A Telihold éppen kikerekedik karácsony előestéjén (Amerikában 25-én reggel van ajándékbontás). Mégis, a mai éjszaka különösen furcsa, hiszen nagyban különbözik egy átlagos teliholdtól. A hívó szava... Mintha elhalkult volna. Nem szólítja magához a Gyermekeit, nem kényszeríti alakváltásra a fiatalokat. Talán azért, mert a szem számára láthatatlanul, de mégis, egy vékony szelet hiányzik, és nem domborodott ki teljes egészében...
Ha akad is felhő az égen, az most valamilyen rejtélyes oknál fogva elillan a Hold elöl, hagyja, hogy szabadon világítsa meg a várost. Az Őrzők talán nem alszanak békésen, hiszen Telihold idején mindig készen kell lenniük.
A városban tartózkodó összes Őrző szíve egy közös pillanatban dobban fülsértően, mintha az az apró, létfontosságú szerv külön életet akarna élni és kiszakadni a test fogságából. A lökés után néhány percre minden visszaáll, mintha mi sem történt volna. Aztán megtörténik.
A Mindent Látó Szem tetoválása felizzik, olyan fájdalmat áraszt szét az Őrzők testében, hogy még a legkitartóbb harcosok is felkiáltanak. Talán nincs idejük vagy lehetőségük arra, hogy mindeközben szemlélődjenek, de az erőkben és a hegyekben kóborló farkasok talán látják: a Hold elsötétült. Mintha egy teljes holdfogyatkozás következne be, az égitest előtt eleinte áttetsző, majd egyre tömörebb, végül áthatolhatatlan fal húzódik fel. Ennek a fekete valaminek is szabályos kör alakja lesz, de az átmérője valamivel kisebb, mint a Holdé. Az Őrzők mágiája ölt alakot ebben a fekete masszában odafent, és egészen addig kínozza fájdalommal a testüket, amíg meg nem szilárdul.
A Telihold helyett most csak egy fényes peremű, ezüstösen világító karika alakja uralja az eget. Minden elcsendesedik, az Őrzők tetoválásából sugárzó, égető fájdalom enyhül, majd teljesen elmúlik. Éveknek tűnhet, de pusztán öt perc volt az egész.
A farkasok továbbra sem érzik a hold hívását. Így akár haza is mehetnek, de ettől függetlenül vadászhatnak tovább. Ám akárhogy is tesznek, a napokban mindenképpen észre fogják venni, hogy az öröklött és az évek alatt tökéletesre csiszolt képesség, a vérvonaluk áldása köddé vált. Nincs többé.
Az Őrzők pedig annak lehetnek sajnálatos tanúi, hogy elveszítették a mágiahasználati képességüket. Nincs többé kapcsolatuk a forrással. Mert minden, ami ezt a kapcsolatot ápolja, a bennük rejlő erő most a Hold előtt manifesztálódott, ott ragadt és nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán akar lemászni onnan. Miután megtették a szükséges óvintézkedéseket, rá kellett jönniük, hogy a mágia nélkül élő, egyszerű halandók nem látnak semmit az egészből, ebből az éjszakánként az égre tapadt gyűrűből.
A Krónikákat hiába kutatja bárki, sehol sem találkozhat ilyen eseménnyel. Mert ilyen még soha nem történt. Egyetlen kapaszkodó van csupán, aminek utána lehetne járni, de mindösszesen egyetlen ember van a városban, aki képes összerakni ezt az egészet. A jelenlegi Tetoválómester felismeri a kör szimbólum által hordozott jelentést, de a szellemek hallgatásra kényszerítik.
//FIGYELEM! A kaland egy-reagos happening, tisztelettel szeretnék kérni multiktól függetlenül minden vérfarkas karaktert, hogy reagálja le a történteket! Bele lehet foglalni, hogy láttátok magát a jelenséget, de a lényeg az, hogy azt a pillanatot kapjátok el, amikor ráeszméltek: nincs meg a képességetek! Őrzők, tőletek a "rituálé" pillanatát szeretnénk kérni, esetlegesen azt, hogy próbáljátok megfejteni, hogy mi lehetett ez az egész. Itt csak egyetlen reagot kérnénk mindenkitől, de ha valakinek GYORS játékban kedve van erről IC eszmecserét folytatni, az megteheti. Mivel ez a kaland az új csoport beiktatásának előfutára, így tényleg mindenki IC életére hatással lesz.//
//Valamennyivel éjfél után, pár utcányira az Orfeumtól//
A hidegben vacogva igyekeztem minél gyorsabban haladni az utcán. Nem volt messze az úticélom, így inkább nem hívtam taxit. Magamban morgolódtam már azóta, hogy kiléptem a szórakozóhelyről. Nem, egyáltalán nem az ott történt beszélgetés miatt, azzal rendben voltak a dolgok... sokkal inkább az üzenet miatt, amit kaptam. Holdtölte volt, ilyenkor pedig mindannyiunk idegei pattanásig feszülnek. Az egyik informátor pedig jelentést adott le, hogy mozgolódást észlelt azon a környéken, melyért többek között én is felelek. Holdtölte idején pedig nem ismerjük azt a kifogást, hogy talán csak egy betörő... azonnal utána kell néznünk a dolgoknak. A jelenlegi tartózkodási helyemtől pedig tényleg nem volt messze a helyszín.
Tekintetem felvándorolt a Holdra. Ha a szegény égitest tudná, mennyi borsot tőr az orrunk alá ilyenkor... fogalmam sincs, mit reagálni. Talán kuncogna rajtunk, kedvét lelné az állandó fennforgásban... vagy könnyezne, amiért felelős mindezért... esetleg közönyösen megrántaná a vállát, ha lenne neki, hogy ő aztán mentes ebben. Ki tudja, mi lenne a reakciója... persze ez a gondolatmenet már rögtön az elején megbukik. Úgy tűnik, ez se az én estém, ha nem vagyok képes két lábbal a földön járni a gondolataimmal kapcsolatban. Mindig csak ez a filozofálás meg a társai... talán ez fog egyszer a...
*CSATT* A szívem hatalmasat dobban, de olyan elemi erővel, hogy nekiesek a falnak, onnan pedig az egyik szemétrakás tetején landolok a közeli sikátorban. Nem rugaszkodtam el a földről, egyszerűen ilyen közel volt. Egyszeri esemény volt, mégis belekönnyeztem, a dobhártyám pedig majdnem kiszakadt ettől a hirtelen nyomástól... belülről. Ugyan az esemény nem ismétlődött meg, de... nem, ez nem lehetett egyszerű dobbanás. Mint egy hirtelen, erőteljes tépő mozdulat... inkább ahhoz hasonlított. Vettem egy mély lélegzetet, majd felálltam. Tovább indultam...
... indultam volna. Még mindig aktív volt a Hatodik érzék varázslatom, melyet még az Orfeumban szórtam magamra... s most őrült mód jelezni kezdett. Soha... sosem éreztem még ilyet... ilyen hatalmas... veszélyt. Az érzékeim megőrültek gyakorlatilag. Közeledő veszély jelenlétét küldte számomra, de oly kétségbeesetten, hogy alig tudtam követni. Forogtam a tengelyem körül, mint egy körhinta, miközben kerestem a veszélyt. Mi ez? Honnan jön? Nem láttam semmit... nem hallottam semmit... még egy fuvallat sem ért el. Rettegés kezdett el környékezni, mert egyre közelebb ért, rohamosan közeledett. S mégse érzékeltem semmit. Többen jönnek felém? Igen, ez lehet az egyetlen magyarázat. Egyetlen egy veszélyforrást nem érzékelhetek ennyire tág helyen. Kezem besüllyedt a kabátom alá, megmarkoltam a pisztoly markolatát. Lélekben már azon voltam, hogy kihúzzam és felkészüljek a harcra. Hogy pont most, amikor...
Mindez pár másodperc volt... akkor pedig lecsapott. Egyik pillanatról a másikra éreztem, ahogy a tarkómon levő, Mindent Látó Szem tetoválása felizzik. A döbbenettől megálltam a mozgásban... de a döbbenet csak pár másodpercig tartott. Onnantól már a fájdalom bénított meg. Hirtelen, mint ha csak belenyomtak volna a nyakamba egy égő parazsat, az acélfogójával együtt és alaposan megforgatnák. Megpördültem, ütöttem... de a kezem csak a levegőt szelte át... s az érzés... az hirtelen jött fájdalom ott maradt a tarkómon. S a fájdalom ellenére realizálódott bennem: nincs támadó... ez most valami teljesen más. Valami... ami túlmutat a tudományomon. A fájdalom pedig egyre erősebb lett. Nem bírtam ki, rákaptam a kezeimet a tetoválásra. Bőröm alatt éreztem az égő húst, megégette a tenyerem, nem takarhattam be teljesen. A mágiámhoz folyamodtam, hogy hátha a gyógyítással elejét tudom venni a dolognak... de nem működött. A gyógyítás, mely mindig is az erősségeim közé tartozott... egyszerűen nem akart engedelmeskedni. Túl nagy volt a fájdalom? Nem, ez nem...
Nem bírtam ki. Hiába viseltem már el rengeteg dolgot 50 év alatt... ez már neke is sok volt. Térdre rogytam, fejem csattanásig vetettem hátra és velőtrázó ordítással adtam Fairbanks helyi negyedének a tudtára, milyen őrjítő fájdalom árad szét a testemben. Perzselt, égetett, őrjített... szavakkal alig lehet kifejezni, mit éreztem akkor. Elementális fájdalom, nincs jobb megközelítés. Sosem éreztem... sosem éltem át... sosem tapasztaltam... s most itt volt, kínzott, mint ha csak lassú tempóban, sejtről sejtre akarna elpusztítani. Nem tudhattam, mi csapott le rám... hogy honnan és egyáltalán miért! Csak azt, hogy most itt volt... a tudatomból pedig minden gondolatot kiölt lassan. Minden jót... minden rosszat... semlegeset. Csupán egyetlen egy magot hagyott hátra: a kínét, mely most fájdalommá csírázott ki... s mely most olyan üvöltés hullámot generált ki belőlem, amilyet még sosem. Oly sokáig tartott, hogy egy idő után a hangom már gyakorlatilag elment, gurgulázó, erőlködő nesz jött csak ki belőle. Ez viszont még hátborzongatóbb volt, mint maga az üvöltés.
A tekintetem viszont mindvégig nyitva volt... s bár csak a fájdalom uralkodott a fejemben, láttam, mi történik... láttam, mi folyik odafent. Ahogyan a Hold szépen lassan eltűnik, helyére pedig kerül valami... valami iszonytató. Nem éreztem semmit felőle, de mégis... a fájdalom ellenére már riadalom is szétáramlott a testemben, tovább bénított. Mi ez... mi ez?! Túl sokszor jött elő ez a kérdés. Nem volt rá magyarázat... ez az ismeretlenség pedig tovább gerjesztette a félelmem... ez az emberi félelem legfőbb forrása... a tudatlanság, mely eltakarja a valót és kiszámíthatatlanná teszi. A szememet egy idő után már lehunytam, hogy ne lássam az eget. Elég... elég... legyen vége. Ennél már a halál is jobb. ELÉG!!!!!
S vége lett. Az égető fájdalom lassan mérséklődni kezdett. A krákogásom alább maradt, ahogyan megsanyargatott testem nehéz zsákként omlott bele a hóba. Szinte hallottam, ahogyan a tarkóm alatt felszisszen a hó és olvadni kezd. Talán a hideg rásegített, de a fájdalom elhalt. Zihálva, a franc se tudja milyen hangot kiadva feküdtem a földön és bámultam fel. Percekig fel se fogtam, hogy mi történik körülöttem. A fájdalom utóhatásai és a döbbenet csak lassan akartak elengedni... főleg azért, mert láttam a végeredményt odafent. Egy baljóslatú, fekete gömböt, mely a Hold helyét vette át. Szilárdnak tűnt innen, de túl messze volt, hogy jobban megvizsgálhassam. Mondjuk, ennél most hirtelen kisebb bajom is nagyobb volt. Az ordibálás során minden levegő kiszállt a tüdőmből és igyekeztem pótolni.
A telefonom csörgése... ki tudja, mióta csörgött már, mire észrevettem. Remegő kezekkel csúsztattam ki a zsebemből és emeltem a fülemhez. - Halló? A hangom felismerhetetlenül mélyre süllyedt, annyira berekedtem. Még én is megijedtem tőle. - Adam? Te vagy az? - hallottam Wallace, az egyik informátorunk hangját, ki operátori feladatokat is ellátott. Mit ne mondjak, az övé se volt fényesebb. - Igen... azt hiszem... nem vagyok jól - nyögtem. - Nem csak te - Wallace hangja remegett. - Minden őrző furcsa... tüneteket produkált az elmúlt percekben. Még én is... volt valami a tetoválásoddal? - Hogy volt-e?! Azt hittem beleég a torkomba! - Akkor nálad is beütött... Adam... próbáltál varázsolni?
Na ekkor eszembe jutott, hogy a gyógyítás nem sikerült. Felemeltem a másik, remegő kezemet. Csak egy egyszerű lámpást akartam megidézni... de nem... nem akart összejönni. Egy olyan varázslat, melyet kiskorom óta, minden gond nélkül tudtam előhívni... s most nem működött. Sorra vettem a különböző varázslatokat... a lángoszlopot... az elemi kapcsot... az ezüst tövist... az ezüstkaromat... a valami ezüstöt... de semmi... s ekkor kellett rádöbbennem, hogy teljesen üresnek érzem magam... mint ha valami kitéptek volna a testemből és fájón vágyódna utána. Ez nem olyan volt, mint amikor elvesztettem Jennyt... sokkal inkább olyan, mint amikor egy szervemet tépik ki és a szervezet próbálja feldolgozni a hiányát... de nekem nem egy szervem hiányzott... hanem egy olyan dolog, mely láthatatlan, de mégis velem született... a mágiám... kiveszett a testemből. Üresnek éreztem magam nélküle... menthetetlenül... üresnek.
- A hallgatásodból ítélve kipróbáltad és semmi - sóhajtott Wallace. - Gyere vissza az egyetemre. Küldjek valakit érted? Mélyet sóhajtottam. - Nem kell... majd megoldom. Leraktam a telefont, s percekig még nem mozdultam. A lehetséges jövőn gondolkoztam, miközben egyre csak bámultam az eget. A Holdra emeltem a tekintetem... pontosabban arra a pontra, ahol a Holdnak kellett volna lennie, de csak egy fekete massza volt. Egy baljóslatú, fekete... valami. Csak nagyon lassan emelkedtem fel a földről. Amint talpra álltam és elindultam, be is szédültem, nekiestem a falnak... egy kiálló téglában kapaszkodtam meg. Lehajtottam a fejemet és mélyeket sóhajtottam. Csak pár másodperc múlva néztem újra előre, majd indultam el... s lelkemben éreztem, hogy ez most sokkal több lesz, mint egy hosszú éjszaka...
[White Mountains – Havas hegygerincek – éjfél körül]
Mint minden Telihold előtt, mióta a Földre köpött a sors, most is kinn vagyok a természetben – ezen az sem változtat, hogy most volt a születésnapom, sőt, így talán még inkább itt a helyem -, hószín bundát öltve magamra, eltűnve a szem elől a hóban. Egyetlen egyszer sem volt rá alkalom hosszú életem alatt, hogy ne tiszteljem a Holdat, s ezzel együtt a bennem élőt. Most azonban valami más, valami nem stimmel. Tudom. Annyiszor éltem már meg, hogy végigfut a tagjaimon a hívása, még ilyen vén fejjel is éreztem, most azonban nem volt sehol. Kísérteties kék fényű tekintetem felé emeltem, néma kérdésem szállt felé. Akármennyire is telibe szartam a világot, ez most engem is kiforgatott saját magamtól. Éreztem, ahogy a félsz keserű, undorító íze szökik a számba, és tudtam, hogy most valami olyan következik, ami nem fog tetszeni. Egyetlen felhőt sem láttam előtte, pedig a jelekből azt hittem, havazni fog éjszaka. Most mégis olyan volt, mintha minden utat engedne a Holdnak. Semmi sem úgy viselkedett, ahogy szokott. Egy magamfajta poros bútordarabot ez nagyon megvisel. Felnyüszítek, amikor látom elillanni a Hold fényét, mellső mancsaimmal zavartan kaparom a havat, mintha ezzel megállíthatnám, bármi is történik most. Kérem vissza az ezüstöt ragyogást az égre. Mi a franc történik? Mintha egy falat húznának elé. Nem értem, ilyet még sosem láttam, még csak mesékből sem ismerem, pedig egy ideje már koptatom ezt a sárgolyót. Nem tudom, mennyi idő telik el, de számomra ez a fogalom most egyébként is megszűnt, csak a Holdat látom, a folyamatot, ahogy eltűnik a feketeség mögött, és csak egy fényes karika marad látható belőle. Mégis mi a fene ez? Most először vonyítok fel, bár nincs mire, mégis megteszem, mintha vissza akarnám hívni, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem lehetséges. S akkor érzek meg még valamit, amitől tökéletes pánik uralkodik el rajtam. Panaszossá válik a vonyításom, a csontjaimban érzem a hiányát, olyan, mintha kitéptek volna a lelkemből egy darabot. Megfeszül a testem újra, és újra, ahogy próbálom előhívni, ahogy igyekszem előcsalni a bennem lakozó roppant erőt. Sangilak? Hol vagy? Nyüszítek, mint egy hülye picsa, és tudom, hogy ha emberi alakomban lennék, megkönnyezném. A tagjaim remegnek, nem vagyok egész, és ezt az érzést gyűlölöm, azt pedig még inkább, hogy jó eséllyel nem is tudok tenni ellene semmit. Mégis milyen hatalmak képesek ezt tenni? Mi az, aminek lehetősége és ereje van arra, hogy elvegye egy részem? Mást nem tudok elképzelni, minthogy Sangilak maga vegye vissza az áldását. Ám, ha igen, akkor miért így, miért most? Miért mindenkitől? Tudom, hogy nem csak velem történt, Sakarival biztos, ide érzem, mennyire üres most ő is. S így biztosan nem egyedi eset, ám tekintettel arra, hogy maga a Hold zavarodott meg, jó eséllyel minden fajtám bélit érint. Istenem, de örülnék most, ha apám itt lenne, és válaszolni tudna a felmerülő kérdéseimre. Ő talán tudná, mi lehet ez az egész, vagy legalább tippje lenne rá. Én csak a sötétben tapogatózom, és egyelőre nagyon nem tetszik, amit markolok. Nehezen, de lendültek a lábaim, miután egy utolsó fájdalmas nyüsszentést megengedtem magamnak a Hold felé. Mintha elárult volna. Cserbenhagyott valami, ami egész életem során elkísért. Pillanatokon belül már rohantam, egyrészt nem akartam így kinn lenni, elég volt, hogy minden porcikámban, a lelkem legmélyéig érzem a változást, nem akartam még látni is a legékesebb bizonyítékát, másrészt mihamarabb vissza kellett mennem a Farkaslakba, most azonnal, mert semmi sincs, ami ennél sürgetőbben követelné az Amarok összegyűlését. Ha más nem, én fogok kiverni mindenkit az ágyából, mert ezt nem lehet átaludni.
Telihold, falkás vadászat, együtt mégis szétszóródottan. Anne kicsit álmos volt, de a vadászat előtti izgalom kezdte élénkebbé tenni, valamint az is, hogy most először láthatja az új farkasom. Direkt húztam eddig, egy kicsit izgultam - bár ezt nem mutattam ki - és nagyon kíváncsi voltam, mit fog szólni hozzá. Az ő farkasa már nem kötődött hozzám, ez a kettő idegen volt egymásnak, tudta az övé, hogy ismerős az új feketém is, de megzavarta, hogy mennyivel másabb, mint amit korábban érezhetett felőlem. Ugyanúgy viszonyultunk egymáshoz, valami... mégis megváltozott, mintha egy finom, alig érezhető lökésnyivel távolabb került volna tőlem. Minden nap láttam a kérdést a szemében - "én is meg fogom kapni majd?" -, minden nap éreztem felőle az enyhe aggodalom, apró félelem szagát, a félelmet, hogy most majd elhagyom, magára marad egyes egyedül ebben nagy világban. Nem mondtam neki semmi biztosat, átharapásról legalábbis semmiképp. Ez is jó lecke neki, megtanulni kezelni az ilyen bizonytalan állapotokat, még ha ez kegyetlennek is tűnhet tőlem - ennek ellenére semmivel se utaltam arra, hogy innentől nekem ő csak kolonc. Nem az, nem is lehet soha.
Hallottam erre-arra a többiek neszezését, éreztem Castor és Norina energiáit nem is olyan messze. A családi béke megőrzése érdekében - és Anne háládatos létezése miatt - inkább külön voltam tőlük. Nem mondom, hogy ez rosszabb, mint az, ha nincs Teremtőd, de... tudatosan távol tartani magad attól, akinek szíves örömest lennél a közelében és büszkén hajtanád fel neki a vadakat, pocsék érzés. Pláne úgy, hogy az ösztön is felé hajtana. Megráztam a fejem és a kicsi lánnyal együtt a holdra néztem. Vártuk, hogy hívjon, hogy elragadjon, hogy belénk marjon, kitépje belőlünk azt az ősi bestialitást, ami a vérfarkasoké, ami a ragadozóké, hogy aztán öljünk és együnk. Hiába vártunk, s egyre értetlenebbül figyeltük, ahogy változik a Hold. - Mi a... - Csekély kis éveim alatt még nem láttam ilyet, olyan se volt, hogy teliholdkor ne akarjon kitörni belőlem a farkasom. Először azt hittem, azért van, mert másabb az ordas, mint eddig, de Anne-en se láttam vagy éreztem az alakváltás kényszerét. A többiek felőlem se éreztem az ilyenkor jellegzetes energiákat, holdtöltekor másabb volt, kényszerszerű, de most... semmi. Alakot váltott, hogy egyáltalán megy-e? Sikerült, ugyanúgy, mint máskor, de ezt semmilyen külső tényező nem sürgette, s ez valahol nyugtalanított. Anne se értette, de neki is minden gond nélkül - bár jóval lassabban - ment végbe a váltás. ~ Engem nem hívott ~ mondta szinte szégyenkezve, mire megnyaltam a fülét. ~ Engem se ~ feleltem, amitől érezhetően megnyugodott, nem - csak? - vele volt a probléma. Furcsán nyugtalan hangulatban telt a vadászat, de ezt az enyhe feszültséget nem csak a magunk, hanem a többiek részéről is éreztem. Mintha maga az erdő is nyugtalanul susogott volna, el akart árulni valamit, csak nem érthettük.
[A hotelban hajlani 3 körül] Jóllakottan tértünk haza, viszonylag korán, Anne azért még mindig hamar kimerül, amint nagy kómásan lezuhanyozott, már ment is az ágyába, bebújt, nyakik betakarózott, s egy perc se kellett hozzá, hogy már halljam is álmos szuszogását. Én is letusoltam, de álom nem jött a szememre, ez a telihold nem hagyott nyugodni, a farkasom is ijesztően csendes és nyugodt volt, én pedig időről időre egy-egy porcikámat átváltoztattam, a szemem szinte állandóan vörös volt, hogy biztosan tudjam, még megvan a bestia. Akkor lepődtem csak meg igazán - nem ijedtem meg, legalábbis ezt aztán nem vallanám be, az biztos! -, amikor megcsörrent a telefon, és sietve fel akartam venni. A sebességem nem volt olyan irányíthatatlanul nagy, mint eddig és tudtam, hogy nem azért, mert hopp megszoktam a vérvonalam. Fogalmam sincs már ki hívott. Én egy szót nem szóltam, szót nem hallottam, csak egyre idegesebb lettem, hogy mégis mi a picsa ez? A Hold nem hív, a gyorsaság, amit az új farkassal kaptam... sehol! Mi a fészkes fene folyik itt?
Ajtó kinyit, robogás a folyosón végig, minden csendes lopakodást mellőzve, pajzs sehol, így szinte ezzel csengetek be Castorhoz - amikor megérkezett ő is a vadászatból -, szóval kopogás is nuku. Beléptem, becsuktam magam után az ajtót és: - Nem hívott a Hold, a farkasom - még? - megvan, de a gyorsaság, amit adtál sehol! Mi a faszom van és miért pont most? - Brü-hü-hü... - Ha Morimer visszajött, hogy megint valamit hókuszpókuszoljon, én kiherélem és felnyársalom egy zászlórúdra a hotel előtt. Fogalmam sincs, hogy mire képesek az őrzők, hogy ehhez van-e közük, de ha abból indulok ki, hogy képesek elvenni a farkasunkat, akkor naná, hogy egyből rájuk gyanakszom! Ideges voltam és ingerült, és ez még mindig sokkal jobb, mintha ijedt lennék. Úgy grasszáltam fel-alá a lakosztályában, mintha szent kötelességemnek érezném ösvényeket kitaposni. Amikor beszélt, akkor megálltam, morogtam, majd megint mászkáltam, aztán amikor elzavart, és/vagy lehiggadtam egy kicsit, meg úgy egyébként leesett, hogy milyen késő - vagy inkább már korán - van, visszacsörtettem a saját szobámba, de aludni akkor se tudtam. Az úgy időre nagyjából szerintem teljesen ki lett lőve...
A telihold éjjelén sosincs pihenés. Bár nem vagyok közvetlenül kint sehol, telefonom az asztalon pihen, az alvásra meg gondolni sem merek, ameddig a hold el nem tűnik, és át nem adja a helyét a napnak. Ugrásra készen állok, mint ilyenkor mindig, bejövő hívás esetén azonnal autóba vágódok. Az éjszaka előnye, hogy nincs olyan az utakon, aki miatt be kellene tartanom a sebességkorlátozást, így egészen biztosan célba is érhetnék viszonylag hamar. Ekkor dobban akkorát a szívem, hogy előregörnyedek, és meg kell ragadnom az asztalt, hogy ne zuhanjak le a kanapéról. Levegőért kapkodok, de szükség lenne pár másodpercre, hogy a testem visszaálljon a normális kerékvágásba. Még mindig támaszkodom az asztal sarkában, amikor hirtelen lecsap rám a fájdalom. Kezem meginog, és most lezuhanok a kanapéról. Elterülök a földön, levegő után kapkodok, és agonizálva fetrengek, próbálom levezetni a kínt valamivel. Ordítás szavak föl a torkomból, mert hiába képeztek ki még évekkel korábban arra, hogy bírjam a fájdalmat, ez most túl sok… Még így is tudom, hogy a Mindent Látó Szem a forrás, és szívem szerint kivágnám magamból, ha tehetném, mert valószínűleg az sem okozna ilyen pokoli kínt. Lassan mászok előre, egyik kezemet a másik elé rakva. Ki akarok jutni a szobából, mert egészen biztos vagyok benne, hogy valaki megtámadott, hogy valami kurva nagy baj történt. Az ablakig jutok, ott aztán a hátamra heveredek, és várom a véget… Nem hittem, hogy így ér majd el, de számítottam rá, hogy nem békés lesz a dolog. Ahogy az ablak alatt fekszem, tekintetem a Holdra vetül, és látom az előtte lévő feketeséget. A fájdalom lassan enyhülni kezd, én pedig pár perc után már képes is vagyok fölállni, de az a valami nem megy sehová. Az ablak előtt állok, és mielőtt bármit is tennék, ami elhamarkodott, fölveszem a telefont és tárcsázom az első őrzőt, akinek a neve szembejön. – Wallace, mi a fene történt? – kérdezem kertelés nélkül. – Még nem tudjuk – feleli. Ő sem hangzik jobban, mint amilyen az én hangom lehet. Fasza, jó előjel. – Be tudsz jönni az Egyetemre, Steve? Felsóhajtok. nem tetszik, amerre ez a dolog halad. Tekintetem ismét a Holdra emelem. A farkasokkal vajon lehet valami? Ugyanúgy, mint a Vörös Hold esetén? ha megint olyasmi történik, akkor jócskán el leszünk foglalva. Csak fölkapom a kocsikulcsokat, és már úton is vagyok, reménykedve, hogy valamiféle válasz vár rám odabent.
A hold ugyan szólított, ennek ellenére mostanra már mégis az ágyamban fekve aludtam. Ugyan nem olyan mélyen, mint szoktam, de a vadászatban eléggé elfáradtam ahhoz, hogy amikor leraktam a fejemet a párnára, elnyomjon az álom. Még mindig ruhában voltam, teljesen felöltözve, ahogyan rádőltem a matracra. Olen megint nem volt itt, nem tudtam hozzábújni és elveszni az ismerősen megnyugtató illatában, de szerencsére, vagy épp sajnos már kezdtem hozzászokni. Jó volt nekem belefúrni az arcomat a kényelmes párnámba, magam köré pedig odacsavarni az egyik meleg plédemet. Mielőtt elaludtam, még láttam a Hold ezüstös fényét beszűrődni a hatalmas panorámaablakokon, amelyek az ágyammal szemközt kaptak helyet. Aztán a sötétség éppúgy elnyelt, ahogyan máskor is szokott, ha álomba merülök. Az viszont már egyáltalán nem volt a szokásos, hogy annyira nyugtalanul aludtam, mint ma. Valamit jeleztek az érzékeim eszeveszetten, csak éppen azt nem tudtam, hogy mit. Nyugtalanul forgolódtam jobbra, majd balra. Ugyan nem voltam fent, de nem is aludtam annyira mélyen. Hallottam a természetet odakint, hallottam néhány csaholó farkast, de az is lehet, hogy csupán a képzeletem játszott velem, így küldve rám bizonytalanságot, és túlontúl éber, valóságos álmot. Aztán valami szúrós fájdalom hasított a testembe, de azt hittem, hogy tényleg csak egy szokatlanul valóságosra sikeredett álom, így átfordultam az oldalamra. Így már még jobban égetett, ahogy a fülem belenyomódott a párnába, majd a nyakam körül is éreztem ugyanezt, mintha valaki fojtogatott volna, vagy legalábbis egy durva kötelet dobtak volna rám. A szemhéjaim olyan hirtelen pattantak fel, mint talán még sohasem. Tekintetem a plafonra szegeződött, és máris érzékeltem, hogy valami nincs rendben. Azon túl, hogy az égető érzés még mindig ostromolta a testemet, valahogy a szoba is sötétebb volt, természetellenesen sötét. Nem szokott ilyen lenni még akkor sem, amikor a holdat felhők takarják el. És különben is, ha így volt, akkor miért láttam a csillagokat még innen is? Hirtelen tudatosult bennem, hogy mi okoz ekkora fájdalmat. A nyakamhoz kaptam kétségbeesetten, mire az ezüstlánc ugyanúgy égette az ujjaimat is, akárcsak a nyakam finom bőrét. Kétségbeesett, kapkodó mozdulatokkal igyekeztem kioldani a kapcsot, hát persze, hogy pont most nem akart engedni! Végül erős fájdalmak árán, de lejött, én pedig pánikszerűen hajítottam el a szoba túlsó végébe. Miközben remegő lábakkal, félelemtől csillogó szemekkel az ablakhoz botorkáltam, füleimből is kirántottam a fülbevalókat. Szinte kitéptem őket a helyükről, még szerencse, hogy időben kapcsoltam, hogy talán ezt mégsem kellene. Tenyerem a hűvös, jéghideg üvegnek feszült, tekintetem az eget kémlelte, aztán megláttam. Sötét volt és ijesztő. Soha nem láttam még ehhez hasonlót, a hold soha nem tűnt még el így. Ez nem lehet… Ilyen nem történhet meg! A hiányérzet csak ekkor kezdte felütni bennem a fejét. Homlokomat is nekinyomtam a hűs felületnek, amitől egy kicsit enyhült a nyomás a fejemben. Ez csak egy rossz álom, igaz? Az eddig tenyeremben tartott apró ékszerek most a földre hullottak, halk koppanással adva a tudtomra, hogy lentebb már nem fognak esni. Amikor kinyitottam a szememet, láttam tükröződni az arcomat az ablakon. A tekintetembe költöző félelemmel utoljára akkor találtam szembe magam, amikor Kirill átváltoztatott, és rájöttem, hogy valójában mit érez irántam. Azt hittem, hogy ilyesmivel soha többé nem kell szembenéznem, de ez százszor rosszabb volt annál. A tehetetlenség, a tudatlanság érzése mindennél mélyebbre hatolt a szívemben, és valami azt súgta, hogy nagyon, de nagyon szörnyű dolog történt, amire egyikünknek sem lesz befolyása. - Darren! – olyat velőtrázóan sikoltottam, hogy szinte biztos voltam abban, hogy még a kettővel arrébb lakók is hallottak, már ha egyáltalán itt voltak és nem még mindig kint vadásztak. Remegő lábakkal indultam meg a nappali felé, majd a folyosóra. Az ajtót úgy vágtam ki, hogy a kilincs levert némi vakolatot az előtérben nálam, de nem érdekelt. Amennyire tőlem telt, szaladtam át a bátyámhoz. Nem fecséreltem az időt a kopogásra, úgy zúgtam be hozzá, mint valami forgószél, továbbra is a nevét ordibálva. Az sem érdekelt, ha nincs itt, valakivel akkor is meg kellett osztanom a problémát, és az is érdekelt, hogy mással is ugyanez történt-e. Volt egy sanda gyanúm, hogy a válasz igen…
Azt nem mondanám, hogy a legszebb álmomat aludtam, de azért elég mélyen ahhoz, hogy ne legyen nálam se kép, se hang. Szerettem ezt az állapotot, főleg olyankor, amikor végre szabadnapom volt. Ugyan a hold miatt bármikor felhívhattak, de úgy gondoltam, hogy készenlétben van most elég őrző ahhoz, hogy én hunyhassak egy kicsit. A telefont mindenesetre a fejem mellé tettem, ha csörögne, akkor egyből felébredjek rá. Még ruhát is készítettem ki magamnak, olyan biztos, ami biztos alapon. Jobb azt teljesen tiszta fejjel, mint álmosan összeguberálni mindent a szekrényemből, aztán úgy kinézni, mint egy két lábon járó szivárvány. Nyugodt állapotomból a még sohasem tapasztalt erős dobbanás zökkentett ki. A szívem olyan erővel dobbant meg a mellkasomban, hogy szemhéjaim egyből felpattantak. Hirtelen alig kaptam levegőt, csak tátogtam, mintha elzárták volna a képzeletbeli csapot. Tekintetem a plafonra szegeződött, homlokomról lefolyt a halántékomon át a veríték. Kínomban felültem az ágyban, és a mellkasom bal oldalát kezdtem el dörzsölgetni, hátha elmúlik az érzés. Ha nem feküdtem volna az ágyamban, akkor valószínűleg levert volna a lábamról teljesen. Talán ez volt az én nagy szerencsém. Ez nem álom volt! Ez egészen biztos, hogy nem álom volt! Kezem vakon simított végig a mellettem lévő üres területen, mire ujjaim megérintették a kemény kis tárgyat. A kutya szűkölve húzódott az ágy sarkába, míg én lefejtettem magamról a lábam köré csavarodott takarómat. Ujjaim a telefon köré zárultak, ahogy kikecmeregtem az ágyból, és megindultam kifelé, a nappali irányába. Telefonálni akartam egyet, de már nem is emlékeztem, hogy kit akartam felhívni, amikor megtörtént. A csontig hatoló fájdalom olyan váratlanul hasított bele a testembe, hogy hirtelen azt sem tudtam, mi történt. Lábaimból mintha kiszállt volna minden erő, rongybabához hasonlóan csuklottam össze a felállított fám szomszédságában, a nappali közepén. Testem összegörnyedt a csípőmbe hasító érzéstől, tenyeremet egyből a Mindent Látó Szemre szorítottam, mintha csak a vérzést akarnám elállítani, ami nem is létezett. Fogaimat erősen szorítottam össze, magzati pózomban azonban még ez sem segített. Sohasem éreztem még ehhez hasonló fájdalmat és egyszerűen nem értettem, hogy mi a fene történt. Egyszerre fáztam, volt melegem, és forgott körülöttem a világ a mostani helyzetem ellenére is. Zihálva kapkodtam levegő után, hajam csatakosan simult rá az arcomra. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, míg ennek a borzalomnak vége szakadt. Ugyanolyan hirtelen csillapodott bennem a fájdalom, mint ahogyan ledöntött a lábamról. Mire úgy rendesen magamhoz tértem, a kutya nyalogatta nyüszítve az arcomat. Félve nyitottam ki a szemeimet újra, kicsit hányingerem volt és még mindig forgott a szoba, de összeszedtem magam annyira, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam. Az első dolog, amit érzékeltem, az a hideg volt. Fáztam, két karomat a lábaim köré fontam, így próbáltam meg melegíteni magamat. Megkerestem a telefont és négykézláb vonszoltam magam el a kandallóig, ahol valószínűleg csupán nemrégiben aludhatott ki a tűz, mert még éreztem az illatát. Újra be akartam gyújtani, ám a tenyeremben nem jelent meg a megszokott lángnyelv. A pánik egyetlen másodpercre rá máris úrrá lett rajtam. Felküzdöttem magam a kandalló szélébe kapaszkodva, és a telefonnal együtt mentem ki a teraszra. Nem sok időbe telt, szinte egyből megláttam a Holdat, méghozzá úgy, ahogyan azelőtt még soha. Még mindig szorítottam a készüléket, de a látvány annyira megbabonázott, hogy nem tudtam elfordítani róla a tekintetemet. Végül a felvillanó kijelző elvonta a figyelmemet. Nem hívott senki, viszont az ujjammal véletlenül kioldottam a zárat. Ezt kihasználva, először Abit akartam tárcsázni, végül mégis Will lett belőle, mivel másra nem tudtam gondolni. - Will, itt Mandy! – szóltam bele rekedten, alig hallható hangon. – Nem tudom, hogy veled is megtörtént-e, de kint állok a teraszon, és… eltűnt a Hold! – oké, volt egyfajta fénye, de így lehetett a jelenséget a legjobban leírni. – És vele együtt az erőm is… - tettem még hozzá, valószínűleg kihallhatta a hangomból a teljes kétségbeesést. Mi lesz így velem? Most teljesen emberré váltam? És egyáltalán, vissza lehet ezt fordítani?
Annyi év után idén végre sikerült kiharcolnom, hogy ne töltsem ügyeletben a teljes karácsonyt, igaz, egy kicsit így is húzósra sikeredett. Hétköznap lévén a rendelés ma sem maradhatott el, ám egy órával korábban kezdtem, és délutánra már be is fejeztem, hogy utána este folytassam tovább a „túlórát”. Azt hihetné az ember, hogy az ilyen éjszakai ügyeletek mindig is nyugisak, mert mindenki alszik, meg mégis, kinek lenne kedve ilyenkor orvoshoz rohangálni? Meglepő, de egész sok embernek… S bár eleinte még meglepett ez a felismerés, mára már teljesen megszoktam. Az éjszakázást viszont annál kevésbé, nem tehetek róla, azt sosem bírtam jól. Most is egy nagy bögre tejeskávéval kezdtem a műszakot, mellé pedig nem győzöm tömni magamba a csokit két beteg között, hogy ébren tartson. Nem baj, legalább a kollégák kényelmesen készülődhetnek a karácsonyra a családjuk körében, nem igaz? Nekem meg… Koda szerencsére nem csinál problémát belőle. A betegek egymásnak adják a kilincset – főleg a körzetembe tartozók, bár néhány, a síparadicsomba érkező vendég is betoppant idő közben – a telefon szinte egyfolytában csörög, én meg, ha nem segítene be az asszisztensem, Molly, már tuti kidőltem volna, vagy legalábbis nem bírnék lépést tartani ezzel a hajrával. Ahogy az órámra pillantok, látom, hogy mindjárt éjfélt üt az óra. Te jó ég, már ma még szünetet sem tartottam! Így aztán, amikor Molly besétál a következő betegem papírjaival, megkérem, hogy értesítse a várakozókat, hogy a mostani beteg után tartok 10 perc szünetet pihenésképp. Mivel a büfé zárva, így csak betámolygok a rendelőmben lévő pici konyhafülkébe, hogy készítsek még egy kávét magamnak, mellé pedig elmajszolok néhány szem kekszet is, egészen addig, amíg akkorát nem dobban a szívem, hogy a meglepettségtől a kekszemet is elejtem, ahogy riadtan a szívemhez kapok. Néhány dobbanás, majd mint ha mi sem történt volna, már minden a régi, én meg azon kapom magam, hogy remegő kézzel szorítom a pult szélét, miközben a rég megtanult meditációs légzéstechnikákkal próbálom megnyugtatni magam. -Huh… na jó, semmi baj, nem szívroham volt, csak fáradt vagyok, ennyi az egész… Vagy lehet, egy kicsit túlzásba vittem a kávét… -szusszanok egyet, majd nyúlnék is, hogy felvegyem az elejtett kekszet, amikor megtörténik a baj… Ahogy megérzem azt az embertelen fájdalmat a gerincem mentén, a lapockáim között, egyből a földön kötök ki, fájdalomtól remegve, sikítva-sírva-nyöszörögve. Hiába nyúlok a fájdalmam forrása, a tetoválásom felé, semmire sem megyek vele, így aztán csak összegörnyedve pánikolok… pánikolnék tovább, ha épp lenne még hozzá erőm… Az még rémlik, hogy csapódik az ajtó, meg a kávéscsészém most darabokra törve pihen a földön, körülöttem néhány vérfolt… Aztán feltűnik Molly közeledő alakja, én pedig, ahogy megpróbálnék felé kúszni, szép lassan minden elsötétül előttem…
[negyed órával később, még ugyanott…]
-Hol… Hol vagyok? –nyöszörögtem kábán, ahogy megpróbáltam kinyitni a szemem, de a vakító, erős fény annyira bántotta a szemeimet, hogy kénytelen voltam eltakarni a fényforrást a szememmel, amíg kicsit jobban hozzá nem szokott. -Abie! A frászt hoztad ránk, ugye tudod? Egyelőre a rendelődben, de ne aggódj, már hívtam a mentőket, bármikor befuthatnak. –magyarázott Molly aggodalmasan- A betegeket meg átirányítottam a legközelebbi kórházba, ilyen állapotban nem folytathatod a munkát. -Én… jól vagyok. Hogy mi, mentők? Jajj… -sóhajtottam fáradtan, mire ő csak elégedetlenül ciccegett egyet. Nem mint ha nem díjaztam volna az asszisztensem döntését, sőt, ha tényleg komoly lett volna a baj, még örülnék is neki, amiért ilyen jól kapcsol, de… akár komoly a mostani helyzet, akár nem, attól tartok, ez nem a mentők hatásköre lesz. –Molly… mi történt? -Én is épp ezt akartam kérdezni tőled. Csak egy sikítást hallottam, mire berohantam, már a földön voltál, mint ha… valami rohamod lett volna. –kezdett bele bizonytalanul, majd a bekötözött kezem felé biccentett- Még egy szilánkkal is sikerült végighasítanod a kezed. Elég mély a vágás, de talán még épp határeset, hogy ne kelljen varrni. De te vagy az orvos. -Értem… -szusszantam egyet fáradtan, ahogy lassacskán felültem a saját vizsgálóasztalomon… Na, akkor már csak a mentősöket kell meggyőznöm, hogy engedjenek haza, tartok tőle, az még szép menet lesz…
[december 25. reggel, már otthon a házamban]
Nem tévedtem, tényleg szép menet volt… Legalább egy órán át győzködtem és bizonygattam, hogy jól leszek, egyszerűen csak túlhajtottam magam, és ennyi. Igaz, a végére már annyira elegem volt az egészből, és annyira máshová sem vágytam végre, csak a saját ágyamba, hogy pihenjek, ahelyett, hogy néhány aggodalmaskodó mentőssel folytatok kerekasztal-beszélgetést, hogy lehet, egy kisebb hisztit is lenyomtam nekik a siker érdekében… De bejött, úgyhogy győzelem, még haza is vittek, meg a lelkemre kötötték, hogy bármit is rosszabbodna az állapotom, azonnal szóljak. Azért… vicces, többnyire én szoktam ezt játszani a betegeimmel, nem mások velem… Mindenesetre ahogy a fejem hozzáért a kispárnámhoz, jött a második képszakadás nálam, amiből csak akkor tértem magamhoz reggel, miután kipihentem magam. Álmosan nyújtóztam egyet az ágyamban, mire már jött is Koda, hogy az ölembe ejtse a fejét a szokásos reggeli buksisimiért… Ahogy szórakozottan a bundájába süppedt a kezem, magamban pedig az éjszaka történteken merengtem… Így visszanézve az egész csupán olyan, mint egy rossz álom, mégis, ahogy a bekötözött kezemre vándorol a tekintetem, tudom, sajnos nem csak egy álom volt – valóban megtörtént. Óvatosan le is fejtem a kötést, hogy megnézzem, mennyire súlyos a sérülés. Egyébként nem szoktam minden cseprő-apró kis karcolás miatt használni az erőmet, de már meg volt beszélve Steve-vel, hogy este átmegyek hozzá karácsonyozni, ahhoz meg nem ártana még készülnöm is, sütni, meg ilyesmik, szóval… Már összpontosítanék is, hogy összeforrasszam azt a vágást, de… semmi. Csak zavartan pislogok a tenyeremre, majd Kodára, aki itt unta meg a műsort és inkább visszatért a nappaliba a játékaihoz, én pedig újra próbálkozok, de… megint semmi. Ahogy harmadszor, negyedszer se, rajtam pedig minden egyes eredménytelen kísérlet után egyre elhatalmasodik a pánik… Pár perccel később már javában fel s alá járkálok a nappaliban, miközben remegő kézzel tárcsázom a főnök számát, igaz, legalább 7-szer nekifutottam, mire sikerült nem félregépelnem... Ha esetleg ez is olyan eset, mint tavasszal a Vörös Hold idején, és többeket is érint a dolog, akkor az biztos, hogy ő tudni fog valamit az esetről… -Will? Szia, itt Abie. Attól tartok, nagy baj van… a… a mágiám… nem… nem működik… eltűnt… mint ha sosem lett volna… -kezdtem bele kétségbeesetten, miközben már a sírás mardosta a torkomat.
A hozzászólást Abigail Cecile Cross összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 24, 2013 1:18 pm-kor.
Fogalmam sincs, hogy hány óra múlt már. Ha elkezdek dolgozni, akkor általában annyira bele szoktam merülni, hogy nem figyelek semmire. Nem eszek, nem állok fel pisilni, és még csak az órára sem szoktam rápillantani. Állandóan csak a világító monitoromat figyelem, és írok megállás nélkül. Ugyan az ásatás most leállt már hónapok óta, ennek ellenére a papírmunkát meg kell csinálni. Ami eddig csupán papíron volt meg, azt szépen lassan bevezettem a gépbe is, hogy minden dokumentálva legyen. Fényképektől kezdve, egészen a leletek leírásáig. Csatolva hozzá kormeghatározások vizsgálati papírjai, és mindenféle egyéb, amely fontos és kellhet egy ilyen dologhoz. Egy kicsit maximalista vagyok ezen a téren, ha már az élet más területein nem is jellemző rám. Valahol a távolban hallom, hogy a nappaliban tizenkettőt üt az óra, de különösebben nem zavar meg, csupán az arcomon simítok végig, és végül megdörzsölöm egy kicsit a szemeimet. Kezdek fáradt lenni, de volt egy olyan gyanúm, hogy még vagy két órán át egészen biztos, hogy itt fogok szöszmötölni. Nem is baj, valószínűleg úgysem tudnék rendesen aludni, és különben is készen kellett állnom arra, hogy esetleg a telihold miatt ki kell majd mennem valahová. Ezért is töltöttem inkább munkával az időmet, mert így akár egyetlen pillanat alatt készen állhattam az indulásra, ha szükség lenne rám. Réveteg bámulásomból a hirtelen megdobbanó szívem zökkentett ki. Nem is olyan volt, mint egy szívdobbanás, hanem mintha valaki egy hatalmasat vágott volna a mellkasomra. Nem kezdtem el dörzsölgetni, mivel hozzászoktam már az erős lökésekhez, így csupán egy szisszenést hallattam, és ezzel le is tudtam az egészet. - Mi a jó büdös franc… - az orrom alatt dünnyögtem és még mindig arra próbáltam meg valamilyen ésszerű magyarázatot találni, hogy mi az isten történt velem. Nem emlékszem, hogy életem során valaha is lett volna részem hasonlóban, és ez azért egy egészen kicsit aggodalomra adott okot. Még szerencse, hogy történetesen egy őrzővel élek egy fedél alatt, mert így bármikor odamehettem a bátyámhoz, hogy megérdeklődjem tőle, ő tud-e valamit az ilyen típusú jelenségekről. Talán ő egy kicsit olvasottabb, vagy jobban képben van, ha már informátor és hozzáférhet olyan dokumentumokhoz is ezáltal, amikhez én hozzá sem szagolhattam. Félúton ért a fájdalom, amely először csak haloványan volt érezhető, aztán egyre erősebbé és intenzívebbé vált. Nem vagyok egy nyafogós kis picsa, de ez még nekem is olyan szörnyűnek bizonyult, hogy meg kellett támaszkodnom a falban az egyik kezemmel. Mély levegőket vettem, próbáltam megnyugodni, de nem ment. A szívem most már őrült erővel zakatolt, ahogyan a légzésem is szaporává vált, de szinte észre sem vettem. A figyelmemet most az kötötte le, hogy rájöjjek, mégis mi okozhatja ezt a testemben. Amikor ahhoz a részhez nyúltam, ahol a leginkább fáj, már rájöttem, hogy melyik tetoválásom árasztja magából ezt a kínt a sok közül. Nem sokkal a hónom alatt található Szemhez nyúltam, de egyből el is húztam a kezemet, ugyanis az érintésemtől még rosszabb lett. Az égető érzés kezdett egyre elviselhetetlenebb méreteket ölteni, és a kezem már nem volt elég. A hátam a falnak feszült, fejemet hátravetettem, úgy szedtem villámgyorsan a levegőt. Ki, be. Ki és újra be. Nem lett jobb, a magas fájdalomküszöb ellenére képtelen voltam úgy viselni, hogy hangot ne adjak neki. Sikítás helyett felordítottam először állatiasan, majd szavakká is formáltam a hangokat. - Kyle! Kyle gyere ide, a rohadt életbe! – ordítottam megállíthatatlanul. Nem is tudom igazából, hogy mennyi idő telt így el. Talán órák is, mire enyhült bennem a fájdalom. Úgy éreztem, mintha a lábaimon mázsás súlyok lennének, kínomban lecsúsztam egészen a földig, úgy vetettem hátamat még mindig neki a szilárd felületnek. Mélyeket lélegeztem, egyelőre gondolkodni még nem voltam képes, túl ködös volt minden és túlontúl rosszul éreztem még magam. Ez a gyengeség nem volt rám jellemző és ez határozottan bosszantott. Amint kicsit lenyugodott a testem, düh ütötte fel a fejét bennem, méghozzá olyan elemi erővel, ahogyan máskor is. Ilyenkor általában tombolással szoktam levezetni, amit most is szándékoztam volna megtenni. Igen ám, csak valahogy nem volt olyan egyszerű felemelni a legelőször utamba kerülő bútordarabot, mint eddig. Ettől némi pánik is úrrá lett rajtam, így az első varázslatot mondtam ki magamra, ami csak eszembe jutott. Az ezüst karmoknak nyoma sem volt, ugyanolyan emberi körmök voltak az ujjaim végén, mint eddig. - Kyle, be kell mennünk az egyetemre! Valami nagy baj van! – miközben ordítottam neki kifelé, addig magamra kaptam a kabátomat, meg a slusszkulcsot is elemeltem a szekrény tetejéről, máris indulásra készen.
Amikor a teliholdad olyan plöttyedt, mint egy 100 éves papika herezacsija, akkor már szinte azt is örömmel fogadod, hogy pokolian éget az ezüst fülbevalód! De az összes, és tényleg rettenetesen! A gyűrűkről és a karkötőmről nem is szólva, azt hittem, mentem lepottyan a kézfejem, mert átégeti az ékszer és könnyes búcsút mondhatok a végtagomnak... meg mindkét fülemnek, az ujjaim is egyesével rohadnak le és a többi. Úgy pattantam ki az ágyból, mint kenyér a pirítóból, most pedig nagyon örültem, hogy Ash-sel eltávolíttattam pár ékszerét a lábvisszanövesztés idejére, bár neki is megvolt a maga baja a cuccaival. Én csak úgy szolidan és nőiesen üvöltöttem, mint a sakál. Elég nagy százaléka volt ezüst az ékszereimnek, vagyis szinte minimális volt az ötvözetekben a más fém származék, így csoda, hogy nem lobbantam lángra, mint klasszikus vámpír a napon. Kitéptem az összes fülbevalóm, le a karkötőt, a gyűrűkkel volt a legnehezebb, azok tulajdonképpen beleégtek a húsomba, szóval ott biza bőr és némi cafadék is lekerült rólam. Hát, ilyen drasztikus ujj-fogyózást azért nem terveztem. Bár jelenleg annak is örültem, hogy megvan minden porcikám, bár a bal kisujjam eléggé... halottnak tűnt és egyáltalán nem éreztem. Meg úgy csontig eltűnt róla a hús onnan, ahol a gyűrű volt, a levételi műveletek közben pedig az ujjaim még jobban lestrapálódtak, hát ez csúcs. Komolyan azt vártam, hogy a szőnyeg felgyulladjon az ékszerektől, nem tudtam elhinni, hogy... hogy érzékeny vagyok rá és ugyanúgy reagálok, mint a többi farkas az ezüstre. Nem, nem, nem!!! Ashleyhez léptem, ha még volt rajta ezüst, segítettem megszabadulni tőle, aztán irány a fürdőszoba é hideg víz mindkettőnknek, meg borogatás és anyám kínja, hogy ha szánalmasan minimálisan is, de enyhítsük az égető fájdalmat. Közben magamban realizáltam, hogy klassz, akkor ha tényleg az van, amit az előbbi közjáték mutat, akkor frankón emberi tempóban fogunk gyógyulni ezekből és... csodás heggyűjteményem lesz, meg azt hiszem csonka füleim, elkorcsosult ujjaim. Meghallottam Jenny hangját és egyből mentem is ki a nappaliba, hidegvizes borogatásba bugyolált kézzel - mintha muffom lenne -, pillantásom egyből elkapta a húgomét, s megláttam rajta is az égési sérüléseket, amik ugyanott voltak, ahol a nyaklánc és a fülbevaló szokott lenni. - Neked is...? - Nem fejeztem be a kérdést, mert egyértelmű volt a válasz. - Ash-nél is ugyanez a helyzet. Üzentem a Pöttömnek, hogy ápolja le magát, amennyire csak lehet, én körbenézem a többieket. Ha pedig késznek érzi magát, akkor jöjjön utánunk, lent leszünk a nappaliban. - Ha Ryanék és Victor is így járt, akkor remélem, hogy Kirillen volt egy jó vastag ezüst fux - morogtam Jennynek miközben már a folyosón trappoltam és energiáimmal felvertem azokat, akik esetleg épp aludtak. ~ A nappaliba mindenki! Most!
Ha valaki engem kérdez, egyáltalán nem gondolom azt, hogy szükségem van a teliholdra ahhoz, hogy előtörjön belőlem a hajsza utáni vágy, a vér után való sóvárság és a teljesen ösztönös viselkedés. Placebo... Meg egyébként sem vagyok "vallásos", innentől kezdve hogy a hold mi a fenét csinál, nem az én problémám. Vagyok annyira önfejű, hogyha Norinának problémái vannak a dologgal, nem foglalkozom vele, hanem egész egyszerűen kierőszakolom belőle az alakváltást - telihold ide vagy oda, gondolom ő most úgyis rohanni fog.
A gondok akkor kezdődtek, amikor azt a rohadt bölényt húztam. Ide-oda pattogtam előtte, csalogatva, megzavarva őt. És amikor megelégelte már a nikkelbolhaságomat, hatalmas fejét meglibbentve próbált fellökni, eltaszítani az útjából. Soha. SOHA nem szabadott volna sikerülnie. A szarvai felsebezték az oldalam, és az sem volt éppenséggel ekllemes, ahogy végigbucskáztam a hóban. De hamar fel is pattantam, megráztam a fejem és újra támadtam. Egy darabig még kínoztam, téptem a bőrét, amikor megint lerázott magáról, a mellkasomra akart taposni a patáival - és ez is betalált. Ezt mégis hogy a francba képzeli?! Ha gyorsasággal nem megyek semmire, hát összegyűjtök minden csepp bennem lakozó erőt és bosszúsan, felhergelve vágom el a torkát, csak hagyja abba, ne szórakozzon velem, ne próbáljon megalázni. Norinához inkább nem szólok. Nem akarom bevallani neki, hogy lelassultam. Nem, ilyen nincs, ezt biztos... Biztos szarul aludtam. Én nem tehetem meg, hogy becsődölök!
//Hotel// Már az ötödik pohár piát döntöm magamba. Idegesen járkálok körbe-körbe, és amikor az egyikből elfogy az alkohol, a levegőbe hajítom az üres poharat. Magas, szép ívű, erőtöl majdhogynem mentes dobások ezek, de még így sem vagyok képes arra, hogy a nappalim megfelelő pontján legyek és elkapjam. A lakás tele van üvegszilánkokkal. - Újabb Chicago... Ez egész biztos, hogy az. Azok a rohadék szellemek megint a véremmel szórakoznak! - hatodik pohár, egyenesen a falba - De ezúttal nem adom meg magam... Vigyorodom el önelégülten és Duncan lelkére kötöm, hogy holnap mindent átbeszélünk a társalgóban - úgyis karácsony van, ha már jól összegyűlünk, legalább megbeszélhetjük ezt az egészet. Amikor lefekszem aludni és meglátom az ablakon át, mivé lett a hold... Na akkor kicsit belém fagy a szar. És nem azért, mert parázom az elfeketedett Holdaktól (mi sem természetesebb...), hanem azért, mert nem akarom, hogy innen is tovább kelljen menekülni, mint Chicagóból. Ha a Szellemek szórakozni akarnak, csak rajta - de nem menekülök el előlük még egyszer. Álmomban a városi temetőben voltam, és a chicagói szellemek táncoltak körbe. Másnap reggel kiderítem, hogy mi történt a többiekkel, ők is érzik-e, aztán amikor megerősítést kapok, az összes lehetséges farkast ráállítom arra, hogy tudják meg: a másik falka, illetve a kóborok is részesültek-e ebből a "kegyből", vagy sem.
Őrjöngés, ma ahhoz lenne kedvem, menni az erdőben ezerrel a srácokkal, és zúzni azt, ami elénk kerül. Addig a pontig minden stimmel, hogy loholunk, addig nincsen semmi probléma, amíg bemérjük a grizzlyt, lerohanjuk, és támadunk, az erő a mi oldalunkon van. A bestiám nem tör ki, de ezzel nem foglalkozom, megyek én anélkül is, eddig is mentem, miért érdekelne az, hogy állatiasabb vagyok-e mint egyébként? Részletkérdés. A probléma akkor kezdődik, amikor úgy kenődök fel a medvére, mint egy rohadt graffity a falra, a csapásom semmit nem ér, a harapásom nem roppant lazán, ahogy szokott, csak belemélyed a húsba. Érzem, hogy valami gáz van, de nincs időm korrigálásra, a következő pillanatban úgy repülök hátra, ahogyan nem kéne. ~Mi a tököm van? Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy egyszerre hárman kell, hogy a dögöt leterítsük, hogy minden erőnket egyesíteni kell ahhoz, hogy vacsoránk legyen, márpedig most ez a helyzet, és olyan sérüléseket kapunk be Shirley-ékkel, amit utoljára talán 200 éve kaptunk. Érthetetlen, valami nem stimmel, de be nem vallanám a srácaimnak, hogy az öregük gyenge szarként funkcionál jelen pillanatban, biztos, hogy túlhajtottam magam, és ez a jel arra, hogy pihenni kellene.
//Hotel//
Illik vagy sem, egy kopogás, és Castornál kötök ki, mert tudnom kell, hogy csak velem van a probléma, vagy igazak a suttogások, és a többiek is érzékelnek valamit, azaz nem érzékelnek. Az üvegszilánkokra pillantva... nincs több kérdésem, egy bólintás, mindent világos. -Mi a szar ez? Egyszerre mindenki átmegy nyugdíjasba, vagy mi? Semmi mást nem akarok tudni, ingerülten vonulok át a srácokkal a szobába, és a holdat figyelem. Baljós, és ez nem tetszik nekem, a srácaimnak sem, de a végére járunk majd, mert ez így nem maradhat.
A Telihold nem szereti a karácsonyt. Nyeh. Van ez így kérem szépen, egyáltalán nem csodálkozom, hogy évi egy szabadnapot kivesz az a bajszos kis kurafi, ettől függetlenül én még kiszaladgálhatom magam és kergethetem a farkam, nem? Dehogynem. Lépjünk túl, még egy csomó ajándékot be kell csomagolnom, mert nem is én lennék, ha nem hagynék mindent az utolsó pillanatokra. És ez a gondolat annyira leköt, hogy igazából fel sem tűnik, hogy sötétebb az éjszaka és a Hold eléggé... idiótán viselkedik, legalább annyira, mint ahogy kinéz.
Miután az egész éjszakát azzal töltöm, hogy a vadászattól kimerülve elterülök a celluxrengetegben és hogy még a takaróm helyén is csomagolópapír van, fáradtan nyúlok el végül a földön, és ott kómálok be. Jót tesz a hátnak, olvastam.
Délután három körül térek magamhoz, fantasztikusan ki vagyok bukva, hogy átaludtam a fél napot, amikor még meg kéne főzni, meg felvinni a gyereket a Lakba, meg amúgy is, ma buli van, ünnep, nehogymár mosott szar legyek egész este, amikor végre van egy napom az évben, amikor senki nem ugat be azért, mert kinyalom magam.
- Baaaszki, a mézeskalács-formák! Nyüszítve sírok fel, mert tudtam, hogy valami hiányozni fog. De hogy pont ezeket a szaggató kis izéket felejtem el... Hosszú történet, tavaly sikerült a fél készletet megsütnöm a tésztával együtt - akkor fogadtam meg, hogy sütés-főzés előtt/alatt nem kezdek el piálni, mert senki nem jár jól a dologgal. Már rongyolok is kifelé, hogy kocsiba pattanjak, és reménykedem abban, hogy a Bentley-ben még nyitva van legalább reggel valami munkamániás, aki árul ilyesmiket. Mivel emberek közé megyek alap, hogy nem csak sálat-sapkát-nagykabátot, de Eska köpenyét is magamra... He?! Leállítom a kocsi motorját, pedig még ki se gördültem a fejárómról. Csapó kettő. Tehát Eska köpenyét is maga... HE?! Krisztus a kereszten, hát ez mi a franc? Rosszul vagyok. Egy pillanat alatt szédülök meg, és rohadtul elfog a félelem. Miért nem megy? Mi a franc történt?! Azon kezdek el kattogni, hogy bárkivel találkozom, legyen az ember, farkas vagy őrző, ha jó ismerősöm, most seggpucéran fogok ott állni előtte, de a meztelenség kevésbé zavarna. Az már sokkal inkább, hogy ott lesznek a valódi érzéseim, gondolataim, amiket eddig lepleztem, mert hazudtam vagy mellébeszéltem, és most egy csapásra akkorát fordulhat rólam a világ véleménye, hogy csoda, ha megélem a holnap reggelt - pláne úgy, hogy a lakban akartunk karácsonyozni. Előbányászom a telefonomat, ami miért is ne lett volna tegnap óta rezgőn, de tényleg - és ha Darrentől van pár szerelmes sms-em vagy nemfogadottam, csak méginkább összemegy a farkam a pániktól. Mit csináljak, mit csináljak... - Roxan? - szólok bele gyanúsan magas hangon a telefonba, legyen az élő kapcsolat vagy rögzítő - Csak azért hívtalak, hogy boldog karácsonyt neked, és remélem, jól telik az ünnep éééés... Ha ez a bosszúd azért, mert egy fasz vagyok, én megértem. De ez nem vicces. Mégis mi másra gondolhatnék? Végezetül úgy döntök, hogy hagyom a francba a Méziket, fogom a gyereket és azonnal felautózunk a lakba. És marhára parázok a saját falkatársaimtól. Hát ez csodálatos. Tényleg. Komolyan.
Szerény véleményem szerint össznépi farkas-bubópestis áldozatai vagyunk, ami igazán felháborító, különösen esetemben, mivel miközben a zongorám billentyűit molesztáltam, olyan pőrének éreztem magam, hogy az valami arcpirító. Mintha életem, egész lényem, gondolataim kuszának tűnő, mégis precízen rendezett fonalai, selyem-finom lelkem minden fodra, hulláma és redője egyszerre közszemlére tétetett volna egy zsúfolásig megtelt operaszínházban. A páholyok, karzatok, földszinti székek népe csak rám meredt volna, mindarra, ami az Árnyak képessége nélkül kiolvasható belőlem. Szerencsére a pajzsom még élt, ha azt is elveztem... Újabb hang, egy korty bor, de nem bódít, nem érzem az ízét, nem érzem a farkasom ízét, saját valóm természetes voltát, idegen lettem magam előtt. Kissé leengedtem a pajzsom. Nem szerettem, a képességemmel ellentétben ez nem hagyta, hogy érzékeljek, nem csak mások elől zárt el engem, de engem is másoktól, ez pedig kiszolgáltatottá tett. Egy Testőr, aki kiszolgáltatottnak érzi magát... merda! Suttogások, ingerült, indulatos szavak, csípős energiák, valaki robog a folyosón... Egy vastag plédbe burkolóznék legszívesebben, hogy magam köré csavarjam a titkaim, hogy elrejtsek nyilvánvaló, mégiscsak általam ismert dolgokat, de ez lehetetlen. Lecsukom a zongora fedelét, felállok és az elfogyasztott bormennyiség dacára olyan simán megyek, ahogy a kígyók csúsznak a hasukon, csak én még annyi zajt se csapok. Ennek ellenére minden lépésemet átkozottul hangos döngésnek hallom. A társalgóba megyek, mióta volt itt az a gyilkosság, szívesebben időzöm itt. Hiába takarították ki oly buzgón drága társaim, érzem és látom a vért, mely sötétebb, mint drága nedűm, s hosszabban is marad meg az emlékezetben. Gyermekgyilkosság, egy haragvó, csalódott apa, egy szégyent hozó Testőr... elmerülök mindebben, szinte gyógyír - vagy csupán csak fájdalomcsillapító - a jelenlegi állapotomra. Remélem, hogy csak pillanatnyi, átmeneti. Az Árny adománya nélkül mivé leszek? Ugyanolyan közönséges, magamutogatóvá, mint a tucatnép, a képességem nélkül, mi hasznom? Megnyaltam a szám s ittam. Úgy éreztem magam, mint akit rivaldafény éget. Bezzeg a Hold, az bezzeg elrejtőzött, annyit mutat csak magából, amennyit én szoktam, mintha helyet cseréltünk volna, büszkeségem viszont sértette, hogy senki se kérdezett: hajlandó lennék-e erre a cserére.
Ma este tudtam, hogy telihold lesz, így az erdő megszokott részére mentem ki vadászni most is. Az egyetlen különbség az elmúlt hónapokhoz képest az volt, hogy nem éreztem a Hold hívó erejét. Nem is nagyon értettem, hogy mi okozhatta ezt, mert eddigi életem során még sohasem tapasztaltam hasonló jelenséget. Nyugtalanság lett hát úrrá rajtam, szerintem mindenki számára érthető okokból, és gyanakodva néztem körül, de nem láttam semmit és senkit. Nem az őrzők mondtak ki rám esetleg valamit, amivel eddig még nem találkoztam, nem volt benne semmi általam látható keze, amitől égnek állt a szőr a hátamon egyből. Nem vagyok az a könnyedén pánikba eső fajta, de most igencsak fojtogatta a torkomat, és a legrosszabb az volt, hogy hirtelen senkihez nem tudtam fordulni, hiszen rajtam kívül egy teremtett lelket sem fújt ide a szél. Tekintetem tétován kalandozott el először csak a távolba, majd fel egészen az égitestre, aminek ott kellett volna lennie, de nem úgy nézett ki, mint azt már megszokhattam volna a röpke 250 évem alatt. Farkasom feneke úgy pottyan le a földre, mintha lenyomták volna annál fogva, mintha valaki rákényszerítette volna. Egyszerűen képtelen voltam nem nézni, miként felhősödött el látszólag az égitest, majd kezdett láthatóvá válni előtte valami sűrű és fekete. Mintha egy holdfogyatkozást néztem volna végig, csak ez sokkal hátborzongatóbb élménynek bizonyult. Valami a zsigereimben azt súgta, hogy itt most nem erről van szó. A széleken maradt fényes karika olyan vészjóslóan világított, hogy ugyanaz tükröződött a szemeimben is. A baljós érzés pedig nem akart múlni, a holdat valamiféle fekete lepel, vagy fal zárta el előlem, és így már kezdett az is értelmet nyerni, hogy mégis miért nem érzem a hívást, ahogyan máskor szoktam. Ahogyan azt már megszoktam. Gyorsan indulok meg, vérvonalam adta képességemet hívva segítségül, hogy ne pazaroljak el több időt a tehetetlen bámulásra, ám a táj nem suhan el olyan gyorsan, olyan elmosódottan, mint szokott. Valami nem jó, valami hiányzik és elsőre azt sem értem meg, hogy micsoda. Újra meglódulok a pillanatnyi pihenő után, de mégsem szelem át olyan gyorsasággal a területet, mint máskor. Ez az este határozottan kezd egyre nagyobb fejtörést okozni nekem, az meg már csak hab a tortán, hogy teljesen berezeltem, amiért szőrén-szálán tűnt el az eddig olyannyira hozzám nőtt képesség. Mégis mi a fene ez? A legrosszabb még mindig az, hogy nem fordulhatok senkihez, mert nincs falkám. Colint nem hívhatom fel ezzel, Odette pedig valószínűleg teljesen ostobának nézne, hogy ilyen miatt pánikolok, hacsak nem történt meg velük ugyanez. Valami készül, érzem. Az elveszített sebességem nélkül is próbálom a tőlem telhető legnagyobb tempót diktálni magamnak. Nem a város felé tartok, helyette már elkanyarodtam a lovarda felé mégiscsak. Hogy mit várok, azt még magam sem tudom, de az őrzőkhöz sem tudnék segítségért fordulni, tekintve, hogy nem találkoztam még egyel sem, amióta itt vagyok. Ez egyszerűen borzalmas… fel akarok ébredni!
Ezen az éjjelen valahogy nem akadt kedvem kimenni az erdőbe. Ami furcsa, mert bár a farkasom alapvetően nyugodt, de a Telihold mindkettőnket vágyakozással szokott eltölteni a préda húsa iránt. Most azonban nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy kimenjek vadászni, ezért úgy döntöttem, a mai estét a Karib-tengeren töltöm a csuklyás kalózzal. Egészen bele is merülök ebbe az egészbe, amikor egyszer csak hangos, trappoló léptek zúgnak el az ajtóm mellett, sikolyokat hallok mindenfelől… Mégis mi történhetett, Tupilek nevére már? Aztán az Atanerk kezd dübörögni az ajtómon, én pedig azonnal lekapcsolom a játékot, és rohanok is. Még szerencse, hogy itt vagyok, a Lakban ma éjjel, mert bármi történt is, az bajt jelent, és ilyenkor jobb, ha a falka összetart. Nem hallok most már semmit, így valószínűleg nem a chicagói banda döntött úgy, hogy ideje véget vetni a játéknak. – Mi történt? – kérdezem, de nem kapok rá választ. Ajkamba harapok, de gondolkodás nélkül követem Darrent lefelé, hogy meghallgassuk, mi a helyzet. Bevallom, össze vagyok zavarodva, idegesít a helyzet, és nem tudok semmit arról, mi történik. Márpedig ez zavar. Mindig a kezemben tartom a dolgokat, mindig tudom, mi fog következni, most azonban tanácstalan vagyok. Baromira utálom ezt az érzést, mit ne mondjak… Elkapott mondatfoszlányokból azért tájékozódom, és tesztként az egyik előttem haladó hátára helyezem a kezem, akiről tudom, hogy egy hosszú vágás fut végig a gerince mentén. A hátán még látom is a heget. Koncentrálok, elindítom a folyamatot, és abban a rohadt pillanatban tágul ki a szemem, mint valami univerzum a nagy bumm után. A rohadt kurva életbe, szóval ezért pánikol mindenki ennyire… Hát, egy perc kétségbeesést én is megengedhetek magamnak ebben a helyzetben, azt hiszem. Aggódok, hogy mi lesz most. De csak vissza kell jönnie, nem? Mármint, remélem, vissza fog… Életemben először se tervem, se ötletem, hogy mit csináljak, és ha nem lennék már így is síkideg attól, hogy nincs vérvonalképességem, most valószínűleg sikoltozni kezdenék kétségbeesésemben. És asszem nem én lennék az egyetlen.
Boldog születésnapot magamnak, és a másik felemnek.
Nem értem, hogy miért is nem tölthetjük együtt ezt a csodás estét, amikor egyetlen felhő sincs az égen és legalább olyan vad hideg mardos a bundámba, mint aznap, amikor a Szűz világra lökött. Lehet, hogy relatíve távol van tőlem, de mégis tudom, érzem, hogy ő is hasonlóképp érez, és bármennyire mocorog a lelkemben ez a kis "hiány", ő mindig itt van velem. Nem baj, legfeljebb a vadászat után átmegyek hozzá, aljas módon bekúszok az ágyába és élvetegen hörgöm majd a fülébe a köszöntésemet. Van az a pont, amikor az ember elég öregnek érzi magát ahhoz, hogy ne lepődjön meg semmin. Nem hív a Hold? Biztos megvan rá az oka, felesleges ezen kétségbe esni. És van az a pont, amikor az ember már annyira öreg, hogy nem dől be az ilyen maszlagnak, és a megszokottól eltérő legkisebb változásra is instant agyérgörcsöt kap, mint amikor valaki három centivel odébb tesz vissza valamit, amit volt olyan pofátlan, hogy leemelt a polcomról, hogy jól összetapizza és elmondja, milyen szép. A nyomaveszett hívó szó most az én három centim.
Nem is tudom, hogy hova kocogok éppen ezen a négy hatalmas mancson, amikor a lépteim szokatlanul nehézzé ólmosodnak. Öreg vagyok, tudom. Az erőm már rég elhagyott, egy-két áldozatot terítenék csak le csupán, mielőtt kizsigerelve feküdne a testem a földön. De ez... A lábaimba bemarja magát a húzódó, izomlázhoz hasonló bizsergető fájdalom. De nem adom meg magam neki annyira könnyen: futásnak eredek, egyre gyorsabban, amíg csak bírom. Lihegek, a tüdőm kiköpöm, de nem érdekel. Egy sziklás emelkedőre vetem magam, hogy fel-felkapaszkodjak a csúcsra, de a felénél egész egyszerűen összeesem, megcsúszom, és hiába kapálózom, az emelkedő lábához zuhanok vissza. Még a karmaim is letörnek, a hátamba és az oldalamba menet közben beleállt néhány kő, szóval remekül festek. A harag és a tehetetlen nyomorúság fellobban bennem. Lehet-e annál szánalmasabb, mint ilyen aljas és nevetséges módon szembesülni az öregséggel? Sírni tudnék, és amint feltornázom magam, egy mellettem magasodó fa törzsét illetem hatalmas mancs-csapással, és... Azt hiszem, hogy sikerült eltörnöm az alkarom, vagy legalább is megrepeszteni. Könnyedén változom vissza emberré, a Hold nem szögez négy lábra, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Ahogy azzal se, hogy az erőm tovatűnt, alig bukdácsolok el néhány métert anélkül, hogy meg ne csúsznék. - Säde! - kiabálok rekedten, erőtlenül, mint aki épp okádni készül - - Säde!!! Érzem őt, pontosan tudom, hogy mi történik vele, és nem tudom eldönteni, hogy haldoklunk-e vagy csak tréfát űznek velünk az égiek. Minden esetre ha én ezt érzem, ha velem ez történik, az őt is érinti, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a kétségbeesésem vagy az aggodalmam-e a nagyobb. - Eden...! Próbálom hát őt elérni... Azt mondtam neki, hogy megkeresem a húgomat a születésnapunk miatt, mert ilyenkor szeretek vele kettesben, kimondatlanul ünnepelni.
Fogalmam sincs, mennyi idő, mire visszaérek a Farkaslakba. Az egész testem nehéz, a zuhanás és az ütés okozta sérülések baromira fájnak, de ha bárki segíteni akar, én esküszöm, hogy a maradék erőmmel, ami életben tart, azzal fogom kitépni a gyomrukat. A lakban is eluralkodni látszik a pánik, rohadt jó. Csak kár, hogy nem érzem magam olyan állapotban, hogy örülni tudjak annak, hogy nem csak én szenvedek. Ha sikerül bejutni a húgom lakásába és elvonszolni magam az ágyához, megteszem. De a jópofa heccelődés helyett csak magamhoz szorítom a testét - ha hagyja persze - és üveges szemekkel meredek előre. Nem szólok egy szót sem. Le vagyok döbbenve, semmit nem értek és... Nem akarok így meghalni. Ennyire szánalmasan nem lehet.
Az eredményes kis közreműködésem után bezsebeltem a gázsit és pár napra visszautaztam Anchorage-be, hogy megint élőnek érezzem magam. Nyomasztóan pórias és kisvárosi nekem Fairbanks, szóval az ünnepeket inkább aktuális otthonomban töltöttem, abban a naiv kis képzetben, hogy talán végre Reiner végez, egyesül kis családunk, aztán húzunk valami melegebb éghajlatra a búsba. Kezdem unni a hideget. Épp nagyban vadászgattam az Anchorage-et ölelő hegyekben, aminkor egy kis köcsög nekem jött, mert hogy az ő szarvasát üldözöm. Hát baszki! Helyretettem a fejében a dolgokat, tudja, hol áll már erőben! Persze nem adta olyan olcsón magát, végső soron egész jó kis bunyó volt, én is kaptam pár sebet, de abban a biztos tudatban mentem haza, hogy pár óra és a zömének nyoma sem lesz. Az, hogy nem hívott a Hold, nem éreztem meg, mindig előbb váltok, amikor nekem tetszik, szeretem hamar letudni az ilyen estét, hogy aztán mehessek bagózni. Mentem is. Kényelembe helyezkedve pöfékeltem, a TV csatornák közt váltogattam unottan, és regenerálódtam... de azt is csak nak kényelmesen. Hékás, ez nem jó így! Annak a zúzódásnak már nyoma se kéne, hogy legyen, a másik harapásról nem is beszélve, meg arról a sebről, meg amarról, meg... Hát bazmeg! Felpattantam, a konyhába mentem és megvágtam a tenyerem az egyik épp kezembe kerülő késsel - nem, nem ezüsttel, ezüstkés csak a pillangóm itt. Sokkal lassabban gyógyult, hiába koncentráltam, hiába erőlködtem, s mikor egy újabban ejtett vágással is ugyanez volt, belevágtam a kést a műmárványba, aztán haragosan felüvöltöttem. Annyit küzdöttem ezért a kibaszott képességért, hagytam, hogy csesztessenek, kapartam, míg a csontom repedt, erre... Van bőr a képén eltűnni! Felöltöztem, eltettem a késem, meg pár doboz cigit, felkaptam a Hammerem kulcsát és már a lakásban se voltam. Ha abban a kurva városban hagytam el, vagy valaki onnan baszakodik velem, esküszöm a szart is kiverem belőle, aztán megetetem vele, hogy újra kipofozhassam. - Hé, Croissant! - mordultam a mobilba, miután hívtam és felvette; köszönés nuku, bevezető nyista. - Pár óra és nálad vagyok, legyen kaja meg sok pia, és valami nyugtató is. Te még mindig ügyes vagy, vagy csak én lettem Trolltalan? Ha válaszolt mordultam egyet és letettem, aztán a létező összes közlekedési szabályra magasról téve Fairbanks felé vettem az irányt, nem kímélve a böszme járművet.
Külön indultak el a többiektől, persze Corvinnal szép, tisztes távolságot tartva, azaz Castor ment középen, végül a hím az le is szakadt tőlük, aminek különösen örült. Ami furcsa volt, hogy nem volt az az érzés, ami eddig mindig is, nem akart a bestia rögtön a felszínre törni, nem akart kijönni, azaz nem úgy, ahogy mindig is, hirtelen, erőteljesen, hanem lustán nyújtózva fordult egyet, és csókolom. Az alakváltást megoldja, de nem érti, mert oké, hogy máris menni akar, és rohanni, de valahogy másként. Lehet, a sérülése miatt van, 3 lábon ez nem olyan egyszerű feladat, mint egyébként, tehát akkor csak ez lehet az oka. A bölényhúst kedveli, az finom és ízletes, már ha nem tapossák ki az emberből, és van esélye a felszívódásra is. Csak egyet, egyet kell leszedni, megint csapatmunkában, és ez egyre inkább tetszik neki, mert így egyre jobb falatokhoz juthat. Castor lendül, de valami olyan furcsa a mozgásában, mintha a múltkor nem így csinálta volna, vagy igen, csak neki nem tűnt fel? Ő lelkesen segít be a feladatba, már amennyire 3 lábon lehetséges, vagyis erőteljesen drukkol, és morog a zsákmányra, no meg amikor kell igyekszik elterelni a figyelmét A préda eltalálja, és ez még furcsább, mert az bődült egy nagyot, és nem éppen hű de gyors tempóban fordult felé, az apja meg mégis ott marad és megvárja, hogy felsértse az oldalát. Fura, tényleg fura, de biztosan fáradt, igen, csak ez lehet a magyarázat, semmi más. Nem kérdez semmit, Castor kicsit morcosnak tűnik, tehát az a legjobb mindenkinek, ha kialussza magát.
//Hotel//
Suttognak a többiek is, valami nem oké, neki meg aztán tök mindegy most, mert így nem nagyon tudta gyakorolni a vérvonalát, amit meg próbált, az katasztrófával végződött, pedig már egész szépen haladt vele. Na de a falkatagok is morognak, valami történt, a hold is egészen más, nem ilyennek még sosem látta. A jegyzeteket nézte, ez nem átok, szó sincs róla, ez valami más, ez valami olyan, amin elvigyorodik. Raven tett említést arról, hogy az ősi erők ha kitörnek, előtörnek, akkor az változást hozhat, olyat, amit soha senki nem tapasztalt még. Rend lesz a káoszban, mert ezek az erők, az ősök szellemei nem nyugodhatnak örökké. A holdra pillant, hogy ez az, vagy valami más, nem tudja, de azért titkon neki nagyon is tetszik, de mi lesz a vége, vagy ténylegesen mi ez? Majd a nagyok megfejtik.
Ugyan a Hold nem hívott és vadászni sem volt ma túl sok hangulatom, ettől függetlenül mégis az erdőt járom. Méretes mancsaim könnyeden szántják fel az érintetlen hóréteget mindenütt, ahol éppen elhaladok. Nem megyek gyorsan, inkább csak kényelmes kocogó tempót diktáltam, legalábbis addig, míg meg nem éreztem a közelben tartózkodó, idegen energiát árasztó másik farkast. Füleimet egyből hegyezni kezdtem, mozdulataim belefagytak az adott testhelyzetbe, és csak füleltem, vártam. Tekintetem ide-oda cikázott az előttem elterülő, félig-meddig világos tájon, hiszen a hold egyelőre még megvilágította éppen olyan ezüstösen, ahogyan máskor is szokta. Mire kettőt pislogtam, mögülem ugrott nekem, de már készültem rá. Túl régóta vagyok Tark ahhoz, hogy ne tudjam bemérni, honnan számíthatok támadásra. Mozdulataim gyorsak, de az övéi még engem is lepipálnak, így nem marad túlzottan sok kétségem afelől, hogy mégis melyik vérvonalhoz tartozik a hím. Ez némiképp megnehezíti egy kicsit a dolgomat, de fiatalabb, mint én, és az erő is nekem kedvez, ami meg az én vérvonalam sajátja. Fogak csattannak, tépett bunda hullik a földre a jó voltomból, mire egyből prüszkölve köpöm ki a hóra. Ezt kihasználva dönt le a lábamról az ellenfelem, de nem az a típus vagyok, aki sokáig ad esélyt egy ilyen lépésre. Szinte azonnal lököm le magamról és mélyesztem éles karmaimat az oldalába, végigkarcolva a bordákat, feltépve a húst és az inakat. Vérvörösre festjük a havat körülöttünk, de nem számít. Semmi nem számít, csak az, hogy megleckéztessem. Ha nem muszáj, nem fogom megölni, viszont, ha rákényszerít, akkor nem fogok habozni. Ennyire egyszerűen működnek a dolgok az én értelmezésemben. Olyannyira elmerültem a harc hevében, hogy szinte észre sem veszem, amint a világ hirtelen sötétedni kezd és a fehér hótakaró már nem világít annyira, mint azelőtt. Csak akkor tűnik fel, hogy valami nincs rendben, amikor a hím már nem tér ki olyan gyorsan a mozdulataim elől, mint eddig, én pedig nem vagyok képes akkora erőt kifejteni, mint ahogyan már megszoktam. Hirtelen olyan gyengeség tör rám, amely ismeretlen számomra, nem tudok vele mit kezdeni. Mintha megfosztottak volna mindattól, ami vagyok, mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Nem érzem a magabiztosságot, amelyet a farkasom szokott általában, helyette csak az értetlenség az, ami lappang bennem. Ennek ellenére olyan erősen szorítom a földre a kóbort, hogy mozdulni sem tud. Nemes egyszerűséggel ülök rá, és tekintek az ég felé, ahol… ahol nem világít már a hold, csupán egy karika látszik. Nem fog el a pánik, helyette inkább düh ébred bennem. Az a fajta, amit mindig érzek, ha tehetetlen vagyok. A természet erői ellen ugyanis senki vagyok, nem tudok semmit tenni ellenük. Előbb csak halk nyüszítés, majd egyenesen vonyítás szakad ki a torkomból. Sohasem adtam még fel harcot, de most egyetlen mozdulattal hagyom magam mögött a pórul járt, megtépázott hímet. Ez ma a szerencse napja, ha úgy vesszük. Megúszta a halált, cserébe viszont mind a kettőnk képességei köddé váltak. Mintha elvágták volna, mintha soha nemi s létezett volna az a hatalmas erő, amely a mancsomban volt eddig. A lehető leggyorsabban száguldok át az erdőn, és a nem messze a Farkaslaktól lepakolt ruháimnál fékezek csak le. Amint felkerül rám a kényelmes nadrág és a kabát, már rohanok is fel a lépcsőkön, meg sem állva a bejárati ajtóig. Mire beérek, a falka itt tartózkodó része már a nappaliban dekkol, Darrennel az élen. Nem szólalok meg elsőre, csak némán állok, legalábbis egy bizonyos pontig. - Eltűnt a képességem… - jelentem be, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy nem csak a többiek jártak így, de én sem voltam sajnos kivétel alóla. – És nem csak az enyém, hanem egy kóboré is, akivel éppen összeverekedtem az erdőben – ennek ékes bizonyítékát láthatták az arcomon, ahol egy horzsolás futott végiga halántékomon, és az oldalamból is éreztem a sugárzó fájdalmat, de most ez volt a legkevesebb. Ennél a jelenlegi probléma sokkalta égetőbbnek bizonyult.
Az egész úgy kezdődött, hogy a hold nem akart tőlem semmit, és Launak magyaráztam éppen a vérvonalunk előnyeit, amit megpróbáltam prezentálni is, hogy lássa a különbséget. Addig minden stimmelt, míg a havas hegyoldalon nekirugaszkodtam, hogy elkapjam a prédánkat, de ez volt az utolsó pont is, amíg mindent rendben ment. A mozgásom lassított felvétel, és ennek örömére nem elég, hogy a szarvast elszalasztom, de úgy utánozom le dzsungel George-ot az Őserdők hőséből, hogy abban hiba nincs. Egyszerűen beszállok a fába a pofával előre, pedig én megpróbáltam kikerülni, mozdultam is, simán el kellett volna száguldanom mellette, és nem. Ehelyett ragaszkodunk egymáshoz, és alig tudom magam lefejteni frissen szerzett fa ismerősömről. ~Egy szót se. Mielőtt kifejtené, hogy ha ezt így kell csinálni, az neki is megy, és ha ennek ellenére megszólal, akkor betemetem a hóba. A lakba kell érnem, a hold sem tetszik, ilyennek még sosem láttam, és tudnom kell, hogy a többiek mit éreznek, vagy mi az ábra. A lak elé érve rángatom fel a ruháimat, és rohanok befelé, hogy egy szuszra nyögjem ki azt, amit már Taztól is hallok, mellé még bólintok is. -A csiga Ferrari hozzám képest. Darrenre meredek, ahogy elnézem, ez nem csak engem érint, hanem mindenkit, de mi ez? Mi a fene történt? Új taktikát kell találnom, új harcmodort, mert mást kell ötvöznöm, mint eddig, bár ha mindenkire érvényes a mostani kibaszás, akkor azért még van remény.
Az álom úgy kúszik be a tudatomba, ahogyan azt már megszokhattam azóta, hogy védőszellem szegődött mellém. Eleinte nagyon szokatlan volt, mostanra azonban már annyira a részemmé vált, hogyha nem beszélgetett egy kicsit velem ebben a formában is, valahogy hiányérzet lett úrrá rajtam. Azt is mondhatnám, hogy már igényeltem ezeket a találkozásokat, mert mindig jobb hangulatom lett tőle, és mindig tanultam valamilyen okosságot, amit korábban még nem sajátítottam el. Még mindig nem voltam ám tökéletesen otthon a szellemvilágban, de az évtizedek során, amelyeket tanulással töltöttem, már sokkal naprakészebb tudást sikerült felhalmoznom. A mai hangulat azonban nem a szokásos. Semmi nyugis vidék, semmi előre szépen megszervezett álom. Csupán a nagy semmi, Biisaiyowaq és én vagyunk jelen. Láthatóan sietett, nem vesződött a részletekkel, amit nem is nagyon értek, hiszen egy szellemnek milyen sürgős dolga lenne? Főleg az éjszaka közepén. - Jól figyelj rám, Josephine! – kezd bele, mire én némán bólintok egyet. – Nagy változások fognak történni. Hamarosan! – folytatja tovább, de megállom, hogy bele ne kérdezzek. Jobban mondva, amikor szólásra nyitom a számat, nem jön ki hang a torkomon. Bosszús pillantást vetek rá, amiért kizárta ezt az adottságomat az álmomból, de sebaj. Míg én kiabálnék rá tovább, ha lenne hangom, ő addig tovább beszél teljesen nyugodtan. Jobban mondva, mintha némi izgalmat, vélnék felfedezni a viselkedésében, de szóvá tenni úgyis képtelen vagyok. - Készülj fel, mert ilyen még sohasem volt, rendben? – el sem tudom képzelni, hogy miről beszél, de végül csupán bólintok egyet. – Most ébredj fel! Hamarosan találkozunk! – búcsúzik végül, és mielőtt még felébredhetnék, a fülemben még suttogást hallok. – Hamarabb, mint gondolnád… - az utolsó hangfoszlányok is elnémulnak, én pedig olyan zakatoló szívvel ébredek fel az ágyamban, amilyenre csak egy rémálom után szokott példa lenni. Próbálom értelmezni az álmot, próbálom megfejteni az üzenetet, de egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá, ez már az én képességeimet is meghaladja. Végül úgy döntök, hogy tárcsázom a legelső számot a telefonomban, amelyet úgy érzem, hogy kötelességem. - Castor, Jo vagyok! – sajnálatos módon csak a hangpostára beszélek rá, de az üzenet úgyis meg fogja találni az Alfát. Valószínűleg odakint vadászik éppen, és most, hogy ebbe belegondolok, azt is furcsának találom, hogy a hold nem hív most. El is hessegetem gyorsan a gondolatot, majd később eljön ennek is az ideje. – Nem tudom, hogy mi, de valami hamarosan történni fog. Zavaros az egész és semmit nem tudok pontosan, de valami olyan lesz, amivel még nem találkoztunk! – hangomból éppen olyan izgatottság cseng ki valószínűleg, mint az álmomban csengett ki a védőszellemem, és egyúttal vérvonalam fejének hangjából is. Fel sem fogom, hogy ez a helyzet. – Megpróbálok még kideríteni valamit a szellemektől, de semmit nem ígérek. Amint tudsz, keress meg légy szíves, vagy én foglak majd téged! – azzal bontottam a vonalat, és megpróbáltam a szokott módon koncentrálni, hogy tényleg kideríthessek még valamit. Akármit… A problémát csupán az jelentette, hogy nem láttam semmit. A szoba ugyanolyan üres maradt, mint egy egyszerű ember számára lenne. Nem voltak itt a testetlen lények, nem vett körül az a másik világ, amibe nekem bejárásom van. Félelem gyúlt a szívemben, értetlenül néztem körbe a szobában, de nem találtam a magyarázatot és már nem is deríthettem ki. Úgy éreztem, mintha valaki fojtogatna, pedig csak a könnyek gyűltek a szemeimben. Levegőre volt szükségem, méghozzá a lehető leghamarabb. Tőlem szokatlanul hevesen tártam ki az erkély ajtaját, ám ahogy kiléptem, szinte egyből földbe is gyökerezett a lábam. Tekintetem automatikusan kalandozott az ég felé, ám a látvány nem az volt, amit már úgy megszoktam. Ujjaim erősen markoltak rá a korlátra, miközben kezdett összeállni a kép, hogy ennek köze lehetett az álmomhoz. Már csak azt kellett volna tudnom, hogy mégis mi a fene ez, és miért történik meg.
A vadászat rendben zajlott, bár nem vittem túlzásba, inkább előadtam a marha lusta farkas vagyok ahhoz, hogy rohangáljak verziót, bár azt azért nem tudtam hová tenni, hogy a Hold nem hívott, nem szólított, mégsem tulajdonítottam neki jelentőséget. A lakba érve Payne-t ágyba dugtam, nekem még dolgom volt. Az ablakra pillantottam, és amit ott láttam, annak már annál inkább figyelmet szenteltem, mert csak egy ezüst gyűrűt látok csak a Hold helyén, mert valami történik, valami lóg a levegőben, és meg kell tudnom, mi az. Muszáj voltam beszélni a saját Patrónusommal, elővenni a tudást, a rúnákat. Valami készül, valami elindult, valami végleges változást hozott, az Északi Pantheon istenei egy ősi föld felé mutattak, oda, ahol minden kezdődött. Több alakot láttam egy helyen, roppant erős energiákkal, amikbe beleszédültem. Azok az alakok pedig elindultak... felénk, mint valami végrehajtók, de mégsem volt baljós érzésem. Azt teszik, amit tenniük kell, valaki megmarad, valaki visszatér, de tisztítanak. Abban a pillanatban szinte letéptem magamról a medáljaimat, ki a nyakamból, mert az ezüst szinte mart, égetett. Felugrottam, és Payneről is letéptem a láncot, ez nem tetszik nekem. Egy villámgyors olvasást lezavartam, bólintottam, amit láttam, jól láttam, és ezt most azonnal tudatnom kell Eddel. A nappaliba tartottam egy papírral a kezemben, hogy Victort félig felborítottam, az sem érdekelt, majd hozok neki járókeretet, de most fontosabb dolgom van, mint vele álljak le vitázni, amikor nem direkt mentem neki. -Ed, beszélnünk kell. Az ősök földjén jártam... jönnek. Az ott kint erre utal, és bármilyen félelmetes is, ha odavaló vagy, akkor nincs mitől tartanod, deeee... az ezüstöket vegyétek le. Egyből belevágok a mondókámba, a bátyus talán érti, ő ismer, mert rébuszokban beszélek. A Holdra bökök, majd átadom a papírt is... ja, elfelejtettem magyarázatot írni, de sebaj. Egy biztos, Ed látja rajtam, hogy nem viccelek, nem hülyéskedek, és felőlem Victor jöhet a dumával, hogy már megint a nyomorult rúnáimmal jövök, amikor nem ért az egészből semmit. Az öreg azt hiszi, ez csak arról szól, hogy dobálgatom a köveimet, és én nem akarom meggyőzni arról, hogy ez nem így van, mert nem érdemes rá. Ed viszont hisz nekem, sosem vette félvállról, ha mondtam valamit, és mindig beigazolódott, akármiről is volt szó.
Dögölj meg. Dögölj meg. És te is. Hol érdekel az engem, hogy hova hív a Hold, meg mi van vele, mi Vaskovic-ok megyünk, és dózerolunk. Kell a hústartalék, nincs kedvem minden nap kijárni vadászni, ha már feltaláltak olyan csodákat, mint a hűtőszekrény. Ki sem látszom a vérből, teljesen összeállt már tőle a bundám, lihegek, és elkezdem szépen, sorjában a kúriánk felé húzni a tetemeket. Felkapom a fejem az égre. Hű, az anyád úr istenit, aki a világra böfögött - nem nézel ki túl jól. Nem csodálkoznék, ha az öcséim egy pinához hasonlítanák az alakzatot, és valljuk be - még én is jót röhögnék rajta.
Ezen felül pont nem érdekel semmi. Emberi alakban elkezdem felszeletelni a leölt húsokat, néhányat Milos arcába vágok, egy fél szarvascombbal elkezdem paskolni a seggét, aztán amikor elég fáradtra piálom magam, eltépek aludni.
[Admini megjegyzés: az EGYEDI vérvonalakat az esemény NEM érinti (Kontrollosok), a későbbi leírásokban szerepelni fog ennek a bővebb kifejtése]
Nem tudom, hogy csak bennem van-e a hiba, de ezt az egészet egyáltalán nem így képzeltem el. Ez az első telihodas éjszakám, ám az elmondottak szerint én egyáltalán nem érzem a hívó szavát. Semmi. A vadászat alatt Ryan érezhette is, hogy kissé kétségbe vagyok esve, mert semmi sem olyan, mint amire számítottam, mint ahogyan elmesélte a dolgokat. Úgy vártam ezt az egszet, mint egy izgatott kislány, aztán most meg.. semmi. Csalódott vagyok, visszafelé egy szót sem szólok, csak bámulok ki a fejemből, a farkaslakba érve pedig amikor Ryan egyből ágyba akar dugni, csak lehuppanok rá, mellkasom előtt keresztbe font karokkal. Érzem, hogy valami nincsen rendben, hogy ennek nem így kellett volna lennie. Ryan sem hagyna csak így itt, szóval továbra is törökülésben kuporgok az ágyon és szépen megvárom, amíg viszajön, hogy aztán kifaggathassam. Tekintetem az ablakra siklik és szinte odatapad, amikor is látom azt a.. azt a valamit az égen. A Hold, előtte a feketeséggel. Szinte megbabonázva bámulom, amikor is furcsa dolgot érzek a nyakamnál. Megigazítom a Ryan-től kapott láncomat, de ahelyett, hogy enyhülne az érzés, csak még erősebb és kellemetlenebb lesz, mígnem odáig fajul a dolog, hogy már éget és egyre jobban fáj. Kétségbeesetten nyúlok a kapocshoz, ám a fájdalomtól már a kezeim remegnek, kezdek bepánikolni, még mázli, hogy Ryan pillanatokon belül megjelenik, hogy megszabasítson a lánctól és megnyugtasson pusztán a jelenlétével. Még mázli, most valahogyan nem szerettem volna teret engedni a farkasomnak. - Mi történik? Csendben teszem fel a kérdést, mert ha jól sejtem, akkor itt nem csak velem van a probléma, ennél sokkal nagyobb a gond. Szóval kérdőn nézek a férfire, szememben némi kétségbeesés, ám amikor el akar menni és engem meg itt hagyni, kérdés nélkül pattanok fel és ha netán vissza szeretne tuszakolni az ágyamba, akkor kerek-perec nemet mondok neki. Itt ne merjen engem hagyni, mert akkor bepipulok. Egyáltalán nem szereteném, hogy elmenjen, én meg itt maradjak a kérdéseimmel és a kavargó gondolataimmal, a rengeteg miért-tel. Szóval bízom benne, hogy végül rábólint és vele mehetek, ha kell, még meg is ígérem, hogy egy szót nem szólok és mintha ott se lennék, nem fogok én zavarni. Szóval ezután csak követem Ryan-t - már persze ha nem parancsolt nagyon durván rám, hogy maradjak a seggemen -, nem szólok én semmit, de a kíváncsiság és az a mélyen bújkáló rettegés kellőképpen motoszkál bennem. Csendben figyelek, mikor már a nappaliban állunk, a farkasomat érzem, ez az, ami leginkább megnyugtat. Kicsi vagyok, totál nem értem ezt az egészet, de legalább türelmes, szépen megvárom, amíg visszamászunk a saját kis részlegünkbe, csak akkor állok neki kérdezősködni és remélem, hogy nem fogok Ryan agyára menni.
Kezdőlap
