Lehet, hogy sikerült megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy majd be kell mutatnom a harci tudásomat, de akkor sem vártam ezt a napot. Az éjjel nem is tudtam aludni, vagy ha sikerült is egy rövid időre elaludnom valami rémálomból riadtam fel minden egyes alkalommal. Először próbáltam küzdeni ellene egyedül, de végül Odettenél kötöttem ki, mint egy ostoba kisgyerek, aki megijed a viharban az ágak árnyékától és a szülei szobájába rohan. Lehet, hogy huszonhat vagyok és ez mér felnőttnek számít egy normális életben, de attól még a magányt sosem fogom szeretni és egy ismerős arc közelsége, főleg ha közel áll hozzám nagyon is nyugtató tud lenni. Nap közben meg egy falat sem ment le a torkomon. Odie kissé mérges is lett rám miatta, de olyan görcsben van a gyomrom, hogy ha sikerülne is valamit lenyelnem biztos vagyok benne, hogy azonnal ki is hánynám. Ideges vagyok, el sem tudom mondani, hogy mennyire. Félek, folyton remegek és nem tudok másra gondolni csak a harcokra. Tudom, hogy Odette rendesen felkészített és van is esélyem, de akkor is rettegek. Ma kivételesen teljesen leszarom, hogy hogyan is nézek ki. A hajamat egyszerűen összefogom egy gumival, a sminkkel sem foglalkozom és valami sima melegítőt, meg egy kissé kopott pólót veszek fel. Nem bálba megyek, majd randizni. Senki sem fog érdekelni, hogy hogy nézek ki főleg, hogy nem is lesz rajtam sokáig a cucc. Odette időben indulunk el, így időben is érkezünk. Ahogy körbenézek az arénában megpillantok a kajás asztalt is. Ez most komoly? Ez azért már túlzás. Nem egy kibaszott moziban vagyunk, vagy cirkuszban...Nem mulatni jöttek ide...Vagy ha ennyire szeretik a harcokat miért nem ők küzdenek meg egymással? A rettegés mellé egy kis düh és megjelenik, de inkább bevonulok a nekünk szánt öltözőbe, ahol szépen meg kell várnom, hogy sorra kerüljek. Szerencsére Odette végig mellettem marad, aminek örülök, bár mikor elkezd masszírozni kissé talán durván, de rá szólok. Nem most semmi ilyet nem tudok elviselni. Az első küzdelemnek vége...majd jön a második. Hallok hangokat, de nem tudom kivenni, hogy mi is történik odakint. Viszont azt nagyon is érzem, hogy mi történik odabent a testemben. A padon ülve várva a soromra hirtelen kitaccsolom a nem létező reggelimet, ebédemet. Még sosem fordult elő velem az, hogy simán csak az idegességtől rókázom, így el lehet képzelni, hogy mennyire nem vagyok jól. Végül belép egy falkatársunk és már szól is, hogy eljött az idő. A szívem még hevesebben kezd el kalapálni és rémülten pillantok Odettere, akit szorosan meg is ölelek. Legszívesebben így maradnék, de hallom a türelmetlen köhintést így végül elengedem őt. Ahogy kilépek az öltözőből a hangok erősebbé válnak és a vér szaga is megcsapja az orromat. A bundás ott belül már mocorogni kezd. Érzem, hogy ő is fél, bár nem annyira mint én. Sokkal bátrabb nálam. A küzdőtér közepére sétálva körbenézek a nézőtéren. Rengetegen vannak...Úgy érzem magam mint a római kori gladiátorok érezhették ilyenkor magukat. Egy cirkuszi mutatvány lettem. A tekintetem megakad egy arcon. Egy arcon, amit rég nem láttam és ami fájdalmat okoz nekem, főleg a mellette ülő nőstény miatt. Egy ideig csak őt figyelem, majd Castorra és a mellette ülőkre terelem a tekintetem. Will is eljött...Azóta nem is láttam őt. Milyen mérges voltam rá és most mennyire örülök neki...De miért? Azt nem tudom... Végül visszatérek Panynere. Bevallom őszintén örülök is neki meg nem. Örülök, hogy valamennyire ismerem őt, de tudom, hogy ő fiatalabb nálam és kedves egy lány...Nekem mégis bántanom kell majd, ha nem akarok elbukni. Egy nagyot sóhajtok, behunyom a szemeimet és útjára engedem a kölyköt. A teljes alakot akarom felvenni. A termet hamarosan betölti üvöltésem, a csontok ropogása, a ruha, bőr szakadása. A külső környezetemre már nem figyelek oda, csak a fájdalommal, az átváltozással foglalkozom. Percek telnek el mire végül két lábon, hatalmas bundás testben, éles fogakkal és körmökkel állok fel az aréna közepén. Egy hangos morgás szökik ki a a szörny torkából, majd vicsorogni nézz farkasszemet az előtte álló fiatal nőstényre. Még nem mozdul. Megadja a lehetőséget a másiknak a támadásra.
Az elmúlt napokban Ryan-nek sikerült a félelmemet valami izgalom féle dologgá alakítani, bár még mindig tartok kicsit ettől az egésztől, már korántsem rettegek tőle annyira, mint amikor megtudtam, hogy részt kell vegyek egy ilyenen. Három hónapos vagyok, nem én fogom megváltani a világot, de annyit megtehetek, hogy nem teljes szégyenben, porig alázva hagyom el az arénát. Megmutatom, amit tudok, amire a Teremtőm tanított és akárhogyan is teljesítek, tudom, hogy ő büszke lesz rám. Nekem pedig ennyi bőven elég egyelőre. Harmadikként vonulunk fel, méghozzá Masakóval, őt kaptam párnak. Telik az idő, én pedig próbálok nyugodt maradni és nem kétségbe esni. Hiába nem félek már annyira a dologtól, azért ez a várakozás nem tesz túl jót. Mély levegő és nyugalom, nem itt fogok pánikba esni. Végül elérkezik az idő, úgyhogy irány a küzdőtér.
Hosszú és fájdalmas percek következnek, üvöltésem keveredik a csontok töréseinek hagjával, szakad az anyag, míg végül lihegve és kissé morogva állok fel teljes alakban. Nem törődöm a környezettel, hogy sokan most csak azért vannak itt, hogy egy jót szórakozzanak, míg mások arra kíváncsiak, mit tudunk, hol tartunk. Most nem számít semmi más, csak Masa és én. Jóval idősebb nálam, mondjuk ez nem meglepő, hiszen farkas években mérve én vagyok a legfiatalabb, de erről sem veszek tudomást, jobb lesz így. Hófehér bundám szinte világlik a félhomályban, borostyán íriszeimmel máris felmérem Masakót. Nem tartozom a legnagyobb termetű kölykök közé, de ezt egy cseppet sem bánom, csöpp méretem rendkívül nagy előny lehet, ha ki tudom használni. Már pedig ki fogom tudni, ezt is nagyon sokat gyakoroltuk; ahogyan mindent. Morogva, vicsorogva kezdek el körözni a másik körül, amolyan félköröket leírva, egyszer egyik irányba, utána a másik irányba, keresem a gyenge pontot, felmérem az ellenfelet. Két lábon ágaskodik előttem, nem támad, megadja nekem a kezdés jogát. Jó. Én egyelőre még a felmérés szakaszában vagyok, igyekszem az ösztöneimre támaszkodni. Minden egyes félkör megtétele után leheletnyit araszolok hozzá közelebb, míg végül mintha puskából lőnének ki, indulok felé, azaz ugrok, mert ha nem hátrál el előlem, akkor az araszolgatásokkal sikerül csökkenteni kicsit a távolságon. Nem tervezek elsőre semmi nagy dolgot, elsőként csak igyekszem minél gyorsabban elsuhanni mellette, méghozzá úgy, hogy az egyik hátsó lába felé kapok, amin támaszkodik, amire a testsúlyával nehezedik. Próbálok minél nagyobb erőt beleadni és szerencsére a lendületem is elég nagy, bízom benne, hogy sikerül elkaszálni az egyik lábát, mert akkor talán kibillenthetem az egyensúlyából és sokkal könnyebb lesz a következő támadás. Ha sikerül a tervem, akkor amint mögé kerülök, egyből fordulok is vissza, hogy rögtön meg tudjam tenni majd a következő lépést.
Miután ő is átváltozott körözni kezd körülöttünk. A harc során teljesen visszavonulok. Ez most a bundás pillanata. Ő tudja, hogy mikor mit érdemes, jobb harcos nálam. Az ösztönei és a tapasztalatai irányítják. A kölyök nem áll meg egy helyben, azonnal követni kezdi a másik nőstényt, de nem csak a tekintetével. Egy pillanatra sem veszíti el, megállás nélkül csak őt figyeli mit sem törődve a jelenlévőkkel. Tudom, hogy jóval fiatalabb nálam, de ez nem ad okot arra, hogy le is becsüljem a tudását. Ryan biztosan alaposan felkészítette, ebben nem kételkedem, de Odette is felkészített engem. Nem fogom, vagyis fogjuk ész nélkül letámadni. Itt nem csak az erő számít. A bokszban is taktikázni kell. Ha látod, hogy az arcát túlságosan is védi, akkor ne azt támad, keress valami más gyenge pontot. A kis sétáját a bundásom is felhasználja arra, hogy alaposabban szemügyre vegye magának ellenfelét. A végtagjait,a testét, pofáját, izmait, minden porcikáját. Nagyon is jól érzékeli a nőstény közeledését, de először nem foglalkozik vele. Nem kezd el hátrálni, csak mikor már úgy véli, hogy túl közel került hozzá lép egyet hátra. Nem nem menekül, de nem is hagyja hogy túl kicsi legyen a távolság kettejük között. Végül megteszi az első támadást. A mozgása gyors és határozott a támadásnak köszönhetően sikerül is kibillentenie a bundást az egyensúlyából, így esik egyet, de azonnal fel is pattan. Nem hagyja, hogy bármi mással megpróbálkozzon. Megfordul, hogy a nőstény ismét vele szemben legyen. Nem hezitál sokat. Négy lábon, futva megindul felé, de az utolsó pár méternél elrugaszkodik a földtől, hogy átugorhasson felette. Amint lábai ismét földet érnek nagy gyorsasággal indul meg oldalra. Megpróbálja picit megzavarni az ellenfelét, mielőtt tényleg támadna. Miután megtett egy fél kört ismét felé kezd el rohanni, de ahogy az előbb most is csak átugorja és újra oldal irányban rohan. Mind ez másodpercek alatt zajlanak le. A mozgása gyors és határozott. Végül ismét megindul felé, de most már nem ugrik. Egyenesen nekirohan a nősténynek, hogy egész testsúlyával ledöntse őt a földre. Ha ez sikerül nem habozik sokat. Egyik tenyerével a megfogja a nőstény marját, a másikkal valahol a háta végénél, a farka töve közelében markol bele a bundába, hogy magasra felemelve őt eldobja messzire...Talán túlságosan is messzire.
Túl lassú vagyok, a fenébe is. Igaz, hogy sikerül kibillentenem az egyensúlyából és talán még megkarmolnom is sikerül, hallom a puffanást, ahogyan földet ér, de mire megfordulok, hogy újabb támadást intézzek ellene, már ismét talpon van, sőt, egyenesen felém rohan. Nem esek pánikba, hogy valamivel nagyobb nálam, Ryan-nel is ezerszer csináltunk már ilyesmit, ő pedig aztán tényleg jóval nagyobb, mint én, szóval nem lesz gond. Már éppen készülnék a frontális ütközésre, minden izmom megfeszül, hogy az utolsó pillanatban ugorhassak el előle, ezzel is megtévesztve őt, de Masa hamarabb lép… Én pedig meglepődve állok ott és követem a fejemmel a felettem elrepülő nőstényt. Na ez meglepett, be kell valljam, de a második alkalommal már nem hagyom magam. Amikor ismét elindul felém, már fel vagyok készülve egy újabb ilyen alattomos kis akcióra, szóval nem ér meglepetésként az, hogy ezúttal is átugrik felettem. Két első mancsom emelem fel a magasba, annyira, hogy karmaimmal szépen végigszántsam a hasi oldalát. Minél mélyebbre igyekszem döfni, hogy ne csak karcolást okozzak, hanem keményen megsértsem a puha testrészt és nagyon bízom benne, hogy sikerrel járok.
Akár betölti orrom vérének szaga akár nem, nem állhatunk meg, Masa ismét nekem ront, én pedig hiába próbálok félreugrani előle, túlságosan gyorsan jön. Mozdulok én, de a hátsó lábaimat így is elkapja, ezzel ki is sodorva őket alólam, én pedig egyből kapok utána, így a lendület mindkettőnket sodor kicsit tovább. Persze nem vagyok rest ezt kihasználni és belevinni a következő mozdulatomba, hogy máris ugorjak félig-meddig a hátára. Fogaim csattannak, méghozzá az egyik vállánál, a kar és a váll csontjának találkozását igyekszem megcélozni és minél jobban megcsócsálni a húst, akár még a csontokat is, elvégre elég nagy előny lenne, ha az egyik lábára sántítana. Mancsommal közben a pofája felé kapok is igyekszem leszorítani, eltartani magamtól, hogy a fogaival ne okozhasson kárt bennem. Ha nem tépi ki magát a szorításomból, akkor amint érzem, hogy fogaimmal elértem a csontot, máris eresztem és ugrok hátra, hogy felkészülhessek a következő támadására.
Az első ugrás meglepi, de a másodikra már rákészül. Megpróbálja felsérteni a hasát, de körmei csak épphogy felsértik a bőrt egy kis vért előcsalogatva. A fájdalom csekély az átváltozáshoz képest, így csöppet sem foglalkozik vele, inkább csak a következő támadásra koncentrál. A támadás elől csak nem tud teljesen kitérni, így a lábát sikerül is kisöpörni alóla, de ezzel nem is hagyja annyiban. A fogait azonnal belesüllyeszti a húsba, a combjába, olyan mélyre ahogy csak tudja. Karjaival meg egyre szorosabban szorítani kezdi. Egyikük sem figyel arra, hogy merre is sodródnak, így a nagy harc közepette sikerül kicsit a tömeget is elérni. Ha valaki nem ugrik félre, akkor bizony az is egy szépet esik, sőt akár még pár sebet is szerezhet magának. Ahogy a nőstény szintén a húsába mar teli torokból mordul fel és már cselekszik is, hogy lerázhassa magáról. Erősen magához szorítja, majd vetődik is. Próbálja a földhöz verni a nőstényt, akár többször is egymás után teljes erejéből. Csak akkor hagyja abba, ha az elereszti őt, így hátrál is pár métert. Az orrába, szájába folyó vér egyre jobban feltüzeli a bestiát. A fájdalommal nem foglalkozik, az adrenalin dolgozik benne, mint akit bedrogoztak volna. Felordít egy hatalmasat. Most ő kezd el körözni a másik körül, de nem sétálva. Fut, olyan gyorsan fut ahogy csak bír, több kört is megtesz a másik körül miközben egyre közelebb férkőzik hozzá, végül egy váratlan pillanatban megint lecsap. Először csak a mancsát lendíti, hogy körmeivel megpróbáljon a húsba vágni.
Sajnos nem sikerül úgy az első támadásom, mint ahogyan szerettem volna, a karmaim nem sértik fel annyira, mint azt vártam volna, ezen meg is lepődöm, de nem gondolkodom rajta sokáig, biztos csak rosszul saccoltam meg a kettőnk közötti távolságot. Sebaj, nincs idő ezen kattogni, mert Masa máris támad és amellett, hogy elsodorja a két hátsó lában, az egyikbe még bele is harap, ami nem igazán tetszik, morgássommal fejezem ezt ki és próbálom jól pofán rúgni, hogy most és azonnal eresszen el. Ha nem ereszt, az sem gond, kitépem én magam onnan, hogy egyből vethessem magam rá az ő egyik vállára, szinte muzsikaként kényezteti fülem a mordulása, az orromba toluló vér illata… awh, nincs is ennél mennyeibb illat, csak még inkább tüzeli a bestiámat, tépni akarja a húst, szaggatni a bőrt, törni a csontokat és még több vért, minél többet, amennyit csak lehet. A fájdalom csak ösztönző erő, pontosan úgy hat rám is, ahogyan Masára, érzem az adrenalint munkálkodni és eszméletlenül jó érzés. Amikor a földhöz vág, én is igyekszem ott mélyeszteni belé a karmaimat, ahol csak tudom, hogy ő is jöjjön szépen utánam és verje csak be a buksiját, ahogyan én is. Kellő motiváló erő ez az egész, hogy eleresszem, ezzel szerencsére azt is elérem, hogy én is szabaduljak. Megrázom a fejem, hogy kicsit helyére billenjen a körülöttem kavargó világ, azzal pedig nem foglalkozom, hogy kissé betrappoltunk a közönség soraiba. Ha valaki zavar, akkor arrébb ugrik, vagy ad egy maflást, de ilyenekre most egyáltalán nem tudok figyelni. Rohangál körülöttem és eljön az a pillanat, amikor nem figyelek, nem fordulok utána, mert a végén elszédülnék, úgyhogy csak a fejemmel próbálom követni és a testemmel is annyira, amennyire még lehetséges ilyen tempónál. Minden izmok ugrásra készen feszül meg, hogyha nekem ront, akkor bármelyik pillanatban tudjak reagálni, hiszen azért fut körülöttem, hogy a következő támadása is a meglepetés erejével zúduljon rám. Az ösztöneimre hagyatkozom, szerencsére egészen jónak mondhatóak a reflexeim, így ahogyan hirtelen ugrik nekem, még ha kitérni nem is tudok és karmai kissé végigkarcolják a pofámat, azért azt meg tudom csinálni, hogy egyből utána kapok. Fogaimmal igyekszem a mancsa után kapni és ha sikerül, akkor állkapcsaim satuként szorulnak össze a mancsa körül, igyekszem a puha talpba vájni az éles fogaimat, sőt, a legjobb az lenne, ha teljesen sikerülne átharapni az érzékeny, puha részt, hogy még inkább megnehezítsem a járást. Én ugyan érzem, hogy az egyik hátsó lábammal nem minden okés, így a gyors futás tuti nem fog úgy menni, mint neki. Igazán szép teljesítmény, hogy megcsócsált vállal is ilyen gyorsan tudott körülöttem rohangálni, minden elismerésem az övé. Ha átszakítottam a puha szöveteket, kicsit rántok is a karján, mielőtt elereszteném, hogy hátrébb lépve nyalogathassam le a pofámról a vérét. Hmm, ez iszonyatosan finom…
A karmaival sikerül kicsit felérteni a nőstény pofáját, de ahogy tovább lendíti vaskos mancsát a másik utána kap ezzel elfogva őt. Egy hangos, dühös morranás szakad ki a torkából, de nem hagyja magát ennyire könnyen. Kihasználva az alkalmat, hogy valamilyen szinten a másik fogja, megpróbálja másik mellső karjával kiszabadítani a fogva tartottat. Körmeivel azonnal a szája felé nyúl, hogy ínyébe vájja azokat és ha talál akár csak egy aprócska fogást elkezdi húzni mit sem törődve azzal, hogy így nagy valószínűséggel az az én húsomból is kiszakadhat egy nagyobb darab. A vér illata kezdi kissé elvenni a kislány eszét és még többre vágyik. Még nagyobb kényszert érez arra, hogy többször is beleharapjon a nősténybe. A rántására egy morgás kíséretében én is rántással reagálok, de én a pofáját rántom meg olyan erővel ahogy bírom. Végül ismét elszakadnak, de már mind a kettőjük elég sok sebet beszerzett. Nem lép rá a sérült lábára, amiből folyik a vér, csak biceg párat, hogy kicsit eltávolodhasson tőle, míg ki nem találja hogyan tovább. A pofájáról nyelvével ahogy tudja lenyalja a vért, de egy pillanatra sem veszi le tekintetét a másik nőstényről. Pár perc elteltével végül ismét vicsorogni kezd és közeledik felé szép lassan. A közelébe érve egyre csak morog és kezd oda-oda kapni a fogaival. Láthatóan nem akarja elérni őt, valami más terve van, de ha a másik támadna azonnal megpróbál védekezni ellene.
Olyan örömhullám söpör rajtam végig, amikor sikerül elkapnom a mancsát, hogy az elmondhatatlan. Érzem, ahogyan a puha hús megadja magát a fogaimnak, érzem a talpára ragadt homok ízét, ami nem túl finom, viszont a vér íze.. az mindennél jobb. Sokáig azonban nem tart az öröm, mert amilyen erővel söpört végig rajtam, olyan erővel töri le a fájdalom, ami akkor nyilall belém, amikor az ínyem felé kap. A szemem sarkából látom, így rántok egyet a pofámon – a lábával együtt – így szerencsére csak karcol /dobás/, de akkor is iszonyatosan fáj. Ó, a jó élet!!! Ezt senki, de senki ne próbálja ki, mert eszméletlenül szar. Mélyen morranok fel, düh szikrázik a borostyán íriszekben, ez nagyon nem volt okos húzás… Még a lábam megcsócsálása sem ért ilyen hirtelen fájdalomként, mint ez most és még mázli, hogy félrekaptam a fejem, mert h a karmait az érzékeny felületbe mélyeszti… hát én elhalálozok. Mindenesetre azt eléri, amit akar, egy hatalmasat igyekszem még rántani a karján, hogy lehetőleg még az egyensúlyából is kibillentsem, vagy akár tépjek is ki egy keveset a párnázott mancsból, de végül elengedem és kissé mintha prüszkölnék, úgy lépek hátra. A nyelvem a számban mozog, mintha csak kilökhetném a fájdalmat, mely oké, hogy csitult egy kicsit, de akkor is eszméletlenül kellemetlen. Morogva pillantok végül fel a nőstényre, aki nem támad, csak közeledik kicsit és oda-oda kap a fogaival, ami elől könnyedén kitérek, hátráló, oldalazó mozgással. Most én igyekszem kihasználni, hogy neki sérült a lába, igaz, nekem is, de könnyebben mozgok még, mint ő – legalábbis remélem. Oldalra ugrálok, hol egyik irányba, hol a másikba, miközben, ha ő még mindig felém közeledik, akkor hátrafelé araszolgatok. Mintha csak játszadozni szeretnék, nála lenne a labda és azt várnám, hogy melyik pillanatban hajítja el, hogy máris rohanhassak utána. Ehelyett azonban igyekszem most én élni a meglepetés erejével, ahelyett, hogy ugyanúgy ugranék, ahogy ezelőtt jó párszor, inkább rá vetem magam. Kissé oldalról próbálok meg ráugrani, miközben egyik mancsommal a fejére próbálok minél nagyobbat súlytani, a másik mancsommal az oldala felé kapok. A súlyommal igyekszem őt a földnek dönteni, bár nem mivel nem vagyok nála nehezebb, így lehet ez nem fog sikerülni, sőt. Inkább a fogaimat használom, hogy ezúttal a gerinc mentén igyekezzek a húsába mélyeszteni őket. A csontot nem akarom összeroppantani, egek, szerintem nem is tudnám és nem is ilyen végkimenetelt szeretnék, csupán a kicsit kicakkozni a nagyobb izomkötegeket is.
A körmökkel megint csak kisebb sebet ejtett az ajkain, bár így is elérte a célját, de szerette volna jobban felsérteni azt a puha,érzékeny húst, hogy ezzel is gyengébbé váljon ellenfele. Viszont még koránt sem adja fel a küzdelmet, amíg talpon tud maradni, amíg van erő benne küzdeni fog. Már megbeszéltük egymás között, hogy a mai napon megpróbáljuk bebizonyítani, hogy nem vagyunk életképtelenek, hogy igen is megérdemeljük, hogy a falka tagjai legyünk. Odette sokat foglalkozott velünk és lehet, hogy ő büszke lesz akkor is ha elveszítjük ezt a csatát, de nem akarunk csalódást okozni neki, vagy szégyenbe hozni. Ahogy ránt a karján előre dől és akaratlanul is a sérült lábára is megtámaszkodik, hogy ne a földön végezze. A fájdalom végighasít a karján, de a benne tomboló adrenalin valamennyire tompítja ezt. Majd a harc végén, miután a test is lenyugszik biztosan ezerszer jobban fog fájni minden seb. Most viszont továbbra is csak a küzdelemre koncentrál. A nőstény tervei szerint kezd el mozogni. A hátrálással igazából megpróbálná valahogy sarokba szorítani, mit sem törődve a többi falkataggal. Ha zavarja őket, akkor tessék félre vonulni és békén hagyni a fiatalokat "játszani". De ezt a tervet nem tudja teljesen megvalósítani. Payne is mozgolódni kezd, amit nem hagy figyelmen kívül. Először csak tekintetével követi a másikat, majd testével is próbálja, hogy egy pillanatra se a hátát mutassa neki. Mikor a nőstény megindul felé egy kisebb ugrással hátra felé araszol és mielőtt elérné őt Payne a hanyatt vágja magát, hogy ne a hátán landoljon a másik. De nem várja ki, hogy a fogait el is kezdje használni. Pár karmolást így is kap, de egy határozott és gyors mozdulattal, főleg a hátsó lábaira támaszkodva ledobja magáról ellenfelét. Nem lök rajta nagyot csak annyit, hogy az lekerüljön róla és a földön landoljon. Ezt a pillanatnyi meglepettséget használja ki arra (természetesen, ha sikerül), hogy végül ő maga ugorjon rá a nőstényre. Hátsó lábaival és még ép mellső lábával próbálja meg leszorítani őt, körmeit húsába mélyeszteni miközben fogaival a nyakát célozza meg.
Ostoba volnék, ha úgy mozognék, hogy hagynám magam sarokba szorítani, neki a falnak. Lehet, hogy fiatal vagyok, de ez olyan alap dolog, ami már szinte ösztönös. Szóval elfele mozgok a faltól, így olyan, mintha kissé körbe haladnánk, ő üldöz, én pedig hátrálva ugrálok hol jobbra, hol balra. Hamar megunom ezt a körözgetést, mert szemlátomást Masa nem támad, lehet csak az volt a célja, hogy neki szorítson a falnak, de hála égnek nem vagyok olyan ostoba, hogy ezt hagyjam. Szóval inkább támadok, de a reakciója annyira meglep, hogy nem is próbálok kitérni, vagy módosítani. Egyből a hátára fordul, én pedig ott találom magam a mancsain, persze azért próbálok a pofája felé kapni, miközben máris ledob magáról. Az oldalamra esek, de amikor Masa máris felém ugrik – egek, hogy bírt ilyen gyorsan felállni sérült lábakkal? -, egyből fordulok a hátamra, így sokkal több esélyem van. Legalábbis remélhetőleg. Amikor a nyakam felé kap, igyekszem elhúzni a fejem, de így is érzem, hogy a fogak a húsomba marnak, felmordulok, a saját vérem illata egyből betölti az orrom, érzem a fájdalmat, egyrészt a nyakamon, másrészt meg a körmei alatt, bár utóbbi közel sem olyan erős, mint az előbbi. Persze nem hagyom magam, két hátsó lábamat igyekszem a hasi részére beékelni, főként az érzékeny lágyéki részhez, ha kellőképpen sikerül azt megnyomnom, az elég kellemetlen tud lenni – nők esetében is. Persze most még nem nyomom el magamtól, egészen mást tervezek, csak ugyebár nem árt felkészülni. Az előbbi ínybe marás és a mostani támadása is.. egyre jobban kezdi felhergelni a bestiámat. Egyik mancsom lendül, karmostul, méghozzá az egyik szeme felé. Azaz pontosan oda. Mivel a nyakam csócsálja, így be tudom mérni, hol is találom az érzékszervet, szóval nem nagy gond elérni, hogy karmaimmal a szemgolyóba csapjak. Ha jók a reflexei, akkor el tudja kapni a fejét, ezzel együtt ugyebár el is fog engedni, ha pedig nem.. akkor akármennyire is gonosz és kegyetlen vagyok, bizony egy szemmel kevesebb lesz neki.
Persze számolok azzal, hogy el fogja kapni a fejét és távolodni próbál, de akkor máris kapok utána a másik mancsommal, hogy a nyakába vájjam a karmaimat és rántsam vissza magamhoz, miközben megemelve a törzsemet, a fogaimmal a fülére próbálok ráharapni; az is bitang mód tud fájni.
Érzi, hogy a nőstény próbálja a hátsó lábait kettejük közé szorítani, de nem hagyja a dolgot. Teljesen hozzásimul a másikhoz és minden erejét beveti, hogy rajta is maradjon. A nyakát sikerült elkapnia, így azt erősen harapni is kezdi. Nem áll szándékában csontot törni, vagy annyira felsérteni, mint vadászat közben, de azért bízik abban, hogy tud akkora sebet ejteni, hogy azzal gyengítse az ellenfelét. Egyre jobban érzi a nőstény vérét és ez csak még nagyobb löketett ad neki. Miközben a figyelmét Payne nyaka köti le alig veszi észre a felé suhanó kezet. Csak az utolsó pillanatban eszmél fel a dologra, ami már túl késő. Ahogy felkapja a fejét a másik nyaki húsából kitép egy kisebb darabot, de ezzel nincs ideje foglalkozni. Payne karmai a szemébe vájnak ezzel félig megvakítva őt.(Doás) A fájdalmas üvöltése az egész barlangot betölti. A vére nem csak őt, de a másikat is beborítja. A pánik mellett az adrenalin is megemelkedik. Még nem mászott le a másikról, de már nem is szorítja le őt, feletette "áll", amennyire képes így. Mellső mancsaival, mit sem törődve a sebes karjával a másik felé kezd el kapkodni, hogy karmaival megpróbálja őt felsérteni, főleg a pofáját. Már nem gondolkozik, csak össze-vissza karmolászik, amit éppen elér.
Egyre erősebben harapja a nyakam, ami baromira kellemetlen, nő a fájdalom és a morgásom is, ahogyan a dühöm is, nem véletlen hát, hogy minden erőmet beleadom a csapásomba, mellyel a szemét veszem célba. Bele sem gondolok, hogyha találok, akkor jó pár hónapra teszem vakká, még akkor is, ha csak a fél szemére. Most nincs más, csak az egyre fokozódó dühöm, amiért még mindig én vagyok alul és amiért a fogait a nyakamba mélyeszti. Szabadulni akarok tőle, minden áron. Masako felkapja a fejét, ezzel kitépve némi húst a nyakamból, fájdalmas üvöltésem kél útra, de nem sokáig lesz hallható, hiszen az övé mellett az enyém teljesen eltörpül. Ekkor realizálódik bennem, hogy a csapásom célt ért, érzem a bundámra csöpögő vért, mely ezúttal nem a sajátom.. Nem mászik le rólam, ami még mindig eszméletlenül zavar, sőt, elkezd a mellső mancsaival az arcom felé hadonászni. Nem tudok védekezni, túlságosan nagy elégedettséggel töltött el az, hogy sikerült kikaparnom a szemét, ráadásul még mindig felettem áll. Karmai a húsomba vájnak, érzem, ahogyan a pofám egyik oldalán a szemem alatt okoz mély sérülést, másik oldalon még a számat is sikerül elkapnia, de bőven jut a karmolásokból a fülem tájékára, a nyakam felé és szinte már nem is tudom, hol érnek a hegyes karmok, mert az egész fejemen fellángol a fájdalom, talán még rosszabb is, mint amikor a combomba vájt a fogait. A düh elemi erővel söpör végig rajtam, mélyről jövő morgás tör fel a torkomból, a hátsó lábaim igyekszem a lágyéki, alhasi részhez odaszorítani, hogy egy erős és gyors mozdulattal dobhassam őt le magamról, kihasználva, hogy a mellső mancsaival hadonászik és a hátsókra helyezi a testsúlyát. Ha ledobni magamról nem sikerülne, akkor olyan erősen rugdosom a lágyéki, érzékeny részt, amennyire csak tudom és ahányszor csak tudom, legalább sikerüljön akkor fájdalmat okozni neki, hogy meghátráljon. Persze elsősorban a ledobás a cél, szóval minden erőmmel erre fókuszálok, miközben mellső mancsaimat igyekszem a pofám elé emelni, hogy inkább azokat karmolja szét – ha még mindig hadonászik -, mint a pofámat, vagy esetelegesen mondjuk a szememet.
A küzdelem hevében talán észre sem veszitek, hogy az Alfa int egyet a közelében álló Dominic felé. A Testőr odamegy hozzá, lehajol, az Alfa pedig a fülébe suttog valamit, ami a csata hevében biztosan nem jut el hozzátok. Az Alfa lassú ütemre kezd el tapsolni, hogy felhívja magára a figyelmet, ám ha nem lenne elég, kiereszti az energiáit, kiterjesztve őket minden jelenlévőre, s ezzel megálljt parancsolva még a harcnak is. Ha megálltok, úgy Dominic közel sétál hozzátok, és egy erre alkalmas eszközzel egy nagy ívű kört kezd el körétek rajzolni a porba, mindeközben az Alfa szavait halljátok. - Ha így folytatjátok, egyikőtök sem éli meg, hogy a döntőbe kerülhessen. Mostantól hirtelen halál él. A Dominic által olyan precízen felrajzolt kör a határvonal. Aki előbb kitáncol belőle, az veszít. Aki bent marad, azzal találkozunk fél óra múlva a döntőben.
//Az OC történő gubancok miatt bízzuk a szerencsére a továbbjutást. Hárman összeszedtük a harcotok során megszerzett / okozott sérüléseket, figyelembe vettük az erőviszonyokat. Edzettség, képzés terén a mérleg Masako felé billen, míg a sérüléseket sorra véve Payne kerülne ki győztesen. Így tehát a kettő üti egymást, az eredmény döntetlen lenne.
Éppen ezért mindketten dobjatok 2 (azaz kettő, a dobás beállításainál láthatjátok, hova kell írni a számot) kockával, aki a magasabb értéket dobja, az nyer, és mehet tovább a döntőbe.//
Érzi ahogy a körmei belevájnak a húsába, amitől csak még jobban fokozódik benne a tűz. A szeme irdatlanul fáj, de a dühe, a vérszomja annál erősebb, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Nem figyel arra, hogy a másik nőstény mivel próbálkozik. Ő csak a mellső lábaival próbál minél nagyobb sérüléseket okozni neki, így Payne könnyen le tudja magáról dobni. Egy hangos nyüszítéssel ér földet. Nem számított rá és nem is landolt túl szerencsésen. Most kivételesen nem támad azonnal. Elhagyta az ereje és minden porcikája sajog. Át kell gondolnia alaposan, hogy mit is akar ez után csinálni, hogyan akarja újra megpróbálni lenyomni a nőstényt a földre, hogy ismét a nyakába haraphasson. Neki azt tanították, hogy a zsákmányt legkönnyebben a nyakánál fogva tudja elejteni, így hát most miért tenne máshogy? A pofájáról elkezdi lenyalogatni a saját vérét, de még közel sem adta fel a harcot. Csak pár pillanatra, perce áll le pihenni, majd egyik lábát húzva, esetlenül kezd el megint körözni Payne körül, de nem sokáig. Hirtelen az Alfa energiáit érzi meg, amitől azonnal lenyugszik és fülét, farkát behúzva áll le, majd fordul az Alfa felé. Teljes tisztelettel hallgatja végig a szavakat, majd a köréjük kört rajzolóra emeli tekintetét. Már nincs sok hátra a harcból. Csak ki kell lökni a körből és máris vége....Az első felvonásnak. Miután ismét engedélyt kapnak a folytatáshoz a kislány azonnal megfordul, hogy szembe kerüljön a másik nősténnyel. Ismét morogni kezdek, majd ahogy az állapoton engedi elkezdek felé "futni", hogy megpróbáljam ismét rávetni magam. Ez valahogy félig-meddig sikerül is és szinte folytatódik az, amit nem rég abba hagytak. Viszont most is figyelmetlen a kölyök és Payne ugyan olyan ügyességgel és taktikával dobja le magáról a kislányt, bár talán a lendület most nagyobbra sikeredett. A földet érés után nehézkesen igaz, de feltápászkodik és csak ekkor veszi észre a dolgot. Félig már kint van a körből. Veszített, veszítettünk! //Dobás// A harcnak itt vége szakad a mi részünkről. Nem jutottunk tovább. Bár valahol örülök is ennek, de mégis valami iszonyatos bánatot, csalódást érzek ott belül a mellkasomban. Odette felé pillant. Tekintetéből kiolvasható az őszinte bocsánatkérés. Már megint csalódást okoztunk.
Sikerül ledobnom a nőstényt és talpra vergődnöm, ám a pofám totál tropa, a rengeteg vérből pedig még a szemembe is folyik, ami rettentően csíp, fáj ezáltal és látni is alig látok valamit. Mindenesetre próbálom bemérni a nőstényt és figyelni minden rezdülését, ahogyan körözni kezd körülöttem. Csak akkor kapom fel a fejem, amikor az Alfánk jelez, a szavait hallva pedig furcsa érzés kerít hatalmába. Végig figyelem, ahogyan a Dominic nevezetű hím megrajzolja körénk a kört, majd amikor jelet kapunk, hogy folytathatjuk, figyelmem ismét a másiké. Sajnos nem látok túl jól, így teljes mértékben ezúttal sem tudom kivédeni azt, hogy rám veti magát, ahhoz viszont nincsen szükségem a szemeimre, hogy ledobjam őt magamról. Ismét a két, ép hátsó lábamat használom és már igencsak dühösen lendítek rajta egyet. Ne játssza már mindig ezt el, hogy rám ugrik és ledönt a lábáról, mert elég idegesítő. Megpróbálok jó nagyot dobni rajta, egyrészt mert ideges vagyok, másrészt pedig hátha sikerül a körön kívülre juttatnom így. Amint lekerül rólam máris gördülök a hasamra és én is ekkor veszem észre, hogy sikerült Masát a körön kívülre dobnom. Olyan örömhullám söpör végig rajtam, hogy még egy aprót ugrok is örömömben, aztán persze moderálom magam. Elég szörnyen nézhetek ki, a fehér bundámat jó néhány helyen tette csatakossá a vérem, főleg a pofámon. Most, hogy kissé enyhül a helyzet, érzem csak meg a fájdalmat, ami így.. elég kellemetlen. Elfáradtam. Fél óra pihenő és egy újabb kör. Tekintetem egyből Ryant keresi, csak úgy hullámzanak az érzéseim.
Kezdőlap
//
