Képtelen voltam elfogadni, hogy Annakpok hagyatéka csak úgy semmivé lett, ennek tanúbizonysága ott virított a kezemen: égési és be nem gyógyult sebek garmadája. Pompásan festettem. Éppen ezért karácsony óta zsebre tett kézzel flangáltam, bár a fülem így se tudtam elrejteni, de annyi baj legyen. Victorral megsirattuk az ezüstjeinket és éltünk tovább bizonytalan nyugtalanságban, az egyetlen fogódzkodó James jelentése volt, és az, hogy más városokban ilyesmi nem történt. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban nyugtalanított az egész, és most is alvás helyett inkább a frissen helyrehozott ablakon át bámultam ki az éjszakába a nappalimból. Elmúlt éjfél, amikor jött az egyik járőröző Tarktól a riasztás telefonon: nagy valószínűséggel az egész betolakodó falka a tiszteletét teszi nálunk, Castor de Lucával az élen. Enyhén felvontam a szemöldököm és megrándult a szám sarka. Lássuk, hogyan döntött. Azok a farkasok, akik akartak, már rég elhagyhatták a falkát, itt már csak azok voltak - legalábbis nagyon remélem és melegen ajánlom nekik -, akik egyetértettek velem és nem riadtak vissza se a beleegyezéstől, se az elutasítástól. Vagy egység, vagy véres leszámolás lesz, akárhogy is, de úgy tűnik, ezen az estén kiderül, kié, vagy kiké lesz a város. Az ősök földje.
Kiterjesztettem az energiáim, csak úgy, mint a Fekete Hold éjjelén, ugyanúgy hívtam magamhoz a többieket, mint akkor. ~ Castor és a falkája meglátogatnak minket. Üdvözöljük őket! Energiáimból és szavaimból is érezhették, hogy nyugodt vagyok. Nem azért, mert biztosra vettem a kimenetelt, egyszerűen csak... nem voltam ideges, nem féltem, a farkasom is őrizte fagyos nyugalmát.
Déli határ környéke
Nem szerettem se a parádékat, se a felvonulásokat, a buli az én világom, de ez egészen más műfaj, olyan, mintha forgatókönyv szerint kéne tenni mindent, úgy, hogy elfelejtették kiosztani a forgatókönyvet. És mégis tudják, hol a helyük, jóságos Tupilek, komolyan mondom, büszke voltam rájuk, amikor azt láttam, hogy minden vezényszó nélkül helyezkedtek el úgy, ahogy azt a rangjuk és a feladataik megkövetelték. Halvány mosollyal jeleztem az elégedettségem, ha most utoljára láthatom őket, akkor boldog vagyok, hogy ez lesz róluk az utolsó képem. A Tarkjaim sziklaszilárd falként sorakoztak fel mögöttem, utánuk jött a falka a hierarchia szerint. Lehet, hogy nem voltunk katonásan jól szervezettek és korábbi féktelen évek büntetése valójában csak most jön, mindennek ellenére, vagy talán pont ezért, büszke voltam, hogy ha esetleg csak ennyi időre is, de az Atanerkjük lehettem. Szeretem őket. Ennyire egyszerű. Hátraszegtem a fejem és vonyítottam, addig, míg mindenki be nem csatlakozott. Nem fohász volt, nem búcsú, nem feltüzelés, csak egyetlen üvöltéssé olvadt emlékeztetés: egy falka vagyunk. A farkasom pedig ritka alkalmak egyikeként örömmel mártózott meg a többiek energiáiban, mintha csak maga köré akarta volna csavarni őket. Sose éreztem ennél közelebb magamhoz a fenevadat, de a társaimat se.
Elindultam a többiekkel a nyomomban, hogy megtudjam, mire jutott Castor ez alatt a majd' fél év alatt.
Bár a harc nélküli behódolásnak sosem voltam a híve, azért el kell ismernem, egészen izgatottá tett a lehetőség, amit ezek az új figurák jelentettek. Ha az Atanerk terve összejön, csúnya hatalmi harcok lesznek itt, kérem, én meg valószínűleg minden nap végén álomba recskázom magam, olyan gyönyört fogok érezni ennek okán. Hiába, olyan számomra ez az egész intrikázás, mintha csak levegőt vennék, szóval… Éppen ezért, amikor jön a mentális üzenet, kipattanok az ágyból, fölkapok egy nadrágot meg egy inget, és már úton is vagyok. Mert hát csak nem megyek totál félpucéron senki elé, főleg nem az eljövendő nagyfőnök elé, hát mégiscsak fontos a jó első benyomás. Beállok a helyemre, és egyetlen szót sem szólok. nem vagyok különösebben ideges, engem aztán semmi sem fog meglepni. Mondjuk nem szeretném Northlake vérét látni, megkedveltem a figurát, még akkor is, ha ő volt az utolsó vezetőnk. Neki legalább van valamennyi töke így a többieket nézve. Mármint, nem sovinizmusból, vagy ilyesmi… Az nem zavar, hogy úgy nézünk ki, mint két utcai banda, ami mindjárt egymásnak esik, az meg még kevésbé, hogy a helyzetet tényleg azzal lehetne a legjobban jellemezni. Tudom, ha harcra kerülne sor, nem is állhatnék jobb helyen, mint ezek között a farkasok között, de nem aggódok. Aminek meg kell történnie, meg fog történni, és addig is muszáj Northlake-re bíznunk magunkat, hogy tudja, mi a jó nekünk. Mondjuk nem fog hiányozni ez a háborús feszkó, sosem szerettem az ilyen nyílt ellenségeskedést. Nálam a kés a hátba mutatja, mennyire kedveltem az illetőt… Álltam és vártam, mi fog történni. Többet úgysem tehettem, azt hiszem.
Későn fekvő vagyok, azaz másoknak korán, de ez nem számít, az sokkal jobban, hogy az ezüst nem tetszik mostanában. Eden és Victoron halálra röhögtem magam, de elláttam mindenkit papírzsebkendővel, és még kölcsönbe is kértem, mert nem volt elég, amivel érkeztem. Nem vicceltem, amikor elmondtam, mi történik, de tudom, hogy Ed komolyan vett, értette, amit akkor mondtam, amikor összegyűltünk. Most sem alszom, korai lenne, hiszen most kezdődött a nap, szegény Payne már kezdi megszokni ugyan, de még nem teljesen, viszont amikor jön az üzenet, elvigyorodok. Most ugrik a majom a vízbe, most derül ki, hogy Castor mit mond az ajánlatunkra. Tudjuk, mi jön, tudjuk, mi következik, ezt bátyussal lezongoráztuk, de állunk elébe. Azonnal kivágom az ajtót, kiterelem a kölykömet is, a többieket is, és amint kiérünk, már mindenkit terelek a helyére. Kölykök hátul, hogy lehetőleg ne keveredjenek a csetepatéba, Tarkok Darren mellé-mögé, ahogyan kell.
Fogadjuk a másik falkát, ha már voltak olyan kedvesek, és elindultak fel a hegyre, ne okozzunk csalódást. Elsőként csatlakozom a vonyításhoz, bátyust rajtam kívül senki nem verheti péppé. Na jó, de, Castor, de ezt tudjuk, ezzel számoltunk, és nekem mindent el kell követnem azért, hogy ezt végignézzem anélkül, hogy bármit is tegyek. A falka érdeke ezt kívánja, és mivel az az első, én ígéretet tettem Ednek, hogy nem, nem mozdulok, nem teszek semmit, amikor őt bántják. Ha harc lesz a két banda között, az egészen más kérdés, akkor aztán nem fogom kímélni egyiket sem, magamat sem, megmutatom, hogy viking harcos vagyok, nem kutyaszar. A határhoz érünk lassan, és még mindig nem váltottunk, ami nem is baj, lehet, ez is kelleni fog, vagy ki tudja. Meglátjuk, hogyan érkezik a másik fél, és még mindig van időnk. A szagokat figyelem, közelednek, és azt is sejtem, hogy Berger is jött, de egyelőre nem tudnám megmondani merre van. Ugrásra készen állok, hogy ha kell, egy másodpercet se késlekedjek, azonnal reagálhassak.
*Félálomban tengődtem mikor meghallottam Apa mentális szavait. Mintha csak egy rúgó dobott volna rajtam egyet, úgy ültem fel az ágyamban. Nem volt sehol az a fekete massza mely maga alá akart temetni, csak sárga íriszeim s farkasom morgása. Nem ellenszenv, nem gyűlölet... nyers féltés. Kicsi vagyok, nem értek dolgokat de közel sem vagyok hülye. Bármennyire is reméltem, hogy ez tényleg ilyen egyszerű lesz, hogy csak jön de Luca és nesze a Tiéd vagy valami... de nem kergettem naiv ábrándokat, mikor igen, akkor is ott volt nekem Ryan aki néha túlzott nyíltsággal képes beszélni bármiről a korom ellenére. Nem baj, legalább tudtam, hogy nem keres s bizony nagy a valószínűség arra, hogy harcra kerül a sor...
Felöltözve segítettem bele magam a kerekes székbe, hisz a lábam negyede még hiányzott és amúgy is gyenge volt. Hátul a kölykök között voltam, így bizony nem hátráltattam senkit. Ugyan megfordult a fejemben, hogy nem-e lenne Apám mellett a helyem. De rájöttem, hogy nem... már ha azt veszem alapul veszem azt a fene nagy egyenlőséget ami csak szavakban létezik. Elvégre az erősebb kutya effektus a törvény a farkasok között. De legalább nem hátráltattam senkit. Csak az egyik mentor volt mögöttem, aki segítet tolni a széket, miután elfáradt a karom. Magamhoz mérten meglepően csendes voltam. Valahol mélyen szidtam magam, hogy a "reggeli" puszin kívül, nem adtam semmit Darrennek. Hogy nem öleltem meg, még mielőtt elindultunk vagy nem üzentem neki mentálisan.
Castor szavai alatt csak idegesen markolásztam a plédet, ami az ölembe volt terítve s az alatt egy ezüst penge volt. Nem tudom minek, semmire se megyek vele, tudtam én jól. Hisz okés, hogy tudok dobni de ez inkább csak önmagam megnyugtatására szólt, meg azt kaptam meg feladatnak, hogy szokjam a viselését míg nem kezdődnek meg az óráim. Hát én szót fogadok. Idegességemből csak az ujjaim dobolása látszik, ezen kívül semmi más. Energiáim meghűlnek s ahogy a harc kezdetét veszi, csak még jegesebbek lesznek. Apró energiáim csíphetik a körülöttem lévő kölyköket, beléjük marhatnak. S ismét, újra az a jégfal kél bennem, mely ott a repülőtéren. Senki nem mászhat mögé, senki nem láthatja, hogy mi van mögötte. A pajzsom... azt nem húztam fel, hiába vagyok képes megtenni. Nem akartam elzárkózni, tudom, hogy Darrent sokszor megnyugtatta a jelenlétem. S ha most is szüksége lesz rá, hát itt van már rutinosan képes megkapaszkodni benne(m). Szívem szerint becsuknám a szemem, nem akarom látni s már csak arra akarom kinyitni a szemem, hogy Darren átölel. Mikor Darren "megadja magát", elismeri Castor győzelmét ez a vágyam már csak halovány, kósza gondolat marad mely hamvaiba hullik a porba. Látni akarom s még sem... de tekintetem nem tudom levenni róluk. Légzésem megszűnik, mintha levegő sem lenne körülöttem csak úgy nézem, várom, hogy mit fog tenni a másik Alfa... Reménykedtem, ha tehettem volna lopok, csalok, hazudok s akár könyörgök is... ha megyek vele valamire. De nem s Darren önbecsülése mindig is pioritást élvezet az én gyerekes akármimnél... Nyúltam volna felé, aztán pedig Ryan felé de mind a kétszer energiáim visszahúztam, ne érjem el a két hímet s ezzel ne is zavarjam meg őket. //Ha kiderül, hogy mi a vége, akkor ha mással nem is, de Ashleyvel írnék még egyet.//
Ayesha Hannah Johnston
Kanguyak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 311
◯ HSZ : 55
◯ IC REAG : 63
◯ Lakhely : Fairbanks - Hegyvidék - White Mountains
*A hívásra pillanatok alatt feleltem, s már neki is álltam öltözni, hajam összefogni és én már kész is voltam. Mielőtt elindultam egy néma imát mormoltam el az ősökhöz, miközben hosszú, kecses ujjaim végig futtattam az íjamon. Ez a második falka egyesítés, behódolás amit megélek. Az elsőben bár más volt a helyzet, a képlet attól még ugyan az. S ott bukás volt... elbukott a falka, én magam buktattam meg...
Gondolataim már sehol sem voltak, ahogy kiléptem az ajtón s elindultunk Castorhoz. Én magam is a Kanguyakok körében foglaltam helyet, James és a többiek mellett. Nem volt kérdés, hogy hol a helyem. Viszont pontosan azért, mert tudtam, hogy Én mit hibáztam figyeltem. Nem Darrenre vagy de Lucára, hanem Darren családjára. Közös vonás bennük, hogy a család szent és sérthetetlen. Ryan higgadt, józan... de akkor is ha a testvére élete a tét? Jó, a családfában nem vagyok otthon. Vérvonalam mögé burkolózva vártam, figyeltem, hogy mi lesz ennek a vége. Vonásaim nem árulhattak el semmit, Eskának köszönhetően pedig az energiáim sem. Csak látták, hogy itt vagyok... de nem éreztek. Nem érezhették az aggodalmam, ami a felszín alatt lappangott. Kedveltem őket... ami hiba. De már nem vagyok fiatal, hogy ugyan úgy vétsek. S míg a Northlake familyából valaki nem akar közbe ugrani, addig maradok a helyemen.*
A hívásra úgy sikerül leugranom a kanapéról, hogy a földön kötök ki, és lehet, még azt sem tudom, merre van előre, de még így is képes vagyok valahogyan magamra rángatni egy gatyát, Laut kihúzni az ágyból, és az ablakon át érkezni a lak elé. Megérkeztünk, gyorsan, nagyon is gyorsan, hát rám senki ne mondja, hogy elkések. A főnök kicsit idegesebbnek tűnik, de annyi baj legyen, szó nélkül állunk fel, és indulunk a határra, hogy fogadjuk Casperéket.
Úgy vonulunk le, mint valami csatárlánc, lehet, fociban is indulnunk kellene, bár a abda nem sokáig élne, azt hiszem. Érzem a másik falka szagát, és amikor megérkeznek... Béláim az úrban, hát szép megtermett legényeik vannak, de én egyvalakit keresek, a Kopaszt, akihez már volt szerencsém. Na meg Caspert figyelem, érdekes tag, olyan... olyan... nem tudom milyen, de ha órákat figyelném, még az is lehet, tanulmányt tudnék írni róla. Ami biztos, a főnököt akarja, kihívta a hóra, Darren meg megy. Tudjuk, ez mit jelent, nem léphetünk közbe, nem tehetünk semmit, mert meg lett tiltva. Dobálni sem lehet közben? Kár érte, de megígértem, ahogyan a többiek is, hogy a falka az első, tehát várunk, és végignézzük a csatát. Popcornt sem hoztam... valakinél van mentőláda? Ismerem a főnököt, tudom, hogy nem adja könnyen a bundáját, maximum a bolháit, de Caspert még nem, csak azt tudom róla, hogy nem szellem, hanem főnök a másik oldalon, no meg amit látok, ő sem éppen mélynövésű. Én aztán nem számolom a perceket, csak az izmaim feszülnek, a bestiám törne kifelé és rohanna, hogy védje az Atanerket, én pedig ezer ketrecbe tolom be, és vágom rá az ajtót, mert ezt most nem lehet. A csata nem tart hosszú ideig, de én olyan büszke vagyok a főnökre, de olyan... megizzasztotta azért Caspert, nem lehet azt mondani, hogy nem. Ez az én Atanerkem, igen, ő az, és aki azt meri mondani, hogy nem küzdött keményen, az hülye és vak. Mint az a tag ott, akit cipeltek, na az vak. Lehet, hogy vérlázító amit teszek, de igen, apró mosoly van a szám szélén, és ez a főnöknek szól, hiszen bizonyította, hogy jó harcos, és tisztességes küzdelemben maradt alul. Most mi jön? A kis tököm se tudja, mert az oké, hogy akkor most Casper itt a góré, na de mi a biztosíték arra, hogy mi kellünk neki? Teljesen mindegy, majd kiderül, vagy beborul, esernyő az nincs nálam.
A másik falka szagát messziről érzem már, közelednek, mi pedig mozdulatlanul állunk, várunk. Az öreglányra pillantok hátra és Jamesre, no meg Payne-re, és még arra is van erőm, hogy elvigyorodjak. Ütközetre készülök, amikor befutnak a hegymászók, és kiderül, hogy Castor Darrennel kíván megküzdeni. Mekkora show lenne, ha bátyus leverné, mint vak a poharat, bár ez nem fog bekövetkezni, hiszen ahogyan megbeszéltük, itt behódolás lesz, hogy véget érjen ez az óvodás balhé a két falka között. Milagrosnál is nehezen tűrtem, hogy kezet emel a bátyusra, de ő legalább falkabeli volt, nem kívülálló, így amikor meglátom, hogy Castor Ednek ugrik... állati nehéz visszafojtanom a mélyről feltörni készülő morgást. Az, hogy én összebunyózok a bátyussal, az más tészta, azt lehet, de ezt, ezt nem, ezt nem engedhetem, hogy más bántani próbálja, megüsse, felsértse, harapja, marcangolja. Farkasom ezerrel menne a hímnek, hogy megtudja, az én bátyámmal ezt nem teheti, mert velem találja szembe magát, és nekem súlyos láncokkal kell megbéklyóznom, hogy elnyomjam mélyre, ne engedjem a felszínre. A kezem ökölbe szorul, az izmaim és az állkapcsom megfeszül, de kényszertem magam arra, hogy ne mozduljak, mert nem tehetem meg. Ígéretet tettem Ednek arra, hogy bármi történjék is, a falkám érdekeit nézem, és nem egy csetepatét, ami arról szól, hogy ki lesz a főnök. Az Amarokra gondolok, a kölykökre és azokra, akiknek az élete a tét, akik miatt higgadtnak kell maradnom, mert nem tehetem ki őket veszélynek, és ha egyszer ezt tanítom, akkor nem én leszek az, aki elsőként felrúg mindent, bármennyire nehéz is. A harc nem nyúlik hosszúra, és tudom, hogy azért, mert Ed is gondolkodik, és tudja, minél nagyobb az ellenállás, annál nagyobb lesz a szankció. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy szépen küzdött, és amikor megadja magát, Castorra pillantok. Rajta múlik, mit tesz, tőle függ, hogy állja a szavát, vagy sem, bár azt tudom, hogy valamit tervez még, de ami nekem ennél sokkal fontosabb, az az, hogy védteleneket hagyja békén. ~Ed, gondolj a falkára, kérlek, ők a tét, ne csinálj semmit. Üzenek bátyusnak, mert tudom, hogy kell, én tudom, hogyan küzd, és képes arra, hogy ismét támadjon, ha számára elfogadhatatlan az, ami következik. Többet nem tehetek, és nem is mozdulok, bízom Edben, és abban, hogy józanul mérlegel most. Az égre nézek, hát ennyi volt... véget ért egy szakasz, lezárul a falkánk története, és valami egészen más veszi át a helyét.
Még mindig nagyon furcsa nekem, hogy immár egy falka tagja vagyok, de amikor Aimée felhívott, hogy mi a helyzet és megkérdezte, hogy én hogyan állok a helyzethez, annyira nem gondolkoztam sokat. Tudtam, hogy mi megy a városban, hogy egy ekkora hely nem elég két viszonylag nagy falkának, így várhatóak voltak harcok közöttük. Egyáltalán nem akartam kettejük közös célpontjává válni, így viszonylag jó ötletnek tűnt, hogy én is csatlakozzak az egyikhez. Ugyan nem nagyon volt szerencsém egyik táborhoz sem, ettől függetlenül még úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem is az, amelyik befogadta Colin húgát. Legalább kétszáz év telt el azóta, hogy egy közösségben éltem. Az általam megtett hosszú út során többször voltam inkább magányos, minthogy kötődjek valakihez és újra csalódnom kelljen, de talán eljött most az ideje a változásnak, legalábbis én így gondoltam, amikor végül sikerült megejteni a találkozást Darrennel és behódoltam neki. Amúgy sem vagy az a típus, aki mindenáron uralkodni akar mások felett, szóval csak a farkasom morgott kicsit a dolog miatt, de végül ő is elfogadta a hímet Atanerkjének. Az utóbbi időben benéztem néhány naponta a Farkaslakba, most, hogy már tudtam merre kell keresnem. Nem mondhatnám, hogy egyelőre túlzottan otthon éreztem magam a közösségben, de nem is volt muszáj, hogy egyből mindenki befogadjon, igaz? Számítottam rá valahol, az meg pozitívum volt, hogy egy ismerős máris akadt a tagok között. Amikor ma csörgött éjszaka a telefonom, hála az égnek még nem aludtam. Csupán nemrég értem haza a kórházból, így nem okozott gondot, hogy hamar összekészüljek. Valahol gondoltam, hogy ez az esemény be fog következni, úgyhogy a tőlem telhető leggyorsabb tempót diktáltam, ahogy kocsiba pattantam és felvezettem a hegyre. Mire én odaértem, már a falka is kifelé tartott az impozáns épületből, hogy megtegyék az utat a területnek ahhoz a határához, ahol felsorakoztak a hotelbeliek. Sajnos, ha harcra kerülne sor, nem valószínű, hogy túl sok hasznomat fogják venni, habár képes vagyok gond nélkül megvédeni magamat. Valahogy a gyógyítást mégis jobban kedveltem, úgyhogy ha nem lesz semmi gond, akkor állok majd rendelkezésére azoknak, akiknek ellátásra lesz szüksége. Legalábbis előzetesen így gondoltam, de hogy miként és hogyan fognak zajlani az események, arról már nem sok fogalmam volt, tekintve, hogy soha nem éltem még át hasonlót. Kissé vonakodva bár, de a többiekkel együtt vonyítottam bele az éjszakába, még ha nem is éreztem magam egészen közéjük valónak egyelőre. Bíztam benne, hogy ez idővel majd változni fog, és mivel már én is hozzájuk tartoztam, ezért meg kellett tennem, hogy a másik falka elé járulva, felsorakozok közöttük. Ugyan valahol a hátsó részen, hiszen most még semmiféle fontosabb szerepet nem töltöttem be az életükben, de igyekeztem eleget tenni az elvárásoknak. Mivel sohasem szerettem a harcokat, ezért most sem rajongtam érte, de szüksége volt Darrennek az én támogatásomra is, bármennyire elenyésző hányada is volt a többiekének. Reméltem, hogy túl fogja élni és a Castor nevű alfa megkíméli az életét. A legyőzöttsége beismerésénél még némi izgalom is költözött a szívembe, és most eszméltem csak rá, hogy mennyire nem szeretnék máris elveszíteni még egy vezetőt. Két évszázaddal ezelőtt így jártam a falkámnál, nem akartam újra erre a sorsra jutni, úgyhogy kivártam. Kivártam és reménykedtem, mert mást ebben a helyzetben nem igazán lehetett most tenni. Ez a két hím harca volt, még ha sokkalta többen gyűltünk is össze az esemény végett.
Ma estére én voltam beosztva járőrözésre a déli határhoz, de nem bántam. Hiába volt nagyon hideg, hiába volt Szilveszter napja, nekem ezek nem jelentettek semmit, sohasem ünnepeltem az efféle napokat. Jobban mondva, ha nagyon muszáj volt megjelennem valahol, akkor elmentem, viszont magamtól sohasem rendeztem volna semmilyen partit ennek a napnak a kapcsán. Mikor megszülettem erre a földre, akkor sem volt szokás, így most is szívesebben róttam az erdőt meleg ruháimban fürkészve a látóhatárt. Nem sokkal múlt el éjfél, amikor megéreztem a másik falka fullasztó energiáit. Nem is nagyon kellett látnom őket a fák közül ahhoz, hogy tudjam, nagyon sokan jöttek, tehát valószínűleg minden egyes tag, kezdve a legalján tengődő szerencsétlenektől, egészen az Alfáig. Abban a pillanatban, amint tudatosult bennem, hogy most jött el az ideje annak, amire már hónapok óta vártunk, előhúztam a kabátom zsebéből a telefonomat és máris tárcsáztam Darren számát. Nem sokat kellett keresgélnem, első volt a gyorshívón. - Itt Tazanna! – szóltam bele egyből, mellőzve mindenféle köszönést. – Castor most ért ide a déli határhoz. Vele van az egész falkája is, Darren! – tettem még hozzá mintegy tájékoztatásképpen, aztán pár másodperccel később már bontottam is a vonalat. Nem terveztem, hogy visszaindulok a Farkaslakhoz, hogy utána újra visszajöjjek ugyanide. Helyette csak a fél távolságot tettem meg, inkább eléjük mentem, hogy a végén egységként léphessünk a többi farkas elé. Amikor az éjszakába belehasított a társaim hangja, hiába nem álltam ott mellettük, becsatlakoztam a vonyító kórusba, fejemet hátraszegve, hangomat kieresztve az éjszakai erdő csendjébe. Miután elérték az én tartózkodási helyemet, velük folytattam tovább arra, amerről érkeztem. Még mindig nem tett boldoggá egyáltalán a gondolat, hogy esetleg be kell hódolnom egy jött-mentnek és átadni őseim földjét egy betolakodó hordának, de nem volt más választásom. Fontos volt számomra a falka, éppen ezért a többiek érdekeit tartottam szem előtt. Ez pedig azt diktálta, hogy vérontás nélkül váljunk egységes csapattá. Nekem ugyan valami ugyan azt súgta, hogy soha nem leszünk már ugyanolyan teljes értékű tagok, mint amilyenek még most voltunk, de szavazati jogom nem nagyon volt. Megtehettem volna, hogy elmegyek és talán így is fogok tenni, de nem véletlenül tértem vissza a városba. Terveim voltak, amelyeket meg akartam valósítani, ezen kívül pedig ezen a földön születtem, ha itt kell meghalnom, akkor boldogan fogom tenni. Visszatérhetek majd őseim és a családom szellemei közé. Mire odaértünk a másik falka elé, már elrendeződtünk valamelyest. Én a többi tarkkal együtt ott álltam Darren mögött, támogatást nyújtva számára. Tudtam, hogy most szükség van erre, hogy mindenféle ellenérzésemet félre kell tennem, mert egységnek kell látszanunk. Egyenes háttal, határozottan megvetett lábakkal álltam hát, és vártam, hogy történjen, aminek történnie kell. Az Atanerk kezében most ott volt mindnyájunk sorsa, és ha esetleg valaki a másik táborból meggondolatlanul nekünk ugrana, hát én leszek az első, aki leszorítja az erejét fitogtató ostobát. A harcot feszülten néztem végig, minden egyes pillanat hosszabbnak tűnt, mint amilyen a valóságban volt. Mintha az egész lassítva játszódott volna le, és én egyre csak azon gondolkoztam, hogy mi lesz ezután. Semmi nem garantálta, hogy Darren túl fogja élni, habár szépen küzdött, ezt kénytelen voltam elismerni. Másképp nem is fogadtam volna el vezetőmnek, ez szerintem tisztasor. Azért sem hibáztattam, amikor a végén elismerte Castor győzelmét, hiszen tisztességesen harcoltak mind a ketten, nem volt egyik fél sem csalással vádolható. Így ezt még talán bevette a gyomrom, és csak azért feszült minden idegem pattanásig, hogy vajon mi következik most. Átharapja-e az Alfa a torkát a mi vezetőnknek, avagy meghagyja az életét, és vele együtt a miénket is...
- Yvonne, indulunk! Kiabáltam el magam a nappaliban állva, zsebre téve a telefonomat. Indulni kell, nincsen más választás, Darren behódoltatott, nem tudok most mit tenni, ami kötelesség, az kötelesség, meg kell tenni, akármennyire is nem szeretném. Bízom benne, hogy Yvonne elég hamar összekapja magát, bár szerintem már az is elég motiváló lehet, hogy többesszámot használtam. Legutóbb együtt mentünk vadászni és a bekövetkező súlyos történések még ha nem is kovácsoltak össze minket, de már nem olyan hideg a viszony kettőnk között. Persze azóta nem mentünk sehova együtt, ezért bízom benne, hogy már a felszólítás is elég kíváncsivá teszi, hogy elődugja az orrát. Ha ez megtörtént, még meg is sürgettem kicsit, ha kérdezett, akkor megmondtam, hogy Darren üzent, menni kell. Siettem és habár a pajzsom fel volt húzva, Yvonne os érezhette, hogy ez most egyáltalán nem vicc, nagyon is komoly dologról van szó. Tény, hogy a falkába kerülésünk.. nem éppen.. khm.. olyan dicséretre méltó keretek között zajlott le, most már falkatagok vagyunk. Akármennyire tiltakozom ellene és tiltakozom a mai napig, tudom, mivel jár a falka és hogy vannak kötelességeink. Éppen ezért robogunk gyorsan át a városon, fel a hegyre. Nagyjából egyidőben érünk oda, mint Faye és amikor a többiek is kivonulnak az épületből. Nem kell sokáig gondolkodni, hogy megfejtsem a talányt, beállunk hát a tömegbe és a falkával együtt mozgunk. A falkánkkal. Talán pár hónap múlva sikerül teljesen beletörődnöm a dolgokba, mert eszméletlen rég volt már az, hogy én falkában éltem és annak nagyon csúnya vége lett. Azt be kell valljam, hogy szerettem azt az életet, de valahol mélyen inkább csak attól tartok, hogy ezt a csapatot is túlságosan megkedvelném és ha valami baj történne.. Nem akarok senkihez sem kötődni, mert félek attól, hogy elveszítem őket. Túl sokan hagytak magamra, túl sok mindenkit vett már el tőlem az élet, jogtalanul, nem szeretnék több ilyenben részesülni, így amikor csak lehet, kerülöm az ilyen eseteket. Az pedig, hogy Darren belerántott egy ilyenbe.. még nem tudom, hogyan fog végződni.
Figyelemmel kísérem a két Alfa harcát, rezzenéstelen vonásokkal, mégis megfeszülő izmokkal. Hiába vagyok tag, mégsem tekintem magam teljesen annak, ám ez nem jogosít fel arra, hogyha kell, akkor ne teljes erőbedobással álljak ki mellettük. Mert igenis megteszem. Sokat éltem már és nem egy csata áll mögöttem, tudom, hogyan kell harcolni, így ha netán olyan fordulatot vesznek a történések, teljes vállszélességgel fogok az új falkám mellett állni. De persze ami ennél is fontosabb: elsősorban a kölyköm védem, mert akármennyire is bizalmatlan vagyok az irányába, nem bírnám elviselni, ha még egyszer elveszteném. Castor kerekedik felül, Darren adja a nyakát, nekem pedig be kell valljam, hogy nem igazán örülnék neki, ha itt és most vége lenne. Megkedveltem a hímet, nem lenne túl jó, ha ilyen rövidtávú lenne a kapcsolatunk.. arról nem is beszélve, hogy nem láttam még olyat, aki nála jobban riszálta volna a fenekét.
Nem is tudom pontosan, mióta... azaz mikor is történt meg a dolog, hogy Ryan-nel labdáztunk és merő véletlenségből megharapta a kezemet. Annyira összefolynak a napok, hogy már követni sem tudom, de igazándiból annyira nem is lényeges. Azt meg kell hagyni, hogy nem telnek ám eseménytelenül a napok, a gyakorlás, az edzés eszméletlenül fárasztó, nem meglepő, ha minden egyes kis alkalmat kihasználok az alvásra, olyankor meg úgy dőlök az ágyba, mint egy zsák krumpli. Az, hogy a napszakok nálam teljesen felborultak, nem túlzottan zavar, már kezdem megszokni, hogy Ryan éjszaka él és nappal alszik. Amíg vele lehetek és segít, addig nekem tök mindegy, hogy az éjszaka kellős közepén éppen alszunk, vagy mást csinálunk. Csak azért olykor tudjak egy kicsit aludni is, én mást nem is kérek.. Pillanatok alatt kapom össze magam, amikor Ryan szól, hogy indulás van. Ezt már megmutattam neki, mert lehet, hogy a zuhanyzásban még mindig nem sikerült megvernem, de nekem nem kellenek órák, hogy indulásra készen álljak, percek kérdése és már csukódik is mögöttünk az ajtó. Az egész falka együtt vonul, amíg lehet én Ryan mellett maradok, hogy aztán elfoglaljam a helyemet leghátul. Kicsit szar érzés így, hogy látom, hogy ott van elől, de nem mehetek oda mellé, hanem itt kell lennem hátul. Értem én és tudom, miért van ez, csak minket védenek, de azért na.. Tudom azt is, hogy nem lóghatok éjjel-nappal a nyakán, de erre szintén csak annyit tudok mondani, hogy de na.. Figyelem, ahogyan a két alfa egymásnak esik, félek, mert tény, hogy nem sokszor találkoztam eddig Darrennel, de amiket Ryan mesélt róla és az első benyomások alapján is igencsak megkedveltem a fickót, nem örülnék neki, ha komoly baja esne. Arról nem is beszélve, hogy elég Ryan-re néznem.. tudom is, mit érezhet jelen pillanatban, hiszen a testvére áll ott, a testvérét tépik.. Most jön el az a pillanat, hogy legszívesebben tényleg áttörném magam a többieken, hogy megnyugtathassam, vagy csak szimplán ott állhassak mellette. De nyugton maradok, ennek nem most van itt a helye, szóval csak figyelek, csendben, megpróbálva egy helyben maradni és ami a legfontosabb, teljesen nyugodtan.
Üdvözölje a búbánat Castor de Lucát. Esküszöm, előbb rágom le a nyelvem, minthogy egy kedves szavam legyen hozzá. Egyszerűen még mindig felháborított a tény, hogy ennek így kell lennie, de még mindig itt voltam, ennek pedig nem volt semmi más oka, minthogy itt volt lelkem másik fele is. Nem volt igazán választásm, de ha szar lesz, akkor maximum leütöm Sakarit, bevágom a csomagtartómba egy tíz literes kakaós tartállyal, és angolosan távozom. Úgyis rokkantnyugdíjasok lettünk nagyjából a vérvonalunk nélkül, szóval szerintem össze-vissza törné magát csórikám, ha ki akarná onnan verekedni magát. De, miért is akarná, ha már ott a kakaó. Egye fene, bedugom mell Edent is, hagy legyen jó nekik. Elpuhultam, mese nincs. Azt se csipáztam, hogy a Tarkok mögött kell dekkolnom, mert a végtelen egoizmusom még mindig nem tudta befogadni ama tényt, hogy egy vén szar lennék. Na mindegy. Tudom, hol a helyem, világ életemben tudtam, de most nem érzem úgy, hogy ez így most jó lesz. Nem akarom, mert rohadtul biztos, hogy képtelen leszek visszafogni azt a kurva nagy pofám, ha olyan helyzet adódik, és akkor elég hamar pórul járhatok. Mindenesetre ez talán még nem a mai nap problémája lesz, de egyszer biztos eljön. Vonyításom elvegyült a többi között, egészen bájosan nosztalgikus érzésem támadt, kár, hogy pár perc múlva semmi sem lesz belőle, mert a két falka találkozásából vagy vérfürdő lesz, vagy Darren behódol Castornak, és azt hiszem, az még rosszabb. A vérfürdőt bírom. A harc nem tart sokáig, de valahol egészen nagyot nő a szememben Darren azzal, hogy nem adja könnyen magát, és annak ellenére küzd és kitart, hogy ő maga kereste fel a betolakodók alfáját. Valahol, egy másik dimenzióban biztos alakul másként is, de az itt és most számomra kész gyötrelem. A bátyámnak dőlök, nem, nem azért, mert nem bírok megállni vénségtől remegő lábaimon, mert ilyenről szó sincs, egyszerűen így legalább némileg tudom csillapítani magam. ~Óóó, hogy maga Sangilak dugna fel a seggetekbe egy ezüst karót.~ Nem küldöm senki felé a bájos gondolatmorzsát, és a pajzsom is olyan szorosan tart, hogy esküszöm, aranyba foglalnám annak a tökéletes lénynek az elméjét, aki képes lenne érezni, mennyire csalódott vagyok. Egyedül Sakari lehet tisztában vele, hogy ez bennem miként csapódik le. Legszívesebben felvonyítanék, hogy inkább a halál, mint a megadás, de tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki mentalitása olyan, mint az enyém. Én nem hagynám életben azt, akit legyőztem. Arról azonban fogalmam sincs, Castor miként fog cselekedni. Számomra kínzás lenne így tovább élni, de Darren más volt, neki menni fog, még ha nem is egyhamar. Most már csak az kellett, hogy ne utolsó vérig tartson a csörte, bár az már egy egészen más kérdéskör, hogy mekkora gerinctelenség kell ahhoz, hogy kinyírjunk egy farkast, aki megadta magát.
- Oké! Nem kérdezem azt, hogy hová, egyszerűen csak megyek, mert hát, Sarah mondja. Ezt persze úgysem fogom az orrára kötni, mondjuk, nem lenne nagy cucc kiderítenie, ha félresöpörné a pajzsomat, de ezer örömmel ugrom minden szavára, már ha nem épp elzavarni akar magától. Szóval, ha bárhová mehetek vele, akkor bizisten, rohanok, mintha égnének a mancsaim. Nagyjából fél perc múlva ott vagyok mellette, kabátban, csizmában, a többi majdnem mindegy. A hangsúlyából ítélve kötelességszagú a dolog, szóval szerintem hullára mindegy, hogy miben megyek. Ettől függetlenül azért megkérdem, mi van, áhh, Darren, az az atemicsoda, aki belelépett a rajzszögeimbe. A gondolatra még mindig röhögnöm kell, de szerintem akkora nyaklevest kapnék, hogy lecsókolnám az előszoba padlóját tőle, szóval inkább hagyjuk most a vidulást. Alkalomadtán mondjuk majd megkérdem, hogy miért máshol lakunk, mint a többiek a falkából, de nem most, mert még a végén kényelmetlenné válna a tény, hogy egy alkoholmámoros, majdnempilikutyává nyíró, meg mit tudom én mit műveltek még ezek este csúcsosodott ki ebben. Ez a falka dolog nekem nagyon új, még életemben nem tapasztaltam ilyesmit, nem úgy alakult, de maradok Sarah mellett szorosan, mert én elsősorban hozzá tartozom, és csak utána bárki máshoz. Lehet, hogy ezt a falka az első témát belém kell majd még verni, mert egyelőre képtelen voltam átérezni a kötődést. Talán később menni fog, fogalmam sincs. Egyelőre azonban nekem az van, amit Sarah mond, és kész. A harcra mondjuk már kíváncsian nyújtogatom a nyakam, ez mindig is érdekelt. Eresszenek össze bárkivel, addig megyek, amíg lábra tudok állni, ez holt biztos. Sosem akartam egy gyenge, mihaszna kölyök lenni, aki mások nyakán élősködik, de egyelőre úgy fest a helyzet, hogy emberként sokkal könnyebben tudom megvédeni magam, mint farkasként. Utóbbi esetben még nagyon sok mindent kell tanulnom. Mikor Darren behódol, felnézek Sarahra, mert nem nagyon tudom, hogy akkor most mi lesz. Már ha az Atanerkkel történik valami… akkor… hm… ezt lehet a Teremtőm sem tudja, és bizonyára hamarosan ki fog derülni.
Szilveszter van, hurrá. Üdvözlégy, kettőezer és tizennégy. Most hogy mondod, tizennégy... pohár... fehér Martini. Meg pár lufi. Néhány olyan pettyes a konfettiktől. Fantasztikus. Amióta a stigmát rám mormolta az az áldott ördögi kreol-nép (Roxan), gyakorlatilag boldogtalan, antiszociális, introvertált, csendes és tökéletesen haszontalan vagyok. Úgyhogy van időm piálni. Meg sorozatokat nézni, mert élvezem, hogy vissza tudok szólni, de a plazmapettyek közt rohangáló alakok nem üvöltenek vissza rám, meg nem szórnak átkokat, és minden meggyilkolt emberről tudom, hogy amúgy a jelenet végén felkelt, megivott egy feketét egy cigivel, azt' annyi.
"Jobb évet Kölyök, sajnálom, hogy elbasztuk, Apád." - ez megy Masának éjfélkor. "Ezt még kamatostól behajtom idén. Szar nélküled a Szilveszter. xoxo" - köszi a Stigmát Roxan, én is szeretlek. Elgondolkodom, talán csak annyira rajong értem, hogy így akar távol tartani mindenkitől, és közben rejtett kamerákon kukkol bús magányomban. "Köszi, amit értem tettél, BÚÉK, Richard" - reppen egy Abigail számára is.
És akkor indul a keményebb dió. "Remélem már feltötltötted pezsgővel a jacuzzit! Pár éve móka bolt. Bújjék beléd, Jenny! JLH" "Ne őrülj meg idén (ennél is jobban)!!! Ölel,James" - a Ryanebbik Wainwrightnak címezve
Az utolsó címzett előtt megtorpanok. Elfogynak az ötletek. Darrennek akarok írni, de nem találok szavakat. Se meghatót, se jópofát, se semmit. Mégis egy ilyen kapcsolatban mit illene leginkább mondani újévi köszöntő gyanánt...?
"Köszönöm. Szeretlek. Sajnálom."
Elvileg az életben ezeket a szavakat mondják ki a legnehezebben. Végül is, én se mondtam ki. Csak leírtam egy rohadt SMS-ben. És ha tudnám, ha csak a leghaloványabb elképzelésem is lenne róla, hogy ezt az sms-t legfeljebb a halottkém fogja elolvasni, vagy akár örökre rejtve maradhat a világban, csak az én titkom lehetne, és nem lenne esélyem soha-soha többé közölni Darrennel...
A Farkaslakban tobzódom, a tv-t kapcsolgatva. Mióta visszatértem halvány árnyéka vagyok önmagamnak, bár e változásnak ez egyszer pozitív éle van. Igyekszem kerülni ugyanis a bajt. A magamra önként kirótt "Bizonyítsunk Darrennek" időszak ugyanis még nem járt le. Már pedig eldöntöttem, hogy igenis be fogom neki bizonyítani egyszer ismét Tark lehet belőlem. Be kell valljam hiányzott már a verekedés, a régi élet amit könnyelműen eltékozoltam. És, hogy Alex álljon felettem a rangsorban? Na azt már nem! A kölyöknek mellettem, velem együtt van a helye a rangsorban, hogy vállt vállnak vetve harcoljunk. Most is épp arra várok, hogy méltóztasson felkelni őnagysága. Tudom mennyire rühelli, ha felverik álmából és nekem a jókedvű, pozitív Alex kell mindennél jobban.
Az Atanerk hívása váratlanul ér, bár egy jó ideje készültség volt a falkán belül. De nyílt titok volt, hogy ez csupán a vihar előtte utolsó csend. Mintha a tornádó szemében lennénk, igyekeztem kiélvezni az utolsó nyugis perceket, hogy végül teljes erejéből csaphasson le rám az orkán. Ideges voltam, a mostani nyugodtabbnak mutatott felszín alatt a bestiám mozgolódott. Ő is érezte a veszélyt és tudta harc lesz, még pedig bitang pusztulatosan nagy. És persze ki akarta venni belőle a részét. Csakhogy már nem voltam Tark, többé már nem. Egyszerű falkatagként nem az első sorban álltam, ez egyszer nem tehettem semmit.
Nem késlekedhette, azonnal indultam, ám visszanéztem hisz Alex meg a kölyke még sehol - seggbe fogom rúgni, ha a kis csíra miatt késik el Tark létére - így pont sikerült látnom a bravúros ablakon távozós mutatványát. Meg kell hagyni egész pofásra sikeredett, majdnem irigykedni támad kedvem. De csak majdnem. Most fontosabb dolgokra kell koncentrálnom. Darren vagy ilyen hulla nyugodtan akar indulni a halálba tényleg, vagy van valami tuti biztos B terve. Mi Alex-szel már megdumáltuk ezt a csatlakozunk dolgot - miszerint belülről füstöljük ki a Janikat a városból - szóval részemről mehet ez a behódolósdi. Mire Castor észbe kap, már úgyis késő lesz neki.
Őszintén szólva egyáltalán nem számítottam nagy ölelkezésre, meg hogy mostantól puszi pajtik legyünk. De alaposan meglepett a dolog, hogy az Atanerket kihívták és a tét a falka. A farkasom megörült a dolognak, s titkon én is szurkolni kezdtem, hogy na itt az esély tálcán kínálva... Castor is végezheti alulmaradva és akkor ennyi volt. Szorosan Alex mögött voltam - mellettem a kölyke -; de csak mint a falka egy tagja és a farkasomat úgy kellett megreguláznom, mert ment volna az első sorban. Most érezhettük csak igazán, hogy mennyire elcsesztük a dolgokat. ~Nekem is ott kéne állnom veletek. Sajnálom, de ha ezen túl vagyunk helyrehozom. Ígérem.~ Küldöm a mentális üzenetet a résnyire nyitott pajzsomon át Alexnek.
A másik falka szaga az orromban, egyre csak dühíti a farkasomat. De nyugton kell maradnom. Tekintetem azt a szemtelen nőstényt keresi, akivel még Isabelle-lel fújt össze minket a sors, de egyelőre nem ismerem fel. Túl sok ez így belőlük most nekem. Castor és Darren végül egymásnak feszül, minket pedig feszült várakozásra ítélnek. Nem tehet senki semmit, ez az ő harcuk. Darren derekasan állja is a sarat, bár érzem nem úgy harcol mint legutóbb. Nem, ez most más. Hiába nem adja magát könnyen látszólag, aki látta a Milli vs Darren meccset - mint jómagam - azt pontosan tudja miről beszélek. Olyan bunda szaga van a dolognak, de meg kell hagyni Darren nagyon ügyesen próbál hiteles alakítást összehozni. Demoklész kardjaként lebeg felettünk az alku, ami már megköttetett.
Érzem minden egyes esetben megfeszülök, ugrásra készen amikor az Atanerk sérülést szenved. Korábban egyedül Vincent-nél éreztem hasonlót, hogy ennyire védeném. A farkasomat úgy kell visszatuszkolnom, mert ki akar törni, hogy megvédje a falka vezérét. De azzal most mindent elrontanék. Nem tehetek semmit és ez rém dühítő. Még szerencse, hogy a képességem eltűnt, mert most Alex kölykének komoly sérülést is okozhatnék, mikor rámarkolok a vállára. Valamiben meg kellene kapaszkodnom, s érzem ő is aggódik. Kis taknyos, de máris levágta itt tényleg komoly a tét, az alku ellenére is. Valami lóg a levegőben, szinte megőrjít az érzés, nem tudok szabadulni tőle.
Végül sikerül annyira lehiggadnom, hogy eleresszem a kölyköt, mielőtt tényleg eltörném a kulcscsontját. Vérvonal ide vagy oda, jócskán erősebb vagyok még így is nála. Néha, egy-egy pillanatra látok rá esélyt, hogy az ereje nélkül maradt Castor-t meg tudja lepni Darren és fordíthat a dolgok előre eltervezett kimenetelén. S úgy is tűnik, hogy ő sem tervezi feladni egykönnyen, alaposan helyben hagyja a betolakodók alfáját. Most már módszeresen torokra megy, mintha nem is tudom... vérszemet kapott volna. Hallottam hírét, hogy megtépték egymást Ryan-nel is és végül Shane szedte szét őket. Először körberöhögtem Alex-szet, amikor mesélte; másodszorra már azért már nem volt ilyen vicces.
Darren egyre jobban elveszti az irányítást, és a - szerintem egyébként teljesen jogos - dühe lesz a domináns. Más magyarázatot nem igen lelek erre, mikor egy egész falka sorsa van a kezében. De mindegy is, úgy tűnik talán még nyerni is lesz esélye. Jókora darabot harap ki Castor-ból, én pedig elégedett és gúnyos vigyort engedek meg magamnak egy pillanatra a védvonal takarásában. Igenis büszke vagyok rá, hogy ott az én alfám harcol a becsületért és minden olyan dologért, amiről ennek a Chicago-ból szalajtott tolvaj bandának fogalma sem lehet. Hiába rendezettebbek, hiába van náluk vasfegyelem, hiába azért jöttek mert az őrzők hívták ide őket... most valaki más földjét, az ősök földjét fogják megkaparintani és elvenni azoktól, akik már évtizedeken és évszázadokon át itt éltek.
Talán ezért is érzek némi csalódottságot, amikor mindezek után Darren felajánlja mintegy grátisz a torkát a vezérnek és behódol. Jó, tudtam... mind tudtuk, hogy ez lesz a vége elméletben. De én állítom alakulhatott volna másként is ez a történet. Ám a java eztán jön, hogy Castor hivatalosan is Atanerk lett. Még belegondolni is rossz abba, hogy mi fog ezután jönni. Nem, nem magamat féltem... de a falkánk már többé nem lesz ugyanolyan, mint régen. Nem, már semmi sem lesz ugyanolyan. Talán Tulipek büntetése volt, hogy mindenki elvesztette a képességét és már nincs visszaút ebből. Nem vagyok babonás fajta, de azon sem lepődnék meg, ha kiderülne végül az ősök büntetése ez mindazért, ami ezen a földön az elmúlt években történt.
Itt a szilveszter, az év utolsó napja, és van-e ilyenkor jobb program, mint egy buli az „újdonsült” falkával? Bár már egy hónapja itt boldogítottam őket, már amikor nem épp a lovardánkban melóztam vagy az teremtő lét szépségeivel barátkoztam, de azért igyekeztem beleadni apait-anyait, hogy hamar beilleszkedjek a közösségbe. Még jó, hogy több tagot már régebb óta ismerek... Szóval ha akár egy bulizós farkas is akad a farkaslakban, akkor azt biztos, hogy előkerítem egy kis baráti iszogatásra meg csevejre, vagy neadj’isten valami társasjátékozásra - az meg természetes, hogy Masakot sem hagyom otthon, nem is merném, tekintve, hogy mennyire is friss emlék még az átharapás, de ha nincs kedve ünnepelni, akkor azt nem erőltetem számára. Már túl néhány üveg pezsgőn és b.ú.é.k.-on sikerült elcsípnem Darren mentális üzenetét, ami egy pillanat alatt kisöpörte az alkohol okozta kevés kis bódulat legutolsó morzsáját is… Hát itt az idő. Sam révén már korábban sem volt ismeretlen előttem a tény, hogy mire készülnek a falkák, így szerencsére már ennek tudatában csatlakoztam hozzájuk, nem pedig mint elcseszett zsákba macska, utólag verem a fejem a falba – mert gondolom, pénztártól való távozást követően itt se hat meg senkit a panaszkodás… Szó mi szó, úgy voltam vele, hogy inkább a barátokkal és ismerősökkel karöltve szeretnék nekinézni az előttünk álló veszélyeknek, mintsem egyedül, nyakig sz@rban gubbasztva… A többiekkel együtt én is levonultam, majd Faye és Sarah-ék közelében elfoglaltam a helyem, a „nemrégiben csatlakozottak” között, valahol a szélen állva. Ahogy rendeződni kezdtek a sorok, a tekintetemmel Masakot kezdtem keresni, majd ahogy sikerült elcsípnem a tekintetét, integetni kezdtem, hogy jöjjön csak gyorsan ide ízibe. A pajzsomat, bár többnyire félig-meddig leengedve hordom, most mégis szinte teljesen felhúztam – csak annyi részt hagytam rajta, hogy a többiekkel kommunikálhassak, illetve a kölyköm és a többiek is érezzék az energiámat, én is itt vagyok velük, és történjék bármi, együtt nézünk szembe vele. Sőt, ha kell, Masako még baráti-bátorító kis vállapogatást is kap, ha látom rajta, hogy szüksége lenne rá, meg úgy a farkasom is rajta tartja a fél szemét, nehogy baj történjen, miközben finoman nyugtatgatja. Ahogy elkezdődik a harc, csak rezzenéstelen tekintettel, szótlanul figyelem az eseményeket, ahogy hol az egyik, hol a másik „vezér” indít támadást, s minden egyes fogcsattanással együtt azt hiszem elmondhatom, a többiekkel együtt dobban a szívem. És akkor eljött a pillanat. Ahogy Darren alul maradt a harcban, mint ha megállt volna az idő számomra, minden másodperc egy kisebb végtelenségnek tűnt, mire behódolt Castor előtt, én pedig lélegzetvisszafojtva vártam, hogy vajon mi lesz a vége. Aggódtam Darrenért, nem csak mint Atanerkért, de mint barátért is… Mégis, valami különös oknál fogva a jövő miatt nem féltem. Magam sem tudom megmagyarázni, vajon miért… Nem ez első ilyen hatalmi harc, aminek részese voltam, hisz annak idején Marseilles-ben sokkal nagyobb vérontás árán sikerült elüldözniük az alfánkat, hogy minket egy másik falka kebelezzen be… De azt is túléltük, éltünk tovább, most pedig itt vagyunk. Egy hatalmi játszma, egy újabb bizonytalan fordulat az élettől, de hiszem, hogy együtt képesek vagyunk ezen is túlesni.
A hozzászólást Odette e’Lemaître összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 14, 2014 12:17 am-kor.
Amikor meghallottam Darren hívását, éppen a saját lakásomban voltam és a tévé előtt ülve bambultam. Még mindig nagyon szokatlan volt, hogy eltűnt a vérvonalamból adódó képességem, az égési sérülések pedig még mindig látszottak egy kicsit a bőrömön, bár nem volt annyira nagyon vészes. Szerencsére azért a regenerálódási képességeink még mindig működtek, habár az ezüst okozta sérülések sajnos nem úgy gyógyultak, ahogyan egyéb kis égés tűnt volna el. Mire leértem a Farkaslak elé, a legtöbben már ott álltak és arra vártak, hogy mind elinduljunk a másik falka elé. Tudtam, hogy mi fog ma történni, mégis próbáltam magam nyugtatgatni, hogy nem lesz semmi baj. Egyértelmű volt, hogy lesz és többé már semmi sem lesz ugyanolyan, mint eddig, mint ahogyan szerettem és mind szerettük, de el kellett fogadnom. Láttam Darrenen, hogy mennyire megviselte az időszak, amióta Atanerkként kellett helyt állnia, így egyfelől örültem az eseménynek, másfelől rettegtem miatta. Olyan kilátástalan volt a jövő és semmit nem tudtunk róla. El sem tudtam képzelni igazán, hogy mi fog most történni velünk. Csupán sejtéseim voltak, amikkel egyelőre nem akartam törődni. Egész úton pörögtek a gondolataim, valahol hátul vonultam az egyszerű falkatagok között. Nem lesz már semmi sem olyan könnyű, bár ennek az előszele akkor érkezett, amikor megjöttek a városba a chicagóiak. Mire ennek a gondolatmenetnek a végére értem, máris ott volt előttünk a saját területünkön az a csapat, akik rengeteg gondot okoztak nekünk, rengeteg változást hoztak az életünkbe. Nem tudtam nem úgy tekinteni rájuk, mint a hibás félre, de ennek ellenére nem kezdtem el gyűlölködni. Egyszerűen csak álltam és hallgattam a beszédet, hiszen mást úgysem tehettem. Nem voltam Tark, hogy elől álljak és készen álljak a harcra. Az én feladatom most annyi volt, hogy meghúzzam magam. Ez igencsak nehezemre esett, tekintve, hogy nem csupán a falka sorsa forgott most kockán, hanem annak az embernek is az élete, aki a legközelebb állt hozzám ezen a világon. A harc alatt a szívem hevesen vert, és legszívesebben oda sem néztem volna, ugyanakkor azt sem tudtam megtenni, hogy ne nézzem. Nagyon féltem, hogy Darrennek valami baja lesz, minden egyes sérüléskor felszisszentem, de az ajkamba haraptam inkább, minthogy kirobbanjon belőlem egy-egy kiáltás. Régen volt már, hogy utoljára sírtam, ám most hatalmas kedvem lett hozzá hirtelen. Szívem szerint odarohantam volna közéjük, hogy a testemmel védjem meg a bátyámat, hogy leállítsam ezt az egészet, de nem volt hozzá jogom. Kénytelen volt megtenni értünk, és valahol úgy gondoltam, hogy akarja is. A kezem csak akkor szorult ökölbe, amikor Castor elkapta a nyakát és úgy bánt vele, mint valami sehonnai, megleckéztetésre szoruló kölyökkel. A körmeim olyan erősen vájtak a tenyerembe, hogy kiserkent a vérem is, de észre sem vettem. Csakis azt figyeltem, hogy mi fog most történni. Végül a megkönnyebbült sóhaj elhagyta az ajkaimat, amikor a harc látszólag véget ért. Darren élt, bár olyan sok sérülése volt, hogy megszámolni sem tudtam volna, nem is akartam. Amikor mind a ketten visszaváltoztak emberré, már azt hittem, hogy tényleg véget ért minden, ám csak ezek után jött az újabb fekete leves. A tarkjaink közül előléptek azok, akiket szólított, és mi mind kénytelenek voltunk végignézni a halálukat. Büszke voltam arra, hogy ők voltak azok, akik vigyáztak ránk, de a szívem is fájt értük, hiszen harcosok voltak, akik csak a dolgukat tették akkor is, amikor állítólagosan megsértették az új Alfánkat. Furcsa lesz őt így nevezni, egyelőre még nagyon szokatlan volt számomra. Mire Darren leült, átverekedtem magam a tömegen még akkor is, ha valaki esetleg fel akartam tartani. Én értem oda hozzá elsőnek és egyből magamhoz is öleltem. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, nem voltak most szavak, amelyek illettek volna a helyzethez. Vele együtt, a vállára támasztott állal figyeltem a pusztítás nyomait. - Gyere, segítek felállni! – suttogtam végül alig hallhatóan a fülébe, és ha hagyta, akkor bizony felhúztam magammal, erősen szorítva a testemhez a meggyötört, szétcincált testét.
Az új teremtőmmel eljöttünk a farkaslakba megünnepelni a szilvesztert. Én az ideit teljesen ki akarom hagyni. Nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy ünnepelni tudjak. Igen annak örülök, ahogy visszatekintek az elmúlt időkre, hogy végre eltelt, mert nem ez volt életem legvidámabb éve.
"Én sajnálom, hogy miattam kell ennyit szenvedned! Nem akartam neked csalódást okozni! Hiányzol, nagyon! Ölel a Töpörtyűd!"
Könnyek között írom Jamesnek a választ. Most legszívesebben ott lennék vele és átölelném őt. Odival semmi bajom, sőt nagyon kedves velem és kedvelem őt, de azért nem fogom elfelejteni azt az időt sem, amit Jamesel töltöttem el. Lehet, hogy nem volt a legjobb teremtő, de szerettem mellette lenni. Amint elküldöm az üzenetet megérzem Darren hívását. Először csak hallgatózom, hogy mégis mi történik, majd én is kisétálok a folyosóra ahol észre veszem, hogy mindenki elindult kifelé. Kicsit hezitálva igaz, de végül én is csatlakozom hozzájuk. Eljött az idő, hogy eldőljön a falka sorsa. Mindig is féltem ettől a pillanattól. Félek a másik falkától ezt nem félek kimutatni. Kétszer is sikerült találkoznom velük és mind a kétszer rám támadtak. Most meg őket is ugyan olyan falkatársaknak kell tekinteni, mint a többieket. Csendben vonulok valahol hátul kullogva a kisebb tömeggel Darren után. Ahogy megérzem Odie energiáit felemelem tekintetem. A bundás azonnal oda akar rohanni a teremtőjéhez. Nekem meg engednem kell, így szép lassan odasétálok hozzájuk. Nem mondok semmit, csak odaállok mögéjük és figyelek.
A másik falka is megérkezik és kilép közülük a vezetőjük, Castor, aki ki is hívja Darrent. Talán van némi remény, a győzelemre. Végig nézem a harcukat, egyszer sem pillantok félre. Sosem voltunk barátok, de mégis rossz látni ahogy egymás után kapja a "pofonokat". Nekem mindig is a legerősebb farkas volt, akit senki sem tud legyőzni, de úgy tűnik mindig van erősebb. A két vezér csatája végül lecsillapodik. Castor nyert. A szívem összeszorul, ahogy ezt felfogom. Ő lesz az új vezetőnk...És ezzel még nincs vége a mai estének. Közülünk kihív pár embert, majd a sajátjai felé fordul. Érzem a többi falkatárs energiáin, hogy most nem megjutalmazni fogja őket. Itt valami sokkal rosszabb dolog fog történni. Ahogy elkezdődik az újabb harc a lélegzetem is elakad. Ilyen mészárlást nem láttam, és nem is hittem hogy látni fogok. Azt tudtam, hogy ők keményebbek nálam, de azt nem, hogy ennyire ridegek. Sajnálom azt a két farkast, még a könnyeim is előbújnak rejtekhelyükről. Odi érezheti rajtam, hogy elfog a rettegés. A tekintetemet nem tudom levenni a széttépett falkatársakról. Teljesen lemerevedtem.
Erre a napra vártunk, nem? Illetve Darren biztosan... Legalább is abból kiindulva, amilyen hisztit lenyomott azért, mert Castor nem jelentkezett a döntésével. Most jelentkezik, milyen stílusos így szilveszterkor, még jó, hogy idén a konfettiben való úszkálós terveim már eleve halva születtek. Nem magam miatt aggódom. Egész egyszerűen tudom, hogy a testvérem számára ez nagyobb megpróbáltatás lesz, mint az utóbbi kétszáz évben bármi. Egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ha esetleg elpattanna nála valami, boldogan halnék meg érte, vele, miatta, de azért ha egy mód van rá... Nem tolhatnánk ki a dolgot mondjuk jövő hétre? Van a fiókomban egy remek történet, aminek már csak az utolsó néhány mondata hiányzik, jó lenne úgy bevégezni, hogy azzal is elkészültem. Edenről tudom, hogy valószínűleg azt fogja tenni, amit tőlem lát. Persze, érte is szívesen feláldoznám magam, újfent, legalább lenne értelme a megdöglésemnek, de miért állok hozzá ilyen mérhetetlen negatívan? Ja, talán azért, mert lassan 500 év elég volt ahhoz, hogy megtanuljam, hogy semmi sem az, aminek látszik, és hogy minden jóban van valami rossz, és hogy nem esik messze a farkas a falkájától sem. Ha ez az este gond nélkül lezajlik, az túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen, fogunk még böjtölni miatta, de ettől függetlenül - ha megússzuk élve -, bármikor dönthetünk úgy, hogy visszaköltözünk a finn földekre. A húgommal ellentétben én végtelenül unom a kihívást és magát a meccset is. Egész egyszerűen leülök a fenekemre, a szürke rajzos bundámat csiklandozva simogatja a szél, és néha fel-felemelem az egyik mancsomat, nehogy valaki vére ráfröccsenjen, és összemocskoljon. Alkalmanként halkan odamorranok a húgom felé. Elvileg hoztunk (?) egy döntést, maradunk, amíg meglátjuk, hogy mi lesz ebből az egészből - komolyan nem kellene már most bemondani az unalmast és megdögleni. Én is kibírom valahogy, neki is menni fog. Hacsak nem akarja elismerni, hogy valamiben képes vagyok fölé emelkedni. Castor győz - minő meglepő, nem mintha nem erre ment volna ki ez az egész, de tényleg. Szinte biztos vagyok abban, hogy Darren életben fog maradni, bár Kaapo már rég nincs itt, hogy ilyeneket susmorogjon a fülembe, én mégis nagy téteket tennék rá. Ha csak nem akarja az új Atanerk minden szimpátiánkat elveszíteni, nem ölheti meg. Ez egy előadás, erősen naturalista jellegű, de attól még az. Amikor a tömeges behódoltatásra kerül a sor, be kell lássam, hogy az első néhány pillanatban elég nehezemre esik a főhajtás - mintha beállt volna a nyakam vagy nem tudom, egyszerűen nem volt kényelmes. Egy képzeletbeli tarkóncsapással azonban mégis sikerül elérnem, hogy "meghajoljak" az új vezér előtt. Ha nem öl meg minket véneket egyből, talán még az is lehet, hogy újra felvehetem a suttogó északi szél szerepét, fogalmam sincs. Plusz egy bizalmasnak vélt viszony sose jön rosszul, főleg az az ember el akar érni valamit.
A farkasom rideg közönnyel veszi tudomásul a kivégzést. Barbár módszer, egyáltalán nem nevezném civilizáltnak, de ugye aki egy erdő közepén lézengő nomád törzsből származik, az ne ugasson az ilyenekért. Régimódi módszer, hatásos, kellően elborzasztó és mégis... A maga módján igenis megmutatja, hogy ne vívja ki senki a haragját. Jelen pillanatban szívesen használnám macskaalomnak a havat, amit aztán néhány betolakodó arcába kaparnék, hiszen valahol én már felülemelkedtem ezen a fogat-fogért dolgon. Untat, de lehet, hogy azért, mert ahhoz már vén vagyok, hogy aktívan kivehessem benne a részemet. Rezzenéstelen arccal és egy csipetnyi szúrással a mellkasomban ülöm végig a mészárlást. Utóbbit magamnak se szívesen vallanám be. Ha engedélyt kapunk a későbbi temetésre, azt is hasonlóan, csendben ülöm végig, ezzel mutatva tiszteletet a Tarkjainknak. de Luca... Tarkjainak.
Már nem érdekel a múltkori eset. Most nem. Egy pillanat alatt felejtettem el mindent a közelmúltból Darren hívó szavára. Rettegek... Iszonyatosan félek, ezek a Betolakodók egyáltalán nem néznek ki jól, fogalmam sincs, hogy mit fognak tenni velünk és Darren még meg is fog küzdeni a másik vezérrel. Nem merek odanézni, toporgok egy-egy nagyobb támadásnál, fel-felnyüsszentek, és bármit megadnék azért, hogy Darrennek ne fájjon, hogy életben maradhasson, de egy porszem vagyok, aki képtelen bármit is tenni. Amikor a másik Alfa Darren torkát fogja a pofájában, még levegőt venni is elfelejtek. Ha nem lennék farkas, már egész biztosan elájultam volna, annyira ver a szívem. Aztán amikor elereszti... Csak egy kicsit nyugszom meg, mert rendben, Darren él, de ki tudja, hogy milyen borzalmak kezdődnek meg ezzel... A sorok közt pedig ott van Anyám is, és én... és én... Nem értem. Nem tudom, nem.... Kevin... Futnék, elszaladnék messze, rohannék és igazából most először fordul meg a fejemben a távozás gondolata. Úgysem jártam még Alaszkán kívül soha sehol. De nem akarok még több csalódást okozni Darrennek. Azokat, akik kivonultak, nem ismerem igazán, ők sose foglalkoztak az olyanokkal, mint én. Az egyikről tudom, hogy Alex barátja, ezért felé is kapom a tekintetem. Rendes srác ő a maga érthetetlen módján, biztos nem lehet egyszerű végignézze, mit tesznek a barátjával. Lefekszem a földre, a mellső mancsaimmal eltakarom a szememet, de a hangoktól még így sem tudok megszabadulni. Milagros is... Aki befogadott ebbe a falkába, ő sincs többé. A gyengéket ki fogják képezni. És ez vajon mit takar? Ebben kellene látnom a lehetőséget, de egyelőre csak félek, és el akarok futni. Nem tehetem meg, mert senki sem teszi, senki sem ennyire gyáva. Én sem lehetek. Hogy valahogy kompenzáljam a gondolataimat és a viselkedésemet, amit lehetősgünk nyílik a temetésre, szeretnék segíteni, akár ásni, akár a holtakat méltósággal elcipelni... Bármit. És aztán szeretnék reggel felébredni úgy, hogy nem történt semmi.
Nézem a harcot, nem Tark lennék, ha elfordítanám a fejemet, akkor sem, ha éppen a főnök küzd. A küzdelem hamar véget ér, mindannyian tudjuk, miért, ezt vállaltuk akkor, amikor elhangzott, hogy csatalkoznánk a másik falkához. Tudtuk, mivel jár, tudtuk, mi az ami biztosan be fog következni, és az az, hogy a két Vezér megküzd egymással. Vége... már semmi nem lesz olyan, mint egykor volt, felhangzik a diadalittas üvöltés, és én úgy állok Danny mellett, mint a cövek, meg sem mozdulok, egyedül Laut tartom vissza, mielőtt kitalálja, hogy ő kipróbálja magát. A dörrenés valahol halk szellőként jut el hozzám, a gondolataimba mélyedek, csak arra reagálok, amikor tesó kilép mellőlem, a kulcsát és a telefonját pedig a kezembe nyomja. Vele kellene mennem, ki kéne állnom mellé, hogy együtt menjünk a halálba, de akkor gyenge lennék, nem Tark, csak egy megfutamodó szánalmas alak. Teljes nyugalommal állok, tudom, mi a vége, felkészültem, engem egyik sem fog látni összeroppanni, összeomlani, ezt az örömöt nem adom meg nekik. Danny üzenetére egy halvány mosoly jelenik meg a képemen, lehet, hibázott, de nekem akkor is tesó marad, egy olyan kötelék tagja, melynek soha senki nem lehet részese. Ott bent. ~A tirumvirátus sosem hal meg, történjék bármi, ezt az egységet megbontani egyikőjük sem tudja. Emelt fővel, tesó, mutasd meg nekik, hogyan küzd egy Tark, egy igazi harcos, és hogyan fogadja a halált, ha elérkezik. Lássák, hogy aki közülünk hal, soha semmit nem bán meg, és mindent mosolyogva visel. Gyere csak, szívesen várlak majd, hogy lásd, ez az akciójuk nincs elfelejtve, most kezdődik az igazi tánc. Pókerarccal állok, úgy pillantok Tazra, aki ugyancsak kilép a főnökkel együtt. Darren életben maradhat, viszont két társam és Milagros... ők nem. Megfeszülnek az izmaim, az állkapcsom is, és nem léphetünk közbe, mert akkor az egész falkának annyi. Üres tekintettel nézem, hogyan esnek neki Dannynek, ösztönösen mennék, bestiám őrjöng, és nem engedehetem ki, elnyomom mélyre, le a föld alá, hogy kitörni se tudjon, bármi történjék is. ~Szeretlek, testvérem, mindig velem leszel, és... hamarosan találkozunk. Ez az utolsó üzenetem, ami még elérhet hozzá, és életemben először mondom ki azt, amit eddig csak érezhetett. Időben. A telefont a zsebembe süllyesztem a kulcsokkal együtt, a tesót nézem... ordítani tudnék fájdalmamban, de egy hang sem jön ki a torkomon, kifejezéstelen tekintettel pillantok fel a sebesült Alfára... ha azt hiszi, hogy ettől megrogytunk, tévedett. Erősebbé tett minket, mint amilyenek voltunk valaha. A vérfürdő nem rettent el, Dannyt pedig én temetem el, úgy, ahogy neki kijár. Most már nincs miért maradnom, akik a családom voltak, már távol járnak, mégis mi tartana itt? Mi lehetne az az indok, ami visszahúz, és megakadályoz abban, hogy elmenjek? Darren. Ő az utolsó kötelék, az utolsó személy, aki miatt kitartok, hiszen ígéretet tettem neki, mellette állok, ahogyan tesónak is, hogy most kezdődik minden. Az utolsó morgások már valahonnan távolról érkeznek hozzám, csak 3 személyre pillantok, Darrenre, Jamie-re és Laura. Nincsen semmi baj, jól vagyok, és lehet, valami megtört bennem, de semmi gond. Amint vége a kivézéseknek, és nem akadályozzák meg, vagy bólintanak, hogy lehet, Dannyért indulok, őt én viszem el innen, és ebből nem engedek. Harcos volt, harcosként halt, ahogyan a többiek is, és lehet még nekünk esni, mi emelt fővel megyünk a halálba, ha kell.
A szilvesztert jó magam is a farkaslakban töltöttem el. Lehet, hogy egy ideje kiköltöztem már innen, de mégis csak ők a családom, így velük kel ünnepelnem az új év eljöttét. Az újoncokhoz csapódom. Bár nem vagyok túl beszédes, de szinte mindenben részt veszek, mind addig míg meg nem halljuk Darren hívását. Szóval most jött el ennek is az ideje. Jobb időpontot tényleg nem találhatott volna ki Castor. Úgy tűnik nekik a lazítás, az ünneplés fogalma semmit sem jelent. Nem csodálom, hogy ilyen ridegekké válnak az évek során. Szó nélkül indulok el én is a falka többi tagjával Darren után. Ahogy a helyszínre érkezem elfoglalom helyem a mentorok között és csak csendben figyelek. Érzem az egész falkában eluralkodó feszültséget, félelmet. Bennem is ott van mind a kettő, mivel nem tudhatjuk, hogy ma este mi fog itt történni. Darren üvöltésébe én is becsatlakozom. Ilyen egy igazi falka. Én hittem volna, hogy jobb időket is megélhetnénk egy egyesítés nélkül is, de nem én vagyok a vezető. Lehet, hogy nem értek egyet Darren döntésével, de tiszteletben kell tartanom Ahogy megérzem a másik falka illatát és megpillantom őket akaratlanul is felmorgok és már érzem is, hogy a bestia ott bennem kitörne teljes erőből. De ez most nem az ő ideje. Castor nem hezitál, azonnal kihívja Darrent egy "párbajra". A harc kemény, de és minden egyes csapásnál a farkasom ugrana egyet, hogy megállítsa a másik hímet. A vezetőnket bántják, így ne csoda, hogy bekapcsol védelmező ösztönöm. A párbajt a másik hím nyerte meg. A szomorúság mellett még nagyobb düh uralkodik el rajtam, amit csak fokozza az, hogy később kihív közülünk pár embert. Mikor meghallom, ami az embereinek mond a szívem egy dobbanásnyi időre megáll. Lehet, hogy nem voltunk barátok, de ők is ugyan úgy a családunk része és védelmezője. Tarkok voltak, becsületes, erős tarkok és most csak egy hisztis kisgyerek miatt kell meghalniuk. Mégis hol van itt az igazság?
A küzdelmüket végignézem. Egy pillanatra sem veszem le róluk a tekintetemet. Ahogy véget ér a harc és már csak halott testek feküdnek a földön érzem, hogy a én szemeimben is megjelennek a könnyek. Eszembe jut Charles halála is, ahogy tétlenül végignézem, hogy letépik a fejét. Ugyan az a fickó volt, aki most végzett Tazannával. Ezek után mégis hogy éljünk békességben egymás mellett? Miután minden lecsillapodik én is a hallottakhoz sétálok, hogy segítsek eltemetni őket.
Kezdőlap
