A városka egyetlen felnőtt szórakozóhelye nem ad sem többet, sem kevesebbet, mint amit az ember egy ilyen helytől várna: gyönyörű lányokat a rúd körül tekeregve, olcsó sört sötétedéstől pirkadatig. A bejáratnál a hely lazasága ellenére is szigorú ellenőrzés folyik a belépők életkorát tekintve, hiszen nem szeretnék idő előtt lehúzni a rolót.
Turisták képezik többnyire a vendégek sorát - talán nem véletlenül, hiszen ez egy kis város. A pletykák gyorsan terjednek és biztos akad ismerős arc a villódzó fények és vonagló testek tömegében.
Az ellenőrzésen túlesve balra bárpult, jobbra ruhatár és mosdók, beljebb haladva pedig egy körbeülhető "kifutó" és tánctér található. Klisés, egyszerű, aki ide betér, úgyis a lányokat figyeli és nem a berendezést.
-Jah. Kösz... feleli, majd tekintete a színpad felé téved, ahol egy lányka épp most kezd erotikusnak szánt vonaglásba. Nyilván nem ő a hely ünnepelt csillaga, mert eléggé szaggatottak a mozdulatai és unott az arca. Vajon elgondolkodott-e már azon, miért kap olyan kevés jattot? Váratlanul terem mellette egy sör, ami meglepi. - Kösz. Mondja megint. Ezt elfogadja, egy sör azért még nem olyan, mint ha nőre fizetnék be. Aztán újabb, meglepő kérdést kap, de nem válaszol azonnal, mert látja, hogy Coyle épp kutat valami után. Aztán előkerül a névjegykártya, amit ő a színes lámpák fényében kissé nehézkesen tud csak elolvasni. Aztán felvonja a szemöldökét és majdhogynem felnevet. - Temetkezési vállalkozó? Hát erre nem tippeltem volna. De figyelj, ha a hullákat nem nekem kell gyártanom, akkor nagyon örülnék a melónak. Tudok keményen dolgozni, az ásás meg a cipelés nem okoz gondot. Gyomrom is van a hullákhoz. Rövid szünetet tart, aztán hozzáteszi azt, amit a másik vélhetően már amúgy is kitalált. - De azt tudnod kell, hogy van némi priuszom. Kb. fél éve szabadultam, és most próbálok felszínen maradni. A magamfajtákat tisztességes munkára nem nagyon kapkodják.
Felröhögök - nem épp a legkonszolidáltabb módon, de egyrészt egy ilyen helyen mit vár az ember, másrészt pedig egyébként is azt csinálok, ami éppen jól esik. Egészen aranyos, hogy emiatt aggódik, bár... Azt nem teszem szóvá, hogy ne aggódjon, a saját hulláimat egyébként is én ásom el. - Nem mi? - kérdezek vissza - Ha én is olyan előítéletes lennék, mint te, nem ajánlottam volna melót. Azért a hanghordozásomból kiveheti, hogy továbbra is csak szórakozom. Nagyon is jól sejti, hogy talán más is akadhat a dolgok mögött, de ő csak egy ember, nem kell mindenbe belelásson, még akkor sem, ha lenne hozzá gyomra vagy ő maga is benne volt már egy-két kétes bizniszben. - Szarni bele. - rántom meg a vállamat, kortyolok és böfögök nem sokkal később. Utálatos dolog úgy pofázni, hogy közben feszít a gyomrod. - Figyelj ide, amíg nem baszod meg a hullákat, és nem lopsz meg, addig nem érdekel, ki vagy. És emiatt is csak azért fogok morogni, mert egyrészt: ne már, másrészt: nem harapunk etető kézbe. - ellenkező esetben rövid úton kicsinállak, ám ezt már megtartom magamnak. Talán a könnyelműség, amivel a témát kezelem, csak még inkább befeketíthet a szemében, de annyi baj legyen. Én örülnék, ha valaki helyettem melózna, neki kell a lé. Más nem kell, hogy számítson. És különben is, egy ekkora városban senki sem fogja firtatni, hogy a sírásónak van-e egyetemi diplomája arról, hogy szabványméretű gödröt tud ásni. - Te gürizel, én fizetek. Lesz róla papírod is, bejelentve meg minden. - legyintek, csak hogy megnyugodjon a lelke - Mikor kezdesz? Ennyit akarok csak tudni, hogy legalább otthon legyek majd, amikor először jön hozzánk látogatóba (majd megkérem az öcsit, hogy süssön valamit). Onnantól pedig csak a kikapcsolódásra apellálnék.
Na, most már tényleg kezd jobb kedve lenni. Egyáltalán nem ezért tért be ide, de ez sokkal jobb, mint egy öltánc - már abból is látszik, mennyire kilátástalan helyzetben van, hogy ezt így gondolja. - Attól nem kell félned, sose szerettem a "merev" nőket. Mondja elvigyorodva, majd komolyabbra fordítja a szót. - Amikor kell, holnap akár. A gyűrött névjegykártyából gondosan letépi azt a részt, amin épp nincsen semmi adat írva, és ráírja a saját mobilszámát (mert az azért még neki is van, hiszen elengedhetetlen, hogy elérhessék). Valamint a nevét. A rendeset. Nem szokása tollat tartani magánál, de az utóbbi napok inkább szóltak kellemetlen bürokratikus ügyintézésekről, mint értelmes munkáról. Egyúttal kezet is nyújt. - Ez a számom, bármikor hívhatsz, ha munka van. A rendes nevem pedig Robert. Robert Tyrell. A Brute a becenevem. Mutatkozik be, hiszen ez most már mégiscsak dukál a másiknak.
Végre vigyorog! Na nem mintha vonzana a vigyorgó férfiak sármja, de valljuk be, sokkal jobban érzem magam attól, hogy nem egy lélegző és beszélő farönkkel töltöm a drága perceimet. Nem gondoltam, hogy így "feldobom", még ha ez a kifejezés szélsőséges is. Alapvetően én nem szoktam másokkal jót tenni, úgyhogy minden erőmmel azon leszek, hogy ne szoktassam hozzá magam ahhoz az elégedettségérzethez, ami a hatalmába kerít. - Ennyire ne kapkodjuk el. Holnap valószínűleg másnaposan fogok fetrengeni, úgyhogy maradjunk a holnaputánban. Értem én, hogy túlteng benne a lelkesedés, de mindkettőnk érdekében jobb, ha várunk még egy napot. Valaki más talán megsértődne azon, hogy tépkedik a névjegyét, én csak érdeklődve figyelem a műveletet, és amint megkapom a fecnit, az első gondolatom az, hogy ezt el fogom hagyni. A második az, hogy nem érdekel, holnapután úgyis találkozunk. Erőteljesen szorítom meg a férfi kezét, gondolja nyugodtan, hogy azért ez a domináns tartás, mert mostantól a főnöke vagyok. - Nahát, ha nem mondod, sosem jöttem volna rá... - vigyorodom el - Minden esetre üdv a csapatban Robert. Mi egyelőre maradjunk a Coyle-nál. Nem fecsérelem az időmet arra, hogy valami hangzatos sztorival magyarázzam a nevem és a származásom közti összefüggést - és különben is, ha majd a hivatalos papírjaink kerülnek az asztalra, azon is pontosan ez a név fog szerepelni, úgyhogy a továbbiakban vagy töri rajta a fejét vagy belátja, hogy jobb neki, ha inkább a munkára koncentrál.
//Szeretnél munkahelyi eligazítást kijátszani? Csak mert akkor ugorhatunk, ha gondolod //
- Oké. Biccent. Hirtelen úrrá lesz rajta az a kényelmetlen érzés, hogy már nem viselkedhet akárhogy, hiszen mégiscsak a (leendő) főnöke mellett üldögél. Megfelelési kényszer, vagy valami hasonló. Az ő helyzetében az ember nem engedheti meg magának, hogy magára haragítsa a kenyéradóját. Nincs másik helyette. Aztán viszont belegondol, hogy végül is hol és milyen körülmények között találkoztak. Még csak azt hiányozna, hogy most elkezdjen magázódni, meg minden efféle. - Akkor viszont, ha már ezt megbeszéltük, a legkevesebb, hogy visszahívlak egy sörre. Azt még meg tudom engedni magamnak. Ha öltáncot is kérsz, akkor holnap nem kávézom. Mondja félig viccelődve. Egész feldobódott, ezzel együtt viszont el is ment a kedve a nőcskék bámulásától. Pontosabban: melankolikus, önsajnáló hangulatban érkezett, hogy némi vigaszra leljen a lányok bámulásában, és most, hogy ez az önsajnálat már elmúlt és "fény gyúlt a sötétben", már valahogy nincs hozzájuk kedve. Később, ha nem azzal érkezik, hogy a sorsán tépelődjön, biztosan változni fog ez.
Érzem, hogy a tag kissé feszeng, vagy nem is tudom, mi lehet a jó szó rá, minden esetre viszket a tarkóm a beállt változás hatására, ami miatt meg én kezdem magam kissé kényelmetlenül érezni. Egye meg a rosseb, még alá sem írtunk semmit, plusz nézzen már rám. Pont úgy nézek én ki, mint egy igazi, nagybetűs főnök? Pont azért szúrtam ki magamnak őt ma este, mert pont olyan harcedzettnek tűnik, mint én, csak úgy három évszázaddal fiatalabb kiadásban. Eddig olyan jól megvoltunk, hát most komolyan ezzel kell elrontani a hangulatot? Inkább iszom, az úgy tűnik, minden problémára megoldást tud nyújtani - átmenetileg legalább is. - Ó, hát azt nem venném a lelkemre. - a mimre? - De a sör az mindig jöhet, kösz. - biccentek felé, bár még akad bőven abból, amit utoljára kértem ki. Nem vagyok szívbajos, hamarosan úgyis tőlem kapja a fizetését, akkor meg nem tök mindegy? - És mit követtél el? Nyugi, nem mint főnök kérdezem, csak érdekel. Vonok vállat. Azért nem árt némi tájékozódás, ráadásul fogalmam sincs róla, hogy a mai világban mégis miért jár börtönbüntetés. Valahogy sosem fenyegetett az ilyesmi, egészen érdekesnek találom. Vagyis találnám, ha beavatna.
Valóban van még söre mindkettejüknek, úgyhogy egyelőre nem rendeli meg az újabb kört (nem tesz jót annak, ha csak úgy áll). Csak egy bólintással jelzi, hogy tudomásul vette a választ, és ha itt lesz az ideje, majd intézi a következő kört. Aztán elhangzik a kérdés, amiről a legkevésbé se szeretne beszélni. Érzékeny téma egy olyan embernek, aki már szégyenli a múltját, nem pedig kérkedik vele. Voltak idők, amikor Robert még büszkélkedett a börtöntapasztalataival, de az már a múlt. Azért a kérdés alól nem búvik ki. - Sokféle kisebb-nagyobb gazemberséget. De erőszakért soha nem ültem. Ez így, ebben a formában még igaz is. Volt ő verőember, volt uzsorás, volt testőr, és mindegyik munkakörben mások bántása volt a feladata. De történetesen azért soha nem emeltek vádat ellene. Remélhetőleg nem fogják feszegetni a témát. - Los Angelesben, a San Quentinben húztam le pár évet legutóbb. Az volt a legkeményebb. Soha többé nem akarok okot adni rá, hogy hűvösre tegyenek. teszi még hozzá. Na nem maga San Quentin volt kemény igazából. Csak ő oda már nem mint bűnöző vonult be, legalábbis lélekben nem. Úgy pedig teljesen más a vadállatok között időzni, hogy már csak tetteted a keménységet, és nem élvezettel veszed ki a részed az erőszakból, hanem csak azért, hogy békén hagyjanak. - Mostantól messzire kerülöm majd a bajt. Remélem, Fairbanks elég messze van tőle. Jegyzi meg tréfásan, hiszen az államok két legpezsgőbb városát (New Yorkot és Los Angelest) hagyta hátra, hogy ebbe az "álmos kisvárosba" tegye át a székhelyét.
Valahol, valamilyen morális normák szerint tisztelnem kellene azért, mert az energiáiból érzem, hogy nem szívesen beszél a múltjáról. Megbánta talán, visszacsinálná, ha tudná vagy ilyesmi, de én pont nem az a fajta vagyok, akit az ilyesmi érdekel. De ő csak egy halandó, az ideje véges, ettől fogva pedig sokkal kevesebb ideje és esélye van mindenre. Lehet, hogy én is hozzá hasonló lennék, ha nem húztam volna le már több, mint háromszáz évet ezen a sárgolyón. Halk, hümmögő morranással adom jelét annak, hogy értem, erőszakért nem ült, mondanám, hogy sajnálatos, de nem vagyunk egyformák. - Nem vagy kezdő, Brute. - kacagok fel röviden, ércesen - De túlélted, nem? Nyugi, a szaftos részletekre nem vagyok kíváncsi. - teszem hozzá gyorsan, és tartok egy röpke ivószünetet. Bármennyire is legyen érdekes a fazon, szeretnél távol tartani magam a ki-kinek-a-köcsöge jellegű kérdésektől - Azért kíváncsiságból kipróbálnám. Ha nem lennék olyan cseszettül klausztrofóbiás. Illetőleg ha nem kellene minden Teliholdkor átváltoznom: gyanítom vannak dolgok, amiken még a magánzárkák sem igazán tudnak segíteni. Az utolsó megjegyzésén szeretnék sírva felröhögni, ha tudná, hogy pont az egyik legnagyobb baj közepébe sétált bele azzal, hogy velem közösködik... De nem. Végül is csak a főnöke leszek, helyettem végzi a melót, ha én szart kavarok, ő csak egy ember lesz, a természetvédő hippigárda meg majd kezelésbe veszi, hogy továbbra is nyugodt, gondtalan életet élhessen. - Azért ezt nem mondanám. - pillantok rá jelentőségteljesen - Mivel kisváros, itt mindennek baromi nagy visszhangja van. Állattámadások, ámokfutások, a piti kis bűnözők szarságai... Felérnek egy nagyvárosi maffialeszámolással, már ha a hírértéket tekintjük. - hagyok egy apró szünetet - De ha megunod, az se nagy baj. Lehet, hogy nyitunk egy irodát Anchorage-ben is, szóval a lehetőség adott, ha esetleg... - úgy döntenél, hogy kavarsz valamit magad körül, és olajra akarsz lépni. - A nyarak rövidek, télen meg kurva hideg van. Mehettél volna Mexikóba is. Na nem mintha zavarna az ittléte - cseppet sem -, de a helyszínválasztás... Nekünk volt miért idejönnünk, de hogy csak úgy hobbiból sosem toltam volna fel ide északra a seggem, az is fix.
- Hát, kétlem, hogy Mexikót annyira élvezném. jegyzi meg. Be lehet tudni akárminek ezt a megjegyzést. Robert - kanadai születésű révén - sokkal jobban bírja a hideget, mint a déli hőséget. Ennél sokkal komolyabb ok, hogy minden alkalommal, amikor börtönben ült, akkor az Árja Testvériség soraiban húzta meg magát aktívan, vagy utóbb már csak azt mímelve. A börtönbandák pedig nem csak a rácson belül léteznek. Ha a Testvériség egyik tagja megjelenik Mexikóban, könnyen hullaként végezheti, kutyakonzervbe darálva. Nekik aztán magyarázhatná, hogy csak a túlélésért állt a börtönnácik közé. - És azt is kétlem, hogy túlzottan élveznéd a börtönt. Azt csak azok közül bírják páran, akik soha életükben nem szabadulnak már ki. Nekik már mindegy, odabent azt tehetnek, amit csak akarnak. feleli. De kicsit jobban belemerült a témába, mint szerette volna, jobb is, ha a városról beszélnek. - Ja, ezt értem. Hát, én igyekszem majd nem városi pletykatémává válni. Legfeljebb valami jó módon. Akkor csak nem lesz gond. mondja, aztán elégedetten meghúzza korsó sörét.
Lövésem sincs a börtönbandákról, az emberek szarjai már azóta nem érdekelnek, amióta megharcoltuk Szerbia függetlenségét. Sőt, ami azt illeti, valahol még örülök is neki, ha egymást nyírják ki, kevesebb idióta marad nekem, nekünk. És különben is sokkal kellemesebb mondjuk... Nőkre áldozni azt a kevés szabadidőt, amivel rendelkezem, mint nagypofájú bazári majmokra, akik azt feltételezik, hogy ágyelőt nyúzhatnak a bőrömből csak azért, mert még száznyolcvan centi sem vagyok - legfeljebb magassarkúban, arról meg még ne is álmodjunk. - Ja, vágom. Igazából nem, de csak meglegyintem a sörömet, ha nem élvezné, akkor nem élvezné, kár is belé a szó, ha ennyire nem akar nyilatkozni. De mégis mit kérdezzek tőle? Hogy mi a kedvenc színe? Közel sem et tartom benne a legérdekesebbnek, valahogy minden kérdés és gondolat a börtönéveihez vezet vissza - gondolom ettől lassan agyérgörcsöt kap -, de az ő hibája, hogy ez a múltja legérdekesebb szegmense. - Még jó, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy erre fogadást kössünk. A középső nevem Houdini. - röhögök fel, hiszen némi rács és néhány fegyver nem lenne akadály egy olyan farkasnak, mint én. Strapálj le, és én annál inkább begőzölök, ciki, mi? Éljenek a Főnixek, szeretlek Apa. - Ide látom! Díszpolgár leszel a közösségi szolgálataidért. - viccelem el a témát - Ja, kérdés. Kocsid van-e? Jogsi, valami? Nem mintha érdekelne, ha büntetnének, úgyse fizetném ki helyetted, de nem árt, ha nem gyalog trappolsz majd a melóhelyedre. Hozzánk nem hoz ki busz, csak mondom. Ha kell járgány, kapsz a melóhoz cégeset, de a jogsi a te dolgod. Gyanítom nem lenne túlságosan fair bedobni, hogy ha nagyon égető a történet, akkor szerzünk neki hamis papírokat. Emlékeztetnem kell magamat, hogy Robert jó útra akar térni...
Bólint, de akaratlanul is elfintorodik egy pillanatra Zarko szavait hallva. Ő egy fiatal, keménytökű fazont lát, de még nem érzi benne a fenyegetést, csak az erőszakra való hajlamot. Ennyi tudással simán azt gondolja, hogy a másiknak csak a szája jár, amikor olyan félvállról veszi a börtön keménységét. Ha közönséges ember lenne - aminek Robert gondolja - akkor Zarkonak bizony elég nehéz sora lenne egy amolyan igazi amerikai fegyintézetben. Hacsak nem egy szadista, brutális állat veszítenivaló nélkül, mert azoknak nem kell fenyegető külső, elég megkéselni egy-két fogvatartottat. Előjön egy érdekes téma, ami mindjárt gondolkodóba ejti. - Igen, van jogsim autóra, kisteherautóra meg motorokhoz is. Bár kissé megkopott a tudásom. Ha tudsz adni valami egyszerű járgányt a munkába járáshoz, az nagyon jó lenne. De amint lesz rá lehetőségem, veszek magamnak valamit, hogy ne legyen ezzel gond. Szerencsére az USA-ban bagóért lehet venni a használt autókat. Robert egy korábbi életében elég sokféle járgányt vezetett, ezek között akadt pár elég "vagány" példány is, most azonban bőven beéri majd egy megkímélt pickuppal is. Majd, ha lesz miből megvennie. - Miért, egyébként merre van a telep? Mármint a székhely. Vagy az iroda. Vagy a krematórium, vagy a fene tudja, hogy minek hívják egy temetkezési vállalkozás főhadiszállását.
Ahogy sorolja a jogosítványai típusait, kissé felszalad a szemöldököm. De anélkül, hogy megosztanám vele a gondolataimat, csak elégedettnek tűnő bólintással nyugtázom a dolgot. Végső soron a lényeg, hogy van papír. Az meg megint más kérdés, hogy vajon mikor volt minderre ideje két sitt között - vagy előtte, amikor azt a sok csúnyaságot művelte hivatásszerűen. De hadd ne legyen ez az én gondom. - Ja, ezét kérdeztem. Majd ha jössz holnap... után, majd kapsz valami platósat. - lehet azt kéne, amivel idejöttünk, hátha... - Ezen nem múlik semmi. Bár a kezébe nyomtam a névjegyet, abba bele sem gondoltam, hogy a cím neki így nem mondhat semmit, mivel gyanítom, kurva lövése nincs arról se, hogy ennek a nyomortanyának mi a neve, ahova bejöttünk - igazából nekem sincs, már csak ezért is gondolom. - Bőven a városon kívül. Az utolsó mérföld már csak földút, télen jókat lehet seggelni rajta. - röhögök fel, mintha annyi telet megértem volna már errefelé. A kacaj után elmondom pontosan, hogy melyik főútról hol kell letérni ahhoz, hogy biztosan ne tévessze el. - Tudod mit? Szerintem bejövök érted kocsival. Ne trappolj annyit, én meg különben is halálra unom magam reggelente. Visszafelé meg sajáttal jöhetsz. Lehúzom a söröm maradékát, és mikor kieresztek egy emberes böfögést, azon morfondírozom, hogy biztos a sör tehet arról, hogy ma este ennyire konszolidált és kedves vagyok. Picsába, nem kéne többet inni.
Hazudnék, hogyha azt állítanám, hogy van bakancslistám, ám ettől függetlenül van pár dolog, amivel igyekszem kiélni magam. Engem nem vonz, hogy mindenféle falkákba beépüljek, ám az igen, hogy botrányos viselkedésemmel magamra vonjam a figyelmet. Nem, mint farkas – jó, úgy is sikerült, de az nem az én hibám, hanem a garázshuszáré – hanem mint ember. S mi módot találtam ma a polgárpukkasztásra? Életem első fellépését a helyi érzékborzoló szórakozóhelyen. Mielőtt elindultam azért tettem egy kitérőt szebbik lakótársam szobája felé, mert az ilyen jó buliból senkit nem szeretek kihagyni, s tudom, hogy ő sem tartja olyan izgatottnak az itteni létet, mint amilyet szívesen venne be a gyomra. Ha minden igaz, akkor most ketten tanyázunk az öltözőben – a többi sztriptízes madonnával együtt persze, de ők baromira nem tudnak érdekelni – és én a magam részéről éppen a tükör felé bámulva rúzsozom a szám. Tökéletesen tudok így is Eskával kommunikálni. Csak ő fog hallani, azt is tudom. ~ Mennyire röhögnék már, ha Tipike követett volna minket ide is! ~ jegyzem, miközben elvégzem az utolsó simításokat. Emlékszem én még arra a lepedős műsorra legutóbbról, azóta is fel kell röhögjek, amikor eszembe jut, milyen elánnal vetette bele magát a megtorlásba csak azért, hogy ő se maradjon ki a buliból. Hallom, ahogy beszólnak az öltözőbe. Természetesen álnéven jöttem, még csak nem is Autumn vagyok azon a munkaszerződésen, hanem Annarose, de így is felkapom a fejemet a hangra, mely egyértelműen nekünk szól. Kijártam, hogy egy műsorban lehessünk, úgyis egymásra vagyunk hangolódva, mint állat, kell a szórakozás a népnek, hát még nekünk. - Az első egy perc után tiéd a terep! – dorombolok Theácska fülébe, s szemtelenül cuppantok az arcára egy vörös ajaknyomot, hadd törölgesse, vagy hagyja ott. Nekem mindkettő feküdne, rendesen. A színpad kifutószerű végén előjőve a vörös gyöngyök zene által elnyomott zenéjére első dolgom, hogy kecses léptekkel végiglejtsek a kifutón, egészen a kör alakban kiszélesedő végéig, ahol mit ad isten még egy króm rúd is emelkedik a plafonig. ~ Ízléses! ~ megy hátra az üzenet Eskának, majd a továbbiakban csak azzal foglalkozom, hogy adjak a hangulatnak. A köntös alatt egyébként zakót, férfiinget, nyakkendőt és kalapot viselek a combfixes harisnyán kívül a fehérneműm felett. Az első, aminek a gombját kioldom, az a zakó. Közben persze előszedem a kígyókat megszégyenítő mozgásomat, meg-megnyalom ajkaimat, kacér pillantásokat vetek a számomra teljesen érdektelen férfiközönségre és rettenetesen élvezem, ahogyan élveteg, szánalmas energiájuk birizgálja a nem létező csőrömet.
Ujjaimmal dobolok az asztalon, ahogy meredek a monitorra. A kíváncsi kisfiú, a rég itt volt, most itt lévő, minden új érzésével töprengek. Nagyot húzok a kólából, amibe kis gint is tettem. Robbanó íz, és a legjobb, hogy azonnal ki is megy a szervezetemből, nem kell azon aggódnom, hogy fejbevág, kontrollálatlanul hagyva a képességem. Amikor legelőször találkoztam az internettel, nagyon elcsodálkoztam rajta, de ha úgy veszem, várható volt. Teljesen olyan, mint a Szellemvilág tudástára, csak a ott a kulcsszavak a szimbólumok, a leírások pedig emlékek, érzések. Csupán csak ebből a szempontból tartottam érdekesnek, ki is használtam a világ megismerésére, de az újság, a könyvek jobban megfogtak. Még bennem van az a büszkeség, amikor először írta le hosszú mondatot, vagy amikor rendesen el tudtam olvasni a szöveget. Ez itt érzelmektől mentes tudástár, semmi több. Apropó rég itt nem volt. Egy ötlet merül fel bennem, mégpedig: az ismerjük és élvezzük az életet. Régen volt benne részem, a kisfiús énem, aki évszázadok alatt sem kopott ki belőlem, és még mindig naív vagyok, tudom, a telefon után tapogatózok. San számához pörgetek, eddig minden megy. De hogy utána már muszáj röhögnöm magamon, hogy még felhívni sem olyan egyszerű ezzel a telefonnal, már kínos. Túl bonyolult, ide-oda nyomogatni és folyton összekeverem a sorrendet. Előtte egy sokkal egyszerűbb telefonom volt, de egy erdei vad rohangászás alkalmával a befolyt hólé tönkretette, vettem másikat. De az okostelefon kifogott rajtam, még félév után sem tudok csak úgy felhívni akárkit vagy sms-t, mms-t küldeni. Nagyon azon vagyok, hogy le fogom cserélni, ha továbbra is ilyen macerás lesz. Végre megtalálom a módját, felhívom. - Szia tesó! – a másik kezemmel kinyúlok oldalra az asztalon, ami mutatja a zavaromat is. Hiába, még mindig én vagyok az öccs. - Ma ne tervezz mára semmit, arra gondoltam, hogy kipróbálhatnánk valamit. Évszázadokkal ezelőtt nem szólaltam volna így hozzá. Mart a ki nem mondott irigység és féltékenység, mert neki minden megadatott, ami nekem nem volt. De ez már nincs. És ezen nem a farkaslétem változtatott, hanem az idő. Eltűnt belőlem a szerelem érzése Unalaq iránt, mert az csak egy gyerek ábrándja volt, amibe kapaszkodhattam. A többi pedig érdektelen érzéssé vált. A közös sors, a történések és események az együttérzésémet helyezték előtérbe. Ha felveszi, akkor folytatom. - Mennyi idő, míg elkészülsz? – semmi, ha dolgod van, vagy jaj, nem akarlak zavarni. Ebből részben kinőttem, már nem tartom magam annyira jelentéktelennek, hasztalannak, mint azelőtt. A jelenléte, mint mindig, gondolatban meghátrálásra késztet. Erő, energia, lendület, szemben az én szilárd képlékenységemmel, az elme túlműködésével. Ugyanakkor rajongok ezért benne. Felpezsdít, felráz és kidob a holtpontomból, ami annyira jellemző rám még ma is. A túlzott nyugalmam, vagy éppen a kisfiúsnak mondható megnyilvánulásaim viszont bárkit falmászásra tudnak késztetni. Én tényleg képes vagyok végignézni, ahogy a fű nő. - Akkor megyek. – a letesz gomb megvan, és ha valóban ráér, akkor máris pattanok az autóba, satufékkel vágódok be majd kopogok be hozzá, míg az ajtófélfának támaszkodok az egyik kezemmel. - Ne kérdezz semmit, csak gyere. – somolygok. Nem tudom, hogy mennyire jönne, ha megmondanám, hova megyünk, de ha velem tart, a parkolóban, amikor leállítom a motort, odaérve az épülethez, jelentőségteljesen megsimítom a combom, megtámaszkodom rajta tenyérrel és ránézek. Előveszem a legártatlanabb, legkisfiúsabb mosolyom. Ezzel a képpel lehet is, főként, hogy csintalan is kicsit. - Na, meggondoltad magad? – tudom, mivel kell arra biztatni, hogy jöjjön. Valahogy mindig ráérzek az ilyenekre. Ugyanakkor őszintén kiváncsi vagyok, hogyan fog erre reagálni. Az is lehet, hogy a következő pillanatban a súlytalanság kellemes állapotában leledzek, ki tudja.
~Benne van a pakliban, de hát istenem, semmi olyat nem látna, amihez eddig nem volt már szerencséje.~ Nem volt nehéz befűznie erre, nekem, aki hosszú éveket húzott le a Moulin Rougeba, nem nagy kunszt lejteni egy vérforraló táncot, igaz gyötrelmesen régen volt, de attól még imádtam azt az időszakot, azt hiszem, akkor éltem a leggondtalanabb életet, mondjuk, volt egy idióta férjem is bónuszként a nyakamba, de legalább ott vertem át, ahol nem szégyelltem, mert soha semmit nem vett észre. Hiába, vén kecske bár megnyalja a sót, de cseszheti, ha meg is hülyül a korral. Nem izgultam túl a helyzetet, miért is tenném, táncolni tudok, jól is nézek ki, csorgassa utánam a nyálát pár szánalmas paraszt, aki képtelen nőt szerezni, aztán húzzunk haza a picsába. Előbb rángatom be Triát az ágyamba megint, minthogy egy sztiptízklub közönségével közösködjek bármilyen szinten is. A pajzsom csak annyira van leeresztve, hogy a szőkék legszabadabbika nyugodtan belecsacsoghasson az elmémbe. Már kész vagyok egy ideje, nem lihegtem túl, könnyed, nem túlságosan ribancos smink, finom rúzs, némi arcpír, fekete, ledobni való göncök, hasonlóan Triához én is elég maszkulinra vettem a figurát - Alig várom, drágaságom. Nem törlöm le a rúzsát, miért is tenném, engem ugyan nem zavar, plusz figyelemfelkeltő részlet. Utolsó simításként belebújok egy sötétkék nadrágba, szőke tincseimet pedig betűröm egy rendőrsapka alá, majd az uniformis felső része következik, végül a még Triának sem mutatott lovaglópálca kerül galád mosoly kíséretében a kezembe. Vidáman csapok egyet a saját tenyerembe, majd belecsusszanva a szereléshez aligha illő fekete magassarkúba indulok a színpad felé, lassan itt az időm. ~A hátsód is.~ Lököm vissza az elméjébe duruzsolva, egy csőtől nem fogok hanyatt esni, láttam már párat, meg aztán, az én szememben a Vörös Malom nyomába semmi sem érhet, de egy alkalom erejéig elvagyok itt, mint a drága Annarose vendégszereplője. Meg is kapja mindjárt a magáét. Az egy perc elteltével sípszó süvít át a zene orkánján, s már be is vonulok a színpadra, tekintetemmel rögtön befogva az elöl vonaglót. A ruha összes darabja egyelőre marad, bár nem félek, hogy időközben eltűnik majd mind, ahogy belelovalljuk magunkat a szituációba. Párat csapok menet közben a tenyerembe a lovaglópálcával, s épp akkor érek mögé, amikor épp lehajol. Ingerkedőn simul ölem a hátsójának, s miközben felegyenesedik, könnyedén segítem le róla a zakót, mit segítem, inkább tépem, majd hajítom a férfiak közé, kik számomra aligha létezhetnek, van Tria, s rajta kívül senki. Ellököm magam tőle, egyet sózva könnyedén hátsójára a pálcával, majd szabad kezemmel segítségével megpördülök a rúd körül, röpke ízelítőt adva csodás hajlékonyságomból.
Van valami felettébb furcsa abban, ha úgy mész sztriptíz bárba az öcséddel, hogy évszázadok óta ebben az évben találkoztatok először, s akkor sem megszokott, hajdani külsőtökben, hanem egy teljesen ismeretlenben, mégis ismerősként. Nem volt ellenvetésem, amikor szórakozni hívott, elvégre Fairbanks hiába apró város azokhoz képest is, amiket Sakari és Säde oldalán láttam, mégis számomra rengeteg újat ígért hónapok múltán is. Ízek, szagok, zajok, helyek, érzések... sztriptíz bár. Nem gondoltam, hogy bármi kivetnivaló volna abban, hogy ide jöttünk, így öcsém kérésére elmosolyodtam, majd kiszálltam a kocsijából, ami jóval szerényebb beltérrel büszkélkedhetett, mint az enyém. Behajtogattam magam ugyan és nem nyomorogtam, a két méteres magasság azonban két méteres magasság, ráadásul szellemlétem alatt megszoktam, hogy korlátlan tér áll rendelkezésemre, így a szűkösebb helyektől kifejezetten viszolyogtam. Energiáim perzselő nyughatatlansággal lengtek körbe, mint mindig, kétszáz év körüli izgága hímet sejtetve, akiben talán több volt a bizonyítási vágy, mint a tényleges potenciál - a kortól eltekintve talán fájdalmas igazság rejlett az álca alatt. Valami bizsergetett, ismerősen kúszott fel gerincem mentén, ahogy beléptem Biisa oldalán az épületbe. A dübörgő zene a vesémben lüktetett, az állott tesztoszteronszag pedig megült a szájpadlásomon, levakarhatatlanul tapadt, szinte megkísérelt átragadni rám, amikor tekintetem a színpadon vonagló nőalakokra siklott... Arcom pedig szoborszerű maszkká merevedett, ahogy a felismerés nagyobb erővel vágott fejbe, mint amekkorát én ütni vagyok képes. - Úgy érzem, Testvér, megillet minket az első sor - szólaltam meg veszélyesen nyugodt hangon, pár másodpercnyi hallgatást követően, majd elindultam az említett helyek felé. Magamat meghazudtolva voltam figyelmes mindennel és mindenkivel, ami/aki az utamba került, így különösebb feltűnéskeltés nélkül foglaltam helyet az egyik széken. Feltűnés keltés nélkül: két méteresen, rajtam kívül három Alapítóval az épületben. Kényelmesen elhelyezkedtem és semmit mondó, kifejezéstelen tekintettel figyeltem a két nőt, karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt, mutatóujjammal olykor a bicepszemen doboltam, mintha arra várnék, mikor unnak rá erre a... műsorra. - Te mit látsz a színpadon, Biisaiyowaq? - érdeklődtem színtelen hangon, szándékosan használva ősi nevét, amit az emberek a zajtól úgysem hallhattak, akiknek mindez viszont címezve volt: igen.
~Ott a pont!~ küldök nevetést is a mentális üzenet mellé, majd hagyom, hogy Tipi kikússzon a fejemből, kikaparom őt a pillanatból, mert hát na, nem volt rossz, ami nem volt rossz, de ettől még nem függtem rá, mint valami szenvedélybeteg. Most mással akarok foglalkozni, őt akármikor megkaphatjuk, amikor nekünk szottyan kedvünk rá. Nem, nem akkor, amikor neki ránk. Azért ott még nem tartunk, hogy az ő kény-kedve szerint ugráljak. Soha, senkiért nem tettem, így a fürtöske sem hat rám annyira, hogy megváltozzam érte. Nekem senkim, s még csak nem is első az egyenlők között. ~ Mhhhm..~ rázom kecsesen az említett testrészemet, úgy mozdulva bele a pillanatba, ahogyan csak a zene és a műsor kívánja meg. Tökéletes a mozgásom, illik minden mozdulat a testhez, amit viselek, festeni sem lehetne szebbet. Nem vagyok egoista, csak reálisan látom a tényeket, s mivel én midnen odlalon álltam már, pontosan tudnám akkor is, hogy mi tetszik egy férfinak, hogyha nem érezném az energiáikból kicsurranni nyálukat akkor, mikor rám tekintenek. Eska moccanataiba silmulok, hagyom, hogy lerángassa rólam a zakót, majd tettetett meglepettséggel fel is sikkantok, amint hátsómra csap a pálcával. Odalejtek mellé, kettőnk közé siklik a rúd, mely mellett elnyúlok, hogy tarkójára simítsam tenyeremet, s a rúd előtt áthajolva úgy tegyek, mintha ajkait akarnám kóstolni. Nem teszem meg, nem a műsor része és különben is, ezen is túl vagyunk már. Hagyok egy leheletnyi távot arcunk között, s ebbe a távba sikít bele a név, melyre nem voltam kíváncsi, s melyhez tartozó személyt egészen addig ignorálni tudtam, amíg csak éreztem zsigereimben a jelenlétét, a Legerősebb kihaénnem-ségéttel egyetemben. Tekintetem villanását Eska is láthatja, de ha nem lennénk ilyen közel arccal egymáshoz, akkor is érezhetné, mert jár mellé egy morgás is a bennem tanyázó farkastól. Meg a kurva életbe! Ebben a városban szórakozni sem lehet? Háttal fordulok a rúdnak, magam mögött fogom meg azt, s guggolásba csúszom előtte, hogy aztán széttárjam térdeimet, ollózón nyitva így combjaimat is, s úgy egyenesedjek fel, hogy először a lábaimat nyújtom ki, így hajolva előre, majd felsőtestemet is kiegyenesítsem egy hullámzást produkálva a fenékkidomborítás után. Kacsintásom az első sorban ülő hímek felé reppen, s remélem, hogy dobócsillagként áll beléjük minden szíves örömöm azt illetőn, hogy ideette őket a fene.
Elég hangosan felnevettem, amikor a töpszli autómba ketten betoltuk magunkat. A kormány szinte a térdeim között. Ez így nem állapot, tenni kell majd valamit, minél előbb. Bár egy fotót megért volna, ha már annyi mindenbe belerakták már azt az izét. Elég visszásan nézhetünk ki, a háromszáz évesnek mutatott, nyugodt énemmel, bár hogy így éppen tesót nem néztek volna ki belőlünk, ez tény. - Úúúú…. – amire nem számoltam, azok az érzetek. A látványra igen, de a szagok és a sok…. akármi érzet pofán vág, egyedül a zene az, amire némileg mozogni is kezdek, úgy fél másodpercig, hogy megálljak a mozdulatban és a vigyor is leomoljon rólam. Látom, ahogy San előre megy, mint a tank, de én még állok. - ’át… lehet, hogy nem kéne…. – egy arcot vágok, mint aki tudja, hogy mi lesz a következőkben. Legszívesebben hátraarcot vágnék és úgy tűznék kifelé, mint akit kergetnek. Nem, vele, ma, nem. És nem itt. Itt meg aztán főőőleg nem! De már le is ült bátyám, így juhászkutyaként baktatok végig a soron (belül így érzem magam, bezzeg az a bevonulás… ) pár férfiarc felém fordul, én meg kicsit kiugró szemekkel és kényszervigyorral a képemen leülök San mellett lévő ülőhelyre. ~Dehogynem!~ előveszem kisfiús mosolyomat és tágra nyitott, „ártatlan” tekintetemet és úgy nézek fel rájuk. - Két, nagyon szexi és kívánatos nőszemélyt… - vigyorgom, aztán hirtelen lohad le a mosolyom, realizálva, hogy hangosan is kimondtam. Azonnal intek a pincérlánynak. - Szerintem… jobb, ha megyünk… - már tudom, hogy késő, de valami azt súgja, hogy jobb lenne kint lenni, meg is fogom a fotel karfáját, hogy felálljak.
A látszat sokszor, esetünkben is csal, nem mintha különösképpen lelkemig hatolna egy elorozott csók, adtam már magamtól, képmutatás volna másként tennem, mint akkor. Élvezem a műsort, ez látszik is rajtam, legkedvesebb testem csodás adománya simul mozdulataimba, a vak is láthatja, tudom, mit csinálok, noha a Moulin Rougeban sosem vetkőztem, de olykor túl sok ruhát sem viseltem, ez tény. ~És akkor mi van?~ Enyhe értetlenség száguld végig ereimben, nem érhetem fel ép ésszel, hogy őt, Annakpokot, a Szabadot miért zavarja, hogy két testvérünk, köztük azzal, akivel, besétál ide. Értem én, mit értenem kell, jobban ismerem, mint hinné, sokkal többet látok és fogok fel, mint azt én előadom magamról, ám soha nem másztam bele senki lelkivilágába, még a sajátomba sem, egyszerűen nem ment, nem akartam, s ha nekem nem nyílt meg valaki, sosem kérdeztem. Mikor legutóbb utánamentem, nem hagytam addig békén, míg el nem mesélte a történteket, de mélyebben nem másztam bele, úgy hittem, s hiszem ma is, hogy szavak nélkül is tudom, miről van szó. Érteni azonban nem érthetem, engem ez világ életemben elkerült, nyolcszázhuszonegy évem minden gyönyöre és bánata alatt egyszer sem esett meg velem, hogy megkísértett volna a szerelem. Fogalmam sincs, milyen lehet megélni, pláne úgy, hogy nem akarjuk azt. Mikor leguggol, abban a pillanatban rántom le a fejemről a kalapomat, és egy csinos dobással landol testvéreink között, vagy kezükben, ez csupán rajtuk múlik. Tekintettel arra, hogy háttal vagyok, ez mindenki más szemében pusztán a véletlen műve lehet. Tria a rúd előtt, én mögötte őrjítem a népet. Lesiklik vállaimról az uniformis, kibukkan bőröm fehérsége, pár pillanatig játszom a mutatok valamit, majd megvonom tőle a közönséget játékot, végül a zene ütemére megválok attól is, majd lendületet véve indulok vissza a színpadon, a kezemben pörgetve, hogy egyszer csak, mikor a zene egy pillanatra elhal, eresszem ki ujjaim fogságából. Visszafordultomban újra Tria felé közelítek, miként egy éhes cápa tenné, de pár pillanatra elvándorol a tekintetem, Sangilakéba fúrom azt. ~Kérlek, hallgass a testvéredre, mielőtt még késő lenne.~ Nem fogom hagyni, hogy az ellentéteik, életük jelenlegi alakulása miatt porig rombolják az épületet, Tria és Sangilag habitusából kitelik, és roppant kínos lenne azért idehívni az őrzőket, mert mi magunk sem vagyunk képesek felnőni a feladatainkhoz. Nevetséges.
Drága öcsém visszakozna, csakhogy szándéka a magam részéről eleve temetésre volt ítélve, megállíthatatlanul indultam meg, figyelmen kívül hagyva visszakozását. Úgy szegeztem tekintetemet a két nőre, mintha a puszta tekintetemmel sebeket tudnék ejteni, egyelőre azonban türtőztettem magam, s még egy pengeként hasító mosolyt is megejtettem feléjük üdvözlésképpen. Érdektelen tekintettel követtem mozdulataimat, mialatt egészen más jellegű gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, mint amiket Biisa kiejtett a száján, félig talán meggondolatlanul. Lassan felé fordítottam a fejem, sötét szememen karmazsin árnyék suhant át, energiáim megvetést hordoztak. - Javaslom vizsgáltad meg a szemed, Testvér, az újjászületés elvett élességéből a jelek szerint - közöltem ridegen, azzal sem törődve, hogy az általa szexinek titulált nőszemélyek biztosan meghallották ezt is. Mentési kísérletére semmi jót sem ígérő mosolyra húztam a számat, az a fajta gesztus volt ez, ami már régen is éledő indulataim előfutáraként szolgált. - Ugyan, hiszen még csak most jöttünk, élvezzük ki a műsort! Annakpok kacsintására egy tenyérre nyomott, felé fújt, hasonló szépeket és jókat kívánó csókdobás volt a válaszom. Energiáim marva üdvözölték a hímet, gúnyos elismeréssel adózva egyúttal, amiért képes volt a saját árnyékává tenni a Hajnali Ködöt, és az a lehető legmélyebbre süllyedt ebben az árnyékban. Hagytam, hogy a kalap közénk hulljon, ha csak öcsém nem kapta el, nem törődtem vele. A tanács hallatán a nőstényre néztem, elhúztam a szám, majd felemelkedtem a székből és pár zöldhasút a lábaik elé dobva sarkon fordultam és távoztam. Tényleg jobb a békesség, egyikünknek sem hiányzott, hogy itt ma este nagyobb attrocitás essen meg. A bált aligha akarta bárki is megismételni. Nem tudtam, hogy Biisa esetleg jött-e, vagy maradt, én minden esetre elhagytam az épületet és annak környékéről is eltűntem.
//Akkor a békés megoldást választva, köszönöm szépen a játékot! //
Kezdőlap
![Reflections - night club [21+] - Page 2 I_vote_lcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_lcap.png){kind=small}
![Reflections - night club [21+] - Page 2 I_voting_bar](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_voting_bar.png){kind=small}
![Reflections - night club [21+] - Page 2 I_vote_rcap](https://2img.net/s/t/18/32/18/i_vote_rcap.png){kind=small}
![Reflections - night club [21+] - Page 2 Datastorm03](https://2img.net/h/www.hugi.scene.org/online/hugi36/datastorm03.jpg)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 Alien-resurrection-ron-perlman-scowling](https://2img.net/h/cdn2.screenjunkies.com/wp-content/uploads/2011/04/alien-resurrection-ron-perlman-scowling.jpg)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 Jkh91u](https://2img.net/h/oi41.tinypic.com/jkh91u.jpg)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 64lb2v](https://2img.net/h/oi61.tinypic.com/64lb2v.gif)
//![Reflections - night club [21+] - Page 2 30a5lac](https://2img.net/h/oi41.tinypic.com/30a5lac.png)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 Tumblr_m9m89lyscl1rcnrx8o1_500](https://2img.net/h/31.media.tumblr.com/tumblr_m9m89lyscl1rcnrx8o1_500.gif)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 11kczms](https://2img.net/h/oi62.tinypic.com/11kczms.gif)
![Reflections - night club [21+] - Page 2 Tumblr_inline_nmzx7b0juh1rifr4k_500](https://64.media.tumblr.com/79ec442af7a9907631df2c2b0cd4f183/tumblr_inline_nmzx7b0juh1rifr4k_500.gif)
