A pofámra vágyakozó, sőt mit több, elégedett félmosolyt varrok, ahogy megérzem, majd meg is látom a leendő farkasaimat, és persze Northlake-et az élükön. Sokkal kevesebb energia egy helyre csődíteni mindenkit. Bár azt nem tudom, hogy mennyire a félelem hajtja őket vagy a kíváncsiság, esetleg a kötelességtudat, de szívességet tesznek azzal, hogy nem egyesével kell mindenkit levadásznom. Amint kényelmesre csökken a távolság a két tábor között, megállok. Ha bárki nyugtalankodna az enyéim közül, csak egy határozott kézfeltartással jelzem, hogy nyugalom. Ha ma itt bárki is vérezni, azok nem ők lesznek. Bízom benne, hogy Darren nem szól bele a köszöntő beszédembe, utálom, ha valaki közbeszól vagy elébe vág. Nem csak a hangom, de az energiáim is pezsegnek, teljességgel fel vagyok töltve és úgy érzem, hogyha ezt az egészet sikerülne csak "papíron" egyeztetni, nekem akkor is kellene valaki vagy valami, amin levezethetem a feszültséget. - Darren, azt hiszem, hogy tudod miért jöttem. - kezdek bele egészen vidáman, talán még normálisnak is tűnhetek a külső szemlélők számára - Talán ha egy kicsit meggondolatlanabb lettem volna, azonnal lecsapok az ajánlatodra és minden további nélkül elfogadtam volna a behódolásotokat. Azonban... Ez nem fog megtörténni. Egy pillanatra sem veszem le a tekintetem a másik hímről, az Atanerkről, még akkor sem, amikor nagy műgonddal elkezdek megszabadulni a zakómtól és hanyagul a hóba vetem. - Ami az enyém, azért megdolgoztam. És ez most sem lesz másként. Jelentőségteljesen bólintok, és már lassan az ing is lekerül rólam. Nem áll szándékomban tréfát űzni Northlake-ből, a tekintetem is egyfajta bizalmat sugározhat felé mindamellett, hogy a szokásos pökhendiség megbújik a hangomban. Valahol... bízom benne, hogy pontosan tudja, mi következik, és nem fog ellenállni. Ha ennyivel sem tisztel meg, talán jobb, ha egyből megölöm. - Darren Northlake, Atanerk... - lépek hozzá még közelebb - Én, Castor de Luca, ezennel kihívlak, mint vezér a vezért, a tét pedig nem kevesebb, mint ennek a két falkának és az egész városnak a teljeskörű irányítása. Elfogadod a kihívást vagy intézzük kevésbé egyenesen? Elegendő hangerőt és magabiztosságot csempészek a szavaimba ahhoz, hogy minden jelenlévő hallhassa. Az izmaim szinte lüktetnek, ahogy a szívem is, a vörös köd pedig aljasul úszik be a tekintetembe és az elmémbe. A bíráink koszorújának közepén állva teljes nyugalomban vetem le magamról a pajzsom, az erőm pedig a sajátomé mellett ott hordozza magában a falkáét is, a barátaimét, a kölykeimét... Ha elfogadja, ha igent mond, már egy farkaspofa vicsor-vigyorával búcsúzom el az emberi testemtől, és egy szívdobbanás - annyi se, hogy a fekete Bestia alakjában acsarkodjak Darren felé.
Pofátlanság vagy sem, én nem voltam úgy kinyalva, mint Castor, a szokásos göncök voltak rajtam: bakancs, farmer, póló és dzseki - kétlem, hogy egy nagyobb pucc, ami idegen tőlem bármit is befolyásolna. Az, hogy ő öltönyös... lerí rólunk, hogy mennyire különbözünk. Megálltunk. Borzasztó dolog, ha a farkasnak akkor jutnak eszébe mindenféle filmes klisék, amikor a helyzet komolyságot kíván, mentségemre legyen mondva, Ryan az öcsém. Ha rajtam kívül senkinek nem fordult meg a fejében, hogy hirtelen elkiáltjuk magunkat Castorral, hogy "és akkor most táncverseny!", az nem nézett semmiféle táncbandás filmet, nem volt gyerekszobája, nincs humorérzéke és sokkal gyászosabban látja a világot, mint én. Még néhány ilyen baromság és indokolatlan röhögésben fogok kitörni, ami nagyon gáz lenne, szóval inkább szomorú dolgokra gondoltam. És előtérbe engedtem a közönyös farkasom, aki blazírt pofával fogadta az egész helyzetet, ami nem kevésbé lehetett vérlázító, mintha simán elnevetem magam. Hallgattam amit mondott, minek vágtam volna közbe? Ő a vendég, én otthon vagyok, adja elő, miért csengetett be, aztán meglátjuk, beszélünk-e tovább. Csak őt figyeltem, finom érdeklődéssel a képemen, a farkasaira oldalpillantást sem vetettem, őket méricskélni a többiek dolga volt. Amint elkezd vetkőzni, valami megváltozik a tekintetemben, ám addig nem mozdultam, amíg el nem hangzott a konkrét kihívás. Még mindig nem hozott se lázba, se tűzbe, csak előrébb léptem, levetettem a dzsekim és a bakancsom. Az egyetlen, ami miatt aggódtam, az a családom volt, meg az ő érzékenységük rám. Tudjuk mind, mit jelent a kihívás, hogy jelen helyzetben ez élet-halál harc is lehet, láttunk már az évek során nem egy ilyen vezetőváltást, és csak azért, mert én Milit életben hagytam, még nem jelenti azt, hogy itt is mindketten élve kikerülünk a harcból. Bíztam bennük és nagyon reméltem, hogy nem fognak semmi hülyeséget csinálni... - Elfogadom a kihívást - mondtam végül mintegy egyértelművé téve eddigi mozdulataimat, immár okkersárga szemmel fürkészve az Alfát. Rajtam eddig se volt pajzs, de semmi mást nem érezhetett, mint azt, hogy a helyzet ellenére továbbra is teljesen nyugodt vagyok. Én is, a farkasom is. Éreztük az erejét, de nem voltunk harcra hangolódva, nem pörgetett fel minket egyelőre a másik, így hidegen, kevéske érdeklődéssel méregettük mindazt, ami belőle áradt. A fenyegetést, a harc utáni vágyat. Elkövettem egy hibát. Pontosabban kettőt: az elsőt akkor, amikor befogadtam a falkába Kirillt és Nikolajt, a másodikat most, amikor felötlött bennem, hogy a Teremtőm is itt van, lát, figyel... Egy mordulás kíséretében alakot váltottam, s most még inkább úgy álltunk egymással szemben, mint a másik kifordított párja, annyira élesen különböztünk egymástól, olyan feloldhatatlanul, hogy azt kimondani se kellett. Belegondolt egyáltalán bárki, hogy ez a helyzet mennyire abszurd? Az ősök földje fölött fog egymásnak esni annak birtoklási jogáért két olyan farkas, akiknek köze nincs hozzá. Egy olasz és egy félig norvég. A farkasainkért... Készen álltam, de a támadásra nem mutattam hajlandóságot, és nem azért, mert féltem, azt nem érezhetett felőlem, ám harciasságot sem. Nekünk ennél több kellett, hogy küzdeni akarjunk, ki fogja belőlünk szedni, egy ponton túl átfordul bennünk minden, egy ponton túl nem lesz megállás. Nem fogom könnyen adni, sőt, ha nem képes elvenni, meg se kapja. Gyere csak, de Luca, bizonyítsd be ezeknek a farkasoknak, hogy meg tudod szerezni! Vagy én adom a tudtukra, hogy tőlem nem lehet elvenni.
Egy percre sem vártam el, hogy rettegjen tőlem. Szerintem túl van már azon a koron, hogy egyetlen vicsortól és morgástól hanyatt dobja magát és kegyelemért könyörögjön. Minden látszattal ellentétben én szeretem a jó csatákat, ahol érezhetem, hogy élek, és nem csak úgy az ölembe hullanak a dolgok - mint akár mások főhajtása -, hanem igenis kifejezem, hogy jogot kívánok rá formálni. Egyelőre még nem zavar a hidegsége és a közönye, ennyivel képtelen lehűteni az egyébként is forró, mediterrán véremet. És egyelőre még sértésnek sem veszem a hozzáállását, hiszen látszólag nincs miért küzdeni. Látszólag. Az ember ennyi idősen ne rettegjen a haláltól, viselje emelt fővel és dögöljön meg büszkén. Ez a minimum, a félelem a gyengék luxusa. A hófehér bundája úgy virít az éjszakában, hogy a hó ellenére is ki tudom venni az alakját. Ő pedig, ha a bundámat nem is, az izzó szempárt képes lesz követni akkor is, ha felgyorsulnak az események. Reszelősen morogva villantom ki az agyaraimat, végignyalok a pofámon, majd egy fejrázás után fogom magam, és megteszem a tánc első lépését. Felé lököm magam, és élből igyekszem a torkának, nyakának esni, annyira, hogy amint lehet, máris unott vörössel fessem be a makulátlan bundáját. Persze gyanítom, hogy nem fogja ingyen adni. Ettől függetlenül nem vagyunk macskák, hogy pofozgassuk egymást, mint a gombolyagot. Ha tudok, akkor lemászom róla, és igyekszem úgy elhelyezkedni, hogy térfelet cserélhessünk. Hogy mögötte láthassam az enyéimet, én pedig veszélyesen közel kerülhessek az övéihez. Ha eddig nem támadt esetleg újra, hát megint elrúgom magam. Érzem mindkettőnk erejét, és az, hogy valószínűleg méltó ellenfelemre akadtam ma éjjel, csak mégjobban felpörget, tovább tetézi a győzelem utáni szomjúságomat, mert ezzel párhuzamosan a dicsőség is nagyobb lesz. A második probálkozásommal igyekszem a mellső mancsaimmal és az állkapcsommal is megkapaszkodni benne, hogy akár a bírkózók, a saját testsúlyomat használva, bukfec-szerűen megkíséreljem a földre dönteni, és természetesen ott is tartani, amíg lehetséges.
Egyből rám rontott, én meg olyan könnyedén "üdvözöltem", mintha egy baráti ölelésért rohant csak volna. Az, hogy tudtam, nem ezért jött, abban nyilvánult meg, hogy egyből kapott egy erőteljes karmos-mancsos ütést a pofájára, amiért a torkomat követelte. Az arrogancia pislákolt bennem, az északiak konoksága és... büszkesége. Méltóságteljesen tértem ki az útjából, korai lenne még megadni neki az első vért. Egy darabig csak kitérek, hárítok, elhajolok, arrébb ugrok, méregetem, szinte tényleg táncolok, holott csak kóstolgatom, még kell valami, hogy belelendüljek, egyelőre ezek még mindig csak a bemelegítő körök. Térfelet cseréltünk: ő állt az enyéim, én az övéi élén, ha úgy tetszik. Nem tetszik, ez most nem, ne pöffeszkedjen a mijeink élén, nem az övéi, az a falka a miénk! A levegő szép lassan elkezdett lehűlni körülöttem, a hátamon a szőr felborzolódott, még nem vicsorogtam, csak halk, ám annál fenyegetőbb morgás gurgulázott fel a torkom mélyéről. Minden, amit életemben elveszettem, vagy elvettek tőlem ott dörömbölt az ajtón, ami mögé elzártam őket, ha kivágódnak... ki fognak. A következő támadása elől már nem tértem ki, kimeresztettem a karmaim és erőből ugrottam neki, félúton találkoztunk, karmaimmal az oldalába, agyaraimmal a vállába téptem, ha tudtam. Mivel a támadását támadással fogadtam, így nem nagyon jöhetett össze neki, amit tervezett, ha mégis megkapaszkodott bennem, rajtam, akkor igyekeztem lerázni, hogy amint földet ér, már rajta legyek és feltépjem a hasát.
Ha tudnám, valószínűleg kiröhögném, hogy ilyen hirtelen támadt fel benne a védelmezői szerep - már csak azért is, mert ha nem hívom ki, akkor ingyen és bérmentve szolgáltatta volna nekem mindazt, amit jelenleg az ostromomtól akar megvédeni. Az imént nem engedtem, hogy arcon üssön. Egyrészt, engem senki ne pofozzon fel, másrészt bár a vérvonalam most hiányzik, annyira ösztönösen él bennem a reflex, hogy kitérjek előle, hogy sikerrel járok. A második egymásnak feszülésünkből persze már nem jutok ki sértetlenül, de vigasztal a tudat, hogy nem csak kapok, adok is. Szinte hallom, milyen erővel ütközünk egymásnak, az ezzel és a karmai által okozott fájdalommal azonban ráérek még akkor foglalkozni, amikor ennek az egésznek vége. Ha őt a védelem fűti, engem a makacs birtoklási vágy. Ne űzzön csúfot abból, amit az orrom előtt lengetett, én nem vagyok senki játékszere, az övé meg főleg nem. Ha küzd, hát küzdjön azért, mert nem akar szégyenteljesen elbukni, és ne azért, amit már úgysem vehet vissza. Egymásnak esve hadakozunk, agyarak és karmok rajzolnak vörös festékkel pacákat a hóra és a másik bundájára. A támadássorozat közepette igyekszem felsérteni a nyakát, a fülét, az arcát, mindent, amit félig-meddig oldalas pofahelyzetből képes vagyok elérni. Ha úgy vélem, hogy ebből a menetből már én is elget kaptam, meghátrálok, de éppen csak annyira, hogy új erőt vehessen, fújtatva, vért prüszkölva az orrcimpáim közül. Ha csak nem ugrik utánam, hogy kitérhessek, oldalirányba lépek ki, hátracsapott fülekkel és továbbra is fenyegető morgással, keresve és várva a pillanatot, hogy ismét megrohamozhassam - ezúttal az oldalát célbavéve. Ha túl könnyen adná magát, úgy egészen biztosan felszántom a hasát oldalról, ha kiáll, hát igyekszem elsodorni a lendületemmel, ezzel felzavarva kissé az egyensúlyát. Ha kilép, azonnal sarkon fordulok, hogy a másik oldalról vessem rá magam, figyelve arra, hogy melyik irányba akarna kitérni. Ha pedig újfent ellenáll, és ellentámad, nyitott vagyok még egy menet testközeli bundaszaggatásra, ezen ne múljon, azt hiszem, hogy egyelőre van elég mindkettőnknek.
Sem a felajánlásomat sem semmi mást nem felejtettem el, egyszerűen csak... ha nem kapaszkodok valamibe, ha nem érzek késztetést, hogy valamit megvédjek, megtartsak, nem harcolok. Mert minek? A büszkeségért? Hogy méltósággal bukjak? Én ezekben nem hiszek. Tudom, mire ugrok a farkasommal együtt, ha ezt nem találom meg magamban, ha most nem küzdök, ha nem győz le és csak úgy megadom magam, a farkasom sose fogadja el őt. Ám ahhoz, hogy legyőzzön, küzdeni kell, ahhoz, hogy én küzdjek, ok kell, kizárólag önmagamért pedig azóta nem harcolok, hogy beharaptak. Van bennem büszkeség és arrogancia is, de ennél rágósabb eset vagyok. Nem vagyok képes azért ringbe szállni, hogy dicsőn bukjak el, ez hülyeség. Ennyi erővel fejbe is lőhetném magam. Azért teszem ezt most, hogy ha tényleg tud, akkor igázzon le és elfogadom. Kihívott, nem úgy jött, hogy akkor a megbeszéltek értelmében ásó-kapa-nagyharang, abban az esetben, ahogy az üzlet kívánja, fejet hajtok és torkot ajánlok fel neki. A kihívás más. Ő hátracsapja a füleit, az enyéim előre merednek, én nem csak fenyegetőzök a testbeszéddel, hanem véresen komolya is gondolom a támadást, nem megfélemlíteni akarom, hanem legyőzni. Le akarom győzni, mert most egy kihívó, és ha ezt nem veszem komolyan, azzal mindent szemen köpnék, ami valaha is számított a fajtánknak, a falkáknak, nekünk. Folytatjuk egymás tépését, a hó egyre több és nagyobb foltban vörösödik körülöttünk, ahogy folytatjuk a véres keringőnket, a legkevésbé se kímélve egymást. Dühödten mordultam, amikor kihátrált és abban a pillanatban kaptam, lendültem is utána, nem akartam neki egy másodpercnyi pihenőt se adni. Túl voltam azon, hogy arra várjak, honnan, hogyan és mikor támad, addig mentem, amíg vissza nem támadt vagy magam alá nem gyűrtem, hogy aztán nagy valószínűséggel szétfötörve és felkavarva magunk körül a havat, itt-ott növelve a kört hadakozzunk tovább morogva-vicsorogva. Ha tudok, kitépek az oldalából egy jókora darabot, bár valószínűleg még ő is ott tart, hogy amíg tud mozdulni, nem veszi fel a sérüléseit. Harapásra harapással felelek, ahol érem, karmolom, a hasát, az oldalát, a nyakát, energiáim egyre hevesebben és maróbban csapnak fel, a lavina megindult bennem. Már minden áron a torkát akartam az agyaraim közé kapni, ehhez mérten támadtam, a védekezésre, kitérésre egyre kevesebbet adtam.
Amikor belekezdtünk (nem is olyan rég) ebbe az egészbe, akkor még a küzdelem szeretete volt a győzelem mellett a legfőbb motivációm. Kíváncsi voltam Darrenre, meg akartam mérkőzni vele, és erre talán úgy is sort kerítettem volna, hogy semmi tét nincs mögötte. Azonban az őáltala közvetített magatartás és hozzáállás egészen hirtelen húzza ki a gyufát a farkasom számára. Amit mindemellett az a pökhendi seggfej emberi felem is támogat, hiszen közöttünk már évszázadok óta nincsenek olyan problémák, hogy mást csinálna az egyik, mint amit a másik akar. Nem akar pihenőt adni? Egy pillanatra se akarja, hogy kiélvezzük a harcot? Rendben, játszhatunk így is, elvakultan és dühösen. Számára már nem kell több indok vagy motiváció, engem viszont maga alá temet az akaratos és heves viselkedése, miképpen a földre gyűr és kitép az oldalamból egy marék bundát és húst. Miközben szűkölve acsarkodok rá és ellentámadásként harapom, ahol érem, a Bestiának elég volt. Ő nem így akart táncolni, ő szórakozott volna, erre idetolja a pofáját a partner és azt gondolja, hogy csak úgy szétrúghatja a homokváramat. Téved. Ha csak egyetlen pillanatra is a pofám közelébe ér valamelyik mancsa, megpróbálom elkapni és belemarni addig, így elérjem a csontját, szétpréseljem és a vére, a húsa íze tisztességgel elöntse a pofámat. Minden erőmet összeszedve lendítem felé a mancsaimat, hogy letaszíthassam magamról a kelletlenül vehemens hímet. De ha sikerül, akkor már vetődöm is utána, hogy most én gyűrjem magam alá. Az Alfa fel van cseszve, nem tűri meg, hogy a szórakozása tárgya a fejére próbáljon kerekedni. Most már semmi mást nem akar, csak pontot tenni ennek az egésznek a végére, befejezni és elküldeni az engedetlen mitugrászt a sarokba, hogy gondolkodjon el azon, amit csinált. Szíves örömest viszonoznám neki a húsa lehámozását a hátáról és az oldaláról, miközben elszántan török előre a pofámmal, hogy ráfoghassak a marjára. Összetévesztehetetlen fenyegetéssel és figyelmeztetéssel dörrenek rá torokhangon Darrenre, és pezsdítem fel az ő fagyos levegőjét a saját forróságommal. Már nem csak a testünk, már az energiáink is egymásnak ütköznek, és ha más nem is, talán a 103 Alfaként eldöltött idő elég ahhoz, hogy éreztessem vele, hogy elég volt. Ha kell, hát megölöm, az ő feje is csak annyira ragaszkodik a teséhez, mint Toddé. De akár be is fejezhetjük, és mindketten élve mehetünk vissza azokhoz, akik fontosak nekünk, ő pedig elfogadja, hogy amíg én élek, ő ennél feljebb már nem kerülhet ebben a városban.
Nem hagyok pihenőt, ha rászánom magam arra, hogy harcoljak és igazán, akkor elvárom, hogy minél kevesebb időt raboljunk el tőlem ezzel. Vannak olyan területek, ahol nincs ínyemre, hogy olyan fene előzékeny legyek és mindenképp jót akarjak a másiknak, valamint hogy megfelelőképpen kiszórakozza magát. Ez pedig Castornak sem tetszik. Kétlem, hogy vigasztalná, hogy nekem magam a harc alapból nem szokott tetszeni, de csak ennyi vállapogatással és együttérzéssel tudok szolgálni. Kitéptem belőle egy darabot, ő elkapta a mancsom egy óvatlan pillanatban, cserébe a nyaka oldalát vettem célba. Egy szívdobbanásnyi időre felsejlett bennem, hogy odaadom a mancsom a torkáért cserébe, amit igazából megtehetnék, ha a pillanat úgy hozza... mégis inkább a vállát választottam. Ledobott magáról, s habár sikerült talpra érkeznem, hirtelen nem tudtam stabilan megállni, ez a pillanatnyi imbolygás pedig bőségesen elég volt neki ahhoz, hogy rám támadva földre kényszerítsen. A felsőbbrendű morgása és az energiái meg a pofája előrenyomulása elsőre ugyanazt kapják vissza, egy cseppet se könnyítem meg a dolgát, energiáink is egymásnak feszülnek, hasonló vehemenciával ütök vissza ilyen téren is. Elkapta a marom, amire dühösen felhördültem, sértetten, hogy mégis minek néz? Kölyöknek, akit csak úgy legyűr, megadásra és hódolásra késztetve? Hasalok alatta és úgy érzem, hogy azt várja, hogy beszarjak és meghunyászkodjak, ami így hirtelen annyira röhejesnek és abszurdnak hat, hogy bosszúsan mordulok egyet. Meglep, hogy folytatni akarom, lendületből és indulatból mit sem veszítve, de nem fogom. Még egyet löktem felé energiáimmal, aztán elcsendesedtem. Ha tudtam, ha hagyta, kinyomtam magam, felálltam, és kitéptem magam a fogásból, de nem azért, hogy újra támadjak. Egy pillanatra néztem csak a szemébe, mégis kínosan hosszúra nyúlt perceknek tűnt ez is, aztán felemeltem és hátraszegtem a fejem, felajánlva a torkom. Legyőzött. Megkímél, vagy megöl, az ő döntése, az utóbbi esetén se fogok tiltakozni, én tettem ajánlatot hónapokkal ezelőtt, ő elfogadta. Vagy így, vagy úgy, de megszabadít a címemtől és minden nyűgtől, ami azzal jár. Végre! Átkozottul röhejes, hogy ennek ellenére mélyen legbelül - most még? - képtelen vagyok örülni, elégedettséget érezni, vagy egyáltalán megbékélni a behódolás gondolatával. Majd idővel... ha csak nem öl meg most azonnal. De ezt nem érezheti rajtam és más sem. Hűvös nyugalommal állok, amit akartam, azt elértem, amit akart, elért, tök jók vagyunk!
Nyoma sincs már annak a viszonylag korrekt és fair ajánlattételnek, amivel vehetjük úgy - megtiszteltem Darrent. Persze tetszett, ahogyan harcol, eleinte még azt gondoltam, hogy azért teszi, mert van benne annyi egyenesség, hogy nem adja ingyen a falkáját, hogy akad benne egy szikrányi elhatározás, egy csipetnyi félsz és dac, aminek igazából nyoma sem volt ott az O'Connor's-ban, amikor tálcán kínálta nekem a társait. De most eljutottunk odáig, hogy valóban azt képzeli, hogy felülkerekedhet, hogy visszacsinálhatja, hogy nem kell így véget érjen az Atanerk-karriere, de én ugyan nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy eme álmait megvalósíthassa. Dühít és sért a tolakodása, az, hogy valóban azt hiszi, hogy ebből a helyzetből kijöhet méltósággal, hogy már-már megkérdőjelez az Alfai tisztemben a visszamorgásaival és ezzel a gőggel, amivel fullasztóan megtelt az energiája. Dühödten és ellentmondást nem tűrően adom a tudtára, hogy eddig és ne tovább, ha kedves a saját és a falkája élete, és végtére is úgy tűnik, sikerült leigáznom. Annak ellenére, hogy amikor kihívtam, egy percre sem terveztem megalázni vagy példát statuálni rajta, most elérte azt, hogy kétségek gyúljanak a vöröslő szempárban. Felkínálja a torkát és ezzel lehetőséget ad arra, hogy ne csak a falkáját, hanem az életét is elvegyem, örökre kitörölve őt ennek a területnek minden emlékéből. Talán egyszerűbb lenne. Nem kell nekem még egy Bradley Glover, aki a sarkamban lihegve figyeli minden lépésemet, és legyen olyan balga, hogy tényleg azt hiszi, hogy beleszólhat a döntéseimbe, hogy bármikor megfoszthat nem csak a jogaimtól, de az életemtől is. Veszett hörgéssel egybekötve marok bele a nyakába, először élvezem ki, hogy a vére eltölti a pofámat, pedig kedvem lenne azonnal kihányni magamból minden cseppjét, mert ez, ez nem dicsőség számomra, csak egy újabb, hosszútávon megmutatkozó probléma forrása. Se ő, sem a jelenlévők, de talán még én sem tudom, hogy ez a csapás halálos lesz-e vagy sem. Ha már megadta magát, ha már az agyaraim közt duzzad a gégéje minden levegővételnél, minden esetleges hánykolódása és fészkelődése ellenére letaszítom a vértől olvadó hóba, nem csak a testemmel, de az energiáimmal is igyekezve őt a földre szegezni. Míg ebben a testhelyzetben szorítom le Darrent, a szemeimet felkapva végignézek a falkája aggódó tagjain. A belőlük áradó félelem, a Darren sorsa iránti nevetségesen elkötelezett aggodalom azonban egy csapásra megváltoztat mindent. Egy utolsót szorítok a fogáson, megnövelve mindenki pulzusát - egy hirtelen mozdulat, és elszakítom a fejét a testétől - tudja ezt mindenki. A halál talán túlságosan könnyű lenne számára, talán elhinné, hogy nemes célért halt meg, engem pedig kötne egy kimondatlan szerződés, hogy valóban felelősséggel tartozom azért, amiért az életét áldozta. Nem... Büntesse a "sajátjai" tekintete azokban az időkben, amikor mindannyian egy életre megtanulják, hogy velem soha nem érdemes kikezdeni. Fizessen csak meg a szeretteitől, az ő csalódottságuktól azért, hogy az ő élete könnyebb lehet általam, hogy miattam létezhet vezetői felelősség nélkül... De milyen áron? Arról elképzelése sem lehet. Ha nyugton marad, ha csillapodik a légzése, ha érzem a farkasán, hogy a látszat behódoláson túl valóban elismert maga felett állónak, akkor... És csakis akkor egy utolsó mordulás kíséretében eleresztem Northlake torkát.
"~Ed, gondolj a falkára, kérlek, ők a tét, ne csinálj semmit." Könnyű azt mondani, öcsi, és hidd el, én se gondoltam volna, hogy valójában ilyen nehéz megtenni. Tudom, hogy mit vár, hogy mit követel, hogy miért szorít rá a torkomra, hogy egy pillanatig biztosra veszem: megöl. Megtehetné. Senki és semmi nem gátolja most ebben, ahogyan energiáit sem, hogy az enyéimnek feszüljenek és térdre, behódolásra kényszerítsenek. Ezt akartuk, nem? Ezért volt az O'Connorsos találkozó, a puskaporos bejelentés a falak előtt, az idegőrlő hónapok, és pont most cseszem el? Gondoljak a falkára... amiben ott az összes barátom és az egész családom. Mi nem vagyunk vezetőnek valók, ezért kerestem fel Castort, ezért éreztem a kényszerűséget és a kelletlenséget, most pedig, hogy mindettől megszabadulhatnék, pontosan úgy viselkedek, mint egy arrogáns domináns. Pedig anno Jamie-nek is megmondtam, hogy szépek, nagyok, büszkék és pont ezért halnak korábban a kelleténél. Én... arrogáns vagyok, a farkasom abszolút az. Csakhogy domináns, na az még mindig nem, nem is lehetünk azok, nem is leszünk, ez a helyzet ékesen bizonyítja, mennyire nem nekünk való. Castor elvette, amit akart, amiben megállapodtunk. Odaadtam neki. Gondoljak a falkára... Lassan lecsillapodtam - ezért is utáltam én harcolni, lassan indul, lassan csitul -, amivel párhuzamosan hűvös energiáim visszahúzódtak, mint apálykor a tenger. Ő az Atanerk, s ezt elismerve, mindenestől behódoltam neki.
Megadja magát. Nem csak a teste, de a lelke, az energiái is gúzsba kötve pihennek az enyémek rabságában és ez jó. Ez remek. Eleresztem a torkát, néhány pillanatig a vörös tekintetem szigorúan fonódik az ő borostyánjai közé, némi elégedettséget tükrözve, aztán ellépek mellőle. A falkája - a falkám - felé lépek ki, még mindig halkan és a vértől öblösen gurgulázó morgással, és úgy sétálok el a főként fehér, világos bundájú farkasok előtt. Diadalittasan, vértől csepegő pofával járkálok előttük. Látni akarom a főhajtásokat, érezni akarom az energiájukban a meghunyászkodást, a beletörődést. Nem mutatok agressziót senki felé, legfeljebb akkor, ha valaki túlságosan dacolni látszana - annak hörögve odakapok, a levegőben csattintva össze a halállal kecsegtető fogsoromat, és reményeim szerint ennél többre senkinél nem lesz szükség, ám ha mégis, még élek, még itt vagyok, és bármelyik pillanatban magamhoz ragadom a behódolásukat, ha kell, hát erővel.
Megállok, valahol középtájt, érces és hangos vonyítással jelezve mindenkinek, a városnak és a világnak, hogy győztem, hogy győztünk. Nem bánom, ha a többiek is becsatlakoznak, annál vérfagyasztóbb az egész szituáció. Végül, ha már sehonnan sem érzek fenyegetést, visszaváltozom emberi alakba. A fájdalom lassan maga alá gyűr, a súlyos sebekből patakzó vér szinte teljesen vörösre mázolta a testemet. Lassan elfog az érzés, hogy szívesen összerogynék, de erős vagyok, kitartok, nem most fogok kidőlni itt, mindenki szeme láttára. Szédelegve, kissé sántítva és a fájdalomtól eltorzult, ám dicsőséget tükröző hangon intézem a szavaimat a jelenlévőkhöz.
- Itt mostantól... Én parancsolok! Én vagyok az Alfa! Az én szavam, a törvény! - kiabálom bele kissé euforikus hangon, őrült, véres vigyorral az éjszakába - Aki ezt elfelejti... Halott! A lépteim Darrenhez vezetnek, látszólag hozzá beszélek, de mégis megtartom az erőteljes hangvételt, hogy mindenki tisztán érthesse. - Nem kívánok mészárlást. Csak annyit várok el, mint amit elvártam tőlük eddig is. - mutatok hátra a "betolakodók" csapatára - A gyengék nem védelmet kapnak, hanem kiképzést. Az elesettek nem segítő kezet és kedves szavakat, hanem lehetőségeket, és... talán néhány pofont is, amitől megerősödhetnek. A kölykökből igazi farkas lesz, nem pedig óvodás kisgyerek... Ezzel biztosítom Darren felé az ígéretem egy részét, hogy nem tartok indokolatlan mészárlást, és hobbigyilkosságokat, csak mert úri szeszélyem úgy kívánja. Azonban van itt még valami, amiről szintén szó esett a megállapodásban,Darren elfogadta, én pedig pocsék vezető lennék, ha megtagadnám ezt az enyéimtől. Vigyorogva hátra nézek, Dante tekintetét keresve, és ha megtalálom, bólintok és az "őslakosok" felé fordulok. - Aki volt olyan balga, hogy megsértett, kárt tett a tulajdonomban és megölte egy Mentoromat... Felgyújtotta a GoldenWolfot... Lépjen elő... Várok. Csendben, és ha nem jönnek elő azok, akiknek ez a felhívás szólt, hát esküszöm az égre, hogy Darrenen bosszulom meg. Amikor ő is felsorakozik, a vállára teszem a kezem. - Te még hasznos vagy nekem. Azzal intek, hogy vonuljon el. Megnézem magamnak azokat, akik elém gyűltek, fürkésző tekintettel... Fáj... Mindenem fáj. Hátat fordítok nekik, és elindulok a betolakodók felé, és már halkabban beszélek, mintha csak nekik mondanám. - Hajnalra... egyik se éljen. Hogy ettől a pillanattól kezdve az egész falka módszeresen szaggatja őket darabokra vagy csak néhány önként jelentkező, mit bánom én... Itt az ideje, hogy levessem magam a földre, hiszen alig állok a lábaimon, de elmondtam, amit akartam. Hogy velem mostantól ki foglalkozik, az teljesen hidegen hagy. Csak hallgatom a hangokat, és kíváncsian várom, hogy mekkora vérfürdő lesz a parancsomból.
// KEDV SZERINT AZ ÉRINTETT JK-K ÍRHATNAK IDE ÉS LEMECCSELHETIK AZ UTASÍTÁSAIMAT. MINDKÉT OLDALRÓL. //
Amint látom, hogy meg van elégedve a behódolással és a többiek felé indul, hogy tőlük is beszedje a jussát, leülök. Kimerültem és már nincs okom talpon lenni, legalábbis ezt hiszem, amíg nem ér el a gyújtogatós témához. Az előtte elhangzottak mind azok voltak, amiket beszéltünk is korábban, és ezt is megmondta. Szusszantam egyet, majd visszaváltoztam emberré és a többiekkel együtt - tépetten, több helyen fájón-sajogva - elé léptem. Tudtuk mind, hogy akkor mit vállalunk, annak is volt lehetősége, hogy ottmaradunk már az akció során, ahogy annak is, hogy hozzánk hasonlóan levadászást tartanak közöttünk. Tarkok voltunk, vagyunk, lettünk... mind tisztában voltunk vele, hogy mi jár együtt ezzel a ranggal, és hogy korántsem életbiztosítás. Egy leheletnyit felvontam a szemöldököm arra, hogy én még hasznos vagyok neki. Arrébb küldött és kiadta a parancsot a kivégzésükre. Szívesen leültem volna a földre, elfordítottam volna a fejem, befogtam volna a fülem, de egyiket se tettem, csak álltam az enyéim előtt, akik már nem az enyéim. A kezem ökölbe szorult, állkapcsom megfeszült és egy pillanatra se néztem félre, csak azt éreztem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt és mantraként ismételgetem magamban, hogy végevégevégevégevége... Nem tudtam betartani az ígéretem, nem tudtam megvédeni mindnyájukat, nem él mindaz, aki követett, de... Tarkok. A falkáért haltak. Lássa mindenki, ők ha kell, zokszó nélkül halnak a társaikért. Belém égett minden pillanat, minden mozzanat, ugyanúgy, ahogy Charles lefejezett holtteste, mert ez is az én művem, próbáljam bármivel is szépíteni, de a többiek élnek, és így is kevesebbet vesztettünk, mintha még éveken át hadakoztunk volna. Mert így van, igaz? Jól döntöttem, ugye? Nem akartam, hogy bárki bármit tegyen, ne mozduljanak, ne essenek a másikaknak, különben tényleg minden hiábavaló volt. Akkor ültem le, amikor vége lett és csak bámultam meredten a megmaradt hús és bőr cafatokra, a csontokra, a vértől latyakos hóra. Egyszerre tört el bennem valami és ugrott helyre, üres, semmitmondó pillantásom Castor felé vándorolt, s ha engedélyt adott rá, még ezen az estén eltemettem - temettük - a társaink maradványait.
A győzelem vonyítást érdemel, ösztönösen kapcsolódok be Castoréba, innentől kezdve csak egy falka van, és egy Alfa, nem több. Bratyeszre pillantok, elkapom a tekintetét, és elvigyorodok, azaz vicsorgok... inkább ne tenném, emberi az nincs benne egy szemernyi sem, tudom, mi következik. Kenyeret és cirkuszt a népnek, pontosan az jön, a elfojtott energiák most levezetésre kerülhetnek. Az esetleges felhördülések sem hatnak meg, most mindegyik megtanulja, hogy ne szórakozzon az Alfámmal, mert súlyos árat fizet érte. Bólintok, a vicsoromat elnyomom, így hallgatom végig Castor szavait, ugrásra készen, "partnert" keresve. Még egy pillantásat vetek bratyeszre, Dun és Norina mellette vannak, a többi a mi dolgunk, és most jön az, ami mindenkit megillet, ha úgy hozza a sors. Tisztességes küzdelemben hullani el. Az egyik nőstény jut nekem -Tazanna-, nem sokat teketóriázok, minél előbb essünk túl rajta, mindenkinek jobb az így. Van bennem is betyárbecsület, megvárom, míg alakot vált, és kezdődhet a "játék", azaz a harc. Tudom, hogy a többiek is jönnek ha kell, mégsem ugrok neki ész nélkül, felmérem, közel azonos erőt képviselhet velem, botorság lenne félvállról venni. Mélyről jövő morgás szakad fel belőlem, bestiámat szabadon engedem, ahogy felé lendülök, egyik mancsommal az oldalába szántok, másikkal a pofáját célzom be, és ugrok is előre, hogy kitépjek belőle egy darabot. Az esetleges sérülésekkel nem foglalkozom, egyedül a torkomra figyelek, igen érdekes lenne, ha a végén én terülnék el holtan. Azt már nem. Érzem a csapásait, a harapását, amint állkapcsom közé kerül valamije, roppantom, és tépem is egyből, pihenő nincs, azt nem engedélyezek magamnak. Megszűnik a külvilág, csak a nőstény létezik és a harcunk, semmi egyéb, azt sem tudom, mennyi ideig tart, a vérem szagát érzem, de az adrenalin hajt, nem foglalkozom vele. Ha a földre tudom dönteni, a torkát keresem azonnal, hogy arra fogjak rá, ha mindketten ott kötünk ki, akkor is ugyenzt teszem, csak a pofáját ütöm odébb, hogy az enyémet el ne érje. Több sebből vérzünk mindketten, ám a harcnak nincsen vége, halálig megy, és ezt ő is tudja, ahogyan én is. Újabb és újabb rohamok következnek, újabb és újabb sérüléseket okozva/kapva... nem állít meg. Minden egyes harapásom, marcangolásom egy-egy üzenet a hegyiek felé, történjen bármi, az Alfánkért az utolsó csepp vérünkig küzdünk, és ha kell, boldogan megyünk a halálba. Vérvonalam az nincs, de akad 300 évnyi tapasztalat, a harc öröme, a tűz, amivel marcangolom a nőstényt. A torkára pályázok, semmiféle seb nem vet vissza, még nem. Felszántom a hasát, a mellkasát, szaggatom a végtagját, és abban a pillanatban, amikor fölé kerekedek, karmaim a vállába hatolnak, és a nyakára zárul az állkapcsom. Hatalmas erővel roppantom azonnal, nem várok semmire, hallom, ahogy törik a gége, és tépem is ki a helyéről. Vége... jó harcos volt, szép küzdelem, talán kár érte, de példát kell statuálni, hogy mindenkit tudja, mi jár annak, akinek akárcsak a fejében megfordul az, hogy Castor ellen bármit is tegyen. Vonyítással küldöm bele az éjszakába az üzenetet, egynek bevégeztetett. Ellépek a testtől, a többieket figyelem, hogyan hajtják végre a parancsot. Bratyesz mellé telepszem, azt nem mondhatom, hogy túlságosan jól vagyok, de majd minden beheged... idővel. A bundámat kezdem tisztogatni, és ha tehetném, akkor legyintenék... hagyjuk, felesleges, inkább a hangokra figyelek... zene füleimnek. A véráztatta föld... igazán otthonos.
Hogy számítottam-e megtorlásra? Oh, Castort és a falkája módszereit ismerve? Hogyne! Már napokkal korábban megírtam a végrendeletemet, ami a házam széfjében pihent. Egy levelet is írtam mellé Alex-nek. Amiben mesélek neki az egyetlen titokról, amit nem vihetek majd magammal a sírba. Aidan-nek és az anyjának szüksége van a támogatásomra. Korábban azt mondtam, sosem bántam meg semmit az életemben. Hát ez a nap is eljött, ma egyenesen két dolgot is bánok. Az első, hogy nem tudok elbúcsúzni a fiamtól. Mindig is úgy terveztem, mielőtt meghalok elmondom neki én vagyok az apja. A második, hogy bármennyire is vesztem össze vagy haragudtam Tabithára, tőle se tudok elbúcsúzni. Hogy a többit bánom-e? Oh, dehogy. Nagyszerű életem volt, kiélveztem minden egyes percét. Na jó, a vége felé mostanában nem a legjobban alakultak a dolgok, mindig is tudtuk egyszer eljön a pillanat, ahonnan nincs tovább. Alex mellett lépek ki a sorban elsőként. A kezébe nyomom a kulcscsomómat - amivel majd a lakásomra be tud jutni - és a telefonomat. ~Kölyök, mostantól te vagy a főnök. A telefonomban vannak a jelszók a házhoz - a tiéd és a kölyködé -, a laptophoz és a páncélszekrényhez. Tégy a levélben leírtak szerint és temess el harcoshoz méltóan. Aztán nehogy szégyent hozz a nevemre! Szedjél össze akit csak tudsz és fúrjátok meg belülről őket és álljatok bosszút értünk! Különben visszajövök és halálra foglak kísérteni téged is, nem csak Caspert meg a bolhás barátait. Tabinak pedig üzenem, hogy sajnálom és vissza se jöjjön, ha jót akar! Nem egészen így terveztem ezt, de ne bánkódj! Odaát úgyis találkozni fogunk!~ Magabiztosan, a megbánás teljes jele nélkül állok mindenki elé, nem hunyászkodom meg. Aki akar jöhet és próbálkozhat, akár többen is mit bánom én. Ha már meg kell halnom, legalább harcban tehessem meg, a falkáért. ~Darren, sajnálom. Remélem tényleg tudod, hogy mit csinálsz és megérte. Vincent óta te voltál az első atanerk, akire felnéztem.~ Üzenem az atanerknek. Hiába nyert Castor, nekem ő soha nem lesz az alfám. Vicces, hogy korábban azt mondtam - amikor először felvetette az akkor még morbid poénnak tűnő ötletét - hogy inkább meghalok. Úgy tűnik Tulipek nagyon vicces kedvében van és komolyan vett. Ám legyen. - Leon Baltazar O'Laughlin, szívében örökre tark; Valentine, az eszelős kölyke, akinek Sangilak volt a teremtője. - Ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Végig Castor vörös tekintetébe nézek beszéd közben, a többiek nem érdekelnek. Lássa az alfa, hogy igenis büszke vagyok arra, aki vagyok és emelt fővel távozom amikor itt az idő. Átváltozom nem húzva tovább az időt. Show time!
Természetesen némán, kihúzott háttal néztem végig az egész harcot. Nem vagyok az a viráglelkű nőszemély, akit egy kis vérengzés teljesen kiakasztana és undort váltana ki belőle. Az arcom rezzenéstelen volt, csupán a kedv volt ott bennem, hogy Darren mellett harcoljak, ahogyan egy Tarknak kell az Atanerkje mellett, de ez most az ő harcuk volt, nem közvetlenül az enyém. Kezeimet ugyan önkéntelenül is ökölbe szorítottam időnként, de szerintem ezért senki nem hibáztatott volna. Szerencsére elég önuralmam volt ahhoz, hogy mindezen gyűlő indulatok ellenére se szegjem meg az utasítást, amit talán utoljára kaptam a jelenlegi vezetőmtől. Miután a behódoltatás megtörtént és Castor úgy döntött, hogy akkor méltóztatik szólni hozzánk is, mint új falkájához, csak egyik lábamról a másikra álltam és ez volt minden reakcióm. Láttam, hogy egyikük sincs túlzottan jó bőrben, és ez valamelyest vigasztalt is. Legalábbis egészen addig, amíg el nem hangzott a felszólítás, hogy lépjünk elő. Igen, mondhatnám, hogy teljesen eluralkodott rajta ma félelem és megrettentem már csak annak a gondolatától is, hogy mi vár most rám, de akkor hazudnék. Egyáltalán nem féltem, hiszen valahol számítottam rá, hogy ha ez a csatlakozás ténylegesen is megtörténik, akkor bizony azok, akik valamilyen kárt okoztak nekik, lakolni fognak. Lehetett bárki bármilyen bizakodó is, ez elkerülhetetlen volt, hiszen egy részünk mindig is állatiasan kegyetlen lesz, aki élvezi a vérontást és csak ebben látja a végleges megoldásokat egy-egy problémára. Mondjuk jelen esetben a példa statuálásra. Végül hosszasan szívtam magamba még utoljára a falkám, az otthonom, a szülőföldem illatát. Ez volt minden, amit szerettem. Ez volt minden, ami sokat jelentett nekem az életben és bármit megtettem volna azért, hogy a javát szolgáljam. Most pedig az volt a sorsom, hogy meghaljak érte. Nem bántam, mert úgy gondoltam, hogy ha ezért nem, akkor semmi másért sem érdemes az életemet áldoznom. Erre tettem fel azóta minden egyes napomat, hogy Tark lettem. Egy Tarknak pedig sokszor az a sorsa, hogy meghaljon azokért, akiket védelmezett egészen addig a pillanatig. Amikor kiléptem az enyémek közül, határozottság és büszkeség áradt minden mozdulatomból. Nem akartam egyetlen pillanatig sem meghunyászkodni, hiába tudtam, hogy én itt ma nem győzhetek. Nem szégyelltem azt, amit tettem, hiszen olyan utasításnak engedelmeskedtem, amit teljesítenem kellett. Csak azt tettem, ami a dolgom volt, és ezért senki sem vádolhatott meg. Az, hogy az Alfa személyes sértésnek vette, már igazán nem az én problémám volt. Amúgy sem szívesen hódoltam volna be egy efféle öntelt gazembernek, aki a megtorlást sértésnek veszi, holott csak megbosszultuk azt, amit ők műveltek a kikötőnkben. Milyen világot élünk? Valószínűleg olyat, amelyet én már nem szívesen gazdagítottam volna sokáig, viszont Alaszkát sem akartam a hátam mögött hagyni. A sorsom megpecsételődött hát, és mikor előjött az egyik hím, nem is húztam tovább az utolsó harc elkezdését. Farkasom villámgyorsan robbant ki belőlem, ruháimat apró cafatokra szaggatva. Pofám undorodó, fenyegető vicsorba torzult, ahogyan dühtől izzó tekintetem megtalálta az ellenfelemet. Ugyan Sangilak megfosztott az ajándéktól, amelyet a beharapásomkor kaptam, de még ez a hátrány sem tarthatott vissza semmitől. Ma itt úgymond hősként és nem mártírként fogok meghalni, ezt már abban a pillanatban eldöntöttem, ahogyan a két erős test egymásnak feszült. Éreztem minden egyes roppanást, bundatépést és a hús szakadását az inakkal együtt, de eszem ágában sem volt meghátrálni. Számítottak rám a többiek, és nem akartam, hogy olyanok is meg legyenek büntetve, akik főleg nem szolgáltak rá. Tudtam, hogy mi a dolgom, mi a kötelességem, ám már rég nem ezen járt az eszem, hanem csakis azon, hogy miként jöhetnék ki kevésbé vesztesen a már eleve eldöntött mérkőzésből. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de valószínűleg még soha nem volt dolgom ilyen erős ellenféllel, és ez meg is látszott rajtam. A világ már rég összefolyt előttem, a lábaimon nem igazán álltam. Körülöttünk a havat főként az én vérem áztatta bizonyára, bár úgy sejtettem, hogy a hím is jócskán kapott tőlem sérülést a rá mért támadásaimnak hála. Nem adtam magam könnyen, hadd tudják csak, hogy milyen harcos veszítenek ezzel. Egyetlen rossz pillanat műve volt az egész. Egy rosszul megválasztott mozdulaté, hogy maga alá gyűrt és vélhetően azé, hogy már jócskán fogytán volt az erőm. Láttam, hogy mire készül, kétségem sem volt felőle. Nem féltem a haláltól, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem jött még el az ideje. Még éreztem, ahogyan az éles fogak a torkomba vájtak, éreztem, ahogyan közéjük szorította a gégémet és az megroppant, ám mielőtt még kilehelte volna végleg a lelkemet, az volt az utolsó gondolatom, hogy a Szellemek már várnak. Kétségem sem volt afelől, hogy méltó helyem lesz közöttük, az emlékem pedig valamilyen egoista oknál fogva azt akartam, hogy örökké éljen azokban, akik ma itt álltak és végignézték a kivégzésemet.
A nagy esemény ellenére roppantmód unottan követem figyelemmel az eseményeket. Egyedül, valahol Dominic mellett, de még az ő kis megjegyzései sem szórakoztatnak... Figyelmemet azzal igyekszem lekötni, hogy a bekapott sérülések gyógyulási idejét saccolgatom, így pedig a küzdelem végére mindkét vezető állapotáról közel pontos képpel rendelkezem. Hogy ennek örülnöm kéne, vagy "menőnek" tartani, azt nem tudom... de figyelemlekötésnek nem volt utolsó tevékenység. A Golden lángba borulásának "könnyes" emlékét is felemlegetik, fantasztikus! Nem igazán érdekel az egész, legalábbis addig nem, míg ismerős energiákat nem érzek az előlépők felől. Fagyos, borostyán pillantásomat hirtelen kapom a másik falka három - azaz mivel azt Darrent kispadra küldi Castor, már csak kettő - farkasa felé. Nocsak, nocsak... a farkasok díszpintye. Izmaim akaratlanul megfeszülnek, s mint ahogy vadász cserkészi be a gyanútlan vadat, olyan lassan mozdul a farkam jobbra... balra... jobbra... balra... Vannak azok a macskás órák a rajzfilmekben, amik a másodpercek múlását mérik ekképpen. Én is hasonlóan, várakozóan figyelek Castor minden egyes rezdülésére, szavára. Per favore, mio Capo, add nekünk! Halk szava zene füleimnek és az sem érdekel igazán, hogy esetleg nem nekem, hanem a bétának vagy a végrehajtóknak szól... izmaim megfeszülnek és már el is rugaszkodtam, neki a hím torkának. Farkas legyen a talpán, aki ettől eltántorít vagy visszaránt. Rántom magammal akkor Daniel torkát is, ha rajtam múlik! ~ Nem voltál te soha tark, csak egy szájhős! ~ Üzenem némi lenéző morgás közepette felé. Most talán azt kívánja, bár megölt volna akkor és ott a pataknál, de... késő bánat. Vicc az egész pasas, hogy nem volt képes egy alig száz éves nősténnyel elbánni. Levet magáról, tompa puffanással érek földet a túlsó felén, de már pattanok is fel - újra és újra megismertetve húsát éles fogaimmal. Támadásaim céltudatosak, összeszedettek ellene - hiszen tudom, önmagában a puszta erővel nem sokra mennék - az általa "bekapott" sérüléseim pedig csak tovább hergelnek. Mivel fájdalomküszöböm jóval meghaladja az átlag farkasét, így szinte nem is érzem súlyát - még, majd ha mindez véget ér, valószínűleg fogom - a testemet borító sebeknek. A vér szaga űz minduntalan újra és újra felé, mintegy megelégelve a dolgot, torka felé kapva...
Ho-ho-hó! Mondá a Mikulás és leüttetik krampuszai által. Nos, ami azt illeti az év utolsó éjszakája igen ígéretesen alakul, legalábbis onnantól kezdve mindenképp, hogy két farkast ki kell végezni. Emberként lusta mosolyra húznám a szám, bundás alakomban azonban erre nincs lehetőségem, így csupán némileg élénkebb érdeklődést tanúsítok az esemény iránt. Kevesebbet és visszafogottabban, mint a mellettem várakozó belladonna. Ó, neki már megvan a táncpartnere, fájdalom, hogy újfent nem én vagyok az, ám azt hiszem, ilyen táncot jobb is, ha mi nem járunk, szívszorító volna, ha bármelyikünktől is megszabadulna a világ. Ritka madarak vagyunk a magunk nemében. A szerénység pedig pusztán látszatra erényem. Dante a nősténynek esett, Emily a nagydarab hímnek, én pedig álltam és vártam. Nem volt okom sietni, mia cara élvezte a játékot, én a pajzsom mögül szemlélődtem, bőségesen volt időnk hajnalig. Természetesen figyeltem. Nagyon is éberen, még ha tekintetem unottnak is hatott. Akkor mozdultam, mikor biztosra vettem, hogy a romantika nélküli tánc résztvevőinek csupán a másik létezett. Mindkettő ölni akart, s habár belladonna nem törődött vele, sérülései egyre komolyabbá váltak. Kínos lenne, ha őt végeznék ki, ezt elkerülendő kerülő úton indultam. Előbb csak mint aki Castor hogylétéről akar meggyőződni, tisztes távolban maradva a harcolóktól. Elég volt egyszer esetleg jobban maga alá gyűrnie Emilyt, s megindultam. Könnyedén szeltem át a távolságot, végig a látómezején kívül maradtam, s örültem, hogy Dantéék felől tudtam közelíteni, mert így az ő harcuk zaja elnyomta a hó roppanását mancsaim alatt. Egy ugrás és a hátán voltam, eszem ágában se volt húzni az időt, Emily nem él örökké, s nem tudja évekig elterelni a figyelmét, így minden karmom a hím hátába vájtam, kitátottam a pofám, állkapcsom közé kaptam a tarkóját és minden erőmet beleadva összezártam, hogy gerincet érjek. Abban a pillanatban, ahogy megvolt, kirántottam egy-két csigolyáját, s ahogy holtan rogyott össze, leugrottam róla. Ha ez nem sikerült, ő akkor is valamivel fáradtabb volt már, mint én, találtam rá más módot, hogy végezzek vele, ráadásul Emilyvel jól tudtunk együtt dolgozni, s így, hogy ketten voltunk, bőven megtette a hím részéről egyetlen apró figyelmetlenség, hiba, hogy holtan végezze... ~ Requiescat in pace!
[Előzmény: Miss Tündi-Bündi & az Asszaszinok gyöngye ] {Avagy véres hármas Hárt-tal és Dom-mal}
Őszintén szólva, tudtam hogy elég mély benyomást sikerült tennem arra a szemtelen kis szukára a pataknál. Szinte éreztem, hogy össze fogok még futni vele. S lám, a Sors úgy néz ki nem engedett meghalni addig, amíg ezt meg nem adja nekem. Tekintetem össze-összeakad vele, ahogy kilépve végignéztem a díszpintyekből álló garmadán. Ha tudtam volna vigyorogni farkasként biztosan fülig ért volna a szám és minimum flörtöléssel húzom az agyát. Amúgy is úgy tűnt különösen könnyű kihozni a drágát a sodrából. A türelménél már csak a modora rosszabb, de mint látom nem is a harcosok sorát erősíti. Nocsak. Lélekben felkészülök a rohamra, hogy egy helyett csapatostul rontanak rám ám ismét kellemesen csalódok, egyedül a kis heves Ciklonka dönt úgy, hogy magának akar. Hát állok elébe, élmény lesz megmutatni neki; hogy hol a helye. Most mondanám, hogy a konyhában a tűzhely mellett... de már sajna nem azokat az időket éljük.
Félreértés ne essék, nincsen bajom a női egyenjogúsággal. Ha nem így lenne, Tabi nem lett volna a bandánk oszlopot tagja mert nővel nem kezdtem volna. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a kis taknyos azt hiszi övé a világ és bármit megtehet. A tisztelet meg a többi smafu neki. Nekem legalább volt mire vernem a nyálamat, több csatában vettem részt, mint amiről ő álmodni is tudna. ~Már azt hittem csalódást okozol és nem veled járhatom el az utolsó táncot Tündi-Bündi.~ "Köszöntöm", majd amikor elrugaszkodik felkészülve várom. Pontosan az irántam táplált haragját fogom ellene felhasználni és egy életre feledhetetlenné tenni magam az enyémek előtt. Ez volt a cél. ~Még mindig nem értesz semmit igaz, taknyos? Talán, ha a tojás héj már nem lesz ott a csinos kis fenekeden neked is leesik a dolog. Ha egyáltalán megéred, hogy kétszer annyi légy mint amennyi most vagy. Akkor esetleg lesz már elég tapasztalatod, hogy belepofázz az idősebbek dolgába.~ Hergelni próbálom, miközben azonnal kivédem a gyengécske támadását. Látszik, hogy nem harcosként létezett eddig.
Azonban el sem bízhatom magam, mert mindettől függetlenül egyfolytában a torkomra pályázik az meg nem a legmurisabb. Legalábbis számomra. Nem foglalkozom vele, hogy ez az utolsó táncom, az utolsó nagy harc melyből ezúttal esélyem sincsen győztesként kikerülni. Viszont magammal azért vihetek szuvenírt. Először nem megyek torokra, más taktikám van. Valami igen fájdalmas és hónapokig rám elékeztető szuvenírrel akarom meglepni a kis drágát, értékelve a "fáradozásaiért". Mikor támad figyelem, hogy melyik mancsa az ügyesebb, melyiket használja inkább. Ha a jobb mellsőt, mert jobbkezes akkor arra fogok menni; ha a balt, akkor arra. Azért még hajlandó vagyok "bekapni" némi sérülést illetve megtévesztő manőverekkel támadni rá ösztökélve ezzel is meg jobban hogy teljesen vérszemet kapjon. Az oldalába bele-belekapok, s sikerül kellően felhergelnem; mert most már szinte csak torokra megy semmivel sem törődve.
Hálát rebegek el teremtőmnek, amiért éveken át kínzott és nem tutujgatott. Úgy tűnik, most megtérül a dolog mert bár érzem a fájdalmat tudomást sem veszek róla. A harc heve, a tudat, hogy már közel vagyok a célomhoz elnyomja mindezt bennem. Egyébként is jól viselem a fájdalmat - akárcsak a harcosok nagy többsége - de most még el is vonták róla a figyelmemet. A vér szaga ugyan lassan bekúszik az orromba, de a farkasom ekkor jelzi elérkezett az idő a bosszúra. Hagyom, had kapjon oldalba - a nyakamat azért nem adom - és mikor azzal van elfoglalva, hogy nekem okozzon sérülést a mancsát csuklóból leharapom. Bár a vérvonalam erejére nem támaszkodhatok - oh, be kár pedig nagyon szívesen összeroppantottam volna a szukát - mégis elég erős az állkapcsom ahhoz, hogy a megfelelő ízületeknél a lehető leggyorsabban és remélem legfájdalmasabban szabadítom meg a kezétől.
Nem tepertem le, ő se engem. Látszólag kiegyenlített a küzdelem, ám innen gyökeres fordulatot vesz a dolog. Megérzem a vérét ugyanis a számban és a farkasom vérszemet kap. Innentől kezdve már menne is torokra én meg nem tudom kellően visszafogni már őt. De nem is akarom. Ez a kettőnk diadala vagy bukása lesz, együtt. Torokra megyek, s a sérült szukát némi hempergőzés után sikerül úgy terelnem, hogy a torkához is hozzáférek. Szerencsétlent nyilván annyira meglephette a szerinte nem várt fordulat, hogy egy-két másodpercig azt se tudta mit csináljon kínjában. A farkasom pedig csak erre várt. Most már nem érdekelt, hogy milyen sérüléseket kapok be, hogy a hátsó lábamra már sántítok és az oldalamból is jó darabok hiányoznak. Csak a torkát láttam magam előtt és hogy úgy várom a következő versenyzőt, hogy már magammal vittem az újdonsült játszótársamat odaátra. Kár lenne, ha unatkoznom kellene társaság hiányában.
Felvonyítok, amikor mélyre mar belém ám már elkésett. Félig a földre kerülök, s mikor fölöttem van, a torkára zárulnak a borotvaéles fogaim. ~Nos, még mindig úgy gondolod, hogy csak a szám járt?~ Érdeklődöm, egyre erősebben harapva a torkát. ~Ohó, csupa tűz vagy. Csupa báj. Azt hiszem magammal viszlek odaát...~ Üzenem még tovább hergelve őt, de hiába vergődik én ha rám rontanak sem eresztem el. Persze emiatt nem is veszem észre Dominic-ot, aki még épp időben érkezik ahhoz, hogy egy hirtelen felindulásból elkövetett majdnem torokvesztéses szituációból menekítse ki Emilyt. A hím meglep azzal, hogy hátulról betámad rám ugorva. ~Csak nem jöttél egy kis véres hármasra, asszaszinok gyöngye?! Eressz vagy magammal viszem őt is!~ Fenyegetőzöm, és a szuka torkát továbbra sem eresztem. A tarkómnál érzett fájdalomtól azonban felüvöltök s ez Emily egyetlen szerencséje, mert eleresztem a torkát és így megmaradhat az élők soraiban. Próbálom lerázni magamról Dominic-ot, de már túl kimerült és sebesült vagyok hozzá. Érzem, ennyi volt, mindjárt vége. Utoljára még, pajzsomat leeresztve küldöm az éjszakába az utolsó, vérfagyasztó vonyításom kíséretében az átkomat a betolakodóknak, mielőtt elérne az elmúlás végső szele. ~Még visszajövök értetek és mindenért megfizettek!~
Daniel úgy fest, nem tanult semmit a múltkoriból. Bár mit is vártam volna egy olyantól, akinek még a farkasalakja is inkább hasonlít holmi szánhúzó ebre, mintsem tisztes fenevadra... Nem, még véletlenül sem a szavai vagy a pofátlan modora azok, amik "felhúznak". Ilyen kicsinyes dolgokkal nem szokásom törődni, - ahogy a jó múltkor sem tudta elérni a gyáva féreg, hogy a torkának ugorjak, lévén nem volt rá különösebb okom, ő volt az, aki vérig sértve kikérte magának a puszta jelenlétemet is. De már akkor is csupán a szája járt. Belegondolva... talán egyetlen hím van, akinek a szurkálódásait felveszem - de ő meg (sajnos) túlságosan is régóta és jól ismer ahhoz, hogy tudja, hova is kell szúrni azokat az elejtett megjegyzéseket. Újra és újra támadást indítok a hím torka ellen, ám ezúttal nemhogy el nem érem, meg se közelítem, mert kirántja jobb lábamat alólam. A csont fájó roppanással törik, hús és inak szakadnak... most jut el a fájdalmam először az agyamig, de igyekszem kizárni, pontosan úgy, ahogy mindig is tettem hasonló helyzetben. Tudományosan bizonyított tény, hogy az emberi agyat be lehet csapni. Saját magunkat képesek vagyunk becsapni, ezt pedig tökélyre fejlesztettem "hála" egykori beharapóm válogatott módszereinek... Lerúgom magamról a megtermett farkast, fenyegető morgás közepette villantva tűhegyes fogaimat felé. Csak ő létezik most számomra, csak a cél, hogy az a busa nagy feje végre elhagyja a nyakát. Újra támadok, noha egyensúlyom az első pár lendületes roham közepette még bizonytalan a sérülésnek hála és ezt használva ki, nemes egyszerűséggel maga alá gyűr, mint foxi a lábtörlőt. Halkan rezignáló morgásom, vicsorgó, vértől ázott képem nem éppen arról árulkodik, hogy olyan könnyen adnám magam. ~ Pontosan úgy. ~ Kúszik hangom szinte már szemtelen nyugalommal elméjébe. Különös fintora a sorsnak, hogy ha itt és most meg kellene halnom, elfogadnám. Már régóta remek barátságot ápolok a Halállal, talán még meg is ölelne odaát, mint régi cimborát... Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy luxus lenne egyszerűen feladnom mindent és hagynom, hogy elragadjon a Túlvilági. Azzal, hogy annak idején Matteo nem megölt, hanem beharapott, az adósa lettem. Neki, Castornak, a falkámnak. Tartozom nekik annyival, hogy nem a saját hóbortom miatt murdelek meg. Dominic "társasága" mondjuk marhára nem hiányzott még, mert elsőre úgy fest, csak ront az amúgy is csekély túlélési esélyeimen. Hanem az a fél pillanat, amire vártam, mégiscsak neki köszönhető, én pedig nem vagyok hálátlan: kihasználva, hogy Daniel elengedi a torkomat, az övé után kap...nék, ha nem rántaná le az egész farkast Dom egyetlen erőteljes mozdulatsorral rólam. Vége. Két pillanatig csak fekszem a földön. Lehunyom a szemeimet és valami fura elégedettség költözik a lelkembe. Bundám csatakos a vértől - az enyémtől vagy Danielétől, a fene se tudja már - a fájdalom pedig szépen lassan kúszik az elmémbe, átvéve az előbbi érzés helyét - de nem aggódom. Biztosan nem nagy dolog, leszámítva a jobb mancsomat, amiért reméle ma Pokolban rohad meg a mocsok szemétláda! Amilyen pontosan megtippeltem volna a két vezető sérüléseinek súlyosságát, annyira nem éreztem a sajátomét. Súlyosabban nézhettem ki, mint azt magamról gondoltam, de nem engedtem Domnak, hogy visszasegítsen falkám sorai közé. A saját lábaimon jöttem, azokon is megyek, a rohadt életbe!
Azért... a falkatársak közé érve már neki-nekitámaszkodtam a hímnek bicegve.
Nem eresztettem. Mia belladonna tökéletesen tisztában volt vele, mit vállal, mikor megindult, igaz kínos lett volna, ha most megöli Morton. Helyette inkább én öltem meg, de eszembe sincs elvitetni Emily érdemeit - igaz nélküle is sikerült volna, de így legalább nem lett mindenhol véres a bundám, csak kissé a pofám környéke. Nem hentes vagyok, vagy Végrehajtó, hogy nyakig gázoljak a vérben, abban semmi elegancia és stílus, csupán barbarizmus - aminek továbbra se vagyok híve. Mielőtt a holttest eldőlne, könnyedén leugrom róla, majd körbejárom, méregetem, ellenőrizve, hogy biztosan halott-e, és minekután nem mutat életjeleket - hogyan is mutathatna, mi öltük meg! -, Emilyre siklik a pillantásom. A legfinomabb kifejezéssel élve is borzalmasan néz ki, azon is csodálkozom, hogy még egyáltalán lábra tud állni. Örülök, mivel így nem kell a hátamra venni, s így nem is tud összekenni vérrel. Vele együtt indultam vissza a többiekhez, kényelmesen ballagva. Kifejezetten örültem, hogy nem ismernek egy idegbeteg módjára kapkodó, rohanó típusnak, mert így nem tűnt fel, hogy azért megyek ilyen tempóban, hogy ha Emily tagjai feladnák a küzdelmet, támogathassam. A színpaddá avanzsált területről a saját lábán tántorgott vissza a mijeink közé, ám amint elülni látszott a ránk terelődött figyelem, a kimerültség pedig az adrenalin csillapodásával úrrá lett rajta, olykor nekem támaszkodott. Semmivel sem jeleztem, hogy ez feltűnt, sértette volna, őszintén megvallva pedig el akartam kerülni, hogy bármilyen módon is a haragosa legyek, akár csak rövid időre. Kettőnk esetében határozottan addig jó minden, míg béke honol...
Kezdőlap
Köszönöm srácok, egy élmény volt! //
