Építsünk magunknak civil alteregót. Betonbiztos hátteret. Egy más embert, és a hangsúly majdhogynem az emberen van. Hogy ezt Castor mennyire gondolta komolyan? Annyira, hogy külön olasz órákra kellett járni hozzá, hiába bizonygattam, hogy - többek közt - neki hála káromkodni már remekül tudok az anyanyelvén, egyébként meg pocsék a kiejtésem, mivel világ életemben amerikai angolul beszéltem, más nyelv felé nem is kacsintgattam. Reakció? Épp itt az ideje. Köszi. Megkaptam az új nevem és személyim, mintegy hangsúlyozva, hogy bizony nincs visszaút, kellett a menü, hát egyem meg a zöldséget is, mert nincs pazarlás, kaja kidobás. És még csak rossz képet se vághatok hozzá. Mármint... megtehetem, de hogy nézne már ki? Elég volt annyi tiltakozás a nyelvleckék ellen, amennyi, sokat nyüsszögök még hisztisnek bélyegez. Oké, lássuk csak. Papírforma szerint a civil életben Norinával az édes kis gyermekei vagyunk, olasz névvel. Tiszta digó fejem van nem? Főleg a világos hajammal - apuci túl sokat hagyott a napon sülni, kifakult a fekete... Olaszul hozzám ne kezdjenek vartyogni, mert ott hatalmas leszerepelés lesz, legalábbis egyelőre mindenképp! És a foglalkozás? Az orfeum mellé, pláne Castor de Luca fiaként nem mehettem mezei csaposnak. A bankár elég puccos lett volna, de azt mondta, nem vesz nekem bankot - mintha egy kisgyerektől marta volna el a nyalókát. De nem is volt baj, mert így eszembe jutott valami sokkal jobb, amiből még a falka is húzhat bőségesen hasznot, ah jól forgatom a lapokat. Nem mellesleg személyesen is érdekem a biznisz, már csak a kiszemelt város miatt is: Anchorage. Igen, kicsit ráfeküdtem a városra, vessen meg érte, aki akar, leszarom. Autószalon. Import, olasz verdák. Csak jófekvésű üzlethelyiség kellett neki, s mit ad mio Dio - haladok!!! -, egy ingatlanügynök névjegykártyája került a kezem ügyébe pár napja. A szám mosolyra rándult, számítás keveredett önös érdekkel, így nem is volt kérdéses, hogy személyes találkozót kérjek tőle a titkárnőjén keresztül, Federico de Luca néven. Motorral akartam menni. Sokkal jobban szeretek azon közlekedni, de egy öltönyös selyemfiú ne motorozgasson, hanem tegye be a seggét egy flancos kocsiba és azt vezesse. Pazarlás, én mondom. Az öltönyt azért hanyagoltam még, sima fehér, jó minőségű pólót, fekete farmert és bőrdzsekit húztam magamra, tornacsuka helyett is érszorító lábbelit vettem fel, aztán irány Anchorage.
A pontos címre a GPS lavírozott el. Leparkoltam, kipattantam a kocsiból, mint akit frissen vasaltak, és úgy indultam meg, mint aki tökéletesen ismeri a járást. Ha ez így megy tovább, lakást is nézhetek itt, mert az összesen 12 órás vezetéseket oké, hogy bírom, de nincs hozzájuk mindig humorom. Egy bájos kis nő közölte, hogy Daniel Corvin már vár, menjek nyugodtan itt erre, ott arra, amott meg amarra, de ha szeretném, felkísér. Elmosolyodtam - minden érzelemtől mentesen -, mert naná, hogy szeretném, ha felkísérne. Megtette én pedig megköszöntem. - Igazán bájos a személyzet - léptem be Ethan irodájába, s hagytam, hogy a műmosoly leolvadjon a képemről. - Nem hívtál - mondtam a köszönést továbbra is mellőzve, s egyébként nem tudtam, hogy emiatt hogyan érezzem magam. A legutóbbi elválásunkkor képes volt magáról minden kis "vigyázz magadra" megnyilvánulást lepergetni, igaz, én se szerepeltem jobban nem sokkal előtte, de akkor is. Ezzel az idejárkálással kezdem úgy érezni magam, mint aki fut utána. Na, attól mentsen az ég, hogy ez a gondolat a farkasomba fészkelje magát és derogálni kezdjen neki. Mindkettőnknek. - Szép iroda - jegyeztem meg mintegy mellékesen, bár tényleg így láttam. Gondoltam hangosan megjegyzem, valamiféle dicséret gyanánt.
- Igen, Mrs.Greene, hiszen tudja, nálunk a minőség az első. - könnyed nevetésem kíséri szavaimat, melyre nem túl bájos kuncogás érkezik a vonal másik feléről. Mondhatnám inkább röfögésnek, de azért mégiscsak maradjunk a formalitásnál. Mrs.Greene azon kevés ügyfelem egyike, akik túlságosan lelkesek és szívük dolgának tekintik, hogy habár az üzletet már két hete megkötöttük, valamilyen indokkal mindig felhívjanak. Persze az első pár percben beszélünk csupán a szóban forgó ingatlanról, utána mindig másfelé terelődik a szó. A szőr feláll a hátamon, ahogyan a hetven éves csoffadt öregasszony a fiacskájának hív, pedig egyáltalán nem vagyok a fiacskája és amúgy is! Már javában érett férfiú voltam, amikor a nagyszülei a bokorban hancúroztak. Vagy ki tudja hol.. Ő pedig csak mondja és mondja, én pedig kénytelen vagyok jópofát vágni hozzá, hiszen fontos kuncsaft, de jajj, ha így haladunk tovább, telefonszámot kell változtatnom. Rose kukkant be az ajtón, hogy jelezze, hamarosan érkezik a következő ügyfelem, no és persze meghozza a kávémat. Mondtam én neki, hogy erre semmi szükség, de mindig ragaszkodik a dologhoz, hiába tudom én is kezelni a kávégépet és hiába tartom többre őt, mint a titkárnőm. Inkább üzlettárs, mondjuk így. Köszönömöt intek neki a kezemmel, ő pedig szépen kilavírozott az irodámból, hogy elfoglalja a helyét a recepción. Ez ellen is tiltakoztam már, hogy alakítsuk át a helyiségeket, elég nagy az épület, hogy elférjünk benne és egy valódi titkárnőt is felvehetnénk, de nem, ő ragaszkodik ahhoz, hogy maradjunk így, így minden tökéletes. Rendben, legyen, ki legyek én, hogy gátat szabjak a női akaratnak? - Igen, Mrs.Greene, viszont ne haragudjon, de le kell tennem, hamarosan érkezik a következő ügyfelem. - olyan szépen megjátszom magam vele, hogy a profi alakításommal simán mehettem volna színésznek is. Na de, leteszem végre a telefont, az orrnyergemet megmasszírozva veszem másik kezembe a kávémat. Ahw, isteni, nincs is ennél jobb.
Épp az asztal mellett állva olvasgatok egy halomnyi papír tetején lévő dokumentumot, amikor Rose kopogása jelzi, hogy érkezik valaki, jobban mondva a következő ügyfelem, Federico de Luca. Micsoda piperkőc név. Már bocsánat, nem leszek előítéletes, de ha egy lenyalt hajú díszhuszár buzzancs fog besétálni az ajtón, akkor igencsak erőlködnöm kell, hogy visszafogjam majd a nevetésem. Ajkaimon halovány, mégis őszinte mosoly terpeszkedik; jól érzem magam. Az elmúlt napokra és a bátyámmal való találkozásra való tekintettel ez igencsak meglepő és magam sem tudom, honnan ered, de nem tiltakozom ellene. Egy pillanatra azonban még a levegő is megfagy, amikor a bátyámat látom belépni. A picsába! Na nem, Rose tuti összekevert valamit, mert az nem lehet, hogy Duncan jelentkezett be hozzám! Jobb poént nem tudott volna kitalálni? Rose túlságosan jól ismer ahhoz, hogy ennyiből is észrevegye, valami nem egészen stimmel, de egy intéssel jelzem neki, hogy minden rendben, menjen csak el nyugodtan. A homokóra szemecskéi ismét megindulnak, elfordítom a tekintetem a bátyámról, vissza a papírok felé. Az első megszólalásra nem reagálok, csupán szám széle rezzen meg; a halovány mosoly azonban továbbra is ott ül ajkaimon, pláne, amikor megjegyzi, hogy nem hívtam. - Sokat segített volna, ha megadod a számodat. - szélesebbre húzódik a görbület, egy pillanatra felpillantok a papírokból. Áhh, dehogy nevetem ki, távol álljon tőlem! Mégis, a legutóbbi elválásunk után kellemes egy ilyen kis bakit hallani a szájából, én pedig túlságosan is köcsög vagyok, hogy ne csapjak le rá. - Ha gondolod, nyugodtan menj ki az ajtón és kezdjük újra az egészet. Nem hagyom annyiban, egek, hogyan is tenném? Mindenesetre készen állok, ha esetleg nekem esne, bár azért sajnálnám, drága volt az ingem. Nagyon is jól szórakozom, a képemen elterülő mosoly ezúttal teljes mértékben őszinte, ezt ő is nagyon jól láthatja. Mindenesetre furcsa belegondolni, hogy ő jött ide. Valóban ingatlan miatt érkezett, vagy ilyen módon keresett lehetőséget egy újabb találkozóra? Erről fogalmam sincsen, de ha nem tévedek, hamarosan úgyis kiderül. - Köszönöm. - ismét felemelem a tekintetem a papírokból, sőt, be is fejezem azoknak a böngészését. Keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, csípőm döntöm az asztalnak. - Miben segíthetek, Mr. de Luca? - teszem fel végül a logikus kérdést, elvégre ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megtudjam, miért is jött pontosan. A megszólításban semmi gúnyolódás nincsen - na jó, egy egészen picinyke -, de nem én volnék, ha elmennék egyetlen szó, vagy legalább egy ilyen formájú megjegyzés nélkül a név mellett, melyen bejelentkezett hozzám.
Tanítani kéne ezt az arckifejezést. Kedves, ügyfélfogadó mosoly, aztán teljes rendszerlefagyás, szerintem még a bélmozgása is berekesztette a működést egy pillanatra. Helyes, kölcsön meglepetés visszajár és habár ez még mindig nem volt annyira sokkoló, mint az ő "én vagyok az öcséd" beállítása, azért... szolgált némi elégtételül. Mondom, már ezért az arcért megérte! Int az embernőnek, miután felocsúdott, mire az távozott és édeskettecskén maradtunk. Azt hiszem, így jobban is jártam, mert a második megszólalásommal sikerült bakot lőnöm. Baszki! Már nyitottam a szám, hogy szépen megmondjam, márpedig kurvaélet, hogy megadtam, csakhogy bármennyire igyekeztem előkotorni emlékeim közül ezt a mozzanatot, nem leltem. Becsuktam a szám, s mire oda jutottam, hogy felrójam neki, lehetett volna kreatív és hívhatott volna az orfeumban is, ha már első alkalommal is minden gond nélkül be tudott oda szambázni, erre... Három teljes másodpercig csak álltam, néztem rá merőn, már-már metszőn, hogy itt szórakozik rajtam. Nem elég, hogy bejövök, megmondom a tutit, aztán kiderül, hogy nem is az a tuti, még szívat is vele! Elszemtelenedett. És én mit csináltam? Sarkon fordultam és kimentem, lendületesen de nem haragosan csapkodva téve be magam után az ajtót. Nem hiszem el, hogy tényleg ezt művelem, ám mi a fenét árthat? Másodjára már felkészült lesz és géppisztollyal vár? Bekopogtam, aztán újfent beléptem, igaz nem volt tökéletes mása az előző érkezésemnek a mostani, mert hiányzott a titkárnő, de ezt már csak elnézni. Ha nem, legközelebb az ő sündisznó fején fogom kifacsarni a reggelimhez a narancslevet. - Igazán bájos a személyzet - ismételtem csevegő hangon, úgy nézve körbe a helyiségben, mint aki pár másodperccel ezelőtt nem is járt itt. Igazság szerint... azért egy kicsit én is jól szórakoztam. - Nem kérted el a számom. - Megrándult a szám sarka, szememben sunyi fény gyúlt. Csak azért is te leszel a ludas! Harmadjára fix, hogy nem érkeztem meg, úgyhogy közelebb sétáltam az asztalhoz és csak úgy mellesleg megcsodáltam a panorámát is. Terepszemle a menekülőutak felmérésével, mi? Nem. Bár tényleg szerettem minden új helyiséget a magam megnyugtatása végett a lehető leggyorsabban és legalaposabban feltérképezni, most mégsem volt a szokásos zabszem a seggemben. Ami nem jó. Akkor szentelek csak nagyobb figyelmet az öcsémnek, amikor látom, hogy az övé is teljesen az enyém, és nem kell holmi papírokkal versenyeznem érte. A megszólításra elhúztam a szám. Nem, cseppet sem a név zavart, én rohadt büszke voltam rá, sokkal inkább az árnyalatnyi gúnynak szólt a gesztus. Ó, Ethan, ha tudnád, amit nem tudsz... És ha majd egyszer megtudod, amit most nem tudsz... Az is szép baleset lesz, úgyhogy nem is lőttem le a poént, egyelőre higgye nyugodtan, hogy a saját szakállamra választottam ezt az álnevet. - Fura lehet, de tényleg ingatlanügyben jöttem - kezdtem, pillantásom a kandallóra tévedt. - Megnézném, ahogy ilyen szerelésben - mutattam végig öltönyös irodakukackán - fát hasogatsz ehhez. - Villany, tudom én, csak jó kicsit húzni. Tuti volt valami riposztja. Az pedig, hogy ezt szinte (el)várom kétségbeejtő távlatokat nyit meg, amikből lassan annyi lesz - főleg vele kapcsolatban -, hogy ha így haladunk, elérem a "leszarom" stádiumot. - Az a helyzet, hogy autószalont szeretnék nyitni Anchorage-ben, de lehetőleg nem a legkihaltabb, lepusztultabb részén, hanem központi, jófekvésű helyen. És igazából a helyigényem csak egy része a dolognak, asszem nem ártana egy lakás sem, legalább egy megbízható alkalmazott, lehetőleg helyi, mer mégis... szólj, ha sok és elvesztetted a fonalat. - Felvontam kissé a szemöldököm, egyfelől tényleg nem szerettem magamat ismételni, szóval remélem, nem tévedt el, másfelől fenemód érdekelt, hogy ehhez mit szólt.
Te jó Isten, nem gondoltam volna, hogy valóban képes lesz kimenni és újrakezdeni az egészet. Még inkább szélesedik a vigyorom, ráadásul az az arc! Jó, nyilván én sokkal emlékezetesebb pofákat vágtam, amikor megpillantottam őt, de azért ez sem volt semmi. Újra belép, ám ezúttal sem reagálok a személyzetet érintő megjegyzésére, tovább böngészem a papírjaimat, ám amikor az előbbi baki helyére egy egészen más mondatot varázsol.. Hát apám, a pofám leszakad! Egyből felkapom a tekintetem, így még elcsípem azt a szájrándulást és a szemében csillanó sunyi fényt. Duncan, hát milyen dolog az, hogy engem hibáztatsz? Elmosolyodom, miért is ne tenném? Be kell ismerjem, igazán szórakoztató ez a csipkelődés. - Nem gondoltam volna, hogy máris ilyen bensőséges lett a viszonyunk - még egy kicsit a szemöldökömet is megvonogattam, ha már lúd, kegyen kövér - Mindenesetre gratulálok, szép visszavágás volt. Csapom le a mappa fedelét, hogy ezzel végérvényesen is véget vessek a papírok között való kotorászásnak és figyelmem teljes mértékben a bátyámé legyen. Nem mozdultam az asztal mellől, hagytam, nyugodtan mászkáljon csak, szemléljen meg mindent, amit szeretne. A panoráma amúgy valóban pazar, nem véletlenül esett a választásom anno erre az épületre. Lehet, hogy nem a legnagyobb, de nekem tökéletesen megfelel és akármennyire is giccses és nyálas, nálam ez is fontos szempont volt. Bólintással nyugtázom, hogy valóban ingatlanügyben jött, rajtam ne múljon, én segítek neki, habár igencsak gyűlnek a kérdések a fejemben, de nem vágok a szavába, úgyis el kell mondja. A kis megjegyzését hallva viszont ismételten széles vigyorra húzódik a szám. - Ó, ha tudnád, milyen szívdöglesztő látványt nyújtok olyankor - persze, hogy válaszolok, nem is én lennék, ha nem tenném és csak egy mosollyal elintézném a megjegyzését. Amúgy valóban érdekesen néznék ki, azt meg kell hagyjam, még nem volt alkalmam kipróbálni és nem is terveztem, de már csak ezért lehet egyszer kipróbálom. Kicsit furcsán hat ez az egész helyzet, főleg azután, ahogyan a múltkor elváltunk, sőt, ahogyan mindkét alkalommal elváltunk, mintha igazándiból nem úgy alakultak volna a találkozóink, ahogyan. Azonban egy cseppet sem bánom, jobban preferálom az ilyen beszélgetéseket, mint amikor hol az egyikünk, hol a másikunk „durcizik” egy sort. - Most ugye csak szivatsz? - totális elképedés, nem hiszek a fülemnek. Komolyan azt hiszem, tréfál és viccelődik, nem véletlenül mosolygok továbbra is. - Minek neked ide autószalon? - alább hagy kissé a mosolyom, amolyan elképedt vigyor továbbra is, mert nem értem ezt az egészet. Azt mondta, a fairbanks-i falka tagja, akkor most mégis mi a fene ez az egész? Mivel lakás is kell, gondolom komolyabb a dolog, de akkor sem igazán értem ennek az egésznek az okát. Szóval türelmesen várom a választ, addig nem is megyek bele mélyebben a dologba. Viszont ha lakása lesz, megnő az összefutás lehetősége, aminek jelen pillanatban fogalmam sincsen, hogy örüljek-e, avagy tiltakozzak ellene.
- Telefonszámról beszélünk, nem a titkos tangagyűjteményemről - legyintettem, mintha tényleg lenne ilyen gyűjteményem. Nem volt, de elgondolkodtam rajta, hogy Dantéhoz hasonlóan azért gyűjthetnék valamiket. Nem fejeket, mert ne rothadjon nekem semmi se bűzölögve a szobámban, de mondjuk... kisujjak? Vagy embriók. Öklömnyire zsugorodott a gyomrom. Mostanában ez túl sokszor és túl váratlanul ugrott be. Te jó ég, vajon mit reagálna, ha megtudná? Baszki, öcsém, annyira fogalmad sincs, mi lett belőlem, és ez fordítva is igaz. Eleveztem gondolatból ezekről a vizekről, mert csak részben részben emiatt. Igazság szerint ki kell derítenem, mennyire megbízható, mennyire képes fedezni, tartani hátát-száját, ha kell és segíteni. Tudnom kell, mennyire bízhatok benne vagy számíthatok rá szükség esetén. Ez a személyes vonzata az ittlétemnek, a többi meg tényleg biznisz. Nem a legszebb az sem a felszín alatt, bár rólam beszélünk, így ez nem meglepő talán. - Sajnálom, de nem indítana be - ráztam meg a fejem már majdnem tényleg sajnálkozva. - De ha gondolod, legközelebb szólsz és küldök pár táncoslányt az orfeumból, nekik biztos bejönne. Talán javítani próbáltam, a magam módján bocsánatot kérni, helyre hozni, megakadályozni, hogy a repedésekből törések legyenek. Piszok nehéz. Nehéz kedvesnek lenni, szeretni, viccelődve csipkelődni, építeni, mert minden ilyen jellegű megmozdulás, szó, minden efelé irányuló törekvés egy seb felszaggatása, egy zárt ajtó kinyitása. Érzem, hogy képes lenne megváltoztatni, akár rövid idő alatt is, ő tudna úgy befolyásolni, hogy ne csak hozzá, de másokhoz is másképp... jobban viszonyuljak. Szemétség, hogy ennyi év után az élet nagy kegyesen felajánl egy ilyen lehetőséget és elvárja, hogy éljek vele. De nekem fogalmam sincs, mit kéne tennem, engedjek-e lassan neki és vállaljam, hogy ha elárul, ha megint padlóra kerülök, akkor meghalok. Azzal a gondolattal el se mertem játszani, hogy esetleg minden jól alakul. Túl veszélyes. Agonizálok és pofázok egyszerre, még a végén kiderül, hogy Tarának igaza volt anno és egy nő veszett el bennem. - Nem, nem szívatlak - ráztam meg a fejem. - Ez a város sokkal jobban tetszik, mint Fairbanks, de nem akarok egy GoldenII.-t. A filmeknél se szoktak bejönni a folytatások, én megspórolok egy ilyen kört. De lehet végül egy kiállításhely lesz, támogassuk a kultúrát meg minden szar. Nem ért, ha több lábon állok - vontam vállat. - Ráadásul te is itt vagy. - Kissé összehúztam a szemem. - Ha már felbukkantál, nem szeretnélek szem elől veszíteni még egyszer és tudnom kell... mindkettőnknek jót tesz, ha megismerjük ennek az egésznek - köröztem mutatóujjammal kettőnk közt - a határait. - Zsebre tettem a kezem és tudtam, hogy amit most mondok nem fog tetszeni neki, de szerintem lassan mindketten hozzászokunk a hullámvasúthoz. - Hiába vagy az öcsém, több mint száz éve nem láttalak. Nem bízom benned. Csak van ez a hülye zsigeri ragaszkodás, ami telibeszarja, hogy a farkasom még mindig szívesen megkóstolná a másiké vérét, mert úgy érzi, rendezetlen ügyük van, a harc félbeszakadt, nem lezajlott. Ez viszont annyiból segít nekem, hogy tisztábban tartja a fejem és nem hagyja, hogy kicsússzon a gyeplő a kezemből emocionális tekintetben sem. Észnél kell lennem, talán jobban, mint valaha. - Lakásügyben nincs extra igényem, abban szabad kezet kapsz teljesen, oda pakolsz, ahova gondolsz. - Egy kicsit teszteltem. Kíváncsi voltam, hogy ha megválaszthatja, mennyire pakol majd távol vagy közel a saját otthonához. - Lehet, hogy otthagyom a falkát. Ezt a kis hírt úgy ficcentettem oda az egész végére, mintha semmi kis szösszenetként megemlíteném, hogy amúgy holnap esni fog. Még hogy nem tudnék megfelelni az itteni kritériumoknak! Az a szerb se ismer még. És talán addig jó - nekem.
- Ó - ennyi az első reakció, amikor is megüti a fülem az a bizonyos gyűjtemény megnevezése. Sok minden bújik meg ebben az egyetlen hangocskában, a hitetlenség és a kitörni készülő nevetés. Tudom én, hogy nem gondolja komolyan, de azért mégis érdekes a dolog, pláne, ha elképzelem, ahogyan a különböző tangákat rendezgeti szépen sorban minden egyes nap. - Tudom, mit kapsz majd szülinapodra - kontrázok még rá egyet, pontosan annyira gondolom komolyan a szavaimat, mint ő az övéit. Vagy mégsem? Majd februárban kiderül. - Milyen kár.. - szomorú kis sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor is közli, hogy nem indítaná be, hogyha ebben a szerelésben állnék neki fát hasogatni. - Sebaj, akkor jöhetnek majd a táncos lányok. Legutóbb úgyis olyan jól elvoltunk - kúszik halovány vigyor a képemre. Bizony, képes vagyok felemlegetni az első találkozásunkat, méghozzá így, ilyen formában, de valamiért képtelen vagyok sokáig őrlődni egy-egy ilyen dolog miatt. Egyébként meg a tánc a lányokkal nagyon is kellemes volt, utána következett a feketeleves. Aztán persze képes egyetlen megjegyzéssel letörni a felkerekedett jókedvemet, pláne, amikor közli, hogy nem, ennek a fele sem tréfa! Hát apám, most mégis mi a francot kezdjek ezzel az egész helyzettel? Egyelőre nyugodtan állva hallgatom végig mindazt, amit elmond nekem. Egyetlen szót sem szólok, reakcióm mégis egyértelmű: szépen lassan leolvad a mosoly képemről, homlokom fokozatosan ráncolódik és nem tudok mit mondani. - Hm - nyögök ki végül ennyit, lazán fűzöm össze mellkasom előtt a karijaimat. Nem tudom, mi lesz ebből az egészből, akkor sem tudtam, amikor kocsiba pattantam és elfurikáztam a seggem Fairbanks-be, hogy riszáljak egy sort a színpadon. Hát még most, amikor közli, hogy lakás is kell, autószalonnak való hely is kell és lényegében én is kellek, elvégre az, hogy nem akar szem elől téveszteni, csak ezt jelentheti, nem? Vagy én akarok túl sok szépet és jót látni ebbe az egészbe? Ismét csak egy bazi nagy fogalmam sincsen felirat villog a képembe és rohadtul idegesítő ez az egész. Csak olaj a tűzre az, hogy bejelenti, nem bízik bennem, de a pillanatnyi dühöt egyetértés váltja fel, hiszen teljes mértékben igaza van. És ez nem csak rám igaz, én sem tudok róla semmit, a bizalmat sem osztogatom két kézzel, élő példa erre, hogy még csak a telefonszámát sem tudom. - Akkor itt az ideje változtatni ezen - teljesen nyugodt hangon válaszolok végül, némi csend után. Nem tudom, mi fog kisülni abból, ha nyitok felé, ha mindketten nyitunk a másik felé, de talán sikerül valami olyat alkotnunk, amire egyikünk sem gondolt volna. Ami régen is megvolt köztünk, csak nem volt alkalmunk kihasználni. Soha nem éreztem magam ennyire bizonytalannak. - Oooké - egy picit elhúzom az o-betűt, ezzel is tudtára adva, rendben, ha ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy én intézzem neki a házat, akkor legyen. Felmerül bennem a gondolat, szándékosan csinálja, mintha valami idióta teszt lenne, ahol a döntésemen áll minden, bukok-e, avagy sem. Tutira nem pakolnám magamtól túlságosan távol, elvégre.. mégiscsak a testvérem és akármennyire is félek beismerni magamnak, nekem is szükségem van rá, nem akarom, hogy eltűnjön és ismét magamra maradjak. Sokáig azonban ebben a gondolatmenetben sem jutok, mert olyan megjegyzést tesz, amitől még a nyálam is félrenyelem. Szuper. Amint sikerül magamhoz térni, a kandallóhoz lépdelek, hogy kissé előredőlve két kezemmel támaszkodjak meg a párkányon és bámuljak bele a sötétségbe. Mi. A. Jó. Büdös. Franc. Ez?! A múltkor még azt ecsetelte, hogy kénytelen jelenteni rólam az Alfájának és ha bármi gebasz adódna, ő fog intézkedni. És akkor erre most meg bejelenti, hogy lehet otthagyja a falkát? Kavarog körülöttem az energia fergeteg, én magam sem tudom, mit gondolok erről az egészről. Pláne, hogy szinte ideböfizte a szavakat, mintha olyan kis aprócska dologról lenne szó, holott ez rohadtul nem az! Homlokomat ráncolva fordulok végül felé, miután sikerült rendszerezni kissé a gondolataimat. - Na jó. Most vagy kamuzol nekem itt össze-vissza és próbálod velem beetetni ezt a… nem is tudom mit! Vagy pedig.. vagy pedig bennem van a hiba, hogy rohadtul nem tudok rajtad kiigazodni. - sehol az előbbi jókedv, sehol a vigyorgás, karjaim tárom szét, ezzel is megmutatva, hogy totális káosz uralkodik a fejemben és igazán hálás lennék, ha segítene kicsit helyretenni a dolgokat.
Egy hümmentés, ennyit reagált elsőre, a jókedvének meg se híre, se hamva. Azt hiszem, profi módon tudom rombolni, mentségemre legyen mondva, hogy most tényleg nem szándékosan csináltam. Éreztem a hirtelen felcsapó haragot, majd az utána ömlő csillapodást, aztán szavaival is biztosított, hogy bizony bármennyire is csőrbaszó ez a bizalmatlanság dolog, attól még így van. Rém ingoványos terepen, és mindketten megéreztük a legkisebb félrelengéseket, már csak azért is, mert abszolút egymásra voltunk ebben a helyzetben utalva. Reakcióink pontosak, semmi sem maradt eddig visszhang nélkül és talán pont ezért ekkora hullámvasút még ez az egész. Nem tudjuk belőni, hogyan reagál és mire a másik, ezért amatőr szobrász módjára faragjuk a közös nagy művet. Úgy érzem magam, mintha egy kibaszott időzített bombán csücsülnénk, amiről fogalmam sincs, mennyi idő múltán robban. Valahol mocorgott bennem a fojtó ragaszkodás, ám ez egy agy adag bizalmatlansággal volt nyakon öntve. Szívesen mondaná, hogy csak rajta áll, kiás-e alóla, de igazság szerint ez most tőlem is ugyanakkor mértékben függ. Tekintetemmel követtem, ahogy a kandallóhoz sétált a "nagy bejelentés" után. Nem értem, mit kell úgy odalenni, nem azt mondtam, hogy terhes vagyok. Oké, tudom én, hogy ez is elég meredek, és szerintem még nem teljesen fogtam fel én se, hogy mindez mit fog jelenteni a közeljövőre nézve. Arról például egyelőre elképzelésem sincs, hogy Anne-nel mi lesz. Hozom magammal vagy hagyom inkább a falkánál, biztonságban? Abszolút passz. Figyeltem, ahogy Ethan szép lassan próbálta magában feldolgozni a hallottakat. Nem szóltam semmit, nála volt a labda úgymond és bármiben le mertem volna fogadni, hogy lesz hozzáfűznivalója, kérdése. Nem is tévedtem. - Nem kamuzok, de tényleg nem vagyok egyszerű történet - ingattam a fejem, majd leültem a hozzám legközelebb eső székbe. természetesen az asztal ügyfeleknek fenntartott oldalán. - Az a helyzet, hogy miután téged elázva hazafuvaroztalak visszamentem a Pithez a motoromért és akkor már beültem inni egy kis narancslevet. Levezetés - legyintettem, majd ha felém fordult, tekintetemet az övébe fúrtam. Igen, tényleg beavatom a történtekbe, mert egyfelől érdekel a véleménye, másfelől baromi kíváncsi vagyok, mit fog reagálni. - Belefutottam egy Raymond nevű vérfarkasba és szó-szót követett, mire kinyögte, hogy szerinte nem tudnék megfelelni az itteni követelményeknek. - Elhúztam a szám és vállat vontam. - Felajánlottam, hogy fogadjunk és fogadtunk, röviden ennyi a történet. Energiáim élénken kavarogtak körülöttem, a farkasom hozzám hasonlóan kész volt megmutatni, hogy nem mezei ugrónyúl. Valójában nem sokat változtam az évek alatt: még mindig ugyanúgy képes vagyok fejest ugrani a legnagyobb rizikóba is, mint korábban. És átkozottul élvezem. - Szóval úgy néz ki, hogy idecuccolok ebbe a svájcias farkas-paradicsomba, egy életem, egy halálom. Az arcát lestem, minden kis rezdülését, ami beszédem közben is elárulhatta, miképp érinti ez az egész, még mielőtt megszólalt volna. Mindig az önkéntelen reakció a legőszintébb. Szeretném azt mondani, hogy nem feltételeztem róla, hogy hazudna, de... mit szépítsem a teljes körű, minden részletre kiterjedő igazságot én se osztottam meg vele, bármennyire legyen ez csúnya dolog. - Zavar? - Nyersnek hathatott a kérdés, de csak szoktam nagyon púderezni, ha valamilyen flancos eseményen elő kell adnom magam. Egyébként sem voltam most harapós vagy bunkó - érzésem szerint.
Ki a francot érdekel, hogy minek ült be a Pitbe és mit ivott? Hagyjuk már az aprócska, jelentéktelen részleteket, engem a valódi információk érdekelnek, amikből megtudhatom, mi a fene ez az egész. Ismét fellobban a düh, ahogyan felé fordulok, két kezemmel támaszkodom meg a hátam mögött a kandalló párkányába. Egy percig sem próbálom takargatni, mit is érzek, pajzsom laza hálóként engem szinte mindent kifele, érezze csak ő is, mit váltott ki belőlem. Persze ismét igyekszem lenyugtatni magam, hiszen ez még csak a kezdet, ki tudja, mit tartogat nekem a továbbiakban, pillanatok kérdése és lehet robbanni fogok? A fenébe is, miért húzom fel magam ezen egyáltalán? Nagyfiú és tudja, mit csinál, de akkor is.. Inkább az bosszant, hogy olyan abszurdnak tűnik az egész, pláne azok után, amit mi beszéltünk a Pit-ben. Lenyugszom. Csak sikerül. Elvégre nem az én dolgom, nem igaz? Szeretném ezzel áltatni magam, holott teljes mértékben érdekel, mi van vele és fogalmam sincsen, milyen következményekkel fog járni, ha ott hagyja a falkát. Arról nem is beszélve, hogy egy városban fogunk élni. Egek, erre lelkiekben még nem készültem fel. Lassacskán feldolgozom a hallottakat, amikor azonban elhangzik Ray neve, tányérméretűre nyílnak a szemeim, egy pillanatig sem tudnám tagadni csodálkozásomat és hitetlenkedésemet. Amit pedig ehhez az egészhez még hozzáfűz.. - Baszd meg, Duncan! - csattanok fel, ismét dühös vagyok, lehet nem ezt a reakciót várta, de nem tudok mit tenni.. Elveszem a kezeimet a kandallóról, egyik kezem ökölbe szorul, a másikkal ezt kezdem el nyomorgatni. Düh levezetés, nem szeretném szétverni az irodámat. Raymond.. Basszus, miért pont vele kellett alkut kötnie? Bírom a pasast, azt meg kell hagyni, de ha elbukja a fogadást.. Arról nem is beszélve, hogy oké, az én kapcsolatom ezzel a hímmel barátinak mondható, de soha nem kívántam magamnak, hogy a kelleténél jobban belemásszak a dolgaiba. Nem egy életbiztosítás, az tuti, mindamellett, hogy tisztelem a hímet. És erre pont vele kellett lepacsiznia? Úristen.. - Mi történik, ha elbukod a fogadást? - hátat fordítok neki és ismét a párkányra támaszkodom. Fogcsikorgatva szűröm a szavakat, hangom hűvös és érződik benne, hogy tulajdonképpen fel tudnék robbanni. Már megint ez.. Miért húzom fel magam ezen ennyire? Az ő döntése volt, ő fogja megenni, amit főzött, legyen az bármilyen pocsék. De akkor is.. Ő a bátyám és attól kezdve, hogy ismét belecsöppentem az életébe, hiába próbálom tagadni, akkor is be kell ismerjem; képtelen volnék ismét elveszíteni őt. Így van, még akkor is, ha ez rohadtul nyálasan hangzik. Tudnom kell, basszus, hogy miben állapodtak meg, mert szó se róla, hogy nem tartanám képesnek Duncant arra, hogy megcsinálja és ő jöjjön ki nyertesen ebből az egészből, de ha veszít.. Az ablakhoz sétálok és szélesre nyitom, szükségem van egy kis friss levegőre, libabőr fut végig a bőrömön, ahogyan a hideg bekúszik az ingujjam alá. A hátam mögött fűzöm össze a kezeimet, nem mozdulok az ablakból, jó pár mély levegő, ismét itt az ideje a lehiggadásnak. Csak a fene vinné el, hogy ilyen hirtelen a természetem. - Rohadtul remélem, hogy tudod, mit csinálsz. - a hangom továbbra is hűvös, de energiáim lecsillapodni látszanak. Tudom én, hogy tisztában van vele, de azért szeretném hallani is a dolgot. Évek óta élek már itt és nem volt egyszerű a beilleszkedés. A kérdést hallva elnevetem magam, de egyelőre nem válaszolok. Az asztalhoz lépdelek és felveszem a telefont, egyetlen gombnyomás, két szívdobbanás és máris beleszólok. - Rose, kérlek mondd le a mai ügyfeleimet. - ennyit mondok csupán, megvárom a válaszát és máris lerakom a telefont. Imádom, hogy neki egyszerűen nem kell magyarázkodnom, már a hangomból is leszűri, hogy valami nincsen rendben. Ilyen fejjel képtelen volnék további ügyfeleket fogadni. Megtámaszkodom az asztalon, továbbra sem ülök le, baromi erős a késztetés, hogy cigire gyújtsak, de idebent nincs dohányzás, Rose ezt az egyet kérte. - Dehogy zavar, miért zavarna? - baromi hihetőek a szavaim - Nagyfiú vagy már, tudod, hogy mit csinálsz, nem igaz? - kúszik feljebb egyik szemöldököm, én aztán tényleg nem akarok beleszólni. Amúgy sem hinném, hogyha én most azt mondanám, hogy de, igenis zavar, ne jöjjön ide, akkor ott maradna Fairbanks-ben.
Okééé, azért erre nem számítottam, ezt jelezendő pedig összehúztam kicsit a szemem. A csodálkozás érthető, de minek kell így kiakadni? A magam bőrét viszem a vásárra, nem az övét, még csak asszisztálnia sem kell hozzá. Se belefolynia igazándiból. Igaz, én dobtam be a horgot a témát illetően, de ő akarta mindenáron feszegetni, hát tessék. És megint ott vagyunk, hogy ketten szépen összehoztuk a feszkót - tanítanunk kéne, komolyan. - Nem, az tudtommal nem feltétele a beilleszkedésnek - ingattam a fejem, magamat is meglepő nyugalommal. Túl magabiztos lettem volna az ügyet illetően? Elképzelhető. A kérdésére már az elhangzásakor tudom, hogy olyan feleletet fog kapni, aminek kurvára nem fog örülni, pláne ha már a Raymonddal való fogadás puszta tényén is ennyire kiakadt. Remélem azért a széket nem rántja majd ki alólam, túl jól elhelyezkedtem már benne. Piszok kényelmes! Lassan úgy ülök benne, mint egy kiskirály - mintha én tartanék audienciát az ő számára és nem fordítva lenne valamilyen szinten. Ez a fekete farkas bennem tényleg elég túl alfa-kölyke. - Ha elbukom, akkor két opció van: vagy megöl, vagy a csicskása leszek. Utóbbi alatt pedig a teljes alávetettséget értem - tettem hozzá, még mielőtt abba a kellemes kis hitbe ringathatná magát, hogy a másik lehetőséggel jobban járok, mert élek. Kurvára nem. Sőt! És szerintem ez a Raymond se olyan hülye, hogy ezt ne tudja, szóval baromira nem akarok elbukni. A legkisebb porcikám is tiltakozott a szolgasors ellen. - Akár tudom, akár nem: szükségem van erre - vontam meg ismét a vállam. - Nem lettem nyugisabb az árvaház óta. Lemondatta az ügyfeleit. Nem orkán erejűt, de azért tisztességeset sóhajtok és megdörzsölöm az állam. - Figyelj, akármi lesz, nem akarom, hogy belekeveredj, oké? Sőt, igazából az lenne a legjobb, ha meg se tudnák, hogy közünk van egymáshoz. Nem akarom, hogy bármi rajtad csattanjon, vagy felhasználjanak. Vagy engem veled szemben. - Ezt a "nem akarom, hogy megtudják, hogy közünk van egymáshoz" dolgot mondjuk nem tudom, hogyan fogjuk kivitelezni, mert oké, hogy külön-külön annyira nem necces, de egymás mellett állva azért... gyanút lehet fogni. Még jó, hogy legalább Teremtőben és vérvonalban különbözünk. Felvontam én is a szemöldököm és megráztam a fejem jelezve, hogy baromira átlátszó ez a "dehogybaj" duma. Ennek ellenére nem nyugtatgattam olyan üres ígéretekkel, hogy nem lesz semmi baj. Rólam beszéltünk, a baj sajnos az élettársam. - Milyen farkas ez a Raymond? - kérdeztem végül, már csak azért is, mert annyira... megijedt (?), amikor meghallotta a nevét. Azt zsigerből levágtam, hogy nem ő a Télapó jobbkeze, ettől függetlenül Ethan talán jobban ismerte, ha más nem is, azért, mert régebb óta élt itt és szóbeszéd biztos járja róla.
Hú, baszki, rohadtul behúznék neki egyet, de tényleg, úgy Istenesen, hogy legalább felboruljon azzal a rohadt székkel és beverje a fejét a padlóba! Olyan erősen szorítom össze az állkapcsomat, hogy féle, kitörnek a fogaim. Csak egy rohadt káromkodás volt, erre neki rá kell kontráznia, hát komolyan mondom, nemhogy az eszem, de a hajam is menten eldobom! Mély levegő és nyugalom, mert a feketeleves csak eztán jön, amikor is közli, mi történik, ha bukja a fogadást. Hú, a picsába… Egy szempillantás alatt kerülöm meg az asztalt, hogy ha még mindig olyan kényelmesen terpeszkedik a széken, akkor egy szép kis mozdulattal fel is borítsam - székkel együtt. Nem túl erős a mozdulat, még a fejét sem fogja beverni, már persze ha hagyja magát. Déja vu-m van, de rohadtul. Mint a GoldenWolf mögött, amikor is nekilökött az egyik kukának a kis dulakodásunk után. Joggal mondhatná, hogy az igenis komolyabb téma volt, de nem! Meg akarja ölni magát? Van fogalma róla, milyen nagy fába vágta a fejszéjét? Idegesen túrok a hajamba, legszívesebben törnék és zúznék, mindkét kezem ökölbe szorítom, egyiket a számba véve harapok rá, mielőtt még valami más látná kárát a kis dühkitörésemnek. Nem mondok semmit, csak fújtatok és szuszogok, persze aztán észbe kapok és ha még nem tápászkodott fel - már ha felborult egyáltalán -, akkor kezet nyújtok neki, hogy segíthessek. Habár kétlek, hogy elfogadná a segítségemet, de nah, én megpróbálom. Úristen, fel tudnék robbanni! Ha bukik, akkor elveszítem a testvérem, hogy tud ő mégis ilyen nyugodt maradni? Fene az eszelős magabiztosságába! Nem tudok mit mondani. Egyszerűen képtelen vagyok megszólalni, szerintem elég beszédes volt az előbbi kis akcióm. Akadjon csak ki, nem érdekel, ordibáljon velem, vagy vágjon a falhoz, hogy mégis hogy jövök én az ilyen dolgaihoz. Még mindig jobb lenne, mintha ilyen nyugodt lenne! Istenem, már megint az a déja vu, csak most mintha kicsit fordított lenne a helyzet… - Azt veszem észre! - keserű nevetésben török ki, csupán pár pillanat az egész, mielőtt ismét az ideg rántaná össze az arcizmaimat. Ő lenne a nyugton ülés mintaképe, az egyszer tuti! Meg a fenéket! Mégis miért van szüksége erre? Ennyire szüksége van az adrenalinra? Én is szoktam őrültségeket csinálni, de hogy ilyen módon vigyem vásárra a bőrömet, na azt nem. - Jah, persze! Mi sem természetesebb, minthogy majd ölbe tett kézzel fogom végignézni, ahogyan cakkosra varrják a feneked! - én próbálok nyugodt maradni, esküszöm, de rohadtul nehéz. Az asztal mögé sétálok és lerogyok a székemre, csoda, hogy nem törik ripityára alattam. Értem én, szó sincsen ennek ellenkezőjéről. Sőt, ha sikerülne lenyugodnom, talán még jól is esne, hogy aggódik értem. De értse meg, hogy egyszerűen nem megy, képtelen vagyok elsuhanni e mellett az egész mellett, úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről. Utálom a tehetetlenséget, szerintem ez teljes mértékben egyértelmű. Rákönyökölök az asztalra, idegesen túrok a hajamba, az ujjak megállnak a tincsek között, az asztalt bámulva támasztom ilyen módon a fejemet. Raymond nyilván nem fog rájönni, áááhh dehogy, hisz totálisan buta farkas. Tudja, hogyan hívnak és ha csak Duncan nem a flancos álnevét használta, akkor igencsak hamar képbe fog kerülni, vagy legalábbis el fog kezdeni utánajárni és tessék, máris letagadhatatlan lesz a kapcsolatunk. Ismét csak nem tudok mit mondani, úgyhogy bámulom tovább az asztalt, míg nem felteszi a kérdést. - Veszélyes - nem nézek fel továbbra sem, mégis szinte egyből rávágom a szavaira. Kis csend után emelem fel a fejemet, hogy bővebb magyarázatba is belekezdjek. - Elég régóta ismerem, sőt, valamiféle haveri kapcsolat van köztünk - elég csak a kutyaszánra gondolni -, de nem rest helyretenni, ha túl sokat ugatok és az neki nem tetszik - sarkítás, tény, de ez akkor is így van és azt hiszem Duncan eleget megtudott rólam az elmúlt pár találkozó alkalmával, hogy tudja, igenis szeretek pofázni. - Megvan a maga stílusa, baromi nehéz felkelteni az érdeklődését, de ha mégis sikerül, akkor rohadtul ügyelned kell arra, nehogy elszard a dolgot, mert nem fog finomkodni - sóhajjal zárom szavaimat. Bratyókám, ugye tényleg tudod, hogy mit csinálsz? - Nagy szarban vagy, Duncan, szóval nagyon ajánlom, hogy ne cseszd el a dolgot..
Rettenetesen felpaprikázta magát, mondjuk fordított helyzetben esélyes, hogy engem is majd' szétvetne az ideg. Csakhogy nem fordított eset volt, így én nyugisan üldögéltem, míg ő fortyogott. Egy darabig némán és zsörtölődve tipródva igyekszik féken tartani az indulatait, aztán egyszer csak odalép hozzám és borít székkel együtt! Rossz húzás. Amint földet értem, már pattantam is fel és ugrottam neki, hogy a szemben lévő falba csapódjunk mindketten. Használtam a vérvonalam nyújtotta előnyt, de nem akkora erővel, hogy komolyabb kárt tegyünk a falban. Egyik kezemmel a csinos kis ingét markoltam, másikkal pedig az alkaromat nyomtam a torkához, nem fojtósan, de tuti nem esett jól. A szemem egy pillanatra vörösen villant, de nem állandósult farkasom tekintete. - Nyughass, kisöcsém, kár lenne ezért a szép irodáért - mondtam hűvösen, figyelmeztetőn. Valószínűleg nem tennék benne - mármint Ethanben - nagy kárt, mert nem akarom bántani, de azt se akarom, hogy egy percig is azt higgye, mindent elnézek neki. Nem hülye. Ha kicsit sikerült lecsillapodnia, akkor elengedtem és elléptem tőle, hogy a széket visszapakolva megint leüljek. Ha viszont nem bírt magával és nekem ugrott, akkor fuccs az irodának és egy darabig a normális, konstruktív beszélgetésnek is...
Ha nem ugrott nekem, akkor folytathattuk ott, ahogy a felborításom és a fallal való randi előtt abbahagytuk. - Nyerésre játszom, ne aggódj és egy kretén állatnak kell lennem ahhoz, hogy ezt elbasszam. - Figyeltem, ahogy ledobta magát - örülök, hogy nem én vagyok az a szék, amin épp demonstrálni akarta, milyen kemény diótörő a segge -, majd sóhajtottam egyet. - Ha te itt Corvin néven futsz, akkor én de Lucaként fogok, bár ennek a fenntartásához kurva közel van egymáshoz Fairbanks és Anchorage, szóval erős a gyanúm, hogy ez tiszavirág életű rokonságleplezés lesz. - Tudom én is, hogy nagyjából lehetetlen a dolog ezen része, pláne, hogy a Golden odafent nyíltan Corvin név alatt fut. Hallgatom a Raymondra vonatkozó infókat, s ezzel együtt azt is, hogy mire fel az öcsém részéről a kiakadás, miért bukott ki ennyire azon, hogy pont vele alkudoztam. Jaj istenkém, ugye milyen izgalmas pacira tettem! Látom Ethanön, mennyire repes a boldogságtól, az a gáz, hogy a hallottak párhuzamosan az én szememben valamiféle ördögi fény gyúlt és a szám sarka is megrándult. Arra, hogy nagy szarban vagyok, felnevettem. Nem volt benne igazi öröm, de teljesen száraznak se mondanám, valahol az arany középút volt. Ha tudnád, hogy tudnám még fokozni ezt a meglátásodat... - Non-stop abban vagyok - mondtam minden különösebb színezet nélkül. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, ez amolyan megszokott létállapot nálam már tulajdonképpen. A hajamba túrtam. - Nem várom, hogy elfogadd, de nekem ez kell, érted? Fasz hobbi, tudom, nem is egy életbiztosítás és pont ezért akarom elkerülni, hogy belekeveredj. - Felkeltem és az asztalhoz lépve közvetlenül előtte álltam meg. - De azt hiszem, ez kivitelezhetetlen lesz, ha csak nem cuccolsz át egy másik kontinensre, amit szintúgy nem szeretnék. Szükségem lesz rá, a fenébe is, máskülönben minek mondtam volna el neki ennyivel a tényleges költözés előtt? Lassan kifújtam a levegőt és megráztam a fejem. Nem gyerek már, szóval az övé lesz a döntés, hogy segít majd nekem, hátráltat vagy egy az egyben megpróbál kimaradni, ami valljuk be: a legésszerűbb opció az összes közül. És nekem ki kéne hagynom ebből az egészből, mégis hajt a kíváncsiság, hogy egy szorult szituációban mit tenne, mennyire számíthatnék rá. Úgy érkezett a GoldenWolfba, hogy fenekestől felforgatja az életem, ehhez képest lassan úgy állunk, hogy én söprök végig az övén, dühödt tornádó módjára. Vagy magammal rántom, vagy idegenek leszünk egymás számára, vagy kihúz abból az éjsötét, feneketlen kátyúból, amibe azóta száműztem magam, hogy apánknak gusztusa támadt rám. - Te döntesz, Ethan - mondtam végül csendesen, s ebben az is benne volt, hogy bárhogy is válasszon, bármire is jusson végül, maximálisan azon leszek, hogy elfogadjam. Ennyi jár tőlem a testvéremnek. Magam elé húztam az asztalról egy üres fecnit, felvettem egy tollat és lefirkantottam a falka számára fenntartott mobilszámom. - Ezen bármikor elérsz. - Nem követeltem cserébe az övét, most vittem be neki egy találatot ezzel az egész magamra rántott szarkupaccal, ahogy elnéztem, vagyok olyan jófej, hogy nem kezdek el akaratoskodni.
Sejthettem volna, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Nehéz lett volna egyszer elviselni, igaz? Kipréselődik a tüdőmből a levegő, ahogyan a falnak passzíroz, mozdulok, löknél el magamtól, kezeim máris az alkarján, feszíteném le, hagyjon békén, ne merészeljen minduntalan ő kerekedni fölém. Kicsit idegesítő tud lenni, főként a bennem lakozó fekete bundásnak. Borostyán szálak keverednek a kék színbe, ilyen állapotban nem viselem túl jól az ilyesmit. Azonban mégis észnél vagyok még annyira, hogy ne támadjak vissza, holott eszméletlen szívesen megtenném.. Se ő, se én nem járnánk jól, ha most verekedni kezdenénk, az irodámról nem is beszélve. Így hát igyekszem lenyugodni, miközben fújtatásom egy cseppet sem szűnik és olyan morcosan nézek rá, hogyha a tekintetemmel ölni lehetne.. Miután elengedett, ledobom magam a székre és onnan hallgatom a szavait. Ülve talán kisebb az esélye, hogy nekiesek, no meg idegességemben sem fogok föl és alá grasszálni a helyiségben. A felvetést hallva csak a homlokomat ráncolom.. - Ha úgyis hamar elbukunk, akkor szerintem felesleges egyáltalán leplezni, hogy rokonok vagyunk. Ha kiderül, hogy kamuztál, akkor szerintem sokkal nagyobb szarba kerülsz, mint amúgy kerülnél - osztom meg fele véleményemet, én legalábbis nem igazán csípem, ha átvágják a búrámat, de csinálja csak nyugodtan úgy, ahogyan ő akarja, én aztán tuti nem szólok bele. Pláne akkor jutok erre az elhatározásra, amikor látom a reakcióját.. Így próbáljon meg az ember figyelmeztetni valakit. Az a furcsa fény a tekintetében, a megránduló szájsarok.. Persze, hogy észreveszem és egyből tudom, hogy nem igazán olyan célt értek a szavaim, mint azt szerettem volna. Persze egy pillanatig sem gondoltam, hogy meg tudom ijeszteni, vagy eltántoríthatom, csak jó lett volna, ha kicsit.. nem is tudom, máshogyan reagál! Jó lett volna, ha látom rajta, hogy tudomásul vette, hogy ez a Raymond alak veszélyes! Megpróbálom nem úgy érezni magam, mintha a falnak beszélnék. A nevetését hallva ismét elfog a késztetés, hogy odasétáljak mellé és megint felborítsam, de ezúttal jóval erősebben, hogy beverje azt a csinos kis buksiját! Hogy tud ilyenen nevetni? Aggódok érte, szerintem totálisan egyértelmű, erre ő meg kinevet?! Hát Duncan, húzz innen a picsába. A szavait hallva csak morcosan fújtatok egyet, hátradőlök a székemben és mellkasom előtt fűzöm össze a karjaimat. Úgy érzem magam, mint egy ovis, aki éppen bedurcizott valamin. Nem válaszolok, már csak dacból sem. Azzal áltatom magam, hogy át kell gondolnom ezt az egészet, holott rohadtul tudom, hogy nem fogom a szarban hagyni és ha kell, hát én is vásárra viszem a bőrömet. A fenébe is! Nem mondok semmit, nem válaszolok arra sem, hogy enyém a döntés. Tudom jól, olyanba úgysem fog belekényszeríteni, amibe nem akarom - nem is tudna. De ez most teljesen más helyzet. Nézem, ahogyan megadja a telefonszámát, de erre sem reagálok különösebben. Elmormogok egy aprócska köszt és ennyi. Lassan állok fel, lépek ki az asztal mögül, hogy az ajtóhoz sétálva tárjam azt szélesre. - Majd kereslek - hideg a hangom, ahhoz képest, ahogyan először fogadtam, ég és föld. Sehol a jókedvem, de azt hiszem ez így nem is olyan meglepő. Ezzel a hangszínnel a szavaim sem hatnak túl őszintén, de abban biztos lehet, hogy nem fog tudni olyan könnyen lerázni..
Katasztrofális volt az aznapom, de estére sikerült valamennyire lenyugodnom. Természetesen nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet és nagyon is jól emlékszem, hogy tulajdonképpen miért is állított be a bátyám az irodába. Így hát ismét ott kötöttem ki, Rose-t hazaküldtem, ezzel a dologgal elboldogulok egyedül is. Rengeteg papírt túrtam át, kutakodtam és keresgéltem, míg végül már egy egész szép kis halom emelkedett az asztalom szélén. Ennyi csak elég lesz, ha ebből sem tud választani, akkor tuti seggbe lövöm. Van mindenféle ingatlan a kupacban, kisebb, nagyobb, elegánsabb, egyszerűbb, modernebb, régiesebb stílusú. Az elhelyezkedés is sokféle, van a belvárosban, külvárosban, a lényeg, hogy széles palettát sorakoztassak fel előtte. Egyrészt azért is, hogy neki jó dolga legyen, elvégre ez egy ingatlaniroda feladata, nem igaz? Másrészt pedig ez a feladat teljes mértékben leköti a figyelmemet. A házról nem küldök semmit, azt mondta, teljes mértékben rám bízza. Persze ezután is keresgélek és ez sem olyan gyors munka, de gyorsabban megvan, mint a szalonnak való helyszín kikeresése. Itt persze már akadnak főbb támpontok is, például az, hogy ne legyen olyan messze tőlem.. Pár nappal a találkozásunk után egy jókora csomag fut be a GoldenWolf-ba, kizárólag Duncan veheti át, senki más. A papírköteg mellé egyetlen kis cetlit tűztem, pár szócskával és a telefonszámommal:
Igen, nehéz lett volna elviselni, sajnos a "ha megütnek, üss vissza" elv alapján élek, ez nem a legjobb, de nekem megfelel. Feszültségtől forrong köztünk a levegő, érzem az energiáin, hogy csak erővel tudja magát visszafogni attól, hogy ne támadjon nekem, de megállja. Nem tetszik neki, meg tudom érteni, fordított esetben és is dühös lennék ezért. Amint meggyőződtem róla, hogy tényleg felesleges most támadást várnom, eleresztetem, hogy újra valamiféle civilizált formát vegyünk fel. AZ esélytelen, hogy úgy tegyünk, mintha semmi sem történt volna, az én kezdeti kis könnyedségem is elillant, ahogy az ő jókedve. Meghallgattam az okfejtését és egyetértettem vele, már csak azért is, mert ezt a szerbet ő ismerte. Nem kamuzunk de nem is reklámozzuk. Baszki, szívszélütést fogok kapni, amint rájön, hogy testvérek vagyunk, ezt már most le merném fogadni, pedig egyelőre csak annyi kötődést és törődést érzek Ethan felé, amennyi a múltunk és a rokonságunk hozadéka. Addigra lehet tényleg újra megszeretem, mint öcsémet, ettől pedig azért valahol tartottam, ahhoz viszont nem eléggé, hogy azt mondjam: oké, mostantól szarok a fejedre, többet nem akarlak látni, te se fogsz engem. - Jaj ne nézz így! - mordultam kelletlenül, látva a reakcióját szájrándulásomra, szemem felcsillanására. Egy pillanatra olyan volt, mintha ő lenne a nagyobb testvér. - Tudom, hogy szarban vagyok, elhiszem, hogy nem Piroska nagymamája a tag és komolyan veszem, de tényleg. Figyelni fogok és óvatos leszek. - Jah, ez mindezek után baromira megnyugtathatta, látva, hogy milyen könnyen tenyerelek darázsfészekbe, ha úgy adódik. Azért valahol röhej, hogy őt győzködöm arról, hogy ne parázzon már ezen. Jól esik, hogy aggódik értem, a kurva életbe is, hogyne esne, ettől viszont nem leszek kevésbé zűrös, emellett nagyobb biztonságba se kerülök. Megadom a számom, színtelen hangon megköszöni, megígéri, hogy keresni fog - őszintén szólva kétlem -, aztán egyértelműen jelzi, hogy itt véget is ért mai szeánszunk. Tudomásul vettem. Kisétálok az irodából és az épületből is, hogy aztán hazafelé vegyem az irányt. A hat órás úton van időm gondolkodni, de ahogy egyre közelebb érek Fairbanks határához csak az dübörög a fejemben, hogy oké, hogy ezzel Ethant sokkoltam, de basszus, még Castornak is elő kell adnom. Valamelyikük tuti ki fog nyírni. De ha ők nem, a szerbek. Egyre hosszabb azoknak a névjegyzéke, akik valamilyen oknál fogva eltehetnek láb alól, ez így nem lesz jó.
Igazából Cas jobban fogadta, mint vártam, csak egy kicsit kiabált, csak egy kicsit rengtek bele a falak és csak egy kicsit küldött el a jó édes anyukámba. Oké, kurva pipa volt és pontról pontra döntötte meg minden épeszűnek hitt érvem, tök ésszerű volt mondjuk, szóval kénytelen voltam azt is belevenni, amit szívem szerint azért elhallgattam volna: hogy nekem szükségem van erre a szarkupacra, még ha nem is Testőrhöz méltó, még ha bele is döglök, még ha önző seggfej vagyok is így. Ott álltam a szőnyeg szélén - szó szerint valamint átvitt értelemben is - és úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Nem örül, nem akarja, tudom, látom és érzem rajta, jobban, mint korábban, ami kicsit zavarba ejtő, de a pironkodástól messze vagyok. Tisztában van vele, hogy ha azt mondaná, nem, ha karakteresen kijelentené, hogy erre nem adja az áldását, maradnék a seggemen, tök mindegy, mire vágyom. Mégse fog vissza, én pedig valahol egy rohadéknak érzem magam, amiért kihasználom a jóindulatát... Pár nappal később csomagot kaptam, meglepődtem, mert Sebastian szokta átvenni a Goldenbe érkező küldeményeket, most viszont csak nekem adta át a futár. Átvettem, aláírtam meg minden, aztán az irodámban kinyitottam és bassza meg, hogy ezt csinálja velem! Kellemetlenül feszítő érzés kúszott a mellkasomba, egy teljes percig csak bámultam azt a pár szót, majd öngyújtót szereztem, elégettem és a mobilomért nyúltam. Megjegyeztem a számot, szóval miután megírtam az üzenetet, minden gond nélkül írtam be a "címzettet", aztán le is mentettem a számát. Szar érzés volt, hogy szinte palira vettem, hogy eddig megvárattam ezzel az infóval, és nem lepődnék meg, ha legközelebb élből elhajtana a picsába. Megérdemelném.
Kezdőlap
<3333333 //
