Négy különleges sátor is az érdeklődők rendelkezésére áll. Mindegyikbe belépve egy-egy Sámánt találnak, aki azért van ott, hogy az ősi hagyományok szerint kalauzolja azt, aki betér. Íme a sátrak:
TOTEM sátor
Ebben a sátorban a Sámán a Nagy Szellemek felé fordulva elmondja, hogy mely természeti lény az illető Totemállata, azonban nem fűzi hozzá az okát. A Totemlistába ezután röviddel bekerül majd annak az állatnak a leírása, melyet a Sámántól kaptál, és amennyiben ezt elolvasod veheted úgy, hogy IC kaptál ajándékba egy hüvelyknyi fából faragott szobrot az adott állatról.
INDIÁN NÉV sátor
Ebben a sátorban megtudhatod a sámántól az indián nevedet, amennyiben a Nagy Szellemek méltónak találnak rá. Nem, ez tényleg komoly, nem pedig Facebook alkalmazás. Becsüld meg!
JÓS sátor
Ha a Nagy Szellemek megáldanak azzal a kivétellel, hogy látomást küldenek rólad a sámánnak, akkor ő azt meg fogja osztani veled.
ARCFESTŐ sátor
Különböző, rituális arcfestés zajlik ebben a sátorban. Ünnepi, alkalmi, hétköznapi, esetleg valamilyen méltóságot jelző (harcos, vadász, stb...) mintákkal díszítik az érdeklődők arcát, esetleg a testét, amennyiben igény van rá.
//1-1 reagos helyszín. Mindenki írja be, hogy melyik sátorba lép be, mit vár a benti dolgoktól, ennek fényében pedig válaszként kapni fog egy rövid mesélői reagot arról, mit mondott neki a sámán, vagy éppen milyen festésmintát kapott.//
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 13, 2014 6:07 pm-kor.
Egyelőre még egyedül kóválygok a fesztivál területén, de gondolkodom rajta, hogy felhívjam valamelyik barátnőmet, jöjjön ki ő is, mert úgy biztos mókásabb. Viszont egyelőre még elég látnivalót lelek magamban is, szóval nem nyúlok a telefonomért. Inkább a négy sátor felé veszem az irányt, ahol többen is tolonganak, van, ahol sor is áll, én rendkívül hozzám illő módon találomra beállok az egyik sorba, az lesz az első választásom. Nem kell azért olyan sokat várnom, bármi is zajlik le odabenn, egész gyorsan megy, szóval mikor belépek, kíváncsian tekintek körbe, és természetesen rögtön mosolyogva nézek a Sámánra, aki itt végzi a dolgát. Azt inkább hagyjuk, mennyire hiszek én ezekben a dolgokban, sámánok szerintem nem léteznek, meg semmilyen természetfölötti izé, boszorkányok, ilyenek, szóval engem nem feltétlenül lehet megvenni az ilyesmivel. Ám, ha már itt vagyok, nem fogok csak úgy sarkonfordulni, nagyon is kíváncsi vagyok, mi az én Totemállatom. Elképzelésem sincs a dologról, mondjuk, azt sem tudom, mire jó az ilyesmi, csak hallottam bár lelkes egyedet kifelé menet arról csicseregni, hogy hú, ő lett a bivaly, meg az egér, meg a kutyafüle… blabla. Hümm, vajon hozzám milyen állat illik? Nem találgatok inkább, megvárom, hogy megkapjam a választ, ha kell, még meg is tapizhatja érte a kezem, fogalmam sincs, mi kell hozzá, bár gyanítom, semmi, inkább olyan hasraütésszerű a dolog… Aztán, ha megtudtam, vélhetőleg a miértjét fontolgatva sétálok ki a sátorból.
Jós sátor
Míg várakoztam a Totem sátor előtt, hallottam párakat beszélgetni a lehetőségekről, és így már akkor tudtam, melyik lesz a következő választásom. Az arcfestést is szívesen kipróbálnám, de azt inkább majd valamelyik barátnőmmel, ha ide tudom csábítani őket, úgy biztosan mókásabb lesz. Így a Jós sátor következik, valami, amiben szintén nem hiszek, épp ezért elég esélytelen a dolog, de ettől függetlenül tényleg nagyon szeretném kipróbálni. Amolyan hátha alapon. Elvégre, ki tudja, talán nem a szokásos őrületekkel bombáznak majd, hogy nemsokára belép az életedbe valaki, aki minden megváltoztat, vagy hogy hamarosan a csillagok kedveznek az anyagi fellendülésnek… Vannak azok az agyzsibbasztó jósműsorok a tv-ben, na… az valami botrány. Valahogy a sámán sokkal hangzatosabb, még akkor is, ha nem hiszek ebben sem. Amilyen elvarázsolt tudok lenni néha, annyira földhözragadt vagyok ezekben a dologokban. Közelebb lépek, s ha le kell ülnöm, megteszem, némileg azért zavarban vagyok, mert nem is tudom, kicsit azért a lelkem mélyén, minden hitetlenségem ellenére hallok majd valami érdekeset, amin rágódhatok egy ideig. - Kell valamit csinálnom? Pislogok a Sámánra, majd ha van valamilyen instrukciója, akkor úgy cselekszem. Fejre nyilván nem állok, de igyekszem ám együttműködni. Furcsa, de valahogy magával ragad a sátor energiája, nem tudnám megmagyarázni, mit érzek, de mintha egész egyszerűen bizseregne a bőröm. Jól esik, azt hiszem. Bizonytalanná válok, nem tudom, mi okozza a dolgot, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem szeretnék innen csalódottan kimenni, mint már oly sokan, azzal a tudattal, hogy a Nagy Szellemek nem találták érdemesnek a figyelmükre.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ahhoz képest, hogy már lassan hatodik éve élek ebben a városban, ezen a fesztiválon egyszer sem jártam. Csak az újságban olvastam róla újra és újra, de aztán csak legyintettem és mentem a dolgomra. Most viszont, mikor már hatodjára láttam a felhívást, úgy voltam vele, hogy eljött az ideje. Viszont ha már kimegyek, akkor meg kéne adni a módját... szóval egyszerű eszkimónak öltözve mentem el a dologra. Ugyan nem voltam ezzel aleut indián, de mégiscsak valami relatíve nem modern dolog. Amikor megtudtam, hogy vannak ezek a sátrak, beálltam én is a sorba, mert kíváncsi lettem. Mondjuk a Totem Sátor előtt ácsorogva lett volna egy tippem, hogy mégis mit fogok kapni, de ki tudja, elég gyakran értek meglepetések mostanában olyan dolgokkal kapcsolatban, hogy megérte a próbát. Szóval araszolgattam lassan előre, csendben nézelődve, míg nem arra lettem figyelmes, hogy hoppá, elfogyott a sor és én jövök. Belépés előtt lehúztam a fejemről a kapucnit, azért ezzel megtisztelem a hely szellemét, majd várakozva tekintek a bent tartózkodóra/tartózkodókra, miután köszöntem illedelmesen. Igazság szerint kíváncsi vagyok, de süt belőlem, hogy nem vagyok annyira ,,hitetlen". Elvégre, a puszta tény, hogy léteznek a vérfarkasok, az indián kultúrában gyökerezik és éppen ezért a szememben nem volt humbug a dolog. Igazából már amikor bent időzök, érzem, hogy nem egy vagy több szélhámossal van dolgom. Az energia, ami körbelengi őket, már árulkodó, az ilyesmit egy vérfarkas kiszúrja... s ha végeztünk, akkor illedelmesen megköszönve hagyom el a sátrat.
Jós sátor
Alapvetően úgy tűnhet, hogy 300 év után már nem hiszek a babonákban, tenyérből jóslásban... hogy én már 200 év vándorlással a hátam mögött kinőttem az ilyesmiből, túl sok mindent láttam. A helyzet az, hogy ez egy hatalmas bullshit. Nem egyszer futottam bele elszigetelt kultúrákkal, melyek megőrizték a samaniszta gyökereiket s pont ezért tudtam még hinni bennük. Azért ez teljesen más, mint azok a TV-ben magukat mutogatók. Már a sátron kívül is éreztem, hogy igen, odabent egy valódi sámán várja a látogatókat. Hogy mennyire hiszik el neki, melyet jósolni fognak, az már más kérdés... bár én jó eséllyel el fogom hinni. Hogy mit is várok a dologtól? Nehéz megmondani, de azt nem, hogy a sámán megmondja nekem a frankót és valami létfontosságú történést nekem. Hogy hogyan fognak alakulni a kapcsolataim, teszem azt Adélaide-el vagy Kate-el... hogy milyen élet vár rám a falkában... vagy hogy mi lesz a vérszomjammal... úgy voltam vele, hogy ezek túlságosan képlékeny dolgok, elvégre csak az én hozzáállásom rengeteget változtathat. Inkább valami kisebb jelentőségű, de mégis fontos dologra számítottam... egy találkozásra... egy váratlan szerencsére vagy az ellenkezőjére. Majd kiderül... de az most kiderül, hogy kicsi a város, mert nem sokkal előttem éppen kedvenc hallgatóm jön ki... na majd talán később összefutunk majd. Viszont itt is elfogy a sor és mehetek be. Újra gyakorolom ugyanazt a gesztust, mint a másik sátorban, majd várom a fejleményeket.
A Sámán egy barátságos kézmozdulattal hellyel kínál magával szemben, majd a kérdésedre egy marék földet (látszólag homokot) hint a tűzbe. Lassan az arcod felé nyúl, de nem érinti meg a bőröd, nem ér hozzád, ám az orcád és a tenyered között érezhetően felizzik a levegő. Néhány másodpercnyi csendes meditálás után a következőket osztja meg veled:
"Az ész figyelmeztet arra, hogy mit kell elkerülnünk, de a szív mondja meg azt, hogy mit kell cselekednünk."
Nyugodt mozdulattal nyitja ki a szemeit és ezzel párhuzamosan ereszti le a karját az arcod mellől, majd az ölébe hullajtva pihenteti.
"Nem mindig az egyenes út a legrövidebb. Nem ígérek neked nagy szerelmet, kedvesem - sem pedig anyagi fellendülést, vagy épp hosszú és boldog életet. De azt egészen biztosan tudom, hogy a jövőben szükséged lesz arra, hogy megtaláld a helyes ösvényt és mértékletességet mutass az ész és a szív harcában. Keresd az aranyközéputat, hagyd, hogy a szíved vezessen, az ész gondolatait pedig ne kerüld el. Ne vesd meg - használd őket útjelző táblának, de soha ne ragaszkodj görcsösen az elvárásokhoz vagy a racionalitás észérveihez."
JÓS SÁTOR - Nicholas
Miután helyet foglaltál a Sámánnal szemben, mintha egészen haloványan mosolyogna. Úgy tűnhet, úgy néz rád, mint aki a vesédig lát, és pontosan tudja, hogy nem evilági az a benső energia, ami a farkasodnak köszönhetően benned él. De nem szól semmit, pusztán ennyi jelet ad. Lehunyja a szemeit, egy marék földet szór a lángok közé, majd néhány pillanatnyi csendes meditáció után halkan mormogva szólal meg.
"Ne félj az árnyaktól. Csak azt jelentik, hogy valahol fény van a közelben."
Hosszasan fújja ki a levegőt, de nem ereszt el ennyivel, amint látja, hogy mennél, újra belekezd.
"Láttál már olyan sötétséget, amely képes volt elnyomni a gyertya lángát? Nem, ugye? A fény erősebb a sötétségnél. A hatalmas űrben is meglátod egyetlen, apró csillag fényét, a feketeség képtelen bekebelezni, a fény mindig győz. A sötétséggel a fényt nem tudod eltakarni... A vad sem hiába fél a tűztől. A te vadad mitől fél? Keresd meg a forrást, mert ott lesz a megoldás. Minél ragyogóbb, a szörnyeteg annál jobban fél tőle, de neked épp erre lesz szükséged, keresd át meg és kapaszkodj belé! És ha egyet megtaláltál... Már lobogó fáklyával a kezedben indulj útnak, hogy a többit is megtaláld."
Hattie D. van de Vliert
Felderítő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 173
◯ HSZ : 80
◯ IC REAG : 93
◯ Feltűnést kelthet : Ha nem hord kontaktlencsét, akkor a jobb szeme világoskék, bal szeme borostyán színű. (Farkasának mindig.)
Az évnek megvan az a szaka, amikor nem tudok csak úgy otthon ülni, vagy a bázison élők dolgaival foglalkozni. Néha nekem is kell a civil életem, s ez a fesztivál most nagyon is kapóra jött arra, hogy egy kicsit kiszabaduljak özvegy Mrs. Saint-Claireből, s megint a régi Hattie legyek. Egyedül lődörgök a sátrak között, nézelődök, figyelem a környezetemet. Nem terveztem előre, hogy bármelyik különleges sátorba betérjek, de egyszerűen nem tudom legyűrni a késztetést, muszáj bemennem abba, amelyik mellett megálltam épp. Totem sátor. Már a neve is hívogató, hát félrehúzom a sátorponyvát, s belépek. Meghajtom fejemet a bent ülő sámán felé, s bár hangosan nem nyitom köszönésre ajkaim – valamiért ez a miliő nem enged beszélnem – a főhajtásomban benne van maximális illemtudásom. Csendben várom meg, hogy elvégezze a sámán a dolgát rajtam, akármi is legyen az. Nem átlátszó a ponyva, nem láthattam, hogy másokkal mi történik idebent, így abszolút a meglepetés erejével hat rám, akármi is az. Amidőn a sámán a kezembe nyomja parányi ajándékát, ajkaimon kedves mosollyal fogadom azt. Próbálom kitalálni, hogy miért is választotta hozzámillőnek adott állatot, de illetlenségnek tartanám, ha kérdésekkel bombáznám, így inkább az intuíciómra hagyatkozom. Míg kifelé menetben még egyszer meghajtom magam elköszönésképp a sámán felé, megfogalmazódik bennem a gondolat: megint lesz min agyalnom az elkövetkezőkben. Úgy tűnik, ez az életemnek egy ilyen időszaka.
Jós sátor
Totemállatom ismeretében, ajkaimon mosollyal igazítom meg magamon a pilótakabátot, amit jelmez gyanánt viselek. A bázis raktárából – kvázi lomtárából, ha úgy tetszik – szereztem az avitt, első világháborús darabot, s kicsit átszabattam magamra egy barátnőmmel a felszerelést. Biztos vagyok benne, hogy ilyen göncben nem szaladgáltak a vadászpilóták akkoriban, de azt is merem remélni, hogy ettől még nem fogok kiríni a tömegből. Jelmez kellett, hát hoztam én is valami stílszerűt. Úgy tűnik, hogy a hadsereg kötelékéből még egy ilyen alkalommal sem szabadulok. Kivárom a soromat a jós sátorban, majd amint beléphetek végre, itt is udvariasan fejet hajtok a sámán előtt. Nem tudom, hogy miért is vagyok kíváncsi a jóslatára, de valamiért mégis hevesebben ver a szívem, mialatt úgy helyezkedem, ahogyan azt mondja. Átadom magam a hely szellemének, s várom a szavait. Akármit is kapjak, nyitott szívvel fogom elfogadni tőle, s bármi történjék, nem hagyom, hogy a bánat vegyen erőt rajtam. Mosollyal jöttem, mosollyal is távozom, majd odakint kerítek a táskámból egy tollat, s határidőnaplóm hátuljába lejegyzem a sámán szavait. Egyetlen fordulatot sem szeretnék elfelejteni.
Totem sátor Igaz, amikor megláttam a plakátokat, hogy mire készülnek a városban, csak kelletlenül megcsóváltam a fejem, hogy hová fajult a világ, de ahogy lépten-nyomon a fesztivál hirdetéseivel találkoztam a városban, lassacskán elkezdett érdekelni a dolog. Tudom én, hogy már más világ van, mint 800 évvel ezelőtt, mégis, valahol azért szomorúnak tartom, hogy annak ellenére, hogy valamikor mi népesítettük be szinte az egész kontinenst, a napjainkra megmaradt kevés indián rezervátumokba kényszerült, hogy folytatni tudják megszokott életüket. De ha úgy nézzük, hogy az ilyen kis fesztiválokkal legalább őrzik a hagyományokat, meg tovább adnak valamit az örökségükből, megismertetve azt a többi emberrel, akkor már egyből pozitívabb színben tűnik fel, nem igaz? Egy szó mi száz, a végén sikerült annyira belelkesednem, hogy még Unalaq-ot is elrángattam magammal. -Jó móka lesz, meglásd! Legfeljebb ha mégsem olyan, mint képzeltük, akkor majd morgolódunk egy sort rajta, hová fajult a világ… -próbáltam a húgom is lelkesíteni. Végül csak sikerült meggyőznöm, így aztán együtt indultunk el a fesztivál helyszínére, bejárva szinte az egészet… A bazárt, a rekonstruált falut, közben aprólékosan kielemezve, hogy mi mennyiben volt más, mint annak idején… mígnem előbb utóbb elértünk azokhoz a sátrakhoz is, ahol további programok vártak. A totemes sátorhoz érve, akár a testvéremmel vagy nélküle, de be is léptem, saját nyelvünkön köszöntve a bent várakozót – ha már ilyenünk is van, miért ne használnánk, ha épp itthon vagyunk? Máshol úgy se sűrűn fogom… Majd leültem, és vártam. Vajon megint a medve lesz az, amit kapok, vagy valami más, így, hogy ennyit változtam az idők folyamán?
Indián név sátor A fesztivál sátrai között Unalaq-kal tovább sétálgatva megláttam az „Indián név sátor” kiírást, először pedig csak nevetve megcsóváltam a fejem. Pff… Nekem már van ilyenem, nem is akármilyen, szóval azt hiszem, inkább kihagyom, legyintettem. De aztán hiába indultam tovább, néhány lépés után csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy kiderítsem, vajon mennyire „profik” odabent? Vagy csak a parasztvakításról meg a marketingről szól az egész fesztivál? Kíváncsi vagyok, hova jutottak egykori testvéreink… -Várj egy kicsit, kérlek, mindjárt jövök! –kacsintottam rá nevetve, aztán visszafordultam, és amíg elértem a sátrat, megpróbáltam elfojtani a mosolyomat, hogy sokkal komolyabb arckifejezéssel léphessek be. Miután beléptem, köszöntöttem a bent lévőt, majd vele szemben helyet is foglaltam, kíváncsian várva, hogy vajon mi alapján fogja kitalálni a nevemet? Vagy esetleg újat adni? A szellemektől fog érdeklődni, vagy ő dönt? És ha kitalálja, ki vagyok, vajon hogyan fogadja majd a dolgot? Az eszének fog hinni, vagy a szemének? Vagy csak szimplán átkeresztel…? Szegény anyám, amennyiben az utóbbi következne be, remélem, nem néz odafentről…
Jós sátor Az arcfestős sátor mellett elhaladva eszembe jutott, amikor annak idején én magam is szinte napi szinten festettem a különböző mintákat és motívumokat magamra, már csak a szertartások végett is, amit sámánként végeztem… viszont ennek már jó sok ideje, és nem vagyok biztos benne, hogy szeretném, ha más pingálna ki, így megyek is tovább, amíg a jós sátornál nem kötünk ki. Ide azonban mindenképp bementem – már egy hónapja itt voltam, és még mindig nem sikerült kideríteni, hogy pontosan miért is jelzett a tetoválásunk, hisz bár két leszármazottammal találkoztam azóta, mégis, annyira ők se voltak vészes esetek. Másfelől azt sem hiszem, hogy miattuk lett volna iderendelve az Elsők falkája… Én meg, kitartóan tovább kutatva meg lecsapva minden apró jelre és lehetőségre, tovább kerestem a választ a „miért?”-re. Ki tudja, ha már nekem nem voltak hajlandóak elárulni a Nagy Szellemek, hogy mi a dolgunk, talán mással szándékoznak üzenni… Így aztán ebbe a sátorba is betértem egy időre, a köszönés után elhelyezkedve a „sámán-kollégával” szemközt az egyik földre terített takarón, várva a további instrukciókat. Azért valahol vicces belegondolni, hogy annak idején én voltam a sámán, aki elé azért járultak az emberek, hogy felvegyem a kapcsolatot a Szellemekkel, most pedig fordult a kocka, én vagyok az, aki segítséget vár…
Jós sátor Már tavaly is imádtam a fesztivált, amikor Alice-szel jártuk végig, szinte mindent kipróbálva, épp ezért azonban idén már feleslegesnek tartottam, ismét végigjárni az összes sátrat. Azért körbenéztem, hogy van-e valami újdonság, de úgy látszik, minden maradt úgy, mint tavaly. A tűz körüli körtáncot azért idén sem hagytam ki, azt hiszem, bőven rám fért a kikapcsolódás azok után, amennyi minden történt idén, és a bazárt sem tudtam kihagyni, megint beújítva egy-két aprósággal… Viszont akármennyire is szerettem a szarvasokat, nem akartam egy falkára való totemet beújítani, és a tavaly kapott indián nevemet is szerettem annyira, hogy nem akartam lecserélni – ha neadjisten esetleg mást kapnék ez alkalommal – így aztán idén csupán a jós sátorba tértem be, némi útmutatás végett. Az Elsők felbukkanása, a férjem visszatérése, számos ezekkel kapcsolatos hatalmas kérdőjel volt az életemben, amikre még magam sem tudtam a választ, hogy mi lesz, nem hogy hosszú távon, de még egy héten belül se igazán. Olyan furcsán bizonytalan volt minden, és én nem tudtam mit tenni, csupán beletörődni, és élni tovább az életem. Az már eddig is kiderült, hogy túl sok beleszólásom úgy sincs a nagyok dolgaiba, ez pedig elég sok mindent felülírt, sajnos. No de ez van, ezt kell szeretni, csak magamnak ártok vele, ha feleslegesen rágódok miatta. Másokkal meg úgy sem igazán tudtam megbeszélni ezeket a bizonytalanságaimat, így Killianen kívül kihez fordulhatnék, ha nem épp a Nagy Szellemekhez? Nem is dilemmázok tovább, hisz már így is sokáig vártam vele, szóval amennyiben épp nincs bent más, be is lépek a sátorba. Tavalyhoz képest már valamivel rutinosabb vagyok, így miután köszöntöttem a sámánt, helyet is foglaltam előtte, kíváncsisággal teli várakozással remélve, hogy választ kapok valamelyik kérdésemre, vagy ha azt nem is, legalább valami útmutatást a jövőmhöz.
Nem nagyon villanyozott fel, amikor először találtam szembe magam a közelgő fesztivál felhívásaival, de még csak-csak elnéztem és hajlamos voltam megfelejtkezni a dologról. Ám amikor végül Sura nekiállt meggyőzni, hogy tartsak vele, valahogy egyre inkább elment a kedvem. Ugyan makacskodtam napokig, de valahogy mégis bennem volt a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy ilyen esemény itt a városban. Végül én is annyira belelkesültem ettől az egésztől, hogy még ruhát is szereztem magamnak, ami illett ehhez az eseményhez. Mondjuk a fülbevalót és a karperecet már az egyik árusnál vettem meg odakint, de tökéletesen illettek egymáshoz, és pont ment a ruhámhoz is. Mire a sátrak mellett lépkedtünk, már egészen jó hangulatba jöttem. Hajamat kivételesen copfba fontam össze, úgy pihent a vállamon sötétszínű fonatom. Sok ember eljött, és meglepően jól sikerült visszaadniuk az őslakosoknak a mi hagyományainkat, bár valamennyit mégiscsak változott az idők folyamán, még ha a hitviláguk ugyanaz maradt is, ami a miénk volt. Végül is, csak a mi leszármazottaink voltak ők is, ha jobban belegondolunk. Kitudja, lehet még az én vérvonalam is megmaradt, ha a fiamnak születtek esetleg gyerekei egy emberi nőtől, miután őt farkassá tettük annak idején. - Igazad volt, tényleg egészen jó! – jegyeztem meg mosolyogva, amikor oldalra néztem Surára. – Bár van, ami igencsak megváltozott, de talán még rábukkanunk olyan vénekre is, akik a mi történeteinket mesélik – elég sok idő telt el azóta, hogy mi ezen a földön éltünk, de szerettem volna hinni, hogy a legendánk szájról-szájra terjedt azóta is a törzsek tagjai között. Rég volt, hogy elhagytuk az otthonunkat, de szerettem volna, ha az őrzőkön kívül mások is emlékeznek még arra, hogy volt egyszer itt két testvérpár, akik farkassá tudtak változni. Az egyszerű emberek úgyis csupán mesének hinnék, indián babonának, míg mi tudnánk, hogy nagyon is valós eseményeken alapul minden.
Totem sátor
A totemes sátorhoz érve én is Surával együtt mentem be, és amikor a mi ősi nyelvünkön köszöntötte a minket fogadót, csak mosolyogtam egyet magamban. Főleg, amikor láttam a meglepett arcot. Bizonyára egy indiai nő szájából hallani ezeket a szavakat meglepő lehetett. Vajon mit szólna hozzá, ha még mellé én is elkezdenék vele beszélgetni? Biztosan teljesen kiakadna, így meg hihette azt, hogy csupán udvariasak akartunk lenni. Én nem ültem le, amíg várakoztunk, hanem a nővérem mellett álldogáltam, viszonylag türelmesen. A felkapott kötött felsőt alaposan magam köré tekertem, mert hidegebb volt, mint ahogyan számítottam rá. Az ugyan egyértelmű volt, hogy megfázni nem fogok emiatt a kis kiruccanás miatt, de bizony időnként éreztem a fagyos szelet átfújni az anyagon, bármilyen vastagnak készült is. Alaposan a nyakam köré húztam és csak akkor engedett fel valamennyire a tartásom, amikor Sura után én kerültem sorra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy most milyen totemet fogok kapni. Gyerekkoromban volt sajátom, a családunk oszlopán közvetlenül a nővéremé alá lett befaragva, de hogy mire számíthattam most, az egyelőre még rejtély volt előttem is. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz ötlet ide eljönni? Most majd kiderül, hogy a szellemek mennyire maradtak a régiek!
Jós sátor
Miután tovább haladtunk, kíváncsian nézelődtem az emberek között. Voltak gyerekek, akiknek az arca ki volt festve, rajtuk jót mosolyogtam. Akadtak rajtam kívül más felnőttek is, akik hozzám hasonlóan beöltöztek, pedig lehet, hogy azt sem tudták pontosan, milyen gonddal készültek az általuk hordott ruhadarabok. Én még emlékeztem, hogy annak idején hogyan készítettük őket, bár én magam nem nagyon foglalatoskodtam ilyesmikkel soha. Már akkor is inkább fiús voltam a kinézetem ellenére is, és a vadászat meg a fegyverek sokkal jobban érdekeltek, mint a ruhák készítése. - Rendben, valahol itt leszek a környéken! – intettem magam mögé, amikor Sura kizökkentett a gondolataimból. Néhány másodpercig még figyeltem, hogy merre tűnt el, aztán úgy döntöttem, hogy tovább sétálok. Ezt a sétát egészen a jós sátorig folytattam, ahol kíváncsian torpantam meg. Voltak kérdések, amire talán, mint minden Első, én is szerettem volna választ kapni. Abban ugyan nem bíztam, hogy pont egy ilyen helyen lelek majd rá a megfelelő okokra, de egy próbát igazán megért, nem? A nővérem most úgyis máshol várt a sorára, itt pedig épp nem volt bent senki, hát a köszönést követően leültem a pokrócra és vártam a biztató, vagy éppen negatív szavakat a sámán szájából. Mikor végeztem, odakint pont sikerült Surával összefutnom, aki egyből váltott is engem odabent. Talán őt is ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, amelyek engem is. Sőt, elég valószínűnek tartottam, ezért is vártam kíváncsian, hogy vajon ő miféle jóslatot fog majd kapni odabent.
INDIÁN NÉV SÁTOR - Jyotsana (Dobókocka eredményének függvényében)
- Ha a kapott szám PÁROS: Az indián neved Új Élet - a sámán főhajtással suttogja el a neved, és úgy érzi, többet nem illik szólnia, így döntésed szerint szabadon távozhatsz.
- Ha a kapott szám PÁRATLAN: Az indián neved Kacagó Vörösbegy - a sámán nem mutat különösebb érdeklődést, csak annyit, amennyit mindenki mással kapcsolatban, és úgy tűnik, hogy nem elég tisztán látó ahhoz, hogy az igazságot fel tudja mérni.
// A dobott szám 2, tehát nem lettél átkeresztelve //
A hozzászólást Tupilek összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 10, 2014 11:19 am-kor.
A tiédhez hasonló tisztelettel köszönt a sámán, és egy kézmozdulattal jelzi, hogy foglalj helyet a tűz mellett, vele szemben. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig a szemeidbe néz, acélosan, mintha látna valamit, ami talán nincs is ott - ennek okáról aznban nem beszél. Majd egy marék földet dob a lángok közé és a felszálló füstből olvasva beszélni kezd.
"Ha minden ésszerű lenne a földön, akkor nem történne semmi."
Ésszerű-e az, hogy egy ember megszületik? Pusztán csak a hideg és nyers logika lenne a táptalaja annak, hogy féri és nő egyesülésekor egy új, harmadik élet születik? Céltalanul? Puszta ésszerűsségből? Nem, kedvesem. Az életünk ösvényét keresztező kisebb-nagyobb utak és csapások a legváratlanabb formában öltenek testet, látszólag minden ok nélkül. Engedd, hogy belépjenek a mindennapjaidba, hogy színesebbé varázsolják a szürke hétköznapokat. És ha egy percre is elbizonytalanodsz, ha egy pillanatra is racionalitást keresel - gondolj arra, hogy a második születésed sem köthető semmilyen ésszerű magyarázathoz.
- nem mondja ki, hogy pontosan mire céloz, rád bízza az értelmezést és még arra sem kíváncsi, hogy ennek kapcsán mit írsz bele a noteszedbe - Fogadd ezt a jóslatot útmutatásként, ne pedig tényekként vagy konkrét jövendölésként. Mondhatok én, amit csak akarok, a jövőd könyve úgyis a te kezed által íródik.
Jelzésértékűen elmosolyodik és a noteszre pillant, majd lassú főhajtással jelzi, hogy most már távozhatsz.
Jyotsana
Amikor a sátorba lépsz, a Sámán félrepillant. És amennyiben a bőrlepel elfedi a kint állók kíváncsi szemeit, térdelő helyzetéből nemes egyszerűséggel előre dől és úgy hajol meg előtted.
"Lelkiismeret-furdalás: ami akkor fáj, amikor összes többi részed jól érzi magát."
Tedd azt, amit tenned kell. Akkor is, ha úgy érzed, nem erre vagy hivatott. És ha mindezek után keserűség vagy bánat önti el ősi szíved és lelked, tudhatod, hogy ez pusztán a szükség, melynek eredete tiszta, a Nagy Szellemekig nyúlik vissza, és őket mi nem kérdőjelezhetjük meg. Ha szórakozásból cselekednél, a tested és lelked kielégítendő tetteket vinnél végbe, a lelked fájdalma akkor valóban indokolt. Ámbár talán felesleges megjegyezzem, hogy minden fájdalomra létezik gyógyír, a tiéd pedig meglehet, eddig elzárva élt tőled, messze, a távolban - de most úgy látom, közelebb vagy hozzá, közelebb lehetsz hozzá, mint eddig bármikor.
Hangja mindvégig halk, ám ott csendül benne a magabiztosság szilárdsága, mint aki pontosan tudja, hogy miről beszél és bízik abban, hogy te magad is érted a szavait. Búcsúja gyanánt újra az üdvözléséhez hasonló módon hajol meg, mielőtt távoznál és kérné a "következőt".
Abigail
Emlékszik rád tavalyról... Legalább is átsuhanhat a tekintetén valamiféle jótékony felismerés, de lehet, hogy csak Te érzed úgy, hogy ennek a megérzésnek van némi alapja. Nem teszi szóvá, pusztán hellyel kínál és néhány mély lélegzet után egy marék földet szór a tűzbe, a szürke füst megtölti a teret és a ködön át szólal meg a hangja.
"Ha nem tehetjük, amit akarunk, akkor azt kell akarnunk, amit tehetünk."
A Szellemek sosem válaszolnak konkrétan, jeleket küldenek, sugallatok formájában kommunikálnak. Így hát neked sem adhatok egyebet, mint útmutatást. Miféle égi teremtmények lennénk, ha mindig azt kellene cselekednünk, ami az ínyünkre való? A lehetőségeink tárháza végtelen, próbálhatjuk a dolgok közül a legkisebb rosszt választani, de biztosan megéri? Biztosan ez fogja acélossá edzeni a lelkünket? Nagyobb nehézség, hosszabb és göröngyösebb út, nagyobb jutalom. Ez örök törvényszerűség. És ha már megadatott nekünk a választás lehetősége, mert nem állatok, emberek vagyunk, úgy miért vonnánk ki magunkat az élet kalandjai alól? Ez a Te utad, gyermekem, te döntöd el, melyik irányt választod, de bármit is döntesz, ha elköteleződsz megnyered magadnak a célt és jobban fogsz majd küzdeni érte, mint amennyire el akartad kerülni az első lépések megtételekor.
Finom biccentéssel jelzi, hogy sem neki, sem a Szellemeknek nem áll módjukban többet mondani. Kifelé menet mintha azt mondta volna, hogy találkozunk jövőre, de meglehet, hogy csak a képzeleted játszott veled.
Rowena
Korábbi emlékeinek köszönhetően a Sámán meglepett arca mégis szelíd mosollyal színeződik, amikor térdére hajolva mély meghajlással köszönt. Teszi a dolgát, látszólag nem mutat semmi különösebb izgalmat vagy érdeklődést - mégis sugárzik belőle valamiféle eltökélt tisztelet a némaság leplébe csavarva.
"Soha ne fossz meg senkit a reménytől. Meglehet, ez az egyetlen kincse."
Mindazok, akiknek hatalmában áll mások felett uralkodni, egyúttal szolgálhatják is a népüket. Van, ami örök: mi magunk sosem veszünk el az élet végtelen körforgásában, ám az útunkba kerülő emberek és bajtársak, a világ napról napra változik. Ne ítélj elhamarkodottan, a múlt árnyékaitól csúfítva. Járj nyitott szemmel, s ha úgy érzed, hogy ennek eleget téve éled mindennapjaidat, nézz magadba és tedd fel a kérdést: te magad miben reménykedsz? És ha jót cselekedtél, talán a Szellemek megáldanak majd, és mások helyett magadért kényszerülsz majd kiállni, a magad útját egyengetve kell majd rátalálnod az elfeledett kötelékekre. A harag rossz tanácsadó, az erő talán még rosszabb is. Ismerd meg a bocsánat fogalmát, és szórd szét a világban, nyugat felől.
Apró utalása talán véletlen egybeesésnek is felfogható lenne, ám a körülmények elég nyilvánvalóvá teszik, hogy mégsem így van. Újfent mélyen előre hajol, és csak eztán jelzi tekintetével, hogy ha kívánod, akkor most már elhagytatod a sátrát.
- Igen, ezzel egyetértek. Még ha kicsit tartok is most még attól, hogy emberek közé keveredjek, egyszer mindent el kell kezdeni, nem ülhetek örökké a házunkban. Persze lehet, hogy korai és félek is kicsit a dologtól, de Jenny tud rám vigyázni, szóval remélem nem lesz semmi probléma. Amikor viszont megemlíti, hogy Ryan már mesélt neki rólam azelőtt, hogy beharapott volna, tágra nyílt szemekkel és mosolyogva pillantok rá. - Komolyan? Nem gondoltam volna.. És mit mesélt? Persze, hogy kíváncsi vagyok, ilyenkor érdekli az ember lányát, hogy mit mesélhettek róla másoknak, szóval nem meglepő, hogy rákérdezek a dologra. Annak meg külön örülök, hogy Jenny is úgy volt vele, hogy szeretett volna megismerkedni velem, nem is gondoltam volna ilyesmit. - Nem, még nem voltam ilyesmi rendezvényen. Körülbelül fél éve érkezhettem a városba, nálunk meg az iskolai rendezvényeken kívül nem nagyon volt élet a városban. Vonom meg a vállam, mert tényleg elég kihalt helyen éltem, ahhoz képest Fairbanks. Hát itt aztán történnek az események és nem feltétlen csak a fesztiválra gondolok. Mindenesetre ez s nagyszerű, tényleg nem jártam még hasonlón, szóval kíváncsian várom, miféle dolgokat tartogat ez még nekünk. A sátrak pedig tényleg nagyon érdekelnek, elvégre tényleg jó móka lehet, hogy megtudhatod, mi a totem állatod, avagy az indián neved. Hiszen mégiscsak ez a történelmünk, nem igaz? Engem pedig különösen érdekel. - Rendben, de tényleg csak akkor, ha van hozzá kedved! Pillantok ismét a nőre, komolyan is gondolom, mert nem szeretném, ha csak azért jönne el velem a sátrakhoz, mert én oda szeretnék menni. Nem bébicsősz, hogy utánam loholjon, szóval fontos számomra, hogy ő is jól érezze magát. - Milyen totemet kaptál már? Vagy több is volt? Mentem én arra, amerre Jenny terelgetett, számomra ez a hely ismeretlen, szóval ezer örömmel veszem, ha valaki megmondja merre kell mennem. Odaérve szépen beállok a sorba, már ha van és illedelmesen felteszem a kérdést, hogy mehetek-e én elsőnek. Igyekszem nem túl nagy teret engedni az izgatottságomnak, bár bízom benne, hogy ketten is bemehetünk és nem kötelező egyesével betérni. Sokkal inkább biztonságban érezném magam…
Totem sátor
Akár mehetünk ketten, akár nem, végül mégiscsak belépek és ezúttal sem marad el a gyermeki csodálkozás. Körbenézek a sátorban is, ajkaim résnyire nyílnak, ahogyan mindent igyekszem megszemlélni, de a tekintetem végül a Sámánon állapodik meg. Sokféle állat megfordul a fejemben, vajon miféle lehet az én totemállatom, de végül mindet elvetem és kíváncsian várom a végeredményt. Csendben állok, avagy ülök, szemem le sem veszem a Sámánról, megbabonáz ez az egész. A kezembe nyomott aprócska állatot kezdem a végén tanulmányozni, míg megvárom Jenny-t is és azon töprengek, miért éppen őt kaptam. Végül az ujjaim záródnak a kicsiny faállatka körül és a zsebe,be süllyesztem azt, majd otthon lesz még időm kielemezgetni.
Indián név sátor
Ha már a totemünket megkaptuk és kijöttünk a sátorból, akkor fordulok csak Jenny felé. - Tyűha. Nem tudok most sem többet mondani, persze megmutatom neki, én mit kaptam és kíváncsi vagyok, neki mi jutott, már persze ha bejött velem. Lelkesedésem azonban továbbra sem lankad, gyorsan pásztázom körbe a többi sátrat, mert megvan már, hogy mit keresek, csak meg kellene találni. - Van kedved megtudni az indián nevünket is? Vagy te már ilyenen is részt vettél? Persze ha nincsen kedve, akkor nem erőltetem, pusztán a kíváncsiság hajt, de nem hinném, hogy akkor sem lehetne kipróbálni, ha ő már részt vett volna ilyenen. Persze nem úgy tekintek erre az egészre, mint valami random névválasztásra, nagyon is komolyan veszem a dolgot, ahogyan a totemnél is ezt tettem. Elvégre, ha valaki novemberben megkérdezte volna, hogy hiszek-e a vérfarkasokban.. hát lazán képen röhögtem volna. Szóval megtanultam értékelni a dolgokat, ezzel sem lesz másként. Belépve illedelmesen köszöntöm a bent ülőt és ugyanolyan izgalmat érzek, mint az előbbi sátornál. eülök az illetővel szemben és csendben várok, ha netán kell csinálnom valamit, akkor ezer örömmel megteszem. Amint megtudtam a nevet, csupán bólintok, megköszönöm és szép lassan távozom, kilépve pedig továbbra is mosoly ül az ajkaimon.
Jós sátor
- Ugye nem hagyjuk ki a jós sátrat sem? Pillantok ismét Jenny-re, mint egy kislány, aki a boltban még egy csokit is szeretne a már meglévő nyalánkságok mellé. Azon sem lepődnék meg, ha nevetésre késztetném ezzel a másikat, de nem bánom, én tényleg kíváncsi vagyok, mindig is az voltam, most meg pláne, mert annyi az ismeretlen és érdekes dolog itt, hogy egy nap is lehet kevés lenne mindennek a felfedezésére. Szóval ha Jenny áldását adja, hát én bizony elindulok a harmadik sátor felé, hogy belépve ismét a földön foglaljak helyet, halovány, várakozó kis mosollyal ajkaimon. Emlékszem, anyám volt, hogy betelefonált ilyen tv-s műsorokba, de azok úgy voltak nevetségesek, ahogyan voltak. De ez most.. Maga a hely, a sámán, a mindebből áradó energiák.. Nem hiszem, hogy ez azon a szinten lenne, mint az értelmetlen műsorok. Ohó, egyáltalán nem egy kategóriába tartoznak, szóval kíváncsian várom a pozitív, avagy negatív szavakat, hogy a hallottak után ismét elgondolkodva lépdeljek újra Jenny mellett. - Nos, merre tovább? Én azt is szívesen megosztom, mit kaptam, illetve hallottam,c sak előbb jussunk szerintem azzal dűlőre, hogy merre is tovább.
A jövőm az nem különösebben érdekel, így a jós sátrat gondolkodás nélkül kerülöm ki jó nagy ívben. Világ életemben úgy voltam vele, hogy történik, ami történik, változtatni akkor sem változtathatnék rajta, ha előre tudnám, s nem véletlenül kell azokat a dolgokat megélnünk, amiket. Bemegyek hát az indián név sátorba, elcsípek egy-két szót a kifelé érkezőktől, némelyik megmosolyogtat, van, amelyik elgondolkodtat, de leginkább az érdekel, vajon én milyet fogok kapni. Nem sok közöm van az indiánokhoz, de attól még határozottan kíváncsi vagyok rá, és még az is lehet, hogy a fesztivál ideje alatt így fogok bemutatkozni mindenkinek. Szerintem nagyon is poén. Tőlem nem épp gyakori, hogy gond nélkül tisztelettel fordulok valaki felé, de most nem is gondolkodom azon, hogy esetleg nem érdemelné meg a sámán eme viselkedésformát. Még mosolygom is, és természetesen türelemmel várom, hogy mit súgnak neki a Nagy Szellemek, már ha súgnak valamit, sosem lehet tudni, mikor tesznek lakatot nem létező szájukra.
Arcfestő sátor
A következő helyszín, amit muszáj meglátogatnom, az az arcfestő sátor. Komolyan, egyszerűen fizikai kényszert érzek a dologra, megveszek az ilyesmiért. Így hát a lendületem is sokkalta nagyobb, mikor ide betérek, mint korábban, nem kevésbé a lelkesedésem. Ha kérdezik, hogy milyen arcfestést kérek, akkor csak annyit mondok, hogy rájuk bízom, ami szerintük illik hozzám. Nem szeretném a másik esetleges művészi tehetségét ketrecbe zárni valami általam megadott sablon dologgal. Így szerintem neki is kényelmesebb, és olyat elég nehéz alkotni, ami nekem ne tetszene, mert valljuk be, nagyon sok mindennek tudok örülni.
Totem sátor
Úgy tűnik, hogy végül a jós sátor kivételével mindegyikben látok fantáziát, épp ezért kivárom a sort a totemeknél is, közben azon agyalok, hogy milyen állat lehetne az én totemállatom. Ha nem lennék farkas, biztosan valamiféle macskafélét mondanék, de így nem tudom, miben módosul a képlet. Úgyis hamarosan kiderül, nemde? Nem hordom százával az ékszereket, de tetszene egy ilyen fából faragott kis emlék erről az eseményről. Ilyenkor határozottan úgy érzem, hogy megérte maradnom, nem tűnik olyan kihaltnak és szürkének a város, pezseg, s én együtt teszem ezt vele. Én az ilyen alkalmakért élek, muszáj mindig ellátogatnom ezen eseményekre, máskülönben megenne a penész. Nem mondom azt, hogy nincs elég dolgom, mert dehogynem, több fronton is, de azt már nem állíthatom, hogy ezek ki is elégítik a napi pozitív élmény betevőmet. - Szép napot! Szívesen megkérdeném, hogy nem unja-e másokat állatbőrrel felruházni, de inkább nem teszem, még a végén kitessékel, és kimaradok a jóból. Helyette csak csendben várakozom tovább, míg nem kiderül, hogy melyik állat fog díszelegni a nyakláncomon. Amint ezzel megvagyunk, egy gyors köszönöm kíséretében távozom.
Láttam az arcán, hogy mennyire megdöbbent azon, hogy tudtam a létezéséről. Nem is tudtam hát másként reagálni, mint villantottam rá egy széles mosolyt és igenlően bólogattam. Egyre jobban örültem annak, hogy éppen rá gondoltam a mai napra, mint lehetséges társra. Egyedül amúgy sem lett volna annyira szórakoztató, bár jobban belegondolva szerintem úgyis összefutnék előbb-utóbb valami ismerőssel. Néha kicsit bajos volt, hogyha ilyen helyekre jöttem, mert elég régóta voltam már a város lakója ahhoz, hogy mindenki számára észrevétlen maradjak. - Hát, többek között valami olyasmit, hogy végighúzott a sárban. Megdicsértem a kifinomult udvarlási stílusát… - mosolyogtam szélesen, miközben az embereket kerülgettük és átvágtunk a bazáros részen. Most még nem néztem meg magamnak annyira a portékákat, meg amúgy sem tartottam annyira valószínűnek, hogy bármit is vennék innen. Maximum egy álomcsapdának volt némi esélye, de annak sem sok. Már volt egy, csak fogalmam sincs, hogy hová pakoltam el annak idején. – Meg azt is emlegette, hogy te nem vagy hisztis és ez nagyon tetszik neki – fűztem hozzá, olyan csajok egymás között módon. Oké, hogy Ryan a bátyám, de ez különösebben nem hiszem, hogy titkos információ lett volna, és a nők különben is tartsanak össze, nem? - És honnan jöttél ide? – érdeklődtem kíváncsian, mert ilyeneket például nem tudtam Payneről. Igazából nem sok személyes információm volt róla, mert eddig nem volt alkalmam ugyebár beszélgetni vele, márpedig én úgy gondoltam, hogy ezt majd személyesen derítem ki, tőle. – Azt tudom, hogy Emmánál dolgoztál… emiatt költöztél ide? – kérdezősködtem tovább. Lehet, hogy kicsit meg fog lepődni az ismeretségen, de a közelmúltig még én magam sem voltam tisztában azzal az aprósággal, hogy egy városban élünk. - Nyugi, emiatt ne aggódj! Megyek én szívesen bárhová, mostanában alig volt időm kikapcsolódni – nyugtattam meg gyorsan, mert nem akartam, hogy szabadkozzon itt nekem. – Egyébként volt több is, valahol otthon vannak. Kíváncsi vagyok, hogy idén mit fogok kapni, és akkor majd megkeresem a többit, hogy egyezik-e valamelyikkel – magyaráztam elgondolkozva. Hirtelen nem is tudtam már felidézni, hogy milyeneket kaptam annak idején. – Gondolom, nem mindig ugyanazok ülnek bent ezekben a sátrakban, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy mennyire vannak ugyanazon a véleményen a szellemeik – viccelődtem tovább mosolyogva, közben pedig már sikerült is eljutnunk az első sátorhoz. Volt ugyan előtte egy kis sor, de ez különösebben engem nem zavart. Ha egyedül lettem volna, az más, de nem voltam!
Totem sátor
Mivel úgy éreztem, hogy jobb, ha én is bemegyek, így Paynenel együtt léptem be. Reméltem, hogy nem fognak kiküldeni, ha látják, hogy jól ismerjük egymás és nem csupán be akartam ide tolakodni. Kivártam volna én a soromat, ha nagyon muszáj, de legalább két legyet ütünk majd egy csapásra, ha ő is megkapja a saját totemét, meg én is. Szerintem amúgy sem voltak ezek annyira titkos dolgok, hogy ne hallhassa más. Amint Payne túl volt rajta és megkapta a kis faragott figuráját, én ültem le a sámán elé, és kíváncsian, várakozással tekintettem rá. Ajkaimon mosoly pihent, tekintetem lelkesen csillogott, amíg arra vártam, hogy az én kezembe is adjon egy olyan állatkát, ami illik hozzám. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz az, de amint megkaptam, már oldalamon a másik nősténnyel sétáltam ki, és kíváncsian fordultam az övé felé, majd megmutattam az enyémet is, ha érdekelte, vagy szerette volna látni. Mire elértünk a másik sátorig, beraktam a táskámba, hogy el ne veszítsem. Kitelt volna tőlem, hogy elhagyom, ha a zsebembe pottyantom bele. - Hát, bemegyek veled, ha szeretnéd, bár én a saját nevemet nem fogom megkérdezni – mosolyogtam Paynere. Nekem nem volt gond, hogy szeretett volna oda bemenni, csak engem ez pont nem érdekelt annyira. Várni körülbelül két percet viszont nem olyan megterhelő, hogy ne férne bele ebbe a napba. Türelmesen ácsorogtam hát, amíg a leányzó beszélt a bent helyet foglaló sámánnal, ám amint végzett, már mentem is kifelé vele, hogy célba vegyük a következő sátrat. Oda már én is szerettem volna bemenni.
Jós sátor
- Nem, dehogyis! Én is oda szeretnék menni mindenképpen! – vágtam rá szinte egyből. – Nézd csak, épp itt van előttünk szerintem. Az előtt mindig sok ember áll, bár most még nem is annyira hosszú a sor, hogy ne bírnánk kivárni, amíg mi jövünk – nevettem lelkesen, és az utolsó páros mögé beálltam Paynenel együtt. Úgy gondoltam, hogy amíg mi jövünk, addig egészen nyugodtan beszélgethetünk még tovább. Úgyis együtt fogjuk tölteni a mai napot, de nem akartam végig némi csendben itt ácsorogni, mint egy karót nyelt valaki. Miután mind a ketten sorra kerültünk, én is kissé talán elgondolkozva sétáltam ki a sátorból. Még mindig sok ember vett minket körül, úgyhogy annyira mégsem tudtam elmerülni a saját gondolataimban. Nem is volt talán akkora baj, hiszen nem egyedül sétáltam, hanem akadt társaságom is, akihez bármikor nyugodtan hozzászólhattam. - Hm, nem kérsz valamit enni vagy inni? – jutott eszembe hirtelen, hiszen idefelé jövet mintha eljöttünk volna ilyesfajta bódé vagy sátor előtt. – Én egy kicsit megszomjaztam – tettem hozzá, hogy ha ő is akarna, akkor csak miattam ne mondjon le róla.
Payne, a te indián neved Ébredő Tavasz - használd egészséggel.
ARCFESTŐ SÁTOR
Emma a következő arcfestést nyerte meg magának:
JÓS SÁTOR
Payne
A Sámán kedvesen fogad, ha bizonytalan lennél, úgy ráncos, de kedves mosollyal köszönt, kissé megdöntve a fejét, hogy aztán hellyel kínáljon a tűznél. Kissé megrázza a karjait, mintha ellazítaná őket, mélyet lélegzik, majd egy marék földet szór a tűzbe. A füst fellobban, majd a Sámán szóra nyitja ajkait.
"A lét küzdelem; Ha megoldasz egy problémát, helyébe másik lép, mert a küzdelem az élet természetes állapota."
Ha csak ülünk és várjuk, hogy az élet kisimuljon körülöttünk, mint egy csendes tó, úgy hiába várunk. A tett, a cselekedet és az akarat vezet el bennünket a boldogsághoz és a kiegyensúlyozottsághoz. Örömünket kell lelnünk minden tennivalóban, legyen az egy étel elkészítése vagy állandó, folytonos küzdelem másokkal, a környezetünkkel, vagy akár önmagunkkal. Mind kövek vagyunk: felületünk egyenletlen, hol sima, hol pedig éles. Egymásnak ütközünk, csiszoljuk, lepattintjuk a meglévő éleket, újat generálunk a helyükre. És az élet folyójában lassú és kitartó munkával puhává csiszolódunk, megkopunk és elérünk a kiteljesedéshez. Ám minden alakul, minden változik, soha semmi nem lehet teljesen kész vagy befejezett: így a te életed sem. Engedd, hogy magával ragadjon az ár, ússz vele, ne tiltakozz. Vívd meg életed harcait és meglátod, micsoda öröm lepi majd el közben a szívedet.
Jenny
A Sámán tekintetében valami furcsa fény ül ki, mintha beléd látna. Minden esetre bízik abban, hogy ettől nem fogsz megriadni, hiszen pusztán azt fejezi ki, hogy az életed kettősségének titkával ő is teljességgel tisztában van. Miután helyet foglaltál a tűz mellett, ő pedig földet szórt a tűzbe, a szavai szinte azonnal erednek meg, habozás nélkül.
"Ahhoz, hogy beengedj valakit a szívedbe, elõször magadat kell beengedned."
Az emberek sokszor nincsenek tisztában annak a gondolatnak az igazságával, hogy szeretni csak az képes, ki önmagát is szereti. Persze nem az önmagasztalásról van szó, pusztán az elfogadásról. Teljesen lényegtelen, hogy valaki milyen magas, mennyire vékony vagy éppen testes, mindennek megvan a maga szépsége, ahogyan neked is, és ahhoz, hogy ezt a hosszú életet boldogan élhesd, ezt el kell fogadnod. Mások problémáját csak magadon keresztül vagy képes megoldani, amit te látsz és tapasztalsz. Tapasztalat nélkül nem született még jó tanács: a könyvek lapjaira vetett betűk igaztalanok, rossz mantrák. Ne keresd magadban a hibákat, ha kudarc ér, lásd úgy, hogy minden, ami veled történik, egy szükségszerű esemény volt. Üdvözlések és búcsúk, az életünkbe ki-be járkáló emberek mindig pontosan addig vannak velünk és akkor lépnek ki a kapcsolatunkból, amikor arra szükség van. Szeresd és fogadd el a rosszat, ne vess meg senkit, segíts rajta: minél inkább átitat valakit valamiféle negatívum, az azt jelenti, hogy annál gyengébb és annál nagyobb szüksége van útmutatásra. És te képes lehetsz ezt megadni.
Pandorával karöltve érkezünk meg a sátorhoz, és várjuk ki a sorunkat, majd, mivel már én már több sátort is megjártam, előbb megyek be ebbe is, nehogy véletlenül valami ősi szellembármi megegye az én drágalátós barátnőmet. Igazából, a totem és a jóslat után ide is be szerettem volna jönni, csak már nem fért volna bele az időmbe, mielőtt megérkezik P.S., szóval inkább nem kockáztattam. Most azonban van időnk erre is, addig sem költjük el a pénzünket mindenféle vásárfiára. Nem mondom, hogy még akkor is ezerrel vigyorgok, mikor meglátom a sámánt, sőt, sokkal inkább leszek határozottan komoly. Most mit csináljak? Ezt hozzák ki belőlem. Az előző két alkalommal sem fordultam komolytalanul a helyzet felé, most sincs ez másként. - Jó napot! Köszöntem jól hallhatóan, aztán megálltam előtte, és vártam türelmesen, hogy kapok-e nevet, vagy sem, volt olyan, aki panaszkodott odakinn, hogy nem kapott indián nevet. Vajon mi alapján dönti el? Vagy ki dönti el? Halványlila gőzöm sincs róla, de valahogy nem érintene jól, ha én is csak egy fejcsóválást kapnék, mondván, nekem nem jár indiánnév… Aztán mikor megszületett a döntés, egy bólintással nyugtáztam, bármi is legyen az, és távoztam is egy köszönöm kíséretében, hogy átadjam a helyem a barátnőmnek.
Miután Naomi elmondta, hogy mik is tekinthetőek meg a négy együtt álló sátorban – pontosabban nem is megtekinthetőek feltétlenül, hanem inkább én magam tekintettem meg őket kívülről – elindultunk feléjük. A vidra-kérdésen felbuzdulva úgy döntöttem, hogyha kiálljuk egyszer az életben a sort az Indián név sátorhoz, akkor majd átállok a Totemsátorhoz kígyózó emberek mögé is. Míg várakozunk, igyekszem kifaggatni Naomit arról, hogy kinézett-e már magának valamilyen szépséget a bazársoron, vagy egyáltalán mi az, amik tetszettek neki. Úgy gondolom, hogy barátságunk szépségére való tekintettel szeretnék venni neki valamit, de nem akarok olyasmire költeni, ami aztán úgysem fog tetszeni neki. Hiába, ha pénzről és számokról van szó, praktikus ember vagyok. A szakmámból fakad.
Indián név sátor
A sátorba Naomi után lépek be közvetlenül, így nem tudom, hogy ő milyen nevet kapott. Kicsit megszeppenek a miliőtől, ami fogad, de igyekszem megacélozni magam, s miután udvariasan fejet hajtottam a sámán felé, várom, hogy mit fog majd mondani nekem. Nem nagyon tudom, hogy egyáltalán szabadna-e itt beszélnem, de végül úgy határozok, hogy nem nyitom ki a gambámat a távozás előtt. Midőn megkaptam a nevemet, ajkaimon udvarias mosollyal újra fejet hajtok, s kifelé menetben azért elköszönök a sámántól. Valamiért így tartom megfelelőnek.
Totem sátor
A jövőm nem érdekel – jóideje „Élj a mának!”-típusnak tartom magam), s az arcomat sem szeretném befestetni, de azért anélkül nem tudok hazamenni, hogy be ne térjek a totem sátorba. Naomi vidrája után nekem is kell valami, aminek okán majd jól kinevethetem magam. Mert azt szinte biztosnak tartom, hogyha megdöbbentett a vidra-kérdése, akkor meg fogok lepődni a saját totemállatomon is. Remélem, hogy nem víziló lesz, mert azért azon lehet, hogy felfújnám az arcomat. A sátorba lépve itt is elfog az a fura érzés, ami a másik sátorban is. Főhajtással kezdek a sámán felé, s közben igyekszem nagyon bizalomgerjesztő fejet vágni, nehogy valami utálatos állatot juttassak eszébe. Várom a csodát, s a jó szerencsémet, s közben azt teszem, amit a sámán mond nekem. A totemállatomat megkapva ugyanazt az elköszönős-meghajlós rituálét hajtom végre, mint az előző helyen, majd kilépek a sátorból, s újra csatlakozom Naomihoz. Irány a bazársor.
Kezdőlap
//
