Helyszín: Nézőtér, valahol a tömegben Érintettek: egyelőre Natan
Már a kezdés és a... nevezhetjük kapunyitásnak? Szóval azelőtt érkeztem meg a helyszínre. Az időmet azzal töltöttem, hogy felmérjem a terepet. Mit ne mondjak, elég érdekes helyet találtak az ,,arénának", bár minden szempontból költséghatékony megoldás... elvégre, nem kell külön építeni egy helyet az eseménynek stb stb. Oké, ott voltak a járulékos dolgok, mint a fáklyák, az élelem, a székek, de ez még mindig töredéke egy építkezésnek. A célnak meg tökéletesen megfelel, már ha Castor nem buzdul fel valamin a mai esemény hatására és csinál rendszert a dologból mindenkinek. Ah... inkább nem emlegetem, mert ördögöm lesz.
Ha már az alfa így odabent szóba jött... pont az előző nap jártam nála. Jelentettem, hogy a felkészülés során mindent rendben találtam a kölyköknél, senki se próbált meg kémkedni. Amennyire tudom, Natan ugyanerre az eredményre jutott. Meglepő talán, de a jelek szerint mindenki szeretné tisztán elvégezni a dolgot. Azok alapján pedig, amit láttam, elmondható volt, hogy mindenki komolyan vette a felkészülést. Láttam hullámvölgyeket, de kinél nincs. Ha nem egy aréna lenne, vagy nem én lennék, talán még élvezhető is lenne számomra a dolog... de most inkább igyekeztem a feladatra koncentrálni.
Aztán lassan be lettek engedve a vendégek. A fal mellett állva néztem, miközben bevonulnak. ~Milyen díszes társaság~ - üzentem a szembe levő fal mellett álló kollégának. - ~Nem lesz egyszerű navigálni köztük, de az érzékeink majd kisegítenek.~ Natannel előre rögzítettük, mit fogunk csinálni és hogyan. Volt, amit ő talált ki, s volt, amit én. Mondjuk én a magam részéről jobban örültem volna, ha legalább pár sorban csak ülni lehet, mert az valamennyi rendszerességet is előidéz a tömeg elejében és átláthatóbbak a dolgok. De sebaj, elvégre vérfarkasok vagyunk, vagy mi. Megoldjuk. ~Ne feledd. Egy aránéban vannak átlagos érzelmek. Eufória, izgalom, öröm... ezekben valószínűleg fürdeni fogunk, míg tartanak a játékok. De ha bármi ettől elüt, főleg, ha élesen, az már gyanakvásra ad okot.~ Semleges arccal néztem az érkezőket... csak akkor váltottam, amikor észrevettem valami ismerőst és barátságosan odaintettem neki egyet, de aztán vissza is süppedtem. Lassan mindenki elfoglalta a helyét... majd elindult az első meccs.
~Na, akkor ha kész vagy... lankadatlan éberség~ Ellöktem magam a faltól, majd közelebb sétáltam a tömeghez. Mély levegőt vettem, majd kiterjesztettem az érzékeimet. Kerestem az árulkodó jeleket a tömegben. Nem lesz egyszerű egy ilyen érzelem kavalkád közepette... ah, atyám, Kilaun... de utálom az ilyet...
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Az utolsó simításokkal foglalatoskodtam, mikor Nich megérkezett. Korán jött, bár nem is számítottam másra az öregtől. A megbeszélteket egész jól letisztáztuk, nem volt köztünk fennakadás, legalábbis nem szólt arról, hogy nem tetszik neki a pofázmányom. Még néhány széket hoztam be a "terembe", mikor Nich belépett. Egy rövid kézfogás, és biccentés volt részemről a köszöntés, utána foglalkoztam a magam dolgával, ő meg úgy is a helyszínt járta körbe. Egyszerű, fekete inget vettem fel, farmer, s egy kényelmesebb bakancs. Farkasom szabadon lengett körbe, magamba szívtam az érzékelés szabadságát, úgy gyűjtöttem a környezetemből az infot, mintha csak kötelező lett volna, s ez a házi feladat Beharapóm részéről. Pedig csak annyi volt a dologban, hogy végre felépültem, s élveztem, hogy nem testem börtönébe vagyok zárva. Bestiám nyugodt volt, de érződött felőle is az a boldog szabadság, melyet visszakapott az érzékeivel együtt. Bár a beszéd nem hiányzott, de hallásom, látásom, szaglásom, mozdulataim begyűjtő információit szinte falta az agyam. Az utolsó széket a falhoz támasztva fordultam meg, s kerestem meg pillantásommal Nicholast. Míg ő körbejárta az arénát, addig rágyújtottam egy cigarettára. Az ellenőrzések jól mentek, miután Nori gyógyításában egyszer segédkeztem, utána többé nem találkoztunk, maximum a felkészülésekor, ha épp bekukkantottam az edzésére. A többi kölyköt is meglátogattam e téren, így a versenyzők már nem számítottak idegennek. Érdekes mérkőzések elé nézünk, legalábbis a felosztásokból ítélve. Tekintetem az öreget követte, s közben lassan eregettem a füstkarikákat. Nem éreztem izgalmat, sem szorongást, inkább amolyan kíváncsi várakozást. Ez egy feladat, ami nem nehéz, nem rólunk szól, de a mi feladatunk is fontos benne. Mikor visszaért hozzám az öreg, épp elnyomtam a csikket, s aztán a bejárat felé indultunk. Minden készen állt. Az érkező néző sereg arcait figyeltem. Mellkasom előtt összefontam karjaimat. Farkasom figyelt, pajzsom leengedve hagytam, Bestiám szabadon járt-kelt körülöttem. Meghallva kollégám szavait, kissé gúnyos mosoly jelent meg szám sarkában. ~ Aki nem tud viselkedni, megtanítjuk rá. - nem pillantottam felé, inkább az épp előttem elhaladó egyik formás nőstény vonalaira koncentráltam. De szemeim nem időztek el rajta sokáig, tekintetem újra a tömeget pásztázta. Sokan jöttek. Mondjuk nem csoda, érdekes esemény az ilyen. Figyeltem a vendégek mozdulatait, ahogy helyet foglalnak. Farkasom az idősebb mellé állt, érzékei finoman tapogattak végig környezetén. Szinte egyszerre mozdultam Nichoval, mikor elindult. ~ Igyekszem. - biccentettem az idősebb farkas felé ~ Ha nem bírsz a szemtelenebbekkel, sikíts. - vigyorogtam felé szemtelenül, majd mielőtt esetleg tarkón vágott volna, elnyelt a nézők tömege. Köztük járva, újra és újra végigsétálva a helyet, járőröztem. Farkasom érzékei finoman hangolódtak rá Nich farkasáéra, így mint valami csatorna, úgy működtünk, hiába álltunk a terem két végében, mindig tudtuk mit lát, érzékel, hall a másik. Nem hiába ajánlják Informátor és Felderítő csapatokba a Pszichókat. Mondjuk új volt egy Illuzionistával együtt dolgozni, de nem panaszkodhatok. Élveztem a munkát. Élveztem az érzelmek káoszát, a hangok, a szurkolások, tapsok, izgalmak kavalkádját, ahogy a vegyes érzelmek újra és újra összecsaptak. Minden meccs tartogatott számunkra valamit. A második meccsnél időztem kissé el, egy nyíltabb helyen a fal mellett, ahonnét tökéletesen ráláthattam a küzdő felekre. Nori meccse. Nem tagadom, szurkoltam a lánynak. Ahhoz képest, hogy sebesülten állt ki, nem látszott, hogy félne. Bár nem pom-pom lányok módjára ugráltam, hullámaim se árulták el érzelmeim, egy-egy sikeres csapásánál elégedett mosoly jelent meg szám sarkában. Tovább indultam, Farkasom lankadatlan éberséggel figyelte a tömeget, az érzelmek, s hangok fel-fel csapó hullámait, én pedig szemeimmel figyeltem a meccsek további fordulatait. Hajrá, kicsi Liekki! Tépd meg rendesen, a bolhás bundásokat!
[N 'n' N - csak érintőlegesen (elmélkedem rólatok a magam bűbájos módján)]
Amico mio kifejezetten ért hozzá, hogyan szórakoztassa az idősebbeket. Ez a kölyökviadal a maga véres-esetlen módján meglehetősen bájos és szívmelengető, felidézi bennem azokat a suta éveket, amikor még én is ilyen szárnybontogató voltam. Vajon lesz ma itt olyan, akinek egyszerű barbarizmussal fogják és letépik a szárnyait? Remélem! Dráma szemlélő kedvemben vagyok, s ha már nekünk ez szórakozás, szeretném én is megkapni a magamét. Ahogy elnéztem a párosokat, talán a másodiknál van erre a legnagyobb esély. Az asztalról felmartam egy maréknyi ropit, hogy aztán senkitől és semmitől se zavartatva sétálgassak a küzdőtér körül, a többieket kerülgetve. Olykor vetettem egy-egy pillantást a felügyelőinkre is, s mindannyiszor finom mosolyra húztam a szám. Az idősebbikről ugyan majdhogynem semmit se tudtam - szégyenletes, pótolnom kell eme hiányosságot! -, ám az a részemről kimerítette az abszurd szórakozás fogalmát, hogy a kedves Omegánk játssza az egyik rendszabályozót. Szép szerep, feladatnak bizony nemes. Nos, ők ügyeltek a falkára, én szemmel tartottam őket, arról ugyanis nem szólt a fáma, hogy nekik kikezdhetetlen önfegyelmük lett volna. Mindig is jobban érdekeltek egy adott helyen azok, akik valamilyen posztot töltöttek be, nem úgy a bamba tömeg. Imádnám, ha egymást kellene féken tartaniuk... Arcomon joviális mosollyal táboroztam le a triásztól pár lépésnyire, s látszólag senkitől-semmitől se zavartatva rágcsáltam egyik ropit a másik után, Eska jótékony ködébe burkolózva.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Helyszín: Nézőtér, valahol a tömegben Érintettek: Natan és Dom (érintőlegesen)
Tény, Natant a szemtelen megjegyzéséért már nem tudtom a saját kezemmel nyakonhajítani. Sajnos a kezeim nem voltak elég hosszúak a dologhoz... de volt egy hosszabbított kezem, a vérvonalam... szóval olyan érzés kerítette hatalmába Natant egyik pillanatról a másikra, mint ha tényleg nyakonvágtam volna. Ezek a mai fiatalok... megáll az eszem.
Nem feltétlenül a küzdőket figyeltem azon a napon. Én nem a nézők közé tartoztam, nem azért jöttem el, hogy nyálcsorgatva bámuljam a fiatalok küzdelmét. Ha csak erről lett volna szó, inkább otthon maradok és alszok. A figyelmem egészen más irányokba kalandozott el... magára a nézőtérre. Sokan voltunk, s a várható hangulat is beütött, amint az első páros egymásnak esett. Az aréna gyakorlatilag fürdött a különböző érzelmekben, elmosták a korábban semleges légkört... s ebben kellett meglelni azt, amit keresünk. Azokat az elemeket, akik önkényesen beavatkoztak volna a küzdelembe, csak azért, mert úgy tartja kedvük, vagy esetleg rosszul áll a fogadás. Ilyenek mindig vannak... még a legjobb falkában is megesik.
Tekintetem csak ritkán időzött el a harcolókon, de annyi elég volt, hogy tudjam: jól láttam a dolgokat. Keményen harcoltak mindannyian, egytől-egyig. Látszott rajtuk, hogy komolyan veszik a küzdelmet... igaz, voltak necces pillanatok... főleg Masakonál és Payne-nél, amikor veszélyesen közel kerültek a közönséghez és félő volt, hogy köztük kötnek ki. A fal hiányának átka... ilyenkor mindig közelebb helyezkedtem, hogy szükség esetén azonnal ugorni tudjak. A kavarodást akárki kihasználhatta volna, hogy megsebesítse valamelyik kölyköt... de erre nem került sor, én pedig visszaolvadtam a tömegbe.
Ah... óriási szerencsém van. Nem emberek harcoltak aznap s ha az ő vérüket kell szagolnom... inkább nem merek belegondolni. Most viszont vérfarkasok küzdöttek... s bár a vér az vér, de valamiért egy farkas vére nem volt annyira étvágyfacsaró a számomra, mint az embereké. Fogalmam sincs, miért volt ez, talán ugyanazért, hogy a saját vérem se nyomja el az étvágyamat. Persze, ez is megtette a hatását... de sokkal könnyebb volt uralkodni ezen a kategórián, mint a másikon... ha pedig baj lenne... nos, erre felkészülve volt nálam jópár fiolányi vér a tegnapi vadászatról a kabátom zsebében, megfelelően csomagolva... az majd elmulasztja.
Ahogy ott álltam a tömegben és figyeltem a rendre, hirtelen megcsapott egy érzés. Furcsa volt és egyáltalán nem illett bele abba, mi eddig lengett körbe. Vadállati ösztöneim léptek működésbe, közölve velem egy érzetet: figyelnek. Persze, ekkora tömegben ez nem lehetett újdonság, jópáran álltak körülöttem... de megkockáztattam egy körbenézést... s mint ha láttam is volna egy szempárt, mely rám szegeződik... viszont túlságosan gyorsan tűnt el a tömegben és abban sem voltam biztos, hogy jól láttam. Az érzés is megszűnt lassan. Elgondolkodtam egy pillanatra, de ötletem se volt, hogy ez most honnan jött. De aztán visszarántottam magam. Figyelnem kellett a tömegre, nem pedig talán fals információk alapján elméleteket gyártani... meg különben is, addig jó, amíg nem a veszélyérzetem kezd el harangozni.
Elérkezett hát a nagy nap! Már jóval a kezdés előtt kispolskiba pattantunk a gyerekkel, hogy az „Arénába” menjünk, így legalább még volt alkalmunk körbenézni egy kicsit, mielőtt megérkezne a „nagy” tömeg. Vagy egy fél órát, ha sétálgattunk, barátkoztunk a hellyel, aztán az egyik félreesőbb kis helyen vártunk, amíg Masa sorra nem kerül. Próbáltam nyugtatgatni, lelket önteni belé – ne aggódj, pár óra, és túl leszel rajta! – de nem tudom, mennyire járhattam sikerrel. Azt hiszem, nem igazán… Ahogy eljön az ideje, őt követve én is kisétálok a küzdőtérre, hogy a tömegen átverekedve magam valahol a pálya szélén foglaljak helyet. Körbepillantva számos ismerősön megakad a tekintetem, szinte mindenki itt van, akit ismerek… Nicho, Natan, Faye az állítólagos „unokaöcsémmel”, Ryan, és még sorolhatnám… De mielőtt még elkezdhetnék azon filózni, hogy inkább ki az, aki nincs itt, a kicsik már be is fejezik az átváltozást, és kezdődik az összecsapás! Ó, hogy én mennyire élvezném ezt az egészet, ha nem épp a saját kölyköm miatt kéne agyonizgulni magam! Ziher, hogy végigkóstoltam volna az összes kaját-piát, amit kipakoltak az asztalokra, így viszont eddig még csak rá se bírtam nézni. Ahelyett pedig, hogy szotyit meg tökmagot ropogtatva néztem volna a meccseket, inkább a kölykömmel izgultam együtt a meccs előtt. Szép is lett volna, ha hagyom a búsba, aztán inkább a többieket nézem, nem igaz? Mindegy is, ez van, ezt kell szeretni, majd 50 év múlva együtt nézzük az akkori picúrok összecsapását, aztán jót nevetünk azon, hogy milyen bénázások mentek itt ma… Nézem a meccset, szótlanul, feszülten, és szinte le sem veszem a tekintetem a két kis farkaspalántáról. Mindkettőjüknek vannak ügyes, cseles húzásai, ahogy buta lépései is, ahogy olyanok is, amire nem épp a legjobban reagáltak… de szép is lenne, ha már kölyökként mindenki olyan jó „harcos” lenne, mint 300 évesen, nem igaz? Hol az egyikük szénája áll jobban, hol a másiké, viszont ahogy egyre több sérülést szednek be mind a ketten, egyre inkább felmerül bennem az a gondolat, hogy milyen szoros egy mérkőzés lett belőle. Mondjuk annyira nem meglepő, bár Payne fiatalabb, mint farkas, de Ryan mégiscsak Tark, ráadásul Mentor is… ennyi idősen biztos megvan a bevált „stratégiája”, hogy hogy kell rövid idő alatt miniterminátort faragni bármelyik kisfarkasból, így aztán különösebben nem rágódok amiatt, hogy én, ilyen téren totál amatőrként hogyan edzettem a saját kölykömmel. Mindenesetre kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy ha még sokáig húzódik a mérkőzés, akármelyikük is nyer, ennyi sérüléssel vajon mennyi esélye lesz a döntőben?
Úgy voltam vele, mikor meghallottam eme kis esemény hírét, hogy egyszerűen muszáj eljönnöm, úgyhogy nagyjából minden testvéremnél rákérdeztem a dologra, akivel azóta összefutottam, hogy van-e kedve jönni. Jó, Triát pont kihagytam, mert mostanra már a hócipellőm tele volt vele, a fene akarja még a szabadidős tevékenységeit is azzal eltölteni, akivel együtt lakik. Mondjuk, többnyire nem bánnám, de ma sikerült összevesznünk valami marhaságon, amire már nem is emlékszem, de ahhoz épp elég volt, hogy ne vele jöjjek. Surával viszont soha nem töltöttem el annyi időt, amennyit talán illő lett volna „testvérek” között, úgyhogy itt az ideje elkezdeni változtatni a dolgokon. Meg aztán, nem lehet mindig ugyanazzal, még a végén megunnám, az meg nálam igen kellemetlen mellékhatásokkal járhat. Jelenleg is fogom Sura kacsóját, így nagyjából úgy festhetnénk a külső szemlélőknek, mint két bájos ovis, de ez a veszély nem fenyeget, mert elrejtettem magunkat a világ szeme, füle, orra, érzékelése elől, szóval mindketten élvezzük az oly hangzatos elveszni Eska ködében szókapcsolat áldásos hatásait. Nem igazán tudtunk volna másként megjelenni itt, embernek álcázhattuk volna magunkat, de annyi erővel villogó neonfénnyel is világíthatna a homlokunkon, hogy vacsiiii… Így a biztonságosabb mindenkinek. Az álcánknak mindenképpen. - Nagyon kíváncsi vagyok erre a kis versengésre. Talán be tudják bizonyítani nekem, hogy nem reménytelen a kölykök teremtése a mai világban… Jegyeztem meg, remélhetőleg Sura is osztotta ama nézetemet, hogy a küzdelmeket figyeljük elsősorban. Persze, ha akadt valaki, akit górcső alá akart venni, én nem bántam, én is kerestem a vérvonalamba tartozókat, mert még egyhez sem volt szerencsém. Ennek ellenére számomra ez a nap most nem róluk szólt, hanem a küzdelmekről. A legbiztonságosabbnak a Protektor, az Alfa, és a Béta körüli terület tűnt, ott kicsit kisebb volt a nyüzsi, kevesebb eséllyel jön nekünk valaki, és okozunk fennakadást. Nem mintha nem élvezném olykor az értetlen pillantások tömkelegét, de most inkább kerültem volna a feltűnést, mert még a végén lebukunk, azt meg érthető módon nem szerettem volna. - Kár, hogy nem láttunk minden indulót még, megtippelhetnénk, ki lesz a nyertes... Nem mintha én beletrafálnék, számomra más tulajdonságok a lényegesebbek, mint amik egy ilyen verseny megnyeréséhez szükségesek. Ennek ellenére élveztem, hogy ennyi farkas vesz körül minket, de ugyanakkor nagyon figyeltem, igyekeztem felmérni őket, megtudni, megtippelni, mire is számíthatunk tőlük, hogy esetleg benne van-e a pakliban valami nagyobb vérontás, vagy az egyesülés tényleg viszonylagos nyugalmat szült. Már ha eltekintünk a kölykök versenyeztetésétől. Kíváncsi leszek, hogy fognak kinézni a döntőre, mert lassan úgy érzem, kiutaltathatnak majd nekik egy-egy járókeretet, vagy esetleg gipszbe öntve próbálkozhatnak.
Várakozásaimmal ellentétben eddig egész jól megvoltunk Fairbanksben egymás mellett, mi Elsők. Kellemes meglepetés. Azt azért nem tagadom, hogy kissé fura érzés, hogy miután annyi évszázadon át többnyire önerőből boldogultam, most ennyire természetesen megy ha nem is a segítség egymás között, de az információáramlás mindenképp. Amikor Eskától megtudtam, hogy milyen programot tervez, egyből megtetszett az ötlet, bár eleinte volt némi kételyem a kivitelezést illetően… Nagyjából addig, amíg meg nem tudtam, hogy mi az egyedi képessége, akkor jött egy „Óóó, te kis mázlista!”, majd ahogy újra találtam egy-egy gyenge pontot a haditervünkben, mentem hozzá a kérdéseimmel, többnyire hogy a képessége kapcsán faggassam. Nem, nem kihallgatásnak szántam, de minél inkább tisztában vagyok én is a képessége határaival, gyengeségeivel, annál jobban oda tudok figyelni, hogy ne bukjunk le, nem igaz? Másfelől, újra együtt a nagy csapat, nem árt kicsit összecsiszolódnunk, ha már eddig nem igazán kerestük egymás társaságát, amilyen „jól” haladnak a dolgok, még úgy is boldogítjuk egymást egy darabig itt fent, északon. -Ne is mondd, én is kíváncsi vagyok, hogy milyenek a maiak. Pláne, hogy ahogy telnek az évek, egyre inkább a leszármazottaink választanak helyettünk. –értettem együtt Eskával. Nem mondom, a kis viadal is érdekelt, azonban arra is kíváncsi voltam, hogy vajon találkozok-e más, a vérvonalamba tartozó farkassal? Kettőhöz már volt szerencsém, azonban ahogy észrevettem, túlságosan nem hemzsegnek idefent… Kissé furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy korábban milyen kevés időt töltöttem Eskával, most gyakorlatilag kézen fogva sétálgatunk egy farkasokkal tömött tárnában… mindenesetre volt már részem sok furcsaságban, szép is lenne, ha pont ezen nem bírnám túltenni magam. Igyekeztem úgy szlalomozni a tömegben, hogy lehetőleg ne keltsek feltűnést a lökdösődéssel, bár ez nem annyira egyszerű egy ilyen zárt helyen, ennyi fővel per m2, mint ahogy azt elsőre bárki is hinné. -Ha minden indulót nem is láttunk, de legalább a falkát is szemügyre vehetjük közelebbről. Kik a vezetők, a falkatagok, mennyien vannak, kik azok, meg hasonlók. Sőt, ahogy nézem, az őrzők közül is eljöttek páran. –böktem a fejemmel a Protektor felé, vele még személyesen találkoztam januárban. -Hogy ki fog nyerni? Akiben a legkevesebb az empátia, és mellé jól tud taktikázni. –jegyeztem meg szarkasztikusan. A harctudás csak egy dolog, úgy se csak ez minősíti az embert. Nem mondom, hogy nem fontos, mert vérfarkasok vagyunk, hogy ne lenne az, hogy meg tudjuk védeni magunkat? De nem vagyunk egyformák, és nem is mindenki Tark akar lenni, ha felnő. Arról nem is beszélve, hogy ilyen stresszhelyzetben képzelem, hogy ki mennyire képes a maximumot nyújtani. Apropó, vajon növényfelismerésből, gyógyításból, elsősegélyből miért nem szokás hasonló versenyeket rendezni? -Szerencsétlenek azért jól leamortizálják egymást. Valahol sajnálom őket. Ilyen fiatalon jó sok időbe telik, mire újra egészségesek lesznek, lelkileg azért elég megterhelő tud lenni. –szólaltam meg néhány perccel később. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy a képességemet használva töredékére csökkenthetném a regenerációs idejüket, de… nem. Egyrészt túl feltűnő lenne, én pedig nem szeretném lebuktatni magunkat, másfelől ez csalás is lenne, harmadrészt ez a falka ügye. Egyikük állapota sem olyan vészes még, hogy vérfarkasként kérdéses lenne az életben maradás, akkor valószínű, hogy nem bírnám megállni, hogy ne avatkozzak közbe.
A viadal, amiről mindenki beszélt jó ideje, hát eljött a napja. Nyugodt szívvel engedtem be Paynet, mert lehet, fiatal, de tudom, hogy mit tud. Nem várok tőle hatalmas diadalokat, csak annyit, amennyire képes. Az első körön túljutott, és ez már óriási siker a számára. Az ellenfeleket sorra vettük, már akit ismertünk, mindenkinek tudja a gyengéjét, az erősségét is. Talán igazságosabb is a sorsolása, Masakoval került össze, és nem mondom azt, hogy könnyű összecsapás lesz, de van remény. Hiszem és tudom, hogy van remény, ha a kislány nem úgy áll oda, hogy fél. A kezdeti "ismerkedés" után csak belemelegednek, és lehet, rejteni próbálom azt, hogy igenis izgulok érte, a pajzsom tökig fent, de aki ismer, tudja, hogy feszültebb vagyok annál, mint ami a megszokott. Egy szót sem szólok, póker arccal figyelem a mérkőzést, még akkor sem moccanok meg, mikor kicsit elszabadulnak az indulatok. Payne szépen küzd, okosan csinálja, előreugrik, támad, lábra megy, majd ki is táncol. Mivel kicsi, hatalmas rohamot nem várhatok tőle, de gyakorol, és ez a fontos. A mozgását figyelem, a megoldásait, mire hogyan reagál, hogyan szabadul, hogyan vág vissza. Sok tanulnivalója van, de nincs elkésve, sőt. A sérülései elkerülhetetlenek jelenleg, azzal viszont elégedett vagyok, hogy bátran támad és harcol, a többi majd beforr. Amikor kikapja Masako szemét, azon még én is meglepődök, mert lehet, nem volt szándékos, de olyan improvizatív módon jött, ahogyan kell. Ezt akartam látni, hogy adott helyzetben képes a berögzített dolgokat is bevetni, ez pedig már fél siker. A harc viszont meddőnek tűnik, mintha nem bírnának egymással, és ahogy hallom, Castor is ezen a véleményen van. Hirtelen halál. Aki észnél van, nyerhet, aki nem, vesztett. Már mindegy, büszke vagyok Payne-re, amit mutatott ilyen fiatalon, arra senki nem mondhatja, hogy nulla. Amin viszont még jobban meglepődök, hogy a kislány nyer. Nekem meglepetés, nekem, annak a személynek, aki tudta, hogy a saját kölyke mire képes, nekem meglepetés az, hogy Payne képes az utolsó pillanatban összpontosítani, és győzelmet aratni. Bólintok, ennyivel nyugtázom az egészet, Masakonak is kijár egy dicséret, fejlődött, vitathatatlan, demost Payne-t kell összeszednem.
Nyugodtnak kellene lennem, de bejött az, amit legkevésbé szerettem volna, Dana Leot kapta ellenfélül. Számítottunk erre is, benne volt a pakliban, az első körön túl vagyunk, és el kell ismernem, Dana jól teljesített. Az, hogy Leonarddal szemben mire megy, majd elválik, hiába tudom, hogy túl sok esély nincs, azért a helyzet nem reménytelen. Lekísérem a nőstényt a küzdőkörig, még a fülébe súgok valamit, vagy eljut hozzá, vagy nem, majd kiderül. Isten igazából nem tudom eldönteni, hogy a hím mennyire veszi komolyan ezt az egészet, mert látszólag nem igazán érdekli. Érdekes párharc lesz, kíváncsi vagyok arra, Danácska mit hoz ki a helyzetből. Rezzenéstelen arccal figyelem a viadalt, semmire sem reagálok, még arra sem, amikor a kis nőstény homokot szór a hím szemébe. Aljas dolog, de miért ne vetette volna be, ha adott volt a lehetőség? Az azonban érdekes megoldás, hogy az ellenfele füléből Dana kicsíp egy darabot. Leonak ez nem jön be, morog, bár mintha vigyorogna ezen is. Tényleg beteg elme, nem tévedtek, akik ezt állították. Taktikus, bár ebből nem sokat mutat, azaz avatatlan szemnek keveset, de okosan csinálja. Egyáltalán nem fecsérel több energiát, mint ami feltétlenül szükséges. Dana ha most komolyan indult volna és nem egy incselkedést csinál, akkor előnyre tehetett volna szert, azonban megelégedett azzal, hogy bosszantsa Leot, aki egy pillanat alatt reagál a helyzetre, és bizony sikerrel jár, legalábbis a jelek erre utalnak. Lehet, nem volt látványos küzdelem, és inkább tűnt az egész amolyan kergessük egymást egy kicsit, aztán hagyjuk abba harcra, de sokkal több volt ebben. Vér és felesleges sérülések nélkül. Ez is nagy szó. Igazából nem vagyok meglepett, viszont büszke a kis nőstényre, hiszen úgy állt oda a körbe, ahogyan azt vártam. Nem harcos alkat, mégis megtette, ami tőle telt, ésszel, nem erővel.
- Rám ez már különösen igaz, régen nem választottam ki senkit sem. Vonok vállat, mintha nem érdekelne, pedig valahol nagyon is zavart a dolog, de jobbnak láttam nem túlságosan gyakran kattogni rajta, attól nem lesz jobb semmi sem. Nem baj, most majd meglátom, hogy mások képesek-e értelmes döntést hozni, vagy pedig mind haszontalan, amilyennek én gondolom alapból őket. Nem mondom, nekem is fura volt Surával pajtáskodni, de ha egyszer ő jött velem, akkor nem fogok ezen fennakadni. A múlt részemről maradhat ott, ahol volt, és az még véletlenül sem az ő hibája, hogy abban jó, amiben… Egyszerűen csak gyerekként berögződött valami, amitől nehéz volt megválnom, de mostanra már nem kell ezzel foglalkoznom, mint ahogy az átkommal együtt élni sem, így félelemre sincsen okom. - Igen, nem árt kicsit körbenézni minden téren. Legalább most egyben látunk majdnem mindenkit, ami nem hátrány. Bólogattam, és igyekeztem minél több arcot, energiát elraktározni, de az egyszer biztos, hogy a falka szagát egy életre megjegyzem. Hamarjában kikötünk természetesen a vezetőség mögött, és részemről onnan figyelem tovább az aktuális viadalt fél szemmel, míg közben azért fülelek az elhangzó dolgokra is. - Gondolom, erő tekintetében elég hasonlóan állnak, szóval szerintem is inkább a gondolkodásukon múlik. Atya ég, hogy nekem mennyire nincs gőzöm arról, hogy milyen egy kölyök. Egy fejcsóválás kíséretében sóhajtottam fel, sosem tartottam magam minta teremtőnek, a büdös életben nem lett volna türelmem egyetlen kölyök lelkizéséhez sem, nem lett volna jó dolguk velem. Maximum azt mutathattam volna meg nekik, milyen lelketlen némber vagyok. - Szerintem ki sem tudnának állni a következő meccsre. Legalábbis ez a nőstény elég rozoga már szegény. Nem mintha valóban sajnálnám a kölyköt, farkastörvények ugyebár, de vicces lesz ilyen viszonyok között a döntő. Az nyer majd, aki eléri egyáltalán a másikat, és esetleg bír még annyit, hogy megkarcolgassa? Mondjuk, nekem aztán halál mindegy, miként zajlik le, csak terep felmérni akartam a falkát így egészében, arra meg tökéletes ez az alkalom. Ez pedig többé kevésbé meg is történik, a döntőt még mindenképpen kivárom, és remélem, Sura is marad velem, de ha menni akar hamarabb, kivezetem, hogy biztonságos helyen eresszem el a kezét, ha pedig marad, úgy az esemény végeztével távozhatunk együtt, immár lényegesen több infomorzsával rendelkezve.
//Nem így terveztem, de mivel le lett rövidítve az egész esemény, így nem hiszem, hogy húznunk kéne. Köszi, hogy jöttél! //
Érzelemmentes és kifejezéstelen arccal figyeltem a viadalt, s már épp azon kezdtem volna tűnődni, hogy mivel is tudnák felcsigázni az érdeklődésemet úgy igazán, mikor amico mio magához intett. Enyhén felvontam a szemöldököm és odaléptem mellé, majd lehajoltam, hogy meghallgassam az utasítását, mire hűvös mosolyra húztam a szám. Felkaptam a földről egy lábszárcsontot - akadt egypár egyébként a barlangban, kifejezetten hangulatteremtő hatásuk van -, és minden különösebb feltűnősködés nélkül elkezdtem megrajzolni a kört, amíg Castor beszélt. Szám szegletében sunyi mosoly árnyéka lapult, a szemem némileg elevenebben csillant, s miután végezetem a mesterművel, visszaléptem a szemlélődök sorába. Én bolond kis naiv még mindig reméltem, hogy esetleg valaki ebben a felfokozott pillanatban meghal, ám a világ békésebb hely, mint száz évvel ezelőtt, peccato! Megadó sóhajjal telepedtem vissza Castorék közelébe, igazán lelombozott voltam, a mai kölykök nem elég vérmesek és túl félénkek. Nem elég kegyetlenek. vagy csak még nem érzik ennek az ízét, remélem, hogy inkább az utóbbi, nagy kár lenne, ha elpuhulna a fajunk és az új nemzedék szelídebb lélekkel járna. Kiábrándító tudna lenni. Miután véget ért az egész előadás, a többiektől valamivel lemaradva távoztam. Vér szaga terjengett, mintha nagy öldöklés lett volna, holott csupán pár kölyök civakodott.
-Az utóbbi pár évtizedben én sem. Bezzeg a régi szép idők… -reagáltam Eska szavaira, és valahol megnyugvással töltött el a tudat, hogy nem egy „testvérem” is hasonló csónakban evez. Valahogy csak átverekedtük magunk a tömegen, mígnem végül az Alfa közelében kötöttünk ki. Fél Néha-néha rápillantottam a kölykökre is, de mint már mondtam, valahogy a falka többi része jobban lekötött most. -Kár, hogy nem hoztam magammal tollat meg papírt, most jegyzetelhetné… óóó… hogy ez eddig nem jutott eszembe! –mélyesztettem a szabad kezem a zsebembe, hogy elővarázsoljam belőle a mobilomat. -Mondd csak, Eska, ha készítek néhány felvételt, nem lesz gond belőle? Úgy értem, hogy arra is kihat a képességed? –kérdeztem rá azért, biztos ami biztos… mert sosem lehet tudni. Azt hiszem, jókora „előnyt” szereznénk azzal, ha a többieknek is meg tudnánk mutatni, ki kicsoda a városban, mint hogy személyleírás alapján ismerjenek rá bárkire is. Tudod, az a magas, kék szemű, szőkésbarna hajú hím… Nem, nem az, és nem is a másik 73 akit előtte kérdeztél… Nem egyszerűbb egy fotót mutatni? Dehogynem! Ha kivitelezhető a tervem, akkor onnantól szorgos fotózásba-videózásba kezdek, ha az illatokat, szagokat nem is fogják ismerni a többiek, a kinézet, a hang és a viselkedés még akkor is nagyon árulkodó tud lenni. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy ember testbeszédéből mennyi minden megtudható róla. Persze ha fennáll a veszély, hogy ezzel lebuktatom magamat, inkább hagyom az egészet, a telefon pedig újra a zsebemben landol. -Ezek szerint nem töltöttél sok időt a kölykeid mellett. –vontam le a nyilvánvaló következtetést a szavaiból – Az sem feltétlenül rossz, legalább hamar megtanulják az önállóságot. Biztos hallottad már azt a kis történetet, hogy aki úgy tanul meg járni, hogy végig fogják a kezét, ugyan nem üti meg magát, de sokkal tovább tart a tanulás, mint annál, aki egyedül bukdácsol, a saját hibáiból tanulva. Én szerettek foglalkozni velük, de elég változó volt, mikor mennyit tudtam mellettük lenni... –feleltem kissé elmerengve a múlton, de aztán finoman megráztam a fejem, vissza a jelenbe! Ahogy az egyik páros meccse a végéhez közeledett, abbahagytam a fotózgatást, és feléjük fordítottam a figyelmemet. -Nekem is pont hasonló fordult meg a fejemben. Nem csak ő, majdnem mindegyik. Fogadok, hogy sosem „szenvedtek el” hasonló sérüléseket korábban. –csóváltam a fejem, ám nem is kellett sokáig várnunk a párbaj végére, az egyik kölyök már ki is esett a „játékból”. Még szép, hogy maradok, majd pont a döntőt hagynám itt? Ugyaaan… Amúgy is, ki tudja, hogy mikor lesz alkalmunk megint hasonló „besurranásra”, mint ez a mostani? Vagy mikor lesz egyáltalán ilyen rendezvény? Itt a lehetőség, tálcán kínálva, én pedig élni szeretnék vele, s ahogy látom, Eska is hasonló véleményen van, így aztán semmi gond. Az viszont biztos, hogy még egy párszor megdicsérem a képességét az este folyamán…
// Rendben, azt hiszem, így is jók voltunk, E ügynök Köszi, hogy becsempésztél! //
Kezdőlap
//
Köszi, hogy becsempésztél! 
