A bálon, illetve az utána történteknek hagytam időt leülepedni. Sehová nem rohantam, elvégre a világ minden perce a rendelkezésemre állt, így ostobaság lett volna rémült kis kölyökként szaladni ide-oda, hogy meggyőződjek, mindenki törékeny lelke túlélte azt az estét. A nővéremtől is csupán annyit kértem, tájékoztasson, mikor tündököl ismét korábbi szépségében Kilaun - fizikailag. Az elméjét és a szívét érintő élménybeszámolótól szerettem volna megkímélni magam. Az órák napokká, a napok hetekké nyúltak. A többi, számomra még ismeretlen kölyköm körül forogtak a gondolataim, halvány, vázlatos terv körvonalazódott bennem azt illetően, hogyan tudnám a leggyorsabban, leghatékonyabban "kézre keríteni" őket, mindeközben pedig folyamatosan fel-felsejlett Sikuaq arca. Gondolatban elátkoztam az Álmodót. Nem tudom, mennyi nap kellett hozzá, hogy felkerekedjek és az erdőbe menve megkeressem körülbelülre azt a helyet, ahol évszázadokkal ezelőtt a sátrunk lehetett. A táj is változott, semmi se volt ugyanaz, talán rossz helyen álltam... Mégis, ahogy körbenéztem, szinte láttam a hajdani élet elszórt emlékeit, ahogy körülöttem táncoltak. Kint töltöttem pár órát, mint annak idején Nagojuttal, csak ültem, hallgattam az erdő neszeit, élveztem a nyár langyos szellőjét, a nap melegét... azt, hogy élek.
Aznap mentem be a városba, amikor Yee felhívott, hogy közölje: Kilaun legutolsó ujjperce is a helyére került. Elégedett voltam, ez nem vitás, a Testvérem önerőből felgyógyult, s habár ez természetes, nem meglepő, mégis... A történtek után kinéztem belőle, hogy önmarcangolás címén nem hagyja visszanőni a karját, esetleg tovább csonkolja magát. Láttam, amit láttam az illúzióban, s habár továbbra sem szimpatizáltam vele, de legalább már értettem - legalábbis egy kis részét úgy hiszem. A Sakaritól kapott kocsival mentem, ami elég nagy és tágas volt ahhoz, hogy a magam két méterével is kényelmesen elférjek benne, vezetni is jó érzés volt, így maximálisan elégedett voltam a választással. Ezért is küldtem többek között Sakarit magam helyett, ha szükségem volt valamire. Talán mulatságosan hathatott, hogy egy esküvőiruha-kölcsönző előtt parkoltam le és szálltam ki a járműből. Hétköznap volt, kora délután, s keresve se találhattam volna jobb helyet arra, hogy könnyen találkozzak Hollyval. Nem jelentkeztem be előre, feleslegesnek tartottam, érzésem szerint megtehetem, hogy váratlanul bukkanok fel. Lesz olyan, hogy a látszat kedvéért valakihez egyeztetés útján kéretőzök be, ám annak is meglesz az oka. Beléptem a butikba, energiáim lustán, egy kétszáz év körüli hímet sejtetve jártak körbe, tekintetemmel együtt. Tudtam, hogy Holly itt van, szemlélődésem más farkasok felkutatásának szólt, az eredménytől függetlenül viszont odasétáltam a lányhoz. - Szervusz, Holly - köszöntem egy finom, kellemes mosollyal kísérve szavaimat, s farkasom is felmérte az övét. - Van egy perced? Beszélni szeretnék veled. - Udvarias kérdés és érdeklődés, amire a tekintetem nyomta rá a valóság bélyegét: ez puszta formalitás, nincs választásod. Most jöttem, most szánok erre, Rád időt, s annak ellenére, hogy kettőnk közül te dolgozol, mégis az én időbeosztásom a mérvadó köztünk. Ahogy a többi kölykömnél is.
A bál óta most először jöttem vissza Fairbanksbe, méghozzá tegnap. Kellett egy kis idő nekem ahhoz, hogy feldolgozzam az ott történteket, és valahogy amúgy sem volt sok kedvem a városban tartózkodni azok után. Pontosan ez volt az oka annak, hogy annak idején elmentem, mert az ilyen helyzeteket egyszerűen nem bírtam. Nem azért, mert olyan törékeny lenne a lelkem, hogy nem tudom elviselni az erőszak semmilyen formáját, hanem egészen egyszerűen gyűlöltem, ha a környezetemben, számomra fontos embereknek esett baja. Ez a mostani meg aztán hab volt a tortán, hiszen olyan szituációnak voltam a részese, ahol erős és idős nőstény létemre képtelen voltam tenni akármit is. Az ilyet nem szerettem, a tehetetlenség a világ egyik legidegesítőbb és legrosszabb érzése, ez biztos! A tegnapi nap folyamán néhány kósza másodpercre azért gondoltam rá, hogy esetleg felhívom az apámat és közlöm vele, hogy a városban vagyok, de végül arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre még nem állok rá készen a történtek után. Pontosan ebből kifolyólag terveztem azt, hogy belevetem magam a munkába, és el is ásom benne magam a mai napra, sőt, talán még holnapra is. Az amúgy is mindig megnyugtatott, ha ki sem látszottam a tennivalókból, mert olyankor rendszerint megfelejtkeztem az esetleges problémáimról, már ha voltak. Mióta felbukkant az életemben Ő, azóta bizony bőségesen akadtak, és úgy tűnt, mintha mind csak jönne és jönne egymás után, megállíthatatlanul. Gondolataimból az ismerős energia hulláma zökkentett ki, mire kelletlenül felemeltem a fejemet. Rá pár pillanatra már hallottam is, hogy nyitódott a szalon ajtaja, majd azzal a lendülettel záródott is az érkező mögött. Egyáltalán nem örültem neki, mivel pontosan tudtam, hogy ki közelít felém. Maradtam hát tovább az íróasztalom mögött, mivel valószínűnek tartottam, hogy majd úgyis könnyedén megtalál. Az alkalmazottamtól ugyan hallottam némi elégedetlenkedést és rosszallást, de Sangilakot nem állíthatta meg holmi emberi személyzet, ebben biztos voltam. Mire belépett az általam birtokolt helyiségbe, már az egyik mappám végére értem, és precíz mozdulattal félre is tettem azt. Nagyon vissza kellett fognom magamat ahhoz, hogy ne kezdjek el tombolni dühömben azok után, ami a bálon történt, de végül mégiscsak tanúbizonyságot tettem arról, hogy rendelkezem némi önuralommal. Még ha igencsak csekéllyel is. - Szia! – üdvözöltem én is, bár a túláradó öröm és a zavarodottság ezúttal hiányzott. Helyette kapott egy flegma, hideg pillantást, ahogyan felsandítottam rá ott ültő helyemben. Eszem ágában sem volt felállni, csupán összefontam az ujjaimat az asztalon, magam előtt. – Valami azt súgja, hogy nincs választási lehetőségem… - szűkültek össze szemeim, ahogyan a jó két méter magas hímet figyeltem. Még mindig vonzónak találtam, és ez megnehezítette a helyzetet egy kicsit, de igyekeztem távolságtartóan viselkedni, és reménykedni abban, hogy ebből ő mit sem érzékelt. – Ha azt mondanám, hogy nem érek rá, akkor is beszélnél, igaz? – kérdeztem úgy, hogy tudtam, semmi értelme nincs az ellenkezésemnek. - Mit akarsz? – csaptam bele egyből a közepébe, és valahogy a jó modorról elfelejtkezve, nem kínáltam hellyel. Biztosan leül majd az asztalom előtti fotelek egyikébe, ha ahhoz van kedve. – Miért jöttél ide, Sa… Declan? – szerencsére mielőtt kimondtam volna a valódi nevét, gyorsan kapcsoltam és az őrzőét használtam. Közben lábaimat kereszteztem az asztal alatt, a hajamban ékeskedő napszemüvegemet pedig megigazítottam, hogy addig is lefoglaljam a kezemet.
Ha nem kéne önuralmat gyakorolnia, lehetséges, hogy kissé csalódott volnék. Önérzet és büszkeség, amit nem árt, ha támogat a józan ész, igazából ez az, amit minden körülmények között elvárok az utódaimtól. A stílusára éppcsak rebbent a szemem, egyelőre nem kívántam köré feneket keríteni, kíváncsi voltam, meddig harapódzik el, meddig merészkedik, feszeget-e majd a határaimat. Minden kölyök sajátja a kíváncsiság, s habár Holly korát tekintve már nevezhető annak, mégis új vagyok még neki, természetes hát, ha idővel kipuhatolja a határokat. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy észlelte a nyilvánvalót. Nem láttam értelmét szavakkal és erőfitogtatással bizonygatni azt, amit enélkül is felfog, az mindkettőnket mélységesen lealacsonyítana. Leültem az előttem álló székre, kényelmesen elhelyezkedtem, ez pedig már-már olyan jól sikerült, hogy akár fordított szerepet is betölthettünk volna az üzletben. Távol álltam a páváskodó pöffeszkedéstől, csupán nem voltam hajlandó feszélyezve érezni magam, vagy úgy tenni, mintha meg kéne hunyászkodnom. - Kénytelen lennél meghallgatni, ám jobb szeretem az egymásra való kölcsönös és önkéntes odafigyelést. Meggyőződésem, hogy az több eredményhez vezet. Az más kérdés, hogy erről a meggyőződésemről elég hamar tudok váltani az "erőszakkal is szinte mindent meg lehet oldani" elvemre. Sajnos nem a birkatürelmemről vagyok híres-hírhedt, ahogy az eddig látott örökségem sem, így ez aligha lehet meglepő. - Először is kevésbé éles nyelvet szeretnék, megelőzve, hogy bármelyikünkkel is elszaladjon a ló - kezdtem bele nem épp udvarias faggatását követően. Nincs viráglelkem, hogy érzékenyen érintsen a durva hozzám állás, a probléma a vérmérsékletem és a büszkeségem. - Másodszor pedig a bál miatt jöttem. Pontosabban azért, ami ott és utána történt. Szeretném, ha megértenéd mindazt, emellett apádat és engem is. - Valahol nehezemre kimondani, hogy "apádat". Mintha azt ismerném el vele, hogy hozzá tartozik, Kilaunnak azonban itt nem akartam szólítani, jelenleg használt álnevét pedig nemes egyszerűséggel elfelejtettem. Ha Yee-től érdeklődtem, akkor is Kilaunként vagy Álmodóként emlegettem. - Ehhez viszont az kell, hogy elmondd, neked milyen volt kívülről szemlélve ez az egész. nem pusztán látványra, hanem érzésre is. Távol áll tőlem a pszichológus-lét, ahogy a babusgató gyámolítóé úgyszintén, más motivál, olyan dolgok, amiket legfeljebb a nővéremnek árulnék el.
Sejtettem, hogy különösebben nem nyerte el a tetszését a megnyilvánulásom és a hozzáállásom, de ez most egyáltalán nem zavart. Szerintem jogosan voltam rá dühös, arról már nem is beszélve, hogy azon még mindig képtelen voltam túllépni, hogy kinek a testében van. Jó, azért már igyekeztem megszokni a dolgot, de nem volt könnyű. Tíz évig együtt élni valakivel, és utána úgy találkozni vele, hogy már nem is létezik, az azért elég nagy megpróbáltatás lenne még azoknak is, akiknek nincsenek érzéseik. Nekem meg mindig maximumon égnek, csak jól szoktam álcázni. - Valószínűleg – egyetértően bólintottam rá, hogy több eredménye lesz annak, ha kölcsönösen odafigyelünk a másikra. Nekem ugyan sok hangulatom nem volt most ehhez a beszélgetéshez, és tartottam is attól, hogy mit akar, de mindenesetre adtam egy lehetőséget ennek a találkozónak is. Még úgy is, hogy minden egyes porcikám tiltakozott ellene, bár választási lehetőségem úgysem akadt. – Mondjuk úgy, hogy te elég idős vagy hozzá, hogy visszafogd azt a lovat, nekem meg néha gondot okoz uralkodni magamon – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, ám szavaim ellenére mégis bólintottam, ezzel ösztökélve arra, hogy folytassa. Mondja el, hogy miért jött, és azzal is előrébb leszünk mind a ketten. - Azt magamtól is kitaláltam – jegyeztem meg egyből, ahogyan szóbahozta a bált. – Nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Sohasem szerettem különösebben a férfiak kakaskodását és erőfitogtatását. Ti pedig rosszabbak voltatok, mint két gyerek… Jézusom, fogalmam sincs, hogy gondoltátok ezt! – fakadtam ki szinte egyből. Nem megszidni akartam én, hiszen ahhoz nem volt semmi jogom. Jobban mondva nem lett volna, de időnként hajlamos vagyok az ilyenekre fittyet hányni és inkább azzal foglalkozni, hogy nekem mihez van éppen hangulatom. Ezt ki kellett mondanom, de elmondtam ugyanúgy az apámnak is, hiába sokkal idősebb nálam mind a kettő. - Gondolom nem túlzottan meglepő, ha azt mondom, hogy általában nem szeretek az érzéseimről beszélni. Te sem tűnsz éppen olyannak, mint aki könnyedén megosztja másokkal, és már ne is haragudj meg, de hiába vagy az, aki, nem szívesen osztom meg ezt a dolgot veled – vallottam be őszintén, kíváncsian méregetve a hatalmasra nőtt férfit. Tényleg nem Declan volt már, mert hiába néztem ugyanabba a szempárba, más nézett rám vissza a sötét íriszekből. – Miért érdekelnek az érzéseim téged? Ott sem érdekelt sem téged, sem őt, hogy milyen érzés ezt nekem végignézni. Nem csak nekem, annak a másik két nőnek is… - ráztam meg a fejemet rosszallóan. A nevüket most szándékosan nem mondtam ki, úgyis nagyon jól tudta, hogy kikre gondoltam. Történetesen mind a kettő számára kedves személy volt, ha nem csalnak az értesüléseim. - Nem azért kérdezed, mert annyira a lelki békém érdekel, igaz? – kérdeztem végül sóhajtva. Jobban tetszett volna, ha tényleg csupán a hogylétem felől érdeklődik, valahol azt hiszem, hogy még imponált volna, hogy tudja ki vagyok és éppen a nagy Sangilakot érdekli, hogy érzem magam egy ilyen esemény után. Az igazság azonban sokkal rosszabb és kegyetlenebb ennél, ezt már régen megtanultam. Azért reménykedtem benne, hogy az ellenséges fogadtatás és a nyers stílus ellenére még nem fog most nekem esni egyelőre. Főleg, hogy máris kezdtem kicsit megenyhülni, ezt hallhatta az utolsó kérdésemből is.
Lassacskán a lényegre tértünk. Éreztem felőle a feszültséget, ami ingerültebb szavakat szült, hevesebb reagálást. Egy pontig megértő vagyok én is, hiszen mindenkit elragadhat az indulat, mi pedig nem egy kellemes estéről csevegtünk, így cseppet se csodáltam, hogy az ott tapasztaltak nem tetszettek Hollynak. A szemem azonban figyelmeztetően villant, ahogy gyereknek titulálta Kilaunt és engem. - Mindketten kinőttünk a kakaskodó erőfitogtatásból - kezdtem nyugodt, de határozott hangon. - A köztünk lévő ellentétek pedig elég régiek ahhoz, hogy ne tudjuk csak úgy félretenni, olyan ez mint egy régi, rossz szokás.Ha úgy tetszik, üdvözöltük egymást a magunk módján. - A magam részéről egyáltalán nem láttam olyan tragikusnak a nyilvánosság előtti szereplésünket, mint ahogy azt néhányan valószínűleg megítélték. Vérfarkasok vagyunk, ilyen figyelmeztető pofozkodás és "helykijelölés" nem a világ végét jelzi, pusztán némi konfliktust. A súlyosabb történet egyébként is az Illionson esett meg. Azt képtelenség egy vállrándítással elintézni. - Vannak helyzetek, amikor bőségesen elég azzal tisztában lenni, hogy akivel összerúgtad a port, ugyanazt akarja, mint te. Mit gondolsz, miképp reagáltunk volna abban a hangulatban bármelyikőtökre is? A legtöbb, amit tehettünk, hogy nem előttetek intéztük a magánügyünket. Törődünk veletek és érdekelnek az érzéseitek, sőt, egymással is valamilyen szinten. Fürkészőn figyeltem vonásait, gyanakvó kérdésére viszont először csak a mennyezetre emeletem a tekintetem. Kilaun elégedett lehetett, valamelyest a jelek szerint mégis sikerült hatnia a lányára, ha az már ilyesmit firtat. - Miből gondolod, hogy van bármiféle hátsó szándékom? - feleltem kérdéssel a kérdésre, s valahol bántott a feltételezés. - Mikor láttad utoljára apádat? Nem szerettem így nevezni Kilaun, ám az emberi nevét továbbra se tudtam, így pedig mégsem fogom egy ruhaboltban nevezni.
Elég valószínűnek tartottam, hogy Sangilak megérezte a belőlem áradó feszültséget, de emiatt egyetlen pillanatig sem éreztem rosszul magam, ahogy a feddő szavaim miatt sem szégyenkeztem. Nem érdekelt jelenleg, hogy ki ő – legalábbis erről győzködtem magam -, csak azt tudtam, hogy minek voltam a részese a közelmúltban, és hogy ezt én hogyan éltem meg. Egyáltalán nem tetszett, borzasztó volt látni, ahogy egy számomra kedves személy veszélybe került, a másiknak meg a teste állt hozzám közel egykor. Néha még mindig beleestem abba a hibába, hogy megfelejtkeztem a testben megbújó lélek tulajdonosáról. - Pedig a viselkedésetek egyáltalán nem erre utalt – mondtam ki őszintén azt, ami eszembe jutott. Talán majd Sangilak is hozzászokik ahhoz, hogy jobban hasonlítok rá a forrófejűséget illetően, mint azt gondolná. Nem mindig vagyok ilyen, általában a két véglet jellemző rám, de most olyan mértékben gyülemlett fel bennem a düh, hogy azt kár lett volna szavakba önteni, mert valószínűleg semmi szép nem származna belőle. Nem akartam tiszteletlen lenni, minden önuralmamra szükségem volt hozzá, hogy ne beszéljek úgy vele, mint egy pisis kölyökkel, de a kísértés azért még mindig nagy úr. - Roppant kedves módja volt az üdvözlésnek… - dünnyögtem magam elé rosszallóan, amíg bele nem kezdett a nagyobb volumenű mondókájába. Akkor egy kicsit azért befogtam a számat, hadd mondja csak végig a gondolatmenetét. – Most érezzem magam fontosnak, mert tekintettel voltatok rám? Vagy ránk? – kérdeztem, miközben homlokomon gondterhelt ráncok futottak végig. – Velünk talán törődtek, engem alapvetően még nem is zavart volna, ha nincsenek ott emberek. Azon túl, hogy belőlük élek, annyira nem viselem azért a szívemen a sorsukat, de mégis lehetett volna a helyzet rosszabb is… - azt nem kezdtem el inkább ecsetelni, hogy mit műveltem az ártatlanokkal a második világháború idején, amikor még az volt a feladatom, hogy őrizzem a táborokba tömörített zsidókat. Maradjunk annyiban, hogy az most furcsán vette volna ki magát azzal szemben, amit az előbb mondtam neki. - Ne vedd magadra! – emeltem meg a kezemet. – Mindenkinek vannak hátsó szándékai – vontam meg végül a vállaimat. – Az ember sohasem lehet elég óvatos, nem? – szemöldököm egy egészen kicsit megugrott a kérdésemet követően. – Az egy dolog, hogy a testedet ismerem… minden egyes porcikáját jobban, mint bárki más. Mint te… - kicsit megingattam a fejemet, hogy tovaűzzem ezeket a gondolatokat. – De azt még mindig nem tudom, hogy te milyen vagy. Az eddigiek alapján vegyesek az érzéseim – utaltam arra, hogy az első találkozás alkalmával igazából szöges ellentéte volt annak, amit a bálon láttam belőle. És akkor így döntsem el, hogy mi a valóság, igaz? - Nemrég – vágtam rá először a kérdésére kapásból, ám jó öt másodperc múlva feszülten túrtam bele a hajamba, elrejtve a megremegő ujjaimat. – Azóta nem – vallottam be végül az igazat, magam sem tudom, hogy miért. – Azt mondta, majd felhív, de azóta nem fogadja a hívásaimat, és nem érem el sehogy – valószínűleg látszott rajtam, hogy milyen nehéz ezt kimondanom, de mit tehettem volna? Egyébként még most sem értettem túlzottan, hogy miért érdekli annyira őt ez az egész, viszont készen álltam rá, hogy beavasson. Még mindig nem küldtem melegebb éghajlatra, nem igaz?
- Holly! - emeltem fel figyelmeztetően a hangom, s szinte látszott, ahogy meghúztam lába előtt azt a bizonyos határvonalat. Eddig és nem tovább. Ezen túlmenően nincs garantálva, hogy megmaradok a szavak szintjén és nem folyamodok komolyabb eszközökhöz. Mint örökségem tagját, szeretem és semmi rosszat nem kívánok neki, ám a rakoncátlan kölyköt is helyreteszi a Teremtője, minden szülői szeretete mellett is, ha szemtelen. A vélemény elmondása egy dolog, a feddés, szidalom és kioktatás árnyéka pedig egy másik. Nem akartam, hogy jobban belelovalja magát. Összehúztam a szemem a megjegyzésére, arcomról pedig eltűnt a kedves-jóságos színezet, s lassan átadta a helyét valami komorabb, cseppet sem simulékony hangulatnak. Ettől függetlenül elmondtam mindannak a felét, amiért jöttem. Visszakérdezésére felvontam a szemöldököm és köpni-nyelni nem tudtam. - Mit vártál? Hogy keresetlen szavak közepette elkezdünk sajnálkozni és bizonygatni óvó szeretetünket? Holly... Senkinek nem esett baja rajtunk kívül, senkinek. Még önkéntelen alakváltás se történt. Nem lett rosszabb a helyzet, így hagyjuk a "mi lett volna ha" spekulációkat. - Egy időben a "mi lett volna ha" keserítette meg a gondolataimat, így egy életre elegem lett belőle. Hátradőltem, ujjaimat sátor módjára ujjbegyeimnél összeillesztettem, s most már olyan volt a pillantásom is, mint a bennem zubogó erő: masszív, súlyos, sziklaszilárd. Biccentettem a hátsó szándékokra, de nem szóltam, csak vártam, hogy folytassa. - Idővel ki fogsz ismerni. - Nem két hónap lesz ez az idő, abban már teljesen biztos voltam. - Egy apróságot viszont elárulok: nem szeretem, ha a tetteimet, a döntéseimet és a mögöttük rejlő szándékot firtatják, rosszabb esetben elferdítik. - A firtatás még talán hagyján, ám ha belemagyaráznak... Hallgattam, amit Kilaunról mondott, s lassan összeráncoltam a szemöldököm. Kissé bosszúsan, eltűnődve, de cseppet sem haragosan. Mikor a tájékoztatásom végére ért, lassan kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. - Tudod mi jelenti egy vérfarkas számára a halált, még mielőtt az fizikailag bekövetkezne? A magány. Akár falkában él valaki, akár egyedül, emberek közt, ha bezárkózik és elutasít, ha magába fordul és eltaszít, halott. - Pár másodpercig az asztallapot nézegettem, majd újból a lány szemébe néztem. - Láttam azon az estén, hogy mi lett belőle. - Eszembe jutott, mennyire megadta magát nekem, hogy ha úgy döntök, ellenállás legyűrése nélkül elvehettem volna az életét. - Haldoklik, érted? Ne hagyj fel a próbálkozásokkal Holly és főleg ne mondj le róla. Azt hiszem... nagyobb szüksége van rád és a nővéremre, mint valaha. - Szomorúan elmosolyodtam. - De ez maradjon köztünk. Nem mondanám, hogy a szívem csücske s közelebb érzem magamhoz az eset óta. Két dolgot ért el a bál után: Siquak megelevenítésével egy életre megsértett, valamint elérte, hogy némi aggodalom költözzön belém.
Láttam én az arcán végbemenő változást, talán még éreztem is, azon túl, hogy a hangja figyelmeztetően csengett. Ettől függetlenül én még mindig nem voltam képes leállni, csak mondtam tovább mindazt, ami kikívánkozott belőlem, és amit én teljesen jogosnak éreztem a jelenlegi helyzetben. Amúgy is az én területen voltunk, ő jött el hozzám, így nyugodtan viselkedhettem úgy, ahogyan máskor viselkednék a saját tulajdonomban. - Épp elég baj ez is… - jegyeztem meg halkan, hiszen én aztán tényleg nem akartam, hogy ők ketten egymásnak essenek. Az apámról még mindig nem tudtam semmit, de az nem lepett meg, hogy Sangilaknak már kutya baja. Ő vérbeli harcos volt, talán hozzá vagyok hasonló én is, ám a nagy Kilaun még attól függetlenül is csupán egy álmodozó alak, hogy képes őrületbe kergetni ezzel a remek képességével. – Talán – hagytam rá, mert nem voltam biztos benne, hogy egy hozzá hasonló idős, tapasztalt, öntudatos férfit ki lehet ismerni. Már eleve a feltételezés is meglepett, hogy egyáltalán hagyna nekem ilyesmit. - Miért, van olyan, aki szereti? – kérdeztem vissza szinte automatikusan, hiszen úgy gondoltam, hogy az ilyesmiért senki nem rajong különösebben. Én sem, ha már itt tartunk, de bizonyára a reakciómból ezt már ő maga is kitalálta. Én viszont még mindig nem jöttem rá arra, hogy mégis miért jött ide és érdeklődött a remek kis apa-lánya kapcsolatunkról. Jobban mondva ennek a kapcsolatnak a másik feléről, ugyanis jelenleg ő hiányzott ebből a leginkább, és ez nekem még mindig nem tetszett egy kicsit sem. - Nekem ne mutasd be… - alig hallhatóan mondtam csupán, de a tekintetemet elfordítottam róla. Nekem is voltak nehéz időszakaim, szerintem mindenkinek akadnak ilyenek. – Én is láttam – tekintetem újra a sötét szempárra kalandozott idő közben. – Eleve úgy találkoztam vele, hogy teljesen elborult az agya, és kis híján megölt, úgyhogy hidd el, én is láttam, hogy mi lett belőle! Noha nem tudom, hogy milyen volt régen, de határozottan nem így élt az emlékeimben, már amennyi megmaradt. Túl régen volt, hogy az életem részét képezte… - szavaim őszinték voltak, ezen ponton már nem láttam értelmét annak, hogy úgy tegyek, mintha nem számítana nekem semmit. - Teljesen érdektelen, se az nem érdekli, hogy foglalkozom-e vele, sem az, hogy halálosan fenyegettem meg. Ugyan felhúzta magát rajta, de nem úgy tűnt, mintha különösebben bánná – tettem még hozzá, végül azonban csak tanácstalanul ráncoltam össze a homlokomat, ahogy a velem szemben ülő vonásait vizslattam. – Mióta viseled így a szíveden a sorsát? Eddig azt hittem, hogy ti ketten nem vagytok valami jóban. Igazából még azt sem árulta el, hogy miért… - forgattam a szemeimet rosszallóan, hiszen a múltkor csak egyszerűen közölte, hogy ne találkozzak Sangilakkal, de okokat már nem kötött az orromra. Nem szeretem az ilyet.
Őszintén örülök, hogy nem láttam Holly gondolatait, ez jelenleg mindkettőnk hatalmas szerencséje volt. Bár abból legalább kiderültek volna a tévképzetei. - Van, aki képes lenyelni és elviselni. Nem állítom, hogy érteném az ilyen türelmes embereket, farkasokat, ám elismerésre méltónak tartom az ilyen önkontrollt. Már amennyire nem gyávaságból és meghunyászkodásból, hanem belátásból, megfontoltságból fakad. - Akkor viszont ha látod, mi lett vele, nem értem, miért lep meg a bál. Sőt, amennyiben veled szemben is ilyen szélsőségesen viselkedett korábban, határozott előrelépés, hogy a bál alkalmával tekintettel volt a környezetére. Gondold csak végig, Holly, több, mint nyolcszáz éve él ezzel a képességgel és ha ez nem is volna, egy ilyen hosszú élet kihat. Súlya van, nem kevés, az pedig még nehezebbé teszi, hogy Alapítóként elszámolással tartozunk a Szellemek felé arról, amit alkottunk. Bármennyire is szeretnéd tudni, vagy véled úgy, hogy megértheted a helyzetünket, igazán sose sikerülhet. - Hátradőltem és nagyot sóhajtottam. - Holly, az, hogy akkor félretette, amit mondtál azért, hogy a kettőnk ügyére koncentrálhasson, még nem jelenti azt, hogy fel se vette. Ahogy te magadba vésted minden nem-tetsző reakcióját, úgy is a tieidet. Nem avattam be a látott illúzióba, ami szerint a legnagyobb félelme és rémálma Kilaunnak, hogy a saját lánya okozza a halálát, hogy valóban annyira megveti, hogy végül megöli. Sose szoktam ennyit beszélni, általában cselekszem, s valahol frusztrál, hogy szavakkal, diplomatikusan kell valamit megoldanom. A hangsúly azon van, hogy "kell". A szükség nagy úr, nagy ellenség. - A Testvérem - feleltem nemes egyszerűséggel, hangsúlyomból, finom vállvonásomból pedig kiderülhetett, hogy nekem ez bőven elegendő ebben a helyzetben. Egyik Testvéremet sem fogom a sorsára hagyni, ha úgy gondolom, hogy szükségük van a segítségemre, a támogatásomra. - Roppantmód eltérő a világszemléletünk - mondtam némileg ködösen, kissé kitérőn, majd felálltam. - Minden esetre még egy utolsó gondolat útravalóul: én eltaszítottam magamtól annak idején a családomat Holly és a Szellemek halállal, valamint négy évszázadnyi szellemléttel büntettek. Ne kövesd el ugyanezt a hibát, mert neked nem lesz lehetőséged helyrehozni. Az erőnk nem csak a fizikaiban rejlik, a lelkit pedig nem a dac, a magunk köré emelt falak és az arrogancia jelenti. - Vetettem rá egy hosszú pillantást, tekintetem az övébe fúródott, majd hátat fordítottam neki. - Nem kell kikísérned - mondtam könnyedén, jelezve, hogy egyébként elvárnám, s az én döntésem minden körülmények között, minden helyen, hogy ezt megkövetelem-e vagy sem. - Legyen szép napod! - vettem tőle búcsút.
//Köszönöm szépen a játékot! Azért zárom, mert a Kilaunos játékod függvényében ennek utólag nem hiszem, hogy sok befolyása lenne már, és amit szerettem volna, elmondtam. ö.ö <3 //
- Azt túlzás lenne állítani, hogy azt látom, mi lett vele. Fogalmam sincs, hogy milyen volt, mert az én emlékeim nagyon ködösek vele kapcsolatban. Lehet, hogy mindig is ilyen volt, én nem tudhatom – tártam szét a két kezemet tanácstalanságomat jelezve. – Nem, tényleg nem fogom megérteni sohasem, ahogyan a képességét sem, mivel nem rendelkezem vele – értettem egyet, erről kár lett volna vitatkozni. Lehet, hogy kicsit sokat képzelek magamról a legtöbb esetben, és az arroganciám az egeket súrolja, de nem vagyok ostoba vagy túlságosan nehéz felfogású. Nagyon jól tudtam, hogy ebben igaza van, vitába bonyolódni éppen vele pedig semmi hangulatom nem volt. Elég rövid úton elhallgattathatott volna. - Hát nyugodtan tegye – vontam vállat, mert egyszerűen nem tudtam rá mást mondani. Igen, én olyan típus vagyok, hogy minden apró kis sérelmet az eszembe vések, az pedig, hogy ő is ilyen, hát egészségére, sokat nem tudtam vele kezdeni jelenleg. Tudom én, hogy nem vagyok egyszerű természet, de nem tartottam valószínűnek, hogy olyan borzasztó dolgot vágtam volna hozzá a bál estéjén. Először nagyon is jól éreztem magam, utána pedig inkább féltettem az életét, semmint mérges lettem volna rá. Bár, ha jobban belegondolok, akkor emiatt tényleg elég dühösnek éreztem magam, az tény. A kérdésemre adott válasza ugyan meglepett, de végül nem mondtam rá semmit, csak bólintottam egyet, mintha nekem is elég lenne ez az egyetlen szó magyarázatnak. Pedig nem teljesen volt így, mert ha ennyire nagy az összetartás közöttük, akkor nem értettem ezt a hatalmas ellenségeskedést. Nekem ez összeegyeztethetetlen volt, de lehet, hogy csupán én vagyok a végletek embere, nem tudom. Ezen még nem gondolkoztam el soha alaposabban, talán nem is most fogom elkezdeni, hiszen a velem szemben ülő Sangilak tovább beszélt, én pedig mondhatni figyelmesen hallgattam. Nem egyszerűen csak meg akartam ezzel tisztelni, hanem egyébként tényleg érdekelt, amit mondott. - Igen, azt már magamtól is észrevettem – sóhajtottam gondterhelten, mert tényleg nagyon eltérően gondolkoztak. Nem ismertem annyira egyiküket sem, de mégis feltűnt már ez az apróság nekem is. Amikor felállt, akkor én is automatikusan felemelkedtem a székemről, mert egyszerűen ilyen típus vagyok. Nem egyszerűen udvariasságból, hanem a bennem élő domináns nőstény sem hagyta volna, még úgy sem, hogy tisztában voltam vele, ki áll előttem, és hogy vele szemben ez mennyire felesleges. – Értem. Köszönöm a tanácsot, megfontolandó… - mit megfontolandó, valószínűleg pontosan azt a hatást akarta kiváltani a bölcs szavakkal, amit kiváltott belőlem. Alig bírtam kinyögni néhány szót, hirtelen úgy letaglózott ez a vallomás, ez az őszinteség. Mindenesetre értékeltem, és nem indultam meg utána, csak hagytam, hogy a távozás mezejére lépjen. Éppen úgy, ahogyan bemasírozott az irodámba, az üzletembe. - Még találkozunk! – vettem tőle búcsút én is. Efelől semmi kétségem nem volt, úgysem kerülhetjük el egy ilyen kicsi helyen, hogy belefussunk a másikba, ráadásul a viselkedéséből arra következtettem, hogy nagyon is szeretett volna szemmel tartani a továbbiakban is. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy én ezt mennyire akarom, mindenesetre idővel úgyis elválik majd.
//Én is köszönöm a játékot, meg a másikba való közreműködést is, nélküled lehet, hogy nem úgy alakult volna, ahogy!!! <333 //
Kezdőlap
Azért zárom, mert a Kilaunos játékod függvényében ennek utólag nem hiszem, hogy sok befolyása lenne már, és amit szerettem volna, elmondtam. ö.ö <3 //
