Láttam az értetlenséget a szemeiben, de annyira nem zavart, egyszerűen csak megvontam a vállaimat, ezzel is érzékeltetve, hogy nekem aztán tényleg teljesen mindegy, hogy mi és hogy van ezzel kapcsolatban. - Igen, pontosan erről van szó. Harcos vagyok, így nem az a dolgom, hogy tanoncokat istápoljak. Az már egy másik kérdés, hogy milyen szart zúdított a nyakunkba. Csak és kizárólag a probléma megoldása miatt foglalkozom vele, már ha lehet így mondani – motyogtam az orrom alatt kelletlenül, mert nem egyszerűen bosszantó volt ez a helyzet, hanem egyenesen rohadtul bosszantó. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy Sava csak ezért feljön ide északra, a világ végére, de lelke rajta, ha neki egyszerűbb felutazni és személyesen megbeszélni ezt, nekem nem lényeges. Kivételesen tényleg volt egy kis szabadidőm, ami a munkát és a feladataimat illeti. Ritka alkalmak egyike, ráadásul a magam módján még kedveltem is őt. - A kutyám is vélhetőleg hasonlóképpen lenne a macskával, bár Kyle-lal egész jól kijön… szar az ízlése – forgattam a szemeimet, bár kétségtelen, hogy még mindig nagyon hálás voltam a bátyámnak azért, mert meglepett azzal a kis állattal. Mármint akkor kicsi volt, most már kezdett rohamosan megnőni, ezzel együtt pedig a fejünkre is nőtt. Nem mintha bántam volna, a kemény külsőm mögött néha egészen emberi érzések lappangtak. Néha! – Mert képzeld el, kaptam tőle egy kutyát még télen. Fogalmam sincs, hogy mit gondolt – fűztem hozzá afféle magyarázatképpen, mert nem tartottam valószínűnek, hogy Kyle ezzel eldicsekedett neki, olyan sűrűn meg nem fordult meg itt a kedves mágus, hogy látott volna már Caesart, meg engem. - Ó, ezekben a rohadt vastag pulcsikban képtelenség mozogni, így is elég baj, hogy kabát kell már – fejeztem ki újra a nemtetszésemet az időjárással kapcsolatban, miközben átadtam az egyik gőzölgő bögrét. Jó erősre csináltam, ráadásul nem is fukarkodtam az adaggal, az előbbi hisztim ellenére sem. Savannah azért megérdemelt ennyit, már ha rokonok voltunk arra a kis időre. Legalább ő nem kergetett a falra, mint néhány másik nőnemű egyed a környezetemben. Mondjuk, lehet, hogy ennek az is az oka, hogy nincs itt állandóan, csak néha-néha beugrik. Lehet minden embernek ilyennek kéne lennie az életemben, és akkor sokkal jobban kijönnék velük. Ki tudja?! - Oszd be, ebből senkinek nem szoktam adni! – szóltam rá, miközben felé böktem a mutatóujjammal afféle fenyegetésképpen. – Ennyi pénzért el is várom, hogy finom legyen. Ezek a rohadt automatás kávék mindig pocsolya ízűek – még fintorogtam is egyet mellé, miközben áttértünk a lényegre. Nem bántam, tényleg ez jobban érdekelt, úgyhogy miután lehuppantam a már igencsak kiült, de mégis kényelmes székembe, két kezem közé fogtam a bögrét, és úgy koncentráltam arra, amit a velem szemben ülő mondott. - Az egy dolog, de attól még lehetne életképesebb – horkantam fel cseppet sem nőiesen. Sajnos nagy hibám, hogy az ilyen embereket egy kicsit lenéztem, és nem feltétlenül azért, mert magamról sokkal többet gondoltam. Egyszerűen csak nekem mások voltak az értékek egy emberben, mint másoknak. – Én meg biztos, hogy másképp tettem volna! – jelentettem ki határozottan, és mivel Savannah azért annyira már ismerhetett, így azt is tudhatta, hogy tényleg komolyan gondoltam. Én már fiatalon is olyasmi kaliberű nő voltam, mint amilyen most vagyok. Nem véletlen szerintem azok után, amilyen rendkívüli kiképzést kaptam, bár ezzel nem sűrűn dicsekedtem, csupán az aktáimban volt nyoma ennek az egésznek. - Szerintem neki már úgyis mindegy! – legyintettem egyet az önbecsülésével kapcsolatos megjegyzésre. Azért néha viccesnek találtam, hogy mennyire különbözünk ő meg én, de néha roppant üdítő volt. – Aggódsz érte? – kérdeztem vissza nevetve. – Nyugodj meg egyébként, a fél szememet mindig rajta tartom, mert képes bajba keveredni. Ha valaki kárt tehet benne, vagy megölheti, az csak és kizárólag én leszek! – jelentettem ki határozottan. – Ha csak egy haja szála is meggörbül, akkor az halott ember, aki hozzáért – azért valahol egészen mulatságosnak találtam, hogy azok után, ami köztük történt, még mindig így a szívén viseli a bátyám sorsát. Mondjuk, ugyanez rám is igaz volt Jack esetében, csak nem reklámoztam.
Egyértelműen másképp láttuk ezt a dolgot, de nem kezdtem el vitatkozni, elfogadom, hogy ő így áll ehhez az esethez. A kutyus említésére széles mosolyra szaladt a szám. - Mesélte - bólintottam, mert habár annyira sűrűn nem fordultam meg itt, attól még nagyjából napi szinten beszéltünk. - Szerintem azt reméli, hogy jó hatással lesz rád, és... tágítja a szociális tered. - Azt mégse mondhattam, hogy esetleg kedvesebb lesz az emberekkel! Illetve, de, mondani mondhattam, azt viszont azért egy kicsit erősnek éreztem volna. Lehet őt nem hatja meg, én viszont akkor sem akartam így fogalmazni. A kabát-pulcsi esetre csak somolyogtam. Igaz, ami igaz, nekem se sikerült még teljesen megszokni ezt a klímát, mindenesetre engem nem zavart, hogy vastagabban kellett öltözködni. De ilyenkor legalább még jobban esik a forró kávé, meg a kakaó, a tea és a forró csokiról már ne is beszéljünk! A hidegnek is megvan a maga varázsa, amit maximálisan ki tudok élvezni. Ezt most nem hangoztatom, azt hiszem ő nem díjazná annyira. - Jaj, de drága vagy! - néztem rá nagy, csillogó szemekkel és boldogan kortyoltam a kávéba. Kevéssel is örömet lehet nekem szerezni, na... egy finom kávéval, amiből ráadásul kevesen kaphatnak meg pláne. Fekete mellett még a kényes téma boncolgatása is könnyebb, kellemesebb. - Túl szigorú vagy - mondtam elnézően, de nem ítélkeztem, csak ténymegállapítás volt. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz lenne, ő ilyen és kész, én meg elnézőbb, megértőbb vagyok, ennyi az egész. - Tudom, de te sokkal másabb utat jártál be, mint ő eddig. Hogy eztán Alice mennyire erősödik meg lélekben, azt nem tudni, majd kiderül, mindenesetre tény, hogy Kate-tel ég és föld voltak, így nem is lehetett elvárni, hogy a harcos megértse, átérezze a helyzetét. Legalábbis én nem vártam el. - Még szép, hogy aggódom - motyogtam a fejemet ingatva, enyhe szemöldökráncolás közepette, és ittam pár kortyot. Kate szemébe néztem, miközben beszélt, ígért, s habár megnyugtatott valahol, hogy odafigyel, hogy másnak nem hagyná, hogy bántsa őt, azért a teljes zent még így sem közelítettem meg. - Köszönöm - mondtam halkan, egy hálás mosoly kíséretében. - És ha bármi történne, kérlek, szólj. Ő szerintem elbagatellizálná még azt is, ha a fél karja már meg se lenne. - Ebbe még belegondolni is rossz volt egyébként. - Meg ha kell valami. - Újabb nagy kortyok, aztán egy darabig csak forgattam a kezem közt a bögrét. - Furcsállod, hogy ilyet kérek és csak ezért idejöttem? - néztem rá ismét, halvány, de őszinte mosollyal kísérve kérdésemet. Szinte nem is kérdés volt, azt hiszem, le mertem volna fogadni, hogy megleptem ezzel.
- Tényleg? – kérdeztem meglepetten, mert igazán nem gondoltam, hogy ennyi mindent elmesél neki Kyle. Jó, tudtam én, hogy jó viszonyban vannak, de hogy ilyen jelentéktelennek tűnő dologról is beszámol, ez még nekem is új volt. Persze nem sokáig akadtam fent rajta, inkább csak néhány pillanatnyi zavar volt ez a készülékemben. Szerencsére egyből mondta is tovább, én meg ebbe legalább már beleköthettem egy kicsit. – Aha! A szociális terem… - bólogattam, két korty kávé között. – Mondd csak ki nyugodtan, hogy azt reméli tőle, hogy majd kedvesebb és barátságosabb leszek! – intettem a kezemmel is a szavaim mellé, mintha ezzel akarnám arra sarkallni, hogy tényleg mondja csak ki nyugodtan. Egyébként tudtam az is lenni, de csak nagyon ritkán volt rá példa. Sajnos, vagy nem sajnos, ez van. Ilyen borzasztó nőszemély vagyok! Akaratlanul is horkantottam egyet arra, hogy milyen drága is vagyok. Nem én voltam drága, hanem az a rohadt kávé, és ha most véletlenül kiborítja itt nekem, miközben nagy hálálkodásban van, akkor egészen biztos, hogy már egyáltalán nem leszek olyan kedves, mint amilyen eddig voltam. Ezt is csak annak köszönhette, hogy tényleg kedveltem őt a magam módján. Arra nem foghattam mégsem, hogy jó napom volt, mert ennél pocsékabbat már régen éltem meg, szóval akármennyire szerettem volna tagadni még magam előtt is, kedveltem ezt a nőszemélyt. - Igen, az lehet! Egy harcos azonban ne legyen lágyszívű, nemde? – kérdeztem kicsit komolyabban. Én szívesen bevállaltam a morcos, szigorú nő szerepét, mert valakinek ilyennek is kellett lennie. Gina volt még hasonló kaliberű, mint én, úgyhogy egyáltalán nem is voltam olyan egyedi eset, ha úgy vesszük. Bár hozzám igazából senki sem lehetett még csak hasonló sem, de belőlem elég is egy. Bőven, ha Kyle véleményét kérdezné valaki. Ő velem élt már egy ideje, ennyi pedig elég volt neki ahhoz, hogy még jobban megismerjen engem. - Az biztos! – vágtam rá egyből, mert Alice valószínűleg soha nem fog a közelembe érni. Lehet, hogy ez most elég traumatikus élmény volt neki, de ettől még alapjaiban nem fog megváltozni. Mi ketten pedig annyira különböztünk, hogy az valami hihetetlen. Nem is akartam én, hogy mindenki olyan legyen, mint én, mert az rossz lenne. Nem kellenek a világnak ilyen emberek, csak ha a képességeimet vesszük alapul, mert azok bizony roppant hasznosak az őrzők között, az már egyszer biztos. Mindegy is, az viszont mindenesetre meglepett, hogy ennyire a szívén viselte a bátyám sorsát. Nem is voltam rest ez után érdeklődni. Nem az a típus vagyok. - Rendben, szólni fogok, bár szerintem nincs olyan, amit ne oldanék meg, ha baj van! – közöltem nemes egyszerűséggel, mert lehet, hogy Sava tapasztaltabb a varázslatokban, engem viszont harc terén nem kellett félteni. Szokták mondani, hogy az erőszak semmire sem megoldás, de én ezzel soha nem értettem egyet. – Őszintén? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel, de szerintem eddig is egyértelmű volt. – Még szép, hogy furcsállom! Csak úgy nem utaznék ennyit azért, amit telefonon is el tudok intézni. Van valami, amiről nem árt, ha tudok? – tettem fel a nagy kérdést, kicsit előrehajolva az asztalra, Savannah felé.
Visszakérdezésére csak mosolyogva bólintottam. Azért muris, ahogy meglepődött, ezek szerint annyira sokat mégse tud rólunk, ami se nem jó, se nem rossz, csak egy tény. - Oké. Azt reméli, hogy kedvesebb és barátságosabb leszel tőle - vigyorodtam el, kicsit rakoncátlan gyerek képét idézve ezzel. Dehogy szántam megbántásnak, bár szerintem pont ő az, akiről az ilyesmi leperegne, ennek ellenére nem kísérleteztem. Minek tettem volna? Felhorkanására is mosolyogtam és inkább ittam tovább a finom kávét, amit hajlandó volt megosztani velem. Még ha csak udvariasságból is kérdezte az elején, akkor is... - Nem tudom - mondtam némileg eltűnődve -, szerintem azon elvitatkoznánk egy darabig, hogy melyikünknek mit jelent a lágy szívűség. Azt hiszem, meddő vita lenne - mosolyodtam el halványan. Ég és föld vagyunk Kate-tel szerintem ilyen téren, meg talán úgy általánosságban véve is, ezzel pedig nincs semmi baj szerintem. Csak nem éri meg olyan eszmecserébe vágnunk, ami egyszerűen sehová sem vezetne, mert mindkettőnknek megvan a maga világképe, hozzáállása, amin pár perces kis oda-vissza játszma nem fog változtatni. Vagy ha mégis, akkor valamelyikünk rendkívül gyenge jellem, esetleg a másik túl szuggesztív. Nézőpont kérdése, hogy melyik a jobb. Lényeg a lényeg, nem kezdtem el a magam nézetét rátukmálni. Alice sose lesz olyan, mint ő, és ez nem becsmérlés egyikükkel szemben sem. Csak az a szomorú, hogy így valószínűleg sose fognak együtt dolgozni, ami... hát valljuk be, nem épp kifizetődő egy közösségre nézve, de bízom benne, hogy Kate van annyira felnőtt, hogy szükség esetén félre tudja tenni az ellenérzéseit. Bár belegondolva: ne legyen soha olyan szükségállapot, amiben erre sort kéne keríteni. Szólni fog. Biccentettem. Tudtam, hogy erős, nem véletlenül harcos, csak így azért mégis nyugodtabb voltam. Láttam rajta eddig is, hogy megleptem, de kimondva jobban esett. Nem mindennap tud az ember lánya meglepni egy képzett harcost, szóval igen, most rém elégedett vagyok! Bár ez nem tartozott a céljaim közé, hogy teljesen őszinte legyek. - Szerelmes vagyok belé - mondtam szemlesütve, majd nagyot kortyoltam és ezzel meg is ittam a kávémat. Aztán rápillantottam és elnevettem magam. - Csak vicceltem - legyeztem a kezemmel még mindig kacagva. - Szerettem volna veled is beszélni kicsit, meg ezért a kávéért igazán megérte ennyit utazni. - Abbahagytam a nevetést, ám továbbra is vigyorogtam. - Ne aggódj, nem leszünk sógornők - biztosítottam, aztán halványul kezdett a mosolyom. - Eleget vesztettem, hogy többet ne akarjak, tudom, hogy ez gyengeség, de félek ettől. Kyle... ő a kettőből az egyik, aki fontos annyira számomra, hogy ne legyek képes nyugton aludni, ha tudom, hogy veszélyben lehet az élete. - Eltűnt a hangomból a játékos könnyedség, a tekintetemből a pajkos csillogás. Felálltam és a bögrét halk koppanás kíséretében az asztalra tettem. - Köszönöm a kávét és az időt - mosolyodtam el ismét, ám ezúttal jóval szolidabban, mint korábban. Egy falat belőlem, abból, aki lettem, akivé tettek, akivé válni kényszerültem. Ha csak nem akadt kérdése, vagy bármi, amit szeretett volna megbeszélni - annak ellenére, hogy én kerestem fel -, úgy elbúcsúztam tőle, minden jót és szép napot kívánva.
- Akkor nagyon rosszul gondolja, bár szeretem a kutyákat… - közöltem nemes egyszerűséggel, a vállaimat vonogatva. Ha Kylenak efféle hátsó szándékai voltak az ajándékkal kapcsolatban, akkor eléggé mellényúlt. Bár rajta kívül legalább még egy élőlénnyel képes voltam normálisan viselkedni, és nem úgy, mintha éppen meg akarnám ölni. Nem voltam én mindig ilyen, de mióta Jack nincs mellettem, csak még feszültebbé válok időnként. És ez nagyon rossz, ha jobban belegondolok, de én már egészen megszoktam az új önmagamat, ő meg mindig is tudott kezelni valami furcsa oknál fogva. Sosem értettem. Egyetértően bólogattam a szavaira, mert tényleg felesleges lenne vitát nyitnunk azzal kapcsolatban, hogy kinek mit jelent a lágyszívű kifejezés. Én tudtuk, hogy nem vagyok az, és soha nem is leszek képes megérteni azokat, akik hajlamosak rá. Ez nem feltétlenül rossz, én csak egyszerűen más típusú ember voltam, ennyi az egész. Más dolgokat tartottam szem előtt a legtöbb esetben, amit sokan talán nem értettek meg, de a gyakorlatiasságot én inkább erényként fogtam fel, nem pedig úgy, hogy egy lelketlen picsa vagyok. Nem vagyok az, csak kicsit keményebb lettem, mint az átlag. Nem csak nő, de harcosok között is. Szerencséje volt, hogy nem hallottam a gondolatait, mert valószínűleg rövid úton megpróbáltam volna letörni azt a fene nagy elégedettségét, amiért képes volt meglepni egy kicsit. Én ezt nem tartottam olyan nagy dolognak, mert más téren meg képtelen lett volna rá, ezzel tisztában voltam én is, és szerintem ő is. Mindenesetre nagy mázli, hogy nem vagyok telepata, vagy valami efféle szuperhős. Akkor nagy bajban lenne a város, de még azok is, akik felbosszantanak engem. Elég hosszú a listájuk. - Tessék?! – kérdeztem vissza egyből, megpróbálva kitörölni magamból a furcsa érzést, amiért a bátyám érzelmi életébe csöppentem úgy, hogy nem is állt szándékomban. Nem szerettem újabban a túlzott érzelmeket, kerültem is az efféle helyzeteket ügyesen. Azért felszusszantam a megkönnyebbüléstől, amikor kiderült, hogy csak viccelt. Tekintetem morcosan villant, de a mai napon ez már nem is olyan új keletű dolog. Mondjuk Savat talán még el is tudtam volna fogadni, mint lehetséges sógornőt. Egészen kedveltem, ha lehet ezt mondani az én esetemben. - Jó, akkor legközelebb telefonálj! – ajánlottam fel, amikor a kávét hozta szóba már megint. Hihetetlen, hogy tényleg adtam neki, pedig nem is voltam túlzottan adakozó hangulatomban. Lehet, hogy csak szerencséje volt és éppen akadt egy nagyon gyenge pillanatom. Még a legjobbakkal is megesik olykor. – Nekem úgyis mindegy lenne, de még te is nem jöhetnél be a házunkba. Akkor már túl sok lenne az egy négyzetméterre jutó őrzők száma a közelemben! – közöltem félig komolyan, félig inkább csak viccelődve. – Ne aggódj, ezzel én is így vagyok! – vallottam be őszintén, mert a testvérem volt, az ő esetében nem kellett megjátszanom, hogy nem számít nekem. Nagyon is számított, jelenleg talán ő a leginkább. - Vigyázok rá, néha tényleg rajta kell tartanom a szemem, mert képes bajba keveredni… - forgattam a szemeimet, és amikor végül felállt, akkor én is így tettem. – Van is mit köszönni rajta, remélem legközelebb nem fordul elő, és inkább te hozol kávét nekem! – ez volt az én sajátos búcsúzásom, és a jelzés arra, hogy máskor is meglátogathat, őt viszonylag szívesen fogadom. Mivel nekem amúgy is volt még dolgom, így nem marasztaltam, nem lenne rám jellemző. Úgyis össze fogunk még futni.
Kezdőlap
<33 //
