Erre a napra várt, erre készült, még akkor is, ha ez csak egy folyamat része az életében. Nem egészséges, nem ép, de ez nem riasztja el attól, hogy megmérettesse magát. Az apjával mindent megbeszéltek, mindent helyre raktak, és most már nincs más hátra, csak a küzdelem. Az adrenalin dolgozik benne, és legnagyobb meglepetésére ez nem megijeszti, hanem feldobja, és alig várja, hogy összecsaphasson az ellenfelével. Mennyi esélye van így, majd elválik, de nem adja könnyen magát akkor sem, ha esetleg kiderül, nem túl sok. Így is meg akarja mutatni, hogy egyáltalán nem veszélytelen, és ha lehetősége adódik arra, hogy győzzön, akkor azt bizony ki fogja használni abban a pillanatban. Felmérte, milyen alakban tud a legbiztosabban mozogni, melyik az, amiben jelenleg a legtöbb esélye van, és ez a félhumanoid, így azt választja a harchoz, és amint belép a küzdőtérre, megszűnik körülötte a külvilág. Nem létezik más, csak ő és az ellenfél, a koncentráció és a figyelem. Tekintetében látszik az elszántság, a határozottság, hogy semmitől sem riad vissza, ha arra kerül a sor, és ez nem csak a látszat, érezhető is a fellépésén. A bundás mocorog, ő már menne, küzdene, de még nem lehet, és legfőképp nem fejetlenül. Messziről méregeti Connort, máris keresi a gyenge pontot, egy csöppnyi bizonytalanságot, de addig nem mozdul, míg nem kapják meg a jelet. Mindent megjegyzett amiről beszélgettek, a fejében felépített jó pár stratégiát, be is gyakorolták, rajta múlik, mit hoz ki belőle. Tiszta, rendes meccset szeretne, teljesen mindegy, milyen eredménnyel, a lényeg, hogy megmutassa, így sem szabad lebecsülni, így is képes ideállni és küzdeni. És itt most nem csak magáért teszi, hanem az apjáért is, ez pedig hatalmas erőt ad neki, hogy így, ilyen állapotban is bízik benne, és be meri állítani bármelyik kölyökkel szemben. Persze szeretne győzni, ahogyan minden kölyök, de ezt most elnyomja magában, mert nem akar abba a hibába esni, hogy ettől esetleg elbízza magát.
Amint elkezdődik a harc, azonnal elindul, először csak távolabbról méri fel Connort, nyugodt tempóban, és vár. Kivár, hogy mit lép a másik, vajon ő is előbb méreget, vagy azonnal nekiugrik? A sérülését nem hagyhatja figyelmen kívül, fejjel kell játszania, folyamatosan gondolkodnia. Mi sül ki az egészből, majd elválik, csupán egy halk morranás hagyja el a torkát... ő készen áll.
//előzményektől mentesen nem is magyaráznék semmit//
Csak egy közönyös vállrándítással vettem tudomásul, hogy nekem itt ma küzdenem kell. A tesztelés után nem igazán számítok valami húde-jajde hype-ra, gondolom majd jól leverekszem valakivel, aztán már itt se vagyok. Csak azon izélek, hogy Faye nehogy nekem rosszul legyen, megígértem neki, hogy egyben maradok. Szerintem még ő sem tudja, hogy milyen jókat tudok alkotni verekedés közben. Alapvetően nem problémázom azon, hogy egy csajszival kerültem össze. Amíg lemegy az első meccs, igazából azon filózom, hogy vajon lesz e sírás azért, mert letörtem a műkörmét. Persze később kiderül, hogy nem hogy műkörbe nincs, a fél keze hiányzik. Baszki már... Komolyan mondom ez aztán teljesítmény, először éljek túl egy elfajzott Big Brother Survivor keverék valóságshowt, most meg kapok egy fél karú rablót a nyakamba. Vicc. Nem arról van szó, hogy lenézem, mert miért is tennék ilyet, egyszerűen csak tényleg az az érzésem, hogy a.) ez a falka egy vicc b.) én vagyok ritka lúzer. Bár, akit kétszer elhagy a Teremtője, az ne csodálkozzon.
Néhány percnyi üvöltéssel vegyes vergődés közepette szabadjára engedem a sötétbarna óriást (kac-kac), a teljes alakjában, abban, amiben teliholdkor vadászom. Hörögve rázom meg magamat, ami azért elég vicces lehet, tekintve, hogy a férfiasságtól igen messze esik a hangszínem. Mutálok baszki, farkasként... Ha tudnám, hogy a csaj mennyire komolyan veszi ezt az egészet, talán elszégyellném magam, amiért én nem. Csak feladatot teljesítek, ahogyan azt a zsoldos-falka is megkövetelte tőlem, az meg pont nem érdekel ugyebár senkit, hogy pontosan mit érzek az üggyel kapcsolatban.
Úgy tűnik, hogy Nori nem akar mozdulni, csak kivár. Én pedig azt a feladatot kaptam, hogy verjem meg, szóval nem teketóriázok túlságosan sokat. Elrugaszkodom a földtől, egyenesen felé, igyekezve alacsony szinten maradni, hiszen neki most magasabban van az az egy támadó mancsa és a pofája is, azzal csomó időt nyerhetek, hogy neki elvileg tovább tart végrehajtani egy támadást, mint nekem. Gyors iramban próbálkozom a macska-egér játékkal, és amint alkalmam van rá, igyekszem belemarni a lábaiba, a bokája környékére, hiszen így tudnám a legkönnyebben harcképtelenné tenni, és még csak kibeleznem sem feltétlenül szükséges.
Ahogy Connor üvöltése elhangzik, lehet, más társaságban el is nevetné magát, mert a komoly, mély férfias rész kimarad, de elfojtja magában, mert kit érdekel az, hogy az ellenfele közel sem akkora, mint amivel számolt, és fele izom nincs rajta, mint a nagyokon. Ettől még igenis lehet veszélyes, és esze ágában sincs lebecsülni. Ő egészséges, míg neki fél karja nincs, tehát nem olyan egyszerű így a küzdelem. Amit az előnyére fordíthat, az az, hogy így nyomoréknak látják, könnyen elintézhetőnek, és kapásból nekiugranak, hogy hamar pontot tegyenek az egésznek a végére. Kivár, és nem ugrik azonnal, a súlypontját helyezi úgy, hogy bármelyik pillanatban bármerre elrugaszkodhasson. Figyeli Connor minden rezdülését, és megpróbál előre gondolkodni, mint egy sakkjátszmában. Lepörgeti a ejében a lehetséges variációkat, és minden izma megfeszül, hogy idejében tudjon reagálni. Amit gyakoroltak, az ide-oda mozgás... nem, még nem veti be, előbb szeretné látni, mivel áll szemben, mire kell készülnie és számítania. Connor pedig azonnal ráront, aminek valahol örül egy kicsit, hiszen ez azt jelenti, hogy nem gondolkodik, csak jön előre, és kapásból oda támad, ahol a legsebezhetőbbnek tűnik. A lábára. Azonnal megpróbál oldalra kitérni, kihasználni a másik lendületét, oldalról belerúgni és csapni a karmokkal, hogy ha sikerrel jár, és a levegőben tehetetlen ellenfél a földre kerül, rögtön belemarhasson nyak tájékon és ugorjon el. A lába erős, a hirtelen mozdulatokat is gyakorolták, talán szerencséje lesz, ha okosan harcol, a bekapott sérülésekkel pedig most nem foglalkozik, vér és fájdalom kézenfogva járnak, ez az egész erről szól.
Gyorsan támadok, mert most mégis minek húzzam mindkettőnk idejét? Ha akarná, elkeringőznék vele én holnap estig is, de annak meg mi értelme lenne? Gyakorlat teszi a vak tyúkot, abból, hogy körbetáncolom és nézegetem a formás idomait, még nem fogok róla és a harcmodoráról megtudni a világon semmit. És tessék, ahogy intézem a támadást, máris kibújik a cserebogár a zsákból, hiszen baráti alapon majd' behorpasztja az oldalamat egy rúgással. Basszus, van erő a csajban, az már egyszer biztos! Aztán egy gyors mozdulattal belemar a nyakamba, én pedig szűkölve fordulok lendületből oldalra fektemben, hogy legalább egy karmos pofonnal megpróbáljam képen törölni őt.
Ahogy elugrik, én se vagyok rest azonnal felkelni. A fájdalmat én magam is megpróbálom teljességgel kizárni, az éledező adrenalin és apám behemót dögének temperamentuma egyébként sem nagyon hagy nekem más választást. Itt már ő a főnök, nem pedig a gyerek, aki egyébként vagyok.
Az ugrást inkább nem forszírozom, pont elég volt az a pár másodperc, amikor nem kaptam levegőt a hirtelen rúgástól. Mind a medvék, úgy kísérlem meg az ágaskodást, erőből feszülve neki Norina testének, magam is két lábra emelkedve, igyekezve az egyik mancsommal eltartani a pofáját az enyémtől, s vad morgásokkal kapok az ép karja, válla után, hogy belemélyesszem az agyaraimat, és ha le nem is tépem, de kellően próbálom megszaggatni, roncsolni a szöveteket a vállán, illetve a felkarján. Ha sikerrel jártam, egész addig függők így rajta karácsonyfaként, kitámasztva a pofáját, amíg le nem vakar magáról vagy nem okoz olyan fájdalmat, ami meghátrálásra késztetne, átmenetileg.
A hozzászólást Connor Harris összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 08, 2014 3:55 pm-kor.
Az első akció lezárult, és talán sikerrel járt, egy kis sérülést ő is okozott, nem csak kapott. Megeleptés lehetett, hogy kiderült, akad benne erő is, nem csak egy kislány vagy egy nősténykezdemény, de ez nem jelenti azt, hogy bármit is elkönyvelne. A harapása után azonnal ellép, ha a pofon talált, talált, nem zavarja, benne van a pakliban, de ez az a pont, amikor a bundás dominanciája előtör. Nem kedveli a pofonokat, nem kedveli, ha valaki irányítani akarja, és most nem mond ellent, hagyja, hogy elinduljon, hagyja, hogy küzdjön úgy, ahogyan kell. Az ellenfele feldühödött, érzi, és most kell észnél lennie. Megpróbálja a vérvonalát is használni, már ha megy éppen, és arra is alapoz, hogy a vészesebb támadásokat el tudja kerülni, és vissza tudjon vágni. Megnyalja a pofáját amikor Connor elindul, ahogyan két lábra emelkedik, tényleg medvére emlékeztet. Arra vadásztak, látta, mit csinálnak, így tűnnek félelmetesnek, de egyben sebezhetőnek is. Összeakaszkodnak, azaz Connor megtámasztja őt, és szaggatni próbálja a karját, a vállát, de ezzel egyben közelebb is kerül is hozzá a felső teste, és abban a pillanatban, amikor a vállába akarja mélyeszteni a fogát, azért mélyen beleszánt az odakerülő mellkasba, tépve azt, amit ér. A farkas morogva tombol, érzi a lehetőséget, érzi a fájdalmat, és ezt olyan szinten dobja a háta mögé, mintha nem is létezne jelen pillanatban. Az ellenfele mindenáron roncsolni akarja, a testsúlya viszont előre dől, így kicsit rá nehezedik, csak ki kell fordulnia, és azzal nem törődni, hogy a pofáját megtámasztja. Az adrenalin olyan löketet ad neki, amiről nem is gondolta, hogy létezik, a gyorsaságát igyekszik latba vetni, hirtelen kimozdulni a még két lábon álló Connor elől, kicsit előre és oldalra egyszerre, apró rúgással rásegíteni arra, hogy a két mellső láb is a földre huppanjon. Most nincs idő azon gondolkodni, mit kapott és mit nem, majd a küzdelem után, most csak egy dolog van, a harc. Ebben nagyban segííti most az apjától kapott farkas, aki nem foglalkozik semmivel, határozottan, büszkén, temperamentumosan teszi a dolgát, jelezve, hogy ez a meccs még nincs lefutva. Egyszerűen imádja.
(Úgy gondoltam, hogy mivel Connor magasabb, ha Nori csípővel kicsit előre mozdul, de közben már fordul is kifelé a a felé csapó manccsal ellentétes irányban, akkor elméletben ez lehetséges.)
Ha szerencséje van és sikerült, akkor kihasználva az idő okozta előnyt, míg az ellenfele földet ér 4 lábra, rögtön Connor hátára ugrik, hogy lábkulccsal kapaszkodjon belé, ép karjával pedig a mellkasánál igyekszik újabb sebet ejteni rajta, és ezzel egy időben a nyakába marni erőteljesen az egyik oldalon, mélyen, amit aztán esze ágában sincs elereszteni. Amennyiben a visszatámadása sikeres, a nyakba mélyesztett agyarak közül morgás jelzi, hogy tépni fog, ha Connor nem adja meg magát. Számol azzal, hogy a hím a földre veti magát, hogy maga alá gyűrje, megpróbálja lerázni, de mire valók a karmok is, ha nem arra, hogy kapaszkodjanak? Lehet, kicsit féloldalas így, de a combja erős, és ezt is ki kell aknáznia, amennyire csak lehetséges.
Szűkölő hangadással fogadom a mellkasom felnyársalását, de ezen kívül nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget a dolognak. Pörgés van, harc van, helyzet van, és ez most azt hiszem, hogy mindkettőnknek többet jelent holmi sérülésnél. Pihenni ráér majd a föld alatt. Egyszerűen megragadom a karját, a tőlem telhető legnagyobb erőt beleadva tépem, megérzem a vérét a pofámban, ami mintha teljesen kifordítana önmagamból. Ha lenne egy tiszta emberi pillanatom, elgondolkoznék azon, hogy vajon Naomi mit szólna, ha most így kellene látnia, de azt hiszem, hogy hatalmas szerencse, hogy a dög vette a kezébe az irányítást. Megrázom a fejem az egész felsőtestemmel együtt, úgy cibálva a számban tartott kart, mint foxi a lábtörlőt, roncsolva vele mindent, amit csak érek, a mellkasomról pedig közben nagy cseppekben hullik alá a vérem, melynek aromája a lányéval és az előző páros "maradványaival" együtt lökődik, kavarodik az orromba.
Érzem, hogy mire készül. Már persze nem előre kitalálom, egész egyszerűen a tartásom válik a pillanat töredéke alatt sokkal instabilabbá, de ez még mindig nem tántorít el attól, hogy a karjába kapaszkodjak. Mondjuk egészen vicces lehet, hogy mint egy rottweiler vagy egy rendőrkutya, úgy lógok a karján, a hátsó lábaimmal némileg lekövetve a mozgását. Ráadásul, hacsak nem metéli a fejét tartó karomat, akkor még a nyakán is tudok fogást találni. Minden esetre én nem eresztem el, ha nagyon erőlködne, úgy figyelmeztető morgással lépek kissé hátra, ezzel is feszítve a karján, amit különben nem szándékozok leszaggatni, mert elég pöcs húzás lenne a részemről, de ha kell, hát megteszem.
Ha esetleg úgy határozna, hogy nem tart ellen, hanem velem egy irányba lép, hogy ne legyek képes gyakorlatilag magam után rángatni őt, akkor egy igazán erőteljes rántással próbálom bevetni az erőmet, hogy esetleg a földre tudjam rántani, és ott folytatni a verekedést. Mielőtt elzsibbadnának a hátsó tappancskáim.
Nem érdekli semmiféle roncsolás, semmiféle sebesülés, tudta nagyon jól, hogy semmi esélye nincsen a hím ellen sérülten, így azt hozza ki a helyzetből, amit tud, és az nem más, mint a minél nagyobb sérülés, ami csak létezik. Azaz amikor Connor nem engedi el a karját, minden mindegy alapon kapaszkodik vele össze, és kihasználja azt, hogy kicsit kisebb, a másik pofája lefelé irányul, tartja őt, és nem nagyon akarja elereszteni. Hirtelen lendül felfelé, a hím gyomrába és pofája alsó felébe akar rúgni, talppal és térddel, hogy végre elengedje. Valamelyik csak talál remélhetőleg, és sikerül kiszabadulnia. Amennyiben igen, és eléri, hogy kis időt nyerjen, belekezd abba, amit az apjával gyakorolt. A gyorsaságra apellál, ide-oda cikázik, hogy sikerüljön kicsit elterelnie a hím figyelmét, és rohamot indíthasson. Néha megpróbál beleszőni egy-egy beugrást és csapást is, hogy a sebeket mélyítse. Esetleg ha ez beválik, akkor ugyanolyan gyorsasággal indul meg, hogy Connort a földre dönthesse és a hirtelen meglepetést, lendületet kihasználva azonnal a torkára foghasson, morogva és jelezve, nem viccel, megfogta, nem ereszti, maximum a gége a pofájában marad.
Amennyiben nem válik be, de azért sikerül kiszabadulnia, akkor elsődleges célja a hím egyik hátsó lába, hogy alaposan roncsolva kicsit egyenlítse az esélyeket. Kisebb Connornál, aki eleve folyamatosan támad, így megpróbál úgy táncolni, hogy végül az egyik csülkét kaparinthassa meg, és sebesítse.
Ha pedig kiszabadulni sem tud, akkor Connor fegyverét alkalmazza, arra mozdul, amerre ő,de a célja az, hogy minél később kerüljenek földre, hogy a hím lábai fáradjanak, és kicsit több esélye legyen legyűrnie. Közben tépi ami elé kerül, legyen az pofa, az úgy is ott van szinte előtte, meg a mancsa, amit belé vájt a jó előbb. Mindent szaggat, és ami a legrosszabb, még élvezi is.
Nem nagyon van menekvése a csajnak így fél kézzel, és egy kicsit szemétnek is érzem magam azért, mert ilyen rondán kihasználom. Mert amúgy egész helyes csajnak tűnt, de ennyi. A feladat attól még feladat, legalább a verekedésben én is levezethetem minden eddig felgyülemlett feszültségemet. Kitartóan kapaszkodok, és amikor az első rúgás éri a gyomromat, felerősödik a morgásom. A második találattal a pofám alját kapja telibe, de ezzel amellett, hogy nekem okoz fájdalmat, azt éri el, hogy még mélyebbre nyomja a saját húsába a fogazatomat. Majd megint a gyomor, újra és újra, tök sokáig bírom, de gyülemlik bennem a hányinger. Ezt talán még tűrném egy kicsit, na de akkor olyat sikerül rúgnia, hogy a fülemben felerősödve hallom a csontom roppanását. Baszki... Azt hiszem, ez egy bordarepedés volt. //Dobás//
Szűköléssel egybekötött vakkanással pattanok le róla, amennyire lehet, a teste tartását kihasználva a mellső mancsaimmal lököm el magam tőle, hogy lehetőség szerint megtántorodjon esetleg el is essen. Norina egyből támad, mondjuk elég érdekes, ahogy olyan égi magaslatokból a lábamra pályázik, így bár kissé lelassulva a sérülésemtől, de úgy vélem, hogy sikerül eltáncolnom mellőle. Ha mégsem, azt legfeljebb annak köszönhetem, hogy egy pillanatra másfelé figyeltem. Mondjuk arra, hogy a lihegésem fokozatosan nehezül el. Ha van rá lehetőségem, megrázom a sötétbarna pofámat, hogy azért visszataláljak ám magamhoz egy kicsit, és ha Norina még mindig le-lehajolva odakap a lábamhoz, megpróbálom kicselezni. Vagyis kellemetlenebbé tenni számára a kapkodást.
Ha szerencsém van, sikerül úgy időzítenem, hogy hamar fel tudjam kapni a megcélzott lábamat, hogy teljes erőből Norina fejére / pofájára taposhassak, ezzel döngölve bele őt a földbe. Ha elvéteném, akkor a következő próbálkozásánál egész egyszerűen teljes erőből megpróbálok belerúgni az arcába / orrába, attól függ, milyen szögből érkezik felém a támadás.
Ha sikerrel járok, ha nem, mindenképpen arra hajtok, hogy valamiképp a földbe döngölhessem, ha már ilyen lelkesen végzi a mélyrepüléseket.
Mindent megpróbál kizárni, azt is, hogy a karját fogják, tépik, vagy szaggatják, most nem lehet erre figyelni, a fájdalmat el kell nyomnia, majd utána, akkor már előveheti, de addig nem. Újból és újból végigjátssza fejben amiket gyakoroltak, megbeszéltek, gyorsan kell döntenie, és a rúgásoknál marad. Az egyetlen amire alapozhat, hogy Connor nem akarja elengedni, így valamilyen szinten biztos "támasza" van, és lehet, ez nem éppen a legjobb, de az egyetlen, amit ki tud használni. Kicsit fellélegzik, amikor hallja a reccsenést, ez jelenti a szabadságot is, hiszen a hím ellöki magától, miközben maga is hátrál. A lökés erejétől nem sikerül teljes magabiztossággal megállnia, megbillen, ám rögtön támadásba lendül, kockáztatva, Connor lába után kap. Hogy miért? Ha sikerülne elkapnia, és kissé megcincálnia, akkor kis előnyt kovácsolhatna abból, hogy a hím nem tud tiszta erőből elrugaszkodni. Ez a célja, semmi egyéb.
Magasról indul, és ez hátrány, meg is szívja //4//, mert a hímnek sikerül elrántania a lábát és a pofájába tapos, amire olyan morgás szakad ki belőle, amin még maga is meglepődik. A bestia elszabadult, a bestia tombolni akar, és nem tűri, hogy valaki így viselkedjen vele.
A taposás iszonyatosan fáj, de nem itt fogja feladni, hirtelen ugrik fel -ha sikerül a vérvonala által, ami esetleg valamennyire kitör-, hogy fogait összeszorítva, a sérülésekkel nem törődve, egy hatalmas csapással szántson újabb sebet Connor hasába, és utána pár szempillantás után, szinte azonnal egy erőteljes rúgással döntse a földre, taszítsa hátrébb magától.
Amennyiben sikerrel jár, valahonnan nagyon mélyről jövő morgással tudatja, hogy ez a harc még folytatódik. Nem vetődik, hiszen azért azt a taposást neki is ki kell hevernie, és ha elveszti a fejét, akkor már le is feküdhet, hogy megadja magát. Nem ezért jött ide, akkor ki sem kellett volna állnia, és most mindent megtesz annak érdekében, hogy kontrollálni tudja a bestiát, ésszel folytassa a küzdelmet.
Elégtétellel tölt el, hogy sikerül képen taposnom a nőstényt. A szörnyetegem is érzi a dicsőséget, mint valami menő kosaras, aki éppen most zsákolt. De ugye nem ugrálhatok olyan vehemensen, mert a bordámnak annyi, majd később kibulizom magam. Most Norinára kell figyelnem.
Morog, mint akit felhúztak, komolyan. Szinte már berreg, de ettől a szörnyetegem egyáltalán nem érzi magát kimondottan fenyegetve. Hiszen lány, ráadásul sérült, nem csak azért, mert én megdolgoztam. Hiányzik egy fél karja.
Utánam vetődik, hogy felszántsa a hasamat. Egy rúgással taszít el magától, de végső soron ennek most örülhetek is. Annyit rugdosta a hasamat, hogy kezdem magam elég szarul érezni. Norina vére íze mellé a sajátom is hamarosan betódul a pofába, ahogy egy-egy öklendező mozdulattal fel sikerül hányni valamennyit a véremből. //dobás//
De még nem adhatom fel. //dobás// Milyen ciki már, hogy kicsinál egy félkarú kislány? Persze az Alfa kölyke, biztos elég rátermett, na de kérem, akkor is. Teljességgel elfogadhatatlan Colin kis mása számára, hogy ez így ennyiben maradjon.
A lányhoz hasonlóan az én agyamat is elönti a vörös köd. Minden maradék erőmet és kitartásomat latba vetem, amikor nekirontok újra, egy talán végső rohamra, mert hogy itt most valamelyikünk fel fogja adni, az is biztos. Az ép mancsaimmal marok a húsába, tépem a mellkasát, a torkát, a harapásomat már nem is kontrollálom - oda kapok, ahol bundát érzek, de természetesen a torok és a pofa a prioritás. És mindeközben nyomulok előre, mint a tank, a fizikai erőmet próbálom kihasználni a gyorsasága ellenében. Annyi még van bennem, hogy akár kergetőzhessek is vele egy darabig, de még nem engedem. Még nem. A fájdalmam és a sérüléseim azonban lassan legyőznek a lány helyett is.
Egyáltalán nem tetszik sem neki, sem a bundásnak, hogy a pofájába léptek és ennyire durván, hiába volt várható, hogy ha kockáztat, rá is fázhat. Sikerült. A morgásában minden benne van, a büszkesége, az, hogy nem tűri el ezt senkitől sem, és egészen addig harcol, amíg van benne szufla, még így is. Sikerül kis időt nyernie azzal, hogy a rúgása talál, na de arra nem gondolt, hogy ez szimpla hányást vált ki Connorból, csupán távolabb akarta magától küldeni. A vér szaga borzolja a kedélyeit, menne előre, menne és támadna, most érzi a lehetőséget, de annak beláthatatlan következményei lennének. Több esélye van, ha megvárja, míg a hím támad, de roppant nehéz megállnia, a bestia zúzna, ha nem akarnák visszafogni. Az izmai megfeszülnek, utolsó erejével kivár, tudja, hogy ez lesz a vége, aki itt valamennyire észnél van, aki egy tizedmásodpernyi előnyt tud szerezni, az nyert. Büszkén akarja elhagyni a küzdőteret, azzal a tudattal, hogy mindent megtett sérülten is, és meg tudta mutatni, hogy így sem szabad alábecsülni és rálegyinteni. Connor megindul, elborulva, őrült módjára, itt már minden mindegy alapon, ő is tudja, nem lesz még egy roham. Az eszement roham hevessége talán kihozza a vérvonalát, és sikerül kitérnie Connor elől, hogy oldalról rúgjon belé hatalmasat, ahogy az első támadásnál is tette, és utána vetődjön rögtön. //dobás: 4//
Szerencséje van, ez már annak a számlájára írható, félre tud ugrani a roham elől és minden erejét bele adja a rúgásba. A végeredményt nem várja meg, vetődik a hím után azonnal. Mindent megtesz, hogy kihasználva a rúgás okozta meglepetést, a földre döntse, és hirtelen torokra fogjon. //dobás: 3//
A sebesülései mellett azonban nem lehet elmenni, elkerülte a végzetes rohamot, a rúgása is sikerült, az utána ugrás úgy ahogy, de érzi, hogy fogytán az erő. Connor sincs jó bőrben, értelmetlennek találja a további tépést, hiszen ahogyan az apja mondta, tisztelje a ellenfelét, ez a harc nem arról szól, hogy öljenek, hanem egészen másról, és tudja azt is, mikor kell azt mondani, hogy vége.
Amennyiben Connor megáll, ő is megteszi, semmiféle jelét nem mutatja annak, hogy támadni akarna, abban az esetben egyszerűen kezet nyújt az ellenfélnek.
Már annyira elegem van. Az emberi felemnek legalább is mindenképpen, a farkasomat meg inkább ne is emlegessük. Az a hülye még megy előre, mint a tank, hát nehogy már egy kislány verje szarrá, de már így is vért köpök, de neeeeeem, ez még menne, hülye büszke dög. Ezt kaptam Colintól, ha már többet nem. A többit saját magamtól kellett megtanulnom.
Elugrik és még belém is rúg még egyszer. Fájdalmasan nyüszítek, de az agyamat elborító vörösség még kitart, megyek hát újra, azt mutatva a nősténynek, hogy nem adom fel, amíg össze nem esek. De a lelkem mélyén kucorgó emberke nagyon szeretne már összeesni...
A torkomra fog, de én csak nyomom előre a fejemet, veszettül csattogtatva az agyaraimat a pofája előtt, aztán olyan történik, amit egy darabig nem is nagyon vagyok hajlandó elhinni. Megadja magát.
A morgásom lassan hal el. Dehogy akarok én újra támadni, össze akarok rogyni, és most, hogy a farkasom megkapta amit akart, már én is megkaphatom. Egy rohadt nagy alvás formájában. ~ Köszi... ~ Próbálok meg üzenni a lánynak, jelezve, hogy nincs harag. A küzdelmet is köszi, a befejezést is köszi, de hogy én nem fogok kettő másodpercnél többet tölteni a döntőben, az is biztos.
Jó küzdelem volt, azt hiszem, hogy tisztességes is, és a magam részéről egy cseppet sem neheztelek a lányra, és nem azért, mert az Alfa kölyke, hanem mert ez egy feladat volt. Nem azért szedtük szét egymást, mert elvette a kisautómat vagy megsértett volna. Még azt is el tudom képzelni, hogy együtt fogunk pókerezni a betegszobában, vagy éjjelente közösen kiszökdösni. Vagy nem tudom.
Lehet, más kimenetellel is végződhetett volna ez a küzdelem, nem áll neki tippelgetni, és nem is nagyon foglalkozik vele. Abban a pillanatban amikor úgy érzi, itt már nincs értelme az egésznek, egyszerűen megáll, és kezet nyújt. Megadta magát, így is lehet mondani, de még egy rohamot a sérüléseivel nem tudott volna végigcsinálni, és talán nem szégyen az, hogy képes volt azt mondani, itt vége. Nem hall csalódott morajlást, bár ő csak egyetlen egy hangra figyel, Castoréra. Ha neki nem okozott csalódást azzal, hogy amikor józanul gondolkodott éppen, képes volt azt mondani, hogy annyit nem ér az egész, hogy darabokra szedjék egymást, akkor már megérte. Tisztességesen küzdöttek, harcoltak és nem mismásoltak, azt senki nem mondhatja, ám van az a pont, aminél nincs tovább. Ez a pont pedig eljött, ő megtette azt, amit lehet, kevesen léptek volna meg. A bestia ment volna még, tudja, érzi, és mélyen belül morog is, ám most sikerült visszanyomnia, és ennek örül. Saját magának is egy visszajelzés volt, hogy igen, imádja ezt a farkast, és képesek eggyé válni amikor szükséges, és sikerült kordában tartani akkor, amikor már csak cafatokra tépés volt kilátásban. Büszke a farkasra is, mert lehet, egyáltalán nem tetszik neki ez a megoldás, mégis csillapodik, mint aki megértette azt, hogy most nem kell tovább menni. Azt tudta, hogy döntőbe kerülni nem nagyon van esélye így fél karral, de talán jelét adta annak, hogy így sem lebecsülendő ellenfél, és tud komoly sebesülést okozni, ha arról van szó. Gratulál Connornak, ez így fair, és nem szégyelli magát, egyáltalán nem. ~Nincs mit. Nem haragszik a hímre, nincs miért, ő is kiadta magából amit kell, csupán ellenfelek voltak a küzdőtéren, nem ellenségek. Mit hoz a jövő, az majd elválik, ha a hím is olyan kis szabályzsegő típus, akkor az is lehet, együtt fognak őrültködni valamerre a későbbiekben. Elsőként azonban az apjával szeretne beszélni, aztán Natannel. Tudnia kell, mik voltak a hibák, miket rontott el a harc hevében, és mire kell jobban figyelnie. Amit nagyon de nagyon remél, hogy nem okozott csalódást Castornak. Most viszont pihenni szeretne, aludni egy kiadósat, miután Emily összerakta. Lesz munkája szegénynek, még jó, hogy bérlete van hozzá.
Kezdőlap
