Igazából könnyedén ellenállhattam volna a kísértésnek, és akkor most nem szurkálódnék feleslegesen, de egyszerűen nem bírtam ki. Ilyen téren gyenge is vagyok, meg meggyőződésemmé vált, hogy meg is érdemelte tőlem ezt a bánásmódot. Nem voltam benne biztos, hogy mire számított, hogy milyen leszek, és hogyan fogok hozzá viszonyulni a kilétének ismeretében, de az volt a gyanúm, hogy valami egészen mást szeretett volna. Valószínűleg tényleg a nagy érzelemkitörést és a nyakba borulást preferálta volna jobban, de akkor csalódást kellett neki okoznom. Végre érezhette, hogy milyen rossz, amikor olyanban csalódik, akit nagyon szeret, vagy legalábbis szeretett. Én számtalanszor átéltem már, de a legrosszabb még mindig az ő esete volt. Még ha olyan régen is, hogy alig tudtam felidézni az emlékezetemben. Közben a szavai eljutottak a tudatomig, de sokkal okosabb nem lettem tőle. Utáltam, ha valaki nem mondott ki valamit kerekperec, csupán ködösítve adta elő a mondandóját. Most azonban nem szóltam rá, hogy beszéljen már értelmesen, mert túl kába és fáradt voltam hozzá. Azt hiszem, hogy leginkább mentálisan fáradtam el, még amiatt, amit rám zúdított. Olyan érzés volt, mintha már napokkal ezelőtt lett volna, és nem néhány perce csupán. - Hagyjuk ezt… - ráztam meg a fejemet, amikor belekezdett, hogy minden másként alakult volna, ha tudja, hogy ki vagyok én. Nem tudtam, hogy amúgy sem fejezte volna be a mondatot, mert ugyanazt gondolta, amit én; a tényeken nem változtatott. Visszacsinálni nem tudta, ennél fogva a kifogások is feleslegesnek bizonyultak számomra. Egyébként is szerettem volna elzárkózni tőle, így a viselkedésem is pontosan eme gondolatomat támasztotta alá. Nem bírtam neki megadni az esélyt, de mégis akartam, hogy értesse meg velem. Talán nem fogadom majd el, talán igen. A próbálkozást viszont akkor is értékeltem, csak jelenleg valahol egészen mélyen. - Nem tudom, hogy miből gondolod, hogy én olyan erős vagyok – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. Igaza volt egyébként, én is annak tartottam magamat, de az mégis érdekelt, hogy ő miből jutott erre a következtetésre, mikor semmit nem tudott az életemről – szinte -, és alig félórája nézett először a szemembe olyan sok év után. Ennyire senki nem volt jó emberismerő, legalábbis én még nem találkoztam ilyen egyénnel. - Nem, nem gondolom – ráztam meg a fejemet elutasítóan. Talán nézhettük volna így is, ha megértő akartam volna lenni vele, de nem akartam. Nem tudtam az lenni, mert nem tudtam, hogy vele mi történt. Itt állt előttem, élt és virult, hát mit gondolhattam volna? Ezt persze nem is akartam megtartani magamnak. – Te itt vagy most, nem haltál meg – mondtam még mindig komolyan. Legalább a hangom már volt olyan határozott – vagy legalábbis határozottabb -, mint amilyen általában lenni szokott. Még ha ránézésre nem is lehetett ezt mondani rólam. – Engem viszont akaratom ellenére elhurcoltak onnan, de nem is baj. Ha Erik ott lett volna, biztosan nem éli túl – nem is akartam most erre gondolni. Sőt, a fiamra sem akartam gondolni egyáltalán. A legtöbb esetben igyekeztem a múltamnak ezt a felét elfelejteni, még ha nem is volt egyszerű vagy normális dolog. A szülő nem felejti el a gyermekét, akárhány évszázad teljen is el. Csak éppen nekem ez így könnyebb volt, mint állandóan keseregni amiatt, amin már nem lehet változtatni. Talán ridegen hangzik, de nem zavart volna különösebben, ha mások így gondolják. Nem voltak a helyemben sohasem. - Még ne köszönd! – vetettem oda, de azért a viselkedése miatt valamennyit mégiscsak lágyítottam a modoromon. Idegen is volt számomra, meg nem is. Szinte semmit nem tudtam róla, és igazából az illúzió ellenére a vonásaink között sem láttam hasonlóságokat, mégis éreztem valamiféle kötődést felé. Még ha ezt egyelőre nem is voltam hajlandó elismerni. – Nem tudhatod, hogy rólam mi olyat tudsz meg, amit elítélsz majd – tettem hozzá, hogy egyértelművé váljon számára is, hogy mire gondoltam pontosan. Persze azt sem vehettem biztosra, hogy egyáltalán fog érdeklődni az én életem felől, de valószínűnek tartottam. Már most elkezdte, pedig még nem is jött el az ideje. Meglepődte, hogy egyáltalán válaszolt a kérdésemre, de gondolatban kapott tőlem egy aprócska piros pontot érte. Csupán biccentettem, nem mutatva azt a cseppnyi meglepettséget, amit a származásának kiderülése váltott ki belőlem. - És olyan érzés újra itt lenni, mint amilyen régen volt? – kérdeztem újabbat. Ha már megtehettem, hát miért ne tettem volna meg? – Amikor visszatértem Németországba, egyáltalán nem hasonlított arra, amire emlékeztem – toldottam meg a mondandómat, és így legalább azt is sejthette, hogy miért jutott eszembe ez a kérdés. Ez legalább amúgy is egy kicsit semlegesebb téma volt, nem érintette közvetlenül a magánéletet, ha szigorúan vesszük. – Mint például én? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Nem nagyon értettem, hogy pontosan mire gondolt, vagy hová akart kilyukadni, de valamiért mégis magamra vettem azt a részt, hogy most őt találják meg számára fontos dolgok. Úgy tűnt, hogy én is az voltam számára, így a kérdésemet teljesen logikusnak tartottam. - Hogyan várhatod el tőlem, hogy esélyt adjak neked, ha még azt sem akarod, hogy kérdezzek? – közben végre megkíséreltem ellépni az egészen eddig támasztékul szolgáló fal mellől. Egy kicsit legalább már biztosabban álltam a lábaimon, ez is haladás! – De rendben, akkor nem kérdezek, ha úgy akarod… - zártam le végül ennyivel a gondolatmenetemet, aztán csak néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Túlságosan furcsa volt még mindig ez az egész nekem.
Be kell vallanom, egy egy részemnek egyáltalán nem tetszik, ahogy csendre int, hallgatásra kötelez, rám rivall, mintha szerepet cseréltünk volna. Mintha ő lenne az én szülőm, aki megdorgála az ivadékát, amiért az rossz fát tett a tűzre, s most próbálja elsepregetni a szenes hamvakat. De ettől függetlenül megoldom az egészet egyetlen mély levegővétellel, s egy gyorsan villanó tekintettel. Nem áll szándékomban újfent fölényeskedni. Abból mára elég volt. A következő megállapítása, kétkedése azonban mosolyra fakaszt. Ha azt mondanám, hogy melyik apa ne gondolná erősnek a lányát, hiteltelen lenne, hiszen pusztán ebből kiindulni ebben a helyzetben balgaság volna. Így hát alapvetően azokra a benyomásokra kell szorítkoznom, melyek a mai találkozásunkból egyértelműen leszűrődtek. - Habozás nélkül szembenéztél a halállal. Jól menő üzletet vezetsz, a kezedben tartod az életed, gyötörjön bármi legbelül. Királynői tartással állsz előttem akkor is, ha szíved szerint összeomlanál. Én erre nem voltam képes. Attól, hogy próbálja tartani magát, nem vagyok semmilyen értelemben sem vak. Amit a szemem nem lát, azt a farkasom érzi, nem beszélve a szívemről, amit talán még ennyi idő után sem lehet tévútra vezetni. Lehet, hogy a Szellemek nem helyeselték soha, ha a szívemre hallgattam, de ez nem változtat azon, hogy annak mindig igaza van. Szívesen felnevetnék, savanyúan, mint az éretlen szőlő, amikor közli velem, hogy én nem haltam meg. De helyette csak megfordítom a dolgokat. - Te sem haltál meg. Mégsem lehettél a fiad mellett. Nem kívánom túlragozni a témát, hiszen talán túlságosan kényelmetlen lenne a felismerés vagy a beletörődés. Talán túlságosan nehéz volna szemenéznie azzal, amivel én nézek farkasszemet azóta, hogy eltűntem az életükből. Hogy nem volt választásom. Hogy nem tehettem a világon semmit. Ahogyan ő sem. Hiszen mit tehetett volna nőként egy farkassal szemben? Legyen akár halandó vagy épp frissen bemart nősténykölyök. - Én sem kalandvágyból hagytam el a házunkat.De erre persze nem emlékszel... hogy is emlékezhetnél... Sóhajtok fel a semmibe révedve. A vállamban újra érzem Johannes lándzsáját keresztülfúródni, ahogy az ezüst marja a húsomat, s látom a gyerekek félszeg pillantását, ahogy mindezt végignézik, hallom Giselle riadt szipogását a hátam mögül... S látom, ahogy az Őrző a gyerekeimhez lép, és az emlékezetüket kitörölve fekteti le őket aludni, s ahogy megteszi ugyanezt a feleségemmel is. Üvölteni akarok. Aztán kedvem lenne kacagni azon, hogy miket tudhatok meg róla. Édes drága, egyetlen leányom, ha tudnád, hogy mennyi titkom lebeg az éterben, nem mondanál olyasmit, ami ilyen felelőtlenül meggondolatlan. - Az édesapád vagyok, nem tudlak elítélni. De persze az is lehet, hogy egész egyszerűen belém van kódolva ez a fajta ragaszkodás hozzá, amivel minden sérelmet vagy gaztettet el tudok kendőzni, jelentéktelenné degradálni és voltaképpen meg nem történtté tenni azért, mert én azt akarom. fogalmam sincs, mi az oka, de ha most azt mondaná nekem, hogy ő maga ölte meg a saját gyermekét, akkor sem tudnám elítélni, mert biztos lennék benne, hogy okkal tette. Nem lepődik meg azon, hogy Fairbanks az otthonom. Nem csodálkozom rajta, hiszen már így is épp eléggé kimerülhetett lelkileg, s ez pusztán egy apró, jelentéktelen információ lehet a számára. - Egy cseppet sem. - közlöm vele egyszerűen - Már csak azért sem, mert ami régen csupán erdő és havas hegyvonulat volt, most tégla és beton. - vonok vállat, de érezhetően csalódott vagyok ezzel kapcsolatban - Magam is visszatértem a háborúk alatt. - folytatom kissé elszorult hangon - A seregben szolgáltam, mint felcser. Meg nem mondtad volna... Apró és szánalmas viccelődés, hogy a jelenleg történtek után esetleg el tudja rólam képzelni, hogy embereket mentettem az aknamezők közepén. És közben persze attól rettegtem, hogy a háború újra magával ragad, hogy ezúttal ágyugolyók helyett akna szakítja szét a testemet és taszít a másvilágra. Megint. De akkor nem volt mit vesztenem, a Szellemek ezt pontosan tudták, s hagytak elevenen elégni a saját múltam árnyékai közt járva. A kérdése egészen logikus, sőt, teljes mértékben igaza van, de én magam könnyeden és puhán válaszolok neki, tudatosítva benne, hogy többről van szó most, mint úri szeszélyről. - Egyelőre elég, ha megbirkózol azzal, amire eddig fény derült. Ha azt gondolod, hogy a létezésem puszta tényénél nem létezik olyan dolog, ami nehezebben emészthető... Nos, abban az esetben tévedsz. És arra, hogy ezt megosszam veled, nem éépen ideális egy viharos út menti sikátorban időzzünk. Nem számítok arra, hogy megkönnyebbülést okoz neki a titokzatoskodásom, de a lelkem bízik abban, hogy ha sikerül felfednem magam előtte, meg fogja érteni. Meg kell, hogy értse. De ha addig is haragot és gyermeki dact hordoz a szívében, mert hallgatag vagyok, azt hiszem, hogy egy ennyi éven át tartó vezeklés után el fogom tudni viselni. - Van mobiltelefonom! - jegyzem meg gyorsan és úgy, mintha ez ebben a században valami kuriózumnak minősülne - Persze, gondolom neked is... - teszem hozzá zavartan, közben pedig kihalászom a nadrágom zsebéből a készüléket - Örülnék, ha... - lépek közelebb és nyújtom felé a telefont - ... szóval, tudod. Ha bármikor úgy érzed, hogy készen állsz, vagy csak eszedbe jut, hogy elküldj a pokolba. Vagy ha éppen azt gondolod, hogy készen állsz arra, hogy találkozzunk. Én továbbra sem tudom, hogy kell bármilyen számot hozzáadni. Ha Abigail felhív, akkor tudom fogadni a hívást, és kezdeményezni is tudok, de a többi számomra olyan, mint egy megfejthetetlen egyenlet. Talán kinevet vagy lenéz a hozzá nem értésem miatt, de én nem vagyok az a fajta, aki ennyire lépést tart a modern világgal. - Ígérem, hogy nem foglak zaklatni. Teszem hozzá, hogyha esetleg habozna és nem állna szándékában átvenni tőlem a készüléket. A saját telefonszámomat sem tudom fejből, szóval valószínűleg úgy kell tegyen, mint Abigail tett. Beleírni a saját elérhetőségét és hívást kezdeményezni önmaga irányába... Vagy valami ilyesmi.
- Jó megfigyelő vagy! – állapítottam meg némi gondolkodást követően, ahogyan felsorolta azokat a dolgokat, amelyek tényleg igazak voltak rám. – És ezek szerint, akkor ezt nem tőled örököltem… - állapítottam meg. Ugyan a hangom kicsit nevetősebb volt, mint eddig, és olybá tűnt, hogy egy mosoly is felfelé akarta görbíteni a szám szélét, végül mégsem történt meg. Arcom éppen olyan komoly és kisé meggyötört maradt, amilyen eddig volt. Persze lehet, hogy ezt az erőt egyébként senkitől sem örököltem, hanem az élet egyszerűen rákényszerített arra, hogy ilyenné váljak. Nekem ezzel egyáltalán nem volt gondom, mert legalább nem számítottam könnyű ellenfélnek, legalábbis a legtöbb esetben. Szavaira nem kívántam mondani semmit, pedig legszívesebben nagyon sok dolgot hozzávágtam volna most. Ennek azonban nem volt most itt a helye, mert valahol mégiscsak igaza volt, hiába nem ismertem el. Én is éltem és mégsem tértem vissza a fiam mellé, bár már csak azért sem tettem így, mert mire kijutottam, ő már egyrészt felnőtt volt, másrészt fiatal farkasként az ő életét veszélyeztettem volna. Ezért is mondtam le róla, még ha egy kisebb darab azóta is hiányzott a lelkemből. Talán így érezhetett ez a férfi is, akit az apámnak nevezhettem, de egyelőre mégsem éreztem annak, csupán egy ismerős idegennek. - Nem, tényleg nem emlékszem… - hagytam végül rá, mert így volt. Azt nem tudtam, hogy ő ebben miért volt ennyire biztos, én azt gondoltam, hogy csupán a fiatal korom miatt gondolta így. Az emlékeim akaratom ellenére is elhalványultak vele kapcsolatban. Kislányként még próbáltam felidézni azokat a pillanatokat, amikor boldog voltam, mert ő is ott volt velünk. Egy idő után azonban dacból sem akartam már ezekre gondolni és száműztem őket a fejemből, azt hittem, hogy végleg. Most azonban ez a találkozás valamit felébresztett bennem, amivel egyelőre nem is tudtam nagyon mit kezdeni. Talán nem is akartam még annyira semmit sem. - Ezt nem tudhatom – vontam meg a vállaimat. – Nem ismerlek hozzá eléggé – tettem még hozzá. Számomra nem volt magától értetődő, hogy egy szülő semmilyen körülmények között nem ítélné el a gyerekét. Egészen biztos vagyok benne, hogy én nem tudtam volna a magam részéről mindent elnézni, attól még, hogy esetleg ő ilyen jellemmel lett megáldva. Közben megválaszolta a kérdésemet is, mire haloványan bár, de elmosolyodtam azért. Talán most először azóta, hogy tudom, ki is ő valójában. Ki gondolta volna, hogy amikor bejött az üzletbe, majd úgy zárjuk a találkozásunkat, hogy kiderül a rokoni kapcsolat közöttünk. - Nem tudom úgy elképzelni ezt a helyet, hogy nincs itt a város – adtam hangot a saját véleményemnek, mivel én már úgy láttam elsőnek is ezt a szegletét Alaszkának, hogy Fairbanks már itt volt. Biztosan furcsa lehetett így, már csak azért sem értettem, mert a korom ellenére én már eleve egy városban születtem és nem a semmi közepén. Jó, nyilván már az is ugyanilyen modern lett, de mégis más visszagondolni rá. – Furcsa… - jegyeztem meg elgondolkozva, és itt most nem arra gondoltam, hogy felcser volt és életeket mentett. – Én is a háború alatt voltam ott – tettem hozzá, hogy ő is értse, miért találtam különösnek. Bár azt nem tudtam, hogy mégis melyik alatt szolgált a világnak azon a részén, de ha a második alatt, akkor veszélyesen közel voltunk egymáshoz és mégsem tudtunk róla. Talán nem volt még alkalmas az idő erre a lelepleződésre, amire most sor került. - Azt hittem, hogy pont az előbb beszéltük meg, hogy milyen erős vagyok – dohogtam egy kicsit amiatt, hogy azt gondolta, nem tudok megbirkózni ezzel. Az már mellékes, hogy egyébként tényleg sok volt nekem egy kicsit mindaz, amit ma itt megtudtam, és akkor ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Halványlilám sem volt arról, hogy mi vár majd még rám. – Rendben… - adtam meg végül magam, mert rájöttem, hogy most úgysem fog nekem többet mondani. Akkor sem, ha képes lennék fejen állni. - Igen, van… és meg is adtam neked a számomat. Rajta volt a névjegyemen – utaltam arra az apró momentumra, amikor megérkezett az üzletbe és kapott tőlem egy kártyát. Ettől függetlenül, végül elvettem tőle a telefont és elkezdtem bepötyögni a számomat. – Ajánlom is! – feleltem inkább arra, hogy nem fog zaklatni. A többi általa elmondott dolgot csak némán nyugtáztam magamban és eldöntöttem, hogy majd keresni fogom. Meg akartam tudni azokat a válaszokat, még ha a kapcsolatunk nem is fog sokat változni azt követően. – Nem szeretem, ha bármit is rám erőszakolnak! – toldottam még meg a mondandómat, miközben a telefon kijelzőjéről felpillantottam rá egy pillanatra. - Tessék, beleírtam! – nyújtottam felé. – Adj egy kis időt, aztán hívj fel! – mondtam végül, mert én nem szándékoztam őt keresni. Azt akartam látni, hogy mennyire gondolta komolyan, hiszen a látszat csak egy dolog. Így elhittem neki, de nekem kézzel fogható bizonyítékra is szükségem volt ahhoz, hogy egy kicsit beadjam a derekam. Ráadásul, a saját telefonomat bent hagytam az üzletben, amikor tornádóként vágódtam ki az utcára, szóval nem is nagyon tudtam volna beírni a számát. Oké, megcsörgethettem volna magam, de ez így mégiscsak jobb lesz a lelkemnek és egy hívást még nem fogok zaklatásnak minősíteni. – Általában hetente, kéthetente jövök Fairbanksbe – tettem még hozzá, hogy nagyjából ahhoz igazítsa majd a dolgait. Aztán rám telepedett némi várakozással terhes csend. Nagyon úgy tűnt, hogy a búcsúzás felé közeledünk, és bennem újra vegyes érzések támadtak fel. Sejtettem, hogy amikor már megnyugodtam, akkor minden haragomat ki fogom rá vetíteni újra, mintha csak most hagyott volna el, ám jelenleg még akartam is, hogy maradjon, meg nem is. Ez talán normálisnak nevezhető reakció ebben a helyzetben, igaz? Bár az egész helyzet nem volt normálisnak nevezhető, még távolról sem.
// Igen, talán még mehet egy-egy, aztán ugorhatunk a következőre *-* //
A kedvesnek ható bókja, amely mögött lassan érő mosoly bújik meg, hamar csap át már-már bántó kijelentésbe, de mégsem tudom tőle rosszul érezni magam. A rákos beteg sem sértődik meg, ha valaki a szemébe mondja, hogy daganata van, mert pontosan tisztában van vele, egész egyszerűen... Nem tud mit hozzátenni. A beismerés és a feldolgozás már rég megtörtént, mi marad hát... Fanyar mosoly, s egy finom sugallat simítása az arcbőrömön. Giselle. Ami belőlem hiányzik, az mindig is benne élt, ezt adva át a gyermekeinknek, azáltal pedig, hogy a lányomban ebből megcsillan egy darab, csak a szívem sír; a szemem mosolyog. - A kreativitásodat esetleg... Teszek óvatos próbát arra, hogy esetleg elgondolkozzon azon, hogy bennem is van jó. Nem csak rossz, s nem csak rossz vagyok én őbenne. Hogy ezt mennyire ismeri be, arról nincsenek feltevéseim, egész egyszerűen én hiszek benne, hogy legalább ennyi jót adhattam neki, ha már ilyen szakmában leli örömét. Az alkotói munkában. Örülök, hogy rám hagyja az emlékezés csomóit, és nem kéri, nem várja, hogy most kezdjem kibogozni őket. Magamban újfent ígéretet teszek, hogy eképpen fogok cselekedni, ha legközelebb láthatom. Nem, tényleg nem. Most rajtam a sor, hogy könnyed lustasággal ejtsem a szavakat, a válla fölé fókuszálva a tekintetemet egy apró pontra, ami talán ott sincs. De én látom. Messzire szálló világok nyílnak meg számomra a téglafalba vésve, kész időutazás, ahogy némafilmként peregnek le életem meghatározó pillanatai, és kell egy kis idő, hogy újra sikeresen elhelyezzem magam a lányommal közös jelenben. - Pedig nem olyan nehéz. Elég csak felutazni a hegyekbe. - kezdek bele könnyed idegenvezetőként - Itt sem volt ám minden ennyire... lapos. De persze az embernek minden áron le kell igáznia a természetet, anélkül sosem érezné magát teljes értékűnek. Elmosolyodom, és nem is igazán értem, hogy miért vittem el ennyire más irányba a városról való hirtelen beszélgetést. Az első, már-már kötetlen beszélgetésem a lányommal a város alaprajzáról és az emberi gyarlóságról szól. Nem biztos, hogy jó úton haladok. Amikor közli, hogy maga is a háború(k) idején tért haza, nagyobbat nyelek, mint az egészséges volna. Bármennyire süt róla, hogy megedzették a századok, mégis. Az én kis szőke leányom, az ártatlan és okosan csillogó szemeivel micsoda mészárlást és agóniát engedett a lelkébe azzal a hellyel... Az ajkam belső húsára harapva hajtom le a fejem, és szemlélem meg a fényesre suvikszolt cipőm orrát. - Nem választottad épp a legszerencsésebb időszakot a hazatérésre. - reagálok erőtlenül, kissé rekedt tónusban, így kénytelen vagyok megköszörülni a torkomat a folytatás előtt, mellyel egy időben már a fejemet is újra felszegem És ezek szerint számunkra sem lett volna a legszerencsésebb a viszontlátás. Bár erősen kételkedem benne, hogy a jelenlegit annak lehetne nevezni az ő szemszögéből. Ha akkor újra látom, valószínűleg hazugnak bélyegezett volna, hiszen egy afrikai harcos testében tengődve még kevesebb esélyem lett volna azokban az években a közelébe férkőzni, hát még meggyőzni őt a kilétemről. Mondjuk akkor a Rémálmodó még csak hideg közönnyel szemlélte a világot, valójában Delhi után mért először csapást rá. - És ezt nem is szándékoztam kétségbe vonni. - biccentek lassan megerősítésképp - Éppen ez az oka annak, hogy egyáltalán meg fogom osztani veled a történetemet. Ahh, tényleg! A névjegy! Igaz is. Ámbár szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az elmúlt percek atrocitásai közepette elhagytam és elfújta már a szél, ettől függetlenül mégis hálásan pillantok felé a kék tekintetemmel, amikor a készülékbe írja az elérhetőségét, mert nekem minden bizonnyal hosszadalmas procedúra lett volna, még akkor is, ha a remegő kezeimtől eltekintünk. - Köszönöm... Holly. Van egy olyan érzésem, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy hangosan így neveztem őt. Gondolatban meg aztán végképp, ám a kijelzőről szinte rám kiabál, ordít ez a rövid, de hangzatos név, bár nem tudom, miért hittem azt, hogy majd másképpen fog szerepelni a neve a híváslistámban. Amikor átveszem a készüléket, kínosan ügyelek rá, hogy az ujjaink még véletlenül se érjenek össze, holott a bőröm sikít érte, de azt hiszem, hogy minden óvatlan lépéssel kár volna megkockáztatni a paktumot, amit most kötöttünk a találkozónkkal és az esélyemmel kapcsolatban. - Úgy lesz. Úgy lesz... Kiszárad a szám, és bármennyire tűnik úgy, hogy lába kélt a mondani valómnak, belül szinte forrong bennem minden kimondatlan szó, égek a ágytól, hogy mindezt megosszam vele is, de nem tehetem. Egyelőre fogalmam sincs, hogy meddig bírom, és mennyi időt illene adnom neki, és ezen nem segít a mellkasom erős feszülése sem, ennek ellenére némi hallgatás után összeszedem magam, s ha nem hátrál el tőlem, közelebb lépek hozzá. Majd még közelebb, és még tovább, és a szívemet hirtelen megülő bizonyossággal hajolok hozzá közelebb, hogy egy leheletnyi csókod adjak az arcára. Hamis csók ez, szinte meg sem történik, mégis ott marad, bőrt bizsergetően a levegő tánca, az orromba cserébe pedig az illata költözik bele egy életre. - Nagyon hiányoztál nekem. Ódákat tudnék zengeni, meséket, verseket írhatnék, s ezzel foglalhatnám keresztbe mindazt, amit most három halk szóra sűrítettem. Választ nem árok, azt akarom, hogy tudja, hogy érezze... Akkor is, ha nem fogadja el. Ellépek, hogy az öltöny darabjait magamhoz vehessem, és úgy határozok, hogy a távozás mezejére lépek még akkor is, ha a bokáimon az élet súlya ránt vissza gúzsba kötve a gyermekem mellé. Egy jó apa tudja, mire van szüksége a gyermekének, és ez a szükség sokszor egyáltalán nem egyezik a szülői akarattal. Tudnom kell elfogadni. Ha már eddig nem volt rá módom.
//Utószó//
Matthäus alakjában ballagtam hazafelé a viharos utcákon. Mint lény, halott voltam minden járókelő számára. Csak a kirakatokban és a letakarított gépjárművek üvegeiben szemléltem meg egykori önmagam alakját. Szakadatlan próbálta az alaszkai szél az arcomra fagyasztani a némám hulló könnyeimet, s néha azon kaptam magam, hogy szinte sálként tartom az arcom elé az öltönyt, és szívom be az illatát. Messzire repít, nem az utópiába, nem egy pszichedelikus fantáziába - a múltamba, és ezt egyelőre még én is képtelen vagyok felfogni. Az elkövetkező napokban magamra húzom hát a maszkomat, elbújok, s hiszem, hogy csak az emlékeim vannak, hogy nincs jelenem, mások előtt legalább is. Képtelen vagyok róla Yee-nek, de még Abigailnek is mondani akár egyetlen szót is. Nem mondhatom el, nem lehetek ennyire... Megalázkodóan szerencsétlen, hogy azzal állítsak be, hogy kis híján megöltem a lányomat. Helyre akarom hozni, még ha hetekbe, évekbe is kerül. És akkor.. Majd akkor büszkén állni meg Inge mellett. Már ha erre lehetőséget ad. Ha nem, akkor jobb is lesz, ha nem beszélek róla senkinek. Minél kevesebben tudják, annál kevesebb tekintetből olvasom ki az irántam való szánakozást, rejtett sajnálatot. Mindazonáltal minden nap eljövök ide, a Holly Fiels' Bridal Shop elé, különféle idegenek képére álcázva magam, és a kirakatot bámulva igyekszem elcsípni a lopott pillanatokat. Már ha éppen itt tartózkodik.
- Talán… - ismertem el. Igazából nem tudhattam, de rémlett, hogy remekül tudott mesélni nekünk annak idején elalvás előtt, úgyhogy ebben lehetett valami. Nem akartam teljesen elzárkózni attól, hogy esetleg lehettek közöttünk hasonlóságok, hiszen csak az apám volt, és az anyámmal annyira azért mégsem voltak közös tulajdonságaink. Vagy az is lehet persze, hogy egyszerűen már csak nem emlékeztem olyan tisztán. A lényeg azonban még mindig az, hogy örültem a kreativitásnak, máskülönben nem élhettem volna úgy, ahogyan eddig. Ráadásul a jelenlegi munkámat is kedveltem, és e nélkül igencsak nehéz lett volna továbbra is üzleteket vezetni. - Igen, talán… de az az élet rendje, hogy az ember mindig újabb és újabb magasságokba törjön, nem igaz? – kérdeztem, miközben felvontam a szemöldökömet. Az én arcomon is megjelent valami finom kis mosoly, de nem vittem most túlzásba. Nem voltam olyan hangulatban, de ez szerintem nem is olyan meglepő. Közben az én gondolataim is igencsak elkalandoztak, ráadásul elértünk egészen a háborúkig is. Azok az emlékek nekem nem voltak valami jók, de őt elnézve neki sem hoztak örömet vagy boldogságot. Nem kérdeztem meg, hogy mi történt, mert ő sem érdeklődött arról, hogy én miként keveredtem oda és miket csináltam. Azt hiszem, hogy jobb is így. Nem lett volna a legjobb kezdés, bár ennek már úgyis mindegy. Ezek után el sem akartam képzelni, hogy milyen lett volna, ha ott botlunk egymásba… és itt még arról nem is tudtam, hogy akkor milyen testet birtokolt. - Valóban nem, de itt sem volt már tovább maradásom – hogy az itt, az egészen pontosan ezt a várost, vagy csak Amerikát takarta-e, azt nem kötöttem az orrára. Ha majd érdekli, akkor előbb-utóbb úgyis rá fog kérdezni, de nem szándékoztam megkönnyíteni a dolgát egyetlen perc erejéig sem. Az nem én lettem volna. És igaz, hogy ezzel a saját helyzetemet is megnehezítettem, de ezúttal képes voltam vállalni ezt is. – Úgy véled, hogy most szerencsésebb volt? – tettem fel a költői kérdést. Magamban már rég megadta rá a választ, csakhogy az is eszembe jutott egyúttal, hogy ha ez így sikerült, akkor mi lett volna abban az esetben, ha esetleg tényleg évtizedekkel korábban botlunk egymásba. Lehetett volna ennél rosszabb is? Egyelőre elképzelni sem tudtam, mert ez is borzasztó volt, még ha a vége egészen tűrhetően is zárult. Csupán az én szívem volt tele kételyekkel, és a többi érzelmet akkor még nem is említettem. - Milyen nagylelkű vagy, hogy beavatsz mindezek után – mutattam végig erőtlenül a sikátoron, de nem csak a mostani alkalomra gondoltam. Az életem hajnalán történteket is értettem alatta, csak most nem hoztam inkább szóba. Bőven elég volt, hogy a fejemben folyamatosan ott zakatolt, és állandóan kósza képek jelentek meg az elmémben, pedig azt sem tudtam, hogy egyáltalán vannak efféle emlékeim. Mindenesetre nem árt tudnom ezt is, és még ki tudja, hogy mikkel szembesülök majd, ha beszélünk róla később. Túl fáradt voltam most ahhoz, hogy mindezt számba vegyem. Miután visszaadtam neki a telefont a számommal együtt, láttam átsuhanni rajta valamiféle árnyat. Nekem is eszembe jutott, hogy valószínűleg a nevem látványa váltotta ezt ki belőle, de ezzel is szoktatni akartam ahhoz, hogy én már tényleg nem az a kislány voltam, akinek ő ismert. Sem a nevem, sem a gondolkodásmódom, de még csak az érzéseim sem. Mintha teljesen más emberre cseréltek volna, de ebben legalább nem én voltam az egyetlen. Az apám sem úgy élt bennem, amilyennek ma ő mutatta magát, de legalább kvittek voltunk. Végül csak biccentettem egyet, de nem tettem hozzá, hogy szívesen. Attól tartottam, hogy esetleg még meg fogom bánni idővel, ha most kimondom. - Meglátjuk! – reagáltam tömören és lényegre törően. Még nem voltam teljesen biztos abban, hogy keresni fog, mert a szavára most még nem adtam sokat. Részemről már az is hatalmas lépésnek számított, hogy egyáltalán megadtam neki az esélyt. Első körben még azt sem akartam, de végül is, mindenki megérdemelt egyet, ezt még én is beláttam. Nekem is jól esett volna, ha valamelyik hibám után megszavaznak nekem egy szemernyi bizalmat. Nos, én még annyit sem adtam neki, de nem volt teljesen reménytelen a helyzete, ha majd később bizonyít. Valahol reméltem, hogy fog, akartam, hogy lássam rajta a tényleges, őszinte megbánást a múlt miatt. A szívem hevesen kezdett dobogni, ahogyan megközelített. Azt hittem, hogy ez már a búcsú ideje és aztán lenyugodhatnak mind a kettőnk részéről a kedélyek, de nem így történt. Amennyire vágytam egy újabb ölelésre, olyannyira taszítottam volna el magamtól. Annyira furcsa volt nekem ez a sok ambivalens érzés, hogy egyszerűen nem is tudtam vele mit kezdeni. Nagyon rossz volt és mindenekelőtt felkavaró. Aztán csak egy puszi lett belőle, semmi ölelés. Ez talán pont emiatt még nagyobb hatást gyakorolt rám. Megszólalni sem tudtam, csupán lesütöttem a tekintetemet, és úgy fordítottam el picit a fejemet. Nem viszonoztam, viszont nem is toltam el magamtól, vagy húztam el az arcomat előle. - Azt hiszem, hogy te is nekem… - suttogtam alig hallhatóan, inkább csak tátogtam a szavakat. Szerencsére ő akkorra már nem volt ott, máskülönben ki sem mondtam volna talán. Figyeltem, amint teljesen eltűnt a szemeim elől, aztán a fejemet a falnak támasztottam, és lecsúsztam a földre annak mentén. Szemhéjaim lecsukódtak, mellkasom egészen egyenletesen süllyedt és emelkedett, de belül ordítani tudtam volna. Miért érdemeltem én ezt? Miért pont most, amikor egészen nyugodt volt minden?!
A bálon, illetve az utána történteknek hagytam időt leülepedni. Sehová nem rohantam, elvégre a világ minden perce a rendelkezésemre állt, így ostobaság lett volna rémült kis kölyökként szaladni ide-oda, hogy meggyőződjek, mindenki törékeny lelke túlélte azt az estét. A nővéremtől is csupán annyit kértem, tájékoztasson, mikor tündököl ismét korábbi szépségében Kilaun - fizikailag. Az elméjét és a szívét érintő élménybeszámolótól szerettem volna megkímélni magam. Az órák napokká, a napok hetekké nyúltak. A többi, számomra még ismeretlen kölyköm körül forogtak a gondolataim, halvány, vázlatos terv körvonalazódott bennem azt illetően, hogyan tudnám a leggyorsabban, leghatékonyabban "kézre keríteni" őket, mindeközben pedig folyamatosan fel-felsejlett Sikuaq arca. Gondolatban elátkoztam az Álmodót. Nem tudom, mennyi nap kellett hozzá, hogy felkerekedjek és az erdőbe menve megkeressem körülbelülre azt a helyet, ahol évszázadokkal ezelőtt a sátrunk lehetett. A táj is változott, semmi se volt ugyanaz, talán rossz helyen álltam... Mégis, ahogy körbenéztem, szinte láttam a hajdani élet elszórt emlékeit, ahogy körülöttem táncoltak. Kint töltöttem pár órát, mint annak idején Nagojuttal, csak ültem, hallgattam az erdő neszeit, élveztem a nyár langyos szellőjét, a nap melegét... azt, hogy élek.
Aznap mentem be a városba, amikor Yee felhívott, hogy közölje: Kilaun legutolsó ujjperce is a helyére került. Elégedett voltam, ez nem vitás, a Testvérem önerőből felgyógyult, s habár ez természetes, nem meglepő, mégis... A történtek után kinéztem belőle, hogy önmarcangolás címén nem hagyja visszanőni a karját, esetleg tovább csonkolja magát. Láttam, amit láttam az illúzióban, s habár továbbra sem szimpatizáltam vele, de legalább már értettem - legalábbis egy kis részét úgy hiszem. A Sakaritól kapott kocsival mentem, ami elég nagy és tágas volt ahhoz, hogy a magam két méterével is kényelmesen elférjek benne, vezetni is jó érzés volt, így maximálisan elégedett voltam a választással. Ezért is küldtem többek között Sakarit magam helyett, ha szükségem volt valamire. Talán mulatságosan hathatott, hogy egy esküvőiruha-kölcsönző előtt parkoltam le és szálltam ki a járműből. Hétköznap volt, kora délután, s keresve se találhattam volna jobb helyet arra, hogy könnyen találkozzak Hollyval. Nem jelentkeztem be előre, feleslegesnek tartottam, érzésem szerint megtehetem, hogy váratlanul bukkanok fel. Lesz olyan, hogy a látszat kedvéért valakihez egyeztetés útján kéretőzök be, ám annak is meglesz az oka. Beléptem a butikba, energiáim lustán, egy kétszáz év körüli hímet sejtetve jártak körbe, tekintetemmel együtt. Tudtam, hogy Holly itt van, szemlélődésem más farkasok felkutatásának szólt, az eredménytől függetlenül viszont odasétáltam a lányhoz. - Szervusz, Holly - köszöntem egy finom, kellemes mosollyal kísérve szavaimat, s farkasom is felmérte az övét. - Van egy perced? Beszélni szeretnék veled. - Udvarias kérdés és érdeklődés, amire a tekintetem nyomta rá a valóság bélyegét: ez puszta formalitás, nincs választásod. Most jöttem, most szánok erre, Rád időt, s annak ellenére, hogy kettőnk közül te dolgozol, mégis az én időbeosztásom a mérvadó köztünk. Ahogy a többi kölykömnél is.
A bál óta most először jöttem vissza Fairbanksbe, méghozzá tegnap. Kellett egy kis idő nekem ahhoz, hogy feldolgozzam az ott történteket, és valahogy amúgy sem volt sok kedvem a városban tartózkodni azok után. Pontosan ez volt az oka annak, hogy annak idején elmentem, mert az ilyen helyzeteket egyszerűen nem bírtam. Nem azért, mert olyan törékeny lenne a lelkem, hogy nem tudom elviselni az erőszak semmilyen formáját, hanem egészen egyszerűen gyűlöltem, ha a környezetemben, számomra fontos embereknek esett baja. Ez a mostani meg aztán hab volt a tortán, hiszen olyan szituációnak voltam a részese, ahol erős és idős nőstény létemre képtelen voltam tenni akármit is. Az ilyet nem szerettem, a tehetetlenség a világ egyik legidegesítőbb és legrosszabb érzése, ez biztos! A tegnapi nap folyamán néhány kósza másodpercre azért gondoltam rá, hogy esetleg felhívom az apámat és közlöm vele, hogy a városban vagyok, de végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre még nem állok rá készen a történtek után. Pontosan ebből kifolyólag terveztem azt, hogy belevetem magam a munkába, és el is ásom benne magam a mai napra, sőt, talán még holnapra is. Az amúgy is mindig megnyugtatott, ha ki sem látszottam a tennivalókból, mert olyankor rendszerint megfelejtkeztem az esetleges problémáimról, már ha voltak. Mióta felbukkant az életemben Ő, azóta bizony bőségesen akadtak, és úgy tűnt, mintha mind csak jönne és jönne egymás után, megállíthatatlanul. Gondolataimból az ismerős energia hulláma zökkentett ki, mire kelletlenül felemeltem a fejemet. Rá pár pillanatra már hallottam is, hogy nyitódott a szalon ajtaja, majd azzal a lendülettel záródott is az érkező mögött. Egyáltalán nem örültem neki, mivel pontosan tudtam, hogy ki közelít felém. Maradtam hát tovább az íróasztalom mögött, mivel valószínűnek tartottam, hogy majd úgyis könnyedén megtalál. Az alkalmazottamtól ugyan hallottam némi elégedetlenkedést és rosszallást, de Sangilakot nem állíthatta meg holmi emberi személyzet, ebben biztos voltam. Mire belépett az általam birtokolt helyiségbe, már az egyik mappám végére értem, és precíz mozdulattal félre is tettem azt. Nagyon vissza kellett fognom magamat ahhoz, hogy ne kezdjek el tombolni dühömben azok után, ami a bálon történt, de végül mégiscsak tanúbizonyságot tettem arról, hogy rendelkezem némi önuralommal. Még ha igencsak csekéllyel is. - Szia! – üdvözöltem én is, bár a túláradó öröm és a zavarodottság ezúttal hiányzott. Helyette kapott egy flegma, hideg pillantást, ahogyan felsandítottam rá ott ültő helyemben. Eszem ágában sem volt felállni, csupán összefontam az ujjaimat az asztalon, magam előtt. – Valami azt súgja, hogy nincs választási lehetőségem… - szűkültek össze szemeim, ahogyan a jó két méter magas hímet figyeltem. Még mindig vonzónak találtam, és ez megnehezítette a helyzetet egy kicsit, de igyekeztem távolságtartóan viselkedni, és reménykedni abban, hogy ebből ő mit sem érzékelt. – Ha azt mondanám, hogy nem érek rá, akkor is beszélnél, igaz? – kérdeztem úgy, hogy tudtam, semmi értelme nincs az ellenkezésemnek. - Mit akarsz? – csaptam bele egyből a közepébe, és valahogy a jó modorról elfelejtkezve, nem kínáltam hellyel. Biztosan leül majd az asztalom előtti fotelek egyikébe, ha ahhoz van kedve. – Miért jöttél ide, Sa… Declan? – szerencsére mielőtt kimondtam volna a valódi nevét, gyorsan kapcsoltam és az őrzőét használtam. Közben lábaimat kereszteztem az asztal alatt, a hajamban ékeskedő napszemüvegemet pedig megigazítottam, hogy addig is lefoglaljam a kezemet.
Ha nem kéne önuralmat gyakorolnia, lehetséges, hogy kissé csalódott volnék. Önérzet és büszkeség, amit nem árt, ha támogat a józan ész, igazából ez az, amit minden körülmények között elvárok az utódaimtól. A stílusára éppcsak rebbent a szemem, egyelőre nem kívántam köré feneket keríteni, kíváncsi voltam, meddig harapódzik el, meddig merészkedik, feszeget-e majd a határaimat. Minden kölyök sajátja a kíváncsiság, s habár Holly korát tekintve már nevezhető annak, mégis új vagyok még neki, természetes hát, ha idővel kipuhatolja a határokat. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy észlelte a nyilvánvalót. Nem láttam értelmét szavakkal és erőfitogtatással bizonygatni azt, amit enélkül is felfog, az mindkettőnket mélységesen lealacsonyítana. Leültem az előttem álló székre, kényelmesen elhelyezkedtem, ez pedig már-már olyan jól sikerült, hogy akár fordított szerepet is betölthettünk volna az üzletben. Távol álltam a páváskodó pöffeszkedéstől, csupán nem voltam hajlandó feszélyezve érezni magam, vagy úgy tenni, mintha meg kéne hunyászkodnom. - Kénytelen lennél meghallgatni, ám jobb szeretem az egymásra való kölcsönös és önkéntes odafigyelést. Meggyőződésem, hogy az több eredményhez vezet. Az más kérdés, hogy erről a meggyőződésemről elég hamar tudok váltani az "erőszakkal is szinte mindent meg lehet oldani" elvemre. Sajnos nem a birkatürelmemről vagyok híres-hírhedt, ahogy az eddig látott örökségem sem, így ez aligha lehet meglepő. - Először is kevésbé éles nyelvet szeretnék, megelőzve, hogy bármelyikünkkel is elszaladjon a ló - kezdtem bele nem épp udvarias faggatását követően. Nincs viráglelkem, hogy érzékenyen érintsen a durva hozzám állás, a probléma a vérmérsékletem és a büszkeségem. - Másodszor pedig a bál miatt jöttem. Pontosabban azért, ami ott és utána történt. Szeretném, ha megértenéd mindazt, emellett apádat és engem is. - Valahol nehezemre kimondani, hogy "apádat". Mintha azt ismerném el vele, hogy hozzá tartozik, Kilaunnak azonban itt nem akartam szólítani, jelenleg használt álnevét pedig nemes egyszerűséggel elfelejtettem. Ha Yee-től érdeklődtem, akkor is Kilaunként vagy Álmodóként emlegettem. - Ehhez viszont az kell, hogy elmondd, neked milyen volt kívülről szemlélve ez az egész. nem pusztán látványra, hanem érzésre is. Távol áll tőlem a pszichológus-lét, ahogy a babusgató gyámolítóé úgyszintén, más motivál, olyan dolgok, amiket legfeljebb a nővéremnek árulnék el.
Sejtettem, hogy különösebben nem nyerte el a tetszését a megnyilvánulásom és a hozzáállásom, de ez most egyáltalán nem zavart. Szerintem jogosan voltam rá dühös, arról már nem is beszélve, hogy azon még mindig képtelen voltam túllépni, hogy kinek a testében van. Jó, azért már igyekeztem megszokni a dolgot, de nem volt könnyű. Tíz évig együtt élni valakivel, és utána úgy találkozni vele, hogy már nem is létezik, az azért elég nagy megpróbáltatás lenne még azoknak is, akiknek nincsenek érzéseik. Nekem meg mindig maximumon égnek, csak jól szoktam álcázni. - Valószínűleg – egyetértően bólintottam rá, hogy több eredménye lesz annak, ha kölcsönösen odafigyelünk a másikra. Nekem ugyan sok hangulatom nem volt most ehhez a beszélgetéshez, és tartottam is attól, hogy mit akar, de mindenesetre adtam egy lehetőséget ennek a találkozónak is. Még úgy is, hogy minden egyes porcikám tiltakozott ellene, bár választási lehetőségem úgysem akadt. – Mondjuk úgy, hogy te elég idős vagy hozzá, hogy visszafogd azt a lovat, nekem meg néha gondot okoz uralkodni magamon – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, ám szavaim ellenére mégis bólintottam, ezzel ösztökélve arra, hogy folytassa. Mondja el, hogy miért jött, és azzal is előrébb leszünk mind a ketten. - Azt magamtól is kitaláltam – jegyeztem meg egyből, ahogyan szóbahozta a bált. – Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Sohasem szerettem különösebben a férfiak kakaskodását és erőfitogtatását. Ti pedig rosszabbak voltatok, mint két gyerek… Jézusom, fogalmam sincs, hogy gondoltátok ezt! – fakadtam ki szinte egyből. Nem megszidni akartam én, hiszen ahhoz nem volt semmi jogom. Jobban mondva nem lett volna, de időnként hajlamos vagyok az ilyenekre fittyet hányni és inkább azzal foglalkozni, hogy nekem mihez van éppen hangulatom. Ezt ki kellett mondanom, de elmondtam ugyanúgy az apámnak is, hiába sokkal idősebb nálam mind a kettő. - Gondolom nem túlzottan meglepő, ha azt mondom, hogy általában nem szeretek az érzéseimről beszélni. Te sem tűnsz éppen olyannak, mint aki könnyedén megosztja másokkal, és már ne is haragudj meg, de hiába vagy az, aki, nem szívesen osztom meg ezt a dolgot veled – vallottam be őszintén, kíváncsian méregetve a hatalmasra nőtt férfit. Tényleg nem Declan volt már, mert hiába néztem ugyanabba a szempárba, más nézett rám vissza a sötét íriszekből. – Miért érdekelnek az érzéseim téged? Ott sem érdekelt sem téged, sem őt, hogy milyen érzés ezt nekem végignézni. Nem csak nekem, annak a másik két nőnek is… - ráztam meg a fejemet rosszallóan. A nevüket most szándékosan nem mondtam ki, úgyis nagyon jól tudta, hogy kikre gondoltam. Történetesen mind a kettő számára kedves személy volt, ha nem csalnak az értesüléseim. - Nem azért kérdezed, mert annyira a lelki békém érdekel, igaz? – kérdeztem végül sóhajtva. Jobban tetszett volna, ha tényleg csupán a hogylétem felől érdeklődik, valahol azt hiszem, hogy még imponált volna, hogy tudja ki vagyok és éppen a nagy Sangilakot érdekli, hogy érzem magam egy ilyen esemény után. Az igazság azonban sokkal rosszabb és kegyetlenebb ennél, ezt már régen megtanultam. Azért reménykedtem benne, hogy az ellenséges fogadtatás és a nyers stílus ellenére még nem fog most nekem esni egyelőre. Főleg, hogy máris kezdtem kicsit megenyhülni, ezt hallhatta az utolsó kérdésemből is.
Lassacskán a lényegre tértünk. Éreztem felőle a feszültséget, ami ingerültebb szavakat szült, hevesebb reagálást. Egy pontig megértő vagyok én is, hiszen mindenkit elragadhat az indulat, mi pedig nem egy kellemes estéről csevegtünk, így cseppet se csodáltam, hogy az ott tapasztaltak nem tetszettek Hollynak. A szemem azonban figyelmeztetően villant, ahogy gyereknek titulálta Kilaunt és engem. - Mindketten kinőttünk a kakaskodó erőfitogtatásból - kezdtem nyugodt, de határozott hangon. - A köztünk lévő ellentétek pedig elég régiek ahhoz, hogy ne tudjuk csak úgy félretenni, olyan ez mint egy régi, rossz szokás.Ha úgy tetszik, üdvözöltük egymást a magunk módján. - A magam részéről egyáltalán nem láttam olyan tragikusnak a nyilvánosság előtti szereplésünket, mint ahogy azt néhányan valószínűleg megítélték. Vérfarkasok vagyunk, ilyen figyelmeztető pofozkodás és "helykijelölés" nem a világ végét jelzi, pusztán némi konfliktust. A súlyosabb történet egyébként is az Illionson esett meg. Azt képtelenség egy vállrándítással elintézni. - Vannak helyzetek, amikor bőségesen elég azzal tisztában lenni, hogy akivel összerúgtad a port, ugyanazt akarja, mint te. Mit gondolsz, miképp reagáltunk volna abban a hangulatban bármelyikőtökre is? A legtöbb, amit tehettünk, hogy nem előttetek intéztük a magánügyünket. Törődünk veletek és érdekelnek az érzéseitek, sőt, egymással is valamilyen szinten. Fürkészőn figyeltem vonásait, gyanakvó kérdésére viszont először csak a mennyezetre emeletem a tekintetem. Kilaun elégedett lehetett, valamelyest a jelek szerint mégis sikerült hatnia a lányára, ha az már ilyesmit firtat. - Miből gondolod, hogy van bármiféle hátsó szándékom? - feleltem kérdéssel a kérdésre, s valahol bántott a feltételezés. - Mikor láttad utoljára apádat? Nem szerettem így nevezni Kilaun, ám az emberi nevét továbbra se tudtam, így pedig mégsem fogom egy ruhaboltban nevezni.
Elég valószínűnek tartottam, hogy Sangilak megérezte a belőlem áradó feszültséget, de emiatt egyetlen pillanatig sem éreztem rosszul magam, ahogy a feddő szavaim miatt sem szégyenkeztem. Nem érdekelt jelenleg, hogy ki ő – legalábbis erről győzködtem magam -, csak azt tudtam, hogy minek voltam a részese a közelmúltban, és hogy ezt én hogyan éltem meg. Egyáltalán nem tetszett, borzasztó volt látni, ahogy egy számomra kedves személy veszélybe került, a másiknak meg a teste állt hozzám közel egykor. Néha még mindig beleestem abba a hibába, hogy megfelejtkeztem a testben megbújó lélek tulajdonosáról. - Pedig a viselkedésetek egyáltalán nem erre utalt – mondtam ki őszintén azt, ami eszembe jutott. Talán majd Sangilak is hozzászokik ahhoz, hogy jobban hasonlítok rá a forrófejűséget illetően, mint azt gondolná. Nem mindig vagyok ilyen, általában a két véglet jellemző rám, de most olyan mértékben gyülemlett fel bennem a düh, hogy azt kár lett volna szavakba önteni, mert valószínűleg semmi szép nem származna belőle. Nem akartam tiszteletlen lenni, minden önuralmamra szükségem volt hozzá, hogy ne beszéljek úgy vele, mint egy pisis kölyökkel, de a kísértés azért még mindig nagy úr. - Roppant kedves módja volt az üdvözlésnek… - dünnyögtem magam elé rosszallóan, amíg bele nem kezdett a nagyobb volumenű mondókájába. Akkor egy kicsit azért befogtam a számat, hadd mondja csak végig a gondolatmenetét. – Most érezzem magam fontosnak, mert tekintettel voltatok rám? Vagy ránk? – kérdeztem, miközben homlokomon gondterhelt ráncok futottak végig. – Velünk talán törődtek, engem alapvetően még nem is zavart volna, ha nincsenek ott emberek. Azon túl, hogy belőlük élek, annyira nem viselem azért a szívemen a sorsukat, de mégis lehetett volna a helyzet rosszabb is… - azt nem kezdtem el inkább ecsetelni, hogy mit műveltem az ártatlanokkal a második világháború idején, amikor még az volt a feladatom, hogy őrizzem a táborokba tömörített zsidókat. Maradjunk annyiban, hogy az most furcsán vette volna ki magát azzal szemben, amit az előbb mondtam neki. - Ne vedd magadra! – emeltem meg a kezemet. – Mindenkinek vannak hátsó szándékai – vontam meg végül a vállaimat. – Az ember sohasem lehet elég óvatos, nem? – szemöldököm egy egészen kicsit megugrott a kérdésemet követően. – Az egy dolog, hogy a testedet ismerem… minden egyes porcikáját jobban, mint bárki más. Mint te… - kicsit megingattam a fejemet, hogy tovaűzzem ezeket a gondolatokat. – De azt még mindig nem tudom, hogy te milyen vagy. Az eddigiek alapján vegyesek az érzéseim – utaltam arra, hogy az első találkozás alkalmával igazából szöges ellentéte volt annak, amit a bálon láttam belőle. És akkor így döntsem el, hogy mi a valóság, igaz? - Nemrég – vágtam rá először a kérdésére kapásból, ám jó öt másodperc múlva feszülten túrtam bele a hajamba, elrejtve a megremegő ujjaimat. – Azóta nem – vallottam be végül az igazat, magam sem tudom, hogy miért. – Azt mondta, majd felhív, de azóta nem fogadja a hívásaimat, és nem érem el sehogy – valószínűleg látszott rajtam, hogy milyen nehéz ezt kimondanom, de mit tehettem volna? Egyébként még most sem értettem túlzottan, hogy miért érdekli annyira őt ez az egész, viszont készen álltam rá, hogy beavasson. Még mindig nem küldtem melegebb éghajlatra, nem igaz?
- Holly! - emeltem fel figyelmeztetően a hangom, s szinte látszott, ahogy meghúztam lába előtt azt a bizonyos határvonalat. Eddig és nem tovább. Ezen túlmenően nincs garantálva, hogy megmaradok a szavak szintjén és nem folyamodok komolyabb eszközökhöz. Mint örökségem tagját, szeretem és semmi rosszat nem kívánok neki, ám a rakoncátlan kölyköt is helyreteszi a Teremtője, minden szülői szeretete mellett is, ha szemtelen. A vélemény elmondása egy dolog, a feddés, szidalom és kioktatás árnyéka pedig egy másik. Nem akartam, hogy jobban belelovalja magát. Összehúztam a szemem a megjegyzésére, arcomról pedig eltűnt a kedves-jóságos színezet, s lassan átadta a helyét valami komorabb, cseppet sem simulékony hangulatnak. Ettől függetlenül elmondtam mindannak a felét, amiért jöttem. Visszakérdezésére felvontam a szemöldököm és köpni-nyelni nem tudtam. - Mit vártál? Hogy keresetlen szavak közepette elkezdünk sajnálkozni és bizonygatni óvó szeretetünket? Holly... Senkinek nem esett baja rajtunk kívül, senkinek. Még önkéntelen alakváltás se történt. Nem lett rosszabb a helyzet, így hagyjuk a "mi lett volna ha" spekulációkat. - Egy időben a "mi lett volna ha" keserítette meg a gondolataimat, így egy életre elegem lett belőle. Hátradőltem, ujjaimat sátor módjára ujjbegyeimnél összeillesztettem, s most már olyan volt a pillantásom is, mint a bennem zubogó erő: masszív, súlyos, sziklaszilárd. Biccentettem a hátsó szándékokra, de nem szóltam, csak vártam, hogy folytassa. - Idővel ki fogsz ismerni. - Nem két hónap lesz ez az idő, abban már teljesen biztos voltam. - Egy apróságot viszont elárulok: nem szeretem, ha a tetteimet, a döntéseimet és a mögöttük rejlő szándékot firtatják, rosszabb esetben elferdítik. - A firtatás még talán hagyján, ám ha belemagyaráznak... Hallgattam, amit Kilaunról mondott, s lassan összeráncoltam a szemöldököm. Kissé bosszúsan, eltűnődve, de cseppet sem haragosan. Mikor a tájékoztatásom végére ért, lassan kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. - Tudod mi jelenti egy vérfarkas számára a halált, még mielőtt az fizikailag bekövetkezne? A magány. Akár falkában él valaki, akár egyedül, emberek közt, ha bezárkózik és elutasít, ha magába fordul és eltaszít, halott. - Pár másodpercig az asztallapot nézegettem, majd újból a lány szemébe néztem. - Láttam azon az estén, hogy mi lett belőle. - Eszembe jutott, mennyire megadta magát nekem, hogy ha úgy döntök, ellenállás legyűrése nélkül elvehettem volna az életét. - Haldoklik, érted? Ne hagyj fel a próbálkozásokkal Holly és főleg ne mondj le róla. Azt hiszem... nagyobb szüksége van rád és a nővéremre, mint valaha. - Szomorúan elmosolyodtam. - De ez maradjon köztünk. Nem mondanám, hogy a szívem csücske s közelebb érzem magamhoz az eset óta. Két dolgot ért el a bál után: Siquak megelevenítésével egy életre megsértett, valamint elérte, hogy némi aggodalom költözzön belém.
Láttam én az arcán végbemenő változást, talán még éreztem is, azon túl, hogy a hangja figyelmeztetően csengett. Ettől függetlenül én még mindig nem voltam képes leállni, csak mondtam tovább mindazt, ami kikívánkozott belőlem, és amit én teljesen jogosnak éreztem a jelenlegi helyzetben. Amúgy is az én területen voltunk, ő jött el hozzám, így nyugodtan viselkedhettem úgy, ahogyan máskor viselkednék a saját tulajdonomban. - Épp elég baj ez is… - jegyeztem meg halkan, hiszen én aztán tényleg nem akartam, hogy ők ketten egymásnak essenek. Az apámról még mindig nem tudtam semmit, de az nem lepett meg, hogy Sangilaknak már kutya baja. Ő vérbeli harcos volt, talán hozzá vagyok hasonló én is, ám a nagy Kilaun még attól függetlenül is csupán egy álmodozó alak, hogy képes őrületbe kergetni ezzel a remek képességével. – Talán – hagytam rá, mert nem voltam biztos benne, hogy egy hozzá hasonló idős, tapasztalt, öntudatos férfit ki lehet ismerni. Már eleve a feltételezés is meglepett, hogy egyáltalán hagyna nekem ilyesmit. - Miért, van olyan, aki szereti? – kérdeztem vissza szinte automatikusan, hiszen úgy gondoltam, hogy az ilyesmiért senki nem rajong különösebben. Én sem, ha már itt tartunk, de bizonyára a reakciómból ezt már ő maga is kitalálta. Én viszont még mindig nem jöttem rá arra, hogy mégis miért jött ide és érdeklődött a remek kis apa-lánya kapcsolatunkról. Jobban mondva ennek a kapcsolatnak a másik feléről, ugyanis jelenleg ő hiányzott ebből a leginkább, és ez nekem még mindig nem tetszett egy kicsit sem. - Nekem ne mutasd be… - alig hallhatóan mondtam csupán, de a tekintetemet elfordítottam róla. Nekem is voltak nehéz időszakaim, szerintem mindenkinek akadnak ilyenek. – Én is láttam – tekintetem újra a sötét szempárra kalandozott idő közben. – Eleve úgy találkoztam vele, hogy teljesen elborult az agya, és kis híján megölt, úgyhogy hidd el, én is láttam, hogy mi lett belőle! Noha nem tudom, hogy milyen volt régen, de határozottan nem így élt az emlékeimben, már amennyi megmaradt. Túl régen volt, hogy az életem részét képezte… - szavaim őszinték voltak, ezen ponton már nem láttam értelmét annak, hogy úgy tegyek, mintha nem számítana nekem semmit. - Teljesen érdektelen, se az nem érdekli, hogy foglalkozom-e vele, sem az, hogy halálosan fenyegettem meg. Ugyan felhúzta magát rajta, de nem úgy tűnt, mintha különösebben bánná – tettem még hozzá, végül azonban csak tanácstalanul ráncoltam össze a homlokomat, ahogy a velem szemben ülő vonásait vizslattam. – Mióta viseled így a szíveden a sorsát? Eddig azt hittem, hogy ti ketten nem vagytok valami jóban. Igazából még azt sem árulta el, hogy miért… - forgattam a szemeimet rosszallóan, hiszen a múltkor csak egyszerűen közölte, hogy ne találkozzak Sangilakkal, de okokat már nem kötött az orromra. Nem szeretem az ilyet.
Őszintén örülök, hogy nem láttam Holly gondolatait, ez jelenleg mindkettőnk hatalmas szerencséje volt. Bár abból legalább kiderültek volna a tévképzetei. - Van, aki képes lenyelni és elviselni. Nem állítom, hogy érteném az ilyen türelmes embereket, farkasokat, ám elismerésre méltónak tartom az ilyen önkontrollt. Már amennyire nem gyávaságból és meghunyászkodásból, hanem belátásból, megfontoltságból fakad. - Akkor viszont ha látod, mi lett vele, nem értem, miért lep meg a bál. Sőt, amennyiben veled szemben is ilyen szélsőségesen viselkedett korábban, határozott előrelépés, hogy a bál alkalmával tekintettel volt a környezetére. Gondold csak végig, Holly, több, mint nyolcszáz éve él ezzel a képességgel és ha ez nem is volna, egy ilyen hosszú élet kihat. Súlya van, nem kevés, az pedig még nehezebbé teszi, hogy Alapítóként elszámolással tartozunk a Szellemek felé arról, amit alkottunk. Bármennyire is szeretnéd tudni, vagy véled úgy, hogy megértheted a helyzetünket, igazán sose sikerülhet. - Hátradőltem és nagyot sóhajtottam. - Holly, az, hogy akkor félretette, amit mondtál azért, hogy a kettőnk ügyére koncentrálhasson, még nem jelenti azt, hogy fel se vette. Ahogy te magadba vésted minden nem-tetsző reakcióját, úgy is a tieidet. Nem avattam be a látott illúzióba, ami szerint a legnagyobb félelme és rémálma Kilaunnak, hogy a saját lánya okozza a halálát, hogy valóban annyira megveti, hogy végül megöli. Sose szoktam ennyit beszélni, általában cselekszem, s valahol frusztrál, hogy szavakkal, diplomatikusan kell valamit megoldanom. A hangsúly azon van, hogy "kell". A szükség nagy úr, nagy ellenség. - A Testvérem - feleltem nemes egyszerűséggel, hangsúlyomból, finom vállvonásomból pedig kiderülhetett, hogy nekem ez bőven elegendő ebben a helyzetben. Egyik Testvéremet sem fogom a sorsára hagyni, ha úgy gondolom, hogy szükségük van a segítségemre, a támogatásomra. - Roppantmód eltérő a világszemléletünk - mondtam némileg ködösen, kissé kitérőn, majd felálltam. - Minden esetre még egy utolsó gondolat útravalóul: én eltaszítottam magamtól annak idején a családomat Holly és a Szellemek halállal, valamint négy évszázadnyi szellemléttel büntettek. Ne kövesd el ugyanezt a hibát, mert neked nem lesz lehetőséged helyrehozni. Az erőnk nem csak a fizikaiban rejlik, a lelkit pedig nem a dac, a magunk köré emelt falak és az arrogancia jelenti. - Vetettem rá egy hosszú pillantást, tekintetem az övébe fúródott, majd hátat fordítottam neki. - Nem kell kikísérned - mondtam könnyedén, jelezve, hogy egyébként elvárnám, s az én döntésem minden körülmények között, minden helyen, hogy ezt megkövetelem-e vagy sem. - Legyen szép napod! - vettem tőle búcsút.
//Köszönöm szépen a játékot! Azért zárom, mert a Kilaunos játékod függvényében ennek utólag nem hiszem, hogy sok befolyása lenne már, és amit szerettem volna, elmondtam. ö.ö <3 //
- Azt túlzás lenne állítani, hogy azt látom, mi lett vele. Fogalmam sincs, hogy milyen volt, mert az én emlékeim nagyon ködösek vele kapcsolatban. Lehet, hogy mindig is ilyen volt, én nem tudhatom – tártam szét a két kezemet tanácstalanságomat jelezve. – Nem, tényleg nem fogom megérteni sohasem, ahogyan a képességét sem, mivel nem rendelkezem vele – értettem egyet, erről kár lett volna vitatkozni. Lehet, hogy kicsit sokat képzelek magamról a legtöbb esetben, és az arroganciám az egeket súrolja, de nem vagyok ostoba vagy túlságosan nehéz felfogású. Nagyon jól tudtam, hogy ebben igaza van, vitába bonyolódni éppen vele pedig semmi hangulatom nem volt. Elég rövid úton elhallgattathatott volna. - Hát nyugodtan tegye – vontam vállat, mert egyszerűen nem tudtam rá mást mondani. Igen, én olyan típus vagyok, hogy minden apró kis sérelmet az eszembe vések, az pedig, hogy ő is ilyen, hát egészségére, sokat nem tudtam vele kezdeni jelenleg. Tudom én, hogy nem vagyok egyszerű természet, de nem tartottam valószínűnek, hogy olyan borzasztó dolgot vágtam volna hozzá a bál estéjén. Először nagyon is jól éreztem magam, utána pedig inkább féltettem az életét, semmint mérges lettem volna rá. Bár, ha jobban belegondolok, akkor emiatt tényleg elég dühösnek éreztem magam, az tény. A kérdésemre adott válasza ugyan meglepett, de végül nem mondtam rá semmit, csak bólintottam egyet, mintha nekem is elég lenne ez az egyetlen szó magyarázatnak. Pedig nem teljesen volt így, mert ha ennyire nagy az összetartás közöttük, akkor nem értettem ezt a hatalmas ellenségeskedést. Nekem ez összeegyeztethetetlen volt, de lehet, hogy csupán én vagyok a végletek embere, nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam el soha alaposabban, talán nem is most fogom elkezdeni, hiszen a velem szemben ülő Sangilak tovább beszélt, én pedig mondhatni figyelmesen hallgattam. Nem egyszerűen csak meg akartam ezzel tisztelni, hanem egyébként tényleg érdekelt, amit mondott. - Igen, azt már magamtól is észrevettem – sóhajtottam gondterhelten, mert tényleg nagyon eltérően gondolkoztak. Nem ismertem annyira egyiküket sem, de mégis feltűnt már ez az apróság nekem is. Amikor felállt, akkor én is automatikusan felemelkedtem a székemről, mert egyszerűen ilyen típus vagyok. Nem egyszerűen udvariasságból, hanem a bennem élő domináns nőstény sem hagyta volna, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, ki áll előttem, és hogy vele szemben ez mennyire felesleges. – Értem. Köszönöm a tanácsot, megfontolandó… - mit megfontolandó, valószínűleg pontosan azt a hatást akarta kiváltani a bölcs szavakkal, amit kiváltott belőlem. Alig bírtam kinyögni néhány szót, hirtelen úgy letaglózott ez a vallomás, ez az őszinteség. Mindenesetre értékeltem, és nem indultam meg utána, csak hagytam, hogy a távozás mezejére lépjen. Éppen úgy, ahogyan bemasírozott az irodámba, az üzletembe. - Még találkozunk! – vettem tőle búcsút én is. Efelől semmi kétségem nem volt, úgysem kerülhetjük el egy ilyen kicsi helyen, hogy belefussunk a másikba, ráadásul a viselkedéséből arra következtettem, hogy nagyon is szeretett volna szemmel tartani a továbbiakban is. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy én ezt mennyire akarom, mindenesetre idővel úgyis elválik majd.
//Én is köszönöm a játékot, meg a másikba való közreműködést is, nélküled lehet, hogy nem úgy alakult volna, ahogy!!! <333 //
Kezdőlap
//
