Közelebb hajol, jobban szorítom, mert ami bennem van, ezt akarja. Ő örül, én darabjaimra hullok. Ennyire messzire mentem anélkül, hogy igazán észrevettem volna? Hogy idáig jutott és nekem már nem maradt tiltakozási lehetőségem, semmit sem számított a szavam. Úgy tűnik.
Sose akartam vérvonalat, se Teremtőt, akihez az ösztön köt, jól éreztem magam úgy is, hogy mások szemében gyenge voltam. Engem nem érdekelt, nem az erőért éltem, a függetlenségemet élveztem szívtam magamba minden egyes nap. Most mintha mindent elvett volna tőlem azért, hogy senki és semmi más ne maradjon nekem, csak ő, mégis teljesen másképp, mint eddig. Ezért sírtam, ezt gyászoltam.
Nem szívesen engedem el, karommal rejtem arcom, szemem - szeretnék így maradni örökre, hogy ne kelljen ezen a ponton tovább lépnem, ne kelljen mindezzel megbirkóznom. Nagy jóindulattal sem lehet igazán küzdőszellemnek nevezni, mindig inkább odébb álltam, elhagytam a gondokat megoldás helyett, mert lehetett, megtehettem. Nem akartam ezzel szembe nézni, ezzel a - már most érezhető - gyökeres változással.
Mostantól mindig így lesz? Az egyik felem lelkesen, örömmel zsong majd mellette, miközben a másik elbújna minden és mindenki elől? Szétfeszít már most és az, hogy ennyire ellentétes irányba mennénk, rekeszt meg minket középen, ezért nem tud megkezdődni a váltás. Nekem jó így - így még jó. Maradnék is, ám a kérés parancsként hat rám, arra ott bent, mintha csak erre várt volna.
Izgatottan pattan fel, készül neki, remélve, hogy megfelel, hogy tökéletes lesz, hogy büszkévé teszi, akitől az életet kapta. Kíváncsiak rá, akarják őt, efölötti örömittassága pedig mindent háttérbe szorítva bennem robban elő. Nem érdekli a ruha, semmi sem számít, csak az, hogy Ő szólította, s ehhez mérten legjobb tudása szerint akar teljesíteni, siet, ahogy bír, bár még kicsit suta. Nem számít neki - se -, hogy csendre inteném inkább, hogy visszahúznám.
Szürke bunda helyett fekete borítja be a testem, barna szemem vörösbe fordul, hogy kisebb, nőstény változatként álljak a Farkas előtt, sebességre termett, karcsú, könnyű alkattal, mégis büszkén, erőteljesen. Nézz meg, csodálj, szeress! Kellettem, akartál, itt vagyok, most nem tud sírni az ember, nincs szava, nem is lehet már.
Le akarok ülni, lesunyni fejem, hagyni, hogy füleim kókadtan csüngjenek, engedni, hogy testtartásom mindent elmondjon rólam, de a nőstény mást diktál, amibe nincs beleszólásom. Könnyedén vígan ugrándozva kerüli meg a Teremtőjét, játékosan dörgöli egy pillanatra pofáját az övéhez, majd mellős lábaira feküdve, farát az égnek csapja, farka vígan jár jobbra-balra, s ha a másik mozdul, szelesen szökken arrébb. Fürgén egy pillanat alatt, bután kacérkodva az illúzióval, hogy gyorsabb lehet nála.
Meghempereg a hóban, hogy aztán lerázza azt, ami a bundájára tapadt, mert bár jó a játék, szórakoztatja még minden apróság, semmi se rejtse külsejét, őt magát.

~~~

Nem tartott sokáig a váltás, mégis megfeszült izmokkal, kíváncsian vártam, hogy előbukkanjon, hogy megmutassa magát. Nincs szüksége segítségre, jön ő magától is, látványa pedig elégedettséggel és örömmel tölt el. Az én Kölyköm, akkor is, ha ezzel minden bizonnyal visszafordíthatatlanul kiöltem valamit Dakotából. Azon majd ráérek később bosszankodni, most túlságosan kíváncsi voltam, ugyanaz az izgalom járt át, mint amikor a lányomat beharaptam.
A felismerés szinte pofán csapott, ahogyan teljes valójában állt immár előttem. Annyira hasonlít… Nem meglepő, hiszen mi teremtettük őket, de mindeddig eszembe sem jutott, hogy kísérteties lesz a hasonlóság, hogy rá fog emlékeztetni… Másak az energiák, persze, de a külső jegyek ugyanolyanok. Gyorsan ráztam meg a fejem, próbálva kisöpörni minden kellemetlenséget a gondolataim közül, ebben nagy segítségemre volt, hogy körbeugrált, hogy a pofáját az enyémhez dörgölte, utána kaptam, de már elszökkent előlem. Elégedettség töltött el, ahogyan néztem, annyira szép, kecses, erőteljes, gyorsaságra termett.
Tökéletes.
Belementem egy kis időre a játékba, közel sem olyan intenzivitással, mint ő, de utána ugrottam, játékosan kapva felé, hol a mancsommal, hol a pofámmal, aztán hirtelen termettem a másik oldalán, belelöktem a hóba. Rövid, mégis tartalmas vonyításom kélt útra a hajnal első sugaraival. Szerettem volna telekürtölni az egész világot a büszkeségemmel, az elégedettségemmel, mégsem akartam túlságosan felhívni magunkra a figyelmet. Lassan ideje lesz indulni.
~ Idővel könnyebb lesz majd ~ szóltam az emberhez odabent, nekem elhiheti, én is átéltem ugyanezt. És, hogy jobb lesz-e? Azt nem ígérhetem, mert nagy részt múlik rajta is, én viszont minden tőlem telhetőt megteszek majd. Nem lesz mindig ilyen, a feszítő érzés is elmúlik majd idővel, az egyik fél vagy felülkerekedik a másikon, vagy elenged magából valamit, összefogva, közösen vágva neki az új útnak. Nekem egyedül kellett mindezzel megküzdenem, azért tartott több évtizedig is. De neki nem kell, mert itt leszek, támasza és segítője leszek, akár engedi, akár nem.
Gyorsan szaladtam vissza a kabátomért, hogy pofám közé kapva induljak meg az autó irányába, fejjem intve neki csupán, hogy kövessen. Az autó mellett álltam meg csupán, hogy alakot váltsak, bízva abban, hogy követni fogja a példámat, a csomagtartóból pedig ruhát szedtem elő. Nem volt túl nagy a választék, lévén nem kirándulásra készültem, de néhány ruhadarab akadt nálam, így abból adtam neki is.
- Nagyon gyűlölsz most, igaz? - tettem fel halkan a kérdést, mert hiába éreztem mindent sokkal intenzívebben felőle, mint ezelőtt, nem akartam néma csendbe burkolózni, hallani szerettem volna a hangját és azt, hogy kimondja, bármennyire is elkeserített a tudat, hogy leromboltam benne valamit.

Elvesztette a lányát, hát kreált magának egy másikat, egy újat. Ugyanaz a vér, ugyanaz a külső, csak kicsit más, de épp eléggé hasonló... Ennél már csak jobb lehet? Neki lehet, de én komolyan úgy érzem magam, mint akit lelöktek egy meredek lejtőn.
Ezalatt a másik születésének és Teremtőjének örülve szöges ellentétem. Hagyom, hadd élje ki magát, nem gátolom, nem akadályozom, mert ennek okán legalább elbújhatok. Vonyít, amit először csak kíváncsian hallgat a nőstény, de nem akar elmaradni tőle, ha már a sebesség a sajátja, szégyennek érezné lemaradni bármiben is, így hát hamar csatlakozik, próbálgatja a hangját, hogy már ne csak lássák, hanem hallják is. Itt van, és mostantól számolni kell vele.
Könnyebb lesz? Buta ez a hím, nem látja, milyen könnyű nekem már most is? Amíg velem van, nincs olyan, hogy nehéz, nem igaz? Újszülött vagyok, mégsem gyerek, tudok én mindent, miféle nehézség jöhet?
Egy szót sem szólok, nem reagálok, mintha nem is hallottam volna. Duzzogásnak tűnhet, ám valójában képtelen vagyok mit mondani erre. Egyébként is mit számítana? Teljesen mindegy, akad-e hozzáfűznivalóm a dolgokhoz, vagy nem, s most épp elég mélyen éreztem magam ahhoz, egyáltalán kedvem se legyen megnyikkanni.
Fut jobbra-balra, amikor pedig hív, a nőstény habozás nélkül ugrik meg, vígan követi, ha utoléri, játékosan csíp belé fogaival. Még benne a kajlaság, öröme vegytiszta, egyedül akkor vegyül a csalódottság íze energiáiba, amikor a visszaváltozásra kerül sor. Ellenkezne, ugyanakkor mindennél jobban meg szeretne felelni, elégedetté, büszkévé tenni a Teremtőjét, így amilyen lelkesen előtört, olyan iparkodva bújik vissza, megmutatva, hogy képes ő erre is. A roncs kell neki valamiért? Visszaadja.

A hideg, havas földön térdeltem, hajam előreomlott, eltakarva arcom. Rövid ideig maradtam csak így, annyi dac még maradt bennem, hogy ne akarjak előtte térdepelni. Megtettem volna, azért, hogy ne harapjon át, képes lettem volna erre, ám így meghagyom ezt másnak.
Felkeltem, fáztam, ezt viszont a világ összes kincséért sem mutattam volna ki, némán vettem át a ruhákat, azt se néztem, miféle, mekkora, mennyire lesz nagy rám, csak monotonon magamra vettem őket. Az illata volt mindegyiken, korábban mélyen magamba lélegeztem volna, most közönyösen fogadtam. A másik belülről bökdösött, noszogatott, nem tetszett neki a hozzáállásom. Nekem is akadt bajom a helyzettel, bár ez nem vigasztalta.
Eligazgattam magamon a göncöket, hogy valahogy azért kinézzek, miközben a leginkább magától értetődő kérdés hangzott el. Csak egy pillanatra álltam meg az aktuális mozdulat közepette, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, befejezzem azt.
Hátrasöpörtem a zavaró, barna tincseket, félelemmentes tekintettel néztem egyenesen a szemébe és ha sikerült meglepnem, ha nem tett ellene, életemben először egy istenes pofont akasztottam le neki, hogy csak úgy csattant és még a tenyerem is belesajdult. Ha megakadályozott, a szándék akkor is ott volt, benne minden véleményemmel.
Ha nem volt más terve, nem tett ellene, akkor megkerültem a kocsit és bedobtam magam az anyósülésre. Vigyen, ahova akar, menjünk, ahova tetszik - én nem szólhatok bele, a másik pedig bárhova vele menne. Csak csevegést ne várjon tőlem, legyen elég, hogy a sírásra érzett késztetésem elmúlt, a rettegésemmel együtt.
Bekötöttem magam és amennyire a jármű beltere engedte, elhúzódtam tőle, már ha beszállt ő is. Összefűztem karjaimat, felhúztam térdeimet, s miután kellőképp kényelmesnek éreztem ezt a katasztrofális helyzetet, tüntetőleg kibámultam az oldalsó ablakon.

Nem lepődtem meg, hogy nem kaptam választ a megjegyzésemre, igazság szerint nem is igazán vártam. Amúgy sem lehetett erre mit mondani, az ő esetében pedig pláne nem. Nem hittem, hogy szimpla duzzogásról van szó, annál többre tartottam, minthogy holmi sértettség miatt ne akarjon megszólalni. Átéltem én is egyszer ugyanezt, éppen úgy könyörögtem, mint ő, bármennyire is kilátástalannak tűnik, hittem, hogy neki is jobb lesz. Mint ahogyan nekem is az lett idővel.
Érzem az energiáiba vegyülő csalódottságot, törődően lódítottam meg a sajátommal, egyáltalán nem bántón, csak mintha így túrtam volna a bundájába; egyet se féljen, lesz még bőven lehetőségünk ilyen alkalmakra.
Nem érintett meg egyelőre túl mélyen, hogy rám sem nézett, hogy közönyösen fogadta a ruháimat, hogy monoton módon aggatta magára őket. Nem is vártam mást, sőt, rosszabb is lehetett volna, ami azt illeti, én pedig egyelőre bíztam benne, hogy ez idővel feloldódik majd, ha el nem is tűnik egyik napról a másikra, de szerettem volna hinni, hogy tényleg könnyebb lesz. Hogy nem volt hiábavaló mindaz, ami itt most történt.
Láttam, hogy megakadt a mozdulatban a kérdésem elhangzását követően, a tekintete határozottan tetszett, nem láttam benne félelmet, ezt pedig pozitív jelként vettem. A pofont nem különben. Erős volt, gyors volt, a lendülete arrébb mozdította a fejem, a helye pedig piszkosul csípett és fájt. Megállíthattam volna, mégis hagytam, had vigye be a találatot, meglepett ugyan, de tökéletesen összefoglalta a helyzetet. Gyűlöl. De legalább hajlandó kifejezni. És az, hogy ilyen módon tette, egyértelműen bizonyította, hogy nem fél sem tőlem, sem pedig az esetleges következményektől, ez pedig még inkább növelte mind az elégedettségem, mind a büszkeségem.
- Így már világos - több minden is, de vonatkoztassa arra, amire csak szeretné. A kérdésemre is megkaptam a választ ezzel a pofonnal, sőt, sokkal többet is. Tökéletes.
Apró, mégis megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, ahogyan becsapta maga mögött a kocsi ajtaját, én pedig becsuktam a csomagtartót. Beültem mellé az autóba és indítottam, ám mielőtt még ráléptem volna a gázra, felé fordultam. Nem lepődtem meg a testtartáson, az elhúzódottságon, teljesen természetes és érthető reakció volt a részéről.
- Hol laksz most? - kérdeztem a címet, hiszen talán nem árt, ha felszedjük a holmiját és jelen pillanatban még én magam sem voltam teljesen tisztában azzal, hogyan is tovább, ezt pedig feltétlen szerettem volna vele megbeszélni, de ilyen állapotban ő erre képtelen volt, így lehet jobb, ha egy ideig még itt maradunk, hátha elég lesz pár nap, hogy oldódjon valamennyit a helyzet. Reméltem, hogy megkapom a címet, ebben az esetben indultunk is és eltelt néhány perc is talán, mire megszólaltam.
- Már nem félsz tőlem - megjegyzés volt csupán, talán erre sem igazán vártam választ, mindössze jól esett hangosan kimondani, hallja csak ő is, legyen teljesen egyértelmű számára is. Nem néztem rá, mindössze a szélvédőn tükröződött kissé az alakja, arra pillantottam olykor-olykor, főleg, ha egy piros lámpa megállított bennünket.
- Egy kis ideig még itt maradunk - szólaltam meg, amikor leállítottam a motort a motel előtt - amennyiben megkaptam tőle a címet, természetesen. És hogy mennyi az a kis idő? Azt még eldöntöm, leginkább a helyzettől függ majd, de nem terveztem több naposra nyújtani az ittlétet.

Utálom érezni az elégedettségét, bezzeg a másik imádja, ahogy tulajdonképpen mindent, amit tőle kap, elvakultan rajong. Remélem, hogy ez csak a kezdeti lelkesedése, mai később csitulni fog, mert egyelőre igen csak külön hullámhosszon vagyunk.
Mi sem mutatta ezt jobban, mint az indulatból lekevert pofon. Meglepett, hogy hagyta, s ezen felbuzdulva egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy akkor nekiugrok, ez viszont zsigeri ellenkezést indított el a másikban. Mintha tényleg megtettem volna... nem ment el az eszem. Fintornak is beillő mosolyt villantottam felé, afölötti mélységes örvendezésem jeleképp, hogy világos a válasz. Csodás.
Mindezen túllendülve ültem be az anyósülésre és helyezkedtem el. Ha azt hittem Fairbanksből eljőve, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább, akkor rá kellett jönnöm, hogy ez az igazi homály. Akkor ez megijesztett - amire rátett egy lapáttal az alapvetően érzett félelmem -, most nemes egyszerűséggel passzolt le az ezen való gondolkodást, vele minden felelősséggel a Teremtőmnek. Ha az átharapást tudta, talán ezt is, ha pedig mégsem, akkor sem hagyom, hogy az én fejemre nőjön ez a kérdés.
- Egyet tippelhetsz - mondtam kelletlenül, rá se nézve, majd ugyanekkora lelkesedéssel fűztem tovább, mert a másik ezt követelte. - A motelben, a város szélén.
Annyira mindegy minden. Ez amennyire elkeserít, annyira dühít, tehetetlenségem fölött is ugyanezt a kettősséget érzem. Miután indít, belesüppedek az ülésbe, engedve, hogy az elmúlt percek felfokozott mivolta után rám telepedjen a fáradtság.
- Nem. Dühös vagyok. - Biztosan érezte, biztosan tudta, ám ahogy neki a félelem elmúlásának kimondása, úgy nekem ez kellett. Legyen csak ezer százalékig biztos ebben is, barátkozzon vele, mert tényleg nem pár nap leforgása alatt fog ez megváltozni.

A motelhez érve sem szálltam ki. Fejből tudtam hatalmas vagyonom listáját: pár dollár, fél csomag cigi, egy póló, egy nadrág, egy dzseki, meg pár fehérnemű. Plusz egy bokacsizma. Egyik sem valami nagy durranás, ugyanannyi ragaszkodás fűz hozzájuk, mint minden holmimhoz - ma van, holnap már nincs, így megy ez. De gondolom ez is meg fog változni mától.
- És utána? Felviszel Fairbanksbe és megint lefutom a megtűrt-vagy-falkatag-vagy-üldözött kört? - Rettentő sok kedvem volt hozzá, főleg, hogy azóta se változott a hozzáállásom. Vérvonalam lett, nem pénzem, vagy valamiféle képesítésem, a falkához pedig ugyanannyi affinitást éreztem magamban, mint eddig. Bár a másik szerintem képes lenne belenyargalni a dologba, ha a Teremtője azt kéri tőle.
- Apád biztos oda meg vissza lesz... - Nálam mondjuk nem jobban.

Bólintottam egyet a kelletlen válasz hallatán, a további magyarázatra sem lett volna igazán szükség, hiszen ebből tökéletesen tudtam, hogy merre is lenne az arra. Az ezt követő kiegészítése csak megerősített mindebben, nem is lepődtem meg rajta, ugyanakkor némi keserűséggel is töltött el a tudat, hogy az elmúlt néhány hónap sem volt elegendő, hogy kicsit többre vigye. Persze ennyiből ítélni ostobaság, hiszen lehet tök jól képes eltartani magát, így inkább elsöpörtem a gondolatot, hamarosan úgyis kiderül, addig pedig felesleges ezen kattognom.
- Az jó - jegyeztem meg csendesen, hiszen a düh sokkal, de sokkal jobb volt, mint a félelem, számomra legalábbis mindenképpen. Véleményem szerint ezt könnyebb kisikálni belőle, mint a félelmet lett volna, ráadásul segítségem is van benne, ha nevezhetem így az ifjú fekete nőstényt. Ragaszkodhat Dakota a saját igazához és érzéseihez, kétlem, hogy ebben túlságosan tudná befolyásolni a bundást, hosszútávon a nagy ellentét pedig semmi jóhoz nem fog vezetni, valakinek engednie kell majd. Mindenesetre egyelőre nem szaladtam annyira előre, mert bármi megtörténhet, katasztrófába is torkollhat mindez.
Nem szállt ki a kocsiból, ami csak azon sejtésemet erősítette, hogy nem őriz túl sok holmit odabent, amihez túlzottan ragaszkodna. Egyelőre nem is erőltettem, inkább közöltem a szándékomat, a visszakérdezést hallva pedig derékból fordultam oldalra, hogy immár ne csak a tükörképét vehessem szemügyre.
- Nem kellene lefutnod. Én megtűrt vagyok, te pedig innentől kezdve hozzám tartozol, azt a részét elintézném én magam - nem hiszem, hogy a falka képes lenne kitenni a Kölykömet, miközben én a megtűrt státusz birtoklója vagyok, bár aztán a fene tudja. Igazság szerint nem sok kedvem van a falkához, habár felmerült már bennem a csatlakozás gondolata és ha visszamennénk Fairbanks-be, akkor valószínűleg ilyen véget érne a kérdés. - De egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán vissza akarunk-e menni Fairbanks-be - egyrészt a falka, másrészt Anchorage igencsak kellemes közegnek bizonyult rövid itt tartózkodásom ideje alatt is. Nem vonz a falka, úgy sem, hogy apám is a tagja, azokról a személyekről nem is beszélve, akikkel időközben elviselhető kapcsolatot sikerült kialakítanom.
- Nem túlzottan érdekel jelen helyzetben, hogy az apám mit fog minderről gondolni - nem vagyok már kiskamasz, hogy megdorgáljon a döntéseim miatt. A véleményét elmondhatja, kifejezetten örülnék is neki, de a helyzeten akkor sem módosítana túl sokat. - Majd megbarátkozik a dologgal - ő is. Előbb, vagy utóbb bizony neki is meg kell, hiszen megtörtént, nem lehet már visszacsinálni. Persze az apám képes volna elvenni tőlem, de ebbe nem akartam belegondolni, hiszen nem láttam ilyesminek a veszélyét, kétlem, hogy képes volna meglépni.
- Menjünk be - ezúttal sem utasítottam, de kényelmesebb volna odabent, arról nem is beszélve, hogy kifejezetten örülni tudtam volna egy zuhanynak, ő is fáradt volt, odabent pedig csak kényelmesebb, mint itt az autóban.

Hozzá tartozok. Elintézi... Az a lágyan fortyogó epe, ami ott bugyogott bennem most kívánt magának némi teret, legalább egy megszólalásnyi időre, így ehhez mérten fordítottam fejem Aiden felé. Bájos mosolyt varázsoltam arcomra, bár szemem villámokat szórt.
- Nahát, ez tök jó. Kösz szépen, apuci!
Fogalmam sincs, mennyire lehetett rossz ezt neki hallania tőlem, de biztos kevésbé, mint nekem kimondani. Úr Isten, én ezt nagyon nem akarom! Ennek ellenére csak az egyik felem tiltakozott vehemensen, a másik köszönte szépen, teljesen jól érezte magát. Bele fogok őrülni... Pontosan ezért örültem annyira, hogy egymagamban elvoltam - ami kellet, megszereztem valahogy, nem halmoztam fel vagyonokat de nem is éreztem szükségét, éltem a magam kis életét, igaz fényűzés nélkül, de akkora szabadságban, amekkoráról a legtöbben legfeljebb álmodozhattak.
Felvontam a szemöldököm arra, hogy nem érdekli az apja ezen a téren, majd magamban szépen hálát adtam érte. Legalább ennyivel kevesebb megfelelés és elvárás, mert ha számítana a véleménye ilyen téren, még ő is rám testálhatná a megugrandó léceit. Rúd ellen nem lett volna kifogásom, de léc... ugyan már.
- Ha nehezen menne neki, közöld, hogy nekem rosszabb - szúrtam oda epésen, majd azzal a lendülettel löktem ki a kocsi ajtaját és másztam elő, mint valami elbaszott csibe a tojásból. Most már mérgemben tudtam volna bőgni egy tisztességeset, mert mást aligha tehettem, pazar napok elébe nézek. Meg ő is, ami azt illeti, de magának kereste a gondokat.

Bent minden szégyenkezés nélkül vezetem a szobám felé, ugyanolyan kis olcsó motel, mint az összes többi, amibe eddig a fene evett. A szobám ajtaját csak megszokásból zártam, tőlem aztán aligha lehet nagy értéket elvinni, komolyan még a cigi a legdrágább a cuccaim közül.
- Fürdök - közlöm, miután becsuktam utána az ajtót, majd annak rendje és módja szerint ledobáltam magamról a kölcsön-gúnyákat és elhúztam a csíkot, hogy legalább némi látszat-szabadságot és magányt szerezzek. Elég illúzióromboló volt ebben a képben, hogy folyamatosan éreztem energiáit, jelenlétét, a hozzá kötő kapcsot és mindent, ami ezzel járt.
Szeretnék huszonnégy órát visszamenni az időben, elkötni azt a kocsit, amit reggel kinéztem és árkon-bokron túl lehetnék már. Nem kéne ezzel az egész helyzettel vacakolnom és a késztetést se érezném, hogy megnyúzzam magam, "hátha úgy jobb lesz" alapon. Durván sikáltam a bőröm, néhol pillanatnyi sebet ejtve, ami aztán játszi könnyedséggel gyógyult be, mert csak kidörzsöltem.
- Nincs több törölköző - libbentem ki azt az egy szemet is magam köré csavarva,majd félreálltam az útból, hogy ha akart, mehessen ő is tusolni. Szárítkozni meg ahogy tud, felőlem fél óráig is csöpöghet róla a víz, az se hat meg.
- Egyébként... ha nem Fairbanks... akkor mégis mi és hol? - kérdeztem nem erőlködve túlságosan azon, hogy az esetleges vízcsobogást túlharsogjam. Ez már a kocsiban is megütötte a fülem, de túlságosan lekötött az "apuci" meg egy csomó más. Nekem minden esetre nem volt elég annyi, mint a másiknak, nekem tudnom kellett most már, hogy mi merre hány méter, nem elégedtem meg azzal, hogy vele lehetek.

Apuci. Na ezen szó hallatán bizony égnek állt a szőr is a hátamon, mégis, könnyed félmosoly szaladt a képemre, mintegy csak leplezendő azokat az érzéseket, amiket ezzel az egy szóval sikerült kiváltania belőlem. Nem volt újdonság, hogy valaki így hívott, de Teresa esetében teljesen más volt a helyzet, mint most, akkor minden gond nélkül elviseltem, hiszen annak helye és oka volt, de ezt sokkal nehezebb volt benyelnem. Nem is akartam, ami azt illeti, hiába én voltam minden okozója.
- Ne hívj így, kérlek - emeltem rá végül a pillantásom, talán ezzel némi elégedettséget adva neki, a tudtára hozva, hogy bizony zavar, ha így hív, ennél egyértelműbb módon ki sem fejezhettem volna. Ha azt hiszi, nekem ez a helyzet könnyű, akkor téved, bár tény, hogy könnyebb volt, mint neki. Nem csak neki kell megbarátkoznia a helyzettel.
Az apám más kérdés volt és akkor a Teremtőmről ne is beszéljek. Ő érdekelt volna jelen helyzetben a legkevésbé, de mivel legutóbb kiderült, hogy maga Tipvigut, ezért talán annyival tartozom neki, hogy legalább közöljem, tovább örökítettem a vérvonalat. Semmi kedvem nem volt hozzá és Dakotát sem szívesen tettem volna ki ilyesminek, most legalábbis semmiképpen sem.
Sóhajtva szálltam ki magam is az autóból, nem reagálva ennél többet az elhangzott szavaira. Fortyogjon csak, előbb-utóbb elül ez is szépen, amit tehetek, mindössze annyi, hogy nem ingerlem tovább és hagyom, had adja csak ki magából mindezt, bíztam benne, hogy előbb-utóbb elfogy majd a kiadni való és valamivel könnyebb lesz neki is, nekem is. Aztán majd kiderül, mire jutunk egymással.

Minden gond nélkül követtem, holmim nem volt, hiszen nem több napos kirándulásra készültem, spontán ötlet volt amúgy is, azon néhány holmin túl, amit az autó csomagtartójából varázsoltam elő, több cuccom nem volt. Csak bólintottam, fürödjön nyugodtan, én addig összevadásztam az általa levetett cuccaimat, nyilván van neki, amit magára húzhat, de mivel például törölközőt nem tartalmaz az autóban lévő vészcsomag, a rendelkezésemre álló holmikból kell gazdálkodnom.
Teljesen felhúztam a pajzsom, amíg fürdött, ezzel is próbálva némi teret engedni neki, nem fogok minden egyes percben a nyakában lihegni és minden mozdulatát figyelni. Nagylány már és habár bízni nem bíztam benne, reméltem, hogy ez is változni fog majd. Míg ő fürdött, én felmértem a helyiséget, ugyanolyan lepukkant motel volt, mint a Fairbanks-ben lévő és Dakotának sem volt túl sok holmija.
Nem reagáltam semmit a törölköző kérdésre, számítottam rá, az övét meg nyilván nem fogom elcsaklizni, megoldom majd. Nem is várakoztam hát túl sokáig, mentem is befelé, nem húzva túl sokáig a dolgokat, épp nyitottam volna a vizet, amikor elért a kérdése, de egyelőre nem válaszoltam rá. Ez nem olyan dolog, amit feltétlen ilyen helyzetben szerettem volna megbeszélni, hogy még csak nem is látom közben. Lezuhanyoztam, azzal végezve pedig jobb híján néhány ugrálással próbáltam lerázni magamról a vizet, több-kevesebb sikerrel. Nem zavartatva magam mentem ki a fürdőből, hogy jobb híján a neki odaadott pólót használjam törölközőként, olykor a szükség nagy úr. Mivel más nem volt, a levetett holmimat cibáltam vissza magamra, kicsit nehézkes volt, de megbirkóztam vele.
- Pedig azt hittem elég kézenfekvő lesz a megoldás - jó néhány perces késéssel, de megkapta a választ a feltett kérdésére. - Itt - tártam szét a karomat, utalva ezzel Anchorage-ra. Ő már itt él egy ideje, bár a motelben lakást nem nevezném annyira annak, de ebbe nem szólok bele. Legalábbis mostanáig, mert ha itt maradunk, megváltoznak majd a dolgok. - Vagy van bármi kifogásod a dolog ellen? Vélemény? Kívánság? - az én fejemben kezdett körvonalazódni a terv, de kíváncsi voltam rá, hogy mi a véleménye, ha van egyáltalán és azt hajlandó-e megosztani velem, vagy sértődötten vág majd hozzám valami olyasmi választ, hogy engem tuti úgysem érdekel az ő álláspontja. Ha így volna, nem is kérdeztem volna.

Talált a megszólítás, helyes! Legalább ennyi örömöm és gyerekes elégtételem hadd legyen, ha már minden másban Kuss a nevem. Illetve nem, viszont amit eddig beszéltem majdnem annyit ért, mintha végig hallgattam volna. Nem volt rest megszerezni magának, hát én se szűkmarkúskodtam azt tekintve, hogy az orra alá dörgöljem mindennek az egyik magától értetődő következményét.
Abból kiindulva, hogy az apja véleménye ezen a téren nem mérvadó, kis naivan úgy gondoltam, hogy akkor másé sem. Boldogan ringattam el hát magam abban a hitben, hogy legalább pofavizitelni nem kell velem.

A motelben szégyenérzet nélkül vezettem, volt ideje hozzászoknia az életszínvonalamhoz, legalábbis fejbe vésni, hogy miképp élek. Mondjuk ellenkező esetben sem magyarázkodnék vagy jönnék zavarba.
Árnyalatnyi segítség, hogy felhúzza a pajzsát, mert amíg én örülök ennek, addig a másik szíve szerint panaszosan nyüszítene, mert ne csinálja már ezt vele! Ha tudnám, egy kispárnával fojtanám meg a ragaszkodásával együtt. Inkább kérdeztem, amire nem kaptam választ. Tudtam, hogy nem siket, biztosan hallotta minden szavam, vagyis szándékosan nem reagált. Egy sóhajjal vettem tudomásul és nem firtattam, talán addig jó, amíg nem felel.
Cserélünk és amíg ő tusol, én magamra kapom immár a saját gönceimet. A pizsamaként funkcionáló shortot és pólót egyelőre hagytam, a fáradtság ellenére sem éreztem úgy, hogy eljött a szundi idő. Ingerült voltam és feszült, kizártnak tartottam, hogy nyugodtan bírnék aludni a közelében. Vagy úgy egyáltalán. Inkább magamhoz vettem a cigim, ledobtam magam az egy szem, penészes szagú fotelbe és rágyújtottam. Pont akkor tettem le az öngyújtót, amikor Aiden kilépett a fürdőből.
Cseppnyi deja vu érzetem sem volt a helyzet kapcsán. A deja vu kellemes érzésekkel társult volna, most azonban csak keserű mérget éreztem, semmi egyebet. Vesébe maró pillantással fixíroztam a Teremtőmet.
Fogalma sincs, miféle lóra tett. A legrosszabb, hogy igazából nekem sincs túl sok sejtelmem.
Felnevettem a magától értetődő válaszra, ám ebbe nem vegyült öröm, szárazon, karcosan csengett a hangom. Micsoda idill lesz, Istenem...
- Te ezt komolyan nem érzed abszurdnak. - Kérdést akartam eredetileg megfogalmazni, aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne, túl egyértelmű volt. Megdörzsöltem a homlokom, megráztam a fejem és újabb slukkot szívtam, hátha egy hangyaszarnyit segít. - Csak összefoglalok: azt mondtad, meg akarsz nekem bocsátani, ezért átharaptál, leszarva, hogy lehet nincs szükségem megbocsátásra se... erre. Oké. Vagyis nem oké, de gondolom nem lehet visszacsinálni, szóval egyelőre ebből élünk. És csak úgy mondom, nagyon remélem, hogy nem Teresa-pótlék kellett neked, mert ha igen, esküszöm mindenre, amiben hiszek, nagyon megbánod. - Újabb ideges slukk. - Anchorage-ben fogunk élni. Pazar. Szóval azok után, hogy utoljára több tucat évtizede éltünk egy fedél alatt megint ez lesz? És mi lesz Fairbanksszel? Otthagyod, a megtűrt státuszoddal, az összes ott szerzett kapcsolatoddal, ismeretségeddel meg apáddal együtt?
Lehet, hogy ő ezt előre eltervezte, kigondolta, nekem viszont még mindig egy katyvasz volt az egész. Bár akadt ezen kívül is elég, ami miatt fájhatott a fejem - a másik.

Nem túlzottan zavart a pillantása, még úgy sem, hogyha ölni lehetett volna vele, minden bizonnyal már rég holtan hevernék a padlón. A morcos ábrázatát látva pedig még fel is szisszentem, mintegy odacsípve ezzel neki, nem igazán törődve azzal, hogy a sértettsége miatt biztosan nem fogja túlzottan értékelni a dolgot. Megfogadtam, hogy egy darabig nem piszkálom most, de nem tehetek róla, képtelen volnék szó, vagy bármiféle megjegyzés nélkül hagyni a látványt. Ha figyelmen kívül hagyom a maró energiáit, még egészen bájosnak is titulálnám a helyzetet, mert a maga módján tényleg az volt, legalábbis most még így gondoltam, mert ha sokáig fogja ezt így csinálni, akkor tuti a falra fogok mászni tőle egy idő után.
- Az, hogy képes vagyok nyugodtan kezelni a helyzetet, még nem egyenlő azzal, hogy ne érezném abszurdnak - válaszoltam neki tényleg nyugodtan, miközben a pólómmal hadakoztam. Semmit sem segítene, ha pánikolnék, vagy elkezdenék hisztizni, esetleg bevágnám a durcát. Nem fogok kétségbeesni azért, mert jelenleg elég kilátástalannak tűnik a helyzet. Nekem nem volt annyira az, mint neki, ebből is fakadt a nyugalmam. Míg ő beszélt, én befejeztem az öltözködést, hogy aztán leüljek vele szemben az ágy szélére. Kezemmel dörgöltem végig a vizes tincseken, majd megszárad magától. Nem is vágtam a szavába, türelmesen végighallgattam, hogy amikor befejezze, pontról pontra reagáljak szépen sorban mindenre.
- Nem azért haraptalak át, mert meg akarok bocsátani. Azért haraptalak át, mert túl önző vagyok és ebből fakad az is, hogy leszartam, szükséged van-e minderre - őszinte voltam vele, ahogyan eddig mindig is, ajkaimon halvány mosoly derengett. - Nem volt szükséged megbocsátásra? - olvadt le az a görbület, hogy komolyan tekintsek rá, mégsem azzal a metsző éllel, mint a parton, egész egyszerűen csak szeretném, ha ő is őszinte lenne hozzám, ez pedig igencsak megütötte a fülem az előbbi monológja során.
- Téveszmében élsz, ha azt hiszed, hogy Teresa-pótlékra van szükségem - most jelent meg a keménység a kékjeimben, mert már maga a gondolat is abszurd volt számomra. - Ne ringasd magad abba a tévhitbe, hogy képes volnál Teresát pótolni - keményen koppantak a szavak, mégsem érdekelt, hogy ezzel esetleg megbánthatom. Nem hinném, hogy képes volna Teresa nyomába érni és ha tényleg azt hiszi, hogy mindezt azért csináltam, hogy pótoljam az elvesztett lányomat, akkor nem igazán sikerült egyértelműen átadnom a parton elhangzottakat.
- Senki sem kötelezi, hogy egy fedél alatt élj velem. A moteleket felejtsd el, de ha szeretnél, vehetsz magadnak saját házat a közelemben is. Bár mivel ennek jelenleg nem sok esélyét látom, így igen, egyelőre egy fedél alatt fogunk élni - nem fogom magamhoz láncolni, hogy minden pillanatban úgy kövessen, mint egy kutya és lesse minden parancsomat. Nekem mindössze arra volt szükségem, hogy ne legyen képes többé elhagyni.
- Miért érdekelnek a kapcsolataim? Vagy az apám? - kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, mert nem értem, mi ez a hirtelen érdeklődés. - Egyébként pedig attól még, hogy ideköltözöm, nem jelenti azt, hogy meg kell szakítsak minden kapcsolatot, vagy ne tehetném be többé oda a lábam - válaszoltam nemes egyszerűséggel, hiszen nem szándékoztam minden hidat felégetni magam mögött.
- Egyéb kérdés? - ha már ennyire belejöttünk a dologba.

Valahol jó volt tudni, hogy azért neki is fura még az egész. Bár lényegesen jobban esett volna, ha ennek több jelét mutatja és nem úgy jár-kel, mint aki lenyelt egy marék nyugtató, most pedig béke és Buddha. Mondjuk... esélyesen mindegy mit csinál, vagy miképp reagál, mindenhogyan egyetlen ideggóc vagyok. Ennek némi levezetésére szolgál az összefoglalásom, plusz nem árt, ha legalább zömében ugyanazt látjuk és értjük az egész őrült mizéria alatt. Az alapvető ellentéteket leszámítva.
- Na, ezt maradéktalanul elhiszem és megértem - bólintottam komoran önzésére. Értelmetlen lett volna innentől tovább ragozni, nem úgy a megbocsátás témakört.
Nedves tincseimbe túrtam - többet piszkáltam csak ma a hajam, mint az elmúlt évben összesen -, hogy kezdjek valamit szabad kezemmel, meg persze a gondolataim rendezésére is hagyott időt. De mégis mi a francért akarok én neki magyarázkodni?! Hülye kérdés, hogy is feledkezhetnék meg róla...
- Akitől tényleg szükségem lenne rá, az már nem adhatja meg - mondtam csendesen, elnyomva a csikket a hamutálban. - Tőled... Egyszerűen sajnálom. Nem azt, hogy nem mondtam el azonnal, hanem, hogy egyáltalán ilyesmit kellett elmondanom. - Nehéz lett volna ennél jobban körülírni, elmagyarázni, így további körítés helyett újabb szálra gyújtottam. Hetek kérdése és cigaretta helyett füstölőket, kicsi tábortüzet fogok gyújtani, ahogy minden évben, azóta a lövés óta.
Álltam a pillantását, a szemem se rebbent és még véletlenül se fordítottam el róla a tekintetem. Eszembe se jutott vitába szállni vele, mert hiába voltam csapnivaló anya, attól még... mindegy. Nem szájaltam ezen a téren.
- Jó. De te se. - Elcsíptem azt a pillantást, amikor alakot váltottam, épp ezért kúszott a figyelmeztető él a hangomba. Ő se higgye, hogy pótolni tudom, mert csak, hogy nem tudom, de nem is akarom, úgyhogy ezzel nekem semmi sértőt nem mondott.
Az már inkább bökte a csőröm, hogy megszabta az életterem, habár azért egy egészen kicsit hálás voltam, hogy nem kényszerít az együtt élésre. Legalább marad némi mozgásterem, mondjuk... Fasza! Ha a motel smafu, vegyek házat, vagy lakást, amihez pénz kell, ami nekem rohadtul nincs, vagyis nála, vele kell laknom, amíg erre nem lesz lehetőségem. A vásárláshoz viszont kénytelen leszek állandó munkát keríteni, különben az életben nem jön össze a kellő összeg - legfeljebb egy átkozottul jól összehozott bankrablással, vagy vegasi úttal.
Nem akarok melózni.
Nem akarok összeköltözni.
És most mindkettő tök mindegy, mert ő dönt. Ha ez ugyan lehetséges volt, még dühösebb lettem, amiért ilyen helyzetbe kényszerít. Mint valami kéretlen megváltó, aki a tisztességes élet felé akar terelni a maga számító, önző módján.
- Ahogy akarod, apuci - szűrtem fogaim között és tovább füstöltem, szó szerint, meg átvitt értelemben is. Hol és mikor kellett ez nekem? Sehol, semmikor! És bármennyire szerettem volna mindent a koszos-kopott-lyukas szőnyeg alá söpörni, nem tehettem meg, sőt, most már e sem futhattam előle. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt vadállat, akit épp cirkuszi mutatványokhoz akarnak megfelelően idomítani.
- Azért, mert fogalmam sincs, nálad hogyan megy ez - vontam vállat. - Vagy hogy úgy egyébként, nem csak nálad... - Én ha leléptem valahonnan, akkor nyissz, ennyi volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én sose maradtam évekig egy helyen, így esélyt sem hagytam semmiféle számottevőbb kapcsolat kialakulásának. Nekem furcsa és elképzelhetetlen volt az, amit Aiden csinált, éppen ezért elképzelni se tudtam, miképp képes onnan csak úgy megpattanni. - Meg azt hittem, ennél jobban szeretsz ott, velük. - Akárkik is legyenek azok a "velük". A többi ott élő - számomra - arctalan akárki. Leszámítva az apját. Na, neki volt arca, méghozzá egész csini! - Csak érdekességképp: most, hogy már nem a nejed, hanem a porontyod vagyok, apád szabad préda? - Jó gének, mondtam már. Kurva jó gének!
Nem szakít meg minden kapcsolatot. Nekem jó, meg valahol teljesen mindegy, csak nagyon különbözik az én metódusaimtól, de ráhagyom. Ő tudja.
Az egyéb kérdésen őszintén eltűnődtem, még a haragomat is elfelejtettem pár másodpercre. Sokkal jobban lekötött, hogy ne szalasszak el fontos infót, mint az, hogy épp rohadt dühös vagyok rá.
- Igen! Lakhatás. Mikortól lesz ez az összebútorozás és hol? Már a városon belül. Vagy ennyire még nem szaladtál előre? - Kivételesen se gúny, se él. Tudni akartam, meddig élvezhetem még a motel áporodott ölelését és nagyjából milyen környékre számítsak majd eztán.

- Hát azt én is sajnálom - jegyeztem meg csendesen, miközben előredőlve alkarjaimmal a könyökömön támaszkodtam meg, összefonva az ujjaimat. - Mindenesetre nekem szükségem volt rá - hogy kimondjam, hogy tudja, megbocsátok. Hogy ne ítéljem el valami olyasmi miatt, amiért én magam is bocsánatot vártam. - Kíváncsi vagy még arra, amire a parton kérdeztél rá ezzel kapcsolatban, de nem mondtam el? - bármennyire is legyen rám dühös, én megpróbáltam könnyedén kezelni a helyzetet. Nem tönkretenni akartam mindazzal, amit tettem, hanem új esélyt adni, neki, magamnak egyaránt. Nem is fogok hát éppen ezért hűvös és közönyös lenni iránta, hiszen fontos nekem, bármennyire is szeretném ezt az érzést kitörölni magamból. Ha tehettem volna, már rég megtettem volna és akkor most nem tartanánk itt.
- Nem fogom, ne aggódj - jegyeztem meg határozottan, továbbra is tartva a szemkontaktust. - Attól még, mert rádöbbentem a hasonlóságra, nem akarom, hogy Teresa légy, hogy az ő pótléka legyél - abban az esetben kerestem volna valaki mást, aki jellemben is jobban hasonlított a lányunkra, egészen biztosan találtam volna olyan személyt, aki képes lett volna valamilyen szinten pótolni a hiányát. Őt senki sem lett volna képes, de a hiányát talán igen.
Tisztában voltam vele, hogy nem fog neki túlzottan tetszeni, hogy szabályokat szabok, hogy átvariálom az életterét, de jelen pillanatban nem sok olyan általam hozott döntést tudtam volna felsorakoztatni, ami elnyerte volna a tetszését.
Csak a fejem ráztam meg egy sóhaj kíséretében az újabb apuci hallatán, képemen mégis halvány vigyor ült. Nem fogok arra a szintre ereszkedni, hogy akkor én kölöknek hívom mostantól, vagy akárhányszor csak apucinak nevez. Tegye, ha jól esik, én csak magamban fortyogok miatta, idővel úgyis elül majd az általa kiváltott érzelem bennem és nem marad más, csak egy sokat ismételt megszólítás, számomra valódi jelentés nélkül.
- Nem tűnök el örökre az életükből - osztottam meg vele a véleményemet. - Szeretek ott élni, így van, ahogyan a kapcsolataimat sem lennék képes egyik pillanatról a másikra megszakítani, de ha foggal-körömmel ragaszkodnék hozzájuk, már rég beléptem volna a falkába - számomra ez így volt logikus. És ez nem azt jelentette, hogy nem voltak számomra fontosak, mert igenis azok voltak, de nem véletlenül nem léptem be a falkába már az elején, vagy akkor, amikor kiderült, hogy az apám is ott él.
- Szóval akkor ezzel megszűntél a feleségemként létezni? - semmi értetlenség, vagy csalódás nem volt a hangomban, pusztán kíváncsi voltam, miként viszonyul ehhez a kérdéshez. - Mert ebben az esetben nem szólok bele az ilyen jellegű magánéletedbe - nem volt túl jó érzés ezt így kimondani, sem belegondolni, hogy képes lenne az apámmal hetyegni. Bár az elszomorítóbb volna, ha az apám is vevő volna ilyesmire, de egyelőre nem foglalkozom ezzel, majd ha tényleg ilyesmire kerül a sor, most feleslegesen főne miatta a fejem és emészteném magam ezért.
- A holt még egyelőre nem tudom, valahol a belvárosban, de semmiképpen sem valami puccos palotát szeretnék. A mikor pedig… Mindenképpen felkeresném előtte az Issumatart, a többi pedig utána kiderül - nyilván nem fog kidobni - legalábbis nagyon remélem -, de addig nem is szeretnék túlzottan berendezkedni, amíg nem beszéltem vele. - Majd valami olyat keresünk, ahol kényelmesen meglehetünk egymás mellett és nem egymás nyakán kell élősködnünk - vontam meg a vállam, ez elég nagy város, biztosan találunk olyan ingatlant, ami nagyjából megfelel mindkettőnknek. Tudom jól, hogy nehéz, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet, de még mindig szeretném, ha tudná, nem akarom elnyomni, hogy igenis van helye a véleményének és habár nem egészen úgy fog működni a legtöbb dolog, ahogyan ő akarja, innentől kezdve figyelembe szeretném venni az ő igényeit is. A Teremtője lettem, nem az elnyomója és irányítója.

Arcát kémleltem, mintha még sose láttam volna, s valahol így is volt: így, ilyen szemmel még nem tekintettem rá. Nem is akartam, most már viszont nem tehettem ellen.
- Kíváncsi vagyok - bólintottam, mert addig is mással lehetek elfoglalva, nem a jelen helyzettel. Hiába kötött magához, még mindig menekülök, és van egy olyan érzésem, hogy ez életem végig nem fog változni.
Örültem, hogy nem a lányunk pótlékának szánt és el se várja, hogy bármilyen mértékben megpróbáljam esetleg betölteni a helyét. Épp elég nehéz ez így is, nem kell, hogy plusz mérget csepegtessen közénk.
Jól látta, cseppet sem volt ínyemre a szabályozás, pontosan ennek szólt az "apuci" - mert úgy viselkedett, mert atyáskodott, mert korlátok közé szorított, mint egy szülő a gyerekét. Nem a puszta dac szülte a megnevezést, bárcsak ennyiről lett volna szó mindössze! Lett volna játék, gúny, csipkelődés, de nem tudtam annak venni. Nem magyarázom, nem ragozom, inkább a Fairbankshez és az ottaniakhoz fűződő viszonyáról faggatom, hogy legalább egy kicsit megértsem. Valamennyire sikerült, ezt jelzi apró biccentésem is, ám érzem, hogy az ő "vallása" sose lesz igazán a sajátom, még a másikkal sem.
Egy részemet tökéletesen kiforgatta, elpusztította, ugyanakkor mintha jobban előtérbe hozott volna mást. Ennek tudtam be, hogy könnyedén kérdeztem rá Horatióra, a legkisebb zavar nélkül, s még a szemem se rebbent visszakérdezésére.
- Igen - feleltem határozottan. - Nem véletlenül könyörögtem, hogy ne tedd.
Nekem ez sokat számított, ezt már fairbanksi viszontlátásunkkor sem rejtettem véka alá. Bármit is tettem, bárhogy viselkedtem, bármennyire tűntem csélcsap, hálátlan ribancnak, ez fontos volt nekem, akkor is, ha baromi rosszul, vagy egyáltalán nem mutattam ki. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy mindezek után ugyanúgy a feleségének tudjam mondani magam, mint előtte. Volt benne valami... természetellenes, idegen, ami korábban soha. Egyértelmű volt, hogy hozzá tartoztam, magától értetődő volt számomra. Most már nem az. Nem úgy, mint eddig.
Némán veszem tudomásul, hogy nem szól bele a magánéletembe. Bántani fogom, tudom, akkor is, ha nem akarom, akkor is, ha nem hajt ilyen kicsinyes bosszúvágy. Ő talán látja mindebben az esélyt, én viszont csak azt, amit elpusztított, idővel viszont talán észrevesszük azt is, ami a másik szeme előtt lebegett. Lehet, hogy pesszimista lettem, de szerintem valamelyikünk bele fog roppanni.
- Jól van - sóhajtottam némi beletörődéssel, mert mást nem tehettem. - Magamra hagynál? Szeretnék aludni.
Nem volt több kérdésem, kipihennivalóm annál több, úgy viszont képtelen voltam álomra hajtani a fejem, hogy itt van. A másik is túlságosan zsizsegett, ha elmegy, lehet mélabús lesz, de talán elnyugszik végre.
- Nem lépek le, becsszó - ígértem fáradtan. Felőlem a motel elé is kifeküdhet, ha nem bízik benne, márpedig aligha volt hitele a szavamnak. Aligha lehetett ezen mit csodálni, én se tettem.

- Oké - bólintottam aprót, megvakarva az arcomat, körmöm alatt sercegett a pár napos borosta. Összeszedem a gondolataimat, hogy egyáltalán hol kezdjem, hiszen erről semmit sem meséltem neki. - Megöltem a húgomat - nem hezitáltam, inkább egyből a közepébe csaptam, hiszen nincs mit ezen szépíteni. - Azért, hogy a lányunkat védjem, mint utólag kiderült, teljesen feleslegesen, de nem is ez a lényeg - legyintettem egyet, hiszen nem állt szándékomban szépíteni a történteken. - Szinte pontosan ugyanaz a történet, mint veled és velem, csak ezúttal köztem és az apám között - és azt hiszem ezzel tökéletesen elmagyaráztam mindent, ha jobban érdekli, majd úgyis kérdez, egyelőre nem mesélek többet, hiszen nincs is mit. Ez volt az igazság, legfeljebb az apró részleteket nem tártam most elé.
Nem lepett meg a kérdésemre adott válasza, hiszen sejtettem, hogy ez lesz, az ezt megelőző kijelentése pedig még biztosabbá tette számomra a dolgot. Mégis, így kimondva sokkal inkább elkeserített a dolog, mint amíg csak fejben volt meg az elmélet, bármennyire is számítottam ilyesmire. Keserűségem azonban nem mutattam neki, éppen elég volt nekem, nem akartam kiteregetni.
- Mostmár nincs visszaút - megtettem, ha később megbánom, akkor így jártam, majd együtt élek a döntésemmel. Nem mintha ne tudná valaki átharapni, de kétlem, hogy a kiölt érzések csak úgy hipphopp visszatérnének abban az esetben. Jelen pillanatban amúgy sem kifejezetten örültem volna neki, ha valaki elveszi tőlem. Nem szerettem már úgy, mint régen, azt sem tudtam, most éppen mit érzek iránta, egyszerűen csak ragaszkodtam hozzá, fontos volt, mintha csak törődni szerettem volna vele. Nem bánom a döntésemet, egy cseppet sem, bármennyire is legyen egyelőre idegen, természetellenes.
Az apámról könnyedén beszéltem, ahogyan az ilyen jellegű magánéletéről is, hiszen megszűnt a feleségemként létezni, nem bíráskodhattam felette és nem is állt szándékomban. A házról és az összeköltözésről is könnyedén beszéltem, nem tiltakozott ellene, ezt jó jelnek tekintettem.
- Persze - tápászkodtam fel az ágyról, mindenféle ellenkezés nélkül téve eleget a kérésének. Felkapkodtam még azokat a holmikat, amik hozzám tartoztak, hogy aztán az ajtó felé vegyem az irányt. - Nem tartok ilyesmitől - mivel véleményem szerint nem is volna képes rá. Erős Kölyköt teremtettem, tudom jól, hogy nem bírna el vele sokáig, ha lelépne, ő túlzottan kötődik hozzám, hogy képes legyen mindezt figyelmen kívül hagyni.
- Elugrok a sarokra a boltba, szükséged van valamire? - kérdeztem még az ajtóból visszafordulva. Egy köpésre volt a bolt, odáig még el mertem menni. Nem azért nem akartam egyedül hagyni, mert tartottam volna attól, hogy tényleg eltűnik, mire visszaérek, egyszerűen csak túl fiatal volt a Kölyök, Dakota tapasztalata ide, vagy oda, kellemetlen lenne valami galibával indítani az itt tartózkodásunk első napját. Ha megkaptam a választ, nem is tartottam fel, becsuktam magam mögött az ajtót, hogy némi reggelire valóval - és ha ő kért valamit, akkor azzal - felszerelkezve térjek aztán vissza, kivéve egy szobát, lehetőleg a Dakotáé mellettit. Nem zavartam, hagytam, had pihenjen, rám is rám fog férni, a többit pedig majd ezután rendezzük.

Kilenc után kelt csak a nap, szóval az, hogy mi itt október végén még sötétben kocogtunk nem azért volt, mert olyan geci korán kelők lennénk. Jó, ez is viszonyítás kérdése. Henry letudta a hétre a három munkanapot, nekem meg délután volt fuvarom – ahogy elmúlt a nyár egyre kevesebb lett, az egyre zordabb idő nem hozta meg a kedvet a túrarepüléshez és egy csomó nyári program utolsó időpontjai is kifutottak. Zömmel a látogatóba vagy biznisz miatt röpködők maradtak, ami fasza, csak kevesebb és nem lettem unatkozó, otthonülő feleség, de Henry pechére izgágábbá váltam. A fölös energiákat pedig sokszor le lehetett vezetni a hálószobában – vagy a loft más pontjain –, de azért máshoz is kedvem szottyant.
Kocsit is loptam volna, de helyette a jobb megoldásnak tűnt a reggeli kocogás, főleg a queridóval együtt. Szerettem kikönyörögni nála, hogy azt a szégyentelen szürke melegítőnacit vegye fel, amiben olyan kellemesen sejtetődött minden adottsága. Persze nem volt erőszak a disznótor. Meg egyébként is... bármilyen cuccban jött futni, az összes hetero nő és meleg pasi megbámulta – a nem melegek is, színtiszta irigységből. Aztán engem.
Igen, kurva jól szórakoztam, és hiába lett egyre hűvösebb a fogínyemnek, akkor is arcrepesztő vigyorral kocogtam életem hímje mellett, vele és magammal is kibaszott elégedetten.
Most mit álszerénykedjek? Geci jól néztünk ki, és pofátlanul könnyedén meg jó kondiban koptattuk az ösvényt a többi balfaszt kerülgetve. Meg néhány gyerekest.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg megszaporodtak a porontyok? – kérdeztem, amikor az ötödik kisgyerekes ember mellett futottunk el. – Reggeli gyereksétáltalás vagy mi a szar?
Egy pillanatra visszanéztem a vállam fölött, pont, amikor az ötévesforma leguggolt, mert valami kurva érdekes láthatott meg az ösvény melletti avarban.
- Biztos kutyaszar – fordítottam vissza a figyelmem menetirányba, időben ahhoz, kitérjek egy elszabadult nyolcéves útjából, aki a kabátujjához rögzített kesztyűit lóbálva rohant röhögve az anyja elől, aki próbálta anélkül utolérni, hogy a karján cipelt párévessel elvágódjon. A köztéri lámpák szerencsére nem voltak az ellenségei és rendesen bevilágították az ösvényt.
– Faszom! – esett ki belőlem reflexből a káromkodás, mire a nő rondán nézett rám, de hát ez van, hallhat az ivadék ennél szebbet is.
De nem itt és nem tőlem. Pont ellentétes irányba haladtunk, de ezek után lassítottam, majd megálltam. Jobban szuszogtam, mint induláskor, de messze voltam a komolyabb fáradságtól, a kényelmetlenül nagy forgalmat untam meg. Na jó, ez így nem teljesen igaz.
Mióta Harleyval megvolt a valószínűleg utolsó talink, nem volt időhúzó kifogásom. Lerendeztem magam. A sebem eltűnt, Teresát feldolgoztam, vagy legalábbis eljutottam oda, hogy nem nehezedett mázsás súlyként a mellkasomra, nem triggerelt. Mindennek a tetejében a Farkasom is teljes pompájában tündökölt nyár óta, amitől nem lettem önbizalomtúltengéses, de jézusom mennyivel magabiztosabb lettem a falkánál tett látogató után! A távol töltött három nap után pedig végképp semmi kétségem nem maradt sem a házasságomat, sem magamat illetően, szóval... ja. A megismerkedésünk óta az elmúlt pár hétben kezdtem azt érezni, hogy tényleg a fullos pakkot tudtam Henrynek adni, méghozzá a szarjaim nélkül. Annyira, hogy én például azt is leszartam, ha esetleg elkocogtunk az átharapásom színhelye mellett, vagy annak közelében. A Farkas ilyenkor elégedettebb volt, engem nem rázott meg semmilyen szinten sem, szóval, ha Henryt se érdekelte, nem volt no-go-zone.
Csakhát... mióta letudtam a terápiát a Bahamákon hedonizmusban töltendő tíz nap mellett egyetlen gigafeladat kötötte le minden gondolatomat: ideje elmondani Henrynek az Oreo csomagot. Természetesen az elmúlt hetekben mindenhol kisgyerekeket láttam, gombamód elszaporodtak - mert nyilván jobban szemet szúrtak. A matracüzletben, ahol már jószerével törzsvásárlók voltunk a havi ágymatrac vásárlással, a ruhaboltokban, ahol még a próbafülke élménybe is bezavar, amikor azt hallgatom, hogy visongva kergetőznek kint, de még a kurva pékségben is minden egyes kibaszott nap legalább egy babakocsisba belefutottam. Tök mindegy volt, melyik napon, milyen napszakban császkáltam, gyerekek. Mindenhol.
Csípőre tett kézzel fújtam egyet, a leheletem nagy, fehér pamacsként szállt odébb.
– Mint valami második BabyBoom – ráztam meg a fejem, és kicsit fancsali képpel néztem Henryre, majd szinte kínlódva nevettem fel. – Még te is begyerekeztél a múltkor, amikor valami faszt kaptatok el drogokkal és ott volt a kölyke.
Az a múltkor inkább tegnap volt. Amikor megláttam a poénosan küldött közös szelfit, majdnem eldobtam a telefont.
– Azt hittem hirtelen, hogy bedobod, hogy a tiéd – nevettem megint, mert hát tegnap sokkot kaptam, nem volt affinitásom ezzel foglalkozni, ameddigre pedig Henry hazaért, le is rongyolódott a sok idiótától.
Kifejezetten hálás voltam érte, mert így még odébb tolhattam a dolgot. Azt hiszem, nagyjából eddig.

Most épp úgy esett, hogy az igazi here (és lábujj) lefagyasztó tél elején mindketten egy kicsit jobban ráértünk. Hiába toltam le a fizikait, az egész élmény a vizsga után összességében olyasmi löketet adott, ami miatt olyankor is kimentem futni, amikor csak a kanapén akartam volna tespedni. Főleg, ha Ő is ráért és együtt mentünk. Meg persze ott volt a tény, hogyha már bunyós edzős hímje van, akkor a futásra ne akarjon már valaki mást beújítani rajtam kívül... És legyen úgy, ahogy akarja. A korábban cafatokra szakad, szürke maci azóta egy közös plázázás alkalmával utódra lelt, és ha azt akarta, hogy abban menjek, hát mentem abban. Pontosan úgy, ahogy előtte sem tudtam mi van és amúgy utána sem érdekelt. Bár, azért fura volt, hogy anno megtiltotta, hogy abban utcára menjek, most meg biztatott... Gondolom megint csak élvezte az erre kapott reakciókat. Én mondjuk pont leszartam, de ez megint más lapra tartozik. Én a magam részről sosem figyeltem, hogy Őt ki és mennyire bámulja meg: az akaratlan közeledésre már ugrottam nyilván, de egyébként meg... Amíg mellettem futott, én mit foglalkozzak azzal, hogy hányan botlanak meg őt látva? Az mindenki saját nyomora, hogy sosem lesz az övék, ami az enyém, és már az is marad.
Már az ösvény földjén trappoltunk az erdőben, amikor megindult Dakotából a duma-lavina. Nem zavart, csak hirtelen nem igazán értettem a dolog létjogosultságát.
- He? - kaptam felé a fejem két lihegés közben - Mit tudom én, nem figyeltem.
Mit érdekelt engem, hogy a kölköket számolgassam menet közben. Engem az útban lévő emberek kortól függetlenül egyformán zavartak, de azt már megszoktam, hogy ilyenkor vannak kint az estétől eltekintve a legtöbben. Szabadnaposok, öregek, gyerekesek, esti műszakosok... Kár, hogy nem tudunk olyan kettő körül jönni, tuti, akkor lenne a legkihaltabb minden.
- Mi kutyaszar? - komolyan nem értettem, mi baja van, úgyhogy csak ránéztem, ő meg a válla felett hátra, ami miatt gyakorlatilag kis híján letarolt egy gyereket. Nem tudom, hogy min múlott, hogy nem lett tragédia. Azon, hogy időben visszafordult vagy azon, hogy ezzel szinte egyszerre ragadtam meg a vállánál a ruhát és igyekeztem elrántani az elszabadult pokolfajzat elől, mielőtt mindketten buktak volna. Ő faszomozott, én morrantam egyet, és anyuka csúnyán nézése egy szakállas csúnyán nézéssel találkozhatott részemről.
- Mi van ma veled? - pillantottam rá kérdőn, vele együtt lassítva, vénséges ráncokba rántva a szemöldökeimet - Aludtál rendesen? Menjünk inkább haza?
Komolyan érdekelt, mert így kívülről kicsit úgy tűnt, hogy a teste itt van, amúgy meg... mit tudom én, a Holdon. Nem erőszak a disznótor, annak meg kurvára semmi értelme sincs, hogy idekint kínozzuk magunkat olyankor, amikor valamiért nem megy. Épp elég jók vagyunk anélkül is, hogy egy reggelnyi futást bármelyikünk is megsínylene. Mondjuk valahol lehet ciki, hogy pont azután jöttem ezzel elő, hogy elhagytuk az Átkos helyszínét a... Volt férje per Teremtője kapcsán, de vele együtt én is leszartam, ha azt túléltem, hogy majdnem elhagyott a kis kirándulása miatt, ezen a pár négyzetméteren nem vagyok hajlandó többet parádézni.
Amikor megállt, és csípőre tette a kezét, megálltam vele én is. A jobb alkarommal töröltem bele a pulcsim ujjába a homlokomról és  szememből az izzadtságot, fújtattam egy darabig, de közben közelebb lépkedtem hozzá.
- Fogd a Covidra meg a karanténra, mit tudom én... - rántottam meg a vállam hirtelen, aztán morrantam a továbbiakra - Hat éves volt és meg kellett vele várnom a szociális munkást.
Én is csípőre vágtam a kezeimet és úgy álltam meg előtte. Az emlegetett szelfin én voltam és a gyerek, aki az őrsön várta velem a vonatkozó hattósági szerveket, akik későn érkeztek, és hát... Adtam neki papírt meg tollat, hogy ne gubbasszon már magában ott órákig, és nekiállt rajzolni. Meg szereztem neki kakaót meg fánkot is csak azért, hogy utána elkezdjen velem hepciáskodni, hogy márpedig a fánkot mindenki szereti, mi az, hogy én nem. Sajnáltam valahol, nagyon értelmes kis izének tűnt ahhoz képest, hogy az apjára börtön várt, az anyja pedig az államon kívül volt. Azt hiszem, hogy a Guta első, Jay-élménye jutott eszembe. A hozzám képest kis retardált, elveszett lény, akinek én voltam az egyetlen kapaszkodója az adott helyzetben. Még a haját is összeborzoltam a végén, amikor elvitték tőlem, ő pedig váratlanul visszanézett felém, és egy bro-fistet nyújtott, mielőtt kisétált volna a kapitányságról.
- Nem az enyém. - közöltem vele szinte félvállról, mert az a kölyök biztosan nem volt az - És ha az is lenne, biztos nem hoznék haza valami szedett-vedett kis izét, csak mert az enyém. Állítólag...
Ez volt az a pont, ahol elnéztem a fák felé és nagyot sóhajtottam, mert hát... A Guta tudja, hány ivadékom volt, van életben, de ezt sosem tartottam számon. Sosem keresett meg senki azzal, hogy nesze, itt a Mózeskosár, vagy legalább fizessek gyerektartást. És ha itt és most megtörténne, akkor is a végsőkig tagadnám, mert hát... Ez vagyok én. Volt idő, már kurva rég, amikor akartam volna hasonlót, de az már pont annyira halott elgondolás, mint Billy, a Kölyök a világ szemében.
- Emiatt ne aggódj. - oké, valahol féltem, hogy ez neki lesz a következő hatalmas kérdőjel, de az izzadt tarkójánál fogva egy gyors csókra magamhoz rántottam - Csak te és én, meg néha Pat. Mehetünk?
Már épp túl voltunk (azt hiszem) a kibaszott terápiája sarkalatos pontjain, és ha valahol most az motoszkált benne, hogy magamra vállalnék egy elpottyantott gyereket, hát kurvára téved. Tök felesleges volt ezen aggódjon. Az életem már csak az övé, komolyan fogalmam sincs, hogy ezt még mivel bizonyítsam, de ha nyíltan és őszintén ki kellett mondanom, hogy nem érdekelne egy becsöngető véletlen mami sem, hát tessék, itt vagyok megtettem. Előre is, adott helyzetben is meg fogom.

Nem figyelt. Ő csinálta jól, meghát… ja, nyilván mindenhol gyerekeket láttam, ha nem lettem volna teljesen meggyőződve róla, hogy lehetetlen, még a kurva fürdőszobában is kölköket látok. Ez volt az egyik, a másik a látszólag csapongó gondolataim, meg a figyelmem, ami inkább nem létezett jelenleg, pontosabban minden következő apróság elterelte.
Emiatt nekem feltűnt a potenciális kutyaszarért hajoló gyerek, a velem szemben elszabadult viszont már nem. Csak a reflexek mentettek meg az ütközéstől mindkettőnket: a magaméi meg Henryéi, ahogy a vállamnál a pulcsimra markolva arrébb rántott. Faszom, most már csak úgy elém manifesztálódnak? Hát bazmeg… Az teljesen kiesett nekem, ahogy címzetes anyuka rondanézésre címzetes férjem még rondább nézéssel felelt, mert hát az aprólékok. A karonülőre is úgy meredtem, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Némi pótcselekvés meg időnyerés gyanánt szorosabbra húztam a copfom, miközben megálltunk, aztán szembe néztem Henry vénséges, ekeszántotta homlokráncaival.
– Aludtam, persze – legyintettem, az első kérdést meg tökéletesen figyelmen kívül hagytam. – Nem kell… nem tudom, lehet jobb lenne. – Szusszantam egy nagyot. – Nem sok értelme van ennek így, a végén tömegkarambolt okozok.
Csípőre tett kéztartásomat pont olyan könnyen vette át, mint a farkasalakom, ezen egy kicsit elmosolyodtam magamban, majd figyeltem, hogy közelebb jött a világom közepe miközben a második BabyBoomon morgolódtam. Ő valami sokkal modernebb okot talált, mire a fejemet ingattam és a pulcsim kenguruzsebéből elővettem a cigim meg a gyújtóm. Henry felé nyújtottam a dobozt, vegyen, ha kért, közben megemlékeztünk a múltkori kiskölyökről.
– Hogy bírtad? – firtattam csak úgy mellékesen, de közben le nem vettem volna róla a szemem.
A szelfi cuki volt – ezt persze a büdös életben nem mondtam volna így neki –, és csak még erősebben megpendítette bennem azt a húrt, amire Harley szinte ártatlanul tapintott rá előző hónapban. Azt hiszem, már akkor el tudtam őt képzelni – titkon, óvatosan, semmibe se belelovallva magam. A múltkori fotó olyan volt, mint egy fejbevágás, vagy gyomros, amit mégis a mellkasomban éreztem, és amiről sejtelme se lehetett, meg nyilván nem direkt csinálta.
Akár vett cigit, akár nem, én rágyújtottam. Kellett egy szál, meg a rutinmozdulatok, hogy ezekben vessem meg kicsit jobban a lábam, miközben hallgattam, hogy sose hozna haza valakit, csak azért, mert állítólag tőle van. Őszintén? Gőzöm nincs, hogyan reagáltam volna egy ilyesmire, főleg most, és ja abban teljesen biztos voltam, hogy a szétfröcskölt spermája valahol táptalajt ért. A hétköznapok szintjén viszont ez egyáltalán nem foglalkoztatott.
– Köszi – mondtam arra, hogy nem állítana be lehetséges gyerekkel és ráérősen eresztettem ki a füstöt, ahogy pedig Henry félre nézett, tovább tanulmányoztam a vonásait.
Talán próbáltam elképzelni, hogyan fognak majd átrendeződni, milyen kifejezést öltenek… De biztosat képzelgéssel fixen nem fogok megtudni.
Eltartottam a bagót, amikor jött, a tarkómra fogott és megcsókolt, mintha pecsétet nyomott volna a korábbi szavaira, ettől pedig halvány mosolyra húztam a szám, miközben ujjaim hegyével végig cirógattam az állát.
– Nem aggódok – súgtam még a szájába, visszakéretőzve egy futó érintésre, szabad kezemmel pedig az övé után nyúltam, hogy kicsit megszorítsam. – Ha azt mondod, nem lesz ilyen, akkor nem lesz ilyen.
Tényleg nem paráztam ettől, főleg azok után, hogy kategorikusan kijelentette ezt. Eszembe se volt a szavában kételkedni, befejeztem az ilyet, nem pörgök nem-létező problémákon. Ez már nem csak a saját hülyeségeimről szólt jó ideje, hanem arról is, hogy benne mennyire bíztam, meg persze, hogy ezt a bizalma mennyire tudtam éreztetni. Hogy ő is mindig hihessen nekem, bennem.
– Menjünk – bólintottam, a kezét pedig nem eresztve, továbbra is pöfékelve elindultam vele arra, amerről idekocogtunk. Pár másodpercre kemény vállához nyomtam az arcom – mosószer, enyhe verejték és Henry illata. Tökéletes elegy volt.
Pár másodpercig némán ballagtam mellette, eltűnődve megakadt a tekintetem egy újabb szembe jövő babakocsison és kicsit megszorítottam Henry kezét. Újabb slukk, újabb kis füstfelhő a leheletemmel keveredve.
– Eszedbe jutott, hogy neked is legyen egy? – intettem fejemmel a babakocsi felé, nyilván a lakójára gondolva. – Emberként vagy beharapás után?
Nem volt (még?) félsz, vagy bármi plusz a hangomban, közben meg tényleg kíváncsi voltam. Az én egykori anyaságomat már azért kiveséztük, mert nyomot hagyott rajtam Teresa halála, de aztán… nyilván ennél sokkal tovább vagy bővebben nem veséztük a dolgokat, mert hát minek? Akárhonnan is nézzük, egy éve se ismertük egymást, mondjuk bárki kérdezte volna, szerintem mindketten érzésre legalább tíz évet mondunk. Egyszerre tűnt korainak ilyesmiről beszélni, közben meg ha azt néztük, mi mindenen voltunk már így is túl… könyörgöm, majdnem öngyilkos lett miattam! Annál jobban semmivel se tudna megijeszteni, vagy aggodalmat okozni.

Nem róttam fel neki túlságosan, hogy mióta nekiálltunk futni, egy kicsit szét van esve. Csak fura. Főleg így hirtelen. Nem tudom, ha nem sikerül valahogy elrántanom-rásegítenem a gyereknél, lehet, hogy tényleg valami robbant volna. Na, az is fura lett volna. És akkor sem igazán mondanám, hogy szó szerint felróttam, amikor szimplán rákérdeztem, hogy ugyan ez most mégis micsoda? Tudja a faszom, lehet, hogy szarul aludt és igazából itt sem akar lenni futni, csak a megszokás hajtotta. Meg a lehetőség, hogy együtt csinálhatjuk. De ha ezen múlik, felőlem aztán ezer más dolgot is csinálhatunk együtt...
- Szeretem, amikor ilyen határozott vagy. - igen, muszáj vagyok basztatni egy kicsit, ahogy megtörölköztem és még egy kis félmosolyt is megengedtem magamnak - Akkor megyünk, ennyi volt.
Rövid úton pontot tettem a dolog végére, pontosan úgy, ahogy a Baby Boomos dologra is. Szerintem reálisan lehetett mire fogni a dolgot, nem mintha engem érintett volna, de mégis mi az istent csináljon az ember karanténban a piáláson és a dugáson kívül, nem? Logikusnak tűnt. Ahogy az is, hogyha Dakotában ilyenfajta kétséget meg határozatlanságot érzek, akkor legyen bennem annyi, hogy a "nekem minden mindegy” helyett én mondom ki azt, amit Ő nem tud vagy akar. Mondjuk tényleg mindegy volt, de az most részletkérdés.
Kivettem egy szállal magamnak és a gyújtóját is elkunyeráltam, aztán a közös bagózásunk füstködén át szóba került a kölyök, akit a kezem alá adtak és akiről kiderült, hogy mégsem volt akkora idegesítő gyík, mint amilyennek gondoltam, hogy majd lesz. Az pedig, hogy hogy bírtam... hát...
- Eeh, szódával egész jól. - billentettem meg kicsit a fejem a kérdése után, minden különösebb rajongás vagy kiábrándultság nélkül - Kicsit sokat pofázott az ízlésemnek, meg kérdezett minden szart, de legalább nem volt teljesen gyépés.
Talán ott is hagytam volna, ha szemtelenkedik, meg a pisztolyomat kunyerálta volna non-stop. De hogy őszinte legyek, azon túl, hogy végső soron mókás pár óra lett a végére (hát még szefit is küldtem), nem igazán akadtam le a dolognál. Az sokkal jobban aggasztott, hogy Dakota esetleg azon aggódik, hogy esetleg az enyém volt... Vagy ami még rosszabb, mennyi lehet még szanaszét az országban. Mert biztos volt. Ezzel én együtt tudok élni, szerintem Dakota sem gondolja komolyan, hogy nem akadt hasonló incidens az életemben, de nem akartam, hogy valaha is ezen rágja magát. Vagy akár azon, hogy bármilyen hatással lenne az életemre, ha valamelyik előkerülne. Az ziher, hogy legfeljebb gyerektartást lennék hajlandó átutalással fizetni, de én nem akarok az életük része lenni. Nekem már van családom, aki itt pöfékel mellettem, meg aki a Daily News Minert olvasgatja északon reggeli közben. Nekem ennél többre nincs szükségem. Reméltem, hogy a szilárd határozottság a hangomban ezt végleg lerendezi nála, de ha nem lett volna elég, hát a tarkójánál fogva húztam közelebb és csókoltam meg, hogy ezzel is hitelt adjak a szavaimnak és az érzéseimnek. Végisimított az államon, aztán megfogta a kezeimet. Én pedig "búcsúzóul" nekinyomtam a homlokom az övének, és úgy toltam el magam tőle.
- Hát még jó, hogy azt... - reméltem, hogy nem csak a pillanat hevében hitt nekem, hanem úgy, hogy többet erről nem kell beszélnünk - Épp elég időm lett volna felhajtani valakit, ha annyira akartam volna. De nem, hogy akarni nem akartam, de még csak gondolni sem szoktam rá.
Sosem morfondíroztam ezen, és igazából... Szerintem Dakotán kívül max nagy részegen, életem haver hímjeivel kerülhetett szóba két oltári röhögés között, hogy vajon benépesíthetnének-e már az utódaink egy kisebb szigetet.
Szipogtam és krákogtam egyet, ahogy megindultunk visszafelé, az ujjaim kényelmesen Dakotáéi közé fűztem. Nem zavart, bár jobban szeretem a vállánál magamhoz húzni, de ha most így akar andalogni, akkor így fogunk. Ahogy a vállamnak nyomta az arcát, én csak egy félmosollyal pillantottam le rá, felé, amennyire tudtam.
- Na, mi van?
Kissé elnevettem magam, de nem vártam kifejezett választ. Elégedett voltam és mindig piszkosul büszke, amikor ilyen kis szeretet-kisülései voltak. Úgyhogy csak megszorítottam a kezét és kicsit jobban kihúztam magam vonulás közben. Most már nekem is feltűnt a babakocsi, de csak azért, mert Dakota bogarat ültetett a fülembe.
- Micsoda? Ja, gyerek? Háh... - kiszélesedett a vigyorom, ahogy leesett, de nem azért, mert olyan lelkes lettem volna, inkább csak az amolyan "na, ne röhögtess" jelleggel - Nem nekem való az...
Hanyagul legyintettem a cigit tartó kezemmel. Tessék. Még attól sem érzem rosszul magam, hogy ahogy elmentünk a babakocsi mellett, sikerült odafüstölnöm. Na, például ezért sem. Tettünk még néhány lépést csendben, aztán már nem vigyorogtam. Csak felsóhajtottam.
- Kamaszként még ez volt a terv... Lett volna... De... - hát, ez most borzasztó határozottan hangzott, tudom - Lássuk be, elég nehéz lett volna család mellett szökevény rablógyilkosnak lenni. Vagy fordítva.
A múlt szelleme a hideg időnél is jobban cirógatta a tarkómat, ahogy a másnapi kivégzésemre várva kapaszkodok a rácsba, és a távozó Pat felé kiáltottam utolsónak hitt szavaim. "Ha tudtam volna, vártam volna." Percekkel korábban még azt vágtam a fejéhez, hogy feleséget akartam és családot, de ezen a senki földjén mégis hogy? Miből? Más módom pedig nem volt a jólétre, egy senkinek születtem, és csak így lehetett belőlem valaki.
- Semmi, csak eszembe jutott, ahogy erről még Pattel beszéltem a börtönben.
Nem lettem kifejezetten szomorú, de ha Dakota kérdezte, hogy mi bánt vagy valami, nem akartam válasz nélkül kétségek közt hagyni. Mert nem ért annyit a dolog igazából, semmi sorsfordító nem volt benne. Az egyetlen ijesztő dolog csak az, hogy mennyivel másabb életem lehetett volna úgy. De az a hajó már rég elúszott, és itt és most Dakotával sétálva semmit nem csinálnék másképp. Felsóhajtottam.
- Aztán elég hamar világossá vált, hogy totálisan alkalmatlan vagyok erre, még magamért is másfél évszázad alatt tanultam meg úgy-ahogy felelősséget vállalni. Meg nem is hiányzott. Tényleg nem. - igyekeztem megnyugtatni, mielőtt azt hinné, hogy ez egy kicsit is bánt vagy valami - Összességében nagyon fasza életem volt, és most már aztán tényleg mindenem megvan, amit akarok. - felé pillantottam és egy határozott mosollyal kacsintottam rá - Szóval nem, nem gondoltam rá.
Megnyaltam a szám. A hangom könnyed volt, de most azért kicsit megint sikerült így a végére elbizonytalanodnom. Nem tudom, talán kicsit azért, mert Dakota voltaképpen megtapasztalta az anyaságot, a családot, én pedig... Nem akartam a szokásos, pöffeszkedő bunkónak tűnni azzal, hogy valami olyasmire nem tartottam igényt, ami neki talán valahol hiányzott. De igazából meg faszmindegy, mert ha neki hiányzik is, nem tudok segíteni benne, mert nem hogy nem ember, még csak nem is Őrző, szóval... Megráztam a fejem, mert nem akartam ezen lovagolni meg mélyebben belemenni. Talán pont emiatt a kettőnk közti különbözőség és a más tapasztalatok miatt kezdett ez az egész egy kicsit kényelmetlen terület lenni. Kurva babakocsik, meg kölkök... Tudtam, hogy kettő körül kellett volna jönnünk....

Rondán néztem rá, már amennyire tőlem telt és kidugtam a nyelvem, amiért a határozottságomat cikizte. Igen, kurva határozott és még érett is vagyok, tudom, de hát amikor ilyen kis geci meg félmosolyog… Figyelemszétesés ide, gyerek-gondolatok oda, tök mindegy, mi van, imádom, ezt pedig ha a tipródásom miatt nem is tudtam mondani – meg minek szajkózzam – a tekintetemben láthatta, az energiáimból kiérezhette.
– Megyünk – biccentettem, amint feloldotta a dilemmámat, és ugyanilyen könnyed határozottsággal indokolta meg azt is, hogy miért láthattam miiiiiindenhol gyerekeket.
Valahol rohadt vicces volt, hogy azért tudtam, hogy ki vagyok helyezve rájuk a magam „feladata” miatt, itt szenvedtem látványosan, ő meg full racionálisan próbált magyarázni és olyan oldalról segíteni, megközelíteni a dolgot, ami köszönőviszonyban sem volt az úgynevezett problémámmal. De hagytam, hallgattam, elfogadtam, és őszintén? Gecire örültem, hogy a számára látszólag kis hétköznapi semmin is próbált segíteni, akár tudatosan, akár azért, mert megint csak ösztönösen jött, és ami belőle jött, nekem éppenséggel pont arra volt szükségem. Nem fújta el a gondolataimat, az alapon nem segített/változtatott, mert hát nem is ismerte, de olyan jól esett.
Finoman mosolyogva túrtam elő a cigit és kínáltam meg vele Henryt is, majd adtam oda a gyújtót, hogy mindketten tudjunk pöfékelni. Közben mintegy mellesleg szóba hoztam a múltkori kissrácot, akivel a munka során összeakadt és szelfizett. Lássuk be… elég sok nőnek gyengéje a helyes pasi plusz kisgyerek kombó, valami evolúciós ösztönös faszság lehetett az oka, nem tudom, de tény, hogy rám is hatott. Főleg mostanában. Főleg Henryvel. Szóval ja, nem igazán tudtam napirendre térni fölötte, akkor sem, ha amúgy igyekeztem nem mutatni, de azért… többször visszanéztem azt a képet. És ha már aznap elmulasztottam a kivallatást, most sort kerítettem rá, a válaszra várva, azt hallgatva pedig kíváncsian oldalra biccentettem a fejem.
Igazából nem voltak elvárásaim. Már amikor Harley először említette a gyerek lehetőségét, eldöntöttem, hogy akármi lesz, nem fogok ilyesmivel előállni, véletlenül se akartam ezt éreztetni, és magamban örültem, hogy ehhez tényleg tudtam idomulni. Erőltetnem sem kellett. Tudta, hogy volt lányom, tudtam, hogy sose volt apa. Nem, az kurvára nem számít, hogy szétspriccelt, nem a megtermékenyítéssel lesz valaki apa – szerintem. És azt hiszem, szerinte sem.
Mindegy, mit is mondott a kissrácról? Szódával? Sokat pofázott, kérdezett, de nem volt gyépés.
– És még fotogén is volt – bólogattam nagy komolyan. – De persze nem annyira, hogy téged kiüssön – vigyorogtam Henryre két slukk között, majd ugyanilyen jókedvvel fogadtam a csókját, miután ledumáltuk, hogy sose állítana haza egy random gyerekével.
Elhitem neki. Persze, hogy elhittem, bazmeg! Ha benne nem bízok, ha neki sem hiszek, akkor mégis kinek? Nem fogom megkérdőjelezni az ígéretét, a határozott kijelentését. Ennek megfelelően bújtam vissza kicsit egy viszontcsókra.
– Én se szoktam ezen agyalni. Sokkoló tudom, egy terület, ami veled kapcsolatos és nem agonizálok rajta órákat. – Ciccentve ráztam meg a fejem. – Picsába már, öregszek – vigyorogtam rá, kicsit azért magamra büszkét, majd megragadtam a kezét és indultam el vele együtt.
Ja, nem így szoktunk sétálni, de most jól esett, attól meg, hogy Henry hagyta, lelkes kiskamaszként csóváltam a farkam. Neki, miatta, érte, mert nekem is jól esett boldognak és… kiegyensúlyozottabbnak lenni. Ebben a szertelenségben nyomtam a vállának az arcom és sandítottam fel rá, amikor olyan henrysen kérdezte, hogy mi van. Az erengiáimmal cirógattam meg a félig felhúzott pajzs mögül egy szusszanással kísérve. Elvigyorodtam azon, ahogy minderre kihúzta magát.
Igen, kijárt, abszolút kijárt bazmeg!
Csak az újabb babakocsi tudott visszaterelni az eredeti mederbe, de így se lett rossz kedvem, vagy feszültem be, mert… Nem is tudom. Július óta kicsit olyan, mintha az lenne bennem, hogy oké, kerülgessük a forró kásáka, ah olyan van, de ha már belefogtunk, akkor valahogy elevickélünk a végéig. És ez igazából tetszett. Az, aki visszanézett rám a tükörből, hosszú évek óta először igazán tetszett.
Szóval elkezdtem arról faggatni Henryt, hogy gondolt-e valaha gyerekre. Mármint tervezetten, rendesen.
– Szeretem, amikor ilyen határozott vagy – idéztem őt, a kamaszos álmait hallva, kicsit szemtelenkedve, de főleg azért, hogy ne érezze, hogy ez valami… nem is tudom, teszt, vizsga, amin át kéne mennie. – Elvileg a házasság se volt neked való. Vagy nekem – szúrtam közbe vállvonva – aztán nézd meg, hol tartunk – vigyorogtam rá lelkesen, energiáim pedig még a feles pajzs mögött is tisztán érezhetően felszikráztak. – Nem azt mondom, hogy úr isten, biztos te vagy Mindenki Apja, aki a szülő fogalmát feltalálta, csak... nem tudom, lehet ehhez is a „megfelelő” kell.
Akivel el lehet képzelni, akivel akarod. Mert nálam nem az ütött be, hogy gyereket szeretnék, hanem az, hogy Vele szeretnék. Most, vagy száz év múlva, nem számított, amíg Henryvel lehetett családom. Nélküle meg nem akartam, ez ennyire egyszerű lett az együtt töltött idő alatt – azóta, hogy a párom.
– Lehet értük abbahagyod – mondtam csendesen, majd elengedtem a kezét, hogy a megszokott módon a derekára simítsak, aztán nem sokkal később a felsője alá csúsztassam a kezem és a bőrére találjak. Semmi pajzánság nem volt ebben, csak szerettem a bőrét cirógatni. Puha volt, meleg, otthonos és az enyém.
– Pat mit szólt hozzá? – kíváncsiskodtam tovább ugyanazzal a tónussal. – Nem muszáj válaszolnod, csak én már mindent a nyakadba zúdítottam és érdekel. Ameddig neked is oké.
Na nem azért, mert olyan kibaszott udvarias voltam, hanem azért, mert Henryről volt szó. Nyilván eszem ágába se volt szándékosan valami ismeretlent triggerelni benne azért, mert nekem épp olyanom volt. Addig engedett be, annyit osztott meg, amennyit akart, és ha azt mondaná, hogy eddig és nem tovább, elengedném a dolgot, fel se rónám.
Hallgattam, ami az alkalmatlanságáról, a felelősségvállalásáról mondott, azt, hogy mindezt azzal zárta, hogy ezek miatt nem jutott eszébe a saját gyerek, mint opció. Meg nem is hiányzott neki.
– Nekem se hiányzott – ingattam a fejem, hiába nem kérdezte, majd egy nagy slukk után beharaptam a szám egy pillanatra, miközben az oldalát cirógattam a felsője alatt. – Mondjuk amíg veled nem találkoztam, az újabb házasság se ugrott be. Szerinted lesz olyan, amikor gyereket akarsz majd? Így, hogy vagyunk mi?
Egyetlen egy icipici kérdésre voltam a lényegtől igazából, és most, emitt talán egy kicsi izgalom elkezdett bennem éledezni. Nem sok. Inkább volt továbbra is kíváncsiság, mert hát tényleg eleve úgy indultam neki, hogy fogalmam sem volt, Henry mit gondolt vagy gondolna minderről, így se nem éltettem, se nem temettem előre mindent. Az pedig, hogy nem volt komoly, súlyos tétje, mert akármi legyen is, emiatt én fix, hogy nem válok – és gondoltam, reméltem, hogy Ő sem – egyenesen felszabadító volt. Az összes eddigi komolyabb témám egy atombombával ért fel, amiről tudtam, hogy képes rombolni, vagy egyikünk, vagy másikunk miatt. De főleg, mert az én traumám, terhem vagy titkom volt. Most, itt és ezzel kapcsolatban végre nem volt semmi félelmem, és ahogy erre rájöttem, majdnem felnevettem.
Mert ha a végén kategorikusan ki is jelenti Henry, hogy a büdös életben nem akar apa lenni… akkor is itt van. Velem. Nekem. Mi, ketten együtt. Minden plusz csak grátisz.
[/color]

Mindig is tetszettek a reakciói a dolgaimra. Minden különösebb "cikizési" vagy bármilyen szándék nélkül mondtam, amit, mert ez jött ösztönösen és kész. Bárkinek ezt mondtam volna adott helyzetben, és leszartam volna, ha nem műanyag rusnyafejet meg kidugott nyelvet és boldog energiákat kapok. Általában el szoktak küldeni a faszba. De Dakota nem. És ez sokat elmond arról, miért vagyunk házasok, meg hogy miért tetszett meg már az elején, úgy egyáltalán. Ahogy az is a maga természetességében zajlott, hogy ebben az esetben helyette is döntöttem, hogy húzunk haza, Ő pedig nem vitatkozott. Holott, ha annyira maradni akart volna fix, hogy felveszi a kesztyűt. Az meg nyilván logikus volt, hogy fel fogunk ülni egy kicsit erre a gyerektémára, amit egyébként pont olyan simán beszéltem meg vele, mint azt, hogy hogyan loptam lovat annak idején. Elmondtam, hogy végül is, lehetett volna rosszabb is, a végére egész jó lett, ennyi. De ha nem hozza fel most, többet eszembe sem jut valószínűleg.
- Be is baszna, ha lealázna egy hatéves...
Ciccentem fel teljesen komolytalan komolysággal, és a fogam közé szorítva a szűrőt, szívtam egy slukkot és csak azért komolyodtam el egy kissé, mert feljött az "én és az elhullajtott magvaim" témaköre. De annak nagyon örültem, hogy egy határozott kijelentés és egy csók kivételesen elég volt ahhoz, hogy úgy tűnjön, hogy rendben vagyunk, és nem kellett hozzá minimum egy ötszáz éves fenyőt kidöntenem a helyéről. Mi a fasz, talán ez a terápiás izé tényleg használ valamit. Sőt, mi több, még öniróniája is volt. Ez új, ehhez még nem szoktam hozzá, de határozottan tetszik.
- Ugyan, még van pár jó éved, majd csak akkor váltalak le újabb modellre, ha betöltöd a százhúszat. - meg a lószart, és ezt Ő is pontosan tudhatta, de ekkora labdát még az Ő kedvéért sem hagyhattam ki - Amúgy meg, nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen. Szerintem az sem különösebben dönt letargiába, hogy miért szeretem jobban a whiskyt, mint a tequilát.
Nem terveztem én sem letargiába vagy bármi túl mély dologba belemenni, szóval ezt a részét is "sajnos" muszáj voltam elmarhulni. De ez talán még nem akkora dolog. Főleg annak tükrében, ahogy kézen fogva indultunk meg vissza, ő pedig hozzám nyomta azt a hülye fejét. Nyilván nem bírtam megállni, hogy a magam módján ne fejezzem ki, hogy látom és érzem, és... értem. Ahogy nekem az Ő gesztusa, úgy neki pedig az tetszett, ahogy kihúztam magam. Kibaszott jó, hogy ilyen apróságokkal faltól-falig tudjuk tolni egymás örömét. Komolyan. Az mondjuk már kicsit lejjebb csavart a dolgokon, ahogy az esetleges terveim felől érdeklődött.
- Beülünk a kocsiba, és már be is kaphatod. - ugattam vissza pimaszul, amikor a saját fegyveremmel vágott vissza a bizonytalanságomra. Azt nyilván nem mondhatom, hogy kapja be, mert az nem inzultus, hanem egy felhívás keringőre, szóval... Kicsit alakítanom kellett rajta.
Egy apró rossz érzés költözött a gyomrom tájékára, ahogy ecsetelni kezdte a házasságot, és a megfelelő partnert. De közben meg... semmi kimondottan komolyat sem éreztem felőle, szóval amíg azon agyaltam, hogy most mégis mi van és hova tart ez a beszélgetés, csak arra jöttem rá, hogy igazából fingom sincs. Nem, én sem fogok olyasmit mögé gondolni, ami talán ott sincs, szóval úgy döntöttem, igazat adok a mi amornak.
- Hát... - rántottam vállat - A házasság egy dolog, ez meg olyan, amit már baszhatok és sosem tudjuk meg. - pillantottam megint csak racionálisan és egy picsafasznyit sem vádlóan, mert hát nem érdekel, plusz - Körülbelül... kétmillió-négyszázhuszonegyezer-kétszázötven dolgot tudnék mondani, hogy miért akarom ezt és csak ezt.
Nem mondom, hogy semmi sem hiányzott az életemből, mióta együtt vagyunk, mert hát... A megszokás és a múlt a mai napig kaparta a lelkemet a maga módján, de ezt leszámítva akkor is most tudom a legminőségibb életet felmutatni. A többi meg majd jön, ahogy gyógyulnak a sebek, ahogy majd Pat sem fáj majd annyira. Imádom a feketémet és őt, ahogy vannak, és a büdös életben nem fogok azon malmozni, hogy mekkora kár, hogy nem ember vagy még felcsinálható Őrző.
- Ay, mi amor... - felsóhajtottam a gondolatára, és ahogy a derekamnál a pólóm alá nyúlt, én úgy vetettem át a karom a vállán és húztam magamhoz - Ez nem így működik. - nem vágtam a szemére, hogy ebből látszik, hogy mennyire különbözünk a bűnözés terén - Szerinted ha tíz-tizenöt gyilkossággal a hátam mögött megtalálom az igazit, és közlöm, hogy kész, befejeztem, akkor nem vittek volna bitóra keresztényi jóindulatból, vagy mi? Nem csak lovakat loptam.
Próbáltam megosztani vele a gondolataimat arról, hogy pontosan hogy is nézett ki ez nálam, és hogy a fiatal vágyakat végül hogyan cserélte fel az önsorsrontás, az életutam, a sorsom, a tehetetlenség, a patt-helyzet, aztán pedig talán... A természetem, és az, hogy így visszagondolva talán csak kolonc lett volna vagy egy kudarc, akit elhagyok, amint megunom, mert visszafog, leköt és felelősséget kellene érte vállalni. Mennyi mindenből maradtam volna ki! De azt is tudni kellett, hogy az emlékeim és érzéseim közt volt egy pont, amikor az egész életemet megbántam, az első gyilkosságtól kezdve odáig, amikor könnyesen és taknyosan vallottam be mindent Patnek akkor, amikor azt hittem, utoljára látom. A kérdésére és a magyarázatára csak kicsit szorosabban húztam magamhoz és a cipőm orrát kezdtem bámulni.
- Azt, hogy "ma este nem leszek a városban". - imitáltam kissé az öregem hangját - Mit mondott volna? Lófaszt se. Épp azt vágtam a fejéhez, hogy miatta fogok meghalni, ettünk egy utolsó vacsorát, én bőgtem, Ő meg ott hagyott. Sosem kérdeztem, de szeretem azt hinni, hogy végül az akkori bűnbánatommal döntötte el végleg, hogy be fog harapni.
Megetetett valami fosatós szarral, amíg Ő a steaket zabálta, közölte, hogy nem lesz a városban, a slozin találtam egy fegyvert és... Két újabb családos ember életébe került, hogy megszökhessek. Igen, talán tényleg azért lett így, mert ott és akkor beláttam mindent és mert ha tudtam volna, hogy lesz nekem Ő, akkor vártam volna és nem égetek fel magam körül mindent.
Tovább vittem a gondolataim, túl lépve az emberi léten és a farkasként eltöltött időkön méláztam és vontam le azt a következtetést, hogy minden tökéletes volt gyerek nélkül. Mondjuk azt nem tettem hozzá, hogy szerintem nem csak nekem, hanem a feltételezett utódból sem lett egy apakomplexusos érzelmi rokkant miattam. Annak pedig örültem, hogy osztozott velem ezekben a farkasként eltöltött években, abban, hogy köszöni szépen, így már Ő is el van pont teljesen jól. Már szint meg is nyugodtam volna, hogy mit kombináltam itt az elején, amikor a végén mégis sikerült olyat kérdeznie, amitől úgy még öt lépésnyi időre csak zombiként vonultam mellette, aztán kénytelen voltam megállni. Nem... Ugye most nem...
- Nem. - kategorikusan bukott ki belőlem a válasz, az oldalam bőrét égette az érintése, mégis el és hátra léptem tőle és úgy néztem rá, mintha minimum kidobott volna - Felejtsd el.
Jó, ha nagyon összeszorítanám a fogam, képes lennék megtűrni egy idegent, akihez Ő kötődik, pontosan úgy, ahogy valószínűleg a Teremtőjével is tennem kell, de a haverjain már most is gyakorlok. Zabigyerek meg nem kell, hát nem ezt ugattam az előbb? És ha bármelyik lenne is azért, hogy Ő boldog legyen, nem tudnám csinálni úgy, ahogy kellene. Aztán a harmadik kerék sínylené meg, én lennék a geci, elválnánk... A picsába már... Nem tudom, hogy a zavartól, az ijedtségtől vagy a feltételezéstől szökött-e ezüst a szemeimbe egy pillanatra.
- Tudod, hogy szeretlek Dakota, de ezt soha ne kérdd tőlem. - csóváltam meg a fejem és nem tudtam eldönteni, hogy felé akarnék lépni, hogy megragadjam vagy el tőle és ezzel együtt a témától is. Tudtam én, hogy baj lesz, bassza meg - Amilyen opcióink vannak, azt én nem tudom és nem is akarom vállalni és kötve hiszem, hogy ez valaha változni fog.
Eljutottam odáig, hogy a bokrok közé dobjam a csikket, és ahelyett, hogy kértem volna, végül mégis hozzá lépve vettem tőle egy újabb szál cigit meg gyújtót, pont úgy, ahogy az O'Connor's előtt annak idején. Az első slukkal együtt túrtam a hajamba, a szívem most már biztos, hogy legalább kétszázzal vert, mert... Most mit tettem? Épp leromboltam az álmait? A jövőt, amit a csajos kis fejében elképzelt? Nem tudom, nem tudok kurvára semmit. Csak túlfeszített húrként toporogni szinte egyhelyben és úgy szívva magamba a nikotint, mintha attól várnám a válaszokat. Rossz hírem van: a nikotin kurvára kussolt.

Tényleg nem akadtam fenn azon, hogy esélyesen futkosott pár Henry-Junior a világban, már csak azért sem, mert nem itt futkostak. Ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. De egyébként is… semmi értelmét nem láttam, főleg az elmúlt hónapok tükrében! A teljes június, Új-Mexikó, a falkalátogatásom, a három napos tortúra, meg a terápia… nem azért csináltam végig ezeket, hogy utána ugyanott tartsak, mint előtte. Az elsőkből jobban megértettem és megismertem Henryt, az utóbbiak pedig engem tettek rendbe. Biztos voltam benne, hogy lesznek olyan pillanataim még, amikor elbizonytalanodok vagy kétségeim lesznek, mert azért mégiscsak rólam beszéltünk, de ha megint jönnek a hülyeségeim, már hittem magamban annyira, hogy úgy gondoljam, reméljem, könnyebben és előbb túljutok rajtuk, mint korábban tettem volna. Sokkal.
Meg egyébként is voltak totálisan betonbiztos pontjaim, az egyik köztük az, hogy Henry sose cserélne le. Ettől függetlenül azért látványosan lebiggyesztettem a szám és bánatosan szívtam a cigimbe, majd magam elé motyogtam (mert kis geci vagyok):
– Hát jó… ha gondolod, segítek keresni egy Dakota 2.0-t, vagy valami ellentétet, ha a változatosság gyönyörködtetne. De nyugtass meg, h azért nagykorúra vágysz – néztem rá „riadtan”, de hát  szemem se állt jól, és ugyanilyen komolysággal bólintottam. – De, letargiába döntött, csak akkor még nem éltünk együtt és a hétköznapokban pár üveg tequilával ki tudtam heverni ezt a megrázkódtatást. Azóta is titkos vágyam, hogy az összes whiskysüveget tequilával töltsem fel otthon.
Nem fogom. De így belegondolva…
Minden esetre az összes jövőbeni szabotázs előtt inkább kézen fogtam Henryt és úgy indultam el vele vissza az úton. Közben pedig még mindig erőlködés nélkül voltunk képesek újabb és újabb gyufaszálakat dobálni a közös erdőtűzbe, amit a másik azonnal fogadott, élevezett, viszonzott, akár tudatosan, akár nem. És összességében így, hogy ilyen volt a hangulat, én is könnyebben puhatolóztam. Annyiból pedig talán nem is volt extra vagy túl furcsa, hogy korábban már kiakadta a rengeteg gyerekre, nyilván letáboroztak ekörül a gondolataim. Nyilván.
Perce cikiztem, hogy nehezebben találta a szavakat, a visszavágójára pedig nem tudtam nem mindent ígérő mosollyal válaszolni.
– Bárhol, bármikor – mondtam, energiáimat pedig finoman parázsló vágy színezte, hiába nem ez volt a beszélgetés célja.
Ettől függetlenül nem lettem feszélyezettebb, inkább egyfajta gondolatfolyamként vittem tovább a dolgot és állítottam pariba a házasságot meg a gyerekvállalást. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy a „felkészítő” nélkül már síkideg lettem volna és szétaggódom előre azt is, ami nincs. Így túlagyalás, három katasztrófa-lépéssel előrébb járás nélkül csak a jelenre és Henryre fókuszáltam. Az energiáira, a szavaira, a töprengésére. Egy nagyon kicsit oldalra biccentettem a fejem, amikor azt mondta, hogy ezt már sose tudjuk meg.
Ahogy közölte, körülbelül mennyi indoka van „csak ezzel” beérni… hogy tényleg soha semmi terhet nem pakolt rám… nem tudom, hogy egyébként mi lett volna a helyzet, nem is érdekelt. Azzal foglalkoztam, hogy most, a jelenlegi tudása alapján neki tök okék voltunk így amikor tulajdonképp táncán kínáltam a lehetőséget se jött elő, hogy amúgy mennyire szar, hogy nem tudok szülni. Az, hogy elég voltam neki, a világot jelentette.
Ezzel a boldog tudattal váltottam fogást, csúsztattam a kezem a felsője alá és cirógattam a megszokott módon a bőrét. Hiába boncoltam tovább a témát, az többet jelentette, ahogy átfogta a vállam és így, összekapaszkodva sétáltunk tovább.
– Tudom, hogy nem csak lovat loptál, meg azt is, hogy milyen kurva makacs tudsz lenni. Ha nem lehetett volna is kitalálod, hogyan lehet. Most ezzel nem meggyőzni akarlak, csak dicsérem a kitartásod, amikor úgy döntesz, hogy van ilyened – mosolyogtam fel az arcába, majd szívtam egyet a cigiből. – De értelek. Az sehogy sem volt megfelelő idő. Nálam se volt az Teresánál, pedig kurvára nem olyan életet éltem, mint te.
Nem csak megfelelő társ, hanem megfelelő hely és kor is kellett hozzá. Annak idején egyikünk sem volt még csak a közelében sem, ez tiszta sor volt. A most… hát én gondoltam egy valamit, az meg reményeim szerintem legalább körvonalazódik ennek a beszélgetésnek a végére, hogy Henry mit gondol.
– Pffff… – Igen, ez volt az összes, velős reakcióm Pat mondandójára. – Hát, ezt csak ő tudhatja – mondtam a bűnbánat-beharapás összefüggésére, mert most minek álltattam volna azzal, hogy igen, biztosan, amikor kurvára nem láttam Pat fejébe, erről pedig nem beszéltünk. Max a fix elfogultságomat tudtam volna még jobban megerősíteni, annak meg asszem semmi értelme nem lett volna, mindketten tudtuk.
Inkább tovább léptem arra, amiről biztosat tudtam mondani, mert az enyém volt. Se neki, se nekem nem ugrott be beharapás után a gyerek-dolog. Nyilván nem. Mindkettőnknek gecire más prioritásai voltak, örültünk, ha magunkat életben tudtuk tartani, nemhogy még valaki másét is, aki abszolút tőlünk függött, ugyan… Ebben megint teljes volt az összhang és az egyetértés, ezt pedig fontosnak tartottam. Hogy Henry is tudja, nem valami régről lappangó hiányról lesz szó, valami meg nem éltről, vagy az elvesztett újrázásáról.
Ahogy nem jutott eszembe a köztes időben Teresa, úgy az elhagyása óta az sem – most sem – hogy valaha bárki, bármiképp majd pótolhatná vagy a helyébe léphetne, vagy pótlékot keresnék. Soha. Annyira nem, hogy amikor Aiden átharapott kifejezetten aggódtam és ódzkodtam, hogy a lányom pótlékának tartana, akarna. Ő ezt kategorikusan elutasította, mondván, hogy sosem érhetnék a nyomába, ezzel pedig mélységesen egyetértettem azóta is. Mert azt se akartam, hogy bármilyen szinten összevessen vele, még most sem. De ez nem azt jelentette, hogy ne vágytam volna családra – Henryvel. Így, hogy megismertem egy újabb lehetőséget.
Szóval megkérdeztem Őt, hogy mit gondolna egy jövőbeniről. A lehetőségről – bár a pontos mikénteket nem tettem még hozzá, ez is igaz.
Egy szót se kellett szólnia, hogy pontosan érezzem a beállt változást, hogy már nem úgy sétált mellettem, mint a kérdés előtt. Meg se nyikkantam, csak hagytam, hogy egy kicsit megrágja magában. A kategorikus „nem”-re pedig nagyot szívtam a cigiből és nem akadályoztam meg abban, hogy ellépjen tőlem, csak hozzá hasonlóan megálltam. A cigi árván lógott a kezemben, ahogy az előbbi határozott kijelentését egy újabbal fejelte meg. Hajszálnyi reményem maradt. Igen, remény, mert továbbra sem volt elvárás, annyit viszont csak lehetett nekem is, hogy reménykedtem, hogy nem veti el egy az egyben a gyerek ötletet.
A második megerősítésre jött a harmadik, aminél már valahol beletörődve bólogattam. Sajnáltam, nyilván, mert én késznek éreztem magam, és valahol abban bíztam, hogy ha elutasítás is lesz, akkor is inkább bizonytalanságból fakadóan, vagy valami. Nem pedig ennyire határozott, méghozzá triplán is, mintha röpstartból nyírna ki minden jövőbeni lehetőség-képet.
Arra kaptam fel kissé a fejem, amikor az opciókat említette. Teljesen megfeledkeztem a kezemben filterig égő csikkről, csak néztem Henryt és az utolsónak tűnő szalmaszálamon csüngtem, mint egy nyomorult idióta.
Nagyot nyeltem, ő pedig félrehajította a saját szálát, majd hozzám lépett – ez mondjuk jól esett a katasztrófa-elméleteimre kellő féket rakott –, és a kenguruzsebbe túrva elővett dobozt-gyújtót, hogy újabb szálat szívjon el. Az illata az orromba tódult, a pillantásom elidőzött sűrű szemöldökén, amit annyiféle jelentéssel tudott különbözőképp felvonni, sötét haján, ami pont úgy váltogatta a színét fényviszonytól függően, mint nekem a szemem, csak nem zöld és barna, hanem barna és fekete között. Hegyes orr, hosszú szempillák, túl korai ráncok…
– Van plusz opciónk – esett ki belőlem, amikor a hajába túrt fél kézzel. – Lehetne mindkettőnkből.
Azzal, hogy ezt kimondtam, most tűnt a legvalóságosabbnak. Nem akkor, amikor Harley említette, nem akkor, amikor felvázolta a procedúrát, amikor végigvezetett a lépéseken, vagy némileg ecsetelte, hogy azoknak, akiknek sikerül, milyen volt, hanem most. Innentől nem csak az én fantazmagóriám volt, hanem közös tudás, és ettől már az én pulzusom is jobban nekilódult.
– Vesznek mintát mindkettőnktől, lombik, aztán béranyába ültetés. Mert… meg tudok termékenyülni, csak kihordani nem vagyok képes – húztam fel a vállam, a mozdulat pedig akaratlanul is bocsánatkérően hatott, mintha én tehetnék róla, az én hibám lenne, hogy nem olyan egyszerű a helyzet.
Pedig rohadtul nem. Ettől viszont mindez nem lett sokkal egyszerűbb, és így, hogy ennek a furcsa, mindkettőnk számára – csak pár hónapos eltéréssel – váratlan kirakós utolsó darabja is a helyére talált, nem tudtam, mi a faszt kezdjek magammal. Csak álltam és vártam, a csikk kihullott az ujjaim közül, mert már egyáltalán nem tudtam rá figyelni, mindössze Henryt néztem. Úgy éreztem magam, mintha lecsupaszítva állnék a reflektorfényben. Ez sokkal több és bensőségesebb volt, mint bármi korábban, mert hiába nem akartam, a kimondásban ott voltam én is: én ezt szerettem volna. Hittem, hogy meg tudjuk csinálni, ha mindketten úgy döntünk.
Ezért tettem ki magam ennek a meztelenségnek, és amíg az egyik részem elbújt volna minden kíváncsi, kutató tekintet elől, addig a másik szinte kihúzta magát. Igen, ezt szeretnénk, itt vagyunk, leplezetlenül és bátran, bármi legyen ennek a vége.
– Lehet gyerekünk.
Mert mindenekelőtt ez volt az egész: egy lehetőség. Amiről mi döntjük el, hogy élünk-e vele vagy sem. Amiről egyikük se gondolta, hogy akár egy szikrányi esély is lenne rá.

Nem bírtam ki, hogy ne ugrassam. Meg persze rövid kacaj nélkül sem azt, ahogy felajánlotta hogy segít megkeresni az utódját.
- Mindig tudtam, hogy számíthatok rád. - bár most inkább arra értettem, hogy faszságra faszsággal vágott vissza, ahogy szeretem - Hát nyilván, a túl fiatal sem jó, sok velük a nyűg. De egy ilyen száztízes majd jöhet megint. - bár, addigra én már százhetvenes leszek, szóval akkor lehetne százhúszas, és... oh wait, akár el sem kell válnom - Remélem, Howard meg tudott róla győzni hogy ez végzetes hiba lenne.
Megint kacagtam egy kicsit, és nem, még mindig nem tettem meg annak a gyíknak azt a szívességet, hogy az új álnevén nevezem, akkor sem, ha egy motor- és ruhamárkáról húzta. Kapja be. De ne úgy, ahogy Dakotának felajánlottam az imént, és csak rákacsintottam, miután kicikizett, mert hát... Most másra volt kíváncsi. Én pedig válaszoltam neki úgy, ahogy a legjobban tudtam, ahogy éreztem a gyerekvállalás kapcsán az elmúlt... Száznegyven évben, meg az előtte lévő huszonegyben is. Bár nyilván az előbbi uralta le inkább az életemet. Ez szerintem nem is baj, hiszen legalább tényleg nem érzem úgy, hogy bármi hiányozna csak azért, mert Dakota erre nem képes. Nem igazán tudom, mit forgat pontosan a fejében, de azt akartam, hogy tudja, hogy ezért nem tartom őt sem kevesebbnek, és a közös életünket sem fogom soha. Tényleg elég volt. Sőt. Elegebb az elégnél, ahogy én is próbáltam az lenni a számára. Most éppen azzal, hogy azonnal mozdultam, ahogy fészkelődni kezdett és átrendezte magát rajtam. A vállát átfogva húztam magamhoz, és bármennyire is volt a téma kicsit keserű azért, mert azt a bizonyos időszakot kapargattuk, mégis meg voltam róla győződve, hogy már megint geci jól nézhetünk ki kívülről.
Tényleg nem akartam vele veszekedni vagy különösebben kioktatni, de nem hiszem, hogy reálisan látta a helyzetet. Még azután sem, hogy elmondtam neki, miért nem tudtam volna megoldani akkor se, ha úgy akarom. Hogyan is érthette volna? Amíg őt a vagyona, a befolyása és a kacsalábon forgó palotája védte a zord világtól, addig én az éj leple alatt menekültem, bujdostam, és még így is lehetetlen volt számomra A-ból B-be eljutni anélkül, hogy valaki fel ne ismert volna. Az összes déli államban. Amúgy is megfordult a fejemben, hogy talán lemegyek Mexikóba, de Pat előbb csípett el. És meg kellett volna ölnie. Semmi esélyem nem lett volna.
- Egy országos hajtóvadászatot nem lehet csak úgy, makacssággal megoldani. - értem be végül ennyivel, főleg mert - Akkor is az voltam. Eldöntöttem, hogy sosem kapnak el megint, aztán egy reggel arra keltem, hogy Pat pisztolyt nyom a halántékomhoz. Ennyit értem el vele.
Ettől függetlenül a dicsérete jól esett, és egyébként igaz is lehetne, de... Sajnos mára már be kellett lássam, hogy én sem vagyok mindenható. Nem akarom, hogy valaha is ezt gondolja rólam. Arra pedig csak bólintottam, hogy nem volt megfelelő idő egyikünk számára sem. Hiába lett anya, az elmondásai alapján inkább kölyök szeretett volna lenni. Én Kölyök voltam, pedig csak anyagi biztonságot akartam. Mindkettőnk története rosszul sült el. Azzal a difivel, hogy én megkaptam, amit akartam, neki pedig soha többé nem lesz rá esélye. Ettől egy kicsit szarul éreztem magam, de sikerült belemaszatolni a Pates elmélkedésbe. A puffogására csak kérdőn néztem rá. Most mi baja van?
- Ott és akkor nem ez volt a lényeg, csak ez is elhangzott. - keltem kissé az Öregem védelmére - Mindegy, elérte, hogy meg tudjak szökni, utána meg történt, ami történt.
Talán majd egyszer, ha nagyon lerészegedünk, és nem felejtem el, akkor megkérdezem. De itt és most az ösvényen ez kurvára sokadrangú dolog volt. Legalább is azzal szemben, hogy sikerült közös nevezőre és egyetértésre jutnunk azzal kapcsolatban, hogy remekül megvoltunk egy visító kis szaros nélkül mindketten. Aztán... Borult minden. Mert arra sem igazán gondoltam, vagy inkább... Arra sem akartam gondolni, hogy a lényegi része ennek az egésznek az lesz, hogy olyasmit kérdez, amitől hirtelen azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Aztán kibukott belőlem a létező talán legnyersebb válasz, miközben a vérnyomásom felment a pulzusommal együtt, és nagyon szeretettem volna figyelni a pontos reakcióit, az energiáit, az apró gesztusait minderre, de... Képtelen voltam rá. Nem láttam keresztül a saját pánikomon azért, mert úgy festett, hogy minden bizonnyal... Tényleg most tiportam össze az álmait. A picsába már... Valami ebben az egészben kurvára nem volt kerek, de... Ahogy azt sem szabná meg, hogy kivel töltöm a szabadidőmet, csak nem szabná mg azt, hogy kivel töltsem az életemet, nem? Valaki más kölykével, aki a fél életében anyának meg apának hív bennünket, és hazugság az egész? Magamat ismerve a kárörömben fürödtem volna aznap, amikor megesik az "örökbe fogadtunk" jellegű, első beszélgetés. Meg a dráma. Meg a trauma. És röhögnék, hogy én megmondtam, bazmeg és bontanék egy sört. Vagy nem tudom.
- Mégis milyen opciónk? Veszünk egy kutyát, vagy mi a fasz? - tártam szét a karom, és már emeltem volna az újabb cigit megint a számhoz, mert ilyen nincs bazmeg, de... Lehetne mindkettőnkből - Mi...
Kérdésnek kellett volna lennie, mégis robotikus kijelentésként esett ki belőlem a szó reflexből, a szám felé mozdított karom először megállt, aztán ernyedten huppant a testem mellé. Úgy meredtem rá, mintha kísértetet látnék, és minden további szavát, magyarázatát mintha buborékból hallottam volna. Semmit, de tényleg semmit nem fogtam fel a magyarázatából, ahogy abból sem, hogy teljesen tudattalanul kezdtem tőle apró lépésekben hátrálni.
Lehet gyerekünk.
Ez a két szó végtelen loopon és kurva hangosan ismétlődött a fejemben, még akkor is, amikor hátra araszolás közben beakadtam egy kisebb kőbe és egész egyszerűen hanyatt... seggre vágódtam. Meg sem éreztem, a bagó kiesett az ujjaim közül, ahogy letámaszkodtam tompítani az esést. De ott maradtam. Kényelmes volt. Lehet gyerekünk. Kissé eltátott szájjal, de legalább nagyon szerencsétlenül meredtem Dakotára, a franc se tudja, meddig.
Azt hiszem, hogy féltem. Mit féltem? Rettegtem. Ilyen elemi, intenzív utoljára emberként volt ez a fajta gyötrelmem. De amíg annak tudtam az okát, itt és most... Megfoghatatlannak tűnt. Lehetne mindkettőnkből. Azt hiszem, felnyögtem. Mert itt van ez a nő, ez a nőstény, ez a.. ez a szakadék a benzinkútról, és most azt mondja, hogy nem kell így véget érnie. Nem kell ellovagolnunk a naplementébe meg ilyen szarságok. Mert van plusz opciónk.. Ahogy mondta. Sosem hittük, hogy valaha meg fogunk állapodni, erre itt vagyunk. Én az előbb zengtem ódákat arról, hogy mennyire fasza minden gyerek nélkül, erre... Van plusz opciónk. Lehet gyerekünk. Lehet belőlünk.
- Én.... őőőő.... ja.
Szóval nem elég, hogy a benzinkutas, szakadék csövesből a feleségem és a társam lett, a visszajöttöm értelme, az igazi esélyem arra, hogy Teremtsek valami jobbat önmagamnál - most azt mondja, hogy lehetnék Apa. Teremthetnék valami jobbat önmagamnál szó szerint. Vele. Együtt. Az egyetlen nővel, aki már így is olyan dolgokat hozott elő belőlem, amikre álmomban nem gondoltam volna... Egy új Kölyök, aki az Ő szemivel nézhetne rám, és akinek soha nem engedném, hogy olyan hibák szegélyezzék az útját, mint nekem. Belőle. Vele.
- Ja...
De ez nem olyan. Ez más. Ez tényleg felelősség, mert egy gyerek megdöglik, ha nem vagyok ott, Dakota tud gondoskodni magáról. Felnőtt, önálló valaki. Nem egy magatehetetlen kis izé, ami nélkülem meghalna. Tudom én ezt vállalni? Készen állok én erre? Akarom én ezt? És ha akarnám is, mi van, ha nem fog menni? Ha bántanám? Ha túl sok lesz és ráunok és Dakota lesz az újabb Mary? Elnéztem jobbra.
Azt hiszem, hogy percek alatt végül beállt a teljes pánikelhárító-üzemmód. Lehetnék apa. Nem, kuss, nem. Megráztam a fejem, ahogy kezdtem magamra találni és a tenyerembe temettem az arcom, megdörzsöltem, aztán két kézzel a hajamba túrva fújtattam. A fejemben kétezerrel cikázó gondolatokról az elém lassan lecsavarta a hangerőt, a szívverésem úgy-ahogy lelassult.
- Ja, szóval...
Felköhögtem, és úgy döntöttem, hogy felállok és leporolom az avart és a földet a seggemről. Nem gondolkoztam többet. Teljesen robotpilótában, túlélési, Bear Grylls üzemmódban léteztem, ahogy végül visszaléptem Dakotához, homlokon csókoltam és megragadtam a vállánál, ahogy eddig is sétáltuk, majd ha hagyta, tovább indultam vele. Mintha mi sem történt volna. Közben valahol odabent az Ő kibaszott Jégvihara tombolt.
- Szóval akartam mondani, hogy upgrade-eltem a bahamai foglalásunkat, lesz jacuzzink. Fasza, mi? Adj még egy blázt...
A kezemet nyújtottam érte, ha nagyon figyelt, kiszúrhatta, hogy kissé remeg. Mert hát lehet gyerekünk. De ezzel most nem foglalkozunk. Nem tudok, nem megy, nem vagyok képes rá.

Kénytelen voltam egyetértően biccenteni arra, hogy országos körözés mellett nem lehetett csak úgy valamit abbahagyni.
– Ne haragudj, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy mekkora híresség voltál – mondtam kicsit próbálva levenni az élét, de közben meg, ja… tök jogos volt és megmutatta megint csak, hogy mennyivel másabb közegből jöttünk eredendően.
Minden esetre a makacssága akkor is világelső tudott lenni, azt meg hülye lettem volna tagadni, hogy szerencsére is szükség volt-van mindenhez. Mindketten életben maradtunk eddig, már ez önmagában kurva nagy teljesítmény.
– Ja, azt hittem, szopatott! – mondtam, amikor kérdőn nézett a puffogásra. Abban a helyzetben egy ilyen banális mondás nevetségesnek tűnt. – Érthető, hogy nem ez volt a lényeg.
Csak én most kicsit benne ragadtam, és emiatt is örültem magamban valahol annak, hogy végre elindultam ebben a beszélgetésben. Így talán letehetem ezt, meg a gyerekekre se leszek ennyire kiélezve, szóval meneteltem tovább, méghozzá egész jól és könnyedén. Ez pedig megnyugtatott.
Nem csak bemeséltem magamnak, hogy tényleg oké lesz az is, ha nemet mond, mert ezen se aggódtam, nem eseten szét út közben, tudtam, merre tartottam, merre vezettem Őt, akkor is, ha neki sejtése sem lehetett. Vagy sejtése lehetett, csak nem pont az, ami valóban a fejemben megfogalmazódott. Mert oké, régebben egyikünk sem állt készen, neki így nem lett, nekem meg talán nem kellett volna lennie, de most… Hát, a mostot elsőre kategorikusan elutasította, ahogy levettem azért, mert az nem lett volna oké, hogy valakit csak úgy magunkhoz vegyünk. Az nyilván meg se fordult a fejben, hogy ő csinál fel valakit és majd úgy; a legfrissebb lehetőségekről meg minden jel szerint halvány segédfogalma sem volt. Nem csodáltam, pár hónappal ezelőttig nekem sem.
Az, hogy eleve gyereket sehogyan semmiképp nem akarna… nos, az mindjárt kiderül.
– Nem, nem veszünk kutyát – legyintettem a cigit tartó kezemmel, aztán ledobtam a bombát.
Elmondtam a hogyant is, bár nem voltam benne biztos, hogy ebből bármit felfogott-e, és miközben beszéltem, én is inkább azt érzékeltem a leginkább, hogy megtorpant, majd hátrálni kezdett tőlem. Fájt. Közben viszont tisztán emlékeztem a saját esetemre, a döbbenetemre, ami most Henry arcán ütközött ki, ami alig hagyja, hogy bármit hallj vagy észlelj azon túl, ami a rendszerleállást okozta.
Akkor mozdultam felé, amikor megbotlott, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elkapjam. Seggre ült, én meg előtte álltam, ez pedig talán a legjobb volt. Fogalmam sincs, hogyan reagált volna az érintésemre, vagy a következő szavamra, így néma szerencsétlenségként szobroztam ott, a leégő csikkel a kezemben. A tombolását, a Henry-hurrikánt ismertem, azt már egész jól tudtam kezelni, kivárni a végét, felmérni, hogy mikortól zöld az út hozzá. De ez teljesen új volt, egy az egyben hiányzott a kézikönyvemből és gőzöm nem volt, hogy mivel segítek vagy ártok, úgyhogy azt tettem, amivel sejtésem szerint nem tudtam rontani a helyzeten: ott voltam vele.
Az arcát fürkésztem, miközben ő még mindig döbbenten meredt rám, és az energiái se adtak fogódzkodót, hogy most mi van – azon túl, hogy kékhalál. Aztán megéreztem: a félelme a zsigereimbe mart, erős volt, határozott, nem valami kósza kisülés, ami egy másodpercre az orromat csavarta, aztán elillant, nem. Ez ott maradt köztünk, körülötte gomolygott és kurvára nem tudtam, mit kezdjek vele. Hazudjam, hogy vicceltem, vagy mondjam, hogy ne is foglalkozzon vele, felejtse el, nem gondoltam komolyan? Visszavonom, csak ne nézzen úgy rám, mint aki a következő pillanatban felpattan és a világ túlfelére menekül tőlem…
– Henry… – Nem volt mit mondanom, semmim se maradt, csak a neve, amit óvatosan ejtettem ki, közben pedig próbáltam én magam nem beszarni.
Én is lesokkoltam. Pánikba is estem. Azt hiszem, nem tudom már, de ja, a döbbenet megvolt, szóval emiatt annyira nem aggódtam, mert ezzel abszolút számoltam. Csak azt nem tudtam, mi az ijesztőbb most neki: hogy lehet gyerekünk, vagy az, hogy gyereket akarhatok? A nyögése semmiféle választ nem adott.
Leguggoltam, szabad kezemet pedig óvatosan az egyik lábszárára tettem. Finoman oldalra biccentettem a fejem, amikor darabosan megszólalt – semmi értelme nem volt. Pont úgy, ahogy a következő „ja”-nak sem.
– Nem muszáj – mondtam halkan, de határozottan, miután Henry félrenézett. – Ez nem elvárás tőlem, érted? Csak lehetőség.
„Ja, szóval…” köhögött és feltápászkodott, én pedig biztosra vettem, hogy nem fogta fel, amit az imént mondtam. Vagy nem tudja, mit mondhatna, és csak tölteléknek nyögte ki ezt. Felegyenesedtem, elléptem tőle pár lépést, hogy  zavartalanul leporolhassa magát, és futásnak eredhessen, ha szeretne. Őszintén? Nem lepődtem volna meg és nem hibáztattam volna érte. De Henry ehelyett hozzám lépett, homlokon csókolt, majd a korábbihoz hasonlóan karolt át és indult tovább velem, mintha mi sem történt volna.
Csodálkozástól elkerekedő szemmel néztem a profilját, a saját cigim félredobtam, és csak pislogtam, amikor előjött a Bahamákkal. Mi van??? Hirtelen majdnem elfutott a pulykaméreg, hogy mindezek után komolyan azt hitte, hogy érdekel a kurva jakuzzi?! Aztán cigit kért, a keze pedig remegett. Nagyot sóhajtottam és újabb szálat adtam neki, amikor pedig sokadik nekifutásra se boldogult a gyújtóval:
– Add ide – vettem el tőle, és alágyújtottam neki, hadd füstöljön. Szüksége volt rá. – Tényleg nem kell most bármit döntened. Én is lesokkoltam, szóval full megértem. Nem fogom pusholni, se kérdezgetni, majd jössz, amikor akarsz, elhiszed? Akkor jó, mert nem akarom, hogy azért bólints, mert szerinted ezt várom el. Meg ha gondolod, nézz be Harleyhoz is, nekem is segített. Mész? Tényleg?
Eddig folyton csak annyit mondott, hogy „ja” meg „oké” és ezen a ponton lett rém gyanús, hogy hangyafasznyit se fogott fel abból, amit mondtam, szóval…
– A Bahamákon majd lehetnénk egész nap fűszoknyában, mondjuk az inkább hawaii-is érzés, nem? És ha hazaértünk, kifestem a körmöd. Meg a plasztikai sebész, akit a múltkor említettél: kérhetnél tőle magadnak csöcsimplantot.
Mindenre bólintott és minden oké meg ja volt.
Nagyot szusszantam, aztán megint a vállába csókoltam a felsőjén keresztül.
– Szeretlek, te kis hülye – dünnyögtem, majd röviden kuncogtam, hogy ez is „ja”, és mivel semmi értelme sem volt pofázni, így némán ballagtam mellette, a kezemmel a pulcsi alatt a derekát simogatva
Kint volt végre. Megemészti idővel. Aztán… hát vagy rábólint előbb-utóbb, vagy soha többé szóba se kerül, esetleg olyan kontextusban, amiről tudhatom, hogy ez tényleg egy no-go-zone neki. Azzal is együtt tudok élni, amíg Vele élek együtt.
Amikor visszaértünk a kocsihoz – és ha közben nem is tudom, nem gondolt egyet és ment mókusra vadászni a bokrok között –, kiloptam a zsebéből a slusszkulcsot, miközben megcsókoltam, aztán meglengettem az arca előtt a csomót.
– Én vezetek – mosolyogtam rá. Hát na, nem szerettem volna a kövi villanyoszlopra felcsavarodni, és a kocsit se kellett volna leamortzálni. – Kocsikázzunk csak úgy? – kérdeztem, bár nem hittem, hogy valami érdemleges választ kaphatok.
Ha pedig ugyanaz a „ja” vagy „oké” felelet jött, mint korábban, elindultunk hazafelé.

Henry...
Az, ahogy kiejtette a nevem, talán nyújtott némi kapaszkodót a valóság felé, hogy ne süllyedjek el teljesen a saját gondolataim közt. Egy kósza pillanatra a felszínre buktam, és ahogy a lábszáramra tette a kezét, azonnal után nyúltam, és megszorítottam, mert... Az valóságos volt. Ő pedig olyan, aki már nem is olyan régen be tudta bizonyítani, hogy visszajön hozzám, hogy megment akár magamtól is. Erre pedig most is szükségem volt, hiába nem voltam képes szavakat adni az érzésnek úgy, ahogy legutóbb, amikor hazajött hozzám. Henry...
Talán most szerettem először úgy igazán, hogy így hívott és nem Billynek, mert nem a hibáimra és nem arra az életre emlékeztetett vele, ami nem csak híressé tett, hanem olyan emlékeket hívott elő belőlem, amit itt és most szerettem volna örökre eltemetni. És annak is nagyon örültem, hogy a hetvenes években annyira divatos "Hank" is lemaradt a beceneveim listájáról... Ha azt itt és most kimondaná, biztos hanyatt-homlok menekülnék de...Ennek híján csak ültem tovább, a kezére szorítva, mint egy utolsó kapaszkodóba a világ felé, mielőtt teljesen maga alá teper a tény, hogy... Ő és én... Mi... Tényleg lehetünk egyek, egy kis szaros képében, aki idővel felnőhetne és büszkévé tehetne mindkettőnket. Ha kiállom. Mi a fasz.
Nem elvárás... Lehetőség... A buborékon keresztül ez is beszivárgott. Kicsit segített ugyan, de a baj az, hogy... Amíg eddig azt hittem, hogy neki kellene valahogy megfelelnem, most azt sem tudtam, hogy egyáltalán magamnak meg tudok-e. Hogy akarok-e. Már az is nagy dolog volt tőlem, hogy a SWAT-nak nekimentem és bevállaltam a tanulást is azért, hogy előre lépjek az életben, de egy kisbaba... Egy gyerek... Mi a fasz. Egy gyerek, leszarom, de Vele? Tőle? Erről eddig kurvára nem volt szó, és most, hogy van, nem csak azt nem tudom, merre vagyok arccal előre, hanem azt sem, hogy egyáltalán élek-e még, vagy meghaltam és az elszalasztott lehetőségek tárházát élem át a Pokolban. Mondjuk az életösztönön hamar kisegített és ráébresztett, hogy még mindig élek, mert miután sikerült nagy nehezen magamra találni és látszólag elnyomni mindent, nem csak hogy fel tudtam kelni, hanem még le is poroltam magam és elkaptam a nőstényemet, mert... Mert... Sokkal jobban szeretem Dakotát annál, mint amennyire bármitől is rettegek. Még akkor is, ha eddig semmi értelmem sem volt és minden bizonnyal ezután sem lesz. Ösztönösen vágytam vissza abba a normalitásba, amiben léteztünk pár perccel ezelőttig, szóval látszólag képes voltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha minden rendben lenne. Homlokon csókoltam, magamhoz húztam és elindultam vissza a kocsihoz. A szülinapos szállásunkról meséltem neki, hiába gondoltam arra, hogy majd meglepetés lesz. Nem jött be éppen, szóval valamit majd ki kell találnom, hogy feldobjam még ennél is jobban... Lehet gyerekünk. Cigit kértem, kissé remegő kézzel, utána a gyújtóval szórakoztam, mert az sem akart menni... Hát egy cigit nem tudok meggyújtani egyedül, bassza meg, hogyan  nevelném fel a kölykünket?! Hagytam, hogy meggyújtsa helyettem - talán így fog menni, hogy hagyom, hogy segítsen -, aztán átvettem a szálat és csak mentem vele tovább előre. A mentális blokád tényleg mindentől védett. Mindenre aha, ja, oké és persze volt a válaszom, mert valamit mondani kellett az út során. Beszéltem, de igazából semmit sem mondtam. Csak szorosan húztam magamhoz, mert az, amit az érintéséből kaptam adott egyáltalán képességet arra, hogy járni tudjak.
- Én is szeretlek.
Ez volt az egyetlen olyan válaszom, amire nem a robot válaszolt most hirtelen, mert ez elég mély volt, elég komoly, és továbbra is: az egyetlen kapaszkodóm a világ felé.
A kocsihoz érve hirtelen megcsókolt, én pedig kis híján felnyüszítettem, hogy csak ennyi volt, és simán engedtem azt is, hogy elorozza a kulcsot, meg azt is, hogy vezessen. Mert amúgy is Ő vezetett. Minden kibaszott értelemben nála volt a jogsi, én pedig éppen csak pislogtam mellette az anyósülésen.
- Csak menjünk...
Kértem a kérdésére viszonzásul, és a szemeimet lehunyva próbáltam átadni magam a menetnek, és a városból kiérve egyre inkább a sebességnek. Hátha gyorsabb lesz, mint a gondolatok és a kétségek a fejemben, nem tudom. Csak reméltem. Szusszantam, bekapcsoltam a rádiót is. Úgy csavartam egyre hangosabbra, ahogy Dakota gyorsított, de amikor megszólalt a Paradise City...
- Állj félre...
Vigyél haza. Vigyél oda, ahol melletted minden más, mint eddig volt... És ha félre állt, nem. Nem a bekapást hajtottam be rajta, hanem a nyakát elkapva csókoltam meg, és az üléseket ledöntve fordultam rá, mert... Nekem Ő az otthonom.
Lassan kúsztak a gondolatok a fejembe, de... ahogy egyre mélyebbre találtam magam benne, úgy beszélt hangosabban a Hang is. Hát tényleg, lehetséges? Vajon hányszor veszítettünk el már egy kicsi-mit csak azért, mert farkas? Biztos elégszer... Bennünket ismerve... Azt hiszem, fájt. Ez is, meg a gondolat is, hogy nekem kell majd egyszer igent mondani. Igent akarok mondani. De nem tudok, és az kurvaélet, hogy nem akkor fogom megtenni, amikor éppen frissen belém tette azt, amit. És nem az előtt, hogy ezt normálisan magammal is megbeszéltem volna.
Minden mozdultom és sóhajom a kötődésemet fejezte ki, efelől nem lehetett kérdése, és remélhetőleg úgy tudtuk befejezni, hogy mindketten boldogok voltunk az adott helyzetben. Úgy, ahogy voltunk. Csak mi ketten. Én egy kicsit megkönnyebbültem, és már jobban saját magamként léteztem.
- Húsos batyus pékség? - pillantottam rá, ha összeszedtük magunkat, és megvártam, amíg vissza fordulva irányba áll, és megint tök feleslegesen köhögtem egyet - Perelj be, imádom a közös dolgainkat...
Tényleg így volt, ebben nem hazudtam. Meg másban sem nyilván. És talán egy közös... kis valamit is éppen ennyire imádnék, de... Attól még messze voltam, hogy ezt ki is tudjam mondani. Maradt hát a batyu.