Az, hogy elhúzódás meg futás helyett a kezemre fogott, amikor leguggoltam és a lábára simítottam, mosolyt csalt az arcomra. Mert oké, lesokkoltam, rettenetesen hasonlóan reagált mint én, annyi kardinális különbséggel, hogy én nem az ő szeme láttára értesültem az IVF plusz béranya dologról, de az alap… Az alap sziklaszilárd volt, és ezért nem féltem attól sem, ha nemet mond. Mert mi párban és Pattel kiegészülve is tök jók voltunk, ezt pedig semmi sem rombolhatja már le, vagy veheti el.
Azt hiszem, ezért sikerült olyan összeszedettnek maradnom.
Az elvárásra vonatkozó esetleges gondolatait is igyekeztem félrepakolni és reméltem, hogy hallotta, felfogta, amit mondtam, mert ez a lehetőségnél is fontosabb volt. Hogy tudja, hogy nem akarom belehajszolni semmibe se, a választás az övé is és bármi legyen, ugyanúgy szeretem. Ennél többet viszont itt és most nem tehettem.
Hagytam, hogy felkeljen, felálltam én is, egymásba kapaszkodtunk, majd segítettem rágyújtani. Itt vagyok. Pofán basztalak egy hír-dildóval, de nem kell egyedül megbirkóznod vele, amíg nem akarsz. A gyerekkel se hagylak egyedül. A gyerek nélkül se hagylak egyedül. Hiszen nem olyan rég lett teljesen egyértelmű, hogy konkrétan képtelen vagyok rá – és ezt nem bánom.
Tovább beszéltem Henrynek menet közben, és onnantól, hogy gyanús lett, fogalma sincs, mire bólogat, begyújtottam pár faszsággal is, hátha valami kizökkenti, de nem. Az egyetlen, amire érdemben, tényleg reagált, az a szeretlek volt. És ezzel megint megerősített mindenben a világon.
A kocsinál megcsókoltam, lenyúltam a kulcsot, majd bepattantam a volán mögé, megvártam, amíg Henry is elhelyezkedett és indítottam. Csak menjünk. Oké! A főútra kiérve a legrövidebb úton hajtottam ki a városból, hogy minél előbb, minél jobban, minél szabadabban nyomhassam neki a gázt – nekem jól esett, Henrynek kellett, az üvöltő zenével együtt, ami a rádióból szólt.
Tartott mindez a száguldás addig, amíg meg nem szólalt, hogy álljak félre.
– Jól vagy? – Hülye kérdés volt, tudom, a „minden rendben” se lett volna jobb, de valamit kérdeznem kellett.
Elsőre amúgy azt hittem, hogy hánynia kellett a hirtelen jött mindentől, idegességtől, pániktól, és tényleg azon se lepődtem volna meg vagy akadtam volna ki. Egy pillanatra aggódva fordultam felé, de Ő csak a nyakamra csúsztatta a kezét, hívott, csókolt, kapaszkodva és ragaszkodva, a következő pedig, amit felfogtam, az volt, ahogy hátra döntötte az üléseket és fölém kerekedett.
A zene dübörgött, a nadrág gumis dereka sokkal együttműködőbb volt, mint az öv és farmer kombó, a futás okozta verejtékszagba pedig határozottan erősebb lett a kötődése. Hol levegő, hol Henry ajka után kaptam, és ha fejben nem is volt teljesen jelen, az se zavart. Horgonyra volt szüksége, én pedig örömmel lettem az neki ebben a helyzetben, mert mindeközben tudtam, éreztem, hogy velem volt. Az érintései, a cirógatása, a csókja mind értem, nekem voltak, és mindre reagáltam: zihálással, a bőrébe vájt körmeimmel, a nyögésembe keveredő nevével.
A végén a hajába túrtam, hosszú csókra marasztaltam szeretve, ráérősen, mert a világ összes ideje a miénk volt. Sehova se siettem, már nem volt hova.
A szakállán szaladtak végig az ujjam, amikor végül elhúzódott, és pontosan így fút visszavonulót a vörös a szememben, adva át a helyet a zöld-barnának. Hosszan kifújtam. Nem csak Henry volt inkább önmaga, kicsit én is azzal, hogy lekerült rólam ez a „feladat” és még csak katasztrófába se torkollt, szóval… abszolút hip-hip kibaszott hurrá!
Az iméntiektől kimelegedve és kipirulva elrendeztem magamon a gönceimet, és mire az ülést is felállítottam, Henry már a hasára gondolt. Kicsit még kábán nevettem el magam.
– Fél pillanatot kérek még. Értem, hogy te azonnal kibaszott virgonc vagy, de na, a vénasszonyoknak nehezebb – ingattam a fejem, majd megfordultam az autóval. – De ja, húsosbatyus pékség.
Nagy gázt adtam, mert élvezzük ki a sebességet, amíg csak lehetett így városon kívül.
Elmosolyodtam a közös dolgainkra, aztán vakon a keze után nyúltam és lazán az ujjai közé fűztem az enyéimet.
– Én is imádom. – Már a város szélén jártunk (nem jutottunk olyan messze), amikor némi magamban molyolás után csak megkérdeztem a biztonság kedvéért. – Szeretnél kicsit egyedül lenni?
Nekem előnyöm volt azzal, hogy anno A Tudás megszerzése és Henry hazaérkezése között volt pár magányos órám, ami alatt nagyjából rendbe szedhettem magam. És hát… gőzöm nem volt, hogy egy ilyen után Neki mire van szüksége, szóval inkább kérdeztem, meg ezzel is próbáltam jelezni, hogy nem fogok a kardom dőlni, ha kiderül, hogy igen, kell némi „me time” neki is.
Bár Henry inkább figyelemelterelősebb volt ilyesmi esetekben. Jah, mert kéthavonta bedobom, hogy hé, lehetne gyerekünk! Ilyesmi esetek… kit álltatok, hasonló se volt.
Minden esetre, ha más nem lett az instrukció közben, a háztömbünktől nem olyan messze lévő pékséghez gurultam, aztán ahogy akarta, mentem vele, vagy megvártam a kocsiban. Utóbbi esetén bennem volt a kísértés, hogy írjak Harleynak: megtettem; de végül elvetettem a dolgot.
Ez innentől csakis a mi ügyünk volt, ha pedig olyan kifutása lesz, akkor majd bevonjuk, akiket kell.

Minden egy végtelen masszává, és mégis egy szempillantásnyi szikrává alakult, ami azóta történt, hogy kiderült, lehet gyerekünk és lehet belőlünk. Teljesen kiestem térből és időből, csak önmagam fantomjaként feleltem azért, mert hallottam, hogy kérdez dolgokat. A cigit is éppen ennyire megszokásból szívtam, amit remegő kézzel vettem át tőle, és amit neki kellett meggyújtani helyettem, mert ennyire voltam képtelen funkcionálni. Az egyetlen dolog, ami nem repült el úgy a fejem mellett, mintha Dakota dobta és nem nem mondta volna, az az volt, hogy szeret. Azt hiszem, hogy erre a hívószóra mindig egy kicsit magamra találok, akkor is, ha nem tart sokáig.
A kocsiba beülve is csak azt akartam, hogy vigyen. El. Valahová, nem tudom. Azt hiszem, hogy ösztönösen, természetemből szükségem volt arra, hogy legalább egy kicsit megpróbáljam adrenalinnal megfejelni mindazt, ami bennem tombolt a függöny mögött. Valószínűleg otthonról is leléptem volna motorozni, de jobb ez így. Nem nekem kell vezetnem. Talán most először tényleg olyan baleset lenne a vége, amit utólag nem köszöntem volna meg, nem tudom. De nem is érdekelt. Dakotában bízom, és pontosan tudom, hogy meg tud adni nekem mindent, amire tényleg vágyom. Ez most a féktelen száguldás volt az üvöltő zenével. De hogy azt is meg tudná adni nekem, amire még én sem tudom, hogy vágyom? Ez már új volt, ismeretlen és kurvára félelmetes, és nagyon erőteljesen villogott mellette az elszalasztott lehetőség tábla, még akkor is, ha a STOP pont ennyire volt mérvadó. De ki vagyok én, hogy érdekeljenek a stop táblák? Mikor érdekeltek? Kibaszottul soha. Annak idején neki is konkrétan majdnem pofán kellett csapnia vele, amikor lejöttem hőbörögni, ő eldobta a telefonját, és végül beérte egy sebességkorlátozással. Amit aztán pont Ő szart le úgy, ahogy én a stoppokat szoktam. Jaj, bazmeg...
Dakota nem fogta vissza magát, de sem a sebesség, sem pedig a karosszériát rázó basszus nem volt elég ahhoz, hogy érdemben létezni tudjak. Hirtelen szóltam rá, hogy álljon félre...
- Nem, még nem...
Nem érdekelt, hogy benyomjuk a vészvillogót vagy hogy meglát-e valaki. Amint behúzta a kéziféket, éhesen vetettem rá magam, de nem azért, mert bármit is rajta akartam kitölteni. Nehéz ezt szavakba önteni, főleg nekem, aki nem igazán értek hozzájuk, de... Tényleg az otthonom volt. Ahova a bennem élő kisKölyök hazaszaladt a vihar elől oltalomért. És ennek az egésznek most Ő volt az okozója és egyben az egyetlen , aki meg is menthet tőle. Nem sértett meg, nem bántott, nem csinált semmit... Csak a világot ajánlotta fel a létével, és most egy kicsit még annál is többet. És én ehhez kurva kevés vagyok egyedül. Most nem fájt semmi azon kívül, hogy talán eddig hányat... hányszor... és talán, még most, ez után is... Az érintéseiből töltekeztem, a csókjába és belé menekültem, a heves és erőteljes mozdulataim csak töredékét adták vissza annak, ami valójában a felszínre akart törni. De hogy máshogy jöhetne elő akár csak ennyi is? Hogy adhatnám ki magamból vagy vezethetném le? Ez nem olyasmi, ami miatt valaki kidönt egy fát vagy ripityára töri a berendezést. Egyre mélyebben éreztem, ahogy a bőrömet sértette, még jobban akartam, mordulva imádtam az egészet, és a végén, amikor csókra marasztalt, csak egy hajszálon múlt, hogy idióta fasz módjára mindenre igent mondjak, hogy a világot is megígérjem neki, de eszembe jutott Mary, az, ahogy neki is megrészegülve ígértem oda mindent, és csak egy aprót nyögtem a csókba, miközben az arcélét fogtam a jobb tenyerembe, és próbáltam magam még közelebb préselni hozzá, pedig ez már tényleg lehetetlen volt. Tudtam, hogy Ő sosem lesz úgy Mary, ahogy az igazi lett, de nem akartam sem bántani, sem csalódást okozni neki. Nem benne nem voltam biztos ezúttal. Hanem saját magamban.
Vele együtt nagyot szusszanva húzódtam el végül és rendeztem vissza magam civilizáltba, azt hiszem. Legalább is... Jobban magamra találtam, ami azt jelentette, hogy ilyen-olyan szarságokkal tudtam úgy viselkedni, mint akinek a bőrkabátja válláról pattant le az egész dolog, tudtam beszélni, magamtól is csinálni dolgokat, de ami a legfontosabb: tudatosabb terelésben létezni. Úgyhogy ennek megfelelően vetettem fel a kaja ötletét is.
- Kapsz egy egészet is, nehogy nekem itt comb-nyak legyen a vége. - feleltem dörmögve, miután lejjebb csavartam a rádiót, a napellenzőmet pedig lehajtottam és a hajamat igazgattam benne - De most már húzzál bele, mert éhen döglök.
Cukkoltam egy kicsit, ahogy megfordult, aztán heves mozdulattal felcsaptam a napellenzőt. Csak egy fél pillanatra néztem bele a saját szemeimbe a hajat helyett, és nem tetszett, nem álltam rá készen, nem voltam kíváncsi önmagamra. Mert ez túlmutat azon, hogy én miként látom magam és hogy kinek hiszem magam. Csak mély kussban szorítottam rá Dakota kezére, ahogy birtokba vette az ujjaimat, de egyelőre a kajánál maradtunk, mint imádott közös dolog. És ez jó volt így.
Ellentmondásosan örültem neki, hogy hamar visszaértünk a városba. Nem azt mondom, hogy feszélyezett így a kettősünk a kocsiban, de... Egyelőre nem tudtam mit mondani, másról pedig magamtól nem voltam képes, és mégis jött a kérdés, amire megráztam a fejem, és még én is elhittem magamnak, hogy nem tudom, miről beszél.
- Mer' mér'? - ciccentem fel szinte egyszerűen, aztán csak biccentettem egyet - Amúgy is seggelnem kell. Ha akarod, elolvashatod velem a túsztárgyalásos részt, az jön.
Volt nekem ám rengeteg értelmes dolog a palettán, amivel el tudtam magam foglalni helyett, hogy az egyetlen igazán fontossal foglalkoznék. Ez jó, ezt szeretem, és általában ez az, ami miatt sikerül a legtöbb dolgot elbasznom. A fától az erdőt, ugye. De azt engedélyeztem magamnak, hogy ezt a napot (vagy hetet?) ebben a milliőben töltsem. És amikor megálltunk a pékség előtt, én csak a kezemet tartottam Dakota felé, ha már Ő volt a kenguru(mama).
- Adjál pénzt. Nem hoztam szart se.
Akár pénzt, akár kártyát adott, én már ott sem voltam. Persze, ha akart, jöhetett, nyilván nem zavart. De akkor sem tudott megakadályozni a kompulzív vásárlásomban, ha ott volt velem: akkor csak játékosan lepisszegtem, a szájára tapasztottam a kezem, tán még nevettem is, miközben tovább soroltam, hogy mit akarok még hazavinni. Az egyetlen szépséghiba az volt, hogy amikor egy tételt elmondtam, az automatikusan ki is törlődött az agyamból, szóval megesett, hogy még extrában plusz kettőt (és még kettőt) abból, amit három tétellel előbb már sikerült duplán bekérnem. Minden esetre nem csak, hogy nem értettem, hogy egy kurva PÉKSÉGBŐL hogy jöttem ki három nagy zacskó édes-sós-hideg-meleg minden szarral is, de ráadásnak még le is szartam. A lényeg az volt, hogy kértem még két gigakávét is és volt mihez nyúlni később is (meg kidobni is lesz mit, gondolom - gondolnám, ha tudnák gondolkozni). És minden Dakotától kapott rosszallás esetére tartogattam a "kussoljálmár"-"hesteg yolo" életfilozófiámat, és már a kocsiban benyomtam egy batyut, a másodikat felfelé a lakásba, még úgy is, hogy az egész szakállam csupa morzsa volt, a kezeim meg tele voltak és értelmetlen nyammogáson kívül semmire sem voltam képes, csak néha belekortyolni a másik kezemben tartott kávéba.
Hazaérve semmit sem csináltam, nem akartam zuhanyozni menni, csak az asztalra raktam a szatyrokat, vittem magammal az újabban megkezdett batyut, meg a kávét, és bepockoltam a nappaliba a tanulós fotelembe. Ahogy a könyvemet is kinyitottam, elböfögtem magam, és ez pont jó időnek tűnt arra, hogy megint rágyújtsak a kávé mellé. Szóval, a túsztárgyalás...
- Mi amoooor! - kiabáltam, szinte szenvedve, hiába állt be épp a zuhany alá vagy csinált akármi mást - Ha majd erre jársz, hozol whiskyt a queridónak??? Szeretlek!
Ez jó volt. Ez megszokott volt. Ez hétköznapi volt. Ez... olyan volt, amiben nem volt benne gyerek. Nem adoptált, nem zabi, hanem a miénk. Ezt a helyzetet ismertem, és ismertem benne magamat is és Dakotát is. Vajon mennyire lenne más érzés azt kiabálni, hogy vegye most Ő fel a síró gyereket, mert épp leültem? Kiabálnék-e egyáltalán? Vagy azonnal pattanék és mennék?
Megint krákogtam egyet, és az alsó ajkamra harapva csaptam fel a könyvet. Tehát, a túsztárgyalás... Haha, faszom. A végén még SWAT-osan győzöm meg magam valaki más igazáról a fejezet végére...

Nem volt vészvillogó – nálam sem – csak gyors félreállás. Még fák közé se hajtottam be, mert nem tudtam, mi lehetett hirtelen, utána meg pláne nem törődtem azzal én se, hogy megláthattak minket. Egyedül az számított, hogy szüksége volt rám, hogy még nem volt jól. Szorosan öleltem, a hátába, derekába vájtam rövid körmeim, harapósan és szeretve csókoltam, miközben magamba fogadtam. Hangosan nyögtem, a felhevült zihálás párássá tette az ablakokat, miközben erőteljes lökéseit állva ösztönösen hajtottam hátra a fejem és kínáltam fel a nyakam.
A tiéd vagyok. Én, és minden, amit adni tudok – ha kell, ha elfogadod.
A hajába túrva, tarkójára fogva csókoltam a végén, próbálva azt adni, amire szüksége lehetett és közben valahogy talán nyugtatni is, hogy komolyan gondoltam, amit korábban mondtam: nincs erőltetés, sem elvárás. Mert így is tökéletesen boldog voltam Vele. Teljes.
Finom simítással váltam el tőle, energiáimmal is cirógatva, hogy utána mindketten rendbe szedjük magunkat. Csak egy pillanatra futott át rajtam, hogy a gyönyörének a nyoma a comom tövénél megint ugyanúgy önmagáért van, mint eddig, nem lesz belőle semmi több, vagy igen, legfeljebb pár hétig tart. Olykor ez eszembe jutott egy-egy együttlét után, mert oké, hogy hónapok óta tudtam, ami, de azért elég friss volt így is. De nem lettem tőle szomorú, fordultam be, vagy mondtam nemet Henry közeledésére többször, csak ott volt az agyam hátsó zugában az infó.
Elvigyorodtam, majd felnevettem.
– Köszönöm, Kegyes Henry – azzal a nacijába kentem egy kis örömöt, mert megérdemelte. – Megyünk már, ne morogj – mondtam jókedvűen, aztán indítottam, és miután irányba álltunk, Henry pedig belőtte a haját a napellenző tükrét segítségül hívva, megfogtam a kezét.
Nekem is kellett, hogy ilyen kis gesztusokon keresztül meggyőződjek róla, tényleg rendben vagyunk. Az ösztönös érintései és feleletei mind megnyugtattak efelől, ezért sem próbáltam megtörni a csendet visszafelé. Közben meg rohadt furcsa volt, hogy képes volt csöndben maradni úgy, hogy nem volt morcos, sértett, nem büntetésképp kussolt, hanem… csak úgy. Mondhatni.
Végülis emiatt kérdeztem, hogy szeretne-e pár órát egyedül, de full értetlenkedést kaptam.
– Hátőő… – jött részemről a roppant értelmes reakció, mert most mifaszt mondjak? Hogy a gyerek-kérdés eléggé lesokkolt, lehet jót tenne, ha egyedül lennél? Nem? Nem. Oké. – Mindig is érdekelt, hogyan akaszthatok ki professzionálisan túszejtőket. Vagy ez nem arról szól? – pislogtam tetetett értetlenséggel, ahogy leparkoltam a pékségnél.
És ezzel én is elengedtem az egyedüllét kérdést. Ismertem, nem fogom faggatni, vagy esetleg próbálni meggyőzni, de, márpedig neki ez kell. Amíg nem valami önpusztítást talál megint kiútnak és kezelési módnak, felőlem terelje arra a figyelmét az érzékenyen becsapódott témákról, amerre akarja. A „semmibe” küldött üzenetekről sem akart beszélni, se semmi másról, ami túl zsigeri lett volna, ő másképp dolgozott fel, és ezt mostanra kezdtem megtanulni meg elfogadni.
– Nesze – vettem elő a zsebből és adtam neki a kártyám. – De tudod mit, megyek én is, lehet rákívánok valamire! Vagy kipróbálom a halas batyut
A hirtelen jött gondolatra megtorpantam ajtónyitás közben, majd megráztam a fejem. Nem, inkább nem. Még mindig százszázalékig biztos voltam benne, hogy az első harapással jön a gigaszálka és harákolva fuldokolni kezdek. Inkább hagyjuk. Becsaptam magam után az ajtót, majd könnyed kis szökkenéssel Henry mellett termettem, rámosolyogtam, majd ostrom alá vettem vele a pékséget.
– Gyere, fosszuk ki!
Nos, én ezt csak viccből mondtam, eskü! Első Hódító Henry viszont véresen komolyan gondolta, vagy inkább csak ennyire szét volt esve még mindig. A HATODIK csokis croissant-nál már rászóltam, hogy a büdös életben nem fogjuk megenni, nem hogy ma reggelire a pizzaszeletek, pogácsák, batyuk és tortaszeletek meg melegszendvicsek mellett, hanem úgy az életben soha ennyi mindent. Lerendezett egy „kussoljmár”-ral. Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon csak ebben a pékségben, ezzel a lendülettel vajon le tudja-e nullázni a számlám. Nem azért, mert az elmúlt hónapokban anyagiassá váltam volna, hanem mert azért annál kicsit több volt rajta, semmint, hogy itt elverje az egészet. Gondoltam én. De nagyon azon dolgozott, hogy rám cáfoljon.
– Ha egy morzsa is marad, összekoccolom a mogyoróidat – fenyegettem a fejemet rázva, miközben fizettünk, de nyilván nem gondoltam komolyan, ugyanakkor…
HÁROM szatyorral jöttünk el. Egy PÉKSÉGBŐL. Úgy, hogy KETTŐNKNEK vásároltunk csak. Értem én, hogy végtelen bendő Egy és Kettő voltunk, de ez még a mi mércénkkel is túlzás volt. Főleg az édes szarok, mert hát Henry nem szerette az édes szarokat. Hálát adtam a Szellemeknek, hogy nem lehettem cukorbeteg.
Annyira, hogy most se szirupot, se cukrot nem kértem a magam bödönnyi kávéjába.
Otthon leszórtunk mindent – csodáltam, hogy az asztal nem rogyott meg – aztán zuhanyra hívtam a férjem, de ő már ment is tanulni. A lelkes kiscserkész… Szinte be is vettem.
Azért voltam akkora geci, hogy előtt szórtam le róla a gönceimet útban a fürdő felé, és a bugyit csak úgy, az ajtóból visszafordulva hintettem el, mint valami sztriptíztáncos. Nem mondom, hogy nem voltam az pár estére régebben.
Élveztem a forró zuhanyt, vígan dudorásztam hajmosás közben, amikor Henry elnyújtott nyüszítése rongyolt be a csempék közé. Ha becsuktam volna magam után az ajtót, akkor is simán meghallottam volna – egyrészt farkasfül, másrészt: ha látványos szenvedésről volt szó – akkor is, ha megjátszotta – azt egész Áncsinak hírül adta. Most épp whisky-hiánya volt.
– Te csak zabálj! – kiabáltam vissza, de nyilván fogok vinni neki inni. Én még a kávémat se ittam meg, szóval egyelőre maradnék annál.
Miután végeztem, megtörölköztem és még a hajamat dörgölve, meztelenül mentem ki, a lehető legnagyobb természetességgel szelve át a nappalit. A hűtőt kinyitva libabőrös lettem a hűvös levegőtől, majd a lábammal belöktem az ajtót, aztán egyik kezemben az üveggel, másikkal a tarkómat dörzsölve a törcsivel szambáztam Henryhez kérést teljesíteni.
– Szexi vagy könyvvel – mondtam mintegy mellesleg, és miután átvette az üveget, megsimítottam a homlokát a szemöldöke között a hüvelykujjammal. – Csak a koncentráció-ráncod lesz tőle brutális – dugtam ki rá a nyelvem hegyét, aztán odébb álltam, hogy felöltözzek.
Hát nehogy itt a pucér testem miatt ne tudjon odafigyelni! Nem mintha a ruhák olyan sokban akadályoztak volna bármelyikünket, de mégis… Magamra kaptam egy macinacit, meg Henry egyik egyenpulcsiját. Én nem tudom, mi van az itteni állománnyal, de kurva jó pulcsikat osztogatnak a téli egyenhez! A hajamat nem szárítgattam külön, elég volt a törcsi, a többi alakul magától.
Visszamentem a nappaliba, magamhoz vettem a kávém, meg két croissan-t – egy csokisat és egy sajtrémeset, előbbit magamnak, utóbbit neki –, aztán ahogy korábban Henry bevackolta magát a fotelbe, én úgy kuckóztam az ölébe, oldalasan ülve. Olykor ittam a feketémből, amúgy meg a vállára hajtottam a fejem és mivel akartam, hogy sikerrel vegye majd azt a kurva vizsgát, hagytam olvasni. Egy darabig. Aztán – megint csak: akartam a sikerét – megszólaltam, miután lapozott egyet.
– Mi volt benne? Lusta vagyok olvasni.
Neki meg jó, ha összegez, magyaráz és ezzel is jobban megragad talán benne az infó. Meg én is tanulok valami, csupa haszon. Aztán ha dumált, egy nagyobb szünetben a szájához nyomtam a hirtelen felindulásból elkövetett nagybevásárlás sajtos eredményét.
– Kell a táp, hogyan dumálod ki szerencsétlen túszokat a rossz bácsik karmai közül, ha nem tanulod meg, hogyan kamuzz okosan nekik a kikövetelt helikopter megkapásáról. Még elkezded magyarázni, hogy megbasztad a csajukat hat éve és most azért ilyen szerencsétlen lúzerek, meg ejtik túszul mások csaját.
Ha ilyen valaha lesz, remélem, élőben közvetítik a tévében. Úgyse röhögtem még betegre magam azon, ahogy Henry rendőrként – SWAT-osként – rommá aláz valakit full nyilvánosan, szorult helyzetben és még életet is ment. A nőstény a farkát csóválta. Neki is tetszett a kép, akkor is, ha ilyen sose lesz és megmarad fantáziának.

Mindent megadott, amire vágytam és amire szükségem volt az adott pillanatban. Velem jött, együtt futottunk az ismeretlenbe, még úgy is, hogy számára ez már jóval barátságosabb terep volt, mint nekem lehetett. Nem akartam használni, de valahol mégis így tettem, de nem úgy és nem azért, mint a legutóbb. Most nem a szexre volt szükségem, hanem rá... És így lehettem hozzá a legközelebb, hiába próbáltam a végén a csókba is hasonlóan belehalni kicsit, lehetetlen volt. De az egész viszont épp elég ahhoz, hogy magamhoz visszatalálva egy kissé a hajammal legyek elfoglalva a napellenző tükrében, hogy odamorogjak és hogy újabb morgással feleljek arra, hogy ne morogjak. Mert ennyire kegyes vagyok, ugye. Persze a szakállam mögött azért egy nagyon picit még nekem is sikerült elmosolyodnom, míg a párom nevetett. A nejem. A feleségem. A talán leendő gyerekem leendő anyja.
- Te mosol legközelebb!
Csak ennyit vágtam hozzá, ahogy a gatyámba kent egy darabot, belőlem, aztán már száguldhattunk is vissza a város felé, hazafelé, ami ugyan otthon volt, de közel sem annyira, mint Ő nekem pár perccel ezelőtt. Meg úgy egyébként is, minden nap.
Rendben voltunk Már hogy a picsába ne lettünk volna rendben? Miért is ne fogtam volna a kezét bármikor, amikor nyújtotta... Nm basztatott, nem rágta a fülemet, nem verte a karosszériát válaszokért olyan kérdésekre, amik az elmémben üvöltöttek, de nem hogy válaszolni rájuk, meghallani sem voltam hajlandó őket itt és most. Ennél jobban rendben nem is lehettünk volna, még úgy is, hogy magamhoz képest tényleg csendesen tudtam le a visszautat és tényleg vártam, hogy kiszállhassak a Mustangból. Azt pedig tényleg remekül hoztam, hogy halvány lilám sincs arról, miért is akarnék egyedül lenni. Mondjuk tényleg nem egyedül akartam lenni, csak... Csinálni valamit. Akármit. Azon kívül, hogy csak ülök és nézek ki a fejemből, mint a kocsiban. A tanulás pont jó programnak tűnt.
- Visszaszívom, ne gyere zsarunak. - horkantam fel az érdeklődésére, aztán hozzá tettem - Tőlem talán könnyebben elviseled az elutasítást, mint a felvételi bizottságtól, de ne fossál. Én is százötvenig vártam.
Nem mintha valaha is komolyan gondoltam volna, hogy azt akarom, hogy Ő is beálljon közénk, de milyen szép lett volna! Talán Pat is pont így fantáziált, mielőtt végre beadtam a derekam. Az Apák és az álmaik a fiaikkal... Faszom.
A pékség elé érve átvettem a kártyát, és már az utcán néztem hülye és értetlen fejjel Dakotára, amikor felemlegette a halas batyut.
- És én még azt hittem, hogy van egy szint... Amúgy is tudod, inkább mire kívánj rá..
Egyáltalán kinek az ötlete volt ilyesmit kitalálni? Halat péksütibe? Jesszus. Talán egy fiúnak, aki büszkévé akarta tenni az apját valami új dologgal? Amit még senki nem csinált, mondjuk nem véletlenül. A kölykök eleve bukásra vannak ítélve. Köztük én is.
Inkább csak vonultam kifosztani a pékséget, bár igazából nem azért, mert Dakota erre kért, hanem mert miközben azt hittem, hogy király vagyok, kiderült, hogy az életről sincs fogalmam és hogy a memóriám az öt-másodperces-Tomé az 50 első randiból. Ez persze a mi amornak is feltűnt, de csak bekussoltattam a magam szerető módján és folytattam a "rablást" ellene is, meg a kiszolgáló csaj ellen is párhuzamosan. Majd én tudom, hogy mit és miért akarok. Nem, igazából lövésem sem volt, de a kudarcra mindig azt mondjuk, hogy így akartam. Mert Maryt is úgy akartam, az ő szarja volt, amit csinált. Különben sem lett volna sem jó felség, sem jó anya. De bezzeg ez itt sarkamban... Faszom, part sok.
- Az igazából neked fog fájni.
Suttogtam oda neki fizetés közben, mert hát... Terrorizálhat azzal, hogy a mogyijaimat bántja, de ha miatt leszek bevetésre képtelen, hamar rá fog jönni, hogy sem a kezem, sem a szám nem elég az igazi boldogsághoz. Nem mondom, hogy vártam volna erre, de bevállaltam volna csak azért, hogy nyüszítsen utánam, azt mindig szerettem. Mondjuk, ha egy baba nyüszítene utánam, azt lehet, nem szeretném. Tudja a fasz.
Másfél batyuval a hasamban és jó pár morzsával a szakállamon értünk végül haza, és amíg Dakota zuhizni ment, én azonnal kotródtam a fotelmbe és felcsaptam a könyvet, még akkor is, ha az első három mondat után fogalmam sem volt róla, mit olvasok. Elégedett és kissé sóvárgó mosollyal figyeltem Dakota látványos meztelenségét és az utolsó pillanatban eldobált bugyit. Ja, ha gyerekünk lenne, az ilyesmire biztos csak évfordulón számíthatnék. De mennyi mindent kapnék cserébe? Mondtam már, hogy faszom? Inkább csak nyígtam, kellett némi alkohol a kávémba (is) hamarosan. Mert akármennyire is próbálkoztam vele, egyelőre ez így nem ment még mindig anélkül, hogy ne uralt volna le gondolatban mindaz, ami a színfalak mögött zajlott, hiába hisztiztem pont úgy, mint egy gyerek. Aztán a mamacita pont úgy hurrogott le, ahogy elvártam volna. Lapozzunk, bassza meg.
- Azon is rajta vagyok!
Ennyit még visszakiabáltam neki, aztán tényleg kussban vártam rá, és csak boldogan pislogtam, mikor végre hozzám libbent. Meztelenül, mert hát, olyan csórók vagyunk, hogy nekünk csak a hajunkra jut törcsi.
- Szexi vagy törcsiben. - válaszoltam neki ösztönösen, és hiába szerettem az érintéseit, kicsit hisztisen húztam el a fejem, amikor a szemöldököm közé talált simítani - Lehet, inkább neked kéne valami fuck-boy...
Igen, azt még fel tudtam idézni, hogy azzal húztam, hogy le fogom cserélni, szóval a ráncomra tett megjegyzésekor akaratlanul is vagy ötszáznak éreztem magam, meg eszembe jutott Pat is, meg hogy stresszeljek kevesebbet... Haha. Hát ilyen kurva könnyű azt mondani! Szóval, ahogy megkaptam a whiskyt, rácsaptam a távozó nejem fenekére egy morranással, elégedetten néztem végig rajta, miközben már a kávét turbóztam fel, aztán visszatértem a cigihez, az alkoholos kávéhoz, meg a könyvhöz és a túszejtéshez. Egészen addig tudtam komolyságot tettetni, amíg vissza nm tért immár ruhában, én pedig a karom szélesre tárva fogadtam és húztam magamhoz a még mindig törcsis kis fejével együtt, a szolgálati pulcsimban. Megpusziltam a feje búbját és és olvastam tovább, mert hát megbeszéltük ezt már többször is, hogy fontos. Lenne, de csak akkor döbbentem rá, hogy ez most bukta, amikor lapoztam, Ő pedig kérdezett. Kicsit kivártam, és megdörzsöltem a halántékom.
- Őőő... - nem, ez nem volt benne - A civilek épsége a legfontosabb... Kelts szimpátiát... Add oda anyádat is, ha azt kéri... - nem, ez BIZTOS nem volt benne... Nem kellett sokat várjon a nagyobb szünetre, szóval lég hamar egy sajtos sütivel a számban találtam magam, amiből nyammogtam egy falaton. Mondjuk egy kisebb halom morzsát köptem az arcába, miután megint megnevettetett a szarjaival, de volt bennem annyi, hogy le is takarítsam róla, bár még mindig röhögtem. Tényleg gondoskodó lennék? Ennyi? Ez lenne az? Mert akkor az nem nagy szám. Jó, vele nem az.
- Ez amúgy tök jó, csak ahhoz emlékeznem kéne arra, kit dugtam meg hat évvel ezelőtt, szóval az nem fog menni. - oktattam ki nagy "bölcsen", miközben Ő tiszta lett, a fotel meg a padló morzsás - Fasz tudja, a lényeg az, hogy adott helyzetben hitesd el velük, hogy ők állnak nyerésre. De ezt én leszarom. Nem leszek túsztárgyaló. Én az leszek, aki rájuk rúgja a végén az ajtót, üvölt, hogy térdre, a kurva anyádat, és lő, ha kell.
Ez tetszett, ezt tudtam elképzelni, még akkor is, ha csak parancsra tehettem meg. De attól még tudnom és ismernem kellett minden egyéb protokollt. Bár, a kis vallomásommal egy időben markoltam rá Dakota derekára is, újfent morranva, de most másként. Most épp elveszve a napfény miatt éppen zöldnek tűnő szemeiben. Azokban, amik a közös gyerekünkből is visszaköszönhetnének.
- Ugye nem utálsz emiatt?
Kérdeztem végül, mert hát... Ez kicsit megint oda kanyarodott vissza, hogy honnan jöttem és hogy végül is, ugyan azt akarom csinálni, amit régen is, csak máshogy. És vajon lehet-e (jó) apa az, akinek az a hobbija, hogy másokat "terrorizál"? Nem tudom, nm is ez a lényeg, hanem az, hogy le tudjak vizsgázni. Most először magamtól, nem Pat közreműködésével. Tényleg... Pat vajon szeretne nagypapa lenni?

Lebiggyesztettem a szám és bánatos bambiszemmel néztem Henryre, amikor közülte, hogy ne legyek zsaru meg az ő elutasítását jobban viselem. Hát úgy nézek ki? Aztán mielőbb még véletlenül is komolyan vett volna, pimasz mosolyra húztam a szám, a szemem csillant.
– Ha akarnám előbb is meglenne – dobtam hátra túljátszva a vállam mögé a hajam. – Egyébként is inkább valami sneaky hírszerzős meló passzolna jobban, hozzád képest birkatürelmem van, de a faszfejeid meg a hányósaid, hát… lehet annyi lenne a gyilkosság-szüzességemnek. – Az ilyen típusból amúgy is egy életre eleget kaptam, szóval ja, önszántamból nem vállalnék olyan állást, ami közéjük parancsol. – Úgyhogy minden kibaszott elismerésem, amiért még egyiket se lőtted pofán.
Valamivel később lefékeztem a pékség előtt, és nem is sejtve, mekkora költés lesz itt, gyanútlanul átadtam a kártyám, majd én is kiszálltam. Megemlítettem a halas batyut, ami nem aratott osztatlan sikert, a szintre meg csak vállat vontam. Van, aki szerint a hús meg a gyümölcs se passzol, pedighát…
– Arra folyamatos a rákívánásom.
Megcirógattam energiáimmal, a nőstény kacérságával mintegy nyomatékot adva a szavaimnak, és szinte véletlen egybeesésként nyaltam meg a szám, mielőtt beléptünk a pékségbe. Az enyém volt, már több mint fél éve, mégis szerettem így húzni kicsit, mintha még csak az elején tartanánk, csak az akkorral ellentétben a könnyedségem mellé magabiztosság is társult, a Farkas pedig nem puszta mellékzönge volt, ami ráerősített a kellemes megérzésre. Sokkal markánsabban volt jelen, minden ízében tudatosítva bennem is, hogy nem csak pasim, férjem van, hanem párom, társam is. Semmihez sem tudtam hasonlítani ezt az érzést, mert még sose volt ilyen, de el nem cseréltem volna.
Akkor sem, nevezett társam épp akkora tételben vásárolt, mintha egy egész árvaházat akarna jól lakatni. Szóvá tettem, nyilván. Lekussolt, nyilván.
Próbáltam kurva hatásosan fenyegető lenni, de hát baszhattam, mert igaza volt.
– Majd meglátjuk – grimaszoltam, de ja, mindketten tudtuk, hogy ez nem fog megtörténni, úgyhogy inkább csak seggen paskoltam. (Úr isten, azok a harapnivaló, izmos dombok bazmeg!)
Hazaérve lecuccoltunk – sebtében lecsókoltam némi morzsát Henry szakálláról –, majd ruhaeldobálva elvonultam zuhanyozni, miközben az Őrmesterúr a tanulós-fotelbe levágta magát. Azt hiszem, inkább a vetkőzés miatt mentem zuhanyozni, semmint azért, mert tényleg szükségét éreztem. Persze nem vittem magammal váltás ruhát, és a faszom se akart két törülközővel is bajlódni, plusz: nem ettem meszet, hogy Henry elől takargassam magam törülközővel, mint valami szemérmes trubadúr költemény ártatlan lánykája. Be is baszna.
A korábbi kölcsönös oda-visszakiabálás eredményeképp vittem neki egy üveg whiskyt, aztán verbálisan egyik oldalról megsimiztem, másik oldalról meg lekevertem egy pofont, mialatt a szemöldöke közti ráncra simítottam. Szemét vagyok? Csak egy picit. Ő meg hisztis? Hát még szép! Úgy húzta el a fejét, mint egy durcás gyerek, mire halkan, röviden nevettem. Aztán már hangosan is, amikor feldobta, hogy nekem kéne fuck-boy.
– Ahhoz elég megborotválkoznod.
Ezzel hagytam ott – visszakapva a korábbi fenékpaskolást – és csattogtam mezítláb a hálóba magamra kapni macinacit, egyenpulcsit, hogy aztán mehessek is vissza a kedvenc helyemre: Henry ölébe. Amikor széttárta a karját, jelezve, hogy várt engem, megunhatatlan tinilányos lelkesedés futott rajtam végig és sietve fészkeltem be magam hozzá, törcsi-turbános fejem a vállára hajtva.
Hagytam, hogy olvasson. Tanulás közben mindig… na jó, általában jól viselkedtem, mert szerettem volna, ha ezt az akadályt is veszi és sikerült bekerülnie a SWAT-hoz. Némán cirogattam a karját, egyenletes, monoton mozdulatokkal, és csak akkor szólaltam meg, amikor lapozott. Az elnyújtott „őőő” hallatán a nyakába mosolyogtam.
– Eddig jó! – szemtelenkedtem kicsit, majd elhúzódtam annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.
Próbáltam rém komoly képet vágni, ahogy összehantázta, ami épp az eszébe jutott, talán hallomásból, talán filmekből, józan paraszti észből… kár, hogy a szám sarka megremegett.
– Képzelem, ahogy szimpátiakeltési igyekezetedben te elébe mész és önként ajánlod fel anyád. Aztán hozzáteszed, hogy ha kell, a föld alól is előkeríted. – Ezt amúgy tényleg simán kinéztem belőle.
Meg azt is, amit aközben vázoltam fel neki, hogy a szájába tömtem a sajtos cuccot. Roló? Asszem. Rosszul tettem, mert a szövegelésem megnevettette – szerettem a hülyeségeimmel szórakoztatni – és jutalmul morzsaköpetet kaptam. Olyan hirtelen, hogy hátrahőköltem kicsit, majd én is felnevettem és a szájára nyomtam a kezem, amíg rágott. Ő pedig letisztogatta az arcom.
– Kit nem dugtál meg? – vigyorogtam rá a fejemet rázva, majd hallgattam, amit tovább magyarázott, azt, hogy mi inkább az ő asztala. – Oké, ezt én is jobban el tudom hozzád képzelni. De ki tudja, hátha ennek is lesz egyszer haszna. Mondanám, hogy akkor például, amikor túszul ejtem a kedvenc pulcsid, de engem túl gyorsan és túl könnyen meg tudsz győzni…
Nem mintha ezzel bármi gond lett volna, de ja, rajtam ilyesmit nehéz lenne érdemben gyakorolni. Ellenben a motozás! Azt orrvérzésig gyakorolhatta velem.
A derekamra markolt, miközben a szemembe nézett, én pedig a halántékánál simítottam végig a haján, az érintésem pedig a tarkóján állapodott meg. Nem tudtam, mi járhatott épp a fejében, és a futás vége óta nem is tettem rá kísérletet, hogy belemásszak. Csak itt voltam vele és rámosolyogtam, mert bassza meg, a világon mindennél jobban szeretem.
Ő meg képes azt kérdezni, hogy utálom-e. Jó, nem pont őt, hanem azt a részét, vagy azért a részéért, amelyik abban érzi magát igazán otthon, ha ajtót rúghat be, fegyverrel hadonászhat, üvöltözhet, fölényben lehet. Másokkal szemben.
– Nem utállak se emiatt, se más miatt. Semmi miatt sem – mondtam halkan. – Tudom, hogy ki vagy, hogy milyen vagy… ismerlek, Henry, és mindennel együtt szeretlek, főleg így, hogy amiről tudod, hogy veszélyes, sötét és kegyetlen benned, azt is arra használod, hogy túszejtőkre törd majd az ajtót, nem pedig te lettél a túszejtő. És tudom, régen nem a pandúr, hanem a rabló voltál, de ez már nem az „akkor”. – Az arcára simítottam a kezem, a homlokának döntöttem az enyém és pár másodpercre lehunytam a szemem. – Te vagy a [i[haramia[/i] a pandúrok között. Téged nem állít meg olyan hezitálás, mint azokat, akiknek alig volt erőszak az életében, és az, hogy nem habozol ott, ahol más talán igen, egy ilyen helyzetben – böktem a könyvre – életet menthet. Talán pont a tiédet is. Hogyan utálhatnálak ezért? Vagy bármiért…
Akármilyen rózsaszín szemüvegen keresztül is tudtam Henryt nézni, akkor sem volt egy vérgőzös gyilkos, aki az ölés öröméért ölt. Meg tudta tenni, tudott nagyon kevésért is ölni, elmondta, tudom. De az egy dolog, hogy valaki mire képes, az meg egy másik, hogy e szerint is cselekszik vagy sem. Henry már nem.
– Szeretlek, querido, úgy, ahogy vagy, minden részedet. Azt is, ami sötét és könyörtelen, mert kordában tartod, ismered és nem keresel neki kifogásokat vagy mentségeket. – Puhán megcsókoltam. – Ha nem lenne ez is a részed, lehet, hogy fele ennyire se értenénk egymást.
Mert ugyanannak az éremnek voltunk a két oldala: áldozat és elkövető. Csak én nem az Ő áldozata voltam, Ő pedig nem az én elkövetőm. Az életet viszont, ami ezt a fekete-fehér felosztást osztotta, mindketten ismertük, mindkettőnkben ennek a sötétsége lakott, csak másképp, és a magunk módján mostanra mindketten megtanultuk uralni, együtt élni vele.
Mert megtehette. Mert túl akartam élni. Ennyire egyszerű volt.

- Azt' gondolod, hogy a CIA-hoz nem kell lefutni a hányós-fosós Karenes köröket? - pillantottam rá és egy kicsit még mindig vigyorogtam azon, ahogy nagy műgonddal hátra dobta a haját - Áh, nem kell őket pofán lőni, elég az, ha bilincseléskor jobban meg vannak rángatva.
Mondanám, hogyha csinálná, megértené, de inkább nem fokoztam a dolgot. Tök felesleges volt. Nem fenyegetett az a veszély, hogy holnap eldönti, hogy szolgálatba áll, nekem meg kár lett volna belemenni abba, hogy amúgy mennyire pezsdítő élmény akár csak ennyire leuralni valakit, mert hiába lett másabb, több és jobb a fekete miatt, ez még mindig olyasmi volt, amit nem igazán tudott volna elfogadni. Mert nem olyan, mint én. Még mindig emlékeztem a szavaira a lelkem mélyén, és erre most jobba esett fókuszálni, mint arra a gondolatra, hogy vajon ebből a radikális kettősből mégis milyen utód kerekedne ki, ha azt mondanám, hogy akarom. Inkább csak a pékséget akartam és vele együtt mindent, ami benne volt. Ezt pedig egy percig sem titkoltam, csak felvásároltam a fél üzletet, Dakotát lekussoltattam, és hiába próbáltam és próbált kicsit mondjuk úgy, hogy flörtölni a rákívánással kapcsolatban, most süket fülekre talált. Jól esett, értékeltem, nem azt mondom, hogy nem, de a gondolataim és az érzékeim egy kígyózó Walmartos kassza előtt álló sorban kígyóztak. Félrelökték egymást, valami beelőzött egy másikat, én pedig mindig csak azt vettem előre, ami épp könnyűnek tűnt. Most éppen a pékség kifosztása, még akkor is, ha közel sem volt tudatos és átgondolt. Ösztönös volt, ez jelentett könnyű és gyors belépőt az impulzív gondolatoknak. Valahol azt is tudtam, hogy ez nem jó és nem is helyes, de ki vagyok én, hogy ezek számítsanak? Az egészből csak az érdekelt, ahogy Dakota a mogyikat fenyegette, én pedig pontosan tudtam még így is, hogy ezt Ő sem gondolhatja komolyan és jobban fájna neki igazából, mint nekem. Nem is gondolta. Láttam a szemeiben. Mégis elégedett voltam magammal és a seggemmel is, ahogy a grimasza után megpaskolt. Talán sikerülne egy menthetetlenül tökéletes, csodálatos, minden szempontból kívánatos gyereket összehoznunk, mert hát, ha magunkból indulunk ki... Nem, egyelőre semmiből sem indulunk ki. Csak a hatalmas szatyrokból, amiket hazavittünk. És aminek egy nagyon kis részével már akkor morzsásra zabáltam magam, mire beértünk a lakásba.
Dakota zuhanyozni ment, és úgy, ahogy voltam tanulni ültem le, vagy legalább is megpróbáltam. Egyrészt, mert ténylg nem tudtam igazából, hogy merre vagyok arccal előre, másrészt azért, mert ez a kibaszott szuka itt meztelenkedett előttem, de nem csak úgy természetesen, hanem azért is, mert ezt akarta, éreztem az energiáiban, láttam a mozdulataiban. És mindeközben hiába próbáltam fenntartani a látszatot, hogy kibaszott jól vagyok, gyakorlatilag minden második dologról a gyerek jutott az eszembe vagy az én szerepem apaként. A félsz, a rettegés, a vágy és az akarat ezzel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy igazából ott sikerült kikötnöm, hogy még abban is a saját kvalitásomat láttam meg, amiben nem kellett volna. Meg az övéit is. A visszaszólását. A hisztimet. A tényt, hogy én mit tennék, ha a fiam kiabálna úgy, ahogy én Dakota után. Mert fiam lesz. Az fix. Ha lesz. Lánnyal nem tudnék mit kezdeni, főleg a mai világban. De erről is megint elterelte a figyelmem az, amikor csak a haját törülközőbe csavarva libbent elém az itallal meztelenül, én pedig úgy néztem végig rajta ahogy azt megérdemli. Csak a ráncos dologra sértődtem be és vágtam hozzá, hogy látszólag mégis Ő vágyik fiatalabb (kinézetű) hapsira, mint amilyen én vagyok. A válasza a "bántásomra" egy gyors pillanatra feltüzelt, a szemeim felcsillantak és a bal combja hátsó felére markoltam a jobbommal.
- Akarod? Mert akkor megyek...
Amióta csak ismertem és tényleg egyként voltunk együtt, pont leszartam, hogy éppen mennyi szőr van az arcomon. Azt végre Ő is belátta, hogy csupaszon is pont annyival tudok szolgálni neki és mellette létezni, mint szakállal vagy borostával, de a döntést mindig meghagytam neki. Kit akart maga mellett látni az ágyban reggelente? És melyik verzió felelne meg leginkább egy olyan elhatározáshoz, amit most a képembe tolt? Nyilván a mostani szakállas, de talán a lelkem is felszabadult volna kissé, ha ezzel is kicsit tüntetve a felnőtt felelősség ellen pár perc múlva csupasz lehetnék megint, a fuckboy, nem több akkor sem, ha közben pontosan tudtam azt is, hogy fasz mindegy, milyen a fejem, mindenem az Övé és semmilyen szőrzettel sem engedek ebből. Mondjuk a baba lehet, jobban szeretné a simát. Vagy csak röhögne a szőrbe kapaszkodva. Fasz tudja.
A fenekére vágtam, ahogy végül eliszkolt ruhát venni magára, szeretettel és őszinte várakozással fogadtam az ölemben a testét, a lelkemben pedig az én vörös szemű, kis feketémet. Aztán pedig próbáltam borzasztó produktív lenni (tényleg), de nem sikerült, és erre igazából akkor jöttem rá, amikor a lapozás után kérdezett. Addig túl könnyű volt elmerülni a teste melegében, a karomat cirógató jellenlétében. Walmartos sor. Most ez jutott előre, meg a háttérgondolatok is, valahogy. Az, hogy bármit regisztráljak, az nem. De megpróbáltam improvizálni és pontosan tudtam, hogy átlát rajtam, már a tekintetéből is, de nem érdekelt. Kérdezett, én feleltem, még akkor is, ha nyilván hanta volt.
- LOL, simán, csak az a baj, mi amor, hogy ha tényleg bevállalom, hogy ezen a szinten mozgok, akkor ilyet nem lehet majd. - amit most mezei járőrként simán megtehettem, az egy SWAT környezetben azonnali felmondással járt volna - Plusz, amúgy sem tudom, hol van. Silver City. Silver City? Úgy hívják még egyáltalán?
Tizennégy évem volt szeretni anyámat, ami valljuk be, nem túl sok. Azt is tudom, hogy mindent megtett értünk, keményen dolgozott és Antrimhoz is hozzáment, csak hát, szarul választott. A nevén kívül nem sokat adott sem nekem, sem az öcsémnek. A hangosan kimondott kérdésemre nem vártam választ, nem is volt igazán érdekes. Az valahol mélyen annál inkább, hogy ha igent mondok, akkor csak remélni merem, hogy a gyereknek ennél több ideje jutna Dakotára. Nem ezért, mert meghal, hanem mert marad. Ahogy hozzám is visszajött. Anya figurám sosem volt, apából kijutott több is. Én ezt nem tudom, hogy kell érezni. Csak azt tudom, hogyha élt volna még legalább pár évet, én sem az lettem volna, aki végül lettem.
Megint csak elröhögtem magam a szarjaira, hála Gutának, le is köptem. Amíg én tisztogattam, Ő befogta a számat, de közben még mindig rötyögtünk, és ez a filter nélküli, minden elemében őszinte és felszabadultság megint visszarántott a jelenbe. Szeretem. Minden lélegzetvételemmel imádom, amiért olyan, amilyen, amiért még ezekben a helyzetekben is csak nevetve jön velem. Rágtam még, aztán a sajtos falatot lenyelve válaszoltam.
- Emberként negyven felett senkit, dagadtakat meg ocsmányokat se. Ez úgy lefedi az országunk háromnegyedét, akit nem.
Tényleg ez az igazság, szóval elég nehéz lett volna belőni, hogy ki volt és ki nem a palettán. Neki más volt, a pasik inkább olyanok, mint a jó bor vagy whisky... Minél idősebb, annál jobb, az én vadászmezőm csak évente nőtt az egyetemet elhagyó, nagykorú csajokkal, neki meg ott volt minden. De egyébként sem volt releváns az egész, mert én tényleg nem ezzel akartam foglalkozni és azt hiszem, hogy a kapitányságon sem a szociális dolgaimért meg az eszemért szerettek. Hanem azért, mert erősebb, gyorsabb és hatékonyabb vagyok mindenkinél és legfeljebb csak akkor lövök mellé, ha leteper menet közben valami kétszázas Muszkli.
- Faszt, tőled csak elveszem vissza, és utána úgy, de úúúgy megbüntetlek, hogy két napig lábra sem állsz.
Meg sem próbáltam fenyegetni, csak úgy mondtam, mert ez volt az igazság. A derekára markoltam, miközben tovább rizsáztam valamiről, ami csak egy kivetülése volt annak, ami igazából a fejemben járt. Szavakkal mondtam el neki, hogy igazából miként látom magam, közben pedig arra gondoltam, hogy így talán nem, hogy jó, de igazából apa sem lehetek. Legalább is nem úgy, ahogy az illene, ahogy annak lennie kellene. Minden érintésére csak hosszabbakat pislogtam, miközben hallgattam, mivel ás el vagy ment meg magamtól. Vagy legalább is attól, amit hét lakat alatt igyekeztem tartani és évek óta túlkapásokban öltött testet.
Felnyúltam a tarkómat, majd arcomat simító keze után, és megszorítottam, a számhoz húztam egy hosszabb csókra, miközben a szavait hallgattam. A szürke békésen pihent a lelkemben, a testem pedig Dakota súlyával a kanapén. Nem azt mondom, hogy teljesen megkönnyebbültem, de kibaszott jól esett minden gondolat, ami elhagyta a száját és a homlokomat is eképp nyomtam az övéhez, amikor jött, csókoltam vissza hálásan, amikor az ajkaimra talált. A szavai sem hagytak hidegen, mert azt hiszem, eddig a pontig nem gondoltam bele abba, hogy az, hogy nem hezitálok, előnyt is jelenthet és nem csak azt, hogy nekem ez zsigerből megy. Persze, régen ez is megvolt reflexből - vagy én halok, vagy a másik alapon -, de hogy ennek a mai világban is értelme legyen, az viszonylag új volt. Nem tudtam, mit mondjak. Nem, hogy nem utált, de még értéket is látott abban, amit én bűnként cipeltem a nyakamban és ahogy a szemeimet lehunyva húztam magam közelebb hozzá, valahol a függöny mögött újabb kérdéseim lettek. Nem, nem kérdések. Tények. Nem, hogy a munkában nem hezitálnék egy pillanatot sem, akkor sem soha, ha róla lenne szó, vagy a mi kis izénkről, legyen szó a farkasok Svájcáról, Falkáról, akármiről. Tudom, hogy Érte képes lennék meghalni és ha lenne belőlünk egy kis valami, akkor érte is. Azt hiszem, ez a dolgom. Úgy lenni önálló hím, hogy én hozom meg a döntést, hogy kiért, miért, mikor és hogyan vagyok hajlandó odavetni a saját életemet, Patet leszámítva, mert az már évekkel ezelőtt, a Gutánál elkezdődött.
- Kibaszottul szeretlek. - motyogtam az ajkai közé, ahogy én is apró csókra hajoltam vissza megint - És könyörgöm, ne érts félre, de minden vagy, amit Pat nem szokott kimondani, de Te igen.
Dakota szavai voltak az indokaim, a motivációm, a hajtóerőm, hogy úgy éljek, ahogy mióta felvettem az egyent. De ezt így soha senki sem mondta ki hangosan, Pat is csak azt mondta, hogy büszke rám, de jó. Nyilván ő arra várt mindig is, hogy magamtól jöjjek rá dolgokra - pedig ebben sosem voltam jó. Szeretek haramia lenni. Szeretem azt, hogy hiába tartom kordában, pontosan tudom, hogy ott van, ha kell. Még akkor is, ha megkéri műszak közben az árát annak, hogy árnyékok közt maradjon.
- Azt akarom, - a szürkével, a haramiával, magammal együtt követelem - hogy tudd, hogy ez a részem is mindig ott van és lesz is, és az úristen kegyelmezzen annak, aki Téged bánt, vagy Patet vagy a fiunkat bántja - csúszott ki, de én nem vettem sok tudomást róla - vagy bárkit, aki fontos nekem... Leszarom a farkas protokollt, egy jól betalált ezüstgolyó a fejbe senkit sem ment meg.
Engem sem mentett, csak a farkas istenségek kavarca hozott vissza annak idején, de kétlem, hogy akár a sima golyótól felmentést élveztem volna akkor, ha a kirándulása közben mégis meghúzom a ravaszt.
Becsaptam a könyvet az ölemben, aztán a dohányzóasztalra dobtam, mert ja, ez ma kurvára nem ment. Kezdetben jó indoknak tűnt, fenntartható nem lett. És nem is lesz, ma legalább is, semmiképp sem.
- Te tolvaj... - nevettem szinte az ajkai közé halkan - Te... Te minden...
A függöny mögött azt is tudtam, hogy neki hamarosan dolgozni kell menni, viszont arról fogalmam sem volt, hogy hol tartunk időben, szóval... Kicsit megugrottam a fotelben, a lendület közben Őt is kényelmesebben magam felé húzva-helyezve, és csak... Csókoltam.
Ha rajtam múlt, megint szinte vég nélkül lehettünk így egymáséi anélkül, hogy tovább mentünk volna. Nem ez a része érdekelt. Hanem millió más. Olyan dolgok, amikre azt hiszem, már tudtam is a választ, de egyszerűen... gyáva voltam velük tényleg szembenézni.

Felhúztam az orrom arra, hogy a CIA-hoz is fosós-hányos Kareneken keresztül vezetett az út, és amilyen kis fasz vagyok, nyilván felbuzgott bennem, hogy bazmeg csak azért is megmutatom, hogy találok oldalsó kiskaput nélkülük. Mert hát az ő vizsgáját is Pat írta meg elsőre! Nem mintha komolyan fenyegetne az a veszély, hogy tényleg ilyen foglalkozás felé kacsintok, csak… nem tudom, bennem van, hogy ha akarnám, meg tudnám oldani.
Az meg, hogy alapvető eszközöm legyen, hogy valakit megrángatva teszek helyre és ez beépüljön a hétközapjaimba, hát az totálisan elképzelhetetlen volt. Hiába az önérzetes Farkas, ő sem ugrik mindenre – szépen is néznénk ki… – nekem meg alapvetően voltak fenntartásaim az erőszakos, leuralós megoldásokkal szemben, szóval… Ez van. És örültem, hogy ezt Henry is tudta rólam és nem próbált más irányba terelni.
Valószínűleg pontosan úgy nem ment volna neki, mint nekem megakadályozni azt, hogy felvásárolja a fél pékséget, aztán meg mint valami elcseszett modernkori Juliska, végigmorzsázza az utat hazafelé. A művelet azzal sem szakadt meg, hogy átléptük a loft küszöbét, de eszembe se volt rászólni, messze nem érdekelt hozzá eléggé, így a ruháimat elszórva mentem zuhanyozni, hogy két helyiségből kiabálhassunk egymásnak. Az egész megszokott, átlagosan hétköznapi volt, mintha nem sokkal korábban semmi fontos sem hangzott volna el. El is hittem volna, ha nem lettek volna Henry megnyilvánulásaiban az apró zavarok, mint amikor valami csak egy kicsit, de félre van hangolva.
Békén hagytam vele, nem forszíroztam a dolgot, csak továbbra is csupaszon, törülközővel a fejemen vittem neki whiskyt, hogy megtárgyalhassuk, melyikünk (nem) lesz fiatalabb modellre lecserélve. Egyből pattant volna borotválkozni a megjegyzésem után, mire elvigyorodtam és végigsimítottam az álla vonalán. Kicsit közelebb is hajoltam, Henry pedig elkapta a combom hátulját, amitől egy pillanatra hangosabban vettem levegőt.
– Később. De most én szeretnélek megborotválni, olyan régimódi beretvával, mondjuk… Bahama-nyitónapon?
Na nem mintha nem tudott volna egyedül is megszabadulni a szakállától, de hát ugyanez volt érvényes a hajmosására is, amikor közösen zuhanyoztunk. Szerettem tapizva kényeztetni és gondoskodni róla, azt pedig a legutóbbi után beláttam, hogy bármilyen arcszőrzettel, vagy épp annak hiányában is pontosan ugyanolyan jó minden. A csupasz állban viszont volt valami pikáns, pont úgy, mint a kiöltözésében, és ki akartam próbálni, milyen, amikor nem csak a végeredményt látom, hanem a folyamatot is, ráadásul sajátkezűleg intézve el. Hogy aztán egyből csókolva fedezhessem fel a munkám eredményét.
Nem hiszem el baszki, hogy egy sima borotválkozás körül ilyen szinten képes vagyok leragadni… Pár másodpercre révetegen bámultam Henryre, mint egy komplett idióta, amiből csak az rántott ki, hogy hát én eredetileg fel akartam öltözni. A seggemre csapás segített még lendületet venni.
Ugyanezzel a lendülettel kapkodtam magamra pár göncöt és siettem vissza hozzá, hogy az ölébe „vetődjek”, és némán bújva hagyjam olvasni. Tökéletesen eredménytelenül, amivel egy lapozással később le is bukott.
– Hát biggy – mondtam arra, hogy SWAT-osként nem jöhet majd ilyen faszságokkal, főleg nem túszejtéskor. – A menőségnek megkérik az árát basszameg. – A városra vonatkozóan féloldalasan vállat vontam, mert hát, amikor jöttem-mentem se mindig tudtam, hogy éppen az aktuális helyet hogyan hívták, nemhogy azt, hogy régebben minek nevezhettek valamit. De azért: – Felkeresnéd? – kérdeztem, és benne volt ebben az is, hogy ha igen lenne a válasz, ugyanúgy mennék vele, mint Új-Mexikóba.
A következők ennél jóval könnyedebbek voltak, annyira, hogy leköpött, én meg röhögve fogtam be a száját, mialatt letisztogatott – szintén nevetve. Annyira jó volt vele! Könnyű, mint a lélegzés, minden feszéjezettség vagy aggodalom nélkül. Élvezhettem és élveztem is vele minden pillanatot, minderről pedig tényleg képtelen lettem volna lemondani. Boldogabb voltam, mint életemben bármikor, és ez akkor is így lesz, ha életünk végéig csak ketten leszünk. Itt, a házban, a világ tök más pontján, nem számított.
– Anyám, micsoda elvárások – kacagtam fel a kritériumokon. – Nehéz lehetett neked, de sose hittem volna, hogy egy ennyire elit klub tagja vagyok – szívtam még egy kicsit a vérét jókedvűen, és nem, még gondolatban sem kavartam magamat arrafelé, hogy nekem mennyivel szélesebb volt a paletta. Nem.
Helyette bedobtam, hogy velem is túsztárgyalhatna a pulcsijáért, de ja, igaza volt: ez lenne a vége. És nem tehettem róla, hiába nem volt benne felhívás, attól még a puszta gondolatra felpezsdültek energiáim és a nyakába csókoltam.
– Túl jó dolgom van – dünnyögtem levakarhatatlan mosollyal a képemen.
Amit aztán mégis levakart a kérdésével. Ilyen buta kérdést… De ezt így nem mondtam ki, mert attól, hogy nekem tök evidens volt a válasz, benne még kétségek voltak, amiket szerettem volna minél jobban elhessegetni tőle.
A szemébe nézve minden egyes szót komolyan gondoltam, és igazából egyikkel se mentettem fel semmi alól, amit valaha elkövetett. Nem söpörtem a szőnyeg alá a múltját, vagy fordítottam el tőle mindkettőnk arcát, inkább egy másik oldalát domborítottam ki a jelenre vonatkoztatva, miközben a derekamra szorított, szinte kapaszkodva. Mintha félne, hogy a bűnei mégis elkergetnek, holott erre már kurvára semmi esély nem volt.
Megfogta a kezem, megcsókolta, és azt hiszem, elfogadta, ami mondtam. A homlokának döntöttem az enyém, puhán csókoltam, kifejezve, amit esetleg szavakkal nem sikerült. Rajtad ragadtam basszus, teljesen mindegy, mit és mennyi szörnyűséget követtél el, nekem az számított, hogy a jelenedet soha ne hagyjam ugyanolyanná válni. Soha ne legyen szükség komolyabban arra a sötétségre, amit olyan kitartóan kordában tartasz.
– Én is téged – mondtam halkan a vallomására, a csókját is hezitálás nélkül viszonozva, arra pedig elvigyorodtam, hogy mi vagyok. – Hát, ha egyszer szükséged van rá. Rám…
Az volt. Efelől morzsányi kétség se maradt azóta, ahogy a negyedik nap hajnalán rátaláltam. Afelől sem, hogy soha többé nem akartam ezt látni, ilyesmit okozni.
Még mindig álltam a tekintetét, amikor arról biztosított, hogy mire fordítaná a kegyetlenségét, hogy mikor, mi hozná elő, és egészen addig kedvesen mosolyogtam, amíg ki nem csúszott a száján, hogy „a fiunk”. Mint amikor a lemezről hirtelen vakvágányra sodródik a tű. Lefagytam. Neki lehet, hogy nem tűnt fel, amit mondott, pont úgy, ahogy a végtelen mennyiségű pékárú sem, amit összevásárolt.
– Mi? – Ez meg az én számon csúszott ki, mert hát nyilván bazmeg, mi a fasz?
De nem mertem újra kérdezni, vagy jobban utána menni. Féltem, ha ezt teszem, azzal összeroppantok valami törékenyt, ami épphogy megszületett. Minden esetre levegőt is alig vettem, pislogás nélkül meredtem Henryre, de amennyire minden látszat ellenére szét volt esve a figyelme, nem csodálkoztam volna, ha ez pont úgy nem ragad meg benne, mint a sorok, amiket korábban olvasott – és amiket félretett.
Még akkor is félig ebben a dermedt állapotban voltam, amikor tolvajnak és mindennek nevezett, hogy aztán igazítson rajtam kicsit. Ösztönösen mozdultam, helyezkedtem úgy, hogy szemből üljek rajta, aztán pedig félúton találkozzunk. Ahogy Ő hajolt csókért, úgy mentem elébe, két kézzel kapaszkodva a tarkójába, túrva rövid, sötét tincsei közé. Úgy fedeztem fel a száját, mint korábban a házban, a kanapén egymásba feledkezve, a különbség annyi volt… olyan sok minden volt. Egyetlen, talán meggondolatlan szóval kizökkentett, majdnem úgy, mint én Őt az ösvényen a hírrel, de nem mertem készpénznek venni. Illúziónak tűnt, abban se voltam biztos már, hogy tényleg kimondta, és nem csak én képzeltem a szavai közé.
Ami biztos volt, az az érintései melege, a szám, arcom dörzsölő szakáll, szinte rejtve az ajkait, amikkel mindig olyan jó volt hozzám. Félretoltam a kérdéseket, a vélt-valós szavakat, csak hozzá simultam és csókoltam, elveszve a hosszúra nyúló pillanatokban, miközben az agyam hátsó zugában akkor is ott motoszkált az érces hangú „a fiunk”. Ugyanolyan hegyes orr-ral, mint az övé, külön entitásként létező szemöldökkel, amit olyan fölényeskedve vonhat majd fel…
Az ajkába haraptam kicsit. Szemét. Sem a neméről, sem semmi egyebéről nem volt kép a fejemben, mert olyan volt, mint egy megfoghatatlan fogalom, és nem akartam, hogy ennél élőbb legyen, megelevenedjen a fejemben, amikor még kurvára semmi sem dőlt el.
Olyan szorosan simultam hozzá, amennyire az fizikailag lehetséges volt, de ez se tűnt elégnek. Pár másodperccel később már azon ügyködtem, hogy megszabadítsam a futástól nyirkos felsőjétől, és ha hagyta, miután kész voltam vele, ledobtam az egyen pulcsit, ami alatt semmit se viseltem. Nem mentem tovább, nem incselkedtem a melegítője gumírozott övével, de szükségem volt rá, hogy magamon érezzem a bőre melegét.
Ahogy ezt megkaptam, kicsit elcsendesedtem, nem maradt sietség vagy kapkodás az érintéseimben, csak csókoltam, mintha a világon soha többé semmi más dolgom nem lenne. A keze rajtam, a mellem a mellkasának nyomódva, miközben a lélegzetünk keveredett, az ujjaim pedig hol kócolták, hol markolták kicsit a haját. Nem követelőzve, vagy többet akarva, sokkal inkább kapaszkodva, mintha attól félnék, hogy máskülönben elsodródok.
Szólni nem tudtam, minden a torkomra forrt, de nem is baj. Az energiáim forrón ölelték őt, a szürkét, és el tudtam volna sírni magam mindattól, amit iránta éreztem, amit jelentett, amit már eddig is kaptam tőle. Júniusban mondtam, hogy nincs életem nélküle, mostanra tudtam.
Te minden…
A pillanatok percekké nyúltak, a csókokba olykor pihenőt tartottam, hogy Henry arcának dörgöljem az enyém, lehunyt szemmel élvezve a szőrös áll és a sima orca közti kontrasztot. Vágyakozva sóhajtottam, pedig már tényleg nem volt semmi a világon, amit kifejezetten kívánhattam volna. Minden, ami ezen felül van, lenne, grátisz.
Ugyanolyan nehezen szakadtam el tőle, mint annak idején a kanapén, ugyanúgy vissza-visszajártam, és ködös tekintettel vesztem el a vonásaiban. Az orrom hegye az övét cirógatta, és ahogy ez az önkéntelen eszkimópuszi feltűnt, édesen elmosolyodtam. Cirógatva simítottam le nyaka két oldalán, egészen a válláig, miközben úgy néztem rá, mintha épp beleestem volna. Megint.
– A világon mindennél jobban szeretlek – súgtam őszintén. – Mindennél…
Tényleg nem tudtam volna már olyat mondani, aminél ne jelentett volna többet, amit ne adtam volna meg vagy fel érte. Akkor is, ha nekem több idő kellett eljutni ide, mint neki – eljutottam, és teljesen komolyan, megmásíthatatlanul gondoltam. Tudtam.
– Mennem kell dolgozni – mondtam, de meg se moccantam egyelőre, csak vissza felsimítottam Henry arcára és megint megcsókoltam. Aztán elmosolyodtam. – Rettenetes hatással vagy a munkamorálomra. Nem mintha olyan fantasztikusan sok vagy nagy lenne amúgy, vagy zavarna, hogy még jobban lefaragsz belőle.
Kellett még pár perc, mire rá tudtam venni magam, hogy lemásszak az öléből – már ha hagyta. Utána úgy mentem a hálószobába, hogy tényleg menetkészre öltözzek fel. Egy utam volt. Meg egy „fiunk”, ami körül a gondolataim pontosan azt a táncot járhatták, mint korábban a gyerek-téma elmondása körül. A legrosszabb az volt, hogy pontosan tudtam, mi lehetne a neve, és ahogy ez beugrott, mosolyogva húztam ki a fehérneműs fiókot, hogy minden olyat magamra kapjak, aminek itthon, négy fal között semmi értelme sem volt.

Igen, tényleg érzékenyen érintett, ahogy előre hozakodott a minden bizonnyal legdominánsabb ráncom létével és ez hirtelen nem esett jól. Nem-hirtelen sem esett volna, szóval átmenetileg bedurcáztam és elhúzta a fejem, de Ő csak mosolygott és azt mondta, hogy elég lenne megborotválkoznom. Készen lettem volna itt és most megtenni mindent, ha erre vágyott, és ezzel a határozottsággal kaptam el a combja hátulját, és ahogy ő nehezebben vette a levegőt, én úgy szívtam be mélyen a pillanatot.
- Azzal nem hiszem, hogy felengednek a gépre, szóval imádkozz, hogy helyben is vehessünk...
Oké, nem most kell ugranom, szóval lenyugodtam. Helyette viszont némi pajzán tűz lobbant a szemeimben, ahogy elképzeltem, ahogy kezelésbe vesz. Klasszikus borbélynál utoljára Chicagóban jártam, mert ahogy bejött a közéletbe az elektromos borotva, szerettem én intézni a dolgot. Nem vagyok csaj, sosem élménynek, hanem szükséges rossznak éltem meg mindig is és élem a mai napig a fodrászt is, meg a borotválkozást is, de, hogy Ő csinálja... Felrémlett az az öt nap, mit nálam töltött északon, az, ahogy az ölemben ülve nedves törülközővel mosta le a vért az arcomról... A gondoskodása, a törődése... Az csak egy darab nedves textil volt, ez egy éles fegyver is akár. De nem számított. Bízom benne, sokkal jobban magamnál, és ahogy elképzeltem, ez az élmény talán még a mostaninál is közelebb hozna minket egymáshoz. Persze, akkor még nem kellett olyanokkal foglalkozni, mint a házasélet diszkrét bája, a családalapítás kérdése... Bár nem, utóbbival nem foglalkozunk. Csak mint egy makacs szúnyog, mindig a fülem körül zizeg és nem vagyok képes lecsapni, mindig ugyanoda jutok vissza és egyszerűen... Nem ereszt.
- Legyen indulás előtti nap. Itthon. Addigra szerzek egyet.
Nevezzük alapozásnak. Ha pedig sikerül odaérnünk és addigra zavarja a kezdődő borosta, a többit majd ott lekapjuk. Kit érdekel. Inkább neki lendületet, magamnak meg némi bosszút és kiteljesedést adva csaptam a seggére, mikor megindult felöltözni és félig az én szerkómban jött vissza hozzám, hogy az ölembe kucorodjon, míg én olvasni próbáltam. Tényleg próbáltam, nem jött össze, ez van, de legalább egy kicsit elfoglaltam magam úgy, hogy közben velem volt és rajtam feküdt, szóval mindenem megvolt. Mindenem, amiről azt hittem, hogy több már nem is lehet. De lehetett volna. Ha én úgy akarom. Mert szerintem... Ő úgy akarta.
- Biggy-biggy, kussoljálmárel. - nevettem fel röviden a mímelt csalódottságára - Ez nem a menőségről szól, amúgy is az vagyok. Csak végre... Most először én akarok bizonyítani, segítség nélkül. Ez van. - aprón vállat vontam, aztán anyámra terelődött a szó, meg arra, hogy a föld alól kellene feltúrnom egy olyan településen, amiről azt se tudtam, hogy ma még létezik-e - Nem kéne keresnem tudom, hol temettük el. - pislantottam rá, aztán kicsit elhúztam a számat - Csak hát, fasz tudja, hogy azóta lett-e a temetőből parkolóház vagy valami. De amúgy ja, asszem talán ennyi idő után illene vinni virágot vagy valami.
Közel sem volt bennem akkora késztetés az utazásra, mint amikor a saját síromhoz kellett lemennem délre, de... Talán, valahol ez is járt. Volna. Főleg, ha a csajom, a nejem, a társam mellett még anyának is elképzeltem Dakotát pillanatokra, valahol a függöny másik oldalán. Mert ha tényleg lehet belőlünk valaki, az megérdemli, hogy tudja, hogy rajtam keresztül kitől származik. Fényképem már nincs, talán a Wikin akad portré, fasz se tudja, nem is fontos. Közben pedig ugyanezt gondoltam az Ő szüleiről, simán mennék vele Brazíliába sírokat kutatni, ha arról lenne szó, ha akarná, ha... Szüksége lenne rá. Bár a származását tekintve nekik biztos mauzóleumuk van valahol Sao Paolo elitebb környékén. Ki tudja. De nem, most nem igazán akartam a halállal foglalkozni, amikor éppen az élet kérdése volt terítéken. Nem, nem volt, csak lehetett volna, ha hagyom, hogy maga alá temessen. De az életet támogatta az is, hogy melyikünk kit dugott meg a hosszú évtizedek alatt, a témától pedig morzsásan röhögtem fel és úgy pakoltuk egymást helyre, hogy közben nem csak, hogy minden kurvára rendben volt, hanem igazából még hozzá is adott a jelenet a kettősünkhöz. Mi, a két teljes mértékben idióta...
- Mi elit? - nevettem rá már a megrágott falat után bőven - Neked egyszemélyes klubod van, mert a kibaszott életben nem lettem szerelmes senkibe rajtad kívül.
Nem azt mondom, hogy már az első este után. Akkor még csak azt tudtam, hogy Dakota sokkal másabb és több mindenkinél, akivel valaha összesodort az élet és nem akartam elveszíteni. Bár, akkor még túl tudtam volna lépni azon, hogy többé nem keres. Azt pedig senki sem tudta, hogy két újabb találkozóra voltam attól, hogy végleg annyi legyen az egész dolognak. Neki még voltak kísérletei másokkal, oké, én is átkopogtam néha Bessie-hez, de már egyre evesebbet, mert hát, jött az a fürdős kép, meg az emlékek, és... Sokkal jobban vágytam akár erre, mint a hús-vér élményre. És éppen ezért tudtam vele kerek-perec közölni, hogy vele aztán biztos nem tárgyalnék, csak elvenném tőle a túszpulcsit, aztán fegyver helyett a Legendával hatástalanítanám. Oké, a maga módján az is fegyver, amiről én tudtam eddig, hogy nem lő vaktöltényeket, de azt nem, hogy Dakota nem csak egy céltáblás grafika a gyakorlópályán, hanem igen is áldozat... Ha nem is személyesen maga, de... Az a sok kihordatlan lehetőség... Bassza meg. Őt sosem bántottam volna tudatosan, és semmit sem, ami belőle fakadhatott volna - ellentétben másokkal a világban. Akik anyám és az elbaszott apák helyett arra neveltek, hogy az él, akinek gyorsabb a keze a ravaszon. Még mindig voltak kétségeim, hogy sem jó ember, sem jó farkas nem vagyok igazán, az pedig, hogy így legyek Apa... Borzasztó soknak tűnt. De Dakota legalább ebből az ismert és számára nyílt agóniából visszarángatott a szavaival és az érzéseivel. Én pedig megint elhittem neki, hogy több és jobb vagyok annál, aminek látom és gondolom magam. Megcsókoltam a kezét, mert velem volt megint, ott volt, amikor elveszettnek éreztem magam. Mondjuk, most ennél ezerszer elveszettebbnek éreztem magam máshol, de azokba a mélységekbe nem tudtam beengedni. Azt sem voltam hajlandó magam felé beismerni, hogy egyáltalán léteztek. Inkább csak megcsókoltam, és tudtam, hogy Ő is kibaszottul szeret, ezt kellett megerősítse és csak reméltem, hogy mindezek mellett nem veszi zokon, ha Pathez hasonlítva kifejezem, hogy tényleg nem tudok nélküle élni. Pat nélkül meg kell tanulnom, mert muszáj de egyedül nagyon hamar csődöt mondanék. Persze, hogy mindkettejükre szükségem van, de rá egy kicsit jobban, mert Pattel szemben Ő a jövőm, nem pedig a múltam olyan darabja, amit nem tudok elengedni.
- Nélkületek nem tudok létezni. Nélküled biztosan nem.
Hiába csókolóztunk, a szavaimat nem itta át az áhitat, helyette csak az igazság rezgett a tónusomban. Nem akartam felemlegetni és felhozni az estéket és a pillanatokat, amikor a távozásától félve képes lettem volna véget vetni mindennek, amit maga Tupilek adott nekem. De attól még ezt éreztem. Ha Ő nincs, többé már én sem lehetek. És akkor igazak lehetnek a dalok és történetek arról, hogy végső soron Pat Garrett tényleg megölte Billyt, a Kölyköt. De nem akartam ide jutni, és csak a saját oldalamról biztosítottam arról, hogy a bennem létező, kegyetlen és érdektelen emberi szörnyeteg hét lakat alatt van, mégis hezitálás nélkül ereszteném szabadon, ha arról lenne szó.
- Mi?
Egy tizedmásodperccel később kontráztam rá a kérdésére, és nem értettem, miről beszél. Az előbb megint elkapattam magam, érzelmekkel teli fejeztem ki mindazt, ami bennem tombolt a téma kapcsán és őszintén fogalmam sem volt, hogy mi hagyta el a számat. Mi volt a mi. Mi volt a kérdés, és miért. Persze a nála beálló kékhalál megint táncba vitte a szemöldökeimet, aztán csak annyit löktem ki magamból szinte foghegyről, hogy
- Mi mi... Semmi mi. Csak azt mondom, hogy értetek minden végletig elmennék.
Azt hiszem, hogy ezzel igazából nem oldottam fel a benne növekvő problémát, de nem is ez volt a szándék, mert fogalmam sem volt igazán, hogy Őt mi és miért akasztotta meg a létezésben. Csak kurvára reméltem, hogy nem az a tény, hogy ölnék is miattuk. Amiatt a többes miatt, amibe minden meggondolás nélkül belevettem a fiamat is, a fiunkat, a Kölyköt, aki lehet belőlünk. Lehetne. Egyszer. Ha el tudnék jutni odáig, hogy fel merjem vállalni a Apa szerepét, hogy úgy lehessek én is Teremtő, ahogy azt elvilg a vérem diktálja. De nem. Ezt nem a vérem diktálta. Ezt nem a kötelesség, hanem a lappangó vágy suttogta, de még túl halk volt, még nem jutott el odáig, hogy képes legyen üvölteni a gondolataim közt. Tolvaj volt. Ellopott mindent, amit soha senki más sem tudott, én pedig emiatt csak hálás voltam neki, mert semmit nem sajnáltam tőle. Ő a Mindenem, mégis mi a faszt sajnálhatnék?
Szavak helyett csak átrendeztem magamon, hogy jobban és kényelmesebben hozzá tudjak férni. A válaszát, minden mozdulatát magamba ittam, miközben a kezeim a fenekén, a derekán vagy éppen a hátán időztek. Néha, amikor úgy éreztem, hogy lassan kialudna a tűz, a hajába markoltam én is, és úgy húztam vissza magamhoz, hogy még ne menjen, ne akarjon menni. A harapásra harapás volt a válasz, a vetkőztetésének pedig kérdés nélkül adtam át magam. Igen, érezhetően készen lettem volna ennél sokkal többre, miután a meztelen mellkasa az enyémnek nyomódott, de most nem ez volt a lényeg. Ennél sokkal többről volt szó. És hiába uraltak le többségében a fizikai érzések és minden egyéb cirógatás, amit Dakotától kaptam, mint hívatlan vendégek, úgy verték a lelkem ajtaját a kérdések és gondolatok. Aztán azt hiszem, a végső válasz az összesre határozott nem volt a magam részről, azzal a kiegészítéssel, hogy DE Vele vele együtt igen. Ha Ő mellettem van, nem csak SWAT-os lehetek, hanem talán Apa is. Úgy, ahogy azt kell. És ebben az egész forróságban kitekerve, kifacsarva oda jutottam vele talán nem félnék. Nem rettegnék. Nem pánikolnék be, mert tudom, hogy Ő mindig ott lesz nekem, velem, mellettem. És akárhányszor elhúzódott egy kis pihenőre a csókból, akárhányszor néztem bele a megfejthetelen szemei színébe, egy apró villanásra láttam benne a Fiamat. A Fiunkat. Bassza meg... Ilyenkor mindig erősebben húztam magamhoz, próbáltam a testére, a melegségére és az energiáira gondolni, de kibaszott nehéz volt. Zöldes-barna szemeket láttam egy pufók kis szarban, aki majd egy napon elküld a picsába azért, mert nem hoztam haza a kedvenc gumicukrából. Bassza meg, part sok... És ez volt benne a mozdulataimban és a felerősödő csókban az orrdörzsi után, amikor Ő is megerősítette, hogy a világon mindennél jobban szeret. Csak visszahúztam, minek ismételjek, úgyis tudja, úgyis érzi....
Amikor végül közölte, hogy mennie kell melóba, hát... Nem mondom, hogy nem fájt. Kissé szomorú tónusban nyüszítettem fel, és még szorosan magamhoz húzva két kézzel simítottam keresztbe-kasul az egész hátán. Aztán a teste vagy a szemei helyett a plafonra néztem, amikor folytatta, és megint sóhajtottam. A rideg valóság. Gondolom, majd egy gyerekkel is ez lenne, ha menni kéne szaros pelust cserélni.
- Nem, menjél, tényleg minden oké... - talán még egy kicsit segítettem is neki annyival, hogy kicsit megtoltam, hogy takarodjon - Te is támogatsz a SWAT-os szarban, az a minimum, hogy én nem rugatlak ki.
Nem éreztem úgy, hogy tartozom neki és csak azért csinálom, hanem mert... Végső soron mindketten szerettük a magunk módján a munkánkat, és meg kellett tartanunk ahhoz, hogy olyan életünk lehessen, amilyen van. Vagy amilyet esetleg a kölkeinknek szánunk mutatóba legalább. Faszom megint.
Hagytam, hogy felkeljen és öltözzön. Addig volt pár percem szétnézni a loft belátható részein és nem - én ezt biztos nem fogom feltakarítani magamtól. Egy utolsót kortyoltam a whiskyből, amit korábban Dakota hozott, aztán öreges nyögéssel felkeltem és én is elindultam átvedleni edzős maradékból valami civizáltabb göncbe.
- Megyek veled. - jelentettem ki, ahogy a szekrény mellett magamra húztam egy normális pólót meg egy kapucnis pulcsit és egy farmert - Kidobsz a plázánál? Veszek egy robotporszit, mert azzal, ami kint van, nem vagyok hajlandó megküzdeni. Majd hazasétálok, nincs messze.
Talán ha most nem is, majd évek múlva megköszöni, amikor a porszívó nem (csak) az én hanyagságomat szippantja fel, hanem a gyerek ripityára tört kekszdarabjait is. Ha lesz. Lesz? Gondolom. Azt hiszem. Lennie kellene. Ha most vele nem akkor aztán tényleg soha.

Egyszerre volt vadító és mélyen bensőséges a tudat, hogy habozás nélkül beleegyezett abba, hogy én borotváljam meg. Egy igazi, régimódi pengével. Szükségtelen volt külön kiveséznünk, hogy mindez mit jelentett, csak felhevült energiákkal bólintottam arra, hogy itthon intézzük a nyírást.
– Meu marido, meu amor, meu tudo…
Hiába „csak” egy borotválásról volt szó, annál sokkal többet jelentett, mindketten tudtuk, és már alig vártam, hogy megélhessük. Addig viszont elsiettem, felöltöztem, visszasiettem és befészkeltem magam Henry ölébe, amíg tanulni próbált. Miután felhagyott az erőlködéssel, visszatértünk a magunk faszságokkal tűzdelt komolykodásához, amiben mindig olyan otthonosan mozogtunk, pontosan egyensúlyoztunk anélkül, hogy külön figyelnünk kellett volna.
Felnevettem, amikor bekussoltatott, mert nem, ilyen hangsúllyal és egybemosott szavakkal véletlenül sem sértett, csak futólag megcsókoltam.
– Már az elhatározás is csak a tiéd volt. Ezt senki sem veheti el tőled – simítottam meg a karját szeretetteljesen, majd hallgattam, hogy tudta, hova temették az anyját. Silver City. – Oda is elkísérlek majd, ha szeretnéd – mondtam csendesen.
Tulajdonképp teljesen biztos voltam a válaszában, de ez is olyasmi volt, hogy akartam, hogy tudja, mindig van választása, hogy a „nem” sose tilos vagy tabu, ha úgy érzi, most szüksége van rá. Nincsenek elvárások – semmi olyan, amit magunktól ne adnánk.
És nem, a saját anyám sírját ugyanúgy nem voltam hajlandó felidézni, ahogy a szélesebb szexpartner merítésemet sem – már ha lehetett egyáltalán egyiket-másikat „partnernek” nevezni. Kurvára nem. De azon jól esett elszórakozni, hogy ő milyen finnyás volt, aztán hallani, hogy nem szimplán elit klubba nyertem tagságot, hanem egyszemélyes klub voltam.
– Én már voltam. Legalábbis azt hittem, aztán megismertelek téged és rájöttem, milyen igazán szeretni.
Ég és föld volt a különbség. Aident megcsaltam, elhagytam és képes voltam ezzel kényelmesen együtt élni, bűntudatom csak amiatt volt, hogy láttam, sejtettem, mennyire fájhatott ez neki, de közben én nem éreztem fájdalmat. Nem csak Teresát, őt sem kerestem soha. Henry viszont… hiányzott. Úgy hiányzott a hétköznapokban, amikor még külön éltünk, mintha nem napokig, hanem évekig nem láthattam, érinthettem volna, az együtt töltött öt nap után pedig ez százszor nehezebb lett. Úgy hiányzott, ahogy Aiden sosem. Ezért ragaszkodtam már az elején is ahhoz a kurva pulcsihoz, amiből aztán a magunk kis FedEx botránya lett. Most már tárgyalási alap volt a pulcsi, egy közös, élveteg játék része, amiben kifosztottuk és feltöltöttük egymást, ahogy soha korábban senkivel.
Igen, azt hittem, tudom milyen szerelmesnek lenni, valakihez tartozni, valakivel együtt lenni, élni, megosztani nappalokat és éjszakákat. De ez… sokkal több volt minden eddiginél: az egész lényemmel szerettem Őt. Azt, aki, minden sötét múlttal, elzárt agresszióval együtt, mert megmutatta, hogy mennyivel több ennél, akkor is, ha ő maga nem hitte el. Nem baj, ha kell, minden egyes nap elmondom neki, emlékeztetem rá, pontosan úgy, ahogy most.
Viszonoztam a csókját, mélyen, erősen, ezzel pluszban megerősítve a szavaimat, mindazt, amit iránta érzek. Energiáim körbefonták, a Farkas a Holdszeműhöz bújt, ahogy Vihar és Teremtés kéz a kézben járt velünk.
– Nem is kell, querido. Én mindig veled leszek, teljesen mindegy, hogy mi van. – Ettől, tőlem már semmi sem menthette meg. – Ha szenvedsz, ha örülsz, ha nehézséged van, vagy csak tele a faszod mindennel… – mosolyodtam el és simítottam az arcára –, én itt leszek. Ahova mész, oda megyek, ahova megyek, oda viszlek.
Se kérdésem, se kétségem nem volt efelől, mind eltűnt, és ha rajtam múlik, soha többé nem fogja ilyen okokból elővenni a revolvert. Legfeljebb azért, hogy… minket védjen. Patet, engem… és a fiunkat. Ahogy az ő száján kicsúszott a szó, úgy az enyémen a „mi”, mert hát… mi?
Kérdeztem, visszakérdezett, és egy pillanat alatt csupa értetlenség és csodálkozás lettünk, én mindenképp. Én nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam, amit, Henry pedig nem értette, hogy mit nem értettem, és azt magyarázta, amiről úgy sejtette, hogy nem fogtam fel. Nem mertem magyarázni, pontosítani, mert féltem, hogy mégis elvárást látna mögötte, kényszert, és az egy dolog, hogy mindketten szépen megállapodtunk a másik mellett, de ez nem jelentette, hogy jobban szeretnénk azokat a kötöttségeket, amikre érzésünk szerint rákényszerülünk, amit nem adnánk magunktól. Szóval befogtam inkább.
Ha valóban azt mondta, amit hallottam, kár lenne ilyesmivel esetleg megmérgezni. Ha meg nem… akkor pláne nincs miről beszélni ezen a téren. Azon a téren se maradt semmi, hogy ölne értünk. Én is érte, habozás nélkül, ebben is biztos voltam.
Helyzetet váltottam rajta, mert erre unszolt, mert ugyanúgy akartam, ahogy ő. Csókoltam, egy olyan fiú ígéretével a gondolataim között, aki mindkettőnkből lehetett, akiben igazán egyek lehettünk úgy, ahogy minden alkalommal próbáltunk egybe olvadni. Sürgető, kiolthatatlan késztetéssel, mint most, hozzá simulva, belé kapaszkodva, halkan mordulva, amikor olyan perzselőn a hajamba markolt, húzott, egyszerre irányítva és engedve nekem.
Vetkőztettem és vetkőztem, hogy nagyobb felületen érhesse csupa bőre az enyém, hogy jobban érezzem a teste forróságát, miközben hiába nem ez volt a lényeg, a csípőm ösztönösen mozdult, megérezve készenlétét. De csak egyszer, tovább nem ingereltem egyikünket sem, csak fojtottan, halkan a csókba nyögtem, hogy aztán teljesen elvesszek benne. Az időnként erős szorításában, a lélegzetvételnyi pihenők alatt a tekintetében, a vonásaiban, amik egyszer… egyszer talán hasonlóképp köszönnek vissza rám egy fiatalabb arcról.
Ha pedig mégsem, hát, ezzel a ráncos pofával is örömmel érem be életem végéig, mert vele minden lehetséges, nélküle viszont már semminek sincs értelme. Ez is benne volt az újabb vallomásomban. Az érintéseimben és a csókjaimban. Az egész napot – vagy akár többet is – képes lettem volna így tölteni, Henryt csókolva és szeretve, miközben úgy teszünk, mintha a világ a kedvünkért megállt volna.
De nem állt, nekem pedig mennem kellett, bár a hátam közepére se kívántam épp az egészet, és mindketten jól tudtuk, hogy egy szavába kerülne és beteget jelentenék. Halk nyüszítésére szorosabban öleltem, de ahogy én megálltam, hogy marasztaljam, amikor mennie kellett, Henry is. Ahogy a plafon felé emelte a fejét, megcsókoltam az állát.
– Mondom én, hogy te vagy a legjobb – vigyorodtam el, ahogy plusz rásegítésképp kelletlenül ugyan, de tolt rajtam egyet, én pedig, ahogy a mozdulat végére ért, felkeltem az öléből, búcsúzóul simítva még egyet az állán.
Másodjára is elmentem öltözni, de ezúttal alsóneműt, farmert és az egyik saját pólómat kaptam magamra, meg az egyik kockás ingem. Épp a hajamat fogtam a copfa, amikor querido belépett, hogy átöltözzön. Annyira… megszokott és hétköznapi volt az egész jelenet, ahogy egymás mellett készülődtünk, hogy csak imádni és megmosolyogni tudtam. Nem, sose fogom megunni és sose fogom kevésnek, szűknek érezni ezt az életet.
– Mosogatógép, szárító, most robotporszi… már tudom, miért mentem hozzád – dugtam ki a nyelvem hegyét, ahogy mellé lépve az arcon csókoltam, amikor épp eligazította magán a kapucnis pulcsiját, majd vidám tovább libbentem. – Beugranál kávéért is? Kezd vészesen kevés lenni és mocsok szar reggelre virradna a környék, ha valamelyikünk ébresztő-koffein nélkül tenné ki a lábát a loftból.
Esetemben még csak-csak lennének túlélők, de a szellemek irgalmazzanak mindenkinek, Koffeinmente Billy esetében.
Az előtérben bokacsizmába bújtam, majd megvártam, amíg Henry a bakancsa fűzőjével elbíbelődött – ha csak nem mást húzott épp –, és magamra kaptam a bőrdzsekimet.
– Pénz, fegyver, paripa? – soroltam csak az első pontot gondolva komolyan, a második fakultatív, a harmadik meg nyilván lent várt minket.
Ahogy elindultunk… egy pillanatra felvillant bennem, hogy milyen lenne, ha pluszban azt is „kisorsolnánk”, hogy melyikünk viszi-hozza épp a fiunkat az oviba. Vagy ha épp olyan hosszú, sűrű napunk lenne, megkérnénk Patet. Amikor visszafordultam, hogy bezárjam a loftot, a pillantásom végigsiklott a nappalin. Kényelmes lakás volt, kettőnknek épp elég – bár, ha azt vettem, hogy Henry cuccainak zöme a mélygarázs egyik tárolójában porosodott… –, de plusz egy lakóval egyértelműen szűk és kényelmetlen lett volna. Tudtam, mennyi plusz holmival járt egy gyerek: minimum egy szobányival.
De ezen azt hiszem, fölösleges is volt gondolkodni. Most legalábbis biztosan.
– Menjünk! – fordultam inkább Henryhez újból, próbálva elhessegetni a felmerült gondolatokat és képeket, a jelenben maradva. – Kérsz valamit vacsira, vagy elleszel a fél pékséggel?
Átlagos kérdések, átlagos hangsúllyal, átlagosan haladva a mélygarázs felé. Aztán ki tudja… lehet egyszer majd átlagosan köztünk fog állni egy kicsi mi, az egyik kezével belém, a másikkal Henrybe csimpaszkodva. És ami nekünk egy átlagos napkezdés lesz, az neki kaland.

Tudtam, éreztem, hogy mindkettőnk számára maradandó élmény lenne, ha tényleg maga borotválna meg a klasszikus módon. Főleg először. Aztán talán megtarthatnánk olyan alkalmakra ezt is, mint ahogy a tükrözést kérte tőlem. Ne legyen rutin, ne legyen mindennapos. De bármikor boldogan a kezébe tettem volna az életem azzal, hogy hagyom, hogy megtegyek, hiszen olyan mindegy, hogy a revolverem vagy a penge vetne véget nekem, ha bármilyen oknál fogva oda jutnánk, hogy így legyen. Jó lesz, ebben biztos vagyok. Egy darabig aztán csak elvoltunk a más felöltözött feleségemmel, és a talán leendő kölyköm anyjával, mire a komolytalanságtól kissé komolyabb vizekre eveztünk. Valami olyasmire, amit igazából nem csak valaki más miatt akartam elérni, hanem végre magamtól, és ténylg semmilyen támogatást nem vártam cserébe, legfeljebb annyit, hogy amikor úgy van, mondjuk Ő is tényleg hagyjon tanulni. Erre ma pont nem volt semmi esély, mert egy komplett cirkusz parádézott az agyamban igazából a szavak helyén, de jól esett, hogy neki már az is számított, hogy egyáltalán akartam a dolgot. Akkor is, ha esetleg nem sikerül. De ha mégis, akkor pedig sajnos magasabbak lesznek a mindennapi elvárások és ha helyzet van, pontosan olyan figyelemmel és komolysággal kell majd hozzáállnom a dolgokhoz, mint még emberként, amikor egy rossz döntés az irhámba kerülhetett volna. Hálám jeléül csak homlokon csókoltam, miután végigsimított a karomon, anyám sírjának meglátogatását pedig a magam számára sem vetettem el, de... Itt és most nem éreztem égető szükségét. Nyilván jöhet, jönni fog, ha egyszer tényleg rászánom magam a dologra, ez nem volt kérdés. Nem azért, mert nem mehettem egyedül, hanem mert... Mégis mi a faszt csinálhattam volna Új-Mexikóban egyedül napokig? Kurvára hiányzott volna mellőlem, ahogy júliusban is. A pedig már nem volt opció, hogy az egész utat végig piáljam és dugjam, ugye. Mint a százötvenediken. Nem tudom, egy pillanatra beugrott, ahogy levisszük majd a kölyköt a nagyihoz "mutatóba", ha itt lesz az ideje, de a gondolat hamar elillant, mégis nyomott hagyott a többi fel-felvillanó lehetőség és fantázia közt. Kurva jó lenne, ha be tudnám kussoltatni a saját fejemet, mert sokk-üzemmód ide vagy oda, még mindig azt éreztem igazán, hogy én erre nem állok készen, hogy én ehhez kevés vagyok. Lennék. Leszek.
Amikor színt vallottam neki megint, és azzal kezdte a válaszát, hogy Ő már volt szerelmes, akkor egy kicsit megfeszültem. Egy pillanat volt az egész, nem több, ahogy a szívemen átszaladt egy éles kés pengéje azért a gondolatért, hogy amíg nekem Ő örök első lesz, én már mindig csak örök második maradok. Nem csak második férj, hanem második szerelem is. Ennek normálisnak kellett volna lennie, pont annyira, mint annak, hogy már lefeküdtünk másokkal is, de ez számomra más, ez sokkal több, ez... tud fájni. A folytatásra viszont érezhetően megkönnyebbültem, csak egy hosszabbat pislogtam és az energiáimból is eltűnt a tüske. Sőt, még el is mosolyodtam, mert hát...
- Örülök, hogy már nem csak a gimis fellángolást éled meg velem.
Sosem beszéltünk mélyebben arról, hogy a volt férjével és Teresa apjával pontosan milyen volt a kapcsolatuk, de nem is igazán akartam tudni. Főleg azért nem, mert állítólag még él, és mint Teremtője, bármikor felbukkanhat az életében, és ha ez így lesz, nem akarok úgy a hím szemébe nézni, hogy azt látom benne, akit Dakota egykoron. Még úgy sem, hogy a nyilvánvaló lyuksógorságot már sosem tudom semmissé tenni. De azt még talán (!) be tudom nyelni. Érte, miatta. És a szavai után minden mást az emberi élet zabolázatlan vágyaira és a kor elvárásaira is foghattam. Ez így kényelmes volt, főleg Teresa egykori létével. Talán tényleg csak úgy teherbe esett, mert ez volt a protokoll, meg ember is volt, a védekezés sem ott tartott, ahol manapság, szóval... Rengeteg kibúvót találtam magamnak, amik alá kényelmesen eltemethettem magam. Főleg úgy, hogy a mi amor nem sokkal korábban maga állt elő azzal, hogy (asszem?) gyereket akar tőlem, és nem azért, mert véletlen bekapta a legyet, nem azért, mert az az elvárás, hanem mert tényleg ezt akarja, és akkor én itt faszkodok, és nem hogy hajlandó nem vagyok érdemben reagálni rá, de nem is tudok. És nem is akarok. Mert ha megtenném, akkor tényleg minden szart is megígérnék, ahogy a pékségben is agyatlanul vásároltam, aztán később látná kárát az egész. Nem akarok én is "gimis felindulásból" igent mondani, hiába pezseg a vérem, hogy megtegyem és törnek elő gondolatok. Emiatt nem fogok fájdalmat és nyomort Teremteni, azt hiszem, hogy ennyire már benőtt a fejem lágya. Eleget hibáztam már, ezt el is mondtam neki, azzal együtt, hogy képtelen vagyok akár nélküle, akár Pat nélkül élni. Számomra már az is tényleg hatalmas ugrás volt, hogy az Öregen kívül bárkit beengedtem ilyen mélységekbe, még akkor is, ha sérültem is belőle. De ki nem szarja le? Pat miatt is nem egyszer sérültem, mégsem tudtam sosem igazán gyűlölni vagy eljutni oda, hogy kizárjam az életemből, és már Dakotával is pontosan ez volt a helyzet.
- Tudom. Azt hiszem, most már tudom. - igyekeztem megerősíteni abban, hogy nem csak a saját érzéseiben vagyok biztos, de a múltkori kis kalandja után az Övéiben is próbálkoztam - Én nem megyek sehova, és ha már te akarsz vinni, akkor vigyél már a hátadon, hadd röhögjek egy jót.
Nyilván nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy talán most tényleg készen álltunk mindketten arra, hogy mindig ott legyünk egymásnak innentől. Neki több időbe telt mindezt belátni, mint nekem, igazából ezzel nincs baj, főleg úgy, hogy eljutott idáig, de... Mindez azzal is együtt járt, hogy akár a régi módszerekhez visszanyúlva bármikor képes lettem volna megvédeni Őt, Patet, a fiunkat... Aki nincs, de lehetne, talán lesz, talán örökre a saját félelmeim fantoma marad, bár abból a mélyről jövő és meggondolatlan ígéretből valószínűleg nem úgy tűnhetett Dakota számára, hogy így lenne. Ami akár még jó is lehetett volna, ha felfogom, hogy mit is mondtam pontosan, és nem csak "visszamiztem" volna a kérdésére, és magyaráztam volna el újra valamit, amit gondoltam, hogy nem értett, holott valójában Őt pont nem ez a része érdekelte. De még ezt sem tudta a radarom lekezelni. Nem baj, volt már rosszabb is, tényleg.
Inkább átrendeztem a végére, mert csak vele akartam lenni, érezni és csókolni akartam lenni. Érezni, ahogy mindkettőnk energiái és farkasai összeölelkeznek egy másik dimenzióban, talán még jobban is, mint ahogy az nekünk fizikailag sikerülhet valaha. De most komolyan, mi a faszért hezitálok, ha tényleg napi szinte így bele akarok halni csak abba, hogy érezhessem? Hogy még az sem elég, ha kekszelünk, az sem, hogy most éppen a forró felsőteste tapadt az enyémhez? Annyi elbaszott gyerek van a világon, akik balesetből születtek olyanoknak, akik nem akarták őket. Tényleg akkora "hiba" lenne ekkora ragaszkodásból létrehozni valamit? Még akkor is, ha tele lenne kihívással? Idealizálok. Megint. Szoktam. De leszarom. És nyilván a Legenda is beköszönt, mert neki mikor nem, és tudtam, hogy örül neki, hogy értékeli még akkor is, ha Ő sem vitte tovább a dolgot egyetlen erősebb mozdulatnál. Nekem sem megint arra volt szükségem. Azt a kocsiban már letudtam. Kétszer ugyanaz nem menthet meg amúgy sem, plusz, a hangulat és a téma sem olyan volt. Csak szerettük egymást, nyersen és kibaszottul tisztán. Annyira, ami mindkettőnk mocskos lelkéről levakarta az összes mocskot, ahogy egymásra néztünk, ahogy egymást érintettük és teljességgel belevesztünk a szinte öröké nyúlt percekbe. Mert itt és most nem számított semmi és senki más. Itt és most tényleg elhittem, hogy családot akarok vele. Mint a Kertben, amikor úgy éreztem, hogy a White Mountains tetejére is felmásznék érte, ha az tenné Őt boldoggá, azzal a változással, hogy azt hiszem, hogy ezt kölcsönös örömként tudnám megélni, nem pedig áldozatként. Fogalmam sincs, mennyi idő kell. Egy hét? Egy hónap? Egy év? Tíz vagy száz? Azt hiszem, egyszer tényleg készen leszek a Dakota-szemű, kis Billyre, ha már anno a plázásban így nevezte a kamugyereket, akivel állítólag terhes volt, amikor az összemocskolt gatya miatt rendeztem jelenetet a saját seggünket mentve. Ah, mennyi pranket csinálhatnánk gyerekkel! Egy egész univerzum tárulkozna ki mindkettőnk előtt...
Mondjuk, a pillanat prankje éppen az volt, hogy Őt várta a meló, én pedig gecire nem akartam elengedni, de végül megtettem, mert... Ő is mindig megtette értem. És mert ez volt az okos dolog. Tudom, kérte, hogy ne nőjek fel túlságosan, dehát, nem is nőttem. Annyira biztosan nem, hogy férjből rögvest apává upgrade-eljem magam. És mielőtt meggondolhattam volna magam, inkább el is toltam kissé, hogy segítsek neki felállni és azért is, hogy magamtól is távol tartsam így félmeztelenül, ezek után a csókok és érintések után, mielőtt lőttek volna a legjobbságomnak. Az államra adott csókja és búcsúzó simítása még ott bizsergett a bőrömön.
- Na, húzzál befelé, mielőtt meggondolom magam! - felnevettem, és addig élveztem a látványát, amíg el nem tűnt a szemeim elől a hálóban, hogy felöltözzön.
Nem csak az volt a baj, hogy nem akartam feltakarítani, hanem az is, hogy képtelen voltam elképzelni, mi történne velem, hogy mi zuhanna rám akkor, ha csak úgy elmenne dolgozni és becsukódna utána az ajtó. Szóval találtam egy remek kifogást, és egy újabb outletet a saját nyomoromnak, és egyből robotporszit akartam. Mert miért ne. Tök jó lesz. Nem csak ma, de még sokszor meg fogom köszönni magamnak, meg szerintem Dakota is nekem. Megint remekül validáltam a faszságom, és ennek örömére már pattantam is, hogy a majdnem kész feleségem mellett én váltsak gyorsan göncöt. Épp a gatyámat gomboltam úgy, mintha amúgy ma semmi sem történt volna, amikor megszólalt, én pedig felröhögtem.
- Mert egy világ lustája szar vagyok, aki arra sem képes hogy mosogasson, teregessen vagy felseperjen? - kérdeztem vissza még mindig nevetős hangon a gyors csókja után, miközben már pólóba és pulcsiba bújtam - Vagy mert mégis a sugar daddyd lettem, pedig megmondtam, hogy nem leszek az...
Nyilván nem vagyok az, és ezt egy percig sem gondoltam komolyan. De szeretek kényelmesen élni, az pedig csak neki lehetett extra, hogy élvezhetett egy-két dolgot mindebből. Az pedig hogy Ő élvezte, engem tett boldoggá.
- Simán. - igazítottam el magamon a pulcsit, és biccentettem, hogy hozok kávét - Más kell? Akármi, ami miatt bármelyikünk kiirtná a fél várost?
Örültem a kérésének, legalább még hozzáadott a teendőim listájához, amivel le tudom kötni magam. A következő kihívás a bakancsom befűzése volt, amit megvárt mellettem állva, aztán indulás előtt feltette a millió dolláros kérdést.
- Ja, baszki, várjál... - hol a faszban van a tárcám úgy egyébként? - Fegyver nem kell, a paripa meg a garázsban vár, de baszki, hol a jó életben van a tárcám? Nem láttad?
Én a magam részéről elkezdtem a loftban trappolni, és ha Dakota be akart szállni a keresésbe, akkor nálam jóval hamarabb megtalálhatta az épp fogason lógó bőrkabim zsebében. Ezekben a dolgokban amúgy is rossz vagyok, de jelen állapotomban tuti, fél órát is eltöltöttem volna azzal, hogy keresem mindenhol, csak ott nem, ahol először kellene.
- Látod, hogy inkább te vagy a legjobb...
Most tőlem kapott futó csókot, ahogy elvettem tőle tárcám és a farzsebembe süllyesztve léptem ki a folyosóra, amíg Dakota belebambult a zárásba.
- Várjál, a kulcs!
A válla felett átnyúlva löktem be az ajtót, és meglepő módon az én kulcsaim pont ott voltak, ahova mindig le szoktam baszni őket, szóval ezzel nem ment el túl sok idő. Kivételesen.
- Ja, húzzunk a picsába. - léptem ki megint, és valahol reméltem, hogy nem fog a kis közjátékom miatt elkésni - Áh, faszt. - legyintettem a kérdésére - Van steak a hűtőben, megcsinálom vacsira a grillen. Addigra megszáradnak a péksütik és fúj. Veszek akkor a kávé mellé még valami zöldet is, úgyhogy a mai kaja letudva.
Igen, borzasztóan finnyás vagyok, ezt sosem próbálnám tagadni. Ahogy azt sem, hogy egy rakás szerencsétlenség tudok lenni. Ahogy végül magamra csaptam a Mustang ajtaját, az villant be, hogy bassza meg, nagy eséllyel én lennék az a szülő, aki a kocsiban felejti a gyereket, amikor bemegy vásárolni és ettől pár pillanatra elég szarul éreztem magam. De közben meg előre láttam a mai vacsinkat is, mint felelősségteljes felnőtt, aki nem akar kidobni egy vagyonnyi húst, és hajandó is odaállni megcsinálni. Nm úgy, mint a takarítást, de jó, nálam ég és föld volt a két dolog. Főleg azóta, hogy a sok más szar mellé még grillt is vettem a teraszra. Nem hoztam cigit! Faszom. Azt hiszem, hogy tényleg gond van, ha ezt is elfelejtem.
Megint krákogtam, és nem sokkal azután, hogy Dakota kifordult a paripával a mélygarázsból, teljesen random kérdeztem.
- Hallod, mi amor... - pillantottam az épületek helyett az arcára - Te tényleg megbízol bennem? Tudom, már ezerszer kérdeztem, de azóta történtek dolgok és én sem mindig vagyok a helyzet magaslatán. - például a lelépése is történt, a többiről ne is beszéljünk, elég volt akár a mai nap eddigi produkcióját részemről is latba vetni - Most nem arra gondolok, hogy nem bántalak, meg ilyenek, mert az evidens, de... úgy egyébként? A hétköznapi szarságokban is? Vagy csak nem ugatsz le, ha elfelejtek valamit, mert nem ér annyit?
Azt hiszem, hogy ez a kérdés fontos volt. Mert kicsit vissza tudott hozni a mindennapokba a nagy kaliberű dolgok mellett, és tényleg kíváncsi voltam a válaszára. Például, ha lenne gyerekünk és valami olyasmi felett siklanék el, hogy... Nem tudom... Milyen ruhát adjak a kis izére vagy valami. Még a gondolat sem volt teljesen tiszta, amiért a kérdést feltettem, talán a korábbi kocsiban hagyós vonal ihlette, de... Tudnom kellett, hogy csak a végletekig toleráns-e velem vagy tényleg jó vagyok szerinte úgy, ahogy.

– Kurvára nem csak azt – mondtam mosolyogva a gimis fellángolásra, mert hát… mindazok mellett, amink nekünk volt inkább az Aidennel való kapcsolatom, házasságom tűnt annak.
Bár nem akarnám őt sem ezzel egy pillanatra sem degradálni. Akkor, a magunk módján megadunk mindent a másiknak, amit lehetett. Emberkoromból ismert, volt egy lányunk, és amíg élünk, szeretni fogom, fontos lesz nekem, nem csak azért, mert a kölyke lettem. De nekünk a kezdetektől fogva ebben a viszonyrendszerben kellett volna léteznünk, és akkor nagy valószínűséggel rengeteg szartól kíméltük volna meg egymást. Főleg én őt. De hát utólag könnyű okosnak lenni.
A köpködés, tisztogatás és nevetés után megint kicsit komolyabb lettem, amikor… nem is az, hogy megígértem, sokkal inkább tényként közöltem, hogy sehova se megyek nélküle. Hogy nincs olyan, hogy „nélküle”. Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy ezt mindazok után, amiknek kitettem nem volt olyan egyszerű azonnal elhinni, de se baj. Rengeteg időm lesz még mindebben megerősíteni.
Arra azonnal felröhögtem, hogy vigyem a hátamon. Nyilván elbírtam volna, de maga a kép röhejes volt és jól esett elszórakozni rajta.
– Persze, majd csapkodhatod a seggem, hogy gyíte, gyorsabban – nevettem a fejemet rázva.
A benne élő megszokások, a múlt árnyai viszont korántsem voltak ennyire könnyedek és viccesek, de ez nem jelentette, hogy megfutamodtam volna tőlük. Ugyanúgy Henry részei voltak, és ezekkel együtt fogadtam el, szerettem őt, így az se ütött szíven, hogy ezt minden gond nélkül felhasználná arra, hogy minket megvédjen. Patet, engem és a fiunkat. Ettől az egyetlen elejtett szótól teljes zavar és értetlenkedés támadt, ő nem értette, mi bajom, én nem mertem pontosítani, hogy nem azt tisztázta, ami nálam némi kisülést okozott. Némi, hahh…
Az ezen való hosszabb rugózást helyett csak átrendezett az ölében, helyezkedtem egy kicsit, hogy aztán elmerülhessünk abban, ami biztos volt, egyértelmű, minden kétség vagy kérdőjel nélküli. A hajába túrva csókoltam, lélegzetvételnyi szünetekre szakadva csak el, ennél hosszabbra meg akkor, amikor mindkettőnket megszabadítottam a felsőjétől. Jobban akartam érezni, erősebben hozzásimulni, a fellobbant lelkesedése visszhangra lelt nálam, bennem, de egy vágyakozó simulásnál, visszafojtott nyögésnél én se mentem tovább. Vágytam rá: minden nap, minden percében, de ez rég túlmutatott a testiségen. Annyira, hogy a jelenleginél többet is el tudtam vele képzelni, valamit, amiről nem hittem, hogy valaha egyáltalán eszembe jut még.
Mert együtt jók vagyunk, egymásnak, egymással többek – sokkal többek, mint amit valaha bármelyikünk is feltételezett vagy hitt magáról. Ugyanazt éreztem, amit a tetoválószalonban, amikor megmondtam, hogy gyűrűt szeretnék. Egy H-gyűrűt a bal gyűrűsujjamra, ez pedig nyugalommal töltött el. Átgondoltam, nem hirtelen felindulás, és ha lesznek is út közben kérdések, vakfoltok, egy sem lesz mérvadó, vagy olyan, ami bármit feldúlhatna. A fiunk.
Látod, kellett neked azzal szórakoznod az étteremben, hogy terhes vagyok. Hogy gyerekünk lesz. Poén volt, a pincér, de főleg egymás szopatása, ostoba, gyerekes vicc, ami hónapokkal később nagyon is komollyá vált. Amikről talán soha többé nem beszélünk, mert az a kicsúszott szó a sokkhatás utózöngéje volt, nem pedig egy lehetséges válasz előszele.
Nem számított. Vagyis de, persze, abból szempontból viszont nem, hogy gyerek nélkül is ugyanúgy fogom szeretni amíg csak élek. Benne volt minden cirógatásban, simításban, a kegyetlenül nehéz elszakadásban, mintha legalább Angliába utaztam volna, nem pedig csak melóba készültem. Kellett készülnöm. Ő pedig rendes, támogató férjként tolt rajtam egyet, hogy elindítson a felelősségteljes, dolgos ember útján aznap is. Állcsókkal és simítást kedveskedtem cserébe, a reakcióján pedig vele együtt nevettem fel.
Egy kicsit talán jobban riszáltam a seggem a szoba felé menet.
Már majdnem teljesen kész voltam, amikor berongyolt mellém, mert hát shoppingötelet támadt. Vagyis inkább lustaságtámogató eszközre lett szüksége.
– Egyértelműen azért, mert a sugar daddym lettél – bólogattam nagy komolyan a futólag adott csók után, mintha nem merültünk volna el egymásban alig pár perce. – Ehhez mondjuk nem lett volna szükség házasságra, de jobb biztosra menni, hogy mást nem tartasz így ki.
És már úgyis dollárpapa volt vagy mi a szar, rászabadítottam a kávévásárlásra is. Robotporszi nélkül még túléljük mindketten, a reggeli kávé nélkül viszont… jó, mi túléljük, mindenki más imádkozzon. Szóval a közjó érdekében kértem, hogy hozzon már azt is.
– Cigi? Bár azzal még elég jól elvagyunk eresztve, de más életbevágó asszem nincs.
Legalábbis nekem nem ugrott be és ebben a tudatban mentem Henryvel az előtérbe, lábbelit meg dzsekit húzni. Előbbi nekem a cipzárnak hála jóval gyorsabban megvolt, mint neki a bakancs fűzőjével, de nem türelmetlenkedtem meg toporzékoltam. Csak egy pillanatra átfutott rajtam, hogy milyen lenne, ha egy sipító kis fickó mini cipőjét is még el kéne rendezni. Tuti lenne legalább egy pár pici cowboycsizmája – a mini bandita.
Kicsit belefeledkeztem az egész, amíg Henry ki nem egyenesedett, és akkor is csak egy sablon felsorolásra futotta. Örültem, hogy épp lövése sem volt hirtelen, merre lehetett a tárcája, mert a keresés legalább lefoglalta kicsit a figyelmemet.
– Mikor volt nálad utoljára? – kérdeztem, miközben a hurrikán feltúrta a nappalit, én meg a szokott helyeket vettem sorra és végül végigtapiztam a kabátokat, dzsekiket. – Megvan! – rikkantottam nagy lelkesen, amikor vigyorogva előhúztam a bőrkabátja zsebéből a tárcáját, a sikerért cserébe pedig bezsebeltem a röpke jutalomcsókot.
Már épp zártam volna, amikor megakadt a tekintetem a nappalin a gondolataim elkalandoztak, és ebből csak az rántott ki, hogy Henry még visszahajolt a kulcsaiért. Még mindig ebbe a visszazökkentettségbe kapaszkodtam lefelé menet, hogy hozzak-e este valamit én is, ami jó lesz vacsinak, vagy elvan a péksütikkel. A várható kajára gépiesen bólogattam, ettől még viszont összefutott a nyála a számban, mert hát:
– Alkoss, te grillmester!
Ha már én nem tudtam se sütni, se főzni, se grillezni… De ez meg olyasmi volt, amin némi akarattal és gyakorlással tudtam változtatni. Tudok változtatni, ha szükséges lenne, mert igazság szerint már Henry esetében is megfordult a fejemben, hogy minden kihordott szar helyett inkább én „etetném”. Semmi extra oka nem volt, csak… mégis. Ha viszont lenne plusz egy fő, biztos, hogy nem hagynám, hogy valami nagyipari szennyen éljen. Főleg úgy, hogy itt egyébként sincsenek normális mexikói és/vagy brazil kajáldák.
Ezen pörögtem fejben, miközben kigurultunk a mélygarázsból, Henry pedig ismét krákogott.
– Hmm? – reagáltam egyből, ahogy hozzám szólt, a szemem sarkából rá sandítva, miközben nyilván egyből kifogtunk egy pirosat.
Nem voltam késésben, tőle se igyekeztem megszabadulni, csak rühelltem tötymörögni. De így legalább amíg várakoztunk teljesen Henryre tudtam figyelni.
Kicsit értetlenül ráncoltam a szemöldökömet a kérdésére, mert hát duh, egyértelmű volt, hogy bíztam benne. Nem is értettem, hogyan merült ez most fel, szóval kivártam, hogy előadja a teljes körképet.
– Miért, ki van mindig a helyzet magaslatán? – kérdeztem, de választ nem vártam, full költői volt.
Úgy egyébként. A hétköznapi szarságokban is. Elmosolyodtam egy kicsit és ahogy zöldre váltott a lámpa tovább gurultunk.
– Persze, hogy bízok benned – mondtam kicsit nevetős hangon, mert el se tudtam képzelni, hogy lebasszam azért, mert mondjuk nem hozott cukrot vagy tejet. – Jó, ha épp havim van és nem hozol csokifagyit, akkor morcos vagyok, de baszki, én is van, hogy elfelejtek vagy benézek valamit. Vagy mire gondolsz? Hogy a használt boxert nem a szennyesbe teszed, hanem elhagyod valahol? Te is szedted már ki az ágy alól kificcenő zoknimat – vontam vállat, majd kicsit eltöprengtem ezen az egész bizalom dolgon úgy összességében is, meg a hétköznapokban is. – Minden szinten bízok benned, mert a legelejétől megvan a kölcsönösség. Elsőre nyilván a szexben, de utána is mindig minden másban is. Ha egyik nap szétszórtabb meg fáradtabb vagy, megoldom és kipihenheted magad, mert máskor meg, ha én vagyok leszedáltabb vagy szétesett, tartod helyettem is a frontot. Abszolút a partnerem vagy a közös életünkben, minden részében számíthatok rád. Ezért bízok benned maximálisan.
Az egy dolog – nyilván fontos és alapvető dolog –, hogy nem bánt, de ez „csak” egy kiindulópont. Kurva fontos kiindulópont, igaz, de ennél több minden összessége, hogy ilyen szinten bízok már benne. Mellette tudtam, hogy nem baj, ha olykor megcsúszok, vagy nem vagyok a legjobb passzban, mert ott volt és kisegített ilyenkor is. Akár csak azzal, hogy bepakolta helyettem a mosogatógépet, akár azzal, hogy kihisztizhettem magam az aktuális fasz utasok miatt, majd szeretetéhes gombócként bújhattam hozzá, amíg játszott vagy tanult.
– Te vagy a férjem és a legjobb barátom.

A magunk teljesen hétköznapi módján faszkodtunk, bújtunk és beszéltünk mélyebb dolgokról is, csak mert éppen azok kerültek előtérbe. Mindig is szerettem, hogy olyan könnyen simultunk bele egyik dologból, egyik érzésből a másikba anélkül, hogy úgy kellett volna érezzem, hogy bunkó vagyok. Nem volt csajos hiszti, hogy látszólag egyik hangulatból a másikba ugrálok vagy olyasmit mondok, aminek látszólag semmi köze nincs a témához. Mindig jött velem, mindig mentem utána bármi fáradtság nélkül, és mindezt tettük úgy mindketten, hogy igazából semmi sem maradt kimondatlanul. Legyen szó morzsákról, seggcsapkodós háton hurcolásról vagy arról, hogy ölnék is miattuk megint. Talán ezért is viselte olyan jól, amit az ösvényen produkáltam. Vagy nem viselte jól, csak hát, nyilván nem fogtam fel semmit sem abból, amit mondott, tett vagy érzett. De akkor inkább hülye akarok maradni, plusz, jelen pillanatban tudatos szinten talán már azt is elfelejtettem, hogy az egész megtörtént, közben pedig... Mégsem. Mert a kéretlen gondolatok és a félelmetesen vágyott érzések akaratlanul is fel-felütötték bennem a fejüket, és ez akkor ért a tetőpontjára, amikor a világról elfeledkezve csókolózni kezdünk a fotelben. Kurvára szeretem. Minden gondolatát és mozdulatát, mert ilyen szinten és mélységében Ő az első és egyetlen, aki tudja, hogy kell engem jól szeretni. Hogy mit és miért várhat el tőlem anélkül, hogy sarokba szorítana, hogy úgy érezném, hogy szájkosarat és pórázt tettek a nyakamba. Sosem lesz Mary. Marynek soha nem volt fogalma se. Foghatnám arra, hogy csak pár hetes volt az ismeretségünk, de kettőnk közt már akkor sem volt tizedannyi sem, mint Dakota és köztem abban a pillanatban, amikor először felült mögém a motorra és átkarolta a derekam. És persze tudom, hogy ennél sokkal, de sokkal több volt közt és a... volt férje között, amit valahol mindig is gyűlölni fogok, de ez nem olyasmi, ami miatt nyíltan hibáztathatnám. Még akkor is, ha néha kurva jól esne. Főleg azért, mert nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, amilyen minőségben Ő létezett számára, közben pedig mégis megteremtette az én vörös szemű, kis feketémet, akiért bármikor odavetném magam, és ha valamiért hezitálnék, a szürke tenné meg helyettem is. Talán ezért is félek. Félnék... Úgy fest, hogy Dakota velem tényleg azt a családot képzeli el, amire egyszer már volt esélye, de többre és másra vágyott. Velem tényleg erre vágyik? Azt hiszem, igen. És azt hiszem, hogy én is, főleg, ha visszagondolok az utolsónak hitt éjszakámra és mindenre, amit akkor Patnek kiadtam magamból. Hiába temettem el a Kölyköt júliusban, igazából teljesen sosem fog menni, mert ezek a vágyak is pontosan annyira a részeim, mint a tény, hogy minden felszín alatt egy rablógyilkos lappang a bőröm alatt. Talán tényleg az lenne az igazi megváltás és jóvátétel Tupilek felé, ha lenne egy fiunk, akivel mindkettőnk bűnei feloldozást nyernének, és aki egymaga a mi legjobb tulajdonságainkból építkezve járná be azt az utat, amit a mi világunk, időnk és lehetőségeink a maguk idején nem engedtek. Billy, a Kölyök, tiszta lappal. Olyannal, amilyennel az én anyám is szánt engem. Amilyet Dakota szülei is elképzeltek számára. Egy pillanatra gombóc gyűlt a torkomban, ahogy egy kicsit erősebben szorítottam a haját, miközben közelebb préseltem magamhoz, de nem hagytam, hogy ennél több legyen. Lesz még, érzem a csontjaimban. De nem itt. Nem most. Nem azért, mert épp gyenge vagyok. Hanem majd akkor, amikor már erős leszek, még akkor is, ha képtelen leszek ezt a tényt feldolgozni.
Szenvedtem, amikor végül a munka elszólította tőlem, rólam, mellőlem, de ez van. Mellette már rég nem vagyok annyira önző, mint régen. Ő nem egy alkalmi csaj, akinél leszarnám, hogy kirúgják azért, mert az amúgy is rezgő lécét én levertem annyival, hogy kisírtam még egy menetet indulás előtt. Ő más, őt tisztelem és ha már ennyire jó irányba haladt a közös életünk, nem fogom hagyni, hogy az én nyígásom miatt basszon rá. Ő sem hagyja soha, hogy késsek, csak azért, mert reggelente néha hisztizek, hogy nem akarom és nincs kedvem. Szóval magamtól eltolva adtam ki az instrukciókat, hogy menjen, húzzon a picsába, mielőtt meggondolom magam, aztán csak a testére és a lényére bambulva meredtem rá, ahogy látványos csípőmozgással eltűnt a hálóban. Nem telt sok időbe, követtem és is, hogy lefoglaljam magam, hogy ne kelljen nélküle sem túl sokáig egyedül maradnom a gondolataimmal. Mert robotporszívót veszek, ez van, az pedig külön öröm volt, hogy ezt még élvezte is, és hasznát látta majd. És mintha megint csak csettintettek volna, mindketten visszataláltunk a faszkodós énünkhöz és ahhoz a régi témához, miszerint a sugar daddy-je vagyok-e vagy sem.
- Aztán azt miből gondolod, hogy nem? - kérdeztem borzasztó átlátszóan, de attól még pofátlanul - Mondjuk ja, nehéz lenne mást boldoggá tenni amellett, ahogy te igénybe veszel... - az egy dolog, hogy eszembe sem jutott szeretőt tartani, de tényleg fizikai képtelenség lenne Dakota mellett, ezt be kell látni - Mondjuk, így is te jártál jól, mert nem kértél extra házassági szerződés tetkót a hátadra, szóval, ha majd ciánt teszel egyszer a kávémba, mindenem a tiéd lesz.
Ennek semmi értelme nem volt, mert hivatalosan ugyebár nem vagyunk házasok, amire magasról szarok, de... Lesz-e ez máshogy? Mi lenne egy kölyökkel? Kellene? Megérné? Faszom, part sok, erről majd Patet kell megkérdezni. Nem, nem kell. Kellene, HA. Az egyetlen dolog, ami most tényleg kell, az a kávé volt, fel is jegyeztem a teljesen megbízhatatlan gondolataim közé, és őszintén reméltem, hogy nem vág hozzám egy húsz tételes listát a következő kérdésemre, mert akkor meg kell kérjem, hogy mondja fel voice-ra és küldje át, és még akkor is lehet, hogy lemarad valami. Csak cigit említett, én pedig bólintottam.
- Szarni rá, hozok azt is.
Meg még minden bizonnyal egy újabb rakás felesleges szart is, mint neki fagyit, meg Oreót, meg gumicukrot, tortillát, babkonzervet, WC papírt, fokhagymát, meg lehet, még fogkefét is, ha épp kiszúrok egy kettőt-egy-áráért ajánlatot és nem rózsaszín. Majd kiderül, a Szellemek kegyelmezzenek nekem előre is, köszi.
Azt hittem, hogy teljesen indulásra készen vagyok, amikor helyettem volt Dakota okos megint, és feltette a hülye kérdését, amiből legalább az első tételnek tényleg értelme is volt. Mert hogy ekkora beruházáshoz tényleg pénz is kellene, de simán megindultam volna a tárcám nélkül. Úgyhogy, amíg én a lakás többi részén mindent is eldobáltam, arrébb löktem és esetekben borogattam, addig Ő csak kérdezett.
- Őőőő, tegnap?
Visszakiabáltam neki olyan hangsúllyal, amiből lesírt, hogy nem tudom, csak feltételezem, hogy tegnap volt nálam utoljára, de konkrét emlékem nincs, bár biztos vettem valamit tegnap is, szóval ja. Ma meg nem is láttam, hiszen futni mentünk először és nem vittem magammal semmit. Szóval nyilván - megint - Ő volt az okos és a dzsekim zsebében egész hamar megtalálta. Mert hát, tényleg Ő a legjobb. Én meg csak azért kerestem mindenhol máshol, mert magamat ismerve minden random helyen is hagyhattam volna. Aztán persze a kulcsomról is majdnem elfeledkeztem, de az időben beugrott és mg a helyén is volt, szóval azzal nem kellett perceket elszórakoznunk. Ahogy az sem telt túl sok időbe, mire szinte reflexből felajánlottam, hogy ma este én csinálok vacsorát, steak lesz, azt pedig már ismerheti, hogy milyen minőségre számítson. Jól esett, hogy szerette a "főztömet".
Sí, senorita!
Úgy nyomtam meg a T betűt, mint egy teljesen idióta, és közben ráfogtam a kezére és az ujjai köz fűztem a sajátjaimat, hogy így mehessünk le. Tudom, ez a lófasz távolság nem indokolná, de egészen addig így akartam vonulni az oldalán, érezve Őt, amíg a beszállásnál szét nem kellett válnunk.
Persze a kurva csendben mindenféle dolog eszembe jutott, ami talán elég hülyén veszi majd ki magát, de akkor is. Azt hiszem, hogy ezt így sosem mondtuk ki vagy beszéltük meg nyíltan, de amíg (eddig) Dakota a jellemében rejlő nagy dolgoktól félt, én ezektől a kicsi, hétköznapi faszságoktól. Hogy csak simán toleráns-e velük vagy csak egyszerűen még ezekben is megért és elfogad. Oké, már akkor éreztem, hogy faszság volt az egész, amikor visszakérdezett.
- De nem ez a lényeg...
Puffogtam fel, mert leszartam mindenki mást. Jelen pillanatban az apró szarságaimon rágódtam, amikből kijutott, nem is kevés, főleg, amikor pontosan tudtam, hogy elengedhetem magam. Sosem járt értük bünti, szexmegvonás vagy nyílt lebaszás. Csak megtörténtek. De ha tényleg belőlem válna az esti hírek címszalagja, mint a rendőr apa, aki a kocsiban felejtette a gyerekét vagy egyszerűen... Nem tudom, nem kenném be a valagát szarás után kenőccsel és úgy adnék rá pelenkát... Vajon akkor is ugyanezt a kérdést tenné fel? Csak némán, belülről a lehető legfeltűnésmentesebben rágtam a számat hallgattam a válaszát. A kérdésem egy részét megválaszolta, a másikat meg nyilván nem. De miért nem? Hát azért, basszam meg, mert a kérdést sem voltam hajlandó úgy feltenni, ahogy igazából kérdeztm. De ez talán elég lesz. Elég kapaszkodó, hogy egy fél sokkal feljebb állhassak az előttem meredő, végtelennek tűnő lépcsősoron egy igazi válaszig.
- Tudom, de... Úgy érzem, hogy tehetnék többet is, benézhetnék kevesebb dolgot is és nem kéne elfelejtenem a fagyidat, ha olyan van... - Dakota tök lazán vette a dolgot, én pedig azt hiszem, valahol minden áron azt próbáltam volna kihozni belőle, hogy mondja azt, hogy nem állok készen apának lenni az ilyen "apróságok" miatt, de nem tette meg ezt a szívességet. Helyette viszont elérte azt, hogy inkább elégedetten mosolyodjak el, ahogy a közös éltünkről beszélt. Arról, ahogy tartjuk egymás helyett a frontot. Kibaszottul igaza van. Ő mindig, minden kicsi és nagy szarban ott volt velem, ahogy én is mellette és mindent megoldottunk, minden működött. Talán a popsikenőcsöt is ellenőrizné Ő, ha arról lenne szó, hogy tudja, hogy benézhetem. Baszki, mi amor, hát miért vagy ilyen?!
- Te is a partnerem vagy. - döntöttem végül az üvegnek a fejem egy nagy sóhaj kíséretében, a bal tenyerem pedig a jobb combjára hagytam lezuhanni egy lendületes mozdulatból - Csak tudod, nekem még sosem volt ilyen, és valahol tényleg őszintén parázok attól, hogy sok szempontból sok lehetek. Tudom, ezt is ezerszer mondtam már, hagyjál. - tettem hozzá nevetősen, mielőtt megint megszólalhatott volna - Te terápiára jártál dolgokért, én nem fogok, nekem tőled kell hallanom, hogy neked úgy vagyok tényleg jó, ahogy. Ennyi.
Szinte már durcásan tettem hozzá azt, hogy "ennyi", mert hát, a faszom se érezte kényelmesen magát ilyen lelki kitárulkozások közepette, de akkor is. Kijött. Mert ki kellett, és ennél még sokkal, de sokkal komolyan dolgok is remegő lábakkal vártak a sorukra, hogy elhagyhassák a szám. Dakota pedig nem segített azzal, amikor a férje mellett a legjobb barátjának is nevezett.
- Te vagy az egyetlen barátom.
Pislantottam vissza rá, mert hát... Nekem sosem voltak igazán. Nem is kellettek, haveri, adott időszakban bajtársi és sorstársi címeken kívül tőlem semmi nem jutott senkinek. Aki pedig ennél többet hitt, az rövid úton elkönyvelt "szar" barátnak. Holott csak szimplán sosem voltam barát. De ez én vagyok, az én érzéseim, az én hozzáállásom a világhoz. Dakotától nem vártam ezt, még akkor sem, ha az ő barátnak titulált ismerőseit forró lávába tudtam volna dobni, mert na. Legalább jól volt. Végre talán tényleg el tudja fogadni, hogy megállapodott és kiegyensúlyozott életet él. És nevetséges, de ha ő már barátokat tartott számon, az is csak engem igazolt azzal, hogy valóban képes kötődni és nem csak úgy hátra hagyni mindent egy napon, ha éppen úgy ébred. Ez pedig olyasmi volt, ami csak egy kicsit még jobban lökött azon, hogy a mi gyerekünk sosem lenne Teresa. És nem csak azért, mert Billy, hanem mert ragaszkodna hozzá, úgy igazán.
A plázához érve már akkor kinyitottam az ajtót, mikor még csak lassított. Nem azért, mert meg akartam tőle szabadulni, csak mert... ezt hozta a reflex. Kipattanni sem pattantam, sőt, búcsúcsókra húztam az álla alá fogva és csak utána másztam ki. De mielőtt becsaptam volna a paripa ajtaját, a jobb alkarommal a tetőre támaszkodva fordultam vissza.
- Kávé, cigi, popsikenőcs, zöldség, csokifagyi, hogy legyen és ne kelljen éjjel kettőkor lemennem érte. - soroltam teljesen természetesen, megint nem tudomást véve az oda nem illő tételről - Otthon tali, vigyázz a seggedre odafent.
Még egy kacsintást is kapott, mielőtt becsaptam volna az ajtót, az induló motor zúgására visszanéztem. Hát, hogy nyomja neki. Az én nejem. Az én fiam anyja. Nem, az én nejem. Akinek kávét meg csokifagyit viszek ma haza, akinek steaket grillezek és akinek az élete könnyebb lesz a robotporszival.

Totálisan természetesen jött minden, pont úgy, mint eddig. A témák közti ugrálás, ahogy könnyedebből nehezebbe csaptunk majd vissza, minden zökkenő nélkül, ugyanarra a ritmusra. Igazából a legelejétől ez volt. Amikor a kúton a bevallott lopásnál meg a kamion hátuljába száműzött sofőrrel azzal szopatott, hogy hát ki tudja, mit tartogatnak nekem ezért az őrzők, majd ahogy letudta a felém irányuló pranket, más került terítékre. Mintha sose merült volna fel, hogy elvehetik a farkasom, úgy folytatta, és hát mivel a veszély elhárult, én se ragadtam le ott, hogy azon sírjak, hogy mekkora geci. Ugyanez az egy húron pendülés volt később is, mindenben, egyfolytában – ha csak nem rondított be valamelyikünk úgy igazán: én a feldolgozatlan, kísértő szarjaimmal, ő a júniussal. De ha szigorúan nézzük, ebben is megvolt az adok-kapok.
Abban sem különb, ahogy irányba fordulva egymásnak estünk, csak épp… nem mentünk egy ponton túlra, és ez is tökéletes volt így. Annak ellenére se erőltettem, hogy teljesen egyértelmű volt a készenléte, reagáltam is rá, aztán ugyanúgy folytattuk. Amikor simára borotválkozott szinte meglepett, hogy ezt is, így is lehetett vele, viszont pontosan emiatt akkor még jobban belé szerettem. Az, hogy ennyi is tudott Henrynek sokat jelenteni, hogy minden érintésében benne volt így is a szenvedély, minden, amit irántam érzett, megszédített. Kérnem, mondanom se kellett, mert azt se tudtam, hogy egyáltalán igényem van rá.
Mint a gyerekre. Vagyis… családra, Vele. Bár ez sem igaz teljesen, mert ha kukázza az egészet, akkor sincs semmi, az pedig, hogy semmi sem múlott ezen részemről, felszabadító volt. Akkor is, ha azzal a „fiunk” elszólással sikerült megint vége-hossza nincs pályára állítania a gondolataimat. Egy rakás lehetőség, kérdőjel, ismerős ismeretlen. Ha tényleg lenne, ha fiú lenne, vajon a szakasztott mása lenne? Tőlem mit örökölne? Melyikünk habitusa, gesztusai mutatkoznának meg élesebben és milyen élete lenne, mivé cseperedne?
Valaki belőlünk, tiszta lappal, egy jobb élettel, mint ami nekünk jutott, mint amit a magunk káoszával alakítottunk magunknak emberként és farkasként egyaránt. De együtt jobbak vagyunk. Egymásból a legjobbat hozzuk ki. Talán… talán az a legjobb oldalunkat kapná, abban nőne fel, aki belőlünk születik.
Ahhoz viszont, hogy egyáltalán a lehetőségek meglegyenek és a stabil alap, kelletlenül ugyan, de mennem kellett. Plusz hát… szerettem is, akkor is, ha ilyenkor a hátam közepére se kívántam, és úgy meg aztán végképp faszság lett volna eltékozolni, hogy full legális meló. Henryt se tartottam volna vissza soha nettó önző okokból, pedig hány reggel lettem volna képes visszarántani magam mellé az ágyba és elintézni, hogy rövid úton megszabaduljanak tőle! De ezt sose tettem volna meg vele, ennél kismilliószor többet érdemelt tőlem. A szeretetem és a szerelmem pedig messze túlmutatott a hálószobán meg az ágyunkon.
Henryé úgyszintén.
Ezen mosolyogva mentem a szobába felöltözni, ahova nem sokára követett és máris benne voltunk a sugar daddys faszságban, amin jót nevettem, majd incselkedtem az egyedül kitartottságommal. A visszakérdezésére vállon csaptam, a folyatásra viszont kiesett belőlem egy:
– Háh! – Igen, geci elégedett vagyok a teljesítményemmel. – Jaj, hát nem kéne boldoggá tenni, csak eltartani. Nercbunda, kiskastély, báli ruhák meg a többi… Neki kéne téged boldoggá tenni, bár ja, sok sikert mellettem – kacsintottam még vissza Henryre a vállam fölött, ahogy beszéd közben kifelé vettem az irányt, majd a háló ajtajában megfordultam a keretbe kapaszkodva. – Amúgy… ha valaha lenne olyan, akinek mégis megy… mindenképp kérdezd meg, hogy melyik bolygoról jött, aztán csekkold, hogy egyáltalán a mi naprendszerünk-e, én közben majd hívom a NASA-t, hogy yapp, idegenek márpedig léteznek és földlakókat csábítanak el tisztes asszonyoktól – röhögtem el magam a végére. – És már így is mindened az enyém – tettem hozzá mosolyogva, aztán odébb libbentem dzsekit meg lábbelit húzni és Henryre várni.
Közben megvitattuk, hogy a robotporszívó mellé mi kell még, és hát a pékségbeli alakítása után én már csak azért fohászkodtam némán a szellemekhez, hogy este be tudjak jönni a random összevásárolt cuccoktól a loftba. Lehet kéne Henrynek valami csipogó, ami mondjuk öt vásárolt tétel után figyelmezteti, hogy sok lesz. Mondjuk őt ismerve a második alkalommal már földhöz baszná a ketyerét egy „baszódjál meg” felkiáltással – vagy valami hasonlóan érzelmessel.
Mondjuk, ha nincs tárca, nincs sírás… Ez is megoldás, de na. Nem zavart amúgy a szétszórtsága, tényleg csak akkor baszott fel vele, amikor épp haviztam és pont azt az egy mazsolás kuglófot nem hozta, amit az aktuális megváltásomnak neveztem ki. Az, hogy fingja nincs, hol a tárcája, hát istenem… Segítettem neki feltúrni és még én is meglepődtem, amikor a leglogikusabb helyről került elő.
A loft zárásakor még visszafurakodott a kulcsaiért, amire már csak somolyogva ráztam a fejem, a jókedvem pedig akkor sem lanyhult, amikor a vacsira terelődött a szó. Naná, hogy nem! A pékáru kizárva, a grillmesteré lesz a terep, én pedig ábrándos képpel pislogtam fel rá, miközben kézen fogva haladtunk a mélygarázs felé. Aztán jót kuncogtam a hülye T-re.
– Obrigado, meu amor. Egyszer talán viszonzom a házi kosztot.
Igazából már kacérkodtam a gondolattal, csak hát a megvalósítás… Na mindegy, majd egyszer.
Beültünk a Mustangba, indítottam, Henryből pedig ekkor törtek fel az eddig sehol sem jelzett kétségek, ráadásul ilyen semmiség kapcsán. Elsőre nem is tudtam hova tenni, vagy megfejteni, hogy ez most mégis mi a faszból jött, de mivel éreztem, hogy neki ez most nagyon is számított, nem voltam pöcs, nem poénkodtam el.
Elsőre mondjuk így is olyasmit mondtam, a duzzogó-gyerek-Henryt ébresztettem fel nem túl mély szendergéséből. Cuki volt. Ezt továbbra se mondtam volna ki hangosan, mert ilyet nem teszünk egymással, de a szám sarkában az ezt jelző mosoly kezdő-rándulása lapult meg. Folytattam és kifejtettem, hogyan láttam a hétköznapjainkat és miért nem csináltam ügyet abból, ha valamit elfelejtett vagy szétszórtabb volt.
– Igazából eddig eszembe se jutott, hogy bármi ilyesmiért nekem mondjuk fel kéne basznom magam vagy téged lehordani – mondtam még. – Nem fogok az abszolút semmin összeveszni veled, és nem azért, mert eldöntöttem, hogy nem szólok, hanem mert ezek tényleg nem olyan dolgok. Meg én is full szétszórt tudok lenni – vontam vállat. – Te se basztál még le érte. Vagy szeretnél, de akkor már álljon kettőn a vásár? – kérdeztem félig komolytalanul, mert nem hiszem, hogy hirtelen elkezdte zavarni, hogy van, hogy elfelejtek hazafelé tejet hozni vagy ilyesmi.
Amikor a pirosnál megálltunk és még mindig valami… nem tudom miről próbált meggyőzni, már nem csak fél szemmel figyeltem őt, hanem teljesen felé fordultam, úgy fixíroztam a vonásait. Mintha próbálná rosszabbnak beállítani magát, mint amilyen.
– Henry, ezek engem egyáltalán nem zavarnak. Apró szarságok, nem foglalkozok velük. Ha téged zavar, akkor nem tudom… használd a telód, jegyzetel, nézd is meg a jegyzeteid, hívj, amikor a boltban vagy, hogy mi is kellett… Már ha nem röpködök épp valamerre. – A lámpa zöld lett, úgyhogy tovább hajtottam és beszéltem, felemlegetve, hogy amúgy full jól működünk anélkül is, hogy belefeszülne valamiféle hülye tökéletességi kényszerbe. – Mondtam már, ketten vagyunk benne, ketten is oldjuk meg, legyen az valami falkás ügy vagy a mai vacsi.
Mert a partnerem, a társam, a hátországom és a bázisom. Tényleg minden és még annál is több, mint amiben valaha reménykedni mertem.
Elmosolyodtam arra, hogy én is a partnere vagyok, majd megszorítottam a combomra ejtett kezét. Felhorkantam arra, hogy sok lehet és vetettem rá egy „hülye vagy” pillantást, ha már a beszédről le lettem „tiltva”.
– Úgy vagy jó, elég és minden, ahogy vagy, Henry – mondtam és nyilván nem csak azért, mert azt mondta, hogy neki erre, nem pedig terápiára van szüksége. – Nálam már soha többé senki a nyomodba se érhet.
Ezért ültem most is itt mellette, ezért jöttem vissza, ezért nem leszek képes soha elhagyni.
A férjem és a legjobb barátom.
Én pedig neki az egyetlen barátja. Megcirógattam a hüvelykujjammal a kézfejét. Valójában tanultam még, hogy ez a szó mit jelentett, de reméltem, hogy egyik-másik a városban tényleg azzá vált. Ha nem is életre-halálra, de baráttá. Akár így legyen, akár nem, teljesen mindegy abból a szempontból, hogy mindig Henry lesz az első mindenben. Hiszen Ő a legjobb.
A plázánál leparkoltam, Henry jó szokásához híven már azelőtt nyitotta az ajtót, hogy teljesen megálltunk volna, holott még esze ágába se volt kipattanni. Nem, amíg meg nem kapta a búcsúcsókot, és amit én örömmel adtam, kicsit az arcához simítva az enyém – kedveskedve, szeretve.
Utána már tényleg kiszállt, én pedig az anyósülésre támaszkodva hallgattam a felsorolását. A popsikenőcsnél megint kisiklott a vonat.
– Mi? – Úgy tűnik, ez lett a nap szava. – Ja, jó – mondtam inkább, mielőtt visszakanyarodunk, esetleg felbassza magát, hogy megint értetlen vagyok, amikor Ő beszél hülyeségeket.
Popsikenőcs bazmeg… Nem igazán fogtam fel, hogy utána miket mondott, bambán bólogattam, a kacsintása viszont eljutott hozzám, mint rendesen bármilyen gesztusa bármilyen körülmények között, és automatikusan elmosolyodtam rá.
– Ne fossza ki az őrmesterúr a plázát – köszöntem el ideiglenesen én is, és ahogy becsapta az ajtót, indítottam.
A visszapillantó tükörben vetettem egy-egy futó pillantást az egyre kisebbnek tűnő alakjára, miközben a „fiunk” mellé bekapcsolódott mantraként a „popsikenőcs” is. Semmi értelme nem volt együtt, mondjuk utóbbinak önmagában sem, és ellenálltam a kísértésnek, hogy elképzeljem, milyen lenne Henry, ahogy épp a közös gyerekünkről gondoskodik. Vagy játszik vele. Magyaráz neki… igen, tuti folyamat magyarázna neki valamiről, mesélne mindenfélét, aztán hót komolyan hallgatná a gagyogást…
Faszom.
Az volt a legnagyobb „baj”, ami miatt eleve elmondtam neki az egész lehetőséget: szerintem jó apa lenne.