a megerősítésre vártam a hímtől, hogy a részeg igazat beszél-e. Nem mintha megrettentett volna az, hogy jöhetnek rajta kívül mások is, voltam már rosszabb helyzetben is. Egészen egyszerűen ma nem volt kedvem bunyózni, bár lehet, jobb kedvem lenne tőle, ha levezethetném a feszültséget és talán tényleg ennyi kéne mára. - Befejezhetnénk ezt végre? – szóltam most már bele, amikor egészen közel merészkedett a mellettem állóhoz. – A világért sem szeretném félbeszakítani azt a csodás egymásra találást, de jobban örülnék, ha mindez kint folytatódna… - intettem a kijárat irányába, hátha veszik az adást. Mit is képzeltem? Az nem tud adást venni, akinek nincs hozzá agya! Egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy valamelyiket megüssem, bár inkább akkor már a részeget választottam volna, ő sokkal jobban bosszantott, ráadásul tényleg rohadt büdös is volt. Lévén, hogy Villámmal hozott minket össze a balsors, így a mozdulatsort olyan gyorsan kivitelezte még így ittasan is, hogy nem fogtam fel teljesen. Csak akkor eszméltem fel, amikor a húsos ujjak a csuklómra markoltak, méghozzá kicsit sem finomkodva. Alapvetően elég törékeny testalkatúnak látszom, amikor rendesen fel vagyok öltözve, de ez csupán a látszat volt. Míg ez megfogalmazódott bennem, már rántott is magához. Első reakcióm az volt, hogy legszívesebben elhánytam volna magam a szag és az undor miatt, amit éreztem. A második az, hogy nekilökődtem a mellkasának, szemeimben pedig düh villant. Az a nem túlzottan jó fajta. Igen, nálam még ennek is vannak fokozatai. - Tudod eddig azt vártam, hogy provokálj még egy kicsit és csinálj valami olyan ostobaságot, ami miatt laposra verhetlek… - a hangom olyan jegesen csengett, hogy a helyében most hátráltam volna el. Talán ő is megtette volna, ha beszámítható állapotban találkozik velem, de az intő jelekből szinte semmit nem érzékelt. Valószínűleg az sem esett le neki, hogy nem egyszerű ember vagyok. A szabad kezemben egyébként még mindig ott volt az ezüst tőr, melyet minden őrző megkap, aki azon az úton jár, amelyen én. - Most megtetted! – fűztem hozzá sziszegve, ha nem lett volna számára is egyértelmű. Nem volt, mert csak röhögött egyet, még inkább rángatva. - Ugyan már szépségem, ne játszd a nagylányt! Mind a ketten tudjuk, hogy… - tovább nem tudta mondani, mert elfogyott a türelmem. Azzal a kezemmel fogtam rá a csuklójára, amelyet ő is markolt. Erősen szorítottam meg, és míg rátapostam a lábára, addig megcsavartam a karját. Egyenesen úgy, hogy nekem kedvezzen a kiszolgáltatott, kifacsart testhelyzete. - Mit is akartál mondani? – undorító volt, mégis a füléhez hajoltam, oda suttogtam a szavakat. Nem is vagyok ám olyan finnyás, mint egy kislány. Valószínűleg ő még próbálta összerakni a képeket, hogy miként voltam gyorsabb egy átlagos embernél. Imádom ezekben az estekben a mágiát. – Előre figyelmeztetlek, hogy ha olyat mondasz, ami nekem nem tetszik, nem csak a nyelvedet fogom kivágni… - a pengével egészen eddig a nyakánál alkalmaztam a fenyítést, a hidegvérem teljesen megmaradt. - Kidobja innen, vagy tegyem meg én? – csevegő hangnemem ismét visszatért, mikor Sadlerhez fordultam.
Már egy ideje utaztam az államokban, vettem is egy terepjárót, mikor eladtam a boltot. Mikor végre megérkeztem Anchorage-be, az első dolgom egy kisebb lakás volt, aztán munka Fairbanksben. Nem tagadom, mindez azért, hogy közelebb legyek Kate-hez, mert sejtettem, hogy ott időzik, amíg az ásatások vannak. Bele telt pár napba, amíg ezeket elintéztem, s fel is fedeztem a környéket, közben pedig haverkodni kezdtem egy-két falkabelivel. Ma vettem végre rá magamat, hogy elmenjek az ásatásra, találkozni a nővel. Már előre látom, hogy ismét ordibálás lesz a vége, de muszáj végre látnom őt... Az út autóval könnyen megtehető volt, de nem siettem el a dolgot. Az ásatásra érve még egy-két percet ültem a kocsiban a kormányra könyökölve, figyelve az embereket, felkészülve a totális pusztításra, amit a nő valószínűleg okozni fog. De aztán csak kiszálltam. Egy amolyan laza, szokásos felszerelés volt rajtam. Mindig is szerettem az ilyen ruhákat, legalább is amióta divatba jöttek. Lassan sétáltam az ásatásra, a biztonsági őrök beszélgettek és iszogattak arrébb, fel sem tűnt nekik, hogy a parcellák közé mentem, Katet keresve. Persze kutattam a zajokat, leginkább így lehet rátalálni. Valakire rászól, vagy örül a talált zsákmánynak. Nem is kellett sokat keresgélnem, hamarosan megláttam. Tisztes távolságban maradtam, úgy 6-7 méternyire, s vártam, hogy befejezze a föld simogatását azzal a kefével, és észre vegyen. Ha végre rám nézett, levettem a szemüveget és biccentettem egyet felé.
- Szia Kate.
Mindeközben tartottam vele a szemkontaktust, és vártam a reakcióját. Nem szóltam többet, nem is mozdultam, csupán figyeltem. Ennyi idő után is olyan gyönyörű és fenséges, mint amilyen volt. Öröm figyelni őt.
Mint ahogyan az életben is, úgy egy ásatáson is akadnak jobb, valamint rosszabb napok is. Unalmas, vagy annyira mozgalmas és zsúfolt, hogy szinte fel sem tudja fogni az ember. A mai határozottan állíthatom, hogy a jobbak közé tartozott, ami tőlem már igazán nagy szó. Örökké negatív hozzáállásom, és a napok óta tartó kilátástalan kutatás után végre érdemi változás állt be, és olyan területre bukkantunk, ami használati tárgyak tömkelegét rejtette. Mondanom sem kell, amint lehetőségem nyílt rá, abban a pillanatban félbehagytam a saját parcellám tisztogatását, és átmentem oda, ahová mindenkit irányítottunk. Ha tudtam volna, hogy az elkövetkező percekben nem csak ilyen pozitív felfedezést fogok tenni ezen a területen, akkor valószínűleg nem bánkódtam volna annyira azért, hogy a média még nem ért ki, de egyelőre még azt kívántam, bárcsak már azt is videóra vennék, amit most csinálunk. Így azonban maradt a lázas kutatás, és a cél, hogy minél rövidebb idő alatt menekítsek ki sok értéket. Tudtam ugyanis, hogy holnapra egyrészt esőt jósoltak – bár sátrat lehetett rögzíteni a parcella fölé -, másrészt ma már hamarosan le fog járni a munkaidő. Habár jobban belegondolva én akár éjszakáig is maradhattam, hiszen most a nappalok jóval hosszabbak lettek a Földnek ebben a szegletében, mint máskor, de a munkásaimat és a hallgatókat nem szívesen dolgoztattam volna. Még a végén probléma lenne belőle és a telhetetlenségem veszélyeztetné az egész ásatást. Két évad munkája veszne oda pusztán azért, mert rabszolga hajcsár módjára viselkedem. Az izgalom tapintható volt az egész elkerített részen, de én imádtam. A munkánk egyik legjobb része ez volt, amikor valami nagy felfedezést sikerült véghez vinnünk. Türelmetlen, kissé durva mozdulattal kentem el egy koszcsíkot az arcomon, mit sem törődve a felszálló porral, és a nap melegével a hátamon. Voltam én már rosszabb körülmények között is, például a negyvenöt fokos hőségben, Egyiptom kietlen sivatagjaiban. Szerettem, szó se róla, szívós is vagyok, úgyhogy csoda lett volna, ha pont én fakadok ki azon, hogy szomjas vagyok, vagy meleg van. Alaszka nem az a pontja a világnak, ahol a hőség problémát jelenthetne, bár a kemény munka mindenképpen izzasztó hatással bír, nem volt ez másként most sem. A munkában végül az akasztott meg, hogy a velem szemben dolgozó hallgatóm keze megállt a mozdulat közben. Kissé dühös, vagy sokkal inkább türelmetlen tekintetem kisvártatva már rá is vetült, de nem nagyon zavartatta magát, csupán az elnyíló ajkait láttam, meg a hirtelen beinduló susmogást. Valamiről lemaradtam volna? - Mit csinálsz?! – ripakodtam végül rá, amikor kis híján elejtett egy apró törmelékdarabot. Sok kár nem származott volna belőle, de mindig kényesen ügyeltem a leletekre. - Én csak… én… - mivel a dadogásból sokat nem tudtam meg, így automatikusan követtem az ő, és talán még tíz másik ember tekintetét. Így már nem is volt annyira meglepő az ámulás, hiszen egy két méteres izomkolosszus elég ritka látvány, főleg egy ilyen helyen. Pedig, ha tudták volna, hogy Jack hányszor túrta hozzánk hasonlóan a földet velem, valószínűleg meglepődtek volna. Így, név nélkül, a puszta látványra hagyatkozva viszont nem csoda, hogy egyiküknek sem esett le, kivel állnak szemben. - Mi a szent szar… - dünnyögtem magam elé meglepetten, de elég volt csupán néhány másodperc ahhoz, hogy a kábulatból felocsúdjak, és immár indulatosan egyenesedjek fel, hanyag mozdulattal lökve ki a kezemben tartott eszközt a parcella szélére. – Mégis mi a jó büdös francot keresel itt, megtudhatnám?! – próbáltam nem túl hangosan beszélni, miközben megközelítettem a férfit, de aki ismert egy kicsit is, az tudta, hogy nem egyszerű számomra lehalkítani a hangomat. Alapjáraton sem, nemhogy akkor, amikor éppen robbanni készülök dühömben. – Nem, tudod mit? Inkább nem is akarom tudni! – ráztam meg a fejemet, két kezemet feltartva a levegőbe. Eszem ágában sem volt jelenetet rendezni éppen itt, éppen most, de ha az indulat elragad, és a szar elönti az agyamat, akkor sajnos nincs megállás. Márpedig pontosan azzal néztem farkasszemet, aki bármelyik pillanatban csak olaj lehetett a tűzre, egyszerre semmisített meg és emelt ki a mélyből. Nem-nem, a magánéletem senkire nem tartozott, és ezen nem akartam változtatni akkor sem, ha történetesen a volt férjemmel voltam kénytelen civilizáltan viselkedni.
Kicsit belemerültem Kate látványába. Élvezettel néztem, ahogy munkálkodik, ás, kapar, söpör.. Figyeltem a poros haját, piszkos arcát, a földet túró, dolgos kezeit. Szinte olyan volt ez, mint az első találkozásunk. Parcella, ásatás, dühösen jön, hogy lesöpörjön a helyszínről... remélem most is eljön majd, hogy tudjunk beszélgetni. Én sem veszem észre, hogy már percek óta ott állok, azt viszont igen, hogy másoknak előbb tűnik fel, mint Kate-nek. Napszemüvegem rejtekéből pillantok szét, s nagyon sokakon látom a meglepettséget, és a figyelmet. A tekintetem újra erre a kis területre korlátozódik előttem, s most látom, hogy -ha nem is a nő, akihez jöttem-, végre észre vettek. Szerencsémre a kiscsaj úgy tűnik, még nem látott izmos, magas embert, mert úgy eltátja a száját, mintha cirkuszban lenne. Kate rá is szól, majd követve a lány pillantását találkozik a tekintetünk. Látom rajta a meglepettséget, de csak egy pillanatig. Ezt egy halovány reménysugárként fogom fel. A köszöntés részéről elmarad, de valójában csak megilletődnék, ha köszönne. Igazából pont erre a reakcióra számítottam, csak kicsivel hangosabbra. Úgy tűnik, most kivételesen nem akarja leordítani a hajat a fejemről és elküldeni.
- Nem keresek már semmit, mert megtaláltalak. Beszélni szeretnék veled. Lehetséges?
kérdezem teljesen nyugodt hangon, mint mindig. Közben figyelem indulatos arcát. Szeretem, amikor ilyenkor összébb húzza picit a szemöldökét. Leplezetlenül nézek végig rajta, s egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Igen, ez az igazi Kate. Poros, sáros, földes, szakadt.
- Semmit nem változtál. Örülök, hogy látlak.
Szavaim nem hiszem, hogy meghatják és nem is várom, hogy ezek után elfelejtsen mindent és a nyakamba ugorva megcsókoljon. Persze örülnék, nem utasítanám el, de hamis ábrándokat nem tartok meg. Csupán közöltem, hogy tudja, én miként érzek, mert úgy sejtem, hamarosan én is kapni fogok az ő gondolataiból, de rendesen.
A jövevénnyel ellentétben én egyáltalán nem élveztem a helyzetet, sem a megjelenését. Persze a látványának esztétikai részével még mindig nem volt problémám, de ettől függetlenül még nem készültem kiugrani a bőrömből, amikor kénytelen voltam farkasszemet – esetében szó szerint! – nézni a volt férjemmel. Már évekkel ezelőtt lezártam életemnek azt a szakaszát, amiben ő szerepelt, erre most megint felbukkant, mint valami rossz mementó, egy elfeledett árny a múltból. Nem mondanám magam semmilyen körülmények között sem gyávának, így aztán most sem mondhatnám, hogy féltem ettől a pillanattól. Inkább csak tartottam tőle, és semmi kedvem nem volt hozzá. Valószínűleg ezért is nem volt meglepő az elutasító, ingerült reakcióm. - Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejemet, bár nem töltött el különösebb örömmel, hogy nézőközönségünk is akadt a műsor mellé. Éppen elég volt ez az egész szituáció is, hiszen önmagában is borzasztónak éltem meg. – Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! – ripakodtam rá, szemöldökeimet dühösen vontam össze, ahogy a méreg ráncokat varázsolt a homlokomra. – Felbukkansz itt – mennyi is? – négy év után, és azt hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod? – ami még jobban dühített, az természetesen a belőle áradó nyugodtság volt. Valahogy sohasem tudott rám úgy hatni, ahogyan a normál emberekre szokott az, ha valaki ennyire higgadt. Nálam sajnos csak olaj volt a tűzre, mintha vörös posztót lengettek volna a bika szeme előtt. Márpedig köztudott, hogy engem nem jó felidegesíteni, mert annak rendszerint nagyon rossz vége lesz. - Azt hiszem, hogy ezzel egyedül vagy! – vetettem oda félvállról, hiszen én egyáltalán nem örültem. Még szerencse, hogy a hevesebb szívdobogást betudhatta annak, hogy ennyire ideges lettem, nem pedig annak, hogy némi izgalmat azért mégiscsak kiváltott belőlem a megjelenése. Akármennyire szerettem volna ugyanis, még mindig nem tudott teljes mértékben hidegen hagyni az, hogy felbukkant most hirtelen. Ráadásul a leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt mi az oka rá, és miért éppen most. Néhány pillanatig csak merőn néztem továbbra is, egyenes háttal, rendíthetetlenül. Végül azonban kezdett bosszantani a hátamra szegeződő rengeteg tekintet, amelyek súlyát anélkül is éreztem, hogy hátrapillantottam volna a vállam felett. Sóhajtottam egyet, aztán sarkon fordultam és megindultam a közelben lévő, legnagyobb lakókocsi irányába, amelyet természetesen én tudhattam a magaménak. - Gyorsan add elő, hogy miért jöttél, mert mint látod, elfoglalt vagyok, és a legkevésbé erre van időm! – tudtam, hogy nem kell azzal vesződnöm, hogy felé forduljak, és úgy intézzem hozzá a szavakat, mivel tökéletes érzékeinek hála, valószínűleg kristálytisztán hallotta így is, amit mondtam.
Teljesen nyugodtan álltam és figyeltem Kate-et ahogy leordítja a fejem. Nem zavart a sok tekintet, a nőt viszont igen, úgy hogy szerencsére beadta a derekát és arrébb mentünk. Egy lakókocsiig mentünk, kicsivel távolabb az ásatástól, ez nyilván az övé lehet. Miután megálltunk, a nőre néztem. Halkan sóhajtottam. Így biztos nem fog meghallgatni, már az első mondat után elküld majd újra a francba. Le kell nyugtatnom, s mivel szerintem ő soha nem próbálkozott a dühe kiadásával -az ordibáláson kívül persze-, úgy hiszem, itt az ideje elkezdeni. Halkan sóhajtottam, s levettem a szemüvegemet, majd a zsebembe nyomtam.
- Még mielőtt bármit mondanék... Szeretném, ha megütnél.
mondom teljes nyugalommal, rápillantva. Tudom, hogy belül ez minden vágya, így nem kell őt noszogatni arra, hogy megtegye.
- Ököllel. Erősen. Arcon, gyomron.. Ahova csak akarsz. Üss meg.
Várok. Tényleg azt akarom, hogy megüssön, s a komolyság látszik is rajtam, az, hogy tényleg ez az, amit akarok. És mélyen belül tudom, hogy ő is. Habár nem úgy ismerem, mint aki nem mer megtenni ilyesmit, de ha ódzkodik attól, hogy megüssön, kissé megemelem a hangomat.
- Az istenit, üss már meg, asszony!
a végét direkt mondtam úgy, ahogy... remélve, hogy ezzel is felpaprikázom és végre hajlandó lesz behúzni nekem egy mocsok nagyot.
Kezdőlap
Tőlem ismerheted is, nem gond. A lényeg, hog kötekedjen x)) //
//
