A zene (meg a balhék) elől kimenekülők és a bagósok törzshelye. Itt található ugyanis a hivatalosan kijelölt dohányzóhely, valamint remek rálátás nyílik az épület mögötti zárt parkolóra is.
Azt mondtam itt leszek. És itt is vagyok. Ugyan nem jelentkeztem be, és azóta nem is hívtam Yettát... De gondoltam, a meglepetés ereje talán jó ponttal jár. Aztán persze lehet, tévedek, és totál kiakad, hogy mit keresek itt, ilyenkor. Hogy dolgozik-e, az megint csak lutri, akárcsak az, hogy a parkoló melyik szegmensébe dobjam le a motort pihenni. Jó pár órát hajtottam, és bár igyekeztem az átlagos hat órát lefaragni... nem sikerült, csak egy órát lecsenni belőle. Végül az egyik saroknál döntöttem, ahova elegánsan bedöntöttem a vaslady-t, majd egyszerű, hanyag léptekkel fordultam be a Pit-be.
Odabenn kisebb nyüzsi fogad, de azt hiszem a hétvégi estéken ez nem is kell, hogy meglepjen. Szóval, jobb híján túrtam magam - előre -, miközben farkasom már bőszen a húgomat nyomozta. Elengedtem őt, hagy szimatoljon, hagy járja körbe a teret, míg én a bárpultnál nem lelve a testvérem nyomait, a kerthelység felé kanyarodom. Fáradt, kissé keserű sóhajt hallatva vágtam le magam az egyik kinti asztalhoz, továbbra se adva fel a reményt, hogy megtalálom őt. Hogy itt lelem őt. Benéztem volna? Rossz számot húztam? Ennyire csak nem faraghatok rá! Fel kellett volna hívjam... El is keserednék, de nem az a fajta srác vagyok, így maradt a nosztalgikus "ökör iszik magában" felállás, miután a kikért söröm is célt ért. Minden illemtől mentesen húztam meg az üveget, ezzel a lendülettel vágva vissza az asztalra. Yetta, ne csessz már ki velem! Újabb sóhaj, újabb korty, már a fejem is az asztalt támasztotta, mikor messziről, csak foszlányosan, de érezni véltem az illatát. A tekintetemet menten fel is kaptam, farkasom meg már csapta is fel mindkét fülét, velem mozdulva, velem figyelve. Állnék fel, de görcsös a reakció, ahogy néhány perc múlva már íriszeim elé vetődik alakja. A térdem az asztal élét érte, kicsit be is zsibbadtam, de semmi lényeges. ~ Yett! ~ küldtem el hangom mély baritonját elméje falai mögé. Nézz ide. Gyerünk... nézz ide!
A dolgok szépen lassan rendeződtek köröttem. Lett lakásom, biztonságban megérkeztek a cuccaim a nyuszikkal egyetemben, ráadásul még egy kisebb kocsit is beszereztem, mintegy elkötelezettségemet bizonyítani akarván a város irányába Solomonnak. Mert egy kocsit beszerezni aztán rohadtul nagy elköteleződés! - Szerintem ő sem vette be, minden esetre igyekeztem. Épp úgy, ahogy igyekszem most is, kissé ugyanis megcsúsztam az indulásnál, de sebaj, még csisszre beérek időre, hogy ne morogjanak a munkatársak a váltás végett. Szusszanva bukkanok fel a pult mögött, a raktárba viharozva, hogy ott az egyen-pólóra cseréljem a sajátomat és a hajamat is lófarokba fogjam össze. Mindezzel sikerül a betérő bátyámat is elkerülnöm, főleg, hogy mondják, a hátsó szekcióban már kezdhetek is, mert csak a teltház meg a halál nem viccel az ehhez hasonló hétvégi estéken... Pajzsom fent van, így e téren nem egyszerű kiszúrni, de azt hiszem, igazán elnézhető nekem, hogy egy farkasoktól hemzsegő szórakozóhelyen nem igazán vagyok kíváncsi mindenki fia-borja érzelmeire és energia-hullámaira. Voltak már belőle problémák, mikor ide kerültem lassan bő egy éve, szóval igazán kihagynám a dolgot ma este, meg úgy a hátralevő életemre, épp elég a tudat, hogy Darren puszta tekintettel belezne ki bárkit, ha csak szikráját is elkapná egyik-másik felém vetett pillantásnak. Nehéz is a jegyes-sors, ha dögös pincérnő az ember lánya... - Még a gondolatra is nevetnem kell persze, jó kedéllyel lépek hát ki a hátsó helyiségbe, hogy összeszedjem a megüresedett poharakat a kezemben tartott üres tálcára.
Ajtó nyílik és csukódik, a szél ismerős illatot hord felém, s alig kaparássza valami a pajzsom szegélyét bebocsátásra várva, máris irányába tekintek az érzékelt impulzusoknak, kiszúrva a bátyámat. Mi a... ?! - Olen! - Lelkesedésemet le se tagadhatnám, ahogy jóízűen köszöntöm, felé indulva meg, ezzel egy-két kíváncsi dohányzó tekintetét is magunkénak tudva, de annyi baj legyen. Az issumatar tud róla, a többiek meg bekaphatják a kisujjamat, ha nem tetszik valami nekik! Kezeskedtem a bátyámért, s csak nem olyan idióta, hogy elszúrja ezt nekem holmi balhéval. Ajánlom hát, hogy ők se kössenek Olenbe... - Hát te meg? Miért nem szóltál, hogy jössz? Vettem volna ki szabit mára vagy valami! - Tálca koppan az asztalon, ölelésre tárom ki kissé karjaimat, remélem, feláll és nem nekem kell hajolgatnom hozzá, mint holmi vénemberhez.
Lelkesedésére épp ugyanolyan válasz jár, habár a némi botladozásom után voltam csak képes felölteni egy jól elszélesedő vigyort. - Gondoltam, surprise! Remélem bejött! - kacagtam, én is ketté tárva a karomat, hogy ölelésembe szorítsam a kishúgomat. - Nem akartam átrendezni a hétköznapjaidat. Nem vettem volna a szívemre, ha miattam használsz el egy szabit. - búgtam még el füle mellett, ahogy lassan elhajolva a közelségéből söpörtem arrébb néhány hajszálat a homlokomból. Kicsit azért toporogtam, elvégre fogalmam nem volt róla, hogy mennyi a dolga, és mennyire másztam bele a melójába. - Mmm... Most jöttél, vagy most mész majd? - érdeklődtem finoman, hogy némileg felmérjem az "esélyeimet" az estét illetően. Persze, amilyen peches vagyok mostanában, biztos voltam benne, hogy most jött csak be műszakra, tekintve, hogy az elmúlt negyedórában nem találtam őt itt. Kicsit el is kedvetlenedtem, de végül nem törődve a sorsommal sétáltam ki az asztal elől/mellől. - Mindegy. Maximum kísérettel fogsz felszolgálni. Végül is, melyik munkatársad mondhatja el, hogy saját testőrje van?! - vigyorogtam rá, mint aki kábé' most nyerte meg a lottót. Noha, nem volt így, de már az is felért egy főnyereménnyel, hogy akárhogy is, de itt találtam. - Baj lenne? - puhatolóztam még, hiszen a világért sem akarok neki gondot, vagy terhet, ami velem járhat, miközben ő a feladatát végzi. - Sikerült már berendezkedned? - mert egyéb más között, ez is eléggé érdekelt. Muszáj volt tudnom, hogy rendben van itt, hogy van helye, és kevésbé sem éli meg kellemetlenül ezt az egészet. Nem esett jól, hogy ilyen távolságba került tőlem, de én legyek az utolsó, aki ezért pofázik.
Kiszélesedik képemen a mosoly szavai hallatán, halk kacaj hagyja el ajkaimat. - Jobban el sem találhattad volna! Mindig öröm téged látni. - Súgom és bizony, kissé bele is feledkezek abba az ölelésbe, mellkasába fúrva képemet játékosan, mielőtt elenged, élvezve a kishúg szerepet, mi sosem voltam. - Ugyan! Nem rendeznél át semmit, szerencsére a tulaj és a kisfőnök is elég rugalmasak ilyen téren. - Mondjuk lehet, ha kiderülne számukra, hogy falkatag van a dolog mögött, már kevéssé lennének szívélyesek az ötlet kapcsán való engedékenységben, de... ha kell, bármikor képes vagyok bizonyítani nekik, hova is húzok, amennyiben a bátyám láthatása a tét. Ahogy ellép, önkéntelenül is végig tekintek rajta, van-e valami változás küllemén, energiáiban legutóbbi találkozásunk óta. Egyáltalán... hogyan is érzi épp magát a bőrében. Úgy hallottam, átharapás esetén az első pár év hasonlóan ismerkedős és kritikus, mint a kölyköknél. Aztán ki tudja, lehet, Olen sokkal könnyebben viselem a dolgot, mint én tenném fordított esetben. Sőt... ebben valahol biztos vagyok, hogy így van. - Jöttem, most kezdek, de megoldom! Majd viszem a pultot elöl és akkor ott tudunk beszélgetni is közben, ha átteszed a rezidenciád oda! - Szélesedik mosolyom kissé, hisz semmi sem megoldhatatlan. Fel is nyalábolom a fémtálcát, mintegy jelzés értékkel, ne higgye senki, hogy lógok a melóból és Olen se azt, hogy viccnek szántam a pultos dolgot. A szomszéd asztal felé fordulva, az otthagyott poharakat pakolva fel ér megjegyzése, mely hallatán önkéntelenül is feljebb szalad szemöldököm, ahogy felsandítok vigyorgós ábrázatára. - Ezzel a nagy és kemény bátyus vagyok dologgal kicsit elkéstél, nem gondolod? - Amennyire élveztem annak tényét, hogy Olen mellett kishúg lehetek, éppen annyira én is akartam ennek határait meghúzni, mintha valami bérelhető dolog lenne, amit egyszerűen kikapcsolok, ha nincs rá szükségem. Mint mondtam, sosem voltam kishúg. Egykeként nőttem fel, ennek fényében pedig egy kéretlen testőr hiányzik mellőlem a legkevésbé. Apró szusszanással, fejemet ingatva borítom egyik hamus tál tartalmát a tálcán levőbe, hogy üresen helyezzem vissza az asztalra azt. Hiába volt játékos éle hangomnak, szúrt is egyúttal, mint sündisznó tüskéje teszi. - Kéretlenül. - Nem, tényleg nem baj Olen, csak... menjünk be, oké? - Tekintettem körbe, hogy mindent összeszedtem-e idekint, majd a bátyámat lelve meg tekintettemmel még egy békülékeny/békítő mosolyt is küldtem felé. - Igen, a külső városrészen van egy kis lakásom és a nyulak sem dobták fel a pacskert Fairbanks és Anchorage között, szóval... minden szuper! Ja és vettem egy kocsit is nemrég! - Szélesedik kissé mosolyom. - Na és mi a helyzet veled? Hogy fogadtak... odahaza? - Sandítok felé, s közben reményeim szerint befelé vesszük az irányt.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy talán mégsem volt ez olyan jó ötlet. Lehet jobban tettem volna, ha szólok neki, és nem zavarom meg. Ajkamat oldalra vonva sütöttem le szemeimet egy pillanatra. - Nem akarok neked gondot... - dünnyögtem csak, ahogy mögé léptem, onnan pedig az oldalát céloztam meg. Lassan, andalgósan kígyóztam az asztalok között melyekről olykor-olykor lekapott egy-egy megcsócsált poharat. Csak figyeltem őt, ahogy teszi, amit kell... ajkamra pedig akaratlan, finom mosoly ült fel minden mozdulata során. Jó volt újra látni, ezt nem is fogom tagadni. Hiányzott, hiába nem volt sok éven át az életem része - az eltűnésem előtt se. Mintha mindig lett volna, mintha mindig ismertem volna. Kérdésére halkan kacagtam fel, vállaimat kissé feljebb húzva, kaján, somolygós képet vágva a testvérem felé. - De, azt hiszem kicsit sikerült. - kacsintottam is, hiszen eszem ágában sem volt a nagytesós témát nyomatni. Sem verbálisan, sem fizikálisan. Néma bólintás; és egy-két csosszanás, amit még a sarkam produkált, ahogy őt követve besétáltam mögötte. Az ajtót lazán engedtem vissza a helyére, tekintetemmel röpke pillantást vetve az iménti asztalom kihűlt helyére. - Na, ennek örülök. - fordultam vissza, vállból, mosollyal... habár ezúttal már nem volt olyan széles a felfutó görbe játéka. - Milyen kocsi? - érdeklődtem incselkedve, ahogy búgó hangon hajoltam egy arasznyit felé. Mégis, szórakozottságom törékeny, elmúló, ahogy az újabb kérdése dobhártyámig él. - Igazából... - engedtem el egy mély sóhajt, íriszeimmel - kivételesen - nem keresve az övét. Kezeim a zsebeimbe landoltak, fejem pedig lábam ritmikus léptei felé billent. - Sehogy. - rágtam be a szám fogaim közé, és ha a pulthoz értünk, kényelmesen felrántottam az egyik székre magam. - Úgy értem; nem sok mindenkivel találkoztam. Akivel igen, az vagy örült, vagy lebaszott. Dobsz valami löttyöt? - hasaltattam fel alkaromat a pultra, ujjaimmal piszkálva, játszva azzal, amit épp elértem... - Olyan fura... minden. - böktem még ki, habár ennél jobban nem hiszem hogy jelenleg képes lettem volna részletezni.
Apró sóhajjal engedem le vállaimat szavai hallatán. Talán a tónus teszi, amivel kiejti őket, talán az egész közelmúlt árnya vagy épp mindez a kettő együtt, nem tudom, de az én hangom is tőlem ritkán hallott komolysággal csendül, ahogy felé pillantok. - Nem vagy gond Olen. Sose leszel az, ha hajnal háromkor állítasz be hozzám, akkor sem! Én csak... nem akarom ezt is elcseszni, mert akkor tényleg nem marad más, mint az erdőben űzött vadként való bújkálás, ha Darren közelében szeretnék maradni, de az meg nem igazán az én stílusom. - Kevés nyomorultabb dolog van egy földönfutónál. Talán csak egy ablaktalan pincébe zárt Szabad. Közben összefelé pakolászok, senki ne mondhatja, hogy nem dolgozom, s csupán testvérem nevetésére kapom le a nadrágom szélébe tűrt törlőkendőt, hogy játékosan legyintsem meg vele oldalát. - Nagyon helyes! - Ciccenek mellé, hisz sok fejfájástól és vitától kímél meg ezzel a hozzáállással mindkettőnket. Problémás, ha az ember egykeként nőtt fel, de mégis van egy bátyja. Mázli, hogy vérvonaltesóim már vannak, így annyira azért mégsem idegen tőlem az egész testvéresdi. Befelé véve az irányt persze lelkesen részletezem a kocsivásárlás körüli dilemmákat - néha rettentően csajos és szőke tudok lenni, tudom én magamról - és érdeklődve faggatom őt magát is egy itallal meglendítve mellé, hogy mit ért egészen pontosan fura alatt...
[napjainkban]
Ugyan nem hetente, de azért havonta kétszer legalább látogatott bátyám ígéretéhez híven. Mikor épp hogy ért rá, nem volt bevett napunk. Most mondjuk némi idő kiesett, míg Darrennel távol voltunk az északi fagytól... de ideje visszazökkenni a valóság kegyetlen platformjára. Pult, sör, Olen. Kezemben törlőrongy, mert nem vendégként látogatom a helyet ma sem, de a délelőttre való tekintettel csak a törzsvendégek csalnak kártyában ott a sarokban ülve, nincs nagy tömeg, nyugodtan beszélhetek bátyámmal. - Ajj, annyira szép volt minden, ha tehetném, visszamennék és nem is látnátok minket soha többet, legfeljebb képeken... - Nevetve zárom a Bora Boráról tartott beszámolómat, magamban jegyezve csak meg, hogy még esély is lenne a dologra, ha nem ragaszkodna úgy a falkához a párom - és persze, a bátyám. Csak tudnám, mi köti őket ENNYIRE ide... A mi életünk hosszú, miért kötnénk több száz éveket egyetlen ponthoz a térképen? - Jut eszembe, korán leléptél... - Válik kissé aggódóvá pillantásom. Akkor nem kérdeztem tőle, hagytam, hagy menjen, de azóta sem kaptam-leltem rá magyarázatot, miért távozott idejekorán a városból. Remélem, nem beharapóm keze van a dologban...
Mosolyogva hallgattam a mesét az új verdáról, és annak körülményeiről, melyek aaakkora dilemmát tudtak neki okozni. Csak a fejemet ráztam, szélesre húzva a vigyort a képemen. Természetesen hamar le is fagyott, de nem voltam elzárkózva a dologtól, hogy a húgomat beavassam a "fura" szó alatt értett gondjaimat. Mert, bár tudom hülyeség, de egyelőre nem találom a helyem. Mintha idegen lennék az otthonomba...
[Mostanság]
Jó volt néha átruccani Yettához. Szinte már rituálévá vált a Pitben töltött esték meghittsége, melyek hol kacajba, hol elmélázott nyekegésbe torkollott. Inkább az előbbi, és ezt a mai napon se cáfoltuk. Legalábbis egy ideig. Az élménybeszámolót úgy hallgattam, mint valami kamasz kölyök, vele élve meg a felidézett emlékeket, olykor-olykor bele-belekérdezve olyanokat, mint: remélem azért ki is mozdultatok, vagy, hogy tényleg olyan kis kúp tetejű nádféle házakban laktak-e... - Azért, én szeretnélek hébe-hóba látni! - morrantam fel szórakozottan, de teljes átéléssel adva elő magam, hogy mindjárt meg is sértődöm! Persze nem volt így, és az oldalába való csípés is erről tanúskodott. Nem is csoda, hogy szívesebben hallgattam volna az ő élményeit tovább, ahelyett, hogy betalálja azt, amiről nem jó szájízzel beszélek. Szó se róla, be akartam avatni, ki mást, ha nem őt?! Mégis görcs szorult a gyomromba, ahogy "burkolt" kérdése célt ért dobhártyámba. Sóhajjal adózva dőltem hátra a szék támlájára, melyre könyökömet is felpakoltam, hogy úgy támasszam meg halántékom egy részét. - Ez így igaz... - osztottam a véleményt; arcjátékom mégis többet volt képes elárulni. - Dolgom volt. - köszörültem meg a torkom, egyúttal újabb mozgolódásba kezdve. Félig felé fordultam, vonásaimra pedig valami fél-ismeretlen komolyság mászott fel. - Tudod... el kellett mennem valakihez. - hagytam némi hatásszünetet - Itt van a feleségem. - nyögtem ki végül, gyorsan, mintha csak átakarnék futni saját magamon. Nem reménykedtem benne, hogy lógva hagyja majd a dolgot... ennyire más ismertem...
Nevetve intettem le. Hát hova gondol... persze, hogy kimozdultunk! És igen, olyan házakban laktunk és a padló tényleg üvegből volt a "nappaliban", hogy az emberben egyszerre ébredt fel a félsz a természet végtelen hatalmasságával szemben és mégis egész nap el lehetett volna nézni az alant úszkáló, színes halak sokaságát. - Esetedben kivételt tehetek, azt hiszem... - Szélesedett vigyorom, s persze nem tudtam megállni, hogy nevetve tegyem hozzá, összerezzenve az oldalamat ért támadástól: - Talán! - Kuncogom, s arrébb pakolok két elmosott söröskorsót, hagy száradjanak. Teszem mindezt bátyám legnagyobb bánatára, mert immáron valóban száz százalékosan övé a figyelmem, ekképp nem futhat el a válaszadás elől könnyedén, egyetlen legyintéssel. És épp most értünk oda, hogy vele mi történt az esküvő óta... micsoda pech! Már nekem ugyan nem, én érdeklődve hallgatom, s remélem ő meg nem lesz szófukar, mert jégcsákányom nincs. Esetleg egy nagyobb méretű franciakulcs akadhat a raktárban a célra. - Na nem mondod...! - Ciccenek mosollyal arra, hogy dolga volt, érdeklődésem szelíden nyomuló, mint az az idegesítően rámenős kishúgok sajátja. Nem kérdezek, csak éreztetem kíváncsiságomat, melynek helyét nyílt döbbenet veszi át, ahogy kiböki a tutit. Hogy MIII?! - Úgy érted... itt Anchorageben? A teremtőd is jön? - Nézzék el nekem, előbb a bátyám hátsója végett aggódom, a sógornő személye másodlagos hirtelen.
Mertem remélni, hogy irányomba azért kivételt tesz, illetve tenne. Mindenesetre megmaradt nekem az öröm - neki pedig az emlékek -, hogy Bora-Bora nem végcél lett, és hazajött. Illetve jöttek. Hiszen Darren jelenléte is sokat dob még az én kedvemen is. Ellenben hamar sikerült kelletlenebb témához evezni, amire már nem jutott vigyor, kedély, még csak egy rohadt mosoly sem. Helyette inkább voltam feszült, zavaros... mégis: kiegyensúlyozott. Furcsa együttható, összeférhetetlenek bennem az érzések. - Nem, dehogy. Nem itt. - legyintettem - Úgy értem, Fairbanksben. - kezdtem el kellemetlenségemben a pult oldalát piszkálni, feszegetni. Egy pillanatra el is néztem Yettáról, hogy végül újra megpihenjek íriszei tükrében. - És nem... A teremtőm - savanyúan ejtettem ki a számomra is elfogadhatatlan jelzőt - nem jön. Legalábbis kurvára ajánlom neki. - fújtattam, noha csak halkan, de érzékelhetőn. Nem voltam benne biztos, hogy nem kezdi el kerestetni Jast, tovább hajszolva ezzel együtt engem is. De nem akartam a húgomra hozni a frászt, így a dolog ezen részét már nem kötöttem az orrára. - Az van, hogy... - hagytam félbe az asztal szétszedését, hogy ezúttal az ujjaimat egymásba gabalyintva kezdjem el tördelni. - Kicsit kicsinálta az apja. Sebesült. Szóval... Egyenlőre - hajoltam hozzá közelebb, mert akár van itt farkas fül, akár nincs... senki másra nem tartozik. - egy kunyhóban van. A falka elé még nem tudom, hogy tálalni akarom-e a dolgot. - de tudtam. Csak nem akartam róla tudomást venni. Jobb volt hát így, mint sem elismernem. Visszalöktem magam, de ahelyett, hogy férfiasan kihúztam volna magam, egyszerűen csak ledobtam magam mellkasból a pultra. Először homlokkal, végül állal támasztva meg fejemet.
Ha az érzéseit monitoroznám, jót mosolyognék azok ismerős idegenségén, ám csak a bátyám képére fókuszálok, abból meg legfeljebb fele olvasható le a benne tomboló kavalkádnak. - Sokkal jobb... ! - Horkantam fel kissé szemeimet forgatva Fairbanks városának említésére, de nem volt bennem komoly szándékú harag, sokkal inkább némi irónia. Szerencsétlen csaj se tudja, mibe gyalogolt bele. Nem mintha nyugodt szívvel képes lennék végignézni, hogy bántsák azt, aki szemmel láthatóan fontos a bátyámnak. Akkor se, ha olyannak kell nekimenjek érte, akivel éppenséggel nincs rossznak nevezhető viszonyunk. De... várjuk ki a végét az egésznek! Előbb a kedves "papáról" kérdezem testvéremet, válasza nem hoz megnyugvást, de bizakodó vagyok én magam is, akárcsak ő. - Legyen igazad! Ha mégis kell néhány tipp üldözők előli menekülésben, roppant profi vagyok a témában! - Tárom szét kissé kezemet, mázlim, hogy a jersey-i falka ennyire kedvel, nem adtak ki annak a zakkant őrzőnek, s azóta se ért utol a szentem. Bízom benne, hogy már nem is fog. Amikor Olen komolyabbra fordítja a szót, észrevétlen, nem tudatosan, de én magam is felhagyok mindenféle pakolászó-törölgető művelettel és vele szemközt állapodok meg, figyelve kíváncsian minden szavára. Nem szólok közbe, megtartom a megjegyzéseket is akkorra, ha előhozakodott a dologgal, amit szemmel láthatóan még neki is össze kell kicsit kaparnia fejben; vagy egyszerűen csak nemszívesen avat be senkit az egészbe. Elvigyorodok arra, ahogyan bebirtokolja a pultot felsőtestével, s szórakozottan ejtem fejét betakarva rá a törölgetős konyharuhát. felkuncogva "nyomorán" a szentemnek. - Úgy fest, mégiscsak akadt valami Bostonban, ami fontos neked. - Jegyzem meg némi évődéssel, szeretetteljesen cukkolva, hogy aztán szusszanva kapja le fejéről a rongyot, ha eddig ő nem tette volna meg és közelebb hajolok hozzá a pult felett. - Ha érdekel a véleményem, én mindenképp tennék egy próbát a falkánál a helyedben. Nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, de ha tényleg törődsz a csajjal, leszarod. A saját dolgodat könnyíted meg, ha nem bonyolítod túl és ha mégsem jönne össze... még mindig van egy húgod a szomszéd városban, aki szívesen segít neked meg a kényszer-nejednek. - mosolyodtam el, minden szenyózás ellenére is őszintén, nevetve téve hozzá, hogy: - Persze, csak ha hajlandó vagy bemutatni előbb neki!
- Nem kell tipp. Nem jön ide senki. - mosolyom hamis volt, mégis életteli. Tényleg nem akartam, hogy aggódjon, és azzal töltse ideje nagy részét, hogy lerágja mind a tíz körmét, hogy nem e most veti rám magát az az állat. Nyugi van; és reméljük így is marad. Ami pedig engem illet... kevésbé sem vagyok rendben a ténytől, hogy itt van Jas. Szó se róla... valahol akartam, hogy újra az életem része legyen, még ha teljesen idegenkedek is az egésztől. Taszítanám, lökném... mégis jobb tán, ha ölelem. Én sem tudom... - Nem fontos! - csattantam - volna. Helyette csak az asztal lapjába dörmögtem, ahogy fejjel ugyebár annak nyomultam. A kendő pedig puhán hullott rá kóctól csavarodó hajamon. Játékosan húztam le, ezzel együtt felpislogva a testvéremre. - Imádlak. - hunyorogtam a szemebe szökő lámpafénytől, ami Yetta fölött próbálta kivakítani a retinámat. - De megoldom, hidd el. - túrtam fel magam, a nyomorom mögül pedig próbáltam kilátni. - Bemutatni? - kínosan kacagtam fel, tenyérrel mászva a képembe. - Végül is, egyszer muszáj lesz, nem? - nevettem, habár csak erőltetetten. Kellemetlen volt az egész, azt se tudtam, hogy mit kezdjek a dologgal. - Be fogom mutatni, oké? Egyenlőre viszont szeretném megvárni, hogy miként alakul ez az egész. Haza viszem, aztán ki tudja... Csak nem kínozzuk halálra egymást! - drága Yettám, erre mondjuk mérget ne vegyél! Bostonban is nulla-huszonnégyben táncoltunk egymás idegein... - Akarsz róla tudni valamit? - húztam el a szám, nyüglődve engedve testsúlyomat hátra, a szék támlájára.
Megadóan emeltem fel a kezeimet szavai kapcsán, én aztán nem fogok semmit erőltetni. Ha kellek, úgyis megtalál - többnyire később, mint elébb, de ez már legyen az ő gondja, komolyan mondom. Azért nem érhet vád, hogy nem szóltam előre! Felkaccanok kissé hirtelen reakciójára a kis nősténnyel való törődés kapcsán, hisz sietőssége pontosan azt támasztja alá, hogy de bizony, valahol azért számít neki az a csaj. Mert mi ilyenek vagyunk. Mert Olen ilyen. Ahogy engem se küldött még el soha melegebbre, bármennyire másztam az agyára a hülyeségeimmel, úgy Jasminet sem fogja magára hagyni. Mi igazán törődünk. - Legnagyobb gyengeségünk és erősségünk ez egyben. - Hát persze! Ha te mondod... - hagyom rá mégis, vigyorom pedig szelíd mosollyá válik, ahogy lepillantok rá, ahogy lekerül a rongy a fejéről. - Tudom. - Jelenik meg kacér, szemtelen görbület ajkaim szegletében a finom kis közbevágással együtt, ahogy hallgatom szavait. Végül aprót bólintok, ezzel adva tudtára, tiszteletben tartom döntését a dolgai kapcsán, nem folyok azokba bele - falkadologba köszönöm, amúgy sem tenném, nem az én bizniszem - egyedül kacaja az, mire értetlenül ráncolódik kissé homlokom bőre. - Semmi nem muszáj, Olen, én csak... nem tudom, annyira gáz, hogy meg szeretném ismerni kicsit, ha már így a nyakadon maradt? - Szusszantam szórakozott kis mosollyal lépve el a pulttól, de csak annyira, hogy magamnak is emeljek egy poharat és whiskey-t töltsek mindkettőnknek. Kezem magabiztos, rutinos mozdulatokkal mozgok a pult mögötti területen, így megjegyzésére kitörő nevetésem sem zavarja meg az ital poharakba kerülését, sőt, jeget is kerítek, csak a feeling kedvéért itt a kora délutáni uborkaszezonban, ami a kocsma belterét illeti. - Azt azért csak nem teszitek. De nyugtasson a tudat, hogy ha ő nyer, kicsinálom azért, amit veled tett! - Kuncogom, majd felé lököm a poharat, sajátomat koccintásra emelve, s csak aztán kortyolok bele jóízűen. - Mindent? Mondjuk... mi az a három dolog, ami elsőre beugrik vele kapcsolatosan?
- Dehogy gáz! Sőt... igazából jól esik. - mert tudtam, hogy ő nem csak a felszínesség miatt törődik velem, mert tudtam, hogy az, amit mond, az értem van, és minden amit tesz - felém - az valóban értem van. Szelíd mosolyra húztam ajkaim, ahogy tenyerem pulton felejtett kézfejére siklott egy röpke pillanatra. - A Vörös Hold... - nyögtem fel halkan, miközben kezemet visszahúztam mellkasom elé - Ha van helyed, és lehetőséged - gondoltam itt Solomon szankcióira - akkor lehet meghúznánk magunkat nálad. - nem könyörgöm be magam, nincs is rá szükség. Elvégre nem rég még ő ajánlotta magától. - Vagy, ha tudsz valami helyet, míg elül a dolog. Nem akarok ott maradni úgy, hogy... tudod. - felelősséggel tartozom már Jasmine iránt is. Önmagam veszélybe hajszolása csekély, elenyésző... nem is érdekel. De az övé már sokkal inkább. Tetszik, nem tetszik... Ilyen vagyok. Yetta is hasonló ilyen téren, így nem kell attól tartanom, hogy netán beszarinak nézne. A falkám fontos. De... a nőstényem még inkább. Még ha nem is én választottam... - Ez mindenképp nyugtat! - kacagtam fel ezúttal kedélyesebben, fejemet játékosan ingatva. - De nem lesz ilyen gond, ez biztos. Eddig is téptük egymást, mégis itt vagyunk. - mosolyogtam, őszintén, de a vállamat mindettől függetlenül is érdektelenül rántottam meg. - Mindent? Hú, waow! Oké... - hőköltem hátra kicsit, persze csak szórakozottságom egyszemélyes színháza volt, semmi több. - Jó, hát... legyen. - bólintottam is, miközben szúrós, mégis csillanó íriszekkel követtem a testvéremét. - Idegesítő, a frász megesz tőle! Aztán... egyedi. Épp annyira szemtelen, és pofátlan, amennyire kedves, és érzékeny. Utóbbit mondjuk nem tolnám az orra alá, mert menten képen vágna, hogy ne skatulyázzam őt be így. - újra nevettem, tenyeremmel lazán söpörve végig kócos tincseimen - A harmadik pediiiig... - kicsit muszáj volt elgondolkodnom, de nem tartott szinte semeddig - Kedvelem Utálom. - és ezzel talán mindent el is mondtam neki. Hiszen a hanglejtésem nyilván nem arról árulkodott, hogy valóban rühellném. Mindenesetre tényleg volt egy ellenérzésem is vele kapcsolatban, de valahogy... azt hiszem tényleg fontos lett. - Egyébként elég hülyén nevelte az apja, de mit is vártam... - ha a Veszettre gondolok, nem is csodálom, hogy olyan dacos és ellenszenves nőt csinált belőle, amilyen.
Ami szívemen, az számon. Édes átok ez sok esetben, ami azt illeti, de talán bátyámmal szemben nem jelent pont gyengeséget kimutatnom törődésemet. Ismer már annyira, hogy tudja - ha hülye, azt is ugyan úgy megmondom neki. Arra mondjuk nem gondol szerintem ő sem, hogy mindez hamarabb bekövetkezik, mint hinnénk. - Te most... komolyan? Kurvára megérte ezért a falkába vinned, már ne haragudj, hozhattad volna rögtön mondjuk hozzám! - Mert nem az a kérdés, hogy jöhetnek-e, persze, hogy jöhetnek, még ha ezzel ki is vívom a helyiek rosszalló tekintetét némileg, letojom. Én együtt tudok ezzel élni, de ő, aki annyira visszavágyott a falkába, akinek ott a barátai, a múltja... komolyan felrúgná mindezt egyetlen nőstényért?! Értem én, hogy olykor a farka viszi az embert, na de ne már, hogy a bátyám is bedőljön ilyesminek! - Különben Darren magyarázott valami kitelepülésről, amit ő vezet, az nem opció? - Szusszanok némileg megadóan, őszintén kérdő tekintettel pillantva rá. - Imádlak és szívesen segítek, de gondold végig. Nemrég jöttél vissza, fél éve sincs. Ő most került oda... Erre ide jönnél, a városból is kitiltott, kém húgodhoz. Bárhonnét nézem, ez hatalmas fekete pont a falka felé. Ne legyél olyan, mint én Oli. Ne cseszd el, kérlek! - Súgom szinte csak utóbbit, hisz nem gyerek már, s én sem anyánk vagyok, hogy megmondom, mit és hogyan tegyen. Egyszerűen csak szeretném, ha átgondolná kissé jobban az egészet, mielőtt fejest ugrik benne, ez minden. És minek utána így megkergülni látszik egyetlen nősténytől, aligha lehet meglepő - de igazából az, mert nekem is veszettül új az egész, mégis zsigerből jön a kishúg szerep - hogy MINDENT tudni akarok a kis szukáról. Hallgatom hát, hisz én kértem, hogy meséljen. Hol kuncogva, hol pedig szemforgatva "kommentálom" a megjegyzéseket Jasmine kapcsán, hogy a végére mosolyogva ingassam meg a fejem. - Aha. Hát persze... - Akkor bízd csak szépen a falka gondjaira a kitelepülésen vagy húzzál velük te is! - Mondanám, de nem teszem. Nincs jogom, sem közöm a falkához. Legutolsó, mintegy mellékes megjegyzésére viszont nem tudok nyelvem hegyére harapni: - Ő legalább az apja mellett nevelkedett. - Nem vagyok fair, de erre már csak akkor gondolok, amikor elhangoztak a szavak. - ... Bocs. Hagyjuk. Hívsz, ha döntöttél kettőtök és az április kapcsán?
Igaza van. Tudom, hogy igaza van, basszus! Némi kétségbeesés vonaglott át arcom, és szemem fátyolos fénye előtt. - Totál össze vagyok zavarodva. Félre ne érts... nem Jas miatt. Csupán, fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, vagy mit kéne tennem. Majdnem három évig oda voltam, és tudom, hogy a saját faszságom és önzésem kára ez, de... - megingattam a fejem, ezzel együtt nyelve vissza a szavaimat - Azt se tudom már, hogy az én falkám e. - durva szavak, még a gyomromba is góc szorult, ahogy kiszaladtak. De ennél jobban nem tudtam volna megfogalmazni, hisz még nem körvonalazódott bennem az, amit érzek a visszatértem kapcsán. Üreges voltam, akkora kráterek tanyáztak bennem, mint a Gangesz. - Beszélek majd Darrennel. - hagytam a dolgot ennyiben, jobb híján, legalább egy valaki legyen, aki megmondja mi a francot csináljak. Egyenlőre totális zűrzavar volt így is a fejemben. - Tudom. Tudom, Yett. Nem cseszem el, oké? - (legalábbis remélem) pislogtam fel rá, nyomoromból, ahogy végül kiegyenesítve hátam engedtem el egy gyomorból feltörő sóhajt. Kicsit könnyebben is vettem, hogy Jasre tértünk át, noha ez a maga ízében megint csak egy kellemetlen téma volt. De meséltem, ami hirtelen jött, habár kétségtelen, hogy fele annyit sem, mint tudtam volna. De nem vagyok pincsi, aki picsog, csak mert rá léptek a lábára. Megoldok mindent. Rendbe teszek mindent. Csak idő kell... az pedig mostanában túl sűrűn igényelt dolog nálam. - Persze, hogy hívlak. És örülök, hogy ma is lecsíphettem az életedből egy falatot. - mosolyodtam el finoman, miközben lassú emelkedésnek indultam. - Vigyázz magadra, mert szétütlek! - rántottam őt vállövemre kedélyes kacaj keretében. Jobban mondva csak a fejét, hogy egy jó erősre sikerült puszit nyomjak a halántékára. - Hívj, vagy hívlak. - kacsintottam rá, ahogy lelöktem magam a székről, majd intettem búcsút a testvéremnek.
// Köszönöm a játékot! *-* Remélem, nem baj, hogy zárónak szánom //
Újabb év, újabb születésnap, ám kissé másképp, mint a korábbiak. Nem mondanám, hogy felnőtt, mert volt még hova érnie, de változott, mióta először találkoztunk, és előnyére. Legalábbis én így ítéltem, más lehet, másképp látta volna, de nem ők vették a szárnyaik alá évekkel ezelőtt, mint egy kóbor kismacskát. Ennél fogva az "ítélkezés" is az enyém volt. Meg persze a felelősség, igaz nem pont úgy, mintha a Teremtője volnék. Az Ő nyomába sose érhetnék, akkor sem, ha ma még legalább ötszáz évig élnék. Nem is akartam a helyébe lépni, ilyesmit egy percig se érzékeltettem a kölyökkel. De azért egy kicsit a magam számlájára is írtam egy-egy sikerét. Rászolgált, szépen belejött a városi életbe, ahogy a Pit közegébe is belecsiszolódott, és bár nem volt kifejezetten családi hagyomány, mégis... Miután egyszer elkötötte Olivier-vel a motoromat, azóta láttam, hogy elkerülhetetlen a dolog. Megvártam a zárást, törölgessenek csak el a csaposok szépen mindent, az utolsó stampóig, csillogjon minden. - Ha végeztél, gyere ki - intettem Connornak a kerthelyiség felé, ami az utóbbi hónapokban használaton kívül volt. Legalábbis zömmel. Az emberek többsége nem bír a röpködő mínuszok közben iszogatni és szórakozni, farkasokat pedig a hivatalos záróra után engedtem ide. Nem hiányzott, hogy a halandóknak feltűnjön: igenis ki van használva ez a rész is, télen is. Kimentem és rágyújtottam egy cigire. Az asztalok félretolva, a székek rájuk halmozva. A fő attrakció középen állt, letakarva, néhány perce toltam be. A személyzet zöme tudta, mi készült, de nem akartam nagy nyilvánossággal megejteni a dolgot. Ismertem a kölykeimet, meg az unokámat - vén vagyok -, biztosan összedobtak már egy fergeteges bulit, ami után vagy röhögni vagy bosszankodni fogok végül. Egyelőre viszont a téglafalnak dőlve álltam az ajtó mellett, és füstkarikákat eregetve vártam Connort. Minden Trollok Anyjának utolsó áldottját.
Tudtam, hogy nem fogom megúszni a mai estét, és bár én is műszakban voltam, valamiért mégis én dolgoztam a legkevesebbet. Kollegális jófejségből, gondolom én, hiszen nyilván buli lesz zárás után, ezt csak a hülye nem sejtette, nekem meg, mint az este sztárjának, be kellett osztanom az energiáimat. Az utolsó egy órában már random, titkos feleseket is a kezembe nyomtak, de azért nem voltam paraszt, segítettem, még a végén is, pakolni. Isten tudja, hogy néhány óra múlva utánam mennyit kell majd takarítani... Sol utasítására nagy szemekkel biccentettem és mintha pillangók repkedtek volna a gyomromban attól, hogy kihív. Nem tagadom, izgultam, mint valami kezdő buzi a gőzfürdőben, ez talán látszott a munkatempómon is, aztán amikor a többiek látták, hogy lassan gyakorlatilag felrobbanok, inkább nevetve kizavartak mondván, ők majd befejezik, úgysem sok van hátra a takarításból. Nagy lendülettel vágtam ki az ajtót, talán kicsit nagyobbal is, mint ahogy Sol (vagy bárki más) az ajtók használatát preferálja, de mondtam már, hogy izgatott vagyok, nem? Nem szakadt ki, nem tört el, legfeljebb, kicsit hangos volt. Az első dolog, amit megláttam, az Sol cigijének a füstje volt, de mögötte... Mögötte... Nos, ha eddig túl voltam pörögve, most viszont mintha lassított felvételként léteznék. Először a szám tátottam el, majd lassan Sol felé fordítottam döbbent arcomat és lassan, suttogva hagyták el a számat a szavak: - Nem mondod... A döbbenettől megmerevedett arcom a letakart "valami" felé fordítom újra, és mint aki nem akar felébreszteni száz, a szobában alvó kisbabát, olyan finom óvatossággal lopakodok közelebb az ajándékhoz. Bombaszakértők lassú precizitásával nyúlok az anyag felé, gyengéden csípem össze a hüvelyk- és mutatóujjaim között, aztán zakatoló szívvel beledermedek a mozdulatba. Nem akarok pislogni sem, mert félek, hogy nem lesz ott, mire újra kinyitom a szemem. Aztán újra robban a Connor-bomba, mert hirtelen rántom le a takarást, aztán elveszik minden. - Baszki... baszki, baszki, baszki, BAAAASZKI!!!! Nem tehetek róla, feltör belőlem még egy kurjantás is, meg sem nézem, fel sem fogom, hogy milyen típusú, színű, semmit. Csak reflexből fordulok sarkon és futólépésben egész egyszerűen Solnak vágódom, és ha tetszik, ha nem, acélosan magamhoz ölelem, nyakához fúrva a fejemet, farkasommal együtt rajongva körbe őt. - Nem igaz, Sol, most komolyan? Tényleg? Én, én, én... Nem is tudom, mit mondjak... Eleresztem és egy nagy lépést hátrálok, helyre rakva magam, hogy talán túlzásba estem, de egye ragya, ez akkor is kikívánkozott. - Mondták már, hogy te vagy a legkirályabb? Mert ha nem, akkor most mondom... Köszönöm, Sol, én... ...nem gondoltam, hogy megérdemlem. De hát ezek szerint meg, nem igaz? - Vagy csak szívatsz és csak meg akarod mutatni a legújabb motorodat.
Tudtam, hogy itatják kicsit Connort és elkényeztetik, de egy fél szóval vagy pillantással sem nehezteltem ezért. Beilleszkedett, kedvelték, ez pedig az ő érdeme volt. Nyilvánvaló, hogy a születésnapja mellett sem megyünk el csak úgy. Öt év egy farkas életében nem olyan sok idő, de tudva, hogy miken ment keresztül, ez kicsit elmúlt időszak ünnepe is volt. Nyugalom. Olyasmi, amire minden kölyöknek szüksége volt, hogy kölyök lehessen, kiélje magát, és nagy szellemek meg Elsők helyett az élet hétköznapibb oldalával foglalkozhasson. Talán sikerült neki ezt megadni. Pöfékelésemből a kivágódó ajtó zökkentett ki némileg, szám cinkos, féloldalas mosolyra húzódott Connor láttán. Hamarosan vigyorogtam, ahogy felfogta, mit rejthetett a ponyva. Szívhattam volna a vérét azzal, hogy egy rakat kartondobozt rejtek a fekete anyag alá, de minek? - Győződj meg róla - intettem fejemmel a meglepetés felé, majd néztem, ahogy kisgyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel rántotta le a leplet az ajándékától. Harley Davidson volt. Mint a családban mindenkinek - ha nem is azt használtuk épp, de mindannyiunknak volt egy. Neki feketét választottam vékony, méregzöld sávokkal a sárvédőn, mint a benne élő farkas szeme. Felnevettem fokozódó szitkozódására, amit az elképedés szült, ki is vettem a cigit a számból és összenyomtam a tenyeremben. Mi ez a kis égés Sura örökségének? Meglepetten vontam fel a szemöldököm, amikor nagy lendülettel megindult felém, hogy aztán a "nyakamba ugorjon". - Jaj, te gyerek - lapogattam meg a hátát mosolyogva. - Úgy látom, tetszik - engedtem, ahogy kibontakozott az ölelésből. - Csak ígérd meg, hogy nem csavarodsz fel vele az első villanypóznára. És egy közös motor túra. Te, Zach, Pascal, Hannah és én. Somolyogva bólogattam arra, hogy király vagyok. Tudtam, hogyan legyen nagyvonalú és bőkezű azokkal, akik megérdemelték az én szemszögemből, és hogyan tartsam a város elégedettségi szintjét egy bizonyos mérték fölött. Az én felelősségem volt a város hangulata farkas szempontból, király voltam, a szó jófej értelmében, mert a foglalkozásom szerint is annak kellett lennem. Meg ki látott már savanyú szórakozóhely tulajdonost Duncanen kívül? - Nem szívatlak, bár volt némi kísértés - vigyorogtam rá. - Az egyetlen szívás, hogy ilyen közel van a szülinapod a karácsonyhoz, így már LaChazar-Jézuskától ne számíts sokra egy üveg pián túl - ingattam a fejem. - Indíts be! Hadd énekelje el neked a boldog szülinapot - biztattam, mert láttam, hogy teljesen be van sózva.
Győződjek meg róla, oké. Mégis félve kezdek neki az egésznek, mert hát, motort kapni Soltól az nagybetűs Valami, így nyilván bennem volt a félsz, hogy fogpiszkálóból van az egész. De nem abból volt, és az ölelésem utáni hátlapogatásból azt is tudom, hogy tényleg nem szívat. De hiába tudom, még nagyon nehéz felfogni. - Hát, a felcsavarodást nem tudom megígérni, legfeljebb azt, hogy mindent elkövetek, hogy ne történjen meg. De a túra adja! Visszafordulok arccal a vállam felett, felfogva a Harleyt, a színeit, az egész jelentését és igazából nagyon szeretném elbőgni magam a gesztuson, de megállom, legfeljebb Sol az energiámból érezheti, ha akarja, hogy rezeg a léc. Olyan szép. Olyan jók a színei. Nem csak hozzám, de a Green Dayhez is passzol. De Sol további beszéde kicsit kizökkent ebből az állapotból, aminek őszintén örülök, így legalább tényleg nem fogok picsogni. - Hát már hogyne lett volna! - mármint kísértés, gyerekes játékossággal a vállába öklözök és erőt merítek, hogy közelebbről is megszemléljem a járgányt. Az ÉN járgányomat. - Ne viccelj már, az elkövetkező ötven évre tök jók vagyunk. Vagy kevesebb, attól függ, mikor robban le a moci. Nyelvet nyújtok felé egy kicsit, és ahogy kívánja, már a beindítással foglalom el magam. Jobb lábamat átvetem a nyergen, kezeim a kormányon, valami elképesztő transzban markolok rá, és eltelik pár pillanat, mire megtalálom az indítókulcsot a motoron magán. Aztán felhörög a fekete-zöld szörnyeteg, én pedig hangos nevetéssel üdvözlöm őt viszont. A Boldog Szülinapot dallamát mondjuk nem hallom ki belőle, de a robosztus recsegés annál sokkal többet mond. - Működik! - nézek egyből Solra - Ez tényleg működik!!! Na jó... Az évek alatt elcsent tudással helyezem a lábaim és a testsúlyom, mielőtt kiszáguldanék a kerthelyiségből, csak hogy egy kört menjek az utcában. A szabadság egy olyan körét, amiből eddig világ életemben csak lopva volt részem, de most, ma este az én kezemben volt a gyeplő. Nem estem el, nem csavarodtam fel semmire, nagyjából kettő perc alatt tértem vissza a helyszínre. Ha Sol még kint volt, az első büszke vigyor őt illette, miközben könnyedén lehuppantam a vasparipáról. - Remélem, azért ezek után te is berúgsz velünk! Legalább annyira, hogy ne emlékezz arra, hogy én mit fogok művelni... Kezemet rátettem az ajtó kilincsére, már jóval szelídebben, mint amikor kifele jöttem. Az elismerés és a hála egy nagy adag szeretettel karöltve rejthetetlenül táncolt testem körül és ezek után kurva szar lett volna, ha Sol nem veszi ki a maga részét a buliból. Már lépnék is be, de mégis megfagyaszt egy gondolat, ami talán éppen lehet is akkora súlyú, mint amilyen az Ő ajándéka volt nekem. - Tudod, Sol... Szerintem Jyotsana... mármint Anya, mármint, Sura biztosan nagyon büszke rád. Azért, ahogyan él, azért, amilyen értékeket képvisel és azért, mert nagyon jól neveli az utolsó, igazi Gyermeket, akinek már sokszor halottnak kellene lennie, de mégsem az, és talán egyszer majd felfogja, hogy még a Harleyzásnál is többre hivatott.
Érzem az energiáit, mindazt az érzelem-özönt, ami épp végigsöpört rajta. Tényleg nem tudok mást tenni, mint mosolyogni, de ebben szemernyi gúny vagy lekicsinylés sincs. Farkasom energiái a megszokott nyugalommal hullámoznak körülöttem, és az az odakapás Connor felé is törődő. Előbb megszoktuk a jelenlétét, majd megkedveltük az önként vállalt kötelességtudat okozta "örökbefogadottat". Üdítő volt a naivitása, amit nem ostobaság szült, egyszerűen még nem élt eleget ahhoz, hogy egyes dolgoktól megkeseredjen, másoktól bezárjon, vagy az őszinteségét pajzs és kicsavart szavak mögé rejtse. Nem marad ilyen, én már tudtam, akkor is, ha ő ezt még elképzelni sem tudta. De talán még ráért vele, és lesz pár könnyű évtizede, eddigi veszteségek ide vagy oda. Az is lehet, hogy sikerül megőriznie ennek az ártatlanságnak egy töredékét - bár számomra ez lehetetlennek tűnt. - Ha lerobban, megszereled - mondtam könnyedén, de nyomatékkal, némileg talán benne is felidézve az ominózus motor-elkötést, és az utána jövő tragacsot, amit buherálásra szereztünk be neki a roncstelepről. Legalább a következő szülinapi ajándék is megvan: egy fullos szerszámosláda. Beindítja a motort, az öröme újra felcsap, én pedig képtelen vagyok megállni röhögés nélkül a "működik" felkiáltást. - Még szép, hogy működik - bólintottam vidáman. - A tiéd, működnie kell. - Volt ebben némi önérzet-ösztönzés, ha nem is szándékosan. Ritkán terelgettem ilyen téren, inkább a farkaslétben segítettem, és abban, amiben kérte, vagy látszott, hogy hiányossága volt, de tapasztalatlansága okán nem, vagy nehezen ismerte fel. Mélyebb nevelésre nem éreztem magam feljogosítva, habár abból kiindulva, mennyi mindent lesnek el önkénytelenül a fiatal farkasok a környezetüktől, a puszta szokásaimmal mintát mutattam. Figyeltem, ahogy kigurult egy próbakörre, és félretettem a kellemetlen érzést, amit az a hirtelen jött gondolat szült, hogy egyszer úgy fog innen elindulni, hogy nem jön vissza. Mit szépítsem, megkedveltem. És hozzászoktam, hogy a kölykeim mellett ő is állandósult része lett az életemnek. Hagytam, hogy arra a két percre, amíg az újonnan kapott szabadságát élvezte, ezeken merengjek, majd könnyedén leráztam mindezt, mire visszajött. Elégedettebb fejet aligha vághatott volna. - Jó lesz? - kérdeztem, bár az arcára volt írva a válasz, miközben leszállt a nyeregből. - Connor, ma este senki se lesz nálad részegebb, ezt én és a Pit összes többi dolgozója garantálja - húztam már-már ördögi vigyorra a számat. - Ne aggódj, lesznek képek és videók - löktem el magam a faltól, amikor keze a kilincsre markolt, megtorpanására pedig kérdőn oldalra billentettem a fejem. Elképzelni nem tudtam, mi akaszthatta meg azt a túlcsorduló lelkesedést. A szavai eltalálnak. A nyelvem hegyén van, hogy elkezdjem sorolni a hibáimat a rettenetes döntéseimet, de ennek nem most volt itt az ideje. Helyette farkasommal együtt enyhe, biccentésnek beillő főhajtással reagáltam. Reméltem, hogy így van, és hálás voltam a szavaiért. - Nyomás befelé! - borzoltam össze a haját, és finoman löktem rajta egyet. - Anyád sokkal kevésbé lesz büszke rám, ha nem teszteljük alaposan a májad regenerációs képességét. Odabent már elkészült a felesekből álló, ötemeletes pia-torta, a lefelső poharakban lángolt az ital, ha már gyertyákat nem kapott. - Az egészet meg kell "enned" - karoltam át lazán a vállát. - Aztán ha kellően érzelmesre ittad magad, mesélhetnél Nonóról - kacsintottam rá, majd elengedtem, hadd legyen felelőtlen a felügyeletem alatt.
Nehéz lett volna titkolni, hogy valami készül az „öcskös” születésnapja alkalmából, farkasaink zsizsegő energiái elárulhatták számára mindezt, ha a könnyített műszak ne lett volna tökéletesen egyértelmű. Mikor az öreg kihívta a kerthelyiségbe, komoly erőfeszítésembe tellett, hogy ne robogjak utána – vagy legalábbis tapadjak az ajtó üvegére rá, reakcióját lesve, kutatva, vajon mit fog szólni a meglepetéshez. Önkéntelenül is kifelé tekintettem ténykedésem közepette, mígnem Hannah jelzés értékűen legyintett tarkón a keze ügyében levő konyharuhával, hogy szakadjak el a kintiektől. Még van idebent dolog a tortával. Csak akkor lépek ki, kezemet törölgetve, mikor a motor kellemes dorombolása távolodóra fogja. Még elcsípem a rendszámot hátulról, ekképpen kiszélesedő vigyorral fordulok apám felé, pimasz megjegyzésemet nem tudva kihagyni: - Van egy szabad vállam, ha elérzékenyülnél… - Vállát is meglapogatom, talán nem kapja el helyből a karomat eme emelkedett pillanatában. Mintegy mellékesen azt is közlöm egyúttal felé, amiért eredetileg kifáradtam: - Odabent minden kész és a gyerek is ideért végszóra. – Körülbelül ennyire jut idő, mert a következőkben már mindketten kiszúrjuk a közeledő jármű hangját. Pedig még bedobtam volna, fogadjunk, mikor töri össze először a mocit. Pascalnak alig két hét kellett anno, neki adnék úgy… három hónapot? Három-öt, menjünk biztosra. Így azonban apró biccentéssel befelé veszem az irányt, hogy mikor ők is követik példámat, Hannah meggyújtsa a felesekből álló kreálmány felső két szintjét.
- MEGLEPETÉÉÉS! – Hallatszik minden felől, amikor Connor belép, igaz, elröhögjük, lévén annyira azért nem érheti hirtelen a gesztus, majd az „Isten éltessen!” és „Boldog szülinapot!” kellemes kavarodása. Miközben apa közelebb kormányozza, én három másik felessel érkezem oldalról. - Mondanám, hogy fújd el, de nem akarlak ennyire szívatni. Inkább húzd le ezt és kívánj valamit! – Nyújtottam Connor felé az egyik poharat, s egy másikat apámnak. A harmadikat természetesen magamnak szántam. Most, hogy kikerült a „privát rendezvény miatt zárva” tábla, mindenki elengedheti végre a gyeplőt.
Azért még nagyon kölykös, de örömmel telt grimasszal húzom el számat, amikor a szerelést megemlíti. Oké, nem vagyok teljesen hülye hozzá, hála a roncson való ügyködésnek, de jelenleg úgy érzem, hogy rettegnék EHHEZ hozzáérni: a végén még több kárt okoznék benne. De nem most van itt az ideje az ezen való filózásnak, hiszen MŰ-KÖ-DIK, és amikor Sol azt mondja, hogy kell is neki, mert az enyém, újra felröhögök. - Már hogy a bánatba ne lenne jó?! Szinte megfeddem, ami a hierarchiát tekintve elég groteszk lehet, de nyilván a világon semmi szemtelenség nincs a hangomban, pusztán a csodálkozás, hogy egy pillanatig is azt meri gondolni, hogy majd picsaként rinyálok, mert épp ráesett a járgányra egy szösz. Meg a túrót. - Látod Sol, pontosan emiatt aggódom! Nézek rá nevetve, amikor az este rögzítését vetíti előre. Nyilván mindent IS átküldök majd Nonónak, kivéve a hányós részeket, de azért örülnék, ha lenne olyan anyag is, amit józanul is fel merek vállalni. Picikét zavarba jövök a "főhajtásától", hát, nekem Ő ne hajlongjon, meg ilyesmik. Az, amivé lettem, nem az én érdemem, még akkor sem, ha amolyan Szent Grállá avanzsáltam. Én csak közölni akartam vele, hogy jó farkas, és tutibiztosan Anya is így gondolja, bárhol legyen is éppen. Jaj, a májam. Na, igen. Nehéz este lesz de férfivá értem, a férfiak felelősségét is magamon kell hordoznom. És nem kell aggódnia, ha nem akarnék, akkor is elárasztanám a Nonóval kapcsolatos dolgaimmal a sokadik kör ital után. Nagy levegőt veszek, és meggyőzöm magam, hogy erre készen állok, aztán feltépem az ajtót és a szemem elé tárul egy MICSODA???? Lángol az egész teteje, és kurva sok piából áll és olyan, mint egy torta és mindenki kiabál, és én meg csak elképedve röhögök, fogalmam sincs, kinek az ötlete volt, de ez valami mesebeli. Zach úszik be három felessel, persze nyilván átveszem a sajátomat. Koccintunk, felhörpintjük, én pedig a fogadott nagytesó szemeibe nézve csupán ennyit mondok: - Na, te csak szeretnél szívatni! Ezt sasold! A kezébe nyomom a már üres felespoharat, magamhoz kapok egy széket és a "torta" elé helyezem. Tök jó, hogy még bírok egyensúlyozni, mert így minden gond nélkül állok fel a székre és töltöm meg a tüdőmet levegővel. Kívánok. Azt kívánom, hogy minden maradjon olyan, amilyen. Hogy most rohadt jó életem van, van szerelmem, van családom, és azt kívánom, hogy ez mindig így maradjon és soha többet sem érezzem magam magányosnak. Aztán fújok. Három, kettő, egy... Fogalmam sincs, honnan van bennem ennyi monyó, de nem hogy nem lettem szívatás áldozata, hanem az egész cuccot sikerült elfújnom. Didalittasan "vúzok" fel, a plafon felé emelve a karjaimat, majd leemelem az egyik italt a rakás tetejéről. Le is hajtom, a poharat zsebre rakom és ha már olyan magasan állok a széken, elkezdem egyesével osztogatni a pia-torta darabkáit a többieknek is. Azt ugye Sol sem gondolta komolyan, hogy nem osztom meg mással?
Ha eddig nem volt zene, hát most biztosan gondoskodom arról, hogy legyen. Hogy mi szól, az pont nem nagyon érdekel, csak lehessen mindenkinek lötyögni, mielőtt-alatt-után megpaskolnak, ölelnek, puszilnak a jelenlévők és egyenként boldog szülinapot kívánnak. Amit tudok, én magam is lefotózok, instant megy át Messengeren Naominak, és mire a torta java elfogyott, visszasomfordálok Sol közelségébe és a vállára hajtom a fejem. - Hiányzik... - motyogom felé - Olyan jó lenne, ha itt lenne. De nincs. Olyat lehet, hogy ti is feljöttök velem? Vagy Ő jön le ide? - pislogok rá, aztán eszembe jut valami, amitől elkezdek halkan nevetgélni, de ilyen állapotban mindenképp meg kellett osztanom vele -Képzeld el, először csináltuk.... azt, úgy, hogy nem volt ott tarcsiban egy Bénítás. Ez mennyire jó már? Igazad volt, tökre másként reagálok a világra. Csak hát, most lettem 27, és közben meg nem érzem, hogy felnőtt vagyok, mert hát, ez az egész farkas szitu annyit elvett az életemből, hogy az emberi dolgokkal nem foglalkoztam. Szerinted utol fogom magam érni? És szerinted hülyeség, ha ennyi idősen úgy érzem, hogy nekem nem kell más? Pill... Miután ilyen csatangósan elmondtam, hogy mi a szitu, kissé szédelegve felkelek (igen Anyu, a májam dolgozik rendesen, de na), és a pia-torta maradékából felmarkolok annyit, amennyi a kezeimben elfér, ne kelljen már rohangálni oda-vissza. - Tessék... Tolok egy pohárkát Sol elé is, és ami engem illet, lehajtok egy újabbat. Egyelőre még jól vagyok, biztosan túl gyorsan is ittam, szóval még lehet némi időm, mire testem feldolgozza az eddigi teljes alkohol-bevitelt.
//Nem tom, mi van, szeret a kocka, mit csináljak xD//
A fejhajtásnak nem kerítettem különösebben nagy feneket. Anyánknak szólt főleg, felé leginkább elismerés volt, és egyfajta megerősítési szándék is: ne féljen dicsérni, jó szóval felemelni másokat. Sokkal sűrűbben esünk egymás torkának, mint ahányszor támaszt nyújtanánk, ami önmagában nem feltétlen rossz, egyszerűen az évszázados berögződések így működnek. De ő a jelen generációja, és talán lehet mindezt másképp, jobban is csinálni, mint ahogy mi tettük/tesszük. Elégedetten somolygva néztem, ahogy kigurult a motorral, hogy aztán egyből megérkezzen a Gyermek. Persze, hogy megérkezett, percek óta éreztem izgága energiáit az ajtó mögül. Örültem neki. A jelenlétének, a saját izgatottságának. Még ha olykor nem is akképp kezeltem, akkor is tudtam, hogy felnőtt, és számított a véleménye. Az, hogy Connor kapcsán egyetértettünk, engem is megerősített a döntésemben. Vagyis inkább a közös döntésünkben. - Mész a picsába! - nevettem fel röviden a válla felajánlására, aztán megráztam a fejem. Ismert, és ezt egy pillanatig se bántam. - Szép munka volt - szorongattam meg atyailag kissé a tarkóján Olivier-t, és nem a buli megszervezésére értettem. Náluk élt, az, hogy Connor most itt tartott, az első fiam érdeme is volt, és meg se fordult a fejemben ezt elvitatni tőle. Szinkronban kaptuk fel a fejünket, ahogy meghallottuk a közelgő Harleyt, s azzal párhuzamosan, ahogy újból a kölykömre pillantottam, leadta a helyzetjelentést és visszavonulót fújt a meglepetéshez.
Betereltem a már-nem-is-kölyök kölyköt a kocsmába, ahol kiáltások örömittas kavalkádja fogadta, ő pedig boldogan fürdött benne. Teret engedtem az ifjúságnak, az ölélesés és gratuláció halmoknak, hogy aztán Olivier-vel együtt igyunk Connorral az egészségére. Háttérbe húzódtam, ez most az ő estéje volt, és hagytam, hogy minden reflektorfény, amit csak szeretne rá irányuljon. Vigyorogtam, amikor gond nélkül sikerült elfújni a "gyertyákat", és aztán nagy vidoran mindenkinek osztogatni kezdte a "szeleteket". Sok vállapogatást, hajkócolást és koccintást kellett kiállnia, de ahogy elnéztem, nem bánta, derekasan helytállt. Én a bárpulthoz mentem, ott iszogattam, élvezettel áramoltatva energiáimat az ünneplés kavalkádjában. Ittam, de módjával. Egyrészt a szerepem miatt, másrészt: megvoltak a magam féktelen éveim, és bár továbbra is értékeltem a görbe estéket, nem mentem addig, mint korábban. Gyászos dolog felnőni, de ez van. Máskülönben meg: hogyan emlékezhetnék másnap az épp hozzám huppanó és kitárulkozó Connorra, ha eliszom az este emlékét? Koccintok vele, amikor visszatér pár pohárnyi itallal és vele egyszerre hajtom fel a magam fejadagját. Kérdeznem sem kellett, hogy tudjam, kiről beszélt. Jártam az ő cipőjében, foglalkoztattak hasonló kérdések. - Jöhet ide, de az nem rajtunk múlik. - Egyedül akkor szóltam bele az ide küldött őrzők összetételébe, ha egyik-másik sorozatosan elkapatta magát, ami a fegyelmezést, büntetést illette. A Protektorátusnak is a kölcsönös elégedettség volt az érdeke, ezért ritkán is volt ilyetén súrlódásra példa. Arra, hogy először szexeltek biztosíték nélkül, épphogy megmozdult felfelé a szemöldököm. - Mondtam, hogy nem vagy már kölyök - erőstettem meg abban, hogy ez mennyire jó dolog, mert bár számomra az ilyesminek már nem volt hír értéke, neki (nekik) nagy lépés volt. - Ez nem verseny, Connor. - Majdnem kicsúszott egy "kölyök", de tudatosan igyekeztem kiiktatni a szótáramból vele kapcsolatban most már. - Senkit és semmit sem kell utolérned. Elég, ha a legjobbat nyújtod, amikor csak tudod, hidd el. Sehonnan sem vagy elkésve. - Azt már nem tettem hozzá, hogy száz év múlva is tud majd olyan hibákat produkálni, amikről most nem is hiszi, hogy annyi idősen még belefutnak farkasok. Pedighát... Nyitnám a szám, amikor arról beszél, hogy tulajdonképp megtalált az igazit, de elszalad italért, így én is átforgathatom magamban a kiábrándító valóságot. Ahogy visszatért, magamhoz vettem egy poharat és újfent koccintottam majd ittam vele. Még egész jó volt a mozgáskoordinációja és a beszélője, de nagyon reméltem, hogy ez nem marad így az este végével. - Nem hülyeség, Connor, hogy így érzel - mondtam mosolyogva, de komolyan. - Szeresd őt teljes szívvel, máshogy nincs értelme. Ez volt az igazság egy része. A másikra ráér rájönni és felkészülni, amikor oda érnek. - Zöldszemű is szereti őt, igaz? - kérdeztem még, bár elég egyértelműnek tűnt, így ez sokkal inkább volt némi rányitás a csapra/szelepre, semmint gáttörési kísérlet.
Kezdőlap
//
