Annyira mások itt a szagok. Minden annyira tiszta és steril, mintha alkoholos fertőtlenítővel festették volna a falakat, aztán meghintették volna az otthon befogadó melegével. Ahogy beléptem leendő lakosztályomba, elfogott valamiféle megmagyarázhatatlan kettős érzés. Egyrészt rendkívül idegennek éreztem ezt a letisztult környezetet. Mindemellett tudtam, hogy jó döntés volt idejönni, és idővel befészkelem magam, és a kis bűnbarlangomat Fairbanks szívébe. A csomagjaim már fent voltak, igazából ruhákon kívül nem sok mindent hoztam magammal. A berendezést itt helyben fogom kicseréltetni. Egyedül az íróasztalomat hozattam el Chicagoból, azt is csak azért, mert az ottani elődömé volt, én pedig "megörököltem". Majd ha egyszer meghalok, azt akarom, hogy az én utódom is annál az asztalnál igya magát holtrészegre. Ezen kicsit elmosolyodtam, de aztán megindultam, hogy körbenézzek. Persze, fényképeket, meg katalógust láttam már még otth... Chicagoban. De az nyilván nem adja issza tökéletesen a hotel minden zegét-zugát. Az Őrzők emberével abban egyeztünk meg, hogy kapunk 1-2 hetet arra, hogy berendezkedjünk, az üzletről pedig csak utána fogunk beszélni. Persze ez volt az utolsó, ami érdekelt, én már azon gondolkoztam, hogy mikor fogjuk bővíteni az épületet egy szerencsejáték részleggel. Pénzmosodának mégis csak jobb, mint egy Hotel.
Miközben a cipőm talpa kopogott a faburkolaton, megfogdostam a tárgyakat, amik mellett elhaladtam. Végtelen nyugalommal és lassan tettem mindezt, már nem volt semmi, ami hajtott volna. Abba, hogy elhagytam a farkasaim java részét, nem fogok belerokkanni. Itt vannak velem azok, akik igazán fontosak számomra, és most ez a legjelentősebb. És különben is, ha jól tudom, itt van ilyen.. wellness részleg is. Ezennel megfogadom, hogy hetente egyszer lemegyek stresszoldó masszázsra! Igen...
A fürdőszoba tágas volt, zuhanyzóval és egy sarokkáddal. Emiatt is tetszett már a megvétel előtt a szoba, mert minden igényemet kielégítette, legalább is fürdőszobai szinten. Egyébként meg piszkosul hideg van erre, bár szerintem még így is jobban bírjuk, mint az emberek. De ha mégsem, akkor átszokok arra, hogy intravénásan adagoljam magamba az alkoholt.
Csak a saját lélegzetem és lépteim törték meg a csendet. Na meg az ajtócsikorgás, amikor benyitottam a hálószobába. Az ablakhoz mentem, és elhúztam a függönyt. Pazar volt a kilátás a folyóra, a távolban pedig a hegyekre. Mintha csak titkon mindig szemmel tarthatnám az itteni farkasokat, bár még hangyaméretben sem látszódott semmilyen mozgás, metaforikus jelentéstartalma egyből ördögi mosolyt csalt az arcomra.
Először leültem,majd hanyatt dobtam magam az ágyon, és néztem a plafont. Az agyam zakatolt, gőzerővel, de nem akartam most ilyenekkel foglalkozni. Otthonnak akartam érezni mindezt magam körül. Segített, hogy apró neszként hallottam a többiek mozgolódásait, érződött a farkas energia, még ha nem is olyan erőteljesen. Egyelőre.
Erre koncentráltam, és arra, hogy mostantól majd minden más lesz, amikor elnehezült szemhéjaim megadták magukat a gravitációnak, lecsukódtak, engem pedig elnyomott az utazás utáni rendkívüli fáradtságérzet. Illetve az a fájdalmas, és nehéz felszabadult kimerültség, ami most hirtelen lekerült a vállamról, mégis úgy éreztem, hogy igazából még mindig ott ül a vállamon. De ez minden bizonnyal elszáll, amint újra kinyitom a szemem, és elkezdek azon dolgozni, hogy kiépítsem az egzisztenciámat a helyiek körében, és tisztességgel bemutatkozzak az Őrzőknek és a helyi falkának egyaránt. Lehet, hogy mi vagyunk az új fiúk errefelé, de egy percig se gondolja senki, hogy ezzel a sötétség is tovatűnt az életünkből.
Liunak azt hangoztattam nem is olyan régen, hogy a városban egy idő után azt is el fogja felejteni, hogy van erdő, mert a betondzsungel minden másnál izgalmasabb. Nos, ez lehet, hogy tényleg így van, de azzal nem számoltam, hogy a hegyek megbabonáznak. Szinte hívtak, csalogattak, és olyan kalandokkal, távlatokkal kecsegtettek, amivel egyetlen település sem vehette fel a versenyt. A farkasom lényegét ragadta meg,a mi ellen tehetetlen voltam. De nem baj. Ez úgyis a változások ideje.
Chicagót elhagyni nem volt egyszerű, a falkában nem mindenki értett egyet a lépéssel, és jó páran inkább a megszokott környezetnél maradtak. Részemről nem volt kérdéses, hogy maradok-e vagy követem Castort. Anne kifejezetten élvezte a költözéssel járó teendőket, pakolást, csomagolást... a magunkkal cipelt holmik 99%-át az ő játékai, ruhái és mesefilmjei tették ki, a maradék egy százalékot két motorom, a kocsim, és szerénytelenségem, meg pár ruhám kapta meg. Igen csak szűkös keretek, de egy kislány mellett örültem, hogy ennyi volt. Castor lecsapott egy szállodára. Amiben szobák voltak... Nos, ez felvetett némi problémát, aminek gyorsan utána kellett járnom, a megoldás majdnem ölbe pottyant, amikor egy eladó, kicsit lestrapált kertes ház mellett furikáztunk el Anne-el. Az ára is megfelelt, kényelmes volt és egész nagy. Egyből megvettem, a kipakolás viszont még váratott magára. Előbb mindenképpen Castorral akartam beszélni. A kicsi lány nem fért a bőrébe, mindenáron a lehető legtöbbet akarta látni a városból, hát magammal vittem a hotelbe. Jóval kisebb volt, mint az előző felhőkarcoló, de talán pont ezért családiasabb is. Itt már tényleg csak azok a falkatagok bóklásztak, akik jóban-rosszban az alfa mellett álltak. Meg akiket vonzott Alaszka. A Holiday parkolójában leállítottam a kocsit, Anne pedig egyből kipattant, és nagy szemekkel nézett körbe. Ölbe kaptam, és besétáltam vele, biccentettem a portásnak, köszöntem pár falkatagnak, megkérdeztem, hol van Castor, és az útbaigazításhoz hűen eljutottam a lakosztályához. Éreztem az ajtó mögött nyugodtan hömpölygő energiáját. - Akarsz kopogni? - pillantottam Anne-re, mire a kislány egyből bólintott, kicsi öklével pedig megkopogtatta az ajtót.
Fogalmam sincs, hogy aludtam-e, vagy csak egy hosszú pillanatra feledkeztem bele a sötétségbe... De a szemem egyből kipattant a kopogásra. Egyből felfrissültem, talán a hirtelen mozdulatnak hála, amivel felültem a fekvésből. Csoda, hogy nem buktam egyből orra, és hasaltam el a szőnyegen. Éreztem, hogy Duncan érkezett egy kisméretű szeretetcsomaggal együtt. Biztos, ami biztos alapon megtöröltem a számat, és megigazítottam a zakóm, ahogy kifelé csörtettem. Nem szóltam ki, gondoltam, hogy úgyis érzi, hogy jövök. Mosolyogva nyitottam ajtót. - Nocsak, hát kit látnak szemeim. Szia Anne! Hát elhoztad Cas bácsinak apucit? Nagyon kedves tőled... Nem is tudom, hogy a fenébe tudtam ennyire aranyos lenni ezzel az embergyerekkel. Talán azért, mert tudtam, hogy Duncan számára fontos, és hogy mindennél tovább menne az ő biztonságáért. Kedvesen megsimogattam a lányka fejét, majd Duncanre néztem. - Gyertek be! Félreálltam az ajtóból, és becsuktam mögöttük, ahogy bejöttek. Leülni le tudtak, hiszen a bőröndök az ajtó mellett voltak, s bár még nem a saját bútoraim voltak itt, attól még tudtuk őket ideiglenesen használni. Előrementem, és leültem. Gondoltam, hogy majd követni fognak, bár egy kicsit aggasztott, hogy nem voltam tudatában Anne vérmérsékletének. Lehet, hogy öt perc után már a tapétát fogja szaggatni, mert hogy se édességem nincs, se játékom a számára, az is biztos. - Na, hogy tetszik az új harcmező? Kib... Kiborítóan hideg tud lenni... Majdnem kicsúszott valami olyan, amit nem kellett volna a gyerek előtt. Hangsúlyozom: ha nem Dunhoz tartozna, akkor nem érdekelne. Bár abban az esetben be se tehetné ide a lábát egy 150 cm és/vagy 18 év alatti személy. - Sajnos nem tudlak megkínálni még semmivel, csak "olyan" van. Hangsúlyoztam, hogy a minibár minden bizonnyal nem szenved hiányt alkoholban, de egyrészt nem tudom, hogy leszokott-e már a narancslézésről, másrészt, a már sokat emlegetett "itt a gyerek" kifogás miatt még én is türtőztettem magam. Igazán rendes pasas kezdek lenni...
- Csókolom Cas bácsi! - vigyorodott el lelkesen Anne, amint kinyílt az ajtó, és ha nem tartottam volna erősen, biztos, hogy lebucskázik a karomból. - Gondoltuk meglátogatunk - mosolyogtam én is, és amint félreállt az útból bementünk. Castor leült, én pedig letettem a kislányt, hogy menjen, amerre szeretne. Reményeim szerint nem fog romba dönetni semmit sem, de mivel a volt lakásom is megúszta komolyabb renoválás nélkül, talán az alfa szállását se szedi cafatokra. Hálás voltam, amiért Cas cenzúrázta a beszédét, holott nem volt éppenséggel az erőssége, hogy mások igényét figyelembe vegye. - Hideg, kisebb, mint Chicago, és elsőre nyugisabbnak is tűnik - summáztam az eddigieket, miközben Anna felmászott az ágyra, és már vette is a lendületet az ugráláshoz, de még időben rászóltam. - Tökmag! - Lebiggyesztette a száját, és szépen leült. - Hazafelé kapsz csokit. - Több se kellett, vigyorgott megint, mint a vadalma, én pedig nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak vissza rá. - Nem, kösz, nem vagyok szomjas - ráztam meg a fejem. - "Olyat" meg végképp nem kérek... - Milyen az az "olyan" - kíváncsiskodott Anne. - Majd ha nagyobb leszel, megtudod. Na, erre duzzogni kezdett, és valami olyasmit motyogott, hogy ő már nagy. Hát hogyne. Nem ültem le, inkább járkáltam egy kicsit, kilestem az ablakon - ezt nevezem kilátásnak! -, majd megvakartam a tarkómat, és megálltam Castor előtt. Meg Anne előtt, idő közben ugyanis a gyerek Cas mellé telepedett. Veszélyérzet neki nulla, bár nem is akarom, hogy tartson az alfától. - Vettem egy házat. Egy nagyobb köpéssel távolabb innen. - Csaptam a lecsóba, nem tudva, milyen reakciót kapok. Ez elmúlt napokban, hetekben már semmire nem mertem számítani, mert általában mindenki máshogy reagált, mint gondoltam. - A kaszinó jó volt, mert ott a lakásban jól elfértünk, ezek jóval kisebb szobák - magyaráztam, mellőzve mindennemű mentegetőzést a hangomból. Ez tény volt. - Így nem tudunk a falkával becuccolni ide - vontam vállat némiképp bocsánatkérőn. - Csak a kis hölgynek kétszer annyi cókmókja van, mint neked - pillantottam Anne-re, aki erre elbújt Castor háta mögé. Na szép, szövetkezik ellenem... - Továbbra is maradnék a testőr minősítésben, csak... pár méterrel messzebb lenne nekem az otthon. Érdeklődve vártam, hogy ehhez mit fog szólni. Komolyan mondom, tippem se volt. Bármit és semmit sem tudtam volna elképzelni.
Röviden felnevettem a kislány reakcióján. Fene tudja, hogy emiatt, vagy ettől függetlenül, de gyakorlatilag odabújt mellém. Kissé összerezdültem az érintésétől, de aztán szép lassan hozzászoktam. Aztán igyekeztem Duncan szavaira reagálni. - Érthető. Minden esetre fenntartok neked egy szobát, van itt egy egész tágas mellettem. Ennyi jár,és különben is, ha szolgálatban vagy, lesz olyan, hogy elég lesz, ha így "vigyázol" a bőrömre. De ha lesz lakásavató, ott a helyem! Mondtam neki könnyedén. Mondjuk tény, hogy jobban szerettem volna a közelemben tudni, de neki is megvoltak a maga igényei. Ahogy nekem is meglettek volna, de egy időre vissza kellett venni abból, hogy minden úgy van, ahogy én akarom. Itt gyakorlatilag semmi sem volt olyan, mint ahogy akartam. Legalább nincs annyira messze, elmondása szerint. Időközben feltűnt, hogy Anne valahogy bemászott mögém, én pedig egyszerűen megkérdeztem Duncant. - Nem láttad Anne-t? Talán kiszökött...? Próbáltam egy kicsit játékos lenni. Közben elég hervasztó gondolataim támadtak a gyerekkel kapcsolatban. Egészen szívmelengetőnek találtam volna, ha egy igazi, fizikailag is kölyök farkasunk is lett volna... Persze Dun soha nem egyezett volna bele, hogy fájdalomnak tegyük ki a lánykát. De én attól tartottam, hogy mindig is egy babázó kislányt fog benne látni, akkor is, ha majd felnő... De ez az ő gondja volt - onnantól persze az enyém is, hogy esetleg bekattan attól, hogy majd egyszer elveszti a szüzességét, és minden egyéb. Sőt, még fokoztam volna a dolgokat, de megráztam a fejem, felkeltem, és odafordultam Anne felé. - Hát itt vagy! Azt hittem, hogy meglógtál... Mondtam, már kevésbé lelkesen. Aztán Dunhoz fordultam. - És mi lesz vele, amíg dolgozol? Ki fog vigyázni rá?
Örültem, hogy így fogadta, őszintén szólva sokkal rosszabbra voltam felkészülve. De itt, lehet, hogy az új környezet hatására, valamivel... nem is tudom. Nem kifejezetten békésebb és nyugodtabb, de mindenképpen másabb volt. Nem bántam, jó látni, hogy a változások rá is hatással vannak. - Ha lesz, ki nem hagynálak! - vigyorodtam el, és ezt nem csak udvariasságból mondtam. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy ez a kemény, megingathatatlan alfa egy embergyerekkel játszott, és ugratta kicsit, miközben Anne a háta mögött kuncogott. Örültem, hogy ilyennek is láthattam, mert minden ilyen pillanattal megerősített abban, hogy megéri őt szolgálni, védeni. Egyáltalán nincsenek róla illúzióm, tudom, hogy milyen hentes munkát tud végezni szemrebbenés nélkül, hallottam is róla, láttam is közvetlen közelről, nem egy büntetést magam szenvedtem el. Ennek ellenére el nem tudnám képzelni, hogy egyszer csak sarkon forduljak, és lelépjek. Éreztem a hangulatában beállt finom változást, de mivel sem gondolatban nem üzent, sem szóval nem mondta, így nem tudtam mire vélni. Csak abból gyanítottam, hogy a kislányhoz lehetett köze, ahogy ránézett. Anne nevetve a karjába kapaszkodott. A kérdés jó volt. Átkozottul jó. - Beíratom az itteni óvodába - kezdtem, ám el is hallgattam. Ja, délelőtt, meg délután ott lehet, de négy körül azért el kéne onnan hoznom, a nap többi részét meg egyedül töltené, ha nekem úgy jön ki a lépés. Márpedig könnyen jöhetett ki úgy... - Nem tudom - ráztam meg a fejem, és zsebre tettem a kezem. - Kevesebben vagyunk a falkában, nem bízhatom egyik tagra sem, épp elég dolga van most mindenkinek. Bébicsősz kéne, de... külsőst, pláne embert nem szívesen hívnék. Pörgettem a lehetőségeket hangosan, hátha úgy többre jutok, mint amikor magamban morfondíroztam, a házvételnél. - Cas bácsi, apunak sok munkája lesz? - nézett nagy, kék, ártatlan szemeivel Castor arcába, mintha tőle várná a világ összes kérdésére a választ.
Most egy kicsit megint előjött bennem a tagadás érzete. Így is elég sok újdonsághoz kellett alkalmazkodnunk, és akkor még itt ez a kölyök is, akit állandóan felügyelni kell. Erről eszembe jutott, hogy ez egy hotel, ahova nem ritkán látogatnak el családok - gyerekkel. És olyankor mi van, ha anyuci és apuci néhány magányos órára vágynak? Hova teszik a gyereket? Na már megint a pénzhajhász énem, nem igaz? Ha már a visító és hisztis kölyköket nem tudom kikerülni, akkor miért ne zárhatnánk ketrecbe az összeset némi plusz jövedelemért? Természetesen valahol a hotel hozzám legtávolabb eső felén. Gyermekmegőrző. Hogy én mekkora jó vagyok...! - Ne, ne, ne... Várj! Mondtam Duncannek, majd megdörzsöltem az államat. Kivillantottam a fogaimat, majd Anne mellé guggoltam, de nem értem hozzá. Úgy is kérdést intézett felém... - Anne, mit szólnál, ha néha itt lehetnél, és vigyázhatnál apura, amíg dolgozik? Tudod, nehogy eltévedjen, és biztosan jól viselkedjen... Miután feltettem a kérdést Duncanre néztem és vártam, hogy kibukjon belőle, hogy már megint mi a jó francot találtam ki. Ez neki is jó lehetne, hiszen akár óránként le tudna nézni hozzá, körül lenne véve más gyerekekkel, farkasokkal és játékokkal... Ha túl későn végeznek, akkor itt még mindig alhatnak, de amíg nem üt be valami hatalmas vészhelyzet, addig megoldható, hogy az éjszakai műszakokat más vigye Duncan helyett...
Érdeklődve vártam, hogy mit süt ki Castor, ahogy elnéztem az arcát, már valami olyanon törte a fejét, amiből bizony neki is lesz haszna. Naná, nem is ő lenne, és csalódnék is benne. Az ajánlatot hallva Anne egyre jobban elmosolyodott, aztán vigyorogva hol rám, hol Castorra nézett. - Szeretnék, jó lenne! - Odaszaladt hozzám, és azzal a nézésével pillantott fel rám, amivel kenyérre tudott kenni. - Szabad, Duncan? Nagyon okos. Ha azt akarom, hogy "apu" legyek, egyezzek bele. Előre félek mi lesz, ha felnő, és még fondorlatosabb lesz. - Ha tényleg nem gond, megköszönném - néztem Castorra hálásan. Tudom, mennyire megnehezíti a dolgot, hogy nekem azért a kislányhoz is igazodnom kell, és Cas mindeddig ezt nagyon jól kezelte. - És ebből mi is lesz neked a haszon? - kérdeztem somolyogva. - Mert ha jól sejtem, tervezel valamit. A felhőkarcolóban ügyeltem rá, hogy Anne a kaszinó közelébe se menjen, munkaidőben semmiképp, nehogy bármit bekavarjon, itt meg Castor maga ajánlja, hogy hozzam be, amikor a szükség úgy hozzá. Már pedig elég sokszor úgy fogja hozni, már ha csak azt nézzük, hogy kevesebben vagyunk, így több meló jut mindenkire.
- Megihlettél. Nyitok egy bébicsősz szolgáltatást. Abból is csurran-cseppen majd egy kis haszon. Persze azzal a feltétellel, hogy te interjúztatod a dadákat. Nekem nem lenne idegrendszerem, ráadásul így még választhatsz is valaki olyat, akire rábíznád a kiscsajt. Ledaráltam neki az elképzeléseimet. Kíváncsi vagyok, hogy mit szól hozzá. Bár gyanítottam, hogy a felvételiztetésért nem lesz oda, de valamit valamiért... Ráadásul Anne is odavolt az ötletért, hogy a nevelőapja közelében lehessen. Most, hogy Anne felállt, átvettem a helyét, és leültem a kanapéra. Egy ideig csendben figyeltem a másik kettőt, aztán folytattam a gondolatsort. - Tudom, hogy eddig igyekeztem távol tartani a gyereket mindentől. De az egy kaszinó volt. Ez meg egy hotel. Egész más körök mozognak itt, és mi is kevesebbet engedhetünk meg magunknak. Amíg meg agyunk kötve, és nem tudunk terjeszkedni, be kell érnünk ennyivel. És bármennyire nehéz és szokatlan, össze kell csiszolnunk az igényeinket. Egységként. Adtam magyarázatot arra, hogy miért is vagyok ennyire vajszívű és engedékeny. Ha ez kell ahhoz, hogy minél többször tudhassam magam mellett Duncant, akkor megkapja. Így én duplán jól járok majd, mert anyagilag is meg fogja érni, ráadásul itt tartja a legjobb emberemet, sokkal többször, mint azt egyébként engednék a körülmények.
A felvételiztetés gondolatára vágtam egy kelletlen grimaszt, de azok után, hogy ezt elintézte, nem mondhattam nemet. Vagyis mondhattam, de annak meglettek volna a nem túl kellemes következményei. - Oké, kerítek valakit - mondtam, bár jelöltem még nem volt, de majd kitalálom. Vagy tényleg meghirdetem... anyám. Ölbe kaptam Anne-t, aki szemmel láthatóan elégedett volt. Lehetett is. Kis boszorkány! - Oda én se engedtem volna - bólintottam egyetértően. Na, igen, az klasszisokkal másabb helyzet volt, mint a mostani. - Lesz terjeszkedés, meglátod - vigyorodtam el. - Magunkat ismerve, úgyse bírjuk ki egy ekkora helyen. - Igen, elég hatalomvágyók voltunk ahhoz, hogy egy egyszerű hotellel beérjük. - Nem tartalak fel tovább, köszönöm, hogy megoldottad a "kis" dilemmámat - hajtottam fejet mosolyogva. - Gyere tökmag, egy rakat játékod van még a csomagtartóban... - Nem is olyan sok! - motyogta somolyogva. - Pápá, Cas bácsi! - integetett Castornak, majd kisétáltunk a lakosztályból. Ez a megoldás több volt, mint jó: Anne-re is fog vigyázni valaki, ráadásul lesz társasága, én pedig gond nélkül tehetem a dolgom, és védhetem Castort.
Végre rászántam magam, hogy Castor elé álljak. Tekintve, hogy ezt azóta tervezem, mióta fellógatta Dunt, ez most elég nagy szó volt. Nem akartam üres kézzel menni, úgyhogy vettem egy üveg drágább whiskeyt, amire a pénztárcám igencsak megsértődött, de ha lesz munkám, majd megbékél. Nem túl nagy kaliberű ajándék azok után, hogy a legjobb farkasát kínozta miattam, és vért adtam az ellenségnek, de egyenlőre nem tudtam mással előrukkolni. És még valamit muszáj volt neki odaadnom, lehet, hogy nem éppen a bocsánatkérés jelének fogja venni. Elslattyogtam Castor lakásáig, egyik kezemben a méregdrága piával, másikban pedig a tállal, amit anno az ajtóm előtt hagyott, tele Dun vérével. Beteges, de még mindig nálam volt, sőt magammal is hoztam. Iszonyú rossz emlékeket örzött magában a kis edényke, és folyamatosan emlékeztetett a történtekre. Most pedig szándékomban áll visszaszolgáltatni az Alfának. Megálltam az ajtaja előtt, és felötlött benne, hogy egyáltalán én mi a francot keresek itt....? Gyűlöl, és csak Duncan miatt tűr meg a falkában, valószínűleg már a puszta jelenlétem is fel fogja dühíteni. De már nem volt mit tenni, sanszos, hogy már tud az érkezésemről, így hát erőt vettem magamon és bekopogtam. Még elfuthatnék... Nem, az nem lenne túl ésszerű.
Épp a reggeli újságot lapozgattam nagy ráérősen, és közben hébe-hóba a tegnap este járt a fejemben. A szobában meleg volt, ráadásul olt néhány harci sebem, amire nem szívesen húztam volna ruhát, tekintve, hogy a súrlódás csak ingerelné a sebet, és viszketne, meg minden egyéb hasonlóság. Úgyhogy egy egyszerű, otthoni nadrágban ültem az étkezőasztalnál, amikor mászkálást hallottam odakintről. Pont az ajtóm előtt maradt abba... Beleszimatoltam a levegőbe, és azonnal tudtam, hogy Amber az. Morogva hajtottam össze a lapot, és tetem az asztalra. - El ne menj! Kiabáltam ki, még mielőtt meggondolta volna magát. Így viszont parancsba volt adva, szóval már csak azért sem mozdulhatott. Kitártam az ajtót és megláttam a nőstényt. Egy kissé el volt anyátlanodva, de úgy tűnt, hogy idén előbb van Karácsony, tekintve, hogy mindkét kezében "ajándékot" szorongatott. Kedves tőle. Bár majdnem dobtam egy hátast attól az ominózus táltól. Kíváncsi voltam, mennyire rendíti meg, hogy a halántékomnál lilás folt volt, a jobb alkarom teljesen fel volt szántva, hasam és mellkasom pedig vöröslött a felületi sebek alatt. Ritkán lát ilyet az ember farkasa,nem? - Azt az izét be ne hozd ide... Kifelé majd dobd ki. Mutattam a tálra, majd arrébb álltam, hogy ha akar, akkor fáradjon beljebb.
Nagyot ugrottam ijedtemben, ahogy meghallottam a hangját. - Igenis, főnök - motyogtam magamban morcosan. Nem kellett volna idejönnöm. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik. Nem azért, mert félek tőle, hogy kitekeri a nyakamat, mivel az is benne volt a pakliban, csak egyszerűen nem akartam még mélyebbre ásni magam előtte. Bár ha jobban megnézzük, ennél mélyebbre aligha kerülhetnék. Eddigi farkas-pályafutásom alatt csak a földet lapátoltam magam alatt. Félő, hogy előbb utóbb rám omlik az egész, rögtön itt van rá az esély, hisz az Alfa lakásába készülök belépni, már ha beenged. A legutóbbi ilyen alkalomról nem éltek bennem kellemes emlékek. Kitárult az ajtó, és a látvány rögtön letaglózott. A tekintetem ide oda ugrált a lila foltról, a horzsolásokra. Basszus, ezzel meg mi történt, valaki megsebezte a nagy és sebezhetetlen Alfánkat? Megáll az eszem. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne cikázzon fel arcomra egy mosoly, de hála az égnek sikerült. Gondolatban büszkén vállon veregettem magam. - Mi... mi történt? - Kérdeztem értetlenül pislogva rá. Vegyes érzelmek keringtek bennem a látványa miatt. Mintha, talán... neeem, én nem aggódok miatta, odáig azért még nem fajulok. A tálra tett megjegyzésére vágtam egy grimaszt. - Tőled kaptam, visszahoztam - szólaltam meg kicsit élesebben, mint szerettem volna, de végül egy halk sóhaj kiséretében ledobtam a földre a tálat, ami hangos csörömpöléssel vette birtokba új helyét az ajtó mellett. - Kidobom... - sóhajtottam megadóan, majd némi tétovázás után beléptem a szobába. Még mindig nem tudtam levenni róla a szememet, tekintetem elidőzött a karján, majd a mellkasán. Összevont szemöldökkel vizsgálgattam a sérüléseket. Ezt meg mi okozhatta? Máris összetűzésbe keveredett volna valakivel? - Elnézést, hogy csak így bejelentés nélkül berobbantam... öhm.. jöttem, - kezdtem halkan, próbálva minél több udvariasságot beleerőltetni a hangomba. - de szerettem volna beszélni veled.
Nagy piros pont nekem. Az arckifejezése, amit felvett, miután meglátott, minden pénzt megért volna, bár én most csak egy amolyan "a kis hülye" mosollyal jutalmaztam. De nem válaszoltam elsőre a meglepett kérdésére, előbb megvártam, amíg letette (ledobta) a tálat és bejött. Becsuktam mögötte az ajtót, és kissé távolabb megálltam vele szemben. - Bemutatkoztam a helyi Alfának. Ők itt Atanerknek hívják. Mondtam olyan hangon, mintha csak egy jelentéktelen kis esemény lett volna. Karba tettem a kezem és kisterpeszbe álltam, úgy beszéltem tovább. - Hallgatlak. Nem zavarsz, épp a világrengető vezető világgazdasági híreket olvastam a Times-ban. Mondtam iróniával teletűzdelve. Érdekelt, hogy most mi a fenét akarhat. Legutóbb, amikor a lakosztályomban felkeresett, Duncan karja bánta meg a beszélgetést. Az is ilyen nyugodtan és visszafogottan kezdődött. De nagyon reméltem, hogy Amber felfogja azt, hogy jelen helyzetben nagyon nem lenne okos dolog a csip-csup hülyeségeivel traktálnia. Velünk jött, ezzel magára vállalta azt, hogy most egy darabig pofa befog. Legalább is addig, amíg szilárd talajon nem állunk, nem bővítjük az élőhelyünket, és amíg nem kezdtem el kiépíteni az itteni alvilági paradicsomunkat. - Nem akarsz leülni? Kérdeztem, mert valami az sugallta, hogy ez hosszú lesz.
Igen, Dun említette, hogy itt járt a másik falka Alfája. De azt nem gondoltam volna, hogy maradandó nyomokat hagy Castorban. - Remélem ő jobban ki van díszítve, mint te - pillantottam végig rajta ismét, ritkán láthatok ilyet, gondosan elraktározta az agyam a képet. A még mindig a kezemben lévő whiskeys üveget gondosan az asztal szélére helyeztem, ezzel is időt próbáltam nyerni, végül kissé szorongva ugyan, de ledobtam magam az egyik székre. Ujjaimat idegesen tördeltem, miközben a cipőmet tanulmányoztam nagy beleértéssel. - Ne várj tőlem semmilyen nagy kaliberű szónoklatot - kezdtem bele, csak épp egy villanásnyi időre felpillantva rá, majd újra visszatért tekintetem a cipőmre. - Szerettem volna bocsánatot kérni... mindenért. Gondolom nem kell felsorolnom az összes dolgot, itt ülhetnénk a következő Times megjelenéséig is - intettem fejemmel az újság felé. Felrémlett, hogy legutóbb is így kezdődött a beszélgetés; bocsánatkéréssel, ami a szeretett testőre karjának kifilézésével zárult. Most elnézve az alfát, el sem tudtam képzelni, hogy igazán képes szeretetre, mert a személyiségfejlődésben elakadt vagy éppen eljutott arra a pontra, mikor belebújt egy szerepbe, ami később koordinálni kezdte tetteit, háttérbe szorítva vagy meggátolva érzelmei szabadjára engedésében. Ez a legszomorúbb, hogy ha valakinek a társadalmi pozíciója, felvett szerepe és olyan elvek határozzák meg a viselkedését, ha az erőt az elnyomás, a rosszindulat és felülkerekedni akarás jelenti, az képtelen igaz szeretetre. Na, ezt akartam én mindig is elkerülni. Ettől függetlenül megértem őt, de mért kéne egyet is értenem vele? - Castor, tudom, hogy hibáztam, nem is keveset. De szeretném jóvátenni, és segíteni a falkát, amiben csak tőlem telik. - Most már álltam a tekintetét.
- Gondolod, hogy hagytam volna szuvenír nélkül távozni? Kérdeztem fennhangon, majd elnevettem magam. Pillanatokra megint felrémlettek a képszerű emlékek. Az első találat, a heves marakodás, és végül a kirepülés az ablakon... De voltak ám ennél sokkal szívmelengetőbb emlékeim is. Trisha és én együtt. Ahogy eszembe jutott, megint átjárt az a hideg nyugalom, ami tegnap is. Ez nagyon nagyon jó lesz. Így Amber is azt érezhette, hogy abszolút rendben vagyok, és belül sokkal jobban érzem magam, mint az esetleg kívülről látszik. - Én nem várok már tőled semmit, Amber. Azon is csodálkozom, hogy idejöttél. Mondtam neki tisztán és egyszerűen. Minek kerülgessem a forró kását, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy kölcsönösen csalódtunk egymásban? Legalább is én csalódtam benne, ő pedig vélhetőleg jobban után, mint bárki mást a világon. Mivel már ő is ült, lassan én is befészkeltem magamat a fotelbe, abból a helyzetből pedig lehetőségem volt megállás nélkül nézni őt. Idegesített, hogy ennyire feszült... Legalább gondolna arra, hogyha annyira nem kívánatos személy lenne, akkor nem lehetne itt. Hallgattam a vallomását, majd erősen gondolkodóba estem, így pillanatokig nem szólaltam meg. - A legnagyobb segítség, amit most tehetsz, az az, hogy nem keveredsz bele semmibe. Ha megtennéd, talán még ki is rángatnálak belőle, ha tudnálak. De most még ott tartunk, hogy az Atanerk azt hitte, hogy csak úgy idejöhet, és felkérhet arra, hogy húzzunk a p*csába. Előbb ezzel kell foglalkoznom, utána majd áttérhetek a személyes ügyekre. Lehet, hogy ez most egy kicsit felbosszantotta? Nem érdekel. Én tudom, hogy milyen nagy elhatározás kellett, hogy meglátogasson személyesen, de egyszerűen nem mondhattam neki mást. Felsóhajtottam, aztán megint eszembe jutott Pat és a még régebben hozzám intézett szavai. Ne legyek idegbeteg, ne legyek idegbeteg... Rendben. - Igazából fogalmam sincs arról, hogy ez ügyben miben tudnám hasznodat venni. Fiatal vagy még, alig ismerlek. Nem tudom, mire vagy képes, így azt sem tudom, milyen jellegű feladatokat bízhatnék rád az erődnek megfelelően... Szünetet hagytam, és kíváncsian vártam, hogy beletörődve bólogat, vagy esetleg elkezdünk egy kicsit beszélgetni is. Igazán beavathatna, hogy a meggondolatlanságon és Duncan fejének elcsavarásán kívül mire képes. Úgy gondoltam, korrekt voltam. Ennél korrektebb vele szemben azt hiszem, nem nagyon lehetnék.
Nem vár tőlem semmit. Hát persze, hogy nem, ezen most nem volt mit csodálkozni. Végighallgattam a kioktató kiselőadást is, és hatalmas pirospontot érdemlek, amiért nem kotyogtam közben egyetlen mondatot sem, mint például: - Épp azon vagyok, hogy ne keveredjek semmibe. - Vagy: - Nem tűnt fel, hogy mostanában jókislány voltam? - és: - Tönkre fognak menni az idegeid, ha ennyit téped magad. - Na meg: - Nem kértelek, hogy személyes ügyekkel foglalkozz, vén majom. Gondolatban vállon veregettem magam, amiért visszafojtottam a destruktív megjegyzéseimet. Mikor úgy éreztem, hogy monológja végéhez ért, és most már tőlem várja a választ, elérkezettnek éreztem, hogy végre engedéllyel is megszólalhassak. Nagy levegő... - Fiatal vagyok az igaz, - kezdtem bele lassan, ujjaimat idegesen tördeltem, kényszerítenem kellett magam, hogy abbahagyjam, és nyugton üljek - de nem vagyok életképtelen, és totálisan használhatatlan. - Felpillantottam rá, kezem észrevétlenül és irányíthatatlanul kezdett babrálni a nyakamban függő bizsuval. - Az erőmnek megfelelően... - visszhangoztam kis fáziskéséssel. - Ne a nyers fizikai erőt nézd mindig. Néha többre lehet jutni ésszel - bököm meg halántékomat mutatóujjammal. - Ha az őslakos falkáról van szó, talán többre mennénk - nem hiába használtam az utolsó szónál a többes számot - ha nem nyakon ragadva szorongatnánk őket, hanem a saját lapjaikat fordítanánk ellenük. - Vállat vontam. - De ha neked agresszivitás kell... Miért ne. Hangosan gondolkoztam, lehet, hogy számára semmi értelme nem volt. Próbálok segíteni, és kijelenthetem, hangot is adtam neki, hogy szinte (!) bármire hajlandó vagyok.
- Egy szóval sem mondtam, hogy használhatatlan vagy Amber. Fékezd magad, jó? Nem tudom, mennyire érzékelted, hogy már azzal, hogy ide beengedtelek, megalapoztam azt, hogy higgadtan és normálisan beszéljünk. De ha csak kelted a feszültséget az éles megszólalásaiddal,nem vagyok rád kíváncsi. Figyelmeztettem cseppet sem ingerülten. De azért álljon meg a nászmenet... Éreztem rajta, hogy megfeszíti magát, hogy ne vágjon hozzám esetleg hangzatosabb mondatokat, én pedig azzal háláltam meg, hogy nem kiabáltam le a fejét. Az üzlet az üzlet. Még használható információk is voltak abban, amit mondott, de az előadásmódja jócskán lecsökkentette az értéküket. Előredőltem, és a térdeimre támaszkodtam. - Nekem most olyan farkasokra van szükségem, akik dörzsöltek és feltűnés nélkül tudnak hazudni. De cseppet sem veszélytelen a feladat, ami rájuk vár majd. Nem tudom, hogy Duncan mit szólna, ha... Direkt hagytam nyitva a mondatot. Ezzel legalább egy kicsit közelebb kerülhetek a fiatal nőstény gondolataihoz, hogy hányadán áll a kapcsolattal. Ráadásul az is érdekelt, hogy mennyire befolyásolja ez a kis románc. Mert ha a Duncanre való tekintettel utasítana vissza, akkor nagyon nem egy húron pendülünk és továbbra is a megtűrt kategóriába fog tartozni. Persze addig, amíg más jellegű munkát nem találunk ki neki...
Épp azon ügyködöm, hogy ne keltsek feszültséget, erre mit kapok... Köszönöm, az éleslátásodat, mélyen tisztelt Alfám. Ujjaimmal szórakozottan doboltam a térdemen, miközben hallgattam ahogy felvázolja a lehetőségeimet. Nyitva hagyott mondatára felhorkantam és alig észrevehetően megcsóváltam a fejem. - Duncant ebbe most ne keverjük bele - kezdtem miközben hátrahanyatlottam a székben. - Én sem örülök neki, mikor veszélyben van, de ezzel jár a ... munkája. Fontos nekem, ahogy a véleménye is, de nem engedem, hogy minden személyes dolgomba beleavatkozzon, hiszen fordított esetben én sem szólok bele az övébe. - Na jó, kívételek azért voltak, mint például mikor péppé verte Gabet az ígérete ellenére. De szökőévente egy ilyen belefér. - Ráadásul ő is tisztában van vele, hogy nem védelmezhet a végtelenségig, én sem leszek mindig egy védtelen kölyök. Legalábbis szeretnék eljutni odáig. - Ehhez persze még sokat kell tepernem, de most is azon vagyok. - Rátérhetnénk végre a tárgyra, mert a szerelmi életem boncolgatásával nem jutunk előrébb - mosolyodtam el, és erőltetnem kellett magam, hogy ne a hegeket fixírozzam az Alfa testén.
- Örülök, hogy ezt így látod, és hogy nem lesznek Duncan miatt újabb problémáink. Mondtam neki nyersen, majd megköszörültem a torkomat. Csak ültem, és néztem a lányt,végig, a feje tetejétől egészen a lábáig. Próbáltam elképzelni, hogy mégis mi a fenét kezdjek vele, mi az, amit még meg tudna csinálni anélkül, hogy a saját, vagy mások életet kockáztatná. Érthető volt, annak kellett lennie számára is, hogy miért vagyok ennyire óvatos és kétkedő. Az utóbbi hónapokban hibát hibára halmozott, most pedig bizonyítani szeretne. - Adatgyűjtési feladat? Szigorúan halandóktól? Vetettem fel neki az ötletet. Egyébként sem lett volna rossz végre körbeszaglászni a környéken. Ki kicsoda, kire kell odafigyelni. Felőlem akár még pletykás vénasszonyokat is lekenyerezhet, ha tudnak valami használható információt. - Tessék. Itt van a lényeg. Érdekel a dolog, vagy bízzam rá valaki másra? Nagyon reméltem, hogy ha el is vállalja, akkor képes lesz végigcsinálni. Végül is csak halandókról lenne szó, és azok közül sem a keményebb fajtából. Ha egy ilyen apróságot nem lesz képes gördülékenyen megtenni, akkor fogalmam sincs mivel bízzam meg. Felmosás. Igen, a felmosás lesz a B terv.
- Biztos lehetsz benne, hogy Duncan többé nem fog belekeveredni ebbe ... ebbe az egészbe. - Felsóhajtottam. Már kezdett belőle elegem lenni, hogy rám bélyegezték a "ő az aki miatt Duncan bűnhődött" feliratot. Nem mondom , hogy ártatlan vagyok, de annak idején nem én akartam megkötni azt a nyavalyás alkut az alfa és Dun között. Viszont ez már lecsengett dolog, mégis annak a levét iszom azóta is. Végre előhozakodott a rám bízhatónak vélt feladattal is. A szigorúan halandóknak résznél egy alig hallhatónak szánt "cöhh" azért elhagyta a számat. Hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán szóba állt velem, és még esélyt is ad, viszont volt egy olyan érzésem, hogy még ennek elvégzésében is kételyei támadtak. - Érdekel - bólintottam. Kezdetnek ez is jó lesz, hogy bizonyítsam, azért jobb vagyok és ki tudok lépni az eddigi elrettentő példa skatulyából. - Mégis milyen információkra gondoltál? Nem hiszem, hogy túl sok jelentősége lenne bárminek is, főleg ha halandókról van szó, de ha Castornak ez kell, akkor megkapja.
Újabb helyeslő bólintások sorozatával ajándékoztam meg. Helyben vagyunk és végre kezdünk egy húron pendülni. Kész csoda. Nyilván neki is hatalmas erőfeszítésekbe került, hogy bírjon magával, de ne gondolja azt senki, hogy én nem erőltettem meg magam az ügy érdekében. - Ennek örülök. Jeleztem, mielőtt még megosztottam volna a tervem többi részét. Nyugodtan hátradőltem a fotelben és összeszedtem, hogy mit is akarok pontosan. - Az Őrzők körül kellene szaglászni. A lényeg annyi lenne, hogy találj egy-két kislányt, vagy kisfiút, akiknél be tudod dobni magadat. Érdeklődj, kérdezősködj, hogy vannak-e olyan ismerőseik, tanárok, diákok egyaránt, akik feltűnően sokat tartózkodnak az épületben. Jó okom van azt feltételezni, hogy az Őrzők az egyetemen munkálkodnak. Egy kis szünetet tartottam. Végül is, Duncant is ott "kapta el" a Protektor, más hely pedig nem igazán lenne nekik kézenfekvő. Ott mindenük meglehet, ami csak kell. Információk, technika, ráadásul remekül el tudnak vegyülni a hallgatók között. - Személyazonosság, testalkat, cipőméret... Tök mindegy. A fiatalabbakat kell megcéloznunk, akik befolyásolhatóak és gyengék. Van valami kérdésed, vagy javaslatod a dologgal kapcsolatban?
Kezdőlap
