Szép nyugodtan ereszkedtem le a dombon, mint akit már nem zavar senki. A kutyák nyugtalansága érezhető volt, a viselkedésük, a szaguk, a hangjuk, mind azt sugallta, hogy félnek az idegen farkastól. Ez viszont most nem érdekelt nagyon. Kedveltem őket, de más volt a házikedvenc, meg a falka. Most a falka ügyeit intéztem, tehát ők csak a másodikak voltak, bármennyire is nem tetszett nekik. Könnyeden átbújtam a kerítés alatt, majd a központi úton elhaladtam a lekerített részek között. A kutyák többnyire messzeb hancúroztak, alig néhány bátor botor jött közelebb a kerítéshez üdvözölni engem. Láthatóan az idegentől féltek, jobban, mint amennyire örültek nekem. A kutyák elvégre okos állatok, minek kockáztassák az irhájukat? Amikor elértem a házig megkerültem. Hátul volt egy fatároló helyiség, amiből csapóajtó nyílt a házba. Ezen farkasalakba is könnyedén ki-be közlekedhettem. - Gyere utánam. Üzentem még a másik farkasnak, majd bementem az ajtón. Odabent kellemesen meleg volt, de nem az a hatalmas hőség. Utáltam a túlfőtött helyeket, rosszul lettem tölük. A maradék hó azonnal olvadni kezdett a bundámon. Belépve a kamrába jutottam, amin könnyen átsiettem, majd a félig kinyitott ajtón át hamarosan a kisebbik lenti nappaliba jutottam. - Kérlek várj itt meg kérlek, mindjárt jövök. Mondtam a másik fakasnak majd átsiettem a házon. A vendégszobába mentem. Gyorsan visszaváltoztam, nem törődve vele milyen vagyok, magamra kaptam egy garbót és egy egyszerű farmert meg egy tiszta pólót. Ez nem a divatozás ideje volt, és különben sem voltam az a típus, aki órák hosszat festi magát. A hajam is nedves volt még egy kicsit, mintha egy hosszú fekete vizes függöny takarta volna az arcom. A tükörképemnek csak vállat vontam. Kikészítettem az ágyra egy férfi-farmet, egy pólót, meg egy nagy pulcsit. Igazából Vlad cuccai voltak, de nálam voltak már majd két éve, szóval nem hiszem, hogy igényt tartana rájuk. Amikor kész voltam, visszasétáltam a nappaliba. Ha nem mászkált el sehová a másik farkas, akkor biccentek neki, utána szólalok csak meg. - Nos üdv nálam. A vendégszobába raktam ki neked ruhákat, ott átöltözhetsz. Aztán intek neki hogy kövessen és odavezetem. - Ha kész vagy, gyere vissza a nappaliba. Az nem volt messze, könnyű volt odatalálni. Ha bemegy én vissza is megyek, és ott próbálom kicsit átfésülni a hajam, mert ha így szárad meg, olyan lesz, akár egy halom fekete szalma. Utána leülök és az egyre eősödő hóesést csöndesen bámulva várok.
A leereszkedés során a másik farkas mögött maradok, és igazodom a tempójához, csak a tanya kapujában zárkózom fel mellé. A kutyákra már ügyet sem vetek, nekem éppen elég, hogy érzem felőlük a félelmet, a bizonytalanságot. Ha nem lenne kerítés, akkor sem mernének a közelembe jönni, és ez elég. Miközben sétálunk, nekem van időm szemügyre venni a házat, és a környéket, valamint megejteni az első következtetéseket, amiken később majd még finomítok. Az invitálásra nem válaszolok, a biccentésemet pedig Sedna valószínűleg nem látja, de a lényeg úgyis az, hogy eltűnök a nyomában a csapóajtón keresztül. Bent szinte fejbe kólint a meleg, és érzem, ahogy a maradék vékony hóréteg rögtön ráolvad a bundámra. Na ezt már kevésbé szeretem. Nem baj, hamarosan úgyis megszabadulok a szőrtől. Mire beérünk a nappaliba, addigra már megszokom a meleget, és elmúlik az inger, hogy alaposan megrázzam magam. Annyi illendőség bennem is van, hogy nem fröcskölök mindenhová véres hólevet a vendéglátóm házában. Nem távolodom messzire a kamra bejáratától, és a kérésre bólintok. - Rendben. Menj csak. Gondolom, hogy öltözködni szeretne. Mindenesetre nem kószálok a nappaliban, sőt nagyjából semmit nem csinálok. Lefeküdni, vagy leülni eszemben sincs, elvégre nem vagyok kutya. Nyugodtan állva várom, hogy visszaérjen, csak körülnézek a szobában, már amennyire ezt ebből a magasságból egy helyben állva meg lehet ejteni. Közben is hallom a neszezését, majd a közeledő lépteit. Most felpillantok rá, elvégre azért így jóval magasabb nálam. ~ Remek…~ Mielőtt elindulnék, még nyújtózom egyet, mert azért a jóllakottság kellemes lustasága még nem múlt el. Csak ezután követem a vendégszobába, és mikor kimegy, már változom is vissza. Érzem, ahogy a bőröm az itt-ott rászáradt vértől finoman húzódik, de nem foglalkozom vele. Annyira nem örülök, hogy más ruháit kell felvennem, de egy rövid ideig simán kibírom. Öltözködésben meg elég jó a szintidőm – hiába, a háborúk alatti állandó készültség sokat segít – így hamarosan már vissza is térek a nappaliba. Még a kis vérfoltot is ledörzsöltem az arcomról. A hajam enyhén csapzott és nedves, akárcsak Sednáé, de ez nem olyan meglepő. Az üdvözlését is csak most viszonzom. - Köszönöm a meghívást.
- Én köszönöm, hogy eljöttél. - viszonzom ismét a köszönést illedelmesen. Ha idegenekkel tárgyalok többnyire a szolid udvariasságot részesítem előnyben. Vannak, akik szerint kicsit hidegnek tűnik, de nekem éppen megfelel. Nem tudom komolyan venni azokat az embereket, akik az első pillanattól kezdve puszi-pacsi és egy idegen nyakába ugranak, ahogy azokat sem, akik utálkozva viselkednek mindenkivel. Én maradok udvarias, aztán amikor kiderül, milyen ember az, akit megismertem asszerint viselkedem vele. A másik farkas igen gyorsan visszaért, és amikor belép intek neki hogy üljön le bátran. Gondolkoztam rajta, hogy megszólítsam-e oroszul, de nem voltam biztos benne, hogyan reagálna rá. Ha esetleg nem kellemesen az emlékei az emberkorából, vagy ki tudja, akkor lehet, hogy nem érek vele semmit, csak feldühítem. Így maradtam egyenllőre az angolnál, aztán majd ha többet tudok, akkor váltok át a második anyanyelvemre. Először úgy gondoltam még eljátszom a kifogástalan házigazdát, mielőtt a tárgyra térek, habár túl sokáig húzni sem akartam a dolgot, mert azt esetleg gyngeségnek veszi, azt pedig nem akartam, főleg ilyen hülyeség miatt nem. - Esetleg kérsz valamit? Kávét, teát, vagy valami erősebbet? Ha kér valamit hozok neki, és csak utána látok neki a beszédnek, ha nem akkor biccentek és azonnal. - Azt hiszem sejted, hogy miért kerestelek fel. Nyílt titok, hogy nem vagyok boldog attól, hogy az a másik falka letelepedett a területünkön. A fenyegetse a dolognak egyértelmű, ez pedig nagyon nem tetszik nekem. Ez a mi területünk már ősidők óta, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Jelenleg véleményem szerint még nincs veszélyben a helyünk, de jobb felkészülni, mint túl sokáig halogatni a dolgokat, aztán pofára esni. - úgy döntöttem nem fárasztom üres fecsegéssel, tehát a tárgyra tértem. - Azt szeretném, hogy a mi falkénkhoz csatlakozz, mivel előbb utóbb nem árt döntened. Jómagam is sokáig éltem falkán kívül, főleg amíg apám el nem jött értem Oroszországba, de ez most más helyzet. Ha valóban konfliktus lesz, senki nem maradhat pártatlan. Én pedig szeretném, ha a mi sorainkat erősítenéd. - nyugodtan és tárgyilagosan beszéltem, közben végig a szemébe néztem és az arcát figyeltem, hogy vajon hogyan reagál rá. Habár szerintem elég valószínűnek tűnt, hogy ezért keresem, de soha nem tudhatja az ember. Mellesleg őszintén ezt akartam. Úgy hittem nekünk van jogunk itt lenni, hiszen ez a mi területünk. Ígérgethettem volna pénzt, hatalmat, egyéb hülyeségeket, de a megvesztegetés nem az én formám volt. Ha csatlakozik hozzánk és szüksége van bármire is, akkor azt erőm szerint megadom neki, ahogy a többi falkatagnak is. Az azonban távol állt tőlem, hogy pénzt adjak neki, vagy bármi mást, mintha egy k*rvát kölcsnöznék magamnak, csak éppen harcra... Békeidőben is örültem, ha csatlakozott valaki hozzánk, most pedig még szükségem is volt rá. Akkor is felkerestem volna, ha nincs ennyire szükségünk rá, de így fontos is volt a dolog. Nem a javak ecsetelésével kezdtem, mert nem zsoldost akartam venni magamnak, hanem bővíteni a falkánk.
A válaszra csak biccentek. Mindketten tudjuk, hogy természetes, hogy itt vagyok, hiszen nekem is érdekem ez a beszélgetés. Még szerencse, hogy pusziról-pacsiról szó sincs, ugyanis nem is viselném el. Nem vagyok magam sem az a mások nyakába ugrálós fajta. A visszafogott udvariasság kezdetnek tökéletesen megfelel. Kényelmesen helyet foglalok Sednával szemben, kinyújtóztatom a lábaim, és bokában keresztezem őket, mert így igazán kényelmes hátradőlni. A kínálásra bólintok. - Valami töményet, ha van… Esetleg vodkát… Más is megteszi, de ha válogathatok, akkor többnyire vodkát iszom. A felvezetés akár felesleges is lehetne, hiszen ez mind elég nyilvánvaló információ. Melyik alfa örülne a területére bepofátlankodó idegen falkának? - Igen, mindez elég nyilvánvaló… Nem támadólag jegyzem meg, pusztán jelzem, hogy világos a helyzet számomra is. Ahhoz már elég ideje vagyok a városban, hogy ilyen alap információkkal tisztában legyek. A továbbiak kicsit már érdekesebbek, bár még mindig nem okoznak semmi meglepetést. - Ez is világos. És ha konfliktus lesz, nem is szeretnék pártatlan maradni. Éppen az izgalom, és a helyzet kínálta lehetőségek miatt vagyok itt. A kérdés csak az, hol kapom meg azt, amire szükségem van… Ezalatt elég sok dolgot lehet érteni, de a lényeget talán jobb a legelején kiemelni. - Ha jól tudom, nálatok nincs túl sok taknyos kölyök, ami kifejezetten örömteli számomra, ugyanis már most szeretném leszögezni, hogy nem bírom a vinnyogást, különös tekintettel a „megnyalnád a fülemet?”, „nem lenne baj, ha összebújva aludnánk?”-típusú nyivákolást. Pénzzel, hatalommal nálam nem sokra megy, előbbiből elég van, utóbbi felelősségére pedig egyáltalán nincs szükségem. - Ezen felül szeretném előrebocsátani, hogy a humorom meglehetősen korlátozott, és nem szeretem, ha pofátlankodnak velem. Tehát ha valakikkel közlöm, hogy fogják vissza magukat, mert például perverz állat módjára viselkednek körülöttem, és erre a következő választ kapom: „Nem igaz, hogy perverz b*zikkal vagy körülvéve, mert csak a jobb oldaladon ülünk!”, akkor biztos, hogy az illető nyolc napon túl gyógyul… Igen, könnyen meglehet, hogy teljesen antiszociális vagyok, meg humortalan, de elég erős hozzá, hogy megtehessem. Jobb, ha az alfa is tudja, hogy nem fogom elviselni, ha túlfeszítik nálam a húrt, ez pedig egyáltalán nem nehéz. Főleg a fiatalabbak esnek könnyen ebbe a hibába, akik a fene nagy szabadság meg egyenlőség idejében nőttek fel. Persze, most szépen kiállítom magamról a bizonyítványt, miszerint teljesen összeférhetetlen vagyok, de ha már lúd, akkor legyen kövér… - Egyszóval pesztrálást, oktatást, felvigyázást nem vállalok csak kedvem szerinti kivételes esetben, ami mondjuk úgy száz évente egyszer fordul elő, akkor is csak egyesével. Viszketesgséget kapok a szlengtől is, és a fiatalok körében népszerű kifejezésektől, nem beszélve a körülöttem történő viháncolásról. Ejha, mennyire bőbeszédű lettem! Na, csak felszínre kerülnek olykor az ember sérelmei… Sebaj, a lényeg, hogy az alfa itt és most minimum az ígérje meg nekem szépen, hogy soha többet nem kell olyanokat hallanom egy farkasoviban, mint pl: „Ne hisztizzél már ekkorát, mert legközelebb még ennyit sem fogok elárulni a pingvinek nemi életéről!”, és máris kecsegtetően alakulhat a tárgyalásunk.
Amikor vodkát kért, először elgondolkoztam, hogy van-e, aztán életemben először voltam hálás Vladnak, amiért a házamban a látogatásai alkalmával berendezett magának egy kisebb bárszekrényt, azzal a szöveggel, hogy ő aztán nem tud megélni fonnyadt teafüveket meg koffeinen, mert az igazi férfiak vodkát isznak. Így amikor a másik farkas vodkát kért, kisebb kutakodás után a félig üres üvegek között találtam és hoztam is neki. Utána csöndben és nyugodtan hallgattam végig, amiket mondott. Minden teljesen logikusnak tűnt és érthető volt. Egy pillanatig végiggondoltam és mérlegeltem a dolgokat, habár szinte soha nem volt kérdéses, hogy mire jutok. Az első hosszab monológja után meg akartam kérdezni, hogy de mégis mi az, amire szüksége lenne, de aztán azt hiszem a lényegét kifejtette annak, amit akart. Kis ideig vártam csak, azt is azért, hogy ne tűnjek se túl elhamarkodottnak, se túl mohónak. Szükségünk volt rá, és nem kért olyan őrült dolgokat. Amiket mondott, azzal én is teljesen egyet értettem. Szintén utáltam, ha a kölykök nekem panaszkodtak... persze meghallgattam őket, de néha már legszívesebben morogva a torkuknak ugrottam volna, amikor tényleg nagy hülyeségekkel jöttek hozzánk. Hamar összeszedtem a gondolataim és továbbra is a nyugodt kimért stílusban válaszoltam. - Nos az az állításod igaz, hogy nálunk nincs sok taknyos kölyök, sőt tudtommal egy sincs. Van néhány fiatalabb farkasunk, de ők is már elég önállóak és nem rohangásznak mindenért a mi fülünkre. Ritkán vannak kilengéseik, amikor szükségünk van segítségre, de hidd el, nem azért szeretném ha csatlakoznál hozzánk, hogy szerezzek egy szociális gondozót a falkának... - itt megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. ~ Azért nekem is van humorom, még ha egyesek tagadják is... ~ - Mi egy idősebb falka vagyunk. Régóta élünk itt, és a többség megállapodott és nyugodt, szóval biztos vagyok benne, hogy se a jelenkor őrült hobortjaival nem zavarnának téged, se pedig a stílusodon nem botránkoznának meg. Van néhány igen öreg farkasunk, akik többet vannak csöndben, mint amennyit pislognak, de olyan is, akihez ha hozzászólsz, már akkor harap... Nem hiszem, hogy bármifajta korlátozott humorral kilógnál közülük. A kölykök pedig tökéletesen kezelhetőek, ráadásul kevesen vannak, és azt hiszem azt megígérhetem, hogy nem lógnának naphosszat a nyakadban. Itt, mint ahogy egy jó szónok is szünetet tart néha, kortyoltam egyet a ttejes teámból, amit az ő vodkájával együtt hoztam magamnak. - Tehát összefoglalva. A te feladatod nem a kölyökfelvigyázás lenne, mert úgy hiszem a képességeidet más feladatkörökben jobban ki tudod bontakoztatni. Emellett kölyökzsivajtól biztos nem kell félned, inkább az öregek morgolódása és háborús történetei azok, amiket hajlamosan túlzásba vinni, de szerintem még ők is kezelhetőek. Mondtam el őszintén a tényeket, aztán itt ismét ittam a teámból, majd vártam. Azt akartam, hogy megeméssze és átgondolja a dolgot. Ne kérdeztem, akar-e kérdezni még valamit, részemről nem siettem. Ha végiggondolta és van még kérdése, úgyis felteszi. Nem tűnt egy rettegő báránykának, aki félne tőlem kérdezni.
A vodka igazából nem létfontosságú, de ha van, akkor azt iszom, szinte kivétel nélkül. És úgy tűnik most is szerencsém van, mert Sedna tart itthon… Már akkor tudom, hogy nyert ügyem van, mikor lecsavarja az üveg kupakját, és a vodka semmivel össze nem téveszthető illata elér hozzám. Szerencsére úgy tűnik, az alfa nem beszédkényszeres. Ez már önmagában is jót jelent. Nyugodtan hallgat végig, nem vág közbe, nem feszeng, és nem pillantgat félre. Tetszik. Mivel biztosít róla, hogy nem várják el tőlem sem a szociális gondozó, sem a bébiszitter szerepét, elégedetten elvigyorodom. - Ennek roppantul örülök. A továbbiak pedig még inkább kedvemre valók. Úgy tűnik, hogy közösségi szempontból – legalábbis Sedna elmondására támaszkodva – a hegyi falka kényelmesebb lehetne számomra, bár az egyéni szabadság, és függetlenség kérdésköréig még nem jutottunk el. - Azt hiszem ilyen falkába könnyen menne a beilleszkedés… Persze a helyemet a ranglétrán nyilván le kellene meccselnem a falka izgágább tagjaival, de ez izgat a legkevésbé. És elértünk a legérdekesebb, és egyben legsarkalatosabb pontokhoz is. Feladatok, korlátozások, szabadság… - És milyen feladatokat szánnál nekem, ha végül mellettetek döntök? A háborús történeket pedig szeretem… Abból nekem is van legalább kétszáz évnyi… Csak én ritkán mesélek. Valóban nem kell miattam aggódni, felnőttem a feladathoz, hogy megkérdezzem, amire kíváncsi vagyok. És amíg a választ megkapom, addig két részletben a vodkámat is elfogyaszthatom.
Annak őszintén örültem, hogy úgy érezte, be tudna illeszkedni a falkába. Nem akartam szépíteni a dolgokat, néha az öregektől ki tudtam készülni, de úgy tűnt ő elfogadja a dolgot, ahogy van. Kortyoltam még egyet a teámból, mialatt koncentráltam. A jótékony íz megnyugtatta az idegeim és segített a koncentrálásban. Gyermekkoromban oroszországban is mindig ilyen teát csinált nekünk a dajka, így annyira megszoktam, hogy vodkán kívóül csak ezt ittam. A vodkát tehát én is szerettem, de most úgy gondoltam tökéletesen tiszta fejre van szükségem, így a kellemesen bódító itókát most hagytam a bárszekrénybe Vlad érkezéséig, meg a vendégem poharában. - Nos háborús történeteket biztos fogsz hallani. - mosolyogtam kicsit, majd kisimítottam az arcomból néhány száradó fekete tincset, hogy lássam a másik farkast, csak azután folytattam. - Nos nézzük csak... Igazából nem lenne túl kötött és sok dolgod. Nagyjából minden posztra van már emberem, így ha nem zavar nem lennél lekötve minden pillanatban. Legfőképp arra gondoltam, hogy válsághelyzetbe lenne szükségünk rád, vagy ha a betolakodó farkasok túlságosan elszemtelenednének. Itt egy pillanatra elhallgattam, hogy kimondjam-e, ami már egy ideje zavart és amitől tartottam. - Ha megpróbálnak elüldözni minket, akkor azt szeretném, hogy segíts nekünk megtartani őseink földjét. - mondtam csendesen. Tényleg nem akartam többet. Nem akartam se kiképzőt, se szociális munkást. Se társat egy farkasomnak, vagy irodai kukacot... Annyit akartam, hogy harcosaim legyenek, hogy ha úgy jönne ki a lépés meg tudjuk védeni magunkat. Nem állt szándékomban más, csak ennyi. Nem akartam támadni, mert akkor az őrzők még dühösebbek lettek volna és csak rontok az így se túl fényes helyzetünkön. Egyenlőre csak csendben vártam és készültem az ellenállásra minden eszközzel, amivel csak tudtam... ~ Egyszer talán fel kell keresnem a betolakodó alfát, de ha odaállok elő, akkor úgy teszem, hogy nem gyengébb félként, hanem azonos erővel a hátam mögött teszem. ~ Nem sietettem, a teámat iszogatva vártam a válaszát, vagy további kérdéseit.
Egy olyan falkába nem nehéz beilleszkedni, ahol igazából semmit nem várnak el, legfeljebb néha egy kis bunyót, és nem lógnak az ember nyakán zöldfülű kölykök sem. Valószínűleg az öregektől sem fogok kikészülni, ha mellettük döntök, legfeljebb otthagyom őket, hogyha nagyon untatnak, esetleg idegesítenek már. A teát nem szeretem, úgyhogy egyáltalán nem bánom, hogy Sedna nem azzal kínált. - Előfordulhat, hogy olykor még tőlem is hallhat valaki ilyen történeteket. A feladatok ismertetése kifejezetten tetszik. Már csak azt kell tehát eldöntenem, hogy szeretném-e, hogy Castor állítson elém kihívásokat, vagy Sedna mellett megtalálom magamnak azokat a dolgokat, amik még érdekelnek. Persze azért bólintok, mikor befejezi. - Ez kifejezetten méltányos ajánlat. Azt hiszem nem lenne gond megértenünk egymást. A hozzáfűzésre felvillan a farkasvigyorom. Ó, a tétre menő bunyókat világéletemben élveztem… - Ha hozzátok csatlakozom, biztos hogy segítek megtartani a területeteket. Akkor az én érdekem is lesz. Harcosnak tökéletes vagyok, a feladat pedig minden tekintetben tökéletesen testre szabott. Ha pedig nem történik semmi, kereshetek izgalmakat a magam szakállára. Mindenesetre most azt hiszem, hogy mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. Az üres poharamat leteszem az asztalra, és kivárom, hátha Sednának van még kérdése. Ha nincs, akkor készülök az indulásra. - Köszönöm a vadászatot, és a beszélgetést, nem fog sokáig tartani, hogy döntésre jussak… A napokban mindenképpen fel foglak keresni…
Azon kicsit meglepődök, amikor azt mondja, talán még ő is mesélne ilyen történeteket, de a meglepetésem nem mutatom ki. Egyszerűen csak elkönyvelem úgy, mint valami különös új információt erről az idegenről, aki talán, ha minden jól alakul a falkám tagjává válik. Jó szokásom szerint most is végighallgatok mindent, amit mond. Mire végez, nekem nincs több kérdésem. Úgy tűnik ő is megtudott mindent, amit akart, mert láthatóan nincs több kérdése. Amikor úgy tűnik indulásra készül, én is fölállok. Elkísérem az ajtóig, ahogy egy tökéletes házigazdához illik. Amikor már az ajtóban vagyunk, akkor szólalok meg. - Rendben, értem. Várom a döntésed és remélem, hogy legközelebb nem ellenségként kell látnom téged egy csatamezőn. - mosolygok rá. Aztán odapillantok a tartalék kocsim felé. Nem olyan jó, mint a másik, de megteszik. - Ha gondolod elvihetlek a kocsidig, ha azzal jöttél. Úgyis össze kell szednem a sajátomat is majd később. Mondjuk ahhoz, hogy két kocsival visszajöjjek, valószínűleg meg kell keresnem Vladot, de nem gond, ezzel már nem őt fogom terhelni. Viszont úgy illik, hogy fölajánljam a lehetőséget. Mondjuk nem úgy tűnt, mint aki írtózik farkasalakban lenni, de ennyi igazán nem okozott gondot, szívesen visszavittem a kocsijáig, ha kéri. Valószínűleg magától is visszatalálna, de modortalanság lenne csak úgy kirúgni. ~ Nem tűnt kibírhatatlan modortalan alaknak... szerintem ha csatlakozik hozzánk, azzal mindenki nyerni fog. ~ Minden esetre reménykedtem benne, hogy csatlakozik hozzánk, akkor legalább nem éreztem volna úgy, hogy képelen vagyok Vincenthez hasonló sikerességgel vezetni a falkát. Ha viszont jó tagokat szereztem volna, nem csak a helyzetünk biztosítom be kicsit, de a falkát is erősítem talán. Így csak álltam az ajtóban és vártam, hogy elvigyem-e, vagy szeretne rohanni bundában és gondolkozni. Természetesen az is érthető lett volna. Többnyire én is farkasalakban rohangálok, ha elmélkedem.
Sedna jól gondolja, mert valóban nem vagyok mesélős típus, de hogyha csatlakozom hozzájuk, akkor nyilvánvalóan fogok beszélgetni olykor a falkatagokkal. Még ha ez valószínűleg nem is lesz túl sűrű esemény. Úgy tűnik, a beszélgetésnek valóban vége, így aztán felkelek, és elsétálok vele a szobaajtóig. - Legközelebb még semmiképpen nem. Ha nem hozzátok csatlakozom, akkor is eljövök, és tájékoztatlak a döntésemről… Nincs okom, hogy ne így tegyek. Ezen a szinten még megéri nekem tisztességesen játszani. Persze ez később lehet, hogy változni fog, és az sem fog álmatlan éjszakákat okozni. A felajánlásra megcsóválom a fejem. - Köszönöm, nem szükséges. Úgy megyek, ahogy jöttem… Köszönöm a kölcsön-ruhát. Ha nem bánod, akkor visszavedlenék… Ha beleegyezik, akkor visszamegyek a szobába, és levetkőzöm, a holmikat összehajtva a széken hagyom, és már farkasként térek vissza a kamraajtóhoz. Ha hangosan is gondolkozik, akkor sem jut el hozzám, mert most a pajzsom fel van húzva, és kifelé és befelé is blokkolja az információáramlást. Ezen pedig csak akkor változtatok, mikor elköszönök. ~ Köszönöm a vendéglátást. További kellemes napot! ~ Még hátrapillantok rá a vállam felett, aztán ha ő is letudta a búcsút, akkor eltűnök a kamrában, és a csapóajtón távozom. Le sem kell szegnem a fejem, a saját nyomaink még frissek, könnyen visszatalálok a segítségükkel a vadászat helyszínéhez, ahonnan a kocsit megtalálni már gyerekjáték lesz. A kutyáknak elkerített kifutók között zavartalanul kocogok végig, valószínűleg most sem akad majd olyan bátor jelentkező, aki megpróbálja szétszaggatni a kerítést, hogy nekem ugorhasson, az ugatásukkal pedig nem foglalkozom.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled. - mondom aprót biccenve. Aztán hallgatom, hogyan reagál a másik kérdésre, amikor elhárítja a fuvart, ismét bólintok egyet. - Rendben, természetesen érthető a dolog. Nem megyek uána, nem kísérgetem, úgy érzem, meg fogja találni a szobát és ott tudja hagyni a ruhát, az én kíséretem csak frusztrálná, vagy idegesítené, esetleg tolakodónak venné. Minden esetre rosszul jönne ki, mindenképpen. Csak ácsorgok az ajtóban, egészen addig, amíg a farkas vissza nem tér. Kis ideig csak figyelem, az jár a fejemben, hogy vajon elég indok lesz-e ez neki arra, hogy visszatérjen. Így elsőre úgy tűnt, nem tettem rá túlságosan rossz benyomást, de az ilyesmit soha nem lehet így tudni. Amikor megkapom a gondolati üzenetet, csak elmosolyodok. - Részemről az öröm, remélem látjuk még egymást. Aztán csak figyelem az egyre távolodó alakot, hallgatok a kutyáim panaszos dalát, ahogy az idegennel perlekednek, persze nem komolyan. ~ Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok... Én megtettem, amit tudtam... ~
Ismerős a környék, igaz mikor erre jártam, kicsit más szögből szemléltem a környéket. Vagyis jóval alacsonyabbról. Most nem farkasként érkezem, sokkal inkább festek öltönyös üzletembernek, ami végülis vagyok is jelenleg. Az autót már jóval odébb leállítottam, korábban telefonáltam is a Síparadicsomba, hogy értesítsem az Atanerket a látogatásomról. Már a kutyák kenneljei között sétálok. Most sem örülnek nekem jobban, mint a múltkor, látom, érzem is rajtuk, felismernek. A sötétszürke öltönyöm három részes, elegáns kabátot vettem fel hozzá, és hogy ne kelljen zsebre tennem a kezem, bőrkesztyűt viselek. Az ajtónál leütögetem a havat a cipőmről, majd bekopogok, és türelmesen kivárom az ajtónyitást.
Amikor megkaptam a telefont, őszintén meglepődtem. Persze számítottam Nikolai hívására, de valamiért mégis meglepett a dolog. A lényem egy parányi szeglete nem akarta elhinni, hogy a kobór ismét meg fog keresni, habár nem ismertem szószegő embernek, az eddigiek alapján. Ezért is vártam kíváncsian, hogy miért jött. Kíváncsi volta, hogy mit fog mondani. Vajon eggyel több farkasom lesz, vagy eggyel több ellenségem? ~ Nos ez egy jó kérdés... de az idő majd úgyis megválaszolja... ~ Türelmesen felöltöztem, de nem vittem túlzásba a dolgokat. Nem tudtam milyen minősítésbe fog jönni, így maradtam az elegáns, de nem túlságosan pöffeszkedő egyszerű testhez simuló fekete farmernél és garbónál. Elegáns voltam, de nem túlságosan. Úgy éreztem magam, mint a magyarok meséiben az okos leány, fel is öltöztem, meg nem is... persze azért én egy hálónál többet viseltem... Felsóhajtottam, erősen gondolkoztam rajta, hogy felhajtok egy pohárnyit abból a vodkából, amit kiraktam az asztalra... Végül ekkor hangzott fel a csengő lágy berregése. Azonnal letettem a vodkát és odasiettem. elsimítottam néhány kósza tincset, amiket csak képzeltem, mert a hajam egyszerű konty fogja volt és egy sötét tincs sem szökött ki belőle... Az ajtóban egy nagyon elegáns Nikolai állt, de nem mondtam erre semmit. - здравствуйте! - üdvözöltem a saját félanyanyelvemen. - Fáradj beljebb. - álltam el az ajtóból utat engedve neki és átváltottam az oroszról angolra.
Az ajtónyitásra nem kell sokat várnom, és mikor meglátom Sednát felmerül bennem, hogy a nők mindig olyanok, mintha randira készülnének, még akkor is, ha tulajdonképpen üzleti megbeszélésről van szó. Azért belekötni eszemben sincs. Hogy a halvány izgalmat, kíváncsiságot valóban érzem, vagy csak természetesnek veszem, abban egyáltalán nem vagyok biztos, de nem is próbálom kipuhatolni. Az orosz köszönést látszólag figyelmen kívül hagyom, legalábbis annyiban, hogy angolul válaszolok. - Jó napot! Bár tegeződünk, de a kölyköknél idősebbek esetén nem szívesen sziázok. - Köszönöm. Ledveszem a cipőmet, és besétálok a nappaliba, ahol a múltkor is beszélgettünk, hacsak nem irányít máshová. Csak miután leültünk, kezdek bele a mondandómba. - Remélem nem tartalak fel nagyon. Mindazonáltal úgy gondoltam, ez a találkozó elég érdekes hozzá, hogy így is lesz rá egy kis időd. Kényelmesen kinyújtom a lábam, és bokában keresztbe teszem. - Megígértem, hogy visszajövök, és ennek most van itt az ideje. Elég időm volt felmérni a falkákat, az erőviszonyokat, és a helyzetet. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy a látogatásom óta változott-e valami nálatok. Az ajánlat áll még?
Csak udvariasan elmosolyodok, amiért leveszi a cipőjét, és még arra is ügyel, hogy ne abban mászkáljon a házban. Vladot egyszer elküldtem a jó fenébe ilyenért és két hétig be sem engedtem, még akkorsem, amikor farkasként kaparta az ajtót... Persze most nem szóltam volna érte, ennyire nem vagyok kicsinyes... viszont értékeltem a dolgot. Láthatóan odatalál a nappaliba, megyek tehát én is. Amikor leül, mielőtt bármit mondana, megkínálom vodkával. Ha kér, akkor töltök neki, meg persze magamnak is egy pohárkányit végre, de olyan oroszos pohárkányit, elvégre mégsem vagyok én smucig... Aztán amikor elmondta, amit akart, szokás szerint csak akkor válaszolok neki, türelmesen kivárva, hogy befejezze. - Nem, az apróbb adminisztrációs dolgokon kívül más dolgom nem lett volna, szóval még hálás is vagyok, amiért kimentettél az irodai munka alól. - mondtam egy kedves mosollyal. Aztán ittam egy korty vodkát, nem túl sokat, csak hogy megnedvesítsem a nyelvemet, a "nagy beszédhez". - Igen, már vártam mikor jössz vissza. - biccentettem. - Az ajánlatom természetesen még mindig áll, amit akkor elmondtam, az igaz mostanra is. Mindig nagyon szívesen látunk a falkában, hogy melettünk harcolj a betolakodók ellen, és megoszd velünk ezt a földet. - kissé talán színpadiasra sikeredett a dolog, de egye farkas, ennyiből csak nem lesz baj, remélhetőleg. Habár nem tűnt olyannak, aki ilyemsiken kiakad.
Az udvarias mosolyt mintha észre sem venném. Nem szoktam cipőben összetrappolni semmilyen házat, ahol néha takarítanak, és nem döngölt földpadló van, mert az olvadó hólé elég ocsmány a parkettán, meg a szőnyegen is. A nappaliban kényelembe helyezem magam, és elfogadom a felkínált vodkát. Míg beszélek, addig csak lustán lötyögtetem körbe a pohárkában az italt, csak akkor húzom le, mikor éppen egyikünk sem beszél. Igazából nem szólok bele, míg be nem fejezi a választ. A mosolygós udvariassági csevej részébe nem szeretnék belemélyedni, mert abból aztán nagyon nehéz kikeveredni, ha elsüllyedünk benne. A válaszra bólintok, és elmosolyodom. - Akkor azt hiszem, élek a lehetőséggel, és csatlakozom hozzátok… Azt már nem vállaltam volna be, hogy ezt az amúgy szép körmondatot visszamondom, mint valami esküt, de a lényeg így is átmegy, és ha jól sejtem, Sedna nem is vár tőlem ünnepélyes eskütételt. - Van valami, amiről tudnom kell, illetve amihez jó lenne tartanom magam? Elvégre biztos van valami feltétele ennek a törékeny békeféleségnek, ami most a két falka között késélen táncol. Mindnesetre kíváncsi vagyok az alapszabályokra, területi felosztásra, bármire, hogyha megszegek valami előírást, vagy megkötést, legalább tudatosan tehessem.
Egyszerűen csak elmosolyodtam. A vodkáspoharam halk koppanással tettem le az asztalra. - Nos ebben az esetben üdvözöllek a falkában. - nem akartam túl szertartásos lenni, úgy tűnt ő sem vágyik most cirkalmas szavakra. Alapvetően szeettem a hagyományokat, úgy gondoltam egy tartást adnak nekünk, hogy tudjuk hová tartunk, ahhoz szükség volt arra, hogy lássuk honnan jöttünk. Ennek ellenére soha nem voltam az az ember, aki rákényszeríti másokra az akaratát. nem tehetek róla, de én nem a despota voltam, inkább az őrzője a falkámnak, nem az önkényura. Tehát most ilyen egyszerűen elintéztük, ő is tag volt és kész. Majd ha már mindenki tudja a falkából, akkor lesz teljesen hivatalos, de már így is elég jól állunk. A szabályokra amikor rákérdez, akkor szépen összeszedem magamban az alaköveket, amiket még Vincent rakott le. - Nos igen, van egy afféle békeszerződésünk a földbitorlókkal, amihez tartjuk magunkat. A 100 évnél fiatalabbakkal nem kezdünk kekeckedni. Ha beléd kötnek az más, de alapvetően a fiatalabbakat kihagyjuk a dolgokból. aztán az O'Connors területe tabu, ott nincs harc, máshol az erőviszonyok döntenek. A másik falka területe pedig a hotel, ahová nem mászkálunk csak úgy be, csak ha hívnak, vagy visznek... A mi területünk pedig a hegyvidék. Teliholdkor pedig mindenki a maga helyén marad. - szedtem össze a legfontosabb szabályokat. - Ha van még egyéb kérdésed mond. Aztán egy kicsit mesélj magadról kérlek. Nem akarok pszichológust játszani, de ha hozzánk fogsz tartozni, azért nagyobb vonalakban nem árt, ha tudom, hogy merről jössz, esetleg mikhez értesz, meg egyéb apróságok. - vontam meg a vállam.
Az üres poharam tompán koppan az asztalon. Ezúttal nem csak egy félmosolyra futja tőlem sem, hanem egy igazira. - Részemről az öröm! Hiába a kényelmetlen helyzet, még nem felejtettem el, hogy falkába tartozni tulajdonképpen megtiszteltetés, legyen számomra bármilyen kétes értéke is az egésznek. Hogy hogyan fog működni a gyakorlatban, az majd idővel elválik. Most azonban figyelek a szabályokra. Csak hogy tudjam. És ha már tudok róluk, akkor azonnal van is mit mesélnem az élettörténetemen kívül. Először mindenesetre bólintok. - Értem. Egész egyszerű szabályrendszer… Gyorsan végiggondolom, melyik információval kezdjem, végül az engem jobban érintőt választom. - A napokban belém kötött a betolakodó kölyök, én pedig alaposan helyben hagytam. Ez normálisan nem lenne a falka felelőssége, mert nem tartoztam még közétek, de könnyen lehet, hogy Castor dühös lesz a dolog miatt… Csak azért szóltam, hogy tudj róla, ha szóba hozná. Alig láthatóan vállat vonok, nem nagyon izgatom magam a dolog miatt. Liu megérdemelte, Castor pedig valószínűleg legfeljebb rajtam követel majd elégtételt. Illetve a fiatal nősténnyel megesett ügye után jobb, ha csendben marad. - Nem tudom hallottál-e már róla, de Castor megszegte ezt a szabályt. Dorothy még nincs száz éves, a betolakodók alfája pedig durván megtépte, pedig a saját elmondása szerint egyáltalán nem provokálta. Egyelőre hagyom, hogy ezek az infók beérjenek, és ha van kérdés, az elhangozhasson, magamról majd beszélek utána.
Szépen újratöltöm a poharakat, csak mert sokkal kényelmesebb úgy beszélgetni, ha az ember, illetve a farkas nem fogy ki az italból, ráadásul ha házigazda vagyok, akkor már szeretem rendesen csinálni. Noh meg persze ha emberek lennénk nem innék ennyit szerintem, de rég éreztem már azt, hogy lerészegedtem volna, ennyi vodka éppen csak arra volt jó, hogy ne száradjon ki a farkas torka. - Igen, azzal biztos nincs probléma, hogy fejben tartsa az ember. - mosolyogtam én is. Többnyire nem kedveltem az üres udvariaskodást, de néha pár tartalom nélküli, csak a formaságokért elmondott szó nem árthatott meg az embernek. Aztán amikor elmeséli a történetet a fiatal betolakodóval csak megvonom a vállam. - Teljesen érthető a dolog. Ráadásul még a törvények alapján sem vonhatna felelősségre teljesen, ha hozzánk tartoztál volna akkor sem. Ha a kölyök kötött beléd, akkor a saját hülyesége, magára vessen. - mondtam hűvösn, a hűvösség a betolakodóknak szólt. Szívem szerint én is elkaptam volna néhány neveletlen kölyök grabancát, sőt még a fővezérét is, de igyekeztem betartani a szabályokat. ~ Nos igen, néha annak is megvan a hátránya, ha az farkas lányának kell irányítania egy falkát... például néha felelősségteljesen kell viselkednie... ~ Aztán amikor meghallom, amit Dorothyról mond, csak azért nem pattanok fel és váltok alakot, hogy megtépjem azt a nyamvadt törvényszegőt, mert nem vagyok egy lobbanékony kölyök, a kezem azonban így is ökölbe szorul. Összevont szemöldökkel, egészen nyugodtan próbálok még információkat szerezni, még azelőtt, hogy kiverném a balhét. - Ez mikor történt? És hol? Be kell vallanom, erről még senki nem értesített. Ezt mellesleg nem értettem. Ha bármi baj volt, rám számíthattak, és többnyire szóltak is, hogyha valami baj volt. Most miért nem? Ekkora bajban lenne Dotty? Minden esetre vártam az új falkatagunk válaszát, úgy tűnt most ő lesz az, aki felvilágosít engem.
Az újabb adag vodkával feltöltött poharat most még csak a kezembe veszem, egyelőre beszélek, és ezt nem hagyom félbe csak azért, hogy még egy felest lehúzzak. Az alfa válaszára bólintok, bár azt azért nem mondanám, hogy teljesen Liu sara volt a provokáció. Bár tulajdonképpen lelkiismeretfurdalás nélkül húznám rá, ha arról lenne szó, tudom mennyire isteníti a falkáját. Na jó. Mostmár tudom. Ezt a fajta vak lojalitást sosem szerettem. Mindegy, a végkifejlet a kölyök hibája, ahogy az is, hogyha még egyszer okot ad rá, hogy nekimenjek, akkor meg fogom ölni. - Ami azt illeti, a jövőben jobb lesz, ha nem találkozom vele. De igyekszem majd betartani a szabályokat… Ebben a mondatban persze ott van az is, hogy nem kezeskedem magamért, de ki is várna el ilyesmit egy vérfarkastól? Elvégre mégiscsak vadállatok vagyunk, nem cserkészek… Ha Sedna dühös, az éppen olyan kellemesen lúdbőröztető, mint Vincent haragja, és minden bizonnyal Castoré. Érzem, ahogy az érzelemhullámok végignyalogatják a bőröm, átcsapnak rajtam, aztán akadálytalanul árad tovább. - Tegnap. Vincent-tel találkoztam a terasznál, a falka többi tagja gondolom dolgozott. És az alapján, amilyen pusztító düh áradt belőle, nem tartom kizártnak, hogy egyedül intézi az ügyet… Ezt azért feltételezem, mert az alfa még nem tud az incidensről. - De a napokban meg kell ejtenem egy látogatást nekem is Castornál, mert megígértem neki, hogy értesítem a döntésemről. Ha akarod, elviszem Dorothyt magammal, és rákérdezek a dologra. Vagy csak rákérdezek… Persze felőlem intézheti saját maga is.
- Persze, érthető a dolog... Számomra is vannak olyan emberek, akiknek az idegesítő szokásaitól kiver a víz és legszívesebben darabokra szedném őket... - mondtam könnyed pszinteséggel, mivel teljesen megértettem a nézőpontját. - Szóval ne aggódj, nem téged fogunk diplomataként odaküldeni. Nekem elég, hogyha próbálsz távol maradni tőle, és nem keresed a bajt, ennél többet úgysem lehet garantálni. Terasz, Vincent, Dotty, az a nyavalyás Castor.... Egy pillanatra minden egy fehéren izzó dühgomboccá áll össze és a hatalmam elektromos energiája végigszánkázik a szobám, akár egy feldühített kicsiny Nap... Aztán lecsillapítottam a lelkem mélyére űztem a kitörni készülő vadállatot és rázártam a sötét vaskaput, hogy lehetőleg tartsa ott bent, jó mélyen... Vettem néhány apró levegő, az üres poharam messzire toltam, mert nem volt szükség arra, hogy még az alkohol is rontson amúgy is igen haragos állapotomon... Miután elzártam az erőm és előszedtem a hűvös fejem a szekrényből már át tudtam gondolni a dolgot és ennek függvényében válaszoltam Nikolajnak. - Nos sajnos nem elképzelhetetlen... Vincent néha hajlamos ilyesmire, de majd megpróbálom elkapni és beszélni vele. Persze legszívesebben inkább vele tartottam volna, hogy eltöröljük a betolakodókat, de ennek még nem jött el az ideje. - Érthető, nagyon egyenes dolog tőled, hogy beszélsz vele. Mellesleg köszönöm az ajánlatot, de Dottyt nem engedem még egyszer annak a... - vettem egy kis levegőt - Castor mancsai közé. Egy pillanatra elgondolkozta, majd hideg, kissé elgondolkodó tekintettel pillantottam a műsik farkas szemeibe. - Ellenben azt hiszem, eljött az ideje, hogy én beszéljek Castorral... Azt hiszem lesz néhány dolog, amit nem csak másodkézből kéne átbeszélnem vele.
Nos, abban úgy tűnik biztos lehetek, hogy Sedna nem lesz túl szőrszálhasogató a betolakodókkal kapcsolatos konfliktusaim miatt. Ez pedig határozottan kellemes fejlemény. - Nos, a következő hasonló incidensnél darabokra tépem a kölyköt… Ezt pedig halálosan komolyan is gondolom. Bár sejtem, hogy Sedna nem is bánná igazán, ha Liu meghalna. Végülis miért is zavarná? Nem hozzá tartozik. - Igyekszem betartani a játékszabályokat… Bólintok rá. Amilyen hirtelen hullámzott végig a szobán az energia, olyan hirtelen tűnik el, szinte ürességet hagyva maga után a levegőben. A Vincenttel kapcsolatos megjegyzésére inkább nem reagálok. Szerintem alaposan meg kéne tépnie, hogy fegyelmet tanuljon, de nem az én dolgom, mert – hála az égnek – nem én vagyok az alfa. A finom visszautasításra bólintok. - Igen, Castor is választhatna ellenfelet a saját súlycsoportjából… lehet, hogy hamarosan meg is fogja tenni… Nyilván nem engedtem volna, hogy Castor bántsa Dorothyt, ha Sedna elengedi velem, ahogy persze az is egyértelmű, hogy egy egész falka ellen képtelen lennék megvédeni, így aztán nem rossz taktika kihagyni a szembesítést. Ami pedig a Castorral való összetűzést illeti, a kölyök miatt kicsit előbbre kerülhet, mint azt szerettem volna, de végülis mindegy… A kijelentésre bólintok. - Akarod, hogy elkísérjen valaki? Nem azért, mert egyedül ne mehetne, csupán megkérdeztem. Végülis mostantól az alfám, számítanak a kívánságai.
Arra inkább nem mondtam semmit, hogy legközelebb szétszedi a kölyköt, ugyanis szívem szerint én is ezt tettem volna... Az pedig azt hiszem nem volt túl jó tárgyalási alap, hogyha úgy mentem volna el Castorhoz, hogy csak annyi a vágyam, hogy darabokra szedjem minden emberét. Most hideg fejre volt szükségem. Először még erősebbé kell válnunk, minél több öreg és tapasztalt farkas csatlakozik hozzánk, annál nagyobb eséllyel tudjuk megvédeni a területünk és az olyan kölyköket, mint Dotty is. A gondolattól, hogy bántották, még mindig elöntött az indulat, de elzártam abba a sötét mélységbe, ahová a vadállatot is száműztem, ha tiszta emberi logikára volt szükségem. Arra is csak biccentek, hogy próbálja betartani a szabályokat, hiszen ennél többet nem is vártam el. Mind ezt próbáltuk, kivéve az a mocsok Castor.... - Nos igen, a kicsiket és gyengéket könnyű bántani... de azt hiszem ez el is árul sokat arról, hogy milyen az adott személy. - mondtam enyhén összeszűkült szemmel. Már nem áramlott köröttem a harag, ez csak afféle hideg undor volt. Nem tudtam ránézni sem egy olyan farkasra, aki csak így nekimegy egy olyan ártatlan kölyöknek, mint Dotty... Jó, persze előtte valószínűleg minden oldalról meg kéne vizsgálnom az eseményt, mert így könnyű ítélkezni, de a szívem azonnal Dottynak adott igazat. Az utolsó mondatán egy jó darabig gondolkoztam. Majd felnéztem rá, és úgy döntöttem, mivel hozzánk tartozik és semmivel nem érdemelte ki, hogy ne bízzak benne, így megosztottam vele az aggályaimat. - Nos ebben a kérdésben kételyek közt hánykódok. Egyrészt jó lenne vinni valakit, hogy kifejezzem, nem vagyunk gyengék, sokan vagyunk, és erősek. Ellenben ha viszek valakit, úgy is tűnhet, hogy félek egyedül elé állni, és mások háta mögé bújok, ami igen rossz fényt vetne rám... - fejtettem ki a dolgot. Sajnos tényleg nem tudtam, melyik lenne a jobb megoldás, azonban ha már így megkérdezte, én is visszakérdeztem. - Szerinted mi lenne a jobb megoldás? Soha nem voltam olyan, aki azt hitte ő jobban tud mindent mindenkinél. Tudtam, hogy az az egyik legnagyobb erény, ha az ember mások véleményét is meghallgatja, mert abból nagyon sokat lehetett tanulni.
Kezdőlap
//
//
