Nem foglalkoztam a felesleges szájtépéssel. Eeez a dolguuunk, de Luca nem örülne... blablabla... Hagyjuk már, hol érdekel? Az sem lett volna opció - számomra -, ha minden bokor tudott volna rólunk. Régen foglalkoztatott, ma már belefáradtam , hogy egyetlen percet is eltöltsek ezzel. Akár csak gondolatként. Sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet a közeledő hím, a beálló, süket csönd, ami már-már fojtogatóan borult ránk. Még se mozdultam, és bár lehet ez a nagyon agytröszt őrző azt hiszi beijedtem... szó se volt róla. Nem mintha különösebben megrázott volna, ha ilyesmit gondol...
Mindeközben az erősen ittas cimbink is befutott. Dőlt belőle a whisky jótékony, káros szaga, és az sem elnapolható tény, hogy sík gyökér volt a pali. Csak sóhajtottam egyet, lesajnálón, ahogy párocskának titulált minket, fejemet némileg oldalra billentve. Az ujjaim még mindig a zsebembe pihentek, és az sem hatott meg túlnyomóan, hogy érezni véltem a Straussban áramlásnak induló vér sebességét, sietségét. - Ne irigykedj. - vicsorogtam egyet a dugás hallatán. Ez a nő meg azon akad ki, hogy temetőnek nevezte a szaros ásatását! Haláli... Felröhögtem. Annyira nevetséges volt az egész, hogy lassan már kínlódásnak kezdtem érezni. - Te mondd már meg nekem, hogy mire vagy ennyire izom? Tőlem akkor téped ki a nyelvét, amikor jól esik. De nem ma. Szóval jobban teszed, ha kotródsz. Vissza a helyedre, buksi. - csak a fejemmel böktem délnek, Anchorage felé, ezzel is jelezvén, hogy nem kívánatos személy a társaságunkban.
Meg is lepett volna, ha azonnal lelép. Természetes nem. Ellenben egyből hepciáskodni kezdett, erősködni, fitogtatni a nem létező erejét. - Szánalmas vagy. - nyögtem még ki, ahogy továbbra se mozdultam. A korcs meg elkezdett minket körbe járni. Gyanítom azt hitte, hogy ez majd feszélyezni kezd, ha mást nem is, hát Strauss-t. Bár, ahogy elnéztem alapvetően őt se érintette mélyen a dolog. - Jó a szagod cica. Ha már a pitbullodnak nem kellesz, én szívesen felpróbállak. - köhögte, két majdnem hányás között. Én meg újra röhögtem. - Ez a legjobb csajozós dumád? - fordultam utána, csak vállból, egyik szemöldökömet lazán megrántva. - Jaj te meg már ne legyél itt dekemény! Minnyáh' itt lesznek a haverok aztán összeizé... összekócolják a lenyalt séródat. - pökhendi, és arrogáns. Meg seggfej is, de ez már a saját nyomora. Egyébként sincs lenyalva a séróm... Persze sokkal inkább érdekelt az, hogy miféle haverokról beszél, mintsem, hogy minek és hogyan illet. Beszívtam a levegőt, mélyen, tüdőre, de... részemről én semmit nem éreztem, nem hogy közeledő bolhásokat. - Micsoda bika. Csoportosan vagy bátor? Egyébként, szerintem - már megbocsájts - jól beszoptad, és egyedül maradtál... - vigyorogtam egyszerűen, kicsit közelebb lépve Strausshoz. - Csakk hiszed pitbull. Meglátod aztán söpörsz innen.- feszült nekem, mellkasból, egészen közel merészkedve a személyes szférámban. - Aaazt a kurva milyen rohadt büdös vagy... - na hát jó... csavarta az orrom, ez van. Ezzel együtt pedig el is hagyta a figyelmemet, ahogy a hím erősen rámarkolt Strauss csuklójára és már rántotta is magához. Ez hülye...
Nem nagyon voltam kíváncsi a férfiak kakaskodására, bár elmenni mégsem tudtam. Nem hagytam volna itt őket szívesen az ásatáson, a végén még szétszednék az egészet, és mire reggel jönnék, mindenütt félig betemetett parcellák fogadnának, meg össze-vissza tört leletek. Te jó ég, erre igazán gondolni sem akartam! Az lett volna a legcélszerűbb, ha a lehető leghamarabb megszabadulok tőlük azáltal, hogy kitessékelem őket. Akkor bezárhatnám a területet és nem lenne semmi gond. Mindenki menne a maga útjára, én meg beülnék a kapu elé és úgy várnám, hogy reggel megérkezzenek a többiek. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobban tetszene, mint az, ami most volt kibontakozóban. Az meg pláne nem volt ínyemre, hogy én is bele lettem vonva. - Ó, édes jézus… - forgattam a szemeimet a „buksi” hallatán, mert volt egy olyan érzésem, hogy különösebben nem nyerte el a betolakodónk tetszését a becenév. Őszintén szólva, nekem sem tetszett volna a helyében, de jelen pillanatban csak mélyen egyet tudtam érteni vele. Ez az arcomon nem nagyon látszott, leginkább a méla undor és a flegmaság sajátságos keveréke uralkodott a vonásaimon, ahogyan a párbeszédet hallgattam. Megmozdulni viszont eszem ágában sem volt, úgy álltam ott, mint akit bebetonoztak. Egyenes háttal, határozottan. Már éppen vissza akartam vágni a nekem címzett szavakra, ám helyettem is beszélt Sadler, nem csak a maga nevében. Kapott is tőlem egy kicsit morcos pillantást, amikor oldalra kaptam a fejemet felé, de ez volt minden. Csupán a következő kijelentés hallatán szaladt össze némi ránc a homlokomon, ahogyan a megerősítésre vártam a hímtől, hogy a részeg igazat beszél-e. Nem mintha megrettentett volna az, hogy jöhetnek rajta kívül mások is, voltam már rosszabb helyzetben is. Egészen egyszerűen ma nem volt kedvem bunyózni, bár lehet, jobb kedvem lenne tőle, ha levezethetném a feszültséget és talán tényleg ennyi kéne mára. - Befejezhetnénk ezt végre? – szóltam most már bele, amikor egészen közel merészkedett a mellettem állóhoz. – A világért sem szeretném félbeszakítani azt a csodás egymásra találást, de jobban örülnék, ha mindez kint folytatódna… - intettem a kijárat irányába, hátha veszik az adást. Mit is képzeltem? Az nem tud adást venni, akinek nincs hozzá agya! Egyre inkább viszketett a tenyerem, hogy valamelyiket megüssem, bár inkább akkor már a részeget választottam volna, ő sokkal jobban bosszantott, ráadásul tényleg rohadt büdös is volt. Lévén, hogy Villámmal hozott minket össze a balsors, így a mozdulatsort olyan gyorsan kivitelezte még így ittasan is, hogy nem fogtam fel teljesen. Csak akkor eszméltem fel, amikor a húsos ujjak a csuklómra markoltak, méghozzá kicsit sem finomkodva. Alapvetően elég törékeny testalkatúnak látszom, amikor rendesen fel vagyok öltözve, de ez csupán a látszat volt. Míg ez megfogalmazódott bennem, már rántott is magához. Első reakcióm az volt, hogy legszívesebben elhánytam volna magam a szag és az undor miatt, amit éreztem. A második az, hogy nekilökődtem a mellkasának, szemeimben pedig düh villant. Az a nem túlzottan jó fajta. Igen, nálam még ennek is vannak fokozatai. - Tudod eddig azt vártam, hogy provokálj még egy kicsit és csinálj valami olyan ostobaságot, ami miatt laposra verhetlek… - a hangom olyan jegesen csengett, hogy a helyében most hátráltam volna el. Talán ő is megtette volna, ha beszámítható állapotban találkozik velem, de az intő jelekből szinte semmit nem érzékelt. Valószínűleg az sem esett le neki, hogy nem egyszerű ember vagyok. A szabad kezemben egyébként még mindig ott volt az ezüst tőr, melyet minden őrző megkap, aki azon az úton jár, amelyen én. - Most megtetted! – fűztem hozzá sziszegve, ha nem lett volna számára is egyértelmű. Nem volt, mert csak röhögött egyet, még inkább rángatva. - Ugyan már szépségem, ne játszd a nagylányt! Mind a ketten tudjuk, hogy… - tovább nem tudta mondani, mert elfogyott a türelmem. Azzal a kezemmel fogtam rá a csuklójára, amelyet ő is markolt. Erősen szorítottam meg, és míg rátapostam a lábára, addig megcsavartam a karját. Egyenesen úgy, hogy nekem kedvezzen a kiszolgáltatott, kifacsart testhelyzete. - Mit is akartál mondani? – undorító volt, mégis a füléhez hajoltam, oda suttogtam a szavakat. Nem is vagyok ám olyan finnyás, mint egy kislány. Valószínűleg ő még próbálta összerakni a képeket, hogy miként voltam gyorsabb egy átlagos embernél. Imádom ezekben az estekben a mágiát. – Előre figyelmeztetlek, hogy ha olyat mondasz, ami nekem nem tetszik, nem csak a nyelvedet fogom kivágni… - a pengével egészen eddig a nyakánál alkalmaztam a fenyítést, a hidegvérem teljesen megmaradt. - Kidobja innen, vagy tegyem meg én? – csevegő hangnemem ismét visszatért, mikor Sadlerhez fordultam.
Már egy ideje utaztam az államokban, vettem is egy terepjárót, mikor eladtam a boltot. Mikor végre megérkeztem Anchorage-be, az első dolgom egy kisebb lakás volt, aztán munka Fairbanksben. Nem tagadom, mindez azért, hogy közelebb legyek Kate-hez, mert sejtettem, hogy ott időzik, amíg az ásatások vannak. Bele telt pár napba, amíg ezeket elintéztem, s fel is fedeztem a környéket, közben pedig haverkodni kezdtem egy-két falkabelivel. Ma vettem végre rá magamat, hogy elmenjek az ásatásra, találkozni a nővel. Már előre látom, hogy ismét ordibálás lesz a vége, de muszáj végre látnom őt... Az út autóval könnyen megtehető volt, de nem siettem el a dolgot. Az ásatásra érve még egy-két percet ültem a kocsiban a kormányra könyökölve, figyelve az embereket, felkészülve a totális pusztításra, amit a nő valószínűleg okozni fog. De aztán csak kiszálltam. Egy amolyan laza, szokásos felszerelés volt rajtam. Mindig is szerettem az ilyen ruhákat, legalább is amióta divatba jöttek. Lassan sétáltam az ásatásra, a biztonsági őrök beszélgettek és iszogattak arrébb, fel sem tűnt nekik, hogy a parcellák közé mentem, Katet keresve. Persze kutattam a zajokat, leginkább így lehet rátalálni. Valakire rászól, vagy örül a talált zsákmánynak. Nem is kellett sokat keresgélnem, hamarosan megláttam. Tisztes távolságban maradtam, úgy 6-7 méternyire, s vártam, hogy befejezze a föld simogatását azzal a kefével, és észre vegyen. Ha végre rám nézett, levettem a szemüveget és biccentettem egyet felé.
- Szia Kate.
Mindeközben tartottam vele a szemkontaktust, és vártam a reakcióját. Nem szóltam többet, nem is mozdultam, csupán figyeltem. Ennyi idő után is olyan gyönyörű és fenséges, mint amilyen volt. Öröm figyelni őt.
Mint ahogyan az életben is, úgy egy ásatáson is akadnak jobb, valamint rosszabb napok is. Unalmas, vagy annyira mozgalmas és zsúfolt, hogy szinte fel sem tudja fogni az ember. A mai határozottan állíthatom, hogy a jobbak közé tartozott, ami tőlem már igazán nagy szó. Örökké negatív hozzáállásom, és a napok óta tartó kilátástalan kutatás után végre érdemi változás állt be, és olyan területre bukkantunk, ami használati tárgyak tömkelegét rejtette. Mondanom sem kell, amint lehetőségem nyílt rá, abban a pillanatban félbehagytam a saját parcellám tisztogatását, és átmentem oda, ahová mindenkit irányítottunk. Ha tudtam volna, hogy az elkövetkező percekben nem csak ilyen pozitív felfedezést fogok tenni ezen a területen, akkor valószínűleg nem bánkódtam volna annyira azért, hogy a média még nem ért ki, de egyelőre még azt kívántam, bárcsak már azt is videóra vennék, amit most csinálunk. Így azonban maradt a lázas kutatás, és a cél, hogy minél rövidebb idő alatt menekítsek ki sok értéket. Tudtam ugyanis, hogy holnapra egyrészt esőt jósoltak – bár sátrat lehetett rögzíteni a parcella fölé -, másrészt ma már hamarosan le fog járni a munkaidő. Habár jobban belegondolva én akár éjszakáig is maradhattam, hiszen most a nappalok jóval hosszabbak lettek a Földnek ebben a szegletében, mint máskor, de a munkásaimat és a hallgatókat nem szívesen dolgoztattam volna. Még a végén probléma lenne belőle és a telhetetlenségem veszélyeztetné az egész ásatást. Két évad munkája veszne oda pusztán azért, mert rabszolga hajcsár módjára viselkedem. Az izgalom tapintható volt az egész elkerített részen, de én imádtam. A munkánk egyik legjobb része ez volt, amikor valami nagy felfedezést sikerült véghez vinnünk. Türelmetlen, kissé durva mozdulattal kentem el egy koszcsíkot az arcomon, mit sem törődve a felszálló porral, és a nap melegével a hátamon. Voltam én már rosszabb körülmények között is, például a negyvenöt fokos hőségben, Egyiptom kietlen sivatagjaiban. Szerettem, szó se róla, szívós is vagyok, úgyhogy csoda lett volna, ha pont én fakadok ki azon, hogy szomjas vagyok, vagy meleg van. Alaszka nem az a pontja a világnak, ahol a hőség problémát jelenthetne, bár a kemény munka mindenképpen izzasztó hatással bír, nem volt ez másként most sem. A munkában végül az akasztott meg, hogy a velem szemben dolgozó hallgatóm keze megállt a mozdulat közben. Kissé dühös, vagy sokkal inkább türelmetlen tekintetem kisvártatva már rá is vetült, de nem nagyon zavartatta magát, csupán az elnyíló ajkait láttam, meg a hirtelen beinduló susmogást. Valamiről lemaradtam volna? - Mit csinálsz?! – ripakodtam végül rá, amikor kis híján elejtett egy apró törmelékdarabot. Sok kár nem származott volna belőle, de mindig kényesen ügyeltem a leletekre. - Én csak… én… - mivel a dadogásból sokat nem tudtam meg, így automatikusan követtem az ő, és talán még tíz másik ember tekintetét. Így már nem is volt annyira meglepő az ámulás, hiszen egy két méteres izomkolosszus elég ritka látvány, főleg egy ilyen helyen. Pedig, ha tudták volna, hogy Jack hányszor túrta hozzánk hasonlóan a földet velem, valószínűleg meglepődtek volna. Így, név nélkül, a puszta látványra hagyatkozva viszont nem csoda, hogy egyiküknek sem esett le, kivel állnak szemben. - Mi a szent szar… - dünnyögtem magam elé meglepetten, de elég volt csupán néhány másodperc ahhoz, hogy a kábulatból felocsúdjak, és immár indulatosan egyenesedjek fel, hanyag mozdulattal lökve ki a kezemben tartott eszközt a parcella szélére. – Mégis mi a jó büdös francot keresel itt, megtudhatnám?! – próbáltam nem túl hangosan beszélni, miközben megközelítettem a férfit, de aki ismert egy kicsit is, az tudta, hogy nem egyszerű számomra lehalkítani a hangomat. Alapjáraton sem, nemhogy akkor, amikor éppen robbanni készülök dühömben. – Nem, tudod mit? Inkább nem is akarom tudni! – ráztam meg a fejemet, két kezemet feltartva a levegőbe. Eszem ágában sem volt jelenetet rendezni éppen itt, éppen most, de ha az indulat elragad, és a szar elönti az agyamat, akkor sajnos nincs megállás. Márpedig pontosan azzal néztem farkasszemet, aki bármelyik pillanatban csak olaj lehetett a tűzre, egyszerre semmisített meg és emelt ki a mélyből. Nem-nem, a magánéletem senkire nem tartozott, és ezen nem akartam változtatni akkor sem, ha történetesen a volt férjemmel voltam kénytelen civilizáltan viselkedni.
Kicsit belemerültem Kate látványába. Élvezettel néztem, ahogy munkálkodik, ás, kapar, söpör.. Figyeltem a poros haját, piszkos arcát, a földet túró, dolgos kezeit. Szinte olyan volt ez, mint az első találkozásunk. Parcella, ásatás, dühösen jön, hogy lesöpörjön a helyszínről... remélem most is eljön majd, hogy tudjunk beszélgetni. Én sem veszem észre, hogy már percek óta ott állok, azt viszont igen, hogy másoknak előbb tűnik fel, mint Kate-nek. Napszemüvegem rejtekéből pillantok szét, s nagyon sokakon látom a meglepettséget, és a figyelmet. A tekintetem újra erre a kis területre korlátozódik előttem, s most látom, hogy -ha nem is a nő, akihez jöttem-, végre észre vettek. Szerencsémre a kiscsaj úgy tűnik, még nem látott izmos, magas embert, mert úgy eltátja a száját, mintha cirkuszban lenne. Kate rá is szól, majd követve a lány pillantását találkozik a tekintetünk. Látom rajta a meglepettséget, de csak egy pillanatig. Ezt egy halovány reménysugárként fogom fel. A köszöntés részéről elmarad, de valójában csak megilletődnék, ha köszönne. Igazából pont erre a reakcióra számítottam, csak kicsivel hangosabbra. Úgy tűnik, most kivételesen nem akarja leordítani a hajat a fejemről és elküldeni.
- Nem keresek már semmit, mert megtaláltalak. Beszélni szeretnék veled. Lehetséges?
kérdezem teljesen nyugodt hangon, mint mindig. Közben figyelem indulatos arcát. Szeretem, amikor ilyenkor összébb húzza picit a szemöldökét. Leplezetlenül nézek végig rajta, s egy halovány mosoly kúszik az arcomra. Igen, ez az igazi Kate. Poros, sáros, földes, szakadt.
- Semmit nem változtál. Örülök, hogy látlak.
Szavaim nem hiszem, hogy meghatják és nem is várom, hogy ezek után elfelejtsen mindent és a nyakamba ugorva megcsókoljon. Persze örülnék, nem utasítanám el, de hamis ábrándokat nem tartok meg. Csupán közöltem, hogy tudja, én miként érzek, mert úgy sejtem, hamarosan én is kapni fogok az ő gondolataiból, de rendesen.
A jövevénnyel ellentétben én egyáltalán nem élveztem a helyzetet, sem a megjelenését. Persze a látványának esztétikai részével még mindig nem volt problémám, de ettől függetlenül még nem készültem kiugrani a bőrömből, amikor kénytelen voltam farkasszemet – esetében szó szerint! – nézni a volt férjemmel. Már évekkel ezelőtt lezártam életemnek azt a szakaszát, amiben ő szerepelt, erre most megint felbukkant, mint valami rossz mementó, egy elfeledett árny a múltból. Nem mondanám magam semmilyen körülmények között sem gyávának, így aztán most sem mondhatnám, hogy féltem ettől a pillanattól. Inkább csak tartottam tőle, és semmi kedvem nem volt hozzá. Valószínűleg ezért is nem volt meglepő az elutasító, ingerült reakcióm. - Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejemet, bár nem töltött el különösebb örömmel, hogy nézőközönségünk is akadt a műsor mellé. Éppen elég volt ez az egész szituáció is, hiszen önmagában is borzasztónak éltem meg. – Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! – ripakodtam rá, szemöldökeimet dühösen vontam össze, ahogy a méreg ráncokat varázsolt a homlokomra. – Felbukkansz itt – mennyi is? – négy év után, és azt hiszed, hogy minden úgy lesz, ahogy te akarod? – ami még jobban dühített, az természetesen a belőle áradó nyugodtság volt. Valahogy sohasem tudott rám úgy hatni, ahogyan a normál emberekre szokott az, ha valaki ennyire higgadt. Nálam sajnos csak olaj volt a tűzre, mintha vörös posztót lengettek volna a bika szeme előtt. Márpedig köztudott, hogy engem nem jó felidegesíteni, mert annak rendszerint nagyon rossz vége lesz. - Azt hiszem, hogy ezzel egyedül vagy! – vetettem oda félvállról, hiszen én egyáltalán nem örültem. Még szerencse, hogy a hevesebb szívdobogást betudhatta annak, hogy ennyire ideges lettem, nem pedig annak, hogy némi izgalmat azért mégiscsak kiváltott belőlem a megjelenése. Akármennyire szerettem volna ugyanis, még mindig nem tudott teljes mértékben hidegen hagyni az, hogy felbukkant most hirtelen. Ráadásul a leginkább az zavart, hogy fogalmam sem volt mi az oka rá, és miért éppen most. Néhány pillanatig csak merőn néztem továbbra is, egyenes háttal, rendíthetetlenül. Végül azonban kezdett bosszantani a hátamra szegeződő rengeteg tekintet, amelyek súlyát anélkül is éreztem, hogy hátrapillantottam volna a vállam felett. Sóhajtottam egyet, aztán sarkon fordultam és megindultam a közelben lévő, legnagyobb lakókocsi irányába, amelyet természetesen én tudhattam a magaménak. - Gyorsan add elő, hogy miért jöttél, mert mint látod, elfoglalt vagyok, és a legkevésbé erre van időm! – tudtam, hogy nem kell azzal vesződnöm, hogy felé forduljak, és úgy intézzem hozzá a szavakat, mivel tökéletes érzékeinek hála, valószínűleg kristálytisztán hallotta így is, amit mondtam.
Teljesen nyugodtan álltam és figyeltem Kate-et ahogy leordítja a fejem. Nem zavart a sok tekintet, a nőt viszont igen, úgy hogy szerencsére beadta a derekát és arrébb mentünk. Egy lakókocsiig mentünk, kicsivel távolabb az ásatástól, ez nyilván az övé lehet. Miután megálltunk, a nőre néztem. Halkan sóhajtottam. Így biztos nem fog meghallgatni, már az első mondat után elküld majd újra a francba. Le kell nyugtatnom, s mivel szerintem ő soha nem próbálkozott a dühe kiadásával -az ordibáláson kívül persze-, úgy hiszem, itt az ideje elkezdeni. Halkan sóhajtottam, s levettem a szemüvegemet, majd a zsebembe nyomtam.
- Még mielőtt bármit mondanék... Szeretném, ha megütnél.
mondom teljes nyugalommal, rápillantva. Tudom, hogy belül ez minden vágya, így nem kell őt noszogatni arra, hogy megtegye.
- Ököllel. Erősen. Arcon, gyomron.. Ahova csak akarsz. Üss meg.
Várok. Tényleg azt akarom, hogy megüssön, s a komolyság látszik is rajtam, az, hogy tényleg ez az, amit akarok. És mélyen belül tudom, hogy ő is. Habár nem úgy ismerem, mint aki nem mer megtenni ilyesmit, de ha ódzkodik attól, hogy megüssön, kissé megemelem a hangomat.
- Az istenit, üss már meg, asszony!
a végét direkt mondtam úgy, ahogy... remélve, hogy ezzel is felpaprikázom és végre hajlandó lesz behúzni nekem egy mocsok nagyot.
Kezdőlap
