Természetesen némán, kihúzott háttal néztem végig az egész harcot. Nem vagyok az a viráglelkű nőszemély, akit egy kis vérengzés teljesen kiakasztana és undort váltana ki belőle. Az arcom rezzenéstelen volt, csupán a kedv volt ott bennem, hogy Darren mellett harcoljak, ahogyan egy Tarknak kell az Atanerkje mellett, de ez most az ő harcuk volt, nem közvetlenül az enyém. Kezeimet ugyan önkéntelenül is ökölbe szorítottam időnként, de szerintem ezért senki nem hibáztatott volna. Szerencsére elég önuralmam volt ahhoz, hogy mindezen gyűlő indulatok ellenére se szegjem meg az utasítást, amit talán utoljára kaptam a jelenlegi vezetőmtől. Miután a behódoltatás megtörtént és Castor úgy döntött, hogy akkor méltóztatik szólni hozzánk is, mint új falkájához, csak egyik lábamról a másikra álltam és ez volt minden reakcióm. Láttam, hogy egyikük sincs túlzottan jó bőrben, és ez valamelyest vigasztalt is. Legalábbis egészen addig, amíg el nem hangzott a felszólítás, hogy lépjünk elő. Igen, mondhatnám, hogy teljesen eluralkodott rajta ma félelem és megrettentem már csak annak a gondolatától is, hogy mi vár most rám, de akkor hazudnék. Egyáltalán nem féltem, hiszen valahol számítottam rá, hogy ha ez a csatlakozás ténylegesen is megtörténik, akkor bizony azok, akik valamilyen kárt okoztak nekik, lakolni fognak. Lehetett bárki bármilyen bizakodó is, ez elkerülhetetlen volt, hiszen egy részünk mindig is állatiasan kegyetlen lesz, aki élvezi a vérontást és csak ebben látja a végleges megoldásokat egy-egy problémára. Mondjuk jelen esetben a példa statuálásra. Végül hosszasan szívtam magamba még utoljára a falkám, az otthonom, a szülőföldem illatát. Ez volt minden, amit szerettem. Ez volt minden, ami sokat jelentett nekem az életben és bármit megtettem volna azért, hogy a javát szolgáljam. Most pedig az volt a sorsom, hogy meghaljak érte. Nem bántam, mert úgy gondoltam, hogy ha ezért nem, akkor semmi másért sem érdemes az életemet áldoznom. Erre tettem fel azóta minden egyes napomat, hogy Tark lettem. Egy Tarknak pedig sokszor az a sorsa, hogy meghaljon azokért, akiket védelmezett egészen addig a pillanatig. Amikor kiléptem az enyémek közül, határozottság és büszkeség áradt minden mozdulatomból. Nem akartam egyetlen pillanatig sem meghunyászkodni, hiába tudtam, hogy én itt ma nem győzhetek. Nem szégyelltem azt, amit tettem, hiszen olyan utasításnak engedelmeskedtem, amit teljesítenem kellett. Csak azt tettem, ami a dolgom volt, és ezért senki sem vádolhatott meg. Az, hogy az Alfa személyes sértésnek vette, már igazán nem az én problémám volt. Amúgy sem szívesen hódoltam volna be egy efféle öntelt gazembernek, aki a megtorlást sértésnek veszi, holott csak megbosszultuk azt, amit ők műveltek a kikötőnkben. Milyen világot élünk? Valószínűleg olyat, amelyet én már nem szívesen gazdagítottam volna sokáig, viszont Alaszkát sem akartam a hátam mögött hagyni. A sorsom megpecsételődött hát, és mikor előjött az egyik hím, nem is húztam tovább az utolsó harc elkezdését. Farkasom villámgyorsan robbant ki belőlem, ruháimat apró cafatokra szaggatva. Pofám undorodó, fenyegető vicsorba torzult, ahogyan dühtől izzó tekintetem megtalálta az ellenfelemet. Ugyan Sangilak megfosztott az ajándéktól, amelyet a beharapásomkor kaptam, de még ez a hátrány sem tarthatott vissza semmitől. Ma itt úgymond hősként és nem mártírként fogok meghalni, ezt már abban a pillanatban eldöntöttem, ahogyan a két erős test egymásnak feszült. Éreztem minden egyes roppanást, bundatépést és a hús szakadását az inakkal együtt, de eszem ágában sem volt meghátrálni. Számítottak rám a többiek, és nem akartam, hogy olyanok is meg legyenek büntetve, akik főleg nem szolgáltak rá. Tudtam, hogy mi a dolgom, mi a kötelességem, ám már rég nem ezen járt az eszem, hanem csakis azon, hogy miként jöhetnék ki kevésbé vesztesen a már eleve eldöntött mérkőzésből. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de valószínűleg még soha nem volt dolgom ilyen erős ellenféllel, és ez meg is látszott rajtam. A világ már rég összefolyt előttem, a lábaimon nem igazán álltam. Körülöttünk a havat főként az én vérem áztatta bizonyára, bár úgy sejtettem, hogy a hím is jócskán kapott tőlem sérülést a rá mért támadásaimnak hála. Nem adtam magam könnyen, hadd tudják csak, hogy milyen harcos veszítenek ezzel. Egyetlen rossz pillanat műve volt az egész. Egy rosszul megválasztott mozdulaté, hogy maga alá gyűrt és vélhetően azé, hogy már jócskán fogytán volt az erőm. Láttam, hogy mire készül, kétségem sem volt felőle. Nem féltem a haláltól, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy nem jött még el az ideje. Még éreztem, ahogyan az éles fogak a torkomba vájtak, éreztem, ahogyan közéjük szorította a gégémet és az megroppant, ám mielőtt még kilehelte volna végleg a lelkemet, az volt az utolsó gondolatom, hogy a Szellemek már várnak. Kétségem sem volt afelől, hogy méltó helyem lesz közöttük, az emlékem pedig valamilyen egoista oknál fogva azt akartam, hogy örökké éljen azokban, akik ma itt álltak és végignézték a kivégzésemet.
A nagy esemény ellenére roppantmód unottan követem figyelemmel az eseményeket. Egyedül, valahol Dominic mellett, de még az ő kis megjegyzései sem szórakoztatnak... Figyelmemet azzal igyekszem lekötni, hogy a bekapott sérülések gyógyulási idejét saccolgatom, így pedig a küzdelem végére mindkét vezető állapotáról közel pontos képpel rendelkezem. Hogy ennek örülnöm kéne, vagy "menőnek" tartani, azt nem tudom... de figyelemlekötésnek nem volt utolsó tevékenység. A Golden lángba borulásának "könnyes" emlékét is felemlegetik, fantasztikus! Nem igazán érdekel az egész, legalábbis addig nem, míg ismerős energiákat nem érzek az előlépők felől. Fagyos, borostyán pillantásomat hirtelen kapom a másik falka három - azaz mivel azt Darrent kispadra küldi Castor, már csak kettő - farkasa felé. Nocsak, nocsak... a farkasok díszpintye. Izmaim akaratlanul megfeszülnek, s mint ahogy vadász cserkészi be a gyanútlan vadat, olyan lassan mozdul a farkam jobbra... balra... jobbra... balra... Vannak azok a macskás órák a rajzfilmekben, amik a másodpercek múlását mérik ekképpen. Én is hasonlóan, várakozóan figyelek Castor minden egyes rezdülésére, szavára. Per favore, mio Capo, add nekünk! Halk szava zene füleimnek és az sem érdekel igazán, hogy esetleg nem nekem, hanem a bétának vagy a végrehajtóknak szól... izmaim megfeszülnek és már el is rugaszkodtam, neki a hím torkának. Farkas legyen a talpán, aki ettől eltántorít vagy visszaránt. Rántom magammal akkor Daniel torkát is, ha rajtam múlik! ~ Nem voltál te soha tark, csak egy szájhős! ~ Üzenem némi lenéző morgás közepette felé. Most talán azt kívánja, bár megölt volna akkor és ott a pataknál, de... késő bánat. Vicc az egész pasas, hogy nem volt képes egy alig száz éves nősténnyel elbánni. Levet magáról, tompa puffanással érek földet a túlsó felén, de már pattanok is fel - újra és újra megismertetve húsát éles fogaimmal. Támadásaim céltudatosak, összeszedettek ellene - hiszen tudom, önmagában a puszta erővel nem sokra mennék - az általa "bekapott" sérüléseim pedig csak tovább hergelnek. Mivel fájdalomküszöböm jóval meghaladja az átlag farkasét, így szinte nem is érzem súlyát - még, majd ha mindez véget ér, valószínűleg fogom - a testemet borító sebeknek. A vér szaga űz minduntalan újra és újra felé, mintegy megelégelve a dolgot, torka felé kapva...
Ho-ho-hó! Mondá a Mikulás és leüttetik krampuszai által. Nos, ami azt illeti az év utolsó éjszakája igen ígéretesen alakul, legalábbis onnantól kezdve mindenképp, hogy két farkast ki kell végezni. Emberként lusta mosolyra húznám a szám, bundás alakomban azonban erre nincs lehetőségem, így csupán némileg élénkebb érdeklődést tanúsítok az esemény iránt. Kevesebbet és visszafogottabban, mint a mellettem várakozó belladonna. Ó, neki már megvan a táncpartnere, fájdalom, hogy újfent nem én vagyok az, ám azt hiszem, ilyen táncot jobb is, ha mi nem járunk, szívszorító volna, ha bármelyikünktől is megszabadulna a világ. Ritka madarak vagyunk a magunk nemében. A szerénység pedig pusztán látszatra erényem. Dante a nősténynek esett, Emily a nagydarab hímnek, én pedig álltam és vártam. Nem volt okom sietni, mia cara élvezte a játékot, én a pajzsom mögül szemlélődtem, bőségesen volt időnk hajnalig. Természetesen figyeltem. Nagyon is éberen, még ha tekintetem unottnak is hatott. Akkor mozdultam, mikor biztosra vettem, hogy a romantika nélküli tánc résztvevőinek csupán a másik létezett. Mindkettő ölni akart, s habár belladonna nem törődött vele, sérülései egyre komolyabbá váltak. Kínos lenne, ha őt végeznék ki, ezt elkerülendő kerülő úton indultam. Előbb csak mint aki Castor hogylétéről akar meggyőződni, tisztes távolban maradva a harcolóktól. Elég volt egyszer esetleg jobban maga alá gyűrnie Emilyt, s megindultam. Könnyedén szeltem át a távolságot, végig a látómezején kívül maradtam, s örültem, hogy Dantéék felől tudtam közelíteni, mert így az ő harcuk zaja elnyomta a hó roppanását mancsaim alatt. Egy ugrás és a hátán voltam, eszem ágában se volt húzni az időt, Emily nem él örökké, s nem tudja évekig elterelni a figyelmét, így minden karmom a hím hátába vájtam, kitátottam a pofám, állkapcsom közé kaptam a tarkóját és minden erőmet beleadva összezártam, hogy gerincet érjek. Abban a pillanatban, ahogy megvolt, kirántottam egy-két csigolyáját, s ahogy holtan rogyott össze, leugrottam róla. Ha ez nem sikerült, ő akkor is valamivel fáradtabb volt már, mint én, találtam rá más módot, hogy végezzek vele, ráadásul Emilyvel jól tudtunk együtt dolgozni, s így, hogy ketten voltunk, bőven megtette a hím részéről egyetlen apró figyelmetlenség, hiba, hogy holtan végezze... ~ Requiescat in pace!
[Előzmény: Miss Tündi-Bündi & az Asszaszinok gyöngye ] {Avagy véres hármas Hárt-tal és Dom-mal}
Őszintén szólva, tudtam hogy elég mély benyomást sikerült tennem arra a szemtelen kis szukára a pataknál. Szinte éreztem, hogy össze fogok még futni vele. S lám, a Sors úgy néz ki nem engedett meghalni addig, amíg ezt meg nem adja nekem. Tekintetem össze-összeakad vele, ahogy kilépve végignéztem a díszpintyekből álló garmadán. Ha tudtam volna vigyorogni farkasként biztosan fülig ért volna a szám és minimum flörtöléssel húzom az agyát. Amúgy is úgy tűnt különösen könnyű kihozni a drágát a sodrából. A türelménél már csak a modora rosszabb, de mint látom nem is a harcosok sorát erősíti. Nocsak. Lélekben felkészülök a rohamra, hogy egy helyett csapatostul rontanak rám ám ismét kellemesen csalódok, egyedül a kis heves Ciklonka dönt úgy, hogy magának akar. Hát állok elébe, élmény lesz megmutatni neki; hogy hol a helye. Most mondanám, hogy a konyhában a tűzhely mellett... de már sajna nem azokat az időket éljük.
Félreértés ne essék, nincsen bajom a női egyenjogúsággal. Ha nem így lenne, Tabi nem lett volna a bandánk oszlopot tagja mert nővel nem kezdtem volna. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a kis taknyos azt hiszi övé a világ és bármit megtehet. A tisztelet meg a többi smafu neki. Nekem legalább volt mire vernem a nyálamat, több csatában vettem részt, mint amiről ő álmodni is tudna. ~Már azt hittem csalódást okozol és nem veled járhatom el az utolsó táncot Tündi-Bündi.~ "Köszöntöm", majd amikor elrugaszkodik felkészülve várom. Pontosan az irántam táplált haragját fogom ellene felhasználni és egy életre feledhetetlenné tenni magam az enyémek előtt. Ez volt a cél. ~Még mindig nem értesz semmit igaz, taknyos? Talán, ha a tojás héj már nem lesz ott a csinos kis fenekeden neked is leesik a dolog. Ha egyáltalán megéred, hogy kétszer annyi légy mint amennyi most vagy. Akkor esetleg lesz már elég tapasztalatod, hogy belepofázz az idősebbek dolgába.~ Hergelni próbálom, miközben azonnal kivédem a gyengécske támadását. Látszik, hogy nem harcosként létezett eddig.
Azonban el sem bízhatom magam, mert mindettől függetlenül egyfolytában a torkomra pályázik az meg nem a legmurisabb. Legalábbis számomra. Nem foglalkozom vele, hogy ez az utolsó táncom, az utolsó nagy harc melyből ezúttal esélyem sincsen győztesként kikerülni. Viszont magammal azért vihetek szuvenírt. Először nem megyek torokra, más taktikám van. Valami igen fájdalmas és hónapokig rám elékeztető szuvenírrel akarom meglepni a kis drágát, értékelve a "fáradozásaiért". Mikor támad figyelem, hogy melyik mancsa az ügyesebb, melyiket használja inkább. Ha a jobb mellsőt, mert jobbkezes akkor arra fogok menni; ha a balt, akkor arra. Azért még hajlandó vagyok "bekapni" némi sérülést illetve megtévesztő manőverekkel támadni rá ösztökélve ezzel is meg jobban hogy teljesen vérszemet kapjon. Az oldalába bele-belekapok, s sikerül kellően felhergelnem; mert most már szinte csak torokra megy semmivel sem törődve.
Hálát rebegek el teremtőmnek, amiért éveken át kínzott és nem tutujgatott. Úgy tűnik, most megtérül a dolog mert bár érzem a fájdalmat tudomást sem veszek róla. A harc heve, a tudat, hogy már közel vagyok a célomhoz elnyomja mindezt bennem. Egyébként is jól viselem a fájdalmat - akárcsak a harcosok nagy többsége - de most még el is vonták róla a figyelmemet. A vér szaga ugyan lassan bekúszik az orromba, de a farkasom ekkor jelzi elérkezett az idő a bosszúra. Hagyom, had kapjon oldalba - a nyakamat azért nem adom - és mikor azzal van elfoglalva, hogy nekem okozzon sérülést a mancsát csuklóból leharapom. Bár a vérvonalam erejére nem támaszkodhatok - oh, be kár pedig nagyon szívesen összeroppantottam volna a szukát - mégis elég erős az állkapcsom ahhoz, hogy a megfelelő ízületeknél a lehető leggyorsabban és remélem legfájdalmasabban szabadítom meg a kezétől.
Nem tepertem le, ő se engem. Látszólag kiegyenlített a küzdelem, ám innen gyökeres fordulatot vesz a dolog. Megérzem a vérét ugyanis a számban és a farkasom vérszemet kap. Innentől kezdve már menne is torokra én meg nem tudom kellően visszafogni már őt. De nem is akarom. Ez a kettőnk diadala vagy bukása lesz, együtt. Torokra megyek, s a sérült szukát némi hempergőzés után sikerül úgy terelnem, hogy a torkához is hozzáférek. Szerencsétlent nyilván annyira meglephette a szerinte nem várt fordulat, hogy egy-két másodpercig azt se tudta mit csináljon kínjában. A farkasom pedig csak erre várt. Most már nem érdekelt, hogy milyen sérüléseket kapok be, hogy a hátsó lábamra már sántítok és az oldalamból is jó darabok hiányoznak. Csak a torkát láttam magam előtt és hogy úgy várom a következő versenyzőt, hogy már magammal vittem az újdonsült játszótársamat odaátra. Kár lenne, ha unatkoznom kellene társaság hiányában.
Felvonyítok, amikor mélyre mar belém ám már elkésett. Félig a földre kerülök, s mikor fölöttem van, a torkára zárulnak a borotvaéles fogaim. ~Nos, még mindig úgy gondolod, hogy csak a szám járt?~ Érdeklődöm, egyre erősebben harapva a torkát. ~Ohó, csupa tűz vagy. Csupa báj. Azt hiszem magammal viszlek odaát...~ Üzenem még tovább hergelve őt, de hiába vergődik én ha rám rontanak sem eresztem el. Persze emiatt nem is veszem észre Dominic-ot, aki még épp időben érkezik ahhoz, hogy egy hirtelen felindulásból elkövetett majdnem torokvesztéses szituációból menekítse ki Emilyt. A hím meglep azzal, hogy hátulról betámad rám ugorva. ~Csak nem jöttél egy kis véres hármasra, asszaszinok gyöngye?! Eressz vagy magammal viszem őt is!~ Fenyegetőzöm, és a szuka torkát továbbra sem eresztem. A tarkómnál érzett fájdalomtól azonban felüvöltök s ez Emily egyetlen szerencséje, mert eleresztem a torkát és így megmaradhat az élők soraiban. Próbálom lerázni magamról Dominic-ot, de már túl kimerült és sebesült vagyok hozzá. Érzem, ennyi volt, mindjárt vége. Utoljára még, pajzsomat leeresztve küldöm az éjszakába az utolsó, vérfagyasztó vonyításom kíséretében az átkomat a betolakodóknak, mielőtt elérne az elmúlás végső szele. ~Még visszajövök értetek és mindenért megfizettek!~
Daniel úgy fest, nem tanult semmit a múltkoriból. Bár mit is vártam volna egy olyantól, akinek még a farkasalakja is inkább hasonlít holmi szánhúzó ebre, mintsem tisztes fenevadra... Nem, még véletlenül sem a szavai vagy a pofátlan modora azok, amik "felhúznak". Ilyen kicsinyes dolgokkal nem szokásom törődni, - ahogy a jó múltkor sem tudta elérni a gyáva féreg, hogy a torkának ugorjak, lévén nem volt rá különösebb okom, ő volt az, aki vérig sértve kikérte magának a puszta jelenlétemet is. De már akkor is csupán a szája járt. Belegondolva... talán egyetlen hím van, akinek a szurkálódásait felveszem - de ő meg (sajnos) túlságosan is régóta és jól ismer ahhoz, hogy tudja, hova is kell szúrni azokat az elejtett megjegyzéseket. Újra és újra támadást indítok a hím torka ellen, ám ezúttal nemhogy el nem érem, meg se közelítem, mert kirántja jobb lábamat alólam. A csont fájó roppanással törik, hús és inak szakadnak... most jut el a fájdalmam először az agyamig, de igyekszem kizárni, pontosan úgy, ahogy mindig is tettem hasonló helyzetben. Tudományosan bizonyított tény, hogy az emberi agyat be lehet csapni. Saját magunkat képesek vagyunk becsapni, ezt pedig tökélyre fejlesztettem "hála" egykori beharapóm válogatott módszereinek... Lerúgom magamról a megtermett farkast, fenyegető morgás közepette villantva tűhegyes fogaimat felé. Csak ő létezik most számomra, csak a cél, hogy az a busa nagy feje végre elhagyja a nyakát. Újra támadok, noha egyensúlyom az első pár lendületes roham közepette még bizonytalan a sérülésnek hála és ezt használva ki, nemes egyszerűséggel maga alá gyűr, mint foxi a lábtörlőt. Halkan rezignáló morgásom, vicsorgó, vértől ázott képem nem éppen arról árulkodik, hogy olyan könnyen adnám magam. ~ Pontosan úgy. ~ Kúszik hangom szinte már szemtelen nyugalommal elméjébe. Különös fintora a sorsnak, hogy ha itt és most meg kellene halnom, elfogadnám. Már régóta remek barátságot ápolok a Halállal, talán még meg is ölelne odaát, mint régi cimborát... Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy luxus lenne egyszerűen feladnom mindent és hagynom, hogy elragadjon a Túlvilági. Azzal, hogy annak idején Matteo nem megölt, hanem beharapott, az adósa lettem. Neki, Castornak, a falkámnak. Tartozom nekik annyival, hogy nem a saját hóbortom miatt murdelek meg. Dominic "társasága" mondjuk marhára nem hiányzott még, mert elsőre úgy fest, csak ront az amúgy is csekély túlélési esélyeimen. Hanem az a fél pillanat, amire vártam, mégiscsak neki köszönhető, én pedig nem vagyok hálátlan: kihasználva, hogy Daniel elengedi a torkomat, az övé után kap...nék, ha nem rántaná le az egész farkast Dom egyetlen erőteljes mozdulatsorral rólam. Vége. Két pillanatig csak fekszem a földön. Lehunyom a szemeimet és valami fura elégedettség költözik a lelkembe. Bundám csatakos a vértől - az enyémtől vagy Danielétől, a fene se tudja már - a fájdalom pedig szépen lassan kúszik az elmémbe, átvéve az előbbi érzés helyét - de nem aggódom. Biztosan nem nagy dolog, leszámítva a jobb mancsomat, amiért reméle ma Pokolban rohad meg a mocsok szemétláda! Amilyen pontosan megtippeltem volna a két vezető sérüléseinek súlyosságát, annyira nem éreztem a sajátomét. Súlyosabban nézhettem ki, mint azt magamról gondoltam, de nem engedtem Domnak, hogy visszasegítsen falkám sorai közé. A saját lábaimon jöttem, azokon is megyek, a rohadt életbe!
Azért... a falkatársak közé érve már neki-nekitámaszkodtam a hímnek bicegve.
Nem eresztettem. Mia belladonna tökéletesen tisztában volt vele, mit vállal, mikor megindult, igaz kínos lett volna, ha most megöli Morton. Helyette inkább én öltem meg, de eszembe sincs elvitetni Emily érdemeit - igaz nélküle is sikerült volna, de így legalább nem lett mindenhol véres a bundám, csak kissé a pofám környéke. Nem hentes vagyok, vagy Végrehajtó, hogy nyakig gázoljak a vérben, abban semmi elegancia és stílus, csupán barbarizmus - aminek továbbra se vagyok híve. Mielőtt a holttest eldőlne, könnyedén leugrom róla, majd körbejárom, méregetem, ellenőrizve, hogy biztosan halott-e, és minekután nem mutat életjeleket - hogyan is mutathatna, mi öltük meg! -, Emilyre siklik a pillantásom. A legfinomabb kifejezéssel élve is borzalmasan néz ki, azon is csodálkozom, hogy még egyáltalán lábra tud állni. Örülök, mivel így nem kell a hátamra venni, s így nem is tud összekenni vérrel. Vele együtt indultam vissza a többiekhez, kényelmesen ballagva. Kifejezetten örültem, hogy nem ismernek egy idegbeteg módjára kapkodó, rohanó típusnak, mert így nem tűnt fel, hogy azért megyek ilyen tempóban, hogy ha Emily tagjai feladnák a küzdelmet, támogathassam. A színpaddá avanzsált területről a saját lábán tántorgott vissza a mijeink közé, ám amint elülni látszott a ránk terelődött figyelem, a kimerültség pedig az adrenalin csillapodásával úrrá lett rajta, olykor nekem támaszkodott. Semmivel sem jeleztem, hogy ez feltűnt, sértette volna, őszintén megvallva pedig el akartam kerülni, hogy bármilyen módon is a haragosa legyek, akár csak rövid időre. Kettőnk esetében határozottan addig jó minden, míg béke honol...
Kezdőlap
Köszönöm srácok, egy élmény volt! //
