Kétszer is leellenőriztem a házszámot, illetve azon belül a lakás számát, hogy vajon jó helyen járok-e. Talán szólnom kellett volna, hogy jövök... Nem semmi egy környéken lakik Miss 'Felfújt Liba', az egyszer biztos! Mondjuk, van is miből, ahogy hallottam, nem megy rosszul az üzlete. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy két városban is akad szalonja. Esküvői! És akkor ebbe most inkább nem gondolok bele, mert még a végén elhányom magam. Nem lenne túl szerencsés, ha már békülni jöttem... Vagy legalábbis valami olyasmi. Nemhogy a Northlake féléket, de ismerőst se nagyon tűrök meg magam körül mostanában, aki kicsit is Rá emlékeztet. Holly idegen a számomra, s nyilván már ezerszer megbánta, hogy felajánlotta a segítségét nekem anno, most mégis itt vagyok, hogy mindezt pofátlanul kihasználjam. No nem kell aggódni, nem üres kézzel jöttem! - Szia Holly, Darlene vagyok. Vagy Yetta, én... nem szeretnék zavarni, de... felmehetek? - Kissé talán nyúzott, fáradt hangon szólok bele a kaputelefonba, mikor arról érdeklődik, ki keresi. Hangom pontosan tükrözi, hogyan is érzem magamat, holott egészen tűrhetőre sikerült összekaparnom magam indulás előtt. Némi smink csodákra képes az emberrel. Ha felenged, kettesével szedem a lépcsőfokokat a megadott emeletig, hogy a nyíló ajtónál felbukkanó szőkeség láttán lassítsak csak. - Heló. Nyugi, békével jöttem! - Ennek demonstrálására elő is kerül két remek cimbora: balomban Jack, jobbomban Johnny.
Csupán nemrég értem haza a szalonból, de máris szándékomban állt alig félórán belül elhagyni a lakásomat. Azt terveztem, hogy mégiscsak elmegyek arra a kis összejövetelre, ahová napokkal ezelőtt kaptam meghívást. Igazából pont akkor történt, amikor visszatértem Fairbanksből négy ott töltött nap után, és akkor egyáltalán semmi hangulatom nem volt ahhoz, hogy én valahová beüljek iszogatni. Ettől függetlenül nem zárkóztam el teljesen az ötlettől, csupán annyit mondtam rá, hogy majd még meggondolom. Nos, most már ahhoz nem volt kedvem, hogy itthon ülve töltsem el az estémet, egyedül. Barátaim túlzottan sokan ugyan nem akadtak – konkrétan egy sem -, de ismerősök azok bőven. Az ő társaságuk is több volt, mint a semmi, igaz? Ráadásul a kapcsolatépítés nagyon hasznos tud ám lenni! Annyira percekkel ezelőtt érkeztem, hogy még a szandáljaimból sem bújtam ki, pedig egész nap a tűsarkakon tipegtem. Pontosan ekkor szólalt meg a csengő, mire kérdőn felszaladt a szemöldököm, hiszen senkit nem vártam emlékeim szerint. Túl sok ember pedig nem is volt tisztában azzal, hogy hol lakom. Könnyed léptekkel mentem hát a kaputelefonhoz, hogy kiderítsem, ki állított be hívatlanul éppen most. - Ki az? – nem volt éppen elutasító a hangom, de némi türelmetlen él mégis vegyült bele, ezt én is tisztán kihallottam. Még az is megfordult a fejemben, hogy apám gondolt egyet és átjött Anchorageba, hogy meglátogasson. Őszintén szólva nem lettem volna elragadtatva most tőle, de azért szántam volna néhány percet rá. Arra azonban semmiképpen sem számítottam, aki végül beleszólt abba a fránya mikrofonba. Forgattam is a szemeimet, egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogyan keveredett ide a szőkeség. – Jól van, gyere… - egyeztem bele végül egy sóhajtással, mert a hangja hallatán arra következtettem, hogy valami nem stimmel. – Második emelet – tettem hozzá, mert nem tudtam, hogy tisztában van-e vele. Mire felért a lépcsőn, pont sikerült kinyitnom az ajtót, aminek a nyílásába be is álltam. Két karomat összefontam magam előtt, szám kicsit lebiggyesztettem, úgy vártam kíváncsian a választ arra a kérdésre, amit most készültem feltenni. - Úgy emlékszem azt mondtad, hogy nincs szükséged barátokra… - idéztem fel a legelső és egyúttal egyetlen beszélgetésünk végét. Tekintetem közben a két üvegre vándorolt. – Mit keresel itt? – érdeklődtem kissé szenvtelenül, továbbra sem engedve be egyelőre. Hátam egyenes volt, testtartásom pontosan arról árulkodott, amit éreztem; némi távolságtartásról és gyanakvásról.
Fogadtatása nem épp szívélyes, de azt hiszem, már annak is örülhetek, hogy nem küld el melegebb éghajlatra. Mennék, Istenem, de mennék... főleg esténként, mikor egyedül maradok keserű gondolataimmal. A lakás elé kilépőt egy kedvesnek szánt mosollyal köszöntöm, az italok is előkerülnek, amiket tartó kezeimet kérdésére kissé megadóan engedek le. Hangulatgyilkos ez a nő. - Igen, ezt mondtam. De ugyanígy haragos ismerősökre sincs. - Tekintek rá, pár másodpercig némán állva a pillantását. Ő nyer, én pedig kissé égnek emelem pillantásomat. - Nézd, Holly, én... tudom, hogy szarul indítottunk. Te csak segíteni szerettél volna, szívességet tettél, lehettem volna rendesebb is veled, szóval... szeretnék bocsánatot kérni. A viselkedésemért és, ha esetleg megbántottalak volna valamivel, azért is. - Bár ezt kétlem, de jobb biztosra menni, na. - Már előbb jönnöm kellett volna, de csak most jöttem rá, hogy... ha nem is egy barátra, de egy biztos pontra szükségem van. Szóóval, ha még áll az ajánlatod és nem üldöztelek el túlságosan magamtól a múltkor, akkor... szeretném, ha te lennél ez a pontom. -Megadóan tárom szét kezeimet kissé. Szépen mutathatok, egy-egy üveget "lengetve" közben. De legalább szavaim csendes, biztos lejtése, energiáim őszinte, higgadt folyama megmarad méltóságánál. Más vagyok, mint legutolsó találkozásunkkor. Akkor tele voltam feszültséggel, energiával. Most inkább fáradtnak, beletörődőnek és céltalannak tetszek. Mint mikor a tavasz őszbe fordul a természetben.
Tudtam, hogy nem volt valami kedves az első megnyilvánulásom, amikor megláttam Yettát, de szerintem teljesen érthető volt. Legalábbis számomra mindenképpen az volt, mert én sértettnek éreztem magam a történtek miatt. Én felajánlottam a segítségemet, az esetleges barátságomat, erre ő magasról telibe szarta és elküldött majdhogynem a fenébe. Az ilyesmit nem viseltem túl jól, főleg nem úgy, hogy nem telt volna sokba egyenlővé tennem őt egy maréknyi morzsával, mégsem léptem fel agresszívan. Szerintem elég nagy dicséretet érdemelnék a visszafogott magatartásom miatt. - Hidd el, ezzel tisztában vagyok! – egyetértően bólogattam, épp csak azt nem tettem hozzá, hogy főleg nem olyanokra, akiket történetesen Holly Fieldsnek hívnak. Maradjunk annyiban, hogy nem vagyok éppen a legjobb ellenségnek való alapanyag. Maximum egyébként a hangsúlyból következtethetett a ki nem mondott szavakra, de azért minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy legalább egy kicsit moderáljam magam. Ennyit még megtehettem érte, igaz? A néhány pillanatnyi feszült csendet követően végül ő volt az, aki megszólalt és magyarázkodni kezdett. Nem mondanám azt, hogy nem éreztem elégedettséget, bármennyire vagyok is ettől borzalmas ember. Azért jól esett a kis büszkeségemnek, hogy ő jött el hozzám és még elő is állt ezzel az egésszel. Ez volt az oka annak, hogy végül hagytam, hogy végigmondja, noha az arcom némi unottságot türközött, két karomat pedig még mindig magam előtt összefonva tartottam. - Jól van… - sóhajtottam végül, ellökve magam az ajtófélfától, aminek eddig nekitámaszkodtam lazán. – Bocsánatkérés elfogadva – tettem hozzá, azzal megnyitottam az utat előtte a lakásom felé. – Gyere be! – invitáltam immár sokkal udvariasabban és közvetlenebbül, mint amilyen eddig voltam. Amennyiben bejött, úgy becsuktam magunk mögött az ajtót, és továbbra is a tűsarkakon közlekedtem. Általában nem szoktam, de ugyebár most készültem elmenni itthonról, szóval jól voltam így. Bár úgy látszik, hogy a program valamelyest változni fog, de még akár Yettát is magammal vihetném, ha lenne hozzá kedve. - Mi történt, hogy ilyen ramatyul nézel ki? – érdeklődtem kíváncsian, miközben a nappali irányába tereltem magunkat. – Ha jól sejtem ugyanaz lehet az oka annak is, hogy hirtelen meggondoltad magad és már sokkal jobb ötletnek látod, ha van egy ismerősöd a városban… - tettem hozzá csak úgy mellékesen a következtetésemet. – Foglalj helyet nyugodtan! – kínáltam hellyel, amint beértünk a megfelelő helyiségbe. Én közben elővettem két poharat a pultból, mivel volt nála két üveg, és gondoltam, hogy a tartalmát szeretné elfogyasztani, nem pusztán nézegetni.
Szomorú lehet ennyire tisztában lennie valakinek azzal, mennyire egy szörnyű alak... Tényleg büszke lehet arra, hogy megélte ezt a szép kort anélkül, hogy fejét vették volna, de szokták mondani: ami késik, nem múlik. Szerencsére én nem ismerem ezt a nőt. - Most is önző vágyaim azok, amik ide vezettek és nem a megismerési vágy. Egyszerűen csak... úgy éreztem, muszáj kiszakadnom a négy fal közül. Hogy a ki nem mondott szavak felemésztenek, s legalább annyi haragot el kell tüntetnem magamból, hogy ne akarjak megfulladni a bennem túltengő negatív szarságokban. Mivel Darrenhez mégsem mehettem oda, így hát elérhető közegben kezdtem el leépíteni mindezt. A melóhelyemen, a kávézóban, ahova reggelente beugrok és múltkor összeszólalkoztam az egyik baristával. És lőn... Hollyval. Amikor elfogadja a bocsánatkérést, kissé megereszkednek a vállaim és lépnék beljebb hívására, ha nem érkezne a kérdés mellé. Van valami követhetetlenül zavart a pillantásomban, ahogy egyik pillanatról a másikra sötétül el, miként a zivataros nyári égbolt. - Volt pár... kellemetlen napom mostanság. Ne haragudj Holly, én... tényleg csak elnézést kérni ugrottam be. - Akármennyire is szeretné számba adni szavaival ennek az ellenkezőjét, energiáim sem rejtenek többet, mint szavaim. Ugyanakkor én megválok az üvegektől, melyeket puhítóként hoztam, és hogy még véletlenül se akarjam otthon, magányomban benyakalni őket. Kezeibe helyezve azokat, suta mozdulattal hátrálok kissé. - Nem is tartalak fel tovább. Majd összefutunk még... vagy ilyesmi. - Mosolyom széles, őszintének tetsző. A fanyar íz számban csak részben szól neki, hisz szavai gondolatok, érzések garmadáját szakítják fel. A dolog oroszlánrészét Fairbanks és egy ottani farkas birtokolja egyébként. - Szia! - Köszönök el csendesen, majd nemes egyszerűséggel fordulva sarkon, ahogy jöttem, úgy távozok is.
Kezdőlap
