A házikó, mert méreténél fogva inkább egy bájos kuckó benyomását kelti, közel sem olyan, mint amihez aktuális gazdája az utóbbi években hozzászokott, ám azt legalább elmondhatja, hogy ezt egyedül bérli, így csak az övé. Inkább egyszerű, és letisztult a berendezés minden helyiségben, ami jól is jön, mert nem kell túl sok mindent kerülgetnie, kis terek, szobák jellemzik, épp ezért számára sokkal otthonosabb, mintha egy hatalmas hodályban kellene kergetőznie az árnyékával. A tetőtérben akad még egy üres helyiség, a későbbiekben lehetséges, hogy belakja majd azt is az aktuális tulajdonos, ám jelenleg amennyire lehet, kíméli magát a lépcsőn való túrázástól. Egy kis, szépen gondozott kert is dukál a takaros házikóhoz, ki tudja, talán ahhoz is kedvet kap majd az új bérlő, hogy gondozza.
Telnek a napok, folyós, összeolvadt massza, mint ahogy eddig is. Megállíthatatlanul peregnek a naptár lapjai, bejegyzések születnek és halnak meg, hol a naplómban, hol megsárgult papírokon, hol online felületeken. Az Alisonnal való randevúm sokkal rosszabb mederbe is csoroghatott volna, csoroghatott volna mindkettőnk vére, s akár valami egészen más is, de attól még igazán messze vagyok. S bár farkast hordok a szívem alatt, lusta nagymacskának érzem magam, ahogy az ágyamon elnyúlva heverészek órákon át, hamis ábrándok játékát vetítve a plafonra, kezemből kicsúsznak a bourbonös üvegek, koppannak a padlón, némelyik alján már édesre száradt a maradék, amit sosem iszom meg, mert mohónak tűnnék, nemtelennek, szegénynek, aki nem engedheti meg magának a pazarlás luxusát. Valami hiányzik. Gyűrött arcomat simítom a tükörben, a szemhéjaim megfeszülnek a húzásra, szúr, éget és fáj, jobban, mint a víz hidege, ami alá a fejemet tartom, hogy némileg magamhoz térhessek. Meztelen mellkasomra hidegen fekszik a kulcs, nem zavar, lehűti a lázamat, még ha csak ideig-óráig is, de megteszi, s megállom, hogy használjam, hogy felnyissam a szelencét. Kimegyek és rágyújtok. Ajkak villannak, teltek, pirosak és rózsaszínek, több van, de mind egyetlen személyhez tartozik, szépen kerekedik a füstszűrőt ölelve, eldobom a csikket, nem borul lángba a kertem rövidre nyírt pázsitja. Visszamegyek, hanyatt dobom magam az ágyon, keresem a megnyugvást a saját tenyeremben, de nincs, elfogyott, eltűnt, mintha sosem létezett volna, ez idegesít, ez nem tűrhető tovább, ennyi ital után már biztosan nem... Hogy ragadná el az Ördög... Fekete inget öltök, fekete bőrkabátot húzok rá, fekete cipővel feketítem be a járdaszegélyt, indulok ismerősen ismeretlen utakra, kattog odabent minden fogaskerék. Hol vagy, merre jársz, hol talállak meg... Életem fénypontjának suhanását hallom a közelben, megtorpant, gondolkodásra késztet. Felhívja a figyelmem, hogy lássak tisztán, ez nem az én utam, ez nem a helyes választás, töltsem csak meg északi faggyal a hörgőimet, mielőtt még egy lépést tennék. - Ne nézz így. Nyüszít, megbököd az orrával és rohanni kezd. Hogy melyikünk követi melyikünket, azt nem lehetne elmondani, mégis az apró ház elé érkezem meg újra, mint már annyi este a közelmúltban, bár még sosem határoztam el magam, hogy cselekedjek, csak jó volt nézni néha, látni úgy, hogy neki fogalma sincs a jelenlétemről. Light... A szuka megteszi, amit nekem kellene. Érez, érzi, amit én, ösztönből cselekszik, finoman, kecsesen jár-kél, szeli át az utcát, tipeg fel a néhány lépcsőn a bejárati ajtóig, incselkedik velem, hagyja, hogy végignézzem a kis alakítását, cseles kis kurva, mindig ezt csinálja, fondorlatos és simulékony. Furcsa hangot hallat, ami megreked a kutyákra jellemző ugatás és a farkasokra jellemző kaffogás között. Szép ívű mellső mancsával lágyan vakarászni kezdi az ajtót, bebocsátásért esdekel, s én csak a fejemet csóválom, rákiáltanék, de érzi így is az egyet nem értésemet és mégis... Kapar. Tovább. Már az én fülemnek fáj, sikít odabent a körmei csusszanása, mégis valamiféle elfojtott izgalommal meredek az ajtóra, hogy mikor nyílik, hogy mi fog történni, hogy történik-e egyáltalán, és hogy tudnék a részévé válni, hogy a része akarok-e lenni egyáltalán, s ha igen, akkor miért.
Lassan csukom be az ajtót Margaret után. Kedves hölgy. Hölgy. Amilyen én sosem leszek. Illedelmes, segítőkész, csacsogós. Vidám. Apró fordulat jobbra, hogy a kulcs meglelje helyét az akasztón, majd még egyszer visszanyúlok, hogy ellenőrizzem, biztosan bezártam-e. Egyedül, megint, pedig szeretem, mikor az ápolónőm itt van, nem is azért, mert segít, sokkal inkább a jelenléte az, ami számít. Hogy hallom valaki más lélegzetvételeit is, nem csak a sajátjaim kergetnek az őrületbe. Most megint csöndes minden. Gyűlölöm. Lezuhanyozom, addig sem telepedik rám ilyen nyomasztóan önnön magányom. Vajon lesz ez valaha másképp? Fogom magam egyszer az életben nem ennyire szánalmasnak tartani? Tudom én, hogy van az a maszlag, miszerint ha csak pozitívan nyilatkozunk a dolgokról, akkor bevonzzuk a jót, de ez hülyeség, akkor már mindenki lottónyertes lenne. Hamar letudom, bár jól esik, de el tudok képzelni számtalan más helyzetet, miben jobban esne, vagy csak alapból kellemesebbnek ítélném. Ahh… hagyjuk. Bámulnám a tükörképem, ha láthatnám, de csak meredek előre, tudom, hogy ott a tükör, értelmetlenül lóg, legszívesebben összetörném, helyette azonban nem teszek egyebet, mint két apró pontot, és egy felfele görbülő vonalat rajzolok a bepárásodott felszínére. Nesze neked világ. Vajon meddig akarom még becsapni magam? Bekapcsolom a tv-t, bár nem láthatom, de jobb, mintha a csendet hallgatnám, a gyógyszereim, és egy doboz tej társaságában letelepszem a kanapémra, mintha nem lenne tök mindegy, hogy a lakás mely részéről hallgatom az aktuális sorozatot. Szeretem ezt a kanapét, kényelmes, még akár aludni is lehetne rajta. Talán fogok is, úgyis teljesen mindegy, hogy holnap délben miféle anyagon cirógat majd a napsugár. Hamarabb úgysem fogok felkelni. Minek? Beveszem a pirulákat, és atya ég, de szeretném valami szesszel leöblíteni, de Margaret volt olyan galád, hogy ne hozzon egyáltalán, hiába kértem, makogott arról valamit, hogy a gyógyszereimmel veszélyes lenne, de az pont nem érdekel. Valamiképp úgyis megoldom majd. Valami könnyed kis szappan mehet, nem is figyelek rá, inkább csak a színészek hangja érdekel, vajon abból mit lehet átérezni? Nagyjából semmit… ennél még bennem is több érzés van. Az értelmetlen masszán keresztülhasít az ugatás, mert nekem az, eszembe sem jut más. Gondolom, a szomszédé, bár ha jobban belegondolok, eddig nem hallottam. A vakarászás már más tészta, elhúzom a szám, nem kellene kinyitnom, ki tudja, milyen kutya az, vagy ki van a póráz végén. Simán el tudom képzelni, hogy valaki a kis cukiságát használja arra, hogy a gyanútlan lakó ajtót nyisson. Tisztára, mint egy horrorfilmben. Mégis felállok, hogy lassan az ajtóhoz lépkedjek, majd megállok előtte, a fülem rátapasztom, hallgatózom. Ha van ott még valaki, előbb-utóbb ad valami apró zajt, neszt, sóhajt egyet, megcsikordul a cipője talpa, megköszörüli a torkát, egyszóval hibázik. Öt percig bírom, ami részemről határozottan szokatlan, lévén türelmem nem sok akad, míg megcsörren a kulcs, majd nyílik az ajtó, én pedig, talán ostoba módon, de a küszöbre lépek, és óvatosan előrenyújtom a kezem. Nem tudom, milyen eb lehet, de nem fogom csak úgy letapizni, amíg nem adta jelét, hogy szabad. Fogalmam sincs, miért akar bejönni, vagy mit akar pont itt, semmi finomat nem főztünk az este, jó, a királyi többes erős túlzás, mert én nem vagyok egy konyhatündér. Ám valami talán csak akad, amit adhatok neki… - Mi a baj? Fázol? Éhes vagy? Ha vársz egy kicsit, akkor kerítek valamit. Mosolyodom el, ha engedi, hogy megérintsem, akkor beletűröm az ujjaimat a feje tetején a bundájába. Elég szánalmasnak érzem magam, amiért egy kutyával beszélgetek, de a jelek szerint nincs erre a gazdája. Lassan megpróbálom kitapogatni a nyakörvét, hátha akad rajta biléta, vagy bármi, ami utalhatna a gazdira, de még nyakörvet sem találok. Hűha… jól elcsavaroghatott. Az sem zavarna, ha kóbor eb, az viszont igen, hogy nem nagyon fogok tudni segíteni, ha baja esett. Nem érzek azonban vér szagot, úgyhogy talán tényleg csak éhes…
Percek telnek el. Ha nem szegezne valami ragacsos massza a betonhoz, talán már fordulnék is, magára hagyva Lightot, végezze csak közönség nélkül ezt a kisstílű előadást. Mintha csak forróság olvasztotta volna meg a szurkot, a cipőm talpát, belesüppedek bokáig, finom, reszketve zsibbadó inger suhan fel és le a combomon, maradásra kényszerít. Zár kattan, kulcs fordul, reszelős fájdalommal nyílik az ajtó, szokatlan kedvesség csendül fel a hangban, a szavakban, összeszorítom a fogsoromat, nyomást érzek a felső szemfogaimban. Light kedves. Úgy csóválja a farkát, mint egy cirkuszi pudli, nem dúvad, jámbor, orra nedves és hűvös, látom, ahogy barátságosan, szinte hálát könnyezve ismerkedik az illattal, amit rajtam már érezhetett, mert ott ragadt a körmöm alatt, beleitta magát az életvonalamba, s még a borostámba is, hiába szabadultam meg tőle még aznap délután, amikor Angie a kezei közé fogta, rákente magát, ahogy én kentem a Vörös vérét Amelia arcára évtizedekkel ezelőtt. Megnyalja az őt simító kéz felkarját, majd olyan könnyelmű egyszerűséggel cselezi ki a lányt, halad el mellette, surran be annak otthonába, mintha szívesen látott vendég volna. Vigyáz, nincs útban, nem dönt le, nem borít fel semmit, neki már jó, már házon belül van. Válassz, üzeni nekem a tettével, nekem pedig kedvem támadna ujjaim közé fogni csinos kis nyakát megint, hogy megint ne tudjam megölni, csak bolondot csinálni magamból azzal, hogy könnyek közt eresztem el, mikor rádöbbenek, mit teszek épp. Válassz... Suttogja megint a hang. Hagyd itt, majd hazatalál. Mondj le róla, a Tiéd, hozzád tartozik, a Te gyermeked, aki el-elkódorog otthonról, de a végén... Mindig hazatalál. De nem is bízhatod rá másra. Nem nézheted, hogy valaki, egy idegen, legyen bármilyen furcsa mód vonzó, hogy ő szeresse, elvegye a tisztedet, foglalkozzon vele, hamis hitbe ringassa őt, és te úgy érezd magad: lemondtál róla. Idegesen tördelem az ujjaim, amint csukódik az ajtó, ajkamat marom, tépem saját fogaimmal, felmorranok, megfeszül a csuklóízületem, aztán kocogni kezdek a bejárat felé, s bár ez semmi, ez nem merít ki, mégis alibi, mégis könnyedebb játék lihegve megérkezni, mint a srác, aki az elkóborolt kutyája után rohant lélekszakadva. Kéz marad ökölben, háromszor koppan udvarias izgatottsággal a fafelületen, vele egyetemben dobog a pulzáló szerv torokban, gyomorban, ágyékban egyaránt. - E-elnézést a zavarásért, én csak... Angie? - torpan meg a mondat, felfelé mászik a hangsúly, kérdésbe kanyarodik, ha ajtót nyit, meglepettséget sugároz, csipetnyi aggodalmat, kétségbeesést. Szeszgőz ül a nyelvemre, de nem vagyok részeg, ennyitől nem, már egyébként is kilökte a bőröm a heves idegességtől azt, ami befolyásolta volna a gondolkodásomat - Nahát, Angie. - halkítom le a hangom, mintha elfeledkeznék a "kutyáról", aki elégedetten helyezkedik fekvésbe - Én... öm. Azt hiszem, nálad van valami, az enyém. Nevetős felhang, puszta tények. Ó nem, nem csak Lightról van szó, egy titokról van szó, egy párnyi vak kékségről, egy adag bennrekedt vágyról, egy piros farmernadrágról, forró tenyérről, ami úgy érintett, hogy elvett tőlem valamit, amit vissza akarok kapni. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy felismer, hogy tudja, ki vagyok, nem kell emlékeztessem őt saját magamra, kertvárosi ficsúrhoz méltó magabiztos tudás, talán kissé ostobának és egoistának tűnhet, de kérem, egy ilyen kedves valakit nem lehet csak úgy elfeledni, olyat nem, akit látni is akar, akinek mindig ott játszik a lágy idegen hangzás a szavai mögött, nem ide való, egész más, földön túli, nem is értik az emberek, miért van itt, mit keres egyáltalán.
- Úgy tűnik, elég barátságos vagy, nemde? Kuncogok fel lágyan, ezt, az állatok szeretetét sosem mosta ki belőlem az idő, ők azok, akikben sosem kellett csalódnom, legyen szó kutyáról, macskáról, tehénről, tyúkról, bármiről. Nem, őket szeretem. Mikor megszűnik a puha szőr selymességének érzete ujjaim alatt, felsóhajtok, és fordulok utána. Puhán lép, alig hallom, de mégis tudom, merre megy, befelé. - Héé! Szólok utána hangomban szokatlan finomsággal, s lágysággal, majd röpke vállvonás kíséretében becsukom magunk után az ajtót, a kulcs ismét fordul a zárban, és elindulok befelé. Mezítlábas talpaim mindenhol a kis előszoba puha szőnyegébe simulnak, nem szeretem sem a zoknikat, sem a papucsokat, szóval marad ez, még akkor is, ha lefagy a lábam… inkább egy takaróba gubózok a kanapén. - Legyen, keresek neked valamit. Adom meg magam, bár nem kért, csak bejött, mintha otthon lenne, de más ötletem nincsen, már azon kívül, hogy fázik, azt viszont orvosolhatja az, hogy immár benn van. Még át sem érek a konyhába, mikor újra kopogást hallok, elmém gyorsan összerakja a legvalószínűbb mozaik együttest. Itt a gazdi. - Szóval mégis csak elkóboroltál, remélem, nem valami idős, büdös néni a gazdád... Kinyitom, ezúttal gondolkodás nélkül, mi már az ajtónyitás pillanatában kiérdemli a szememben a magamra aggatott ostoba jelzőt. Hamar rájövök azonban, hogy nincs baj, ismerős az illat, s a rögvest érkező hang is jó barátként simogat. Ethan. Mosolyra rándul ajkaim szeglete, de végül elfojtom, nem szeretem, ha valaki tudja rólam, hogy örülök neki. Sebezhetőnek érzem magam tőle. -Ethan? Hát te? Igyekszem közömbös lenni, és nem azt gondolni, hogy ilyen véletlen nincs a világon. Nem hiszek a véletlenekben, szerintem minden okkal történik. Okkal éltem át azt a sok szart életem során, és okkal történik az is, hogy a kutyája épp hozzám kéredzkedett be. A meglepettsége körbefonja tudatomat, már-már engem is arra késztetve. Orromat alkohol illata csapja meg, és kis híja van csak, hogy nem nyalom meg ajkaimat. Hülye gyógyszerek, hülye Margaret… bezzeg én nem ihatok. - Ohh, a tiéd? Nem találtam rajta nyakörvet, úgyhogy nem tudtam szólni… Csupán ténymegállapítás, mentegetőzni nem szokásom, egyébként sem tudtam volna ma szólni senkinek sem, maximum holnap Margaret segítségével. A gravírozott cuccok mondjuk esélyesebbek, de az is lutri. Vagy eltalálom a számokat, vagy nem. - Hogy hívják? Kérdezem, a fejem automatikusan arra fordul, bár fölösleges a mozdulat, inkább csak berögződés. Nem hívom be. Akarom, és pontosan ezért nem teszem. Nem vagyok szende szűzlány, nincs erről szó, egyszerűen, ha valaki számomra szimpatikus, inkább kerülöm, mert a kötődés semmilyen formáját nem kívánom még egyszer az életben. Csak tönkretesz. Előbb-utóbb úgyis megint magamra maradok, fölösleges hát abba a hitbe ringatnom magam, hogy nem vagyok egyedül. - Hogy szökött ki? Megijedt valamitől? Ezek szerint ilyen közel laknál? Kíváncsiskodom ahelyett, hogy mélyenszántó gondolatokba lovalnám magam eme fura esetet elemezgetvén… Nem is tudom, mennyi idő telt el az első, és azt hittem utolsó találkozásunk óta, nekem a napok ugyanolyanok. Eseménytelenek, érdektelenek. Kórház, gyógyszertár, Margaret, minden izgalmat nélkülöző séták. Most meg itt van, és összezavar. Már azzal is, hogy levegőt vesz. Kapja be...
Mélyen szívom magamba a mosolya illatát, megtelíti a tüdőmet, olyan, mint az olvasztott csokoládé krémes és tömény aromája, hiába rejti, hiába bújtatja, mintha meg sem történt volna, minden paláston átüt, mint a vér a fehér kendőn, és ez igencsak kedvemre való. Hát én. Csak aprót köhintek, torokköszörülés, érces pengék, hegyes sarkú kavicsok lifteznek fel és alá, mígnem sikerül vele megosztanom ittlétem okát. Látszólagos okát. A valódit megtartom magamnak, és nem csak a játék ürügyén, hanem azért is, mert számomra is nevetséges, és talán még meg sem fogalmazódott annyira, hogy birtokoljam a tényt, ami idevonzott. Leszámítva persze Light ténykedéseit, aki csak arra reagál, amit Mestere felől érzékel. Ezt már megtanultam. - Mert nincs rá szüksége. - felelem egyszerűen a nyakörv hiányára, s ha látná, hogy milyen vadat ölelgetett a keblén kutya helyett, meglehet, nem venné körbe ekkora szeretettel a kishölgyet - Az ember ne kösse pórázra a barátait. Humoros, könnyed viccnek szánt megszólalás, de véresen komoly odabent, ha akarnám, akkor sem tehetném meg vele, nincs rá szükség, láthatatlan kapocs az, ami összeköt bennünket. Tud magára vigyázni, és ha esetleg baja esne... Örülök, hogy Angie nem látja a gondolatra felparázsló szemeimet, elragadtatom magam, itt a testem előtte, nekifeszül a kifújt levegőm a bőrének, a lelkem mégis ezer felé szárnyal. - Light. Ejtem ki csodálattal vegyes hódolattal a nevét, mire látom Angie válla felett, ahogy felkapja szép pofáját, elégedetten mér végig, halkan morran, jelzi, itt van, minden lát és mindent hall - neki nem tudok hazudni úgy, ahogyan ennek a lánynak, ennek a... Succubus-ként testet öltő valaminek, ami olyan kicsi, olyan törékeny, és olyan kék. Az este csendje nehezen telepedik meg a vállaimon, nincs rajtunk kívül se fény, se zaj a környéken, kínos csend, mit kéne tenni, mit tenne Ethan, az a kedves és figyelmes valaki, aki gondoskodik másokról és akit megérint egy vak lány ügyetlen pizzaevése... Udvariatlanság volna beinvitálni magamat, pedig egy láthatatlan fonál húzza a szegycsontomat, kis híján beledőlök a vonzásba, hogy vele együtt zuhanjak be a ház óvó szentségébe. Megnyalom a szám. - Nem szokott ilyen lenni. Csak sétáltunk, egyszer csak elkezdett rohanni, az utolsó, amit láttam belőle, az az volt, hogy felszaladt ide a lépcső tetejére. - értetlenkedek, meglepve magamat is, hát mi történt, miért tehetett ilyet, micsoda véletlen egybeesés, micsoda vak szerencse - Annyira nem lakom közel, húsz perc, kutyás tempóban. Ciripp-ciripp. Itt nincs tücsökzene, nem szól állati hegedűszó, de kívánom, ahogy a nyakat, amit fekete haj keretez, érdeklődése mögött látom pulzálni a nyaki ütőeret, Angie, az erek láthatatlan A-betűt formáznak, fordított V, elágazás, csak egy vonás kellene, de elkapom a tekintetem, bele a semmibe látó kékekbe, és mégis úgy kell érezzem, belém lát, többet lát, mint illene, mint amennyit akarom, hogy lásson. - Nem akarok zavarni, de... köszönöm, hogy kedves voltál vele. - feltételezem, hiszen nem hajtotta el, nem verte bottal, hogy kotródjon a portájáról - Minden rendben? Kérdezem némi szünet után érdeklődve, nehezen véve a levegőt. Mintha közöm lenne hozzá. Mintha nem hazudna igazat a szemem közé. Mintha nem tudnám előre, hogy semmi sincs rendben, mégis azt a látszatot fogja kelteni, hogy remekül van. Hogy máshogy is lenne...? Nem tűnhetünk gyengének, nem alkudhatunk meg soha az élettel. Valamivel lejjebb engedem a kabát cipzárját, lassan, recsegősen, kocog a fém, surran a bőr a mozdulattól, a belső zsebből újra előkerül a fémtárca, a tok, a mi közös szövetségünk megpecsételője. Kínzom magam, látni akarom megint, kell, friss kép, vajon újra úgy fog hatni, mint a múltkor vagy csak kiszíneztem, hogy úgy láthassam, ahogy akarom? A fedél pattan, kissé nyikorogva visszhangzik, ahogy széttárom, ezúttal kettőért nyúlok, sodrom a fehér papírt ujjaim közé, számba teszem mindkettőt, míg visszateszem a tárcát a helyére, nedvessé válik, finoman ivódik be a számról a nedv a szűrők közé, nagyot nyelek, nem tudom, miért jó, miért fontos mindez. - Egy hála-blázt? Szűrődik a kérdés összepréselt ajkaim közül, már nem csak a szám tartja, már a fogaim is belemélyednek kissé a puha szűrőbe, mielőtt kivenném az egyiket, megajánlva számára, csúsztatnám át a kezébe, ha felém nyújtaná, ha elfogadná.
- Én kérek elnézést. Öltök nyelvet, de egyetértek azzal, amit hallok, bár én nem tehetem majd meg, hogy ne kössem pórázra a kutyám, ha egyszer lesz, hisz szükségem lenne a segítségére, és amíg nem szokik hozzám teljesen, addig muszáj lenne. Ez azonban még a jövő zenéje, jobban örülnék, ha visszakapnám a látásom, de mivel vélhetőleg lelki oka van, az enyém meg egy sötét verem, jobb, ha berendezkedem a helyzet állandósulására. Feszült lenne? Úgy érzem… a pillanatok mintha önmagukba fagynának, darabosak, talán meg is tudnám érinteni őket. Mi a baj? Mi nem jó? Én? Te? A kutya? Nem, nem hiszem, hogy mérges volna… Mégis, valami megmagyarázhatatlanul zsizseg a bőrömön, bekúszik pizsamán ráncai alá, meztelen lábujjaim fázósan görbülnek be, majd vissza, mégiscsak kellene egy papucs. - Light. Ízlelgetem, mintha csak azt próbálnám eldönteni, illik-e hozzá. Azt hiszem, igen, olyan puha, finom, fényes, szeretnivaló. Meg aztán, elvezette hozzám Ethant. Plusz pont? Talán, még nem döntöttem el. Imádja, hallom a hangjából, belül elmosolyodom a gondolatra, elvégre, szép az, ha valaki vagy valami képes ilyesmivel eltölteni minket. Mellettem már rég nincsenek a totyogóként, kisgyermekként megismert barátaim. Olykor elgondolkodom, hogy mi lett volna, ha nem halnak meg Zsuzsáék. Az eb felmorran, érti, hogy róla van szó, persze, hisz okosak, csak az ember rontja el őket mindig… nem kezdek el rajta bosszankodni, elég nekem a saját bajom, nincs szükségem a világéra is. Ajkak nyílnak, hallom, mielőtt megszólalna, egyre élesebb, hangosabb minden, a szagok intenzívebbek, a tapintás sokkal érzékletesebb, minden olyan más ilyenkor. Szeretem is, meg nem is. - Pedig nem főztem semmi finomat. Micsoda ferdítés, még főzni sem vagyok hajlandó, nemhogy finomat. Maximum némi felvágottal szolgálhatnék neki, vagy egy kis szalonnával, amit a holnapi túrós tésztára vett Margaret, azt hiszem, a fejébe vette, hogy márpedig ő megtanít engem főzni, fogalma sincs róla, hogy tudok, csak nem akarok. Zsuzsa megtanított, akkor imádtam. Ám azóta semmit sem óhajtok szeretni, amit akkor szerettem. Túlságosan fáj. Még mindig. - Akkor jó nagyot sétáltatok. S milyen későn. Ám az már nem tisztem, hogy más szokásaiba turkáljak, nem számít, mikor sétálnak, az ő dolguk. Mondjuk, éppen nálam landoltak, szóval talán mégis érint némileg. - Zavarj csak nyugodtan. Izgalmasabbnak tartalak, mint az aktuális tv-műsort. Közlöm könnyedén, mintha semmit sem jelentenének a szavaim a felszín alatt, pedig sajnos nagyon is. Nem fogom azonban egyértelműen kikiabálni, hogy szomjazom a társaságra, már-már bárkiére, nem hirdetem szánalmasságom, és nem is kapok tíz körömmel a lehetőség után. Sosem tettem, nem fogom elkezdeni. - Amúgy nem gond, szeretem az állatokat, értelmesebbnek tartom őket a legtöbb embernél. Csóválom meg a fejem, majd a kérdésére egy röpke pillanatig visszatartom a levegőt. Egy ember nem venné észre, felszínesek vagyunk, önzőek és vakok a jelekre, neki azonban biztos elég arra, hogy már ebből tudja, hazudni fogok. Mint a vízfolyás. - Persze, amint látod, nálam már fellőtték a pizsit. Inkább vicc, bár tényleg az van rajtam, lévén nem sok értelmes tevékenység jutott eszembe az alváson kívül, a magamat halálra unás nem kifejezetten tűnt mókás opciónak. Mégis, úgy tűnik, előtte olyan tevékenységbe fojthatom ki nem mondott bánatom, amit szeretek. Tudom mit vesz elő, hallottam már egyszer, vágyakozva nyílnak szét alig láthatóan ajkaim, akár egy rózsa bontja lassan a szirmait. Nem látszik, ahogy a fogaimmal ráharapok, nem létezik, hogy ne lássa, ne tudja, mit tesz ezzel velem. Gyenge vagyok, a szenvedélyeim rabja, de nem érdekel. - Hogy utánad én is hálás legyek? Kérdem játékos rándulással ajkaim szegletében, de bólintok. Úgyis tudja, hogy elfogadom. Tudom, hogy tudja. - Margaret szerint nem szabadna, nem is hajlandó venni nekem… de… kit érdekel Margaret? Vagy úgy egyáltalán bárki? Belebújok a házi papucsomba az ajtó mellett, és kilépek az ajtón, nem csukom be, a kutya még benn van, talán ki akar majd jönni. - Csak bérlem… és tilos benn dohányozni. Vonok vállat, bár minek is magyarázzam, szerintem alapból undorító lakásban dohányozni, de ez mindenkinek a saját igényességére vagy épp igénytelenségére van szabva. Megállok a lépcső tetejénél, lazán a korlátnak döntve a csípőmet. Kicsit hűvös van az ízlésemnek, de nem kifejezetten mozgat, lévén, cigi… Ahh… Elveszem, finoman megsodrom az ujjaimmal, nem érve ahhoz a végéhez, amit az ajkai érintettek. Magam sem tudom az okát, de van valami gerinc mentén végigbizsergető gondolat abban, hogy azt érinti a szám, amit az övé is érintett pillanatokkal korábban. A rózsaszín szirmok maguk közé fogadják végül a szűrőt, finoman tartom, várom, hogy meggyújtsa, hálálkodni ráérek utána. Bár érdekes kérdéskör a hálára hálával válaszolni. Meglehetősen végtelen körforgásba lehet így kezdeni. Zaklatottan, türelmetlenül emelkedik a mellkasom, azóta nem is volt rá lehetőségem. Bosszantó, gyűlölöm a gondolatot, a végén még leszokom róla… Ha végül meggyújtja, elégedetten szívok bele rögtön, majd lassan, puhán emelem el az ajkaimtól, aztán fújom ki a füstöt, el az ajtótól, még véletlenül se menjen be. - Istenem, már megint majdnem elfelejtettem, mennyire imádom… Nem mintha nem lenne egyértelmű eme tény, egyszerűen csak így szakad ki belőlem a megkönnyebbülés. Már csak egy üveg, gyakorlatilag bármi kellene, és meglelném a lelki békém. Már amíg alkoholmámorba űzöm a tudatomat.
So many words can't describe my face This feeling's evolved so soon to break out I can't relate to a happy state Feeling the blood run inside
Kígyó vagy, aljasan, alattomosan kúszol be a dzsekim és a bőröm alá, hogy onnan a vérekrebe bújva csúszhass feljebb és feljebb, mérgezve a véremet, a gondolataimat. A nyelved villanását nem nézhetem tétlenül, nem maradhat csak úgy, pedig kislányos, fruskás gesztus, milyen eredeti, milyet hétköznapi, festeném rád az undok jelzőket, kívánom, de nem megy. Hol a méregfogad, mutasd meg, essünk túl rajta, hogy aztán elfelejtselek, mintha soha nem léteztél volna. - Mindenkinek vannak hülye dolgai, na. Vonok vállat, bár úgysem látja, semmi jelentősége nincs a mozdulatnak azon kívül, hogy talán lerázhatok magamról valamit, ami ott sincs, láncos hátizsák, nyomja a lapockámat, essen le, ne húzzon, engedjen el. Nem tetszik, ahogy kimondja a nevét. Ne mondja ki, hallgasson, ő az enyém, nem is értem, miért nem hazudtam, hogy miért osztottam meg vele ezt a már-már intim információt. Mintha köze lenne hozzá. Mintha köze lenne bármihez, ami én vagyok. Mégsem tudok dühös lenni, attól válok ingataggá, hogy képtelen vagyok megszülni a haragot, csak vajúdik a mellkasom, de nem jön úgy, ahogy szokott, ahogy jönnie kellene. - Azért, mert fehér. Egyszerű, hétköznapi magyarázat, neki talán kielégítő, talán nem is érdekli, de azt mégsem kezdhetem el ecsetelni, hogy a név kötelez, hogy azért kapta ezt a nevet, mert már az első pillanattól kezdve világot hozott a lelkem mélyére. Felnevetek, a fejemben kérdések ezrei cikáznak, mégis hogy főzhetne, hisz nem lát. Miért kellene főznie, a magunkfajta nem főz, nekünk főznek, kiszolgálnak és kiszolgáltatják magukat. Megrázom a fejem. Nincs mi. Én vagyok. A húgom volt. Angie csak egy statiszta. - Szeret elkószálni, ha nem viszem el legalább egy órára, nem hagy élni. De nem egy nagy evő, szerintem ha főztél volna, akkor én akartam volna kaparni az ajtódat. Nem mintha nem akarnám már azóta, hogy kiderítettem, hol lakik. Nem mintha ezzel nem árultam volna el, hogy nincs nő, nincs feleség, nincs szolgáló, aki ellát, de a mondatban nem érződik hiány, se vágyakozás, hogy valaki betöltse vezt a posztot. Jó nekem így, mi több, tökéletes. A tekintetem villan, elégedett vigyorra torzul a szám, győzelem, érdeklődés, pedig még nem is látott, nem kenyerezhettem le a tekintetem különösen kedves fényével, sem pedig a benne rejtőző sötét misztikummal, amit annyian fel akarnak fedezni, annyian a részei akarnak lenni, de én eldobok mindenkit, kizárom őket, haljanak meg az ajtóm előtt, mintsem beljebb eresszem őket. - Remélem tudod, hogy ez már majdnem bók volt. Nevetek fel, félkomolyan, s ha valamivel közvetlenebb, ha valamivel lezserebb lenne ez az Ethan, talán még bele is csípnék Angie oldalába, heccelve, piszkálódva, de visszafogom magam, az túl sok, túl komolytalan, nem kelti határozott, ám mégis könnyed férfi benyomását. Vannak határok, amikhez tartanom kell magam, ezt elteszem egy másik színdarab kellékei közé, talán még hasznomra lesz. Hosszú a csend, hosszabb, mint az egészséges volna, tudom, hogy hazudik, érzem a szagát lecsorogni a torkomon, ízes bor, félszáraz és régi érlelésű. - Kimondottan aranyos. - mosolyog megint a hangom, de még csak fel sem mérem, mit visel valójában, röviden sóhajtok, elvetem a magány magját az éterben - Az enyémet nagyon félre lőhették, általában hajnali három után szoktam csak megtalálni. Újabb sóhaj, mintha nevetést lehelnék, csak egy hintés, elfújom felé, mint a hintőport, aki nem alszik, azzal nincs minden rendben, annak háborog a lelke, az fél, azt üldözik, az menekül, az bajos. Száz és száz lehetséges elmélet születhet a gondolatai közt rólam a szavak hatására, és ha kiderül, hogy végül melyiket fogadja el hitelesnek, hát majd ahhoz igazítom a szerepemet. Próbálom lassú természetességgel és gyakorlattal végezni a cigaretta elővételének mozdulatait, de közben ott van megint a kép, az én képem, elkezdődik, a szám cserepessé szikkad egy pillanat alatt, pedig nem, csak én érzem, mintha azzal, hogy pusztán sóvárok, kiszívna belőlem minden életet, és a helyébe ültetne valami mást, valami egészen újat, amit megszoktam már, amit éreztem ezerszer és ezerszer, és most mégis annyira... eleven, mint egy újszülött. - Arra semmi szükség. Van ott még, ahonnan ez jött... - halkítom le a hangomat, amíg teli van a szám, a légzésem feszes, mindkettőnkké kicsit megváltozik, kicsit átalakul. Tudom, mit teszek vele. Tudom, hogy akarja, tudom, hogy kell neki, vágyik rá, én vagyok az, aki feloldozhatja, én teszem őt kielégültté, az én akaratomon múlik a pillanatnyi boldogsága, igen, ezt akarom, ezt tudom, ehhez értek. Ez felcsigáz, bábjátékos vagyok, porondmester, ő pedig jelen pillanatban az én legkedveltebb babám, akit szerethetek, s ha kifordul gombszeme, hát a falhoz vághatom, ha nem tetszik már tovább. - Különben is... - szabadítom meg magam a neki szánt száltól, hogy átadjam, így már csak a sajátom fityeg a számban - Vannak dolgok, amiket ketten sokkal élvezetesebb csinálni. - sötéten ragacsos tény, talán egy vicc, egy utalás, megállapítás, ki tudja - Ezek szerint találtál ápolónőt. Teszem hozzá, nem tudom, ki ez a Margareth, de a reakciómból nyilvánvaló válhat számára, hogy mennyire érdekel a véleménye. Hogy kit érdekel? Engem biztosan nem, ha zavarna valaha is, hát nyakát szegném, így gyorsabb, így egyszerűbb, ha valami zavar, azt félreteszem, leveszem a sakktábláról, hogy a lényegre koncentrálhassak. - Érthető. Figyelem, ahogy belép a papucsba, ahogy feljebb tolódik a vékony anyag a lábám, amikor belebújik a szövetbe, egy pillanatra látom a bokáját, régi emlékek, régi vágyak öltenek testet, Alison bokája, én magam hasalok az ajtóm mögött, lesem a lépteit, csak a lábát, a bokáját engedje látnom, azt nem fedi hálóruha, ahogy Angie-ét sem, bár csak néhány pillanatra, mégis, belezuhan a pupilláimba a pillanat, őrült sebességgel kezd pörögni, míg ki nem köpöm magamból egy biccentéssel. Ahogy kilép, közelebb lépek hozzá, az oldala felől, a kabátom hozzáér a karjához, nem több, mégis érezni akarom. Lentebb eresztem a pajzsot, ami a külvilágtól véd, újra felhevítem a Sárkány gyomrában nyugvó parázshalmot, finom melegséget hozva kettőnk közé, ahogy meglobbantom a gyújtó lángját, és adok tüzet újra. Benzin, dohány, papír, bőr és életillat egyvelege tölti meg zabolátlanul az orromat, összefut a nyál a számban ettől a kavalkádtól, a kilélegzett levegőm aprón rezgeti meg a kósza hajszálait, hogy tovább suhanva megsimítsa a nyaka bőrét. Aztán már az én cigarettám is narancs virágba borul, odébb lépek, nem fújnám rá a füstöt, így nem, ez nem szép, ebben nincs semmi sztétikum. Inkább nézem, ahogy ő ereszti világra a szürkésfehér felleget, az sokkal vonzóbb, sokkal művészibb, mint a sajátom. A porta fapadlója recseg, ahogy áthelyezem a testsúlyomat, lelépek két lépcsőfokot, hogy leüljek a felső fok peremére, mintha csak otthon volnék, elégedetten, búgva nevetek fel, torokból, a gégémet, a torkomat mélyen rezegteti a felszabaduló hang. - Ha tudom, hogy ma este itt kötök, hoztam volna neked egy kartonnal. - közlöm vele egyszerűen, felé fordítom a fejem, fel a lábán, lentről, alulról végigmérve, mennyire szeretném egészen más kontextusban, más körülmények közt így szemlélni, hátulról kapaszkodva a combjaiba a cigaretta rúdja helyett... Light gondol egyet, kivonul, leül mellém, egy pillanatra a vállamra hajtja a fejét, én puszta megszokásból, s mert Angie úgysem látja, lehunyt szemekkel dörgölöm neki a fejem az övének, már minden jó, már minden rendben van, köszönöm kedvesem. És hogy meglegyen az egyensúly, elszabadulok tőle, a másik irányba döntöm a fejem, s ha Angie még mindig áll, hát a lába az, aminek nekidőlök, nem nagyon, éppen csak annyira, hogy felsisteregjen az a Valami, ami átjár, ami a cigaretta füstjével párhuzamosan telíti el minden sejtemet. Nem tudom, mit akarok. Nem tudom, miért akarom. - Egyébként... - töröm meg a csendet hirtelen, néhány slukkal később - Beszéltem Roberttel. Azt mondjuk nem hittem volna, hogy találkozunk még valaha, de azért utána jártam. - milyen édes, milyen plátói, nem igaz? - Szükség lenne egy alaposabb vizsgálatra veled kapcsolatban, de nem tartja lehetetlennek. Viszont itt jön a rossz hír... - neked talán az kedvesem, nekem csak egy újabb magaslabda - Elég... Sokba kerülne. Igen, roppant kényelmetlen nőkkel pénzügyekről beszélni - általában. De ki beszélt itt pénzről? Én biztosan nem, Robert sem, hiszen én szabom az árakat, én szabom a feltételeket, én teszem élővé Robertet, mert bennem él, és bizony... Valóban alapos vizsgálatra lenne szükség. Valóban tüzetesen át kellene néznie Angie testét. Tanulmányoznia kellene a hatásának minden lehetséges okát. Az ár pedig nem kevesebb, mint egy halandó élete. - Pontosan nem mondott semmit, de nem véltetlenül ő az egyik legjobb abban, amit csinál. Mit gondolsz? Hát ezt is megértük, a hatalmas Lord Derby látszólag kikéri valaki véleményét arról, amiben a döntés egyedül csak az övé, nem is akarja, fájjon másnak, foglalkozzon vele más. Olyan, mint a tavaszi szél. Ha nem kell, eldobom a vágyat, hogy aztán újra felkapjam, a mellemen hordozzam, míg kényelmes, hogy eldobhassam megint. De amíg itt vagyok, amíg hozzáérek, csak a vizsgálatra tudok gondolni, a szájára, a vak kékségekre, és tudom, hogy úgyis elveszem. Hogy az enyém lesz. Mert én azt akarom.
- Azért, mert fehér? Nem gondolnálak ennyire egyszerűnek, de ha te mondod. Ráhagyom, ha szerinte ezért, hát legyen, különösképpen nem óhajtok vitatkozni a dolgon, de nem hiszem, hogy csupán ennyiről lenne szó. Ennyi erővel hívhatná Whitenak is. A Light számomra azért beszédesebb ennél, de mivel közöm hozzá semmi, így hagyom a semmibe veszni a témát. - Ezért a látványért lehet megerőltetném magam. Csöppnyi gúny szalad ki ajkaimon, talán megengedhetem magamnak, ám ha más szemében nem, akkor is megteszem, sőt, akkor még inkább. Olyan magányos lélek lenne, mint én? Aki egyedül van az ideje nagy részében, aztán ha társaságra lel, minden pillanatát igyekszik megragadni, kiélvezni, megtölteni valamivel, ami kicsit több az átlagosnál? Az én életemben sincs senki, Margaret csak szükséges rossz, számomra, számára én meg kötelesség vagyok. Tökéletes kapcsolat… köszimárszépen. - Persze, hogy tudom, többnyire tudom, mit beszélek. Igen, akkor is, mikor nagyon nem úgy tűnik, de ezt nem kell tudnia senkinek sem, olykor még ittasan is sokkal inkább képben vagyok, mint amennyire tűnik. Jól bírom a piát, de a pasik nem bírják olyan jól, ha egy csaj leissza őket. Nem is túl nőies, de most komolyan… mégis minek erőltetném meg magam ilyen madárcsontú, inkább fiús külsővel? Előbb fogok feltűnni bármi egyébbel, mint a kirakott mell-fenék kombóval, nem mintha hiba lenne bennük, egyszerűen csak nem épp figyelemkeltőek. - Aranyos… jah, pasik ilyesmiben nem szoktak látni, úgyhogy érezd magad megtisztelve. Nyilván zöldségeket beszélek, miért is kellene ezért megtisztelve éreznie magát. Mondjuk, tudom. Mert ezen megjelenésemben nincs semmi mű, nem akartam másnak látszani, tetszeni, elcsavarni valaki fejét, felháborodásra okot adni, vagy bármi egyéb. Benyöghetném azt is, hogy amúgy többnyire meztelenül alszom, de az már olyan durván mellőzne minden finomságot, amit inkább alkalmaznék, ha egy pasit az ágyamba akarnék csalni, hogy borzasztó. Maradjon meg az ilyesmi az ízléstelen nők kelléktárában. - Én is szerettem későn, vagy inkább korán feküdni, de újabban nem sok érdekes elfoglaltságot lelek ilyenkor. Megrántom a vállam, mintha nem számítana, de tulajdonképpen annyira nem is, hogy szavaimat erre vesztegessem. Kár beszélni róla, majd ha elérkezett a csendes beletörődés ideje, jobb lesz. Előtte mondjuk lehet repül majd ez-az a falnak, de ez már mellékes. Hogy én miért nem aludtam? Nincs is jobb időpont a hajnalnál feltúrni valakinek a lakását... titok, az enyém, azon oldalamé, amit most kénytelen vagyok elnyomni. Hogy ő miért nem alszik? Nem tudhatom, sok oka lehet, a felborult bioritmustól kezdve valamiféle betegségen át, az éjszakai baltásgyilkosig sok minden megfordul a fejemben, mégsem tartom egyiket sem valószínűnek. Ő dolga. Az alvás számomra szent. Majdnem jobban szeretem, mint a szexet. Majdnem… - Ahogy gondolod, úgysem vagyok jó a hálám kifejezésében. Némi ferdítés azért belecsúszik a dologba, mert bizonyos szempontból ász vagyok benne, de nyilván ez olyan dolog, amiről úrinő nem beszél. Meg Mira sem. - Vannak dolgok. Nyalom meg a szám szélét, bizony hogy vannak, és én számos ilyen dolgot rendkívüli módon kedvelek. Most mégis marad csak a sejtelmes mosoly, épp elég, több is talán, mint kellene. Elmeséli, mire gondolhatok, de hát istenem, fiatalság, bolondság, szokták mondani. Kevés dolog van az életben, ami valóban élvezettel és örömmel tölt el, ám amint megleltem őket, ragaszkodom hozzájuk. - Inkább kiutaltak egyet. Egész kedves némber, csak túlságosan ragaszkodik a szabályokhoz. Majd faragok rajta. Bizony ám, mert így nem fogom sokáig bírni, sőt, nem is vagyok hajlandó megtudni, meddig bírnám. Egyszerűen csak áthidalom a problémát, ami az utamba kerül. - Valóban az. Nyilván ez tök hülyén hangzik, de dohányos létemre rühellem, ha egy lakásban mindenbe beissza magát a szaga. Ezen a ponton remélem, hogy ő sem dohányzik a lakásában, máskülönben kicsit ciki lenne a szitu, bár túlzottan meghatni nem fog, ő meg eddig sem tűnt egy sértődékeny fazonnak, meg aztán, egy pasi ne is legyen az. Nem túl férfias. Hagyják csak meg a picsogó libáknak. Kabát. Csak kabát. Miért csak kabát? És miért is érdekel ez engem? Meg sem rezzenek, mégis, minden erőfeszítésem ellenére tisztában vagyok vele, hogy szeretném megint megérinteni. Akár lopva, akár teljesen célzottan, noha nálam a kettő ugyanolyan formában jön létre, még a véletlenül is direkt van. Szeretném látni a narancs villanást, de ha látnám, nem volna ilyen kellemes a melege sem. Épp annyira gyűlölöm a helyzetemet, mint amennyire szeretem. Esküszöm, még a lélegzete is azon van, hogy az őrületbe kergessen. Érzem, miként merednek az égnek a pihék a tarkómon, ráz ki a hideg, az időre fogom. Mi másra? Hazudok magamnak, hazudok a világnak, nekem így jó. - Lehetséges, hogy jobban jártál így. Legalább megúszod, hogy a nyakadba ugorjak. Eltúlzott érzelemkinyilvánítások, hello. Valójában tényleg nem tudnék túl sok mindennek jobban örülni, mint egy karton ciginek. Nekem aztán ne mondja senki, hogy nagyok az igényeim. Csak azt sajnálom, hogy nem láthatom tovaszállni a levegőben a szürkeséget, nem tudom, melyik ponton veszik bele az éjszakába, hagyja magát bekebelezni. Telhetetlenségem örök, sosem leszek másmilyen. Mindent akarok, és mindent elveszek, amit akarok. Tudom, hogy végigmér. Érzem, nem kell látnom hozzá, hogy tudjam. Egészen sajnálom, hogy csak a szemével teszi, vagy hogy én nem teszem semmilyen módon sem. Miért is nem? Ja igen… az már valami, az már nem csak finom utalás, az már érintés, illat, szívdobbanás, túl sok, túl valós, nem cukormázba bújtatott sejtelem. Nem kell. De igen. Áhh. Ostoba. Érzem a fejét a lábamnak dőlve, nem gondolkodom, pedig talán kéne, könnyedén mozdul szabad kezem, hogy elvegyen egy újabb szeletet, tincseinek milyenségét, a barnaság érintését. Most már ezt is tudom. Vékony ujjaim könnyedén szaladnak bele, intimebb, mint kellene, de nem érdekel. Szeretek saját szeszélyeim rabszolgájává válni. Finoman játszom vele, ha nem húzódik el, meg-megérintve a fejbőrét is, élvezem, jól esik, hogy nem csak hideg tárgyakat, falakat, bútorokat érintek, kell. Szomjazom. Ezt is. Mindent. Belefagyok a mozdulatba, amikor azt a Robertet említi. Nem akarok erre gondolni. Most nem, máskor sem, soha. Nem akarok a saját defektusomról beszélni, még ilyen célzattal sem, nincs értelme. Utálom a reményt, egy büdös ribanc. - Már a vizsgálat kerülne sokba, vagy maga a beavatkozás? Kérdezem mégis, de nem hiszem, nem akarom hinni, hogy sikerülne, ám azt nem állítanám, hogy nem akarnám megpróbálni, legalább egyszer. Több csalódást nem kérnék, de ennyi beleférhet. Bizonytalan vagyok. Akarom is, meg nem is. Az nem érdekel, mibe kerülne, megszerezném én, ha valóban látnám értelmét, ám ha már magára a vizsgálatra is rámenne a gatyám is, tán nem érné meg… Főleg úgy, hogy az orvosok szerint nincsen fizikai oka annak, hogy nem látok. - Csak azt tudom mondani, hogy az alaposabb vizsgálatban benne vagyok, aztán majd meglátjuk, hogy van-e bármi továbbinak is értelme. Mozdulnak megint az ujjaim, elérte, hogy ne akarjak beszélni, mert erről nem vágyom túlságosan több szót ejteni, más pedig már eszembe sem jut. Bevallom, kicsit kíváncsi vagyok erre a Robertre, érdekel, vajon mit mondana, vagy hogy próbálna rajtam segíteni. Nem értem, hogy miért nem említette nekem senki, ha ennyire jó az ilyesmiben, de az apró bogarat hamar eltapossa a remény undok mancsa. Csak próbálom hagyni, hogy eltereljem önnön figyelmem tincseinek kuszaságával, játszom, nem unom meg, mégis érzem, ahogy zaklatottságom keserűsége kaparja a torkomat. Ki akarom tépni. Nem akarom ezt érezni. Újabb füstpamacs kél táncra a szellővel, megremegek tőle, a hidegtől, a nikotinról, a vágytól, a férfitól, a lehetőségtől, a mindentől, a semmitől. Füle mögé siklanak az ujjaim, szemtelenül kúszva a talán érzékenyebb területre, fogalmam sincs, mit akarok ezzel, csak hagyom, hogy a testem tegye, amit tenni vágyik, nem szeretem gondolataim rabságába ejteni tetteimet, irányítsanak az ösztönök, nem kell mindent túlkomplikálni, sőt, semmit sem kell. Sóhajom köpi a világra tán minden bennem felmerülő gondolatom, érzésem, bizonytalan bizonyosságom. - Talán menned kellene. Nyögöm halkan, kiszáradt ajkakkal, nem akarom ezt mondani, nem akarom, hogy menjen, de nem jó, ha marad. Tudom. Fájni fog, végül minden fáj, és én nem akarom, hogy fájjon. Többé már nem.
Elégedetlenül ciccennék, helyette csak játékos gúnnyal puffogok a leminősítésére, nem veszem fel, érezheti, gondoljon, amit akar, Light az enyém, Light fehér, nem hazudtam, tényekről van szó, amik nem tartoznak rá. Nem tudom, tényleg nem értem, miért érint ennyire mélyen, miért mártózik meg a zsigereimben az, hogy Róla beszélek valaki mással. Látvány. Furcsán idegen a szó egy olyan személy szájából, akinek ebből a kifejezésből nem jut semmi. De nem időzhetek azon, hogy ezt boncolgatom, talán nem is lenne semmi értelme, nem lenne jó, ha ezt feszíteném fel, mint egy lezárt doboz tetejét. Helyette kalandra hívóan hümmögök neki, egész a bőre alá. - Csak győzzem kivárni. Vonz az étel, csábít az ajánlat, de hogy a főfogás helyett inkább mibe kóstolnék bele, azt még magam előtt is derekasabb volna palástolni. Csak szép sorjában. Rendezett egészben úgy, ahogy általában sosem teszek semmit. - Többnyire... Heccelem, húzom, félig nevetve, félig talán gúnyosan, talán nyelvet is öltenék, ha ő lennék, de bent tartom, én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy tesz dolgokat a szájával. Rágom, tépem, marcangolom, de az csak az enyém, az az én műsorom, rám tartozik, nem rá, nem másra. Már régóta. Hosszú hallgatás, megreked a levegő újra és megint. Kezdem azt érezni, hogy lényegében mindvégig áll, megszilárdul kettőnk közt a levegővétel és minden életfunkció, és néha, ritka pillanatokban enged fel és működik természetes módján a légzés, a szívverés, a pislogás... Fejtegethetném, hogy miben akarom látni vagy miben nem, érdekel, hogy van-e apró gödröcske a dereka ívén, akad-e barázda a bőrén, kamaszosságát jelezvén növekedését jelző csík, húzódik-e a keblei alján ilyen és ehhez hasonló heg, milyen árnyékot vet a combja a saját térhajlatára... De csak a pizsama jut, ami aranyos, amit meg sem nézek, amit teljesen lényegtelen, mégis otthonos és intim. Megtisztelő? - Azért azt bevallhatod, hogy második találkozásra már ez is nagy szó. Piros farmer, aztán pizsi. Mi lesz a következő, búvárszerkó? Kacagom el a témát, nyilván nem gondolom komolyan, de ha valóban azt ejteném ki, mint ami veszett róka módra kaparná magát fel a gégémen, elvesznék, elveszne az illúzió, az Ethan-kép, amit adtam neki eddig. Érdekes elfoglaltságok. Mennyi dolgot tehetek meg én csak azért, mert van használható szemem, ami villan, bár én vakon is írnék, vésném a papírt, mint az agyagtáblát, bár mióta itt vagyok, nem jönnek úgy a szavak. Vakon is élhetném azt az életet, amit egyedül, az otthonnak csúfolt falak közt, látnám a sötét plafont, gyertya lángja cirógatná meztele hátamat, és versenyt futhatnék gyilkos-szerelmes gondolataimmal, érinthetném azt, amit már senki sem tud úgy, mint Ő akkor, amikor még... Volt. - Ezen szerintem segíthetünk. Teszek ajánlatot foghegyről, csak úgy, a semmibe. Nem várom, hogy lecsapjon rá, hogy két kézzel kapjon utána, mire is gondolhatnék. Csak egy kis beszélgetés, vagy séta, ha már ennyire jól ki tudunk jönni egymással idegenként. Csend. És újabb csend, némaságba zárnak a szavai, ez jobban beszél nálam, a hála kifejezése a hallgatással, de mégis miről? Egymásról, magunkról, arról, amit nem vagyunk képesek kimondani. Nem várok tőle ilyesmit, nekem nem kell az odaadása. Nem kell a nyers és valós, rideg gyémánt, amit azért ad, mert úgy érzi, tartozik. A tartozásait másként fogom behajtani rajta, még én sem tudom, hogyan, de az időt, amit rám áldoz, nem hálából akarom a magaménak tudni. Kíváncsiságból, forrongó érdeklődésből... - Akarod, hogy segítsek? Nevetek, nyilván nem szorulna rá, de jelzem, partner vagyok a szabályszegésben, a rebellis életmódban, s ezt talán nem is kell hazudnom, hiszen elveket, erkölcsöket szegek meg, amióta az eszemet tudom, amióta ott volt az az eset a libával. Azzal a gágogó ítélettel, amit a saját fejemre olvastam. - Én néha rágyújtok bent, de... Az elég ritka. És oka van. Vonok vállat, de megint minek, nem tudom, nem értem, miért hiszem, hogy vaksága ellenére is látja, érzékeli azt, hogy mikor mit teszek. De a mozdulat talán kölcsönöz némi hanyag könnyelműséget a szavak mögé, mintha az az ok nem is volna olyan fontos, hogy a tüdőmet zárt falak között perzselje. Voltaképpen nevezhetném ezt az egészet unalmasnak is. Mert mit ad nekem, amit más nem? Láttam már ezer és ezer másik lúdbőrös porcelánbőrt, hajszolom, keresem már több ideje, mint helyes volna, de az senkiben nincs meg. Benne sincs, tudom, látom, hallom a bőrén, hogy nem úgy verődik vissza a légzésem suhogása, mégis érdekel, mégis megmozgatja azt a valamit. Reagál rám. Pedig nem csinálok vele semmit. Hatása van a nem-cselekedetemnek. És ez jóllakottá feszíti a gyomromat. - És ha nem akarom? Majdnem olyan, mint a műsoros majdnem-bókja, halk nevetés édesgeti feszessé a kérdést, amire nem is várnék feleletet, épp elég az, hogy egyáltalán kiszaladtak a szavak.
~ hangulat ~
Merevvé válik minden sejtem, ahogy megérint. Megfeszül a bőr, arctól bokáig, hogy aztán lassan hajtsa maga alá az a forró máz, ami az ujjbegyeiből csurog végig rajtam, beissza magát a ruhámba, a hajamba, a számban érzem, ellágyítja a hangomat, lassan olvad fel a kőszobor testtartás, s dől egyre magabiztosabban a lábához a koponyám. Mintha akadálypálya lenne a nyelvem és a külvilág közt, de végigmondom, amit akarok, mert ez a Terv, ez a csel, ez a feltétel, ez a... helyzet, nem veheti el tőlem az irányítást. Lehunyom a szemem, alig érezhető finomsággal dörgölöm bele magam egyre jobban az ujjai táncába, táncolj lejjebb, tapintsd ki a nyakam is, ott, ahol egészen rövid ár a haj, ahol a puha bőr találkozik a barna szőrszálakkal, még... - A beavatkozás... Felelek röviden, nem foglalkozom már vele, nem érdekel a keserűség vagy a bent rekedt düh, ami összepréseli a jelentételen szívet a mellei mögött. Ez az én pillanatom, elveszem, élvezem, még akarok belőle, oldalra fordítom a fejem, az orrom formája megváltozik, ahogy nekinyomódik a lábának, belélegzem, eltátom a számat, hogy azon át nyeljem magamba a nadrág öblítőjén át szivárgó bőrt. Nem hallom már, mit felel, távoli üveghang, semmi több, meglátja, meglátjuk, megint ez a látás, hát látni akarsz, látni... - Milyennek látsz? Nem küldhet el, nekem nem tehet figyelmeztető javaslatokat, a mocsári szörnyeteg ezt nem szereti, Lord Derby-nek senki sem tesz csak úgy javaslatot, mert Lord Derby tudja, hogy mikor mit kellene tennie. Suttogok, de halk az éj, zajtalan és üres, mi pulzálunk benne egyedül, csak mi magunk. Számat simítja a pamut, tudni akarom, hogy képzeli az arcomat, távolabi kezemből kihullik a cigaretta, magányosan füstöl a kissé havas alsó lépcsőkön. Lassan tátom el a szám, próbáljuk meg, milyen a hús, vajon illik-e fogazatomba, miként illett az ujjbegye a hintán... Parancsoló harci dobok szólama a szörnyeteg szíve megint, ahogy összezárom a fogaimat, nem csíp húst, csak dörzsöli, nem jó a szög, így nem tud miben kapaszkodni, de így csak incselkedik, megtölt vággyal, hogy érjem el, akarjam még, többet, jobban. Hirtelen állok talpra, fordulok be elé mégis olyan feszültségteljes lassúsággal, így egy magasak vagyunk, homlokom a válla csontjára támasztom. - Csináltad már arc nélkül? Lehelem a kérdést a húsába, az energiáim csapkodják a saját bőrömet, feltételezem, hogy ez őt sem hagyja hidegen, csak egy kérdés, erős lélegzet pulzál az orromban, nem dönthet helyettem, meg akarom vizsgálni, Robert meg akarja vizsgálni.
Győzd. Egy élet nem lenne elég rá. Boldogtalan ember nem főz. Mirácska sem. Rég nem. Mégis tudom, hogy nagyjából percek kellenének hozzá, hogy felidézve Zsuzsa szelíd arcát, jámbor hangját, tudjam, mihez kell nyúlnom. Ám nem akarom. Eszemben sincs. Vállat vonok, most rajtam a sor azon kis lépést illetően, hogy higgyen, amit akar. Nem igazán számít. Vannak pillanatok, mikor elvesztem a fejem, kinek nincsenek. Olykor pedig nem számít, mit mondok, vagy teszek, súlytalan minden mozzanatom, én sem figyelek minden körülmények között egyszemélyes színdarabomra. - A fokozatosság híve vagyok, a búvárszerkó visszalépés lenne. Incselkedem én gondolkodás nélkül, ebben jó vagyok, úgy mondok valamit, hogy közben inkább hathatna poénnak mások fülében, őt azonban szerintem nem tudom átverni, így érzem. Nem is próbálom, egyszerűen hagyom, hogy az információ átcsepegjen belé oly formában, ahogy bennem megszületett. Nem vagyok tisztességes, sosem voltam, ő sem az, nem azt mondja, amit gondol, érzem sisteregni a bőrén a hazugság keserűségét. Mintha nem létező szemem világának peremén táncolnának a színes lángok alakja körül, meg-megremegve, hol csillapodva, hol felizzva, elárulva, mikor mozgatom meg, s mikor hagyom hidegen. Most tombol. Hamis mosoly az enyém, elégedetten törleszkedő, akár egy behízelgő macska. - Valójában már most is azt tesszük. Tényleg nem csapok le rá, a kétségbeesésem látszatát sem hagyom kiülni a pillanataimra, elég, ha megmaradnak magányomban. Most van társaságom, nem gondolok azzal, mitől lehetne érdekesebb, mert van egy olyan érzésem, hogy ez az egész a látszata ellenére sokkal, de sokkal több. Valami olyasmi, amit nem értek, de talán nem is akarom érteni. Hagyom, hogy sodródjak a pillanatokkal, mert számomra nincs más. Nincs mit várnom az életben, csak ezek a gyöngyszemek vannak, s ki tudja, mikor válik az ízük hamuvá a számban. - Ezzel már meg is szegtük az egyes számú szabályát, szóval jól haladunk. Jah igen, emlékeim szerint azt is mondta, hogy ne nyissak ajtót senkinek, akit nem ismerek. Szóval máris renitens szabályszegőnek mondhatom magam. Kár, hogy nem említette még neki senki, hogy tilosban jobb járni. Eresztek szabadjára egy újabb adag füstöt, mi kecsesen szál fel, majd tűnik el a szem elől. Szinte érzem a pillanatot, mikor felfalja az éjszaka, hisz eltűnik az illata, már nem érzem. Érzek valami mást. Érzem Ethant, érzem Lightot, érzem a saját bőröm heves kipárolgását. Tudom, mikor vagyok ilyen, nem tetszik, nem akarom ezt. Legalább annyira nem, mint amennyire igen. A testén meggyűrődik az anyag, nem tudom még mihez kötni, de azt sejtem, hogy valamiféle gesztushoz kötődik. Nem hinném, hogy lesz időm és lehetőségem megtanulni, melyikhez, de most éppenséggel nem számít. Nem igazán. Nem akarod… persze, hogy nem. Én sem akarom. Mégsem jó, nem kerek, nem egész, csak fél, olyan, ami fájni fog, minden porcikámban érzem, és mégis vágyakozom utána, fejest ugranék a tajtékzó tengerbe a legnagyobb vihar közepén. Érintek, mert szabadnak vélem, mert ha nem megy, hát hagy tegyek kedvemre. Szinte érezni vélem, ahogy a feszültség elpárolog a tagjaiból, körbetáncol engem, hátha utat talán belém, de nem lel. Elengedtem, ha nem megy a férfi, hát menjen az, mi meggátolna ösztönös cselekedeteimben. Törleszkedik, akár egy szeretetre éhes eb, az ember legjobb barátja, ösztökél, hogy haladjak tovább, hogy ismerjem meg, úgy, ahogy csak én tudom, úgy, ahogy csak egy vak tudja. Igazán, nem felszínes, talán sóvárgó pillantásokkal. Kutató ujjak táncával, finoman karistoló körmökkel, puha ujjbegyekkel. - Nehéz volna megfogalmaznom, mert milyen sablonos jelzőkkel szokás illetni az arcot? Szép a szemed? Fitos az orrod? Nem… én nem így érzékelem, már nem. De érzem most, mint ahogy a játszótéren is a kis heget a füled alatt, érzem, hol sérthetett meg többször a borotva, mint kellett volna. Tudom, hol bújnak meg a mimikáidat kísérő ráncok az arcodon, a szád sarkában, a szemed mellett. Ma más vagy, mint akkor. Egy kicsit, nem tudom, miért…
Oh, my God, I feel it in the air Telephone wires above are sizzling like a snare Honey, I'm on fire, I feel it everywhere Nothing scares me anymore
Ha látnék, sem durrogtatnék sémákat, akkor is az számítana, hogy miként csillan meg a fény a lélektükreiben, hogy mit vélek benne felfedezni, hogy mit érzek játéknak, hazugságnak. Magamról tudom, milyen sokféle lehet az emberi arc, hogy működik tökéletes kontroll alatt, és milyen, mikor hagyjuk lecsurogni rajta az őszinteséget. Megfeszülök, érezni vélem fogainak nyomát magamon, holott alig érintés csupán. Talán csak vágyom rá, egészen beteges elgondolás. Nyomában mégis kérlelhetetlenül kúszik fel rajtam ragacsos ujjaival felcsiholt vágyam, nem tudok tőle szabadulni, s már nem is akarok. Ha… akkor legalább nem látom többet, s nem kell azon aggódnom, hogy valaki esetleg elér a lelkemet bástyaként óvó falakhoz, és megkísérel áttörni rajta a maga észrevehetetlenül alattomos módján. Nem riadok meg a hirtelen mozdulattól, a szívem mégis hevesebben zakatol, amint közelebb érzem magamhoz. Ujjaim reflexszerűen záródtak össze, rabságba vonva pár tincset, első felindultságomban inkább feszíteném hátra a fejét, hogy el innen, el tőlem, ne próbáljon tovább perzselni, nem engedem. Végül eleresztem, hogy ujjbegyeim a tarkóját égessék, immár nem igazán finomkodva, sokkal inkább követelőzéstől terhesek a mozdulatok. - Sokkal inkább van arcod most, mint lenne, ha látnék is. Jelentem ki, mellőzve minden többször megrágott gondolatmorzsát. Így érzem, nem mondhatok mást. Mégis, van valami megfogalmazhatatlanul furcsa a szavakban, hisz kérdezhetné finomabban is, de ez… arc nélkül. Van arca, nekem is van. Hogy nem látom, az lényegtelen a maga nemében. Úgy azonban, hogy tudom, így minden egész más, már nem az. Nem tagadom, heves érdeklődést vált ki belőlem, fel akarom fedezni, mitől több ilyen formában, ha már másként kevesebb. Elég… nem akarok több fölösleges kérdést, több testemet perzselő céltalannak tetsző, mégis a végcélt szentesítő lélegzetet. Azt akarom, hogy legyen értelmük, nem érdekel már önnön lelkem sebezhetősége. A rövid tincsekbe markolva kísérlem meg hátrahúzni a fejét, hogy lélektelen kékjeim hamis, hazug, játékos íriszeibe nézzenek, vágytól terhes lélegzetem simítsa a bőrét, ragadjon az arcára, ajkaira, nyakára, furakodjon a bőre alá, azt suttogva, elveszem én, ha te nem. Nem csak te akarod, de vajon… ezen felállásban ugyanolyan édes a gyümölcs, vagy megsavanyodik tőle? Alig érintés, orrom hegye a tiéden, ajkaim súrlódnak szemtelenül, kacérkodva a tiéddel, fogaim alig várnák, hogy a puha húsba mélyedjenek, mégsem szakítom meg a fülledtség kísérte pillanat varázsát, mintha arra vágynék, hogy minél tovább tartson. Magam sem tudom. Csak jó. A most és itt. Élvezem, amíg tart, mint mindig.
Ma más vagyok. A gúnya lassan foszladozik a bőrömről, bármit megtennék, hogy kapaszkodhassak belé. Mintha nem szeretnék meztelen lenni, mintha nem akarnám, hogy tűnjön el, vesszen a semmibe minden idegen festék, anyag, álarc és csuklya, ami mögé a narancs szempárt rejtem. Vannak... dolgok. Erős vagyok, szívós, ura a saját döntéseimnek, az életemnek, rabláncon fojtom a mocsári ördögöt, de még így is felül tud kerekedni rajtam, egy mozdulattal ránt egy sötét sarokba, fenyegetésétől megint gyermeknek érzem magam: lám, ez nem liba, ez nem patkány, ezt nem fojthatom meg csak úgy, gyenge vagyok, félek és jobb, ha befogom a szám. Minél több az ellenkezés, annál erőteljesebb a csontok ropogása, törik, szakad az ín, reped a bőr, meghal egy lélek. Részletekbe veszik, apró képekbe, ez vonz, ez tetszik nekem, tükörkép, egy ránc, villanó hús, árnyékok tánca, ez számít, ettől lesz lényeges minden, ami egész, mert az apró dolgokban bújik meg a szép és veszedelmes egyaránt. Mit mondhatnék? Elégtétel és vágy a felelet, nem ezt akartam hallani, de mégis szebben szól, mint hittem volna, magamra ismerek benne, mert nem számít ki vagyok. Soha nem számított sem vér, sem arc, csak az akarat és az ösztön, ez hajtott, ettől éltem, ezt kerestem, hajszoltam, és ez a futam ide vezetett, erre a cseppnyi verandára. Apró gesztusok, morajlik a feszültség, hallom az ízületek megfeszülését a térdkalácsában, ropog, nyúlik és forróvá dermed, mint a tüzes vas. Nem ellenkezek, többé már nem, hiszen minek, feleslegessé válik, hergeljük egymást valahol odabent, mélyen, ez más, ez nem olyan rideg, mint amikor csak úgy elveszem, ez játék, mágnessé válunk, a két hasonló pólus taszítja egymást, mégis különösen vonzó összetolni a kettőt, ahogy az ujjaim, a testeink között elhajolva játszadozik a mágnesesség, tudom, erősebb vagyok, odanyomhatom magam. Sosem tart majd össze, sosem ragad egymáshoz, csak amíg én úgy tartom, míg megfeszítem, mert örömöt lelek benne. Éhséget. Halk morgás szökik fel a torkomból az új érintésre, megreszket a testem, ahogy a hajamba túr, akarattal, hévvel, tessék, vedd el, a tiéd, most neked adom, hogy aztán majd elvegyem, és te elfelejthesd, hogy valaha megismertél. - Talán több is, mint kellene. Idegen nem evilági hang színezi fűszeressé a brit akcentust, fortyogó vulkán, a Sárkány gőzös lehelete az, ami kíséri, majd szertefoszlik, elillan, akár a dohányfüst, én látom, pedig oda se nézek, narancs ködfelleg, múló, mint hajnali fények. Markol, hátrahúzza fejemet, sötéten meredek rá a szörnyeteg szemével, eltátott szájjal engedelmeskedem, ellentartok, hogy fájjon, hogy fejtsen ki erőt, küzdjön érte, holott mindketten tudjuk, hogy megnyerte már a csatáját, de ennyi becsvágy még szorult belém, hogy azt érezze, csak azért teheti ezt meg, mert én, Lord Derby engedélyt adok számára. Megijeszt és felcsigáz a halott, mégis élő kékek játéka, mit tud vele kifejezni, semmit, azt látok bele, amit akarok, saját arcom köszönt vissza belőle, játék, eldöntött kérdések, amiket feltétel nélkül is képesek lehetünk megválaszolni. Elfog a vágy, hogy felrántsam kezeimet, pusztuljon, ne nézzen, ne kutasson, hamis kék ez, kopott és szürke, mint megannyi más, mégsem teszem, belezuhanok, mert megtehetem. Elhitetem magammal, hogy látja, amit én, az orrom tele van, szivárog belőle minden érzés, ami jól tudna lakatni, összefut a nyál a számban, ébren vagyok, élek. Nem csukom le nehéz szemhéjaimat a közeledő mozdulatra, érzem az orrát az enyémnek tolódni, hogy pillanatokkal később megkíséreljen tovább játszani velem. Veszélyes terepre tévedtél Angie, talán még elképzelésed sincs róla, hogy mit merészelsz tenni velem... Királykobra a bal kezem, lassan andalog, szédít az oldalam mellett, hogy egy hirtelen csapással ragadja meg áldozatát, bilincselje ujjait a madárcsontú állkapocsra, amikor túl közel merészkedik ahhoz, amit sosem kaphat meg. Erősen szorítom, figyelmeztetőn, eddig és ne tovább, de ha még egymáshoz ér a szánk, hát nem húzódom el pillanatokig, és hiába a megragadó erőszak, számomra még mindig heves és tüzes, a bőröm szikrázik, bizsereg ott, ahol hozzá merészelt érni, él a húsom, mindenhol érzem az érintést, a leheletét, enyhe dohányfüst, az enyém mellett a bourbon veszendő aromája szinte fel sem tűnik már. Eddig és nem tovább, égeti a tekintetem, úgysem látja, elhessegetem a képet az utolsó csókomról, és még mielőtt mondhatna bármit is, oldalra fordítom a fejét, neki adom. Oda ajándékozom azt, amit annyira meg akart szerezni, felfalom a nyaka húsát, bepótolva azt, amit a lábával nem tudtam. Ízek. Kissé sós a bőr, talán parfüm, tusfürdő keserédes lenyomatával leszek gazdagabb, test a test ellen, nyomnám hátra, egész az ajtófélfáig, oldala húsába marva, mint egy követelőző gyerek, ez nem elég belőled, hogy foghatnám egyszerre az egész tested úgy, hogy mindenhol magamon érezzem? Talán le kéne nyúzzalak és magamra kellene vetnem a bőrödet, úgy talán elég volna... És nem, még mindig nem vagyok önmagam, még mindig ott él a Lord, hát nem tolakodom be az otthonnak nevezett ketrecbe, ha kell, hát megteszem itt, gyertyát gyújtok a korlát fájából, lássa csak, hallja csak mindenki, ha majd sikít, többért vagy az életéért könyörög. Bemerészkedne forró tenyerem a pulóver alá, érezném a bőrét, vajon ott is puha-e, mint a nyaka, az olvadt vaj, amibe késemet márthatom? Levehetném róla... Ő úgysem látja, nézhetem, mustrálhatom anélkül, hogy meg kellene küzdjek a szemérmes tekintettel, a pillantásokkal, gátlástalan helyzet, undorítóan kihasználó, de csak egy eszköz, ami engem szolgál, az én boldogságomért van. - Talán... mennem kellene... - lihegem az ütőerébe, felszaladok a nyakán, táncol a nyelvem, fülcimpájába harapok dorombolva - ...bentre. Igen, talán mégis csak be kellene mennem. Talán nem lesz emberi szemnek való a látvány, amit nyújtani fogok. Talán jobb lenne bent lenni, biztonságban, egy házban, egy ölben, kicsiben és nagyban, odabent, talán még tüzetesebb vizsgálatnak vetem alá, még mélyebbre hatolok foggal és körömmel és lélekkel és kínnal, vérrel... verejtékkel.
- Talán. Bizonytalanságot sugalló szócska, a gyengék fegyvere, tudom, mégis szoktam használni, hisz gyengének mutatkozni sokszor hasznosabb, mint teljes magabiztosságunkkal felvértezve. Nem tudnám becsapni, úgy érzem, a vesémbe lát, mintha minden gondolatom ismerné, mielőtt megszületik bennem. Abszurd, mégsem tűnik olyan lehetetlennek. Miért? Magam sem tudom. Értelmetlen értekezés önmagammal, mint oly sokszor. Egy hang, annyi sem szökik ki a torkán. Ohh, hát te ezt élveznéd? Talán… talán… nem vagy olyan fényes vértezetű lovag, mint amilyen gúnyába szavaid csomagoltak? Talán álarc vagy te magad is, miképpen én? Édes elgondolás. Ajkaimra mosolyt fest a felismerés. Tudom, hogy erősebb nálam, mégsem vágyik kiszakadni ujjaim rabságából, csak határokat feszeget, erősebben tartom hát, tán pár apró hajhagyma búcsút is int a szomszédainak zokogva. Ajkaim nem időzhetnek soká ingerelve az övéit. Mert mi a csók? Számomra semmi, adtam már önként, vették el erőszakkal, volt jó is, rossz is. Csak egy eszköz, nem több. Jelentéktelen. De számára nem. Fegyvert az a kezembe, egy szeletet magából, valamit, ami fontos, s talán még tudatában sincs. Az ösztön, a megszokás nagyúr. Értem Ethan, nincs csók. Rendben, nem kell. Belevigyorgok az arcába, hogy tudassam, ez talán hiba volt. Olyan, amit egy magamfajta kárhozott lélek nem rest kihasználni újra meg újra. Furcsa, némi félsz felvándorol a gerincem mentén, mikor is tudatosul bennem, hogy ha akarná, összeroppanthatná az állkapcsomat. Ilyen nincs, mégis tudom, holott az elmém szajkózza, ostobaság, a szívemet azonban nem csaphatja be, hiába nem hagyom sosem, hogy az irányítson. Az ösztöneim is élesebbek a látásom nélkül, márpedig a veszély körülöttem ólálkodik. A veszély előttem van. Sárkány. Undok, pofátlan módon nyalom meg ajkaim szegletét, ha nem húzódott el, úgy az övét, lássa, mit veszít, nem is, inkább dühíteni akarom, játszani vele, ahogy ő teszi velem. Biztos vagyok benne, hogy erről van szó, most már megingathatatlanul. Pára szökik ajkaimból, mikor nyakam érzékeny bőrét érinti, csók itt, vagy csók az ajkakon. Olyannyira mindegy. A hely változik, az érzés… olykor még jobb is. Nem fejtegetném. Kihűlt, már-már fagyos tenyerem ruhát tép, furakszik, bőrt akar, forróságot. Tűz és jég. Vajon melyik győzedelmeskedik? A jeget nem emészthetik el a pattogó lángok, miképp a jég sem képes felülemelkedni. Elolvadni igen, de akkor sem tűnik el, csak víz lesz, abból pedig pára. Megmarad. Örökké. Ujjaim a bőrén, ujjai a bőrömön. Itt. Hol máshol. Hogy lehetne benn is? Milyen illúzióromboló. Mit számít, hogy látja bárki? Lássák csak. Helyettem is, akarom. Az orruk alá dörgölni. Valamit, ami nem nekik jut. Olyan pillanatot, ami kellőképp izgalmas, idegrendszert szaggató, számomra. Másnak? Talán visszataszító? Undort keltő? Miért? Mert nem tudják, mi a jó, mert képtelenek a pillanatnak élni, szürkeségük mocsarában szenvednek napról napra, nincs fény, csak a homály. Megérdemlik. - Bentre… nagyon is kéne. Buja hangom felkúszik a tarkóján, tudatva, hogy az én bentem, nem az, amire ő gondol, s még csak szemérmem legkisebb jele sem mutatkozik a szavaimra. Pír? Ugyan már. Sok olyat tettem, amire nem vagyok büszke, álszerénység volna a pír az arcomon, hamis, mint a maszkom maga, ám most nincs rá szükség, nem teszem félre, csak épp nem ragaszkodom hozzá oly erősen. Szavai ellenére nem mozdulok, felér egy nemmel, itt és most, nem máshol, s nem is két perccel később. Ha bent akar lenni, oldja meg, de a segítségére nem leszek. Csak koppan a fejem az ajtófélfán, hátrébb már nem megy, nem kínálhatok neki több teret, talán nem is akarok, így is túlságosan sebezhetőnek érzem magam. Miként az ütőeremen táncol lélegzete, egyre inkább igaznak vélem, hogy valóban sokkal inkább hozott össze a mostoha sorsom sárkánnyal, mint bármi mással.
Nem szövet az, ami szakad, a hajam mond búcsút a fejbőrömnek a lány szorítása nyomán. Ezerszeresére dagadnak a hangok, puskasorozatként ropog fülemben a mozdulat, de nem bánom, sőt, nem fáj eléggé. Hogy is fájhatna. Nekem ő képtelen igaz, valós fájdalmat okozni. Csak csiholja vele a kalandozásra éhes vágyat, tudom, hogy szereti, tudom, hogy élvezi, hogy szó szerint a markában tart, de ne aggódj kedvesem, nem tart ez már olyan sokáig. Elhiheti, egy pillanatra sem bánom, ha esetleg nagyobb jelentőséget tulajdonít a csók elutasításának, mint szabad volna. Tépném, szaggatnám tíz körömmel a mosolyt a porcelánarcról, ne nevess ki, ne hidd, hogy ez jogodban áll. Nem tudok haragudni rá, mert azt hiszi, hogy valaha gyengémre találhat. Ez sem gyengeség. Ez egy elv, amit egyszer megszegtem, és egész elfajzott életemre rányomta a bélyeget. Az anyatej hiánya a lélek egyensúlyára is hatással van. Nem kell a lelked, nem vágyom (még) megtörni azt, ami már egyébként is tízezer darabra szakadt. Nem akarlak eltiporni, összemorzsolni. A tested kell, azt nem veheted el tőlem, hiába tagadnád meg, beléd ültetem a félelmet, tessék, ez vagyok én, öt ujj az álladon, az arcodba fúródva, rajtam a sor, hogy halkan belekacagjak az ajkai közé. Bár a gondolatait nem látom, mégis érzem az illatot, a veszély szagát, átható, mint az alkohol, éles, csípős és steril, nem kívánom, hogy bárki rettegjen tőlem, de ilyenkor mégis feltüzel, korhadt és száraz fa lelkem tüzének, nyaldosom hát, ahogy ő merészeli a számat megjelölni magának, hiszen még nem húzódtam el tőle annyira, hogy ne tehesse meg, ha akarja. Nyakát ízlelem, az enyém, megkóstoltam, sz éjszaka nyeli el a páráját, a csontját tartó ujjaim lassú idegleléssel csúsznak lejjebb a torkára, egy mozdulat, egy pillanat, és az enyém lehet örökre, felfalhatom, roppanthatom a légcsövet, tudja, tudom, nem teszem, mert élve kell, ha torkát szegném, hol maradna a követelőzése, hol maradna a fűtött hang, ami cimpába úszik és ami libabőrössé borzolja az egész testemet? Kapkodó kíváncsisága olvadó jégként manifesztálódik, ahogy az ujjai, tenyere a forró bőrömhöz ér. Nem is tudom, nem is értem, miért nem sistereg, miért nem illan tova, miért nem lesz belőle gőz, ami torkomra szorul és megfullaszt? Lord Derby komornyik nélkül is képes kivetkőzni akár a saját bőréből is, fülledt már a dzseki alatt, akár egyedül, akár "segítséggel", de megszabadulok a kabáttól. Egy réteg bőr már lehullott ma este, vajon mennyi fog még? És melyikünkről... A fekete ing gombjai hangosan pattannak, gondolatmentes és szabad rántás akasztja le rólam a drága anyagot, nem marad más, csak a jeges éjszaka, a Hercegnő és a Sárkány. A halálra ítélt románc. Még a mellkasom domborulata közt pihenő kulcs fémje is olvadtra forrósodik. Incselkedésére eltépem magam tőle, elégedetlen morgást hallatva, nem bírom tartani magam, de nem is akarom már. Kócos vagyok, félig meztelen, csak a vér hiányzik a szám szegletéből. Talán nem is akarom látni. Talán vele együtt akarok vakként elmerülni ebben az őrületben, talán a szokás rabja vagyok, nem tudom. Enyhül a szorítás a nyakon, de csak hogy megfordíthassam, akkor menjünk be, csináljunk úgy, mintha ott bent is bent lennénk. Nézzünk a ház belseje felé, vidd innen az arcod, nem akarom látni a kékjeidet, nem akarok esélyt adni arra, hogy megint a szám közelében találhasd magad. Csak nekipréselem magam, ezúttal hátulról, fülébe lehelve éhségemet, míg a hajába túrok, megtartva a fejet, a szabad kéz a nadrágokkal szenved, s ha nem lenne már ennyi gyakorlatom, tán átkoznám az eget, amiért ruhát teremtett, de csakhamar felszabadulunk mindketten, aranyos pizsama, édes macskák szakadnak, így egyszerűbb, ne sírjon érte, majd összevarrom neki tíz körömmel, úgysem látja, neki nincs rá szüksége, ahogy arra sem, hogy a legkisebb mértékben kíméletes legyek. Az első lökéssel párhuzamosan nyúlnék a melléhez, tenyerembe fogva, zajt és akaratot kényszerítve ki a hangszálai közül, viszonzásul az enyémre. Élveteg, győztes, őrültségtől csöpögő vigyort nyögök dobhártyája küszöbére, gyűrődik a húsa, mennyire szereted, ha fáj? Csak eltűröd, mert nem mersz ellenkezni, felveszed velem a kesztyűt, leszel olyan ostoba, követelőzöl majd? Felülkerekedsz majd, hogy te irányíthass, vagy hagyod magad, behódolsz az Earl előtt, ahogy illik? Provokatív, lassú és erős az első néhány lökés, tudja csak, hogy játszom vele, nem mintha meg kívánnám ismerni a szokásait, talán a tűrőképességét teszem próbára, kismadár, apró, mint az a liba a farmon, a kezemben van mindkettő torka, élveztem mindkettejüket, egyik sem ellenkezhetett, én döntöttem sorsuk felett, hát megteszem megint, és bármennyire reszkessen a beteljesületlenségtől a testem, tudom, mit csinálok. Élvezem, mert ebben jó vagyok.
Kacagása mérgezett zene füleimnek, végigborzolja minden porcikámat. Valamit tud, amit én nem, persze, hisz titkokkal bástyázta körül magát, csak úgy, mint én. Kezdek azonban rádöbbenni, hogy az én falam közel sem olyan tökéletes, mint az övé. Hogy mindez mennyit számít ebben a szent pillanatban? Azt kell mondjam, hogy semmit az ég egy adta világon. Nyelvem végigtáncol ajkain, de elvenni nem vagyok képes azt, amit nem akar adni, ám nem is kell. Most nem. Talán majd egyszer, ha lesz rá lehetőségem, elveszem, hisz a tiltott gyümölcs mindig édesebb, származzon bármilyen mérges kígyó fogainak ketrecéből. Ujjak a torkomon, ugyanazt érzem, mint ajkai érintése nyomán, elvehetné, megtehetné, hogy megfoszt értelmetlen létezésem minden kínjától, de nem teszi. Helyes, nem is akarom. Nem azért születtem, és szenvedtem végig életem eddigi éveit, hogy így legyen vége. Happy endem sem lesz, tudom jól, mégis… még van bennem szufla, soha sem akartam feladni, most sem, csak épp változtatnom kell a játékszabályaimon, hogy én is ismét játszhassak, így nem megy. Nem úgy, ahogy szeretem, de ha másként nem sikerül, hát leszek más. Leszek az ártatlan, segítségre szoruló, szelíd bárányka. Ám nem most, jelenleg nincs helye a szelídségnek, ez egész más. Ez olyan pillanat, amit az én megszenesedett lelkem tökéletesen képes kiélvezni. Nyers, egyszerű, nem hordoz magában semmiféle többletjelentést, mint agyalnom kellene utána. Nem mintha szokásom volna, inkább szeretem elérni, hogy én legyek a maradandó emlék másokban. Benne nem feltétlenül leszek, nem kergetek illúziókat. Kabát hullik, formáz kivehetetlen alakot lábaink körül, között, mindegy. Vajon Light még itt van? Sejlik fel a kérdés tudatom peremén, nem is tudom, miért érdekel, vagy honnan jutott eszembe, talán csak egy fehér villanás a perifériám mentén, mielőtt mindent felfalna a sötétség. Nem, nem látom, azaz, közel sem úgy, hogy megszoktam. Követelődzőn, éhesen simítok végig ott, hol eddig az ing pofátlankodott, mintha meg akarnám ismerni testének minden jelentéktelen vagy éppenséggel jelentőségteljes görbületét. Elmémbe felrajzolni egy talán igaz, talán hamis képet róla. Ujjaim fémre siklanak, átvette már testének melegét, vajh engem képes lenne felolvasztani? Száműzni jegességem? Kötve hiszem, ez nem erről szól. Ez nem rólam szól. Kulcs. Mié? Ujjaim tudásra szomjazva tapintják ki recés végét, vajon csak szimbólum, vagy jelentősége is van. Úgy sejtem, van neki, ez a titok azonban tartozzon most más lapra, bár felkeltette érdeklődésemet, de most jobban esik valami egész másra koncentrálni. Megfordít, nevezhetném durvának, ellenkezhetnék is, nem teszem. Minek? Ez csak egy test, amit világ életemben koloncként vetettem oda, játszanak azzal, addig sem kerülhetnek közel a szívemhez. Ha a testem már megkapták, úgysem kellettem soha többre, így mindig megúsztam, hogy tovább sérüljek, és olyasmit kergessek, amit sosem kaphatok el. Benn lerúgom magamról lépéseim közepette a papucsom, talán záródik az ajtó, nem tudom, szívem heves dobbanásainak ritmusában nem hallok mást, mintha a külvilág ingerei csak egyféleképpen érhetnének most el. Érintéssel. Finommal, durvával, nem számít. Éhsége füleimbe csordul, lám, mindkettőnket pillanatok alatt vert rabláncra önnön vágyunk szörnyetege, belerángatva ebbe a heves, őrületes táncba. Nekifeszül a hátsóm, valósággal tálcán kínálom magam, vedd el, vedd el, amit tudsz, aztán menj, s ne lássalak soha többet. Nekem így a jó, ennyi kell, sosem több, a több már baj. Hálóruhám anyagának hasadása idegen zaj füleimnek, de nem bánom, menjen csak, úgyis túlságosan jó kislányos, nem olyan, mint én. Édes és finom. Egyik sem vagyok. Feltüzeltsége kérlelhetetlenül siklik belém, nincs nehéz dolga, nyitva vagyok a számára már épp eléggé. Belefeszülök az édes fájdalomba, hevessége azonban eltörpül a pillanat őrülete mellett, talán mást akar, talán nem így, nem ilyen gyorsan. Nem baj, nem számít, nem az a lényeg. A lényeget már élvezem. Jól idomított szajha módjára ingerkedem, hátranyúlva, hajába markolva feszítem neki magam újra, és újra. Kéjes, vágytól terhes nyögéseim szaladnak bőrére, tudatva, igen, nekem így is jó, máshogy is jó lesz. Ajkaimba harapva marok rá másik kezemmel mellemet fogó kezére, nem elvenni akarom, gyűrje csak, annál intenzívebb minden. Inkább csak érezni a lehető legtöbb felületem. Felrobban a világom, ezer csillag táncol látni képtelen tükreim előtt, még a legapróbb mozdulat is visszhangot ver elmémben. Atya isten. Csillagjaim bőrébe marnak az érintés nyomán, én észre sem veszem, ő vélhetőleg annál inkább érezheti majd, miként csókolja az ezüst kérlelhetetlenül, noha alig nyomódnak neki a kis csücskök, mégis, tán elég ahhoz, hogy némileg zavaró legyen. Vajon meddig mész el? Vajon mennyire leszel durva, ha nem teszek ellene? Vajon tudnék tenni ellene? Hiszem, hogy nem, mégis megpróbálnám, egy ponton túl, mikor már a fájdalom legyűri az élvezetet, nem vagyok hajlandó átlendülni, ám most még annak a közelében sem vagyunk. Mozdulnék, támasztékot keresnék, de egyikre sem vagyok képes, mintha satuba fogna, de őszintén, eltávolodni nem is vágyom, akkor nem lehelhetném a világra élvezetem párafelhőit, mit édesen érdes dallam követ. Erősen tart, s talán jobb is így, hisz már azt sem tudom, hol vagyok, elvesztettem az irányokat, nincsenek tájékozódási pontok. Csak két test az előszobám közepén, egymásnak feszülve, őrjítő lassúsággal követelve a jussukat. Akarom, még… tovább… ő dönt, tudom, én csak a hangommal játszom, az élvezetemmel, a testemmel, nem vele. Kettőnk közül nem én vagyok a jobb bábjátékos, vele nem játszhatok. Érzem.
Nem kellene gondolkodnia. Nem kellene érdekelje semmi, csak a teste, az én testem és az a pillanatnyi, múlandó egység, amit ketten alkotunk. És mégis, szemtelenül idegtépő, ahogy egymás után két tiltással is képes szembemenni, pedig meg mernék rá esküdni, hogy nem "keresi" a titkokat, egyszerűen csak jó érzéke van ahhoz, hogy megtalálja őket. Úgy teszek, mintha nem érdekelne a puszta tény, hogy a bőrőm helyett a kulcsra simul fürkésző ujja, mert mi az a kulcs? Csak egy nyaklánc, fel sem kellene tűnjön neki, dísz, ékszer, valami hamis függelék, ami azért van ott, mert kedvem támadt viselni. Hazugság. Érzem, hogy tudja, ahogyan azt is tudta, hogy nem volna helyes a szám közelébe jönnie, mégis incselkedett, azt üzente, tudom Ethan, de lásd, mennyire kegyes vagyok veled, elengedem, talán nem is tudnám elvenni, de hidd el, megtenném, már csak azért is, hogy kiváltsak belőled valami reakciót. Bármilyet. De az egyetlen, amivel most megajándékozom, az a vágy, minden érzelemtől mentes érdeklődés, amit csak egy férfi képes adni egy nőnek, nem azért, mert nagylelkű, nem azért mert törődik: hanem mert ő ezt akarja. Az már egészen mellékes, hogy ez a tapasztalás most mentálisan mutat túl a megszokott légyottokon. Kérdéseim vannak. Válaszokat akarok. Ha nem szoktam volna hozzá az ilyen reakciókhoz, biztosan elégedettséggel töltene el a formás fenék ölembe simuló feltárulkozása, de így csupán egy meg-nem-valósult bólintás marad, ez jó, ez kell, ez így helyes, örülök, hogy te is belátod, Angie... Minden mozdulat könnyednek hat a feszesség ellenére, a lelke nem érdekel, a teste már az enyém, bármit is mondana, érzem, hogy akar, ahogy én is őt, ösztönök, felajzott vadság, feszült reszketés, felmordulok, él bennem az állat, az, amit a Hold ránt elő és az is, amit az evolúció fecskendezett a sejtjeimbe. Újra hajamat túrja, de már nem asszisztálok hozzá, nem érdekel, hogy mit akar. Ha eléri, hát tépje, szaggassa, nem bánom, nem ellenkezek, de nyoma sincs már a dörgölőző macskának, aki lusta keccsel bújna ujjai alá. Megdermed a pillanat, szinte hallom sisteregni önnön húsomat, ahogy rácsok közé szorul a kezem, ketrecbe zárja ujjaim, miként én veszem el a világtól a mellét, de az ezüst... Az ezüst dühösen mar a húsomba, szemem újfent narancsba villan, ahogy próbálom elnyelni a fájdalmat, amihez nem lehet hozzászokni, ami mélyebbre hatol, mint én őbenne. Válaszom egy határozott, s talán fájdalmas lökés, talán elég lesz, hogy elkapja rólam birtokló kezét, de valami azt súgja, mégsem. Ha igazam van, ha nem elég számára ennyi, kérlelhetetlenül rántom el a kezem a melléről, messze tőle, ne marjon, ne égessen, nem mintha magyarázattal akarnék szolgálni a jelenségre, egész egyszerűen felfordul a gyomrom, égett hús bűze marja a torkomat, még ha nem is hatalmas mértékben, a világ most kinyílt előttem, akár az öle, minden ezerszer erőteljesebb, és tudom, hogy most erre nincs szükségem. Egyúttal magamat is kirántom belőle, de csak hogy megfordíthassam, vállánál és lábánál felkapva dönthessem le a lábairól a szőnyegre, cipők, poratkák, csúszómászók világába, hogy lefektessem a hátára, és befejezhessem azt, amit elkezdtem. Hajlott térdei közt találom magam, meghajlok a szentsége előtt, vékony nyálcsík nyomát hagyom az alhasától egészen a köldökéig, csókot harapok vékony bőrébe, újra fogam közt érzem a foszló, puha húst, kapkodó lélegzetvételem párája a bőréről visszatolul a szemeim közé, fejezzük be, nem szeretlek, nem kényeztetlek, de akarom, hogy élvezd, akarom, hogy akard még. Kissé kitolom magam, megismerem újra, ezúttal szemből, a holtra vált, tompafényű szemeket fürkészem, ahogy arca mellé támasztom mindkét alkarom, a karkötős kezét a padlóra szegezem, erősen tartom, talán holnapra kékeszöld lesz, de talán nem is foglalkozik vele, hiszen édesen fájdalmas törődéssel áldom meg az ölét, s egyúttal a sajátomat is. A tempóm már némileg felgyorsult, hullámozva emelkedik és süllyed a csípőm, gyöngyöző homlokom az állára támasztom, zihálásom szétterül a nyakán. Mennyivel jobb ez így, mint a cigaretta és az emlékek. A gondolatra saját ajkamba harapok, megfeszülök odalent, sóhaját, hangját nyeli a fülem szakadatlan. Eltűnik az idő, a tér már lényegtelen, Light hazatalál, ha akar, az én otthonom itt és most van, ebben a mocsárzöld semmiben, a heggel a karomon... Pompás, napokig magamon viselem majd a billogodat Angie, kár, igazán nagy kár, hogy megint gondolnom kell rád, hiszen talán meg is feledkezhetnék rólad most, bejutottam a piros farmered alá. Végre. Nem is volt annyira nehéz.
Kulcs… sok mindennek van kulcsa, s mint minden tárgynak, úgy a különböző lelkeknek is. Az enyémnek is van, bizonyára az övének is, de vannak olyanok, akikéhez egyszerűen lehetetlen megtalálni a kulcsot, vagy maga a kulcs nem akarja nyitni őket. Én hiszem, hogy megleltem, majd elvesztettem az engem feloldozó, boldogsággal feltöltő, ragyogó segítséget… Zsuzsannát. Aligha gondolnám, hogy lesz valaha még valaki, aki képes elérni azt, amit ő. Hogy feltétel nélkül higgyek és bízzak. Benne, a világban, a jóban. Az a kislány már nincs. Eltűnt a kulcsával együtt. Ez azonban? Tartozik valamihez, biztos vagyok benne, nem volnék nő, tolvaj meg végképp nem, ha nem óhajtanám felfedni a titkát, ám ez legyen egy másik nap problémája. A holnapé, holnaputáné, mindegy. Most nincs szükség kulcsokra. A testet egy másik test nyitja, nem kell megszelídíteni a lelkeket hozzá, tán lehetetlen is, bőr a bőrön, összeforrva egy olyan táncba, mire férfi, s nő teremtettek. Ez jó, ezt szeretem, ennyi kell, sosem több, pont elég. Más ez, mint azok az éjjelek Austyn mellett, alatt, felett… ahogy kívánta, neki nem akartam adni, nem vonzott, mint éjjeli lepkét a fény, nem érdekelt. Kötelesség volt, keserű epével öntötte el mindig ajkaim templomát, tönkretett valamit, amit imádtam. Most vágyom rá, ó, de még mennyire, miképp a férfi is, tudom, érzem, miként feszül hátsómnak akarata, ennél semmi sem beszélhet ékesebben. Csupán két test, semmivel sem több, nem is kell annak lennie. Pár, a mostot milliónyi darabra szaggató momentum, valami, ami olyanná teszi számomra az életet, hogy érdemes legyen élni is. Talán mégis több, de nem úgy, ahogy bárki gondolná, önzőségemből fakadóan az, hisz keresem, kutatom, mi az, amiért nem szabad feladni. Mintha forróbbnak érezném a bőrét, mintha minden belső forrósága a világra akarna szökni, forrongó vére tán, imádom, olyan, mintha képes lennék magamra húzni, mint egy bundát. Átsiklik a bőrömre, valósággal felfal, centiről centire hajtva fagyosságom tova. Megrezzen az orrom, fintorba rántja egy röpke felismerés. Égett hús? Hogyan? Mitől? Képzelődnék? Testének forrósága oly felfoghatatlannak tűnik számomra, hogy az agyam ebbe a hitbe kerget? Talán… Fájdalomittas nyögés szökik a magasba, a kezem mégis marad, hisz mit ér a gyönyör, ha nincs benne valami, amitől kicsit képes több lenni, ami folyton feszegeti a határainkat, újabb, s újabb őrületbe hajszolva minket. Elrántja a kezét, s mintha foszlana a szag, furcsa, de nem számít, ölem fájdalmasan jajdul fel hirtelen támadt magányában, ám szerencsére nem büntetés az aktuális vendég távozása, hamarjában a földön találom magam, belesüppedek az érdesebb előszobai szőnyegbe, a bőrömbe mar megannyi apró sörte, nyomot vésve puha, fakó bőrömbe. Ajkak, fogak, sikamlós valóság, akarom, akarlak, még… kérlek. Szavakkal azonban aligha óhajtanám kifejezni, nem volnék én, ha megtenném, csípőm azonban nyughatatlanul mocorog, gyerünk, vegyél birtokba újra, s nem bánom, közben rajta hagyhatod bőrömön fogaid nyomát, nem érdekel, úgysem látom, más sem látja. Egyik csuklómat a földnek szegezi, karkötőm csillagjai sírva szorulnak a szőnyegnek, ledörzsölve magukról az égett hús szagát. Szabad kezem utat keres, utat a megoldáshoz, talán csak képtelen ily sután létezni, nem is tudom. A szorítása fáj, viszonozni akarom. Ellenszegülni annak, amit ő diktál, mert sosem szerettem mások szabályai, elvárásai szerint élni. Kulcsra szorulnak ujjaim, mintha a képébe akarnám tolni, tudom, hogy fontos, mint ahogy ajkai szentsége is. Nem vágyom közelebb vonni magamhoz, csupán ott tartani, hogy ne távolodjon el, amíg nem fejezte be. Hinni vágyom, hogy én is befolyásolhatok valamit ebből az őrületből. Csókot lopni, ugyan már… nem kell, csak az ölemnek feszülő valóság az, ami számít, a forróság, a sóhajok, s nyögések garmadája. Térdeim felhúzva feszülnek bőrének, pillanatnyi bilincsbe verve tagjait, de tudni vélem, ha menne, nem volnék képes visszatartani, ő a férfi, ő az erősebb, még ha nem is gyúrták megannyi masszív izomtömegből testét. Foglyul ejtett karom szabadulni vágyik, bőrt marni, vagy csak nem tűri a korlátokat, tán ellenszegülni akar, nem, sokkal inkább mindez egyszerre. Élvezem, amíg tart, mert megtölt élettel, mintha fényt csiholna hályogossá fakult szemeim mélyére, mintha más lennék tőle. Most igen, ám hamarosan, amint vége szakad, mindez eltűnik, nem leszek más, mint a vak lány, akiről a legtöbben inkább elfordítják a tekintetüket, vagy épp megbámulják, a hatás szempontjából mindegy. Most azonban hagyom, hogy elemésszen a forrósága, hogy élvezetem sóhajokat eresszen a világra, most ezt akarom, sőt, ha tehetném, életem nagy részét ezen tevékenységbe ölném… Igaz is, miért is ne tehetném? Jelenleg olyannyira nincs semmire gondom, hogy akár engedhetnék is a bűn ilyetén csábításának újra meg újra, mindig mással, hogy csak perzseljenek, de ne égessenek.
Engedetlen, igen, talán bennem ég a tűz, talán én vagyok a Sárkány, de a tűznek ő az áldozata, Szent Johannaként ég a máglyámra tűzve, épp csak bele nem hal, és eképpen csalfa, szemtelen és kiszámíthatatlan. Parancsolnék neki, de nyaldos, kitáncol előlem, nem enged, nem elég neki a figyelmeztető morgás vagy épp az erőteljes lökés. Csak még jobban táplálja, el kell eresszem, sőt, el kell ragadjam magam öléből és kezei fogságából ahhoz, hogy véget vethessek az égő hús sercegésének.
Vibráló szellemlényekként látom magunkat, ő fehér, én fekete, a fekete fény is létezik, árnyék, ami képtelen fény nélkül létezni, s ő önmagában nem élhet úgy, hogy ne húzza láncon maga után az olyat, mint én. Tüskék, fénytüskék meredeznek kifelé a bőrünkből, szürkévé olvadnak az egymásnak nyomódó felületek. Hazugság, hogy a szürke unalmas. A szürke az átmenet, az aranyközépút józanság és őrület között, olyan ritkán találok rá, nekem csak a két szélsőség jut, de ő most megadja nekem azt a vonalat, ami talán kedves is lehetne, amitől egésznek érzem magam. De ez mind csupán hazugság. Ami eltörött, sosem lesz hibátlan egész többé, amorf és torz, beteg és heges, ez marad belőle, meztelen bőrén fekete csíkokat festenek saját sebei, míg az én feketeségemben fehér csóvák kígyóznak, hamis reménnyel kecsegtetve. Könyörgöm, ne tedd ezt. Ne akard ennyire, túl mohó vagy, nem szeretsz, tudom. Hogy is szerethetnél. Miért kérnék tőled ilyet? Nem akarom. És mégis, a századok óta üvöltött segélykiáltásomra most zendül fel először értékelhető válasz Angie tüdejéből. Nyersen akarom, vadul, önmagában és kendőzetlenül. A lázas hús és a kéjes nyögés pont ezt adja nekem. Nem látta még arcomat, nem csábíthatta el a vonzó sötétség a pupilláim mélyén, vagy az állkapcsom vonala, a gödör az államon. Nem láthatta ruhám, nem láthatta az életem, nem ismer belőlem semmit, nem vár érte fizetséget. Csak a maga nyersségében kívánja csillapítani az állati ösztönöket, ennyit vár, ennyit akar, ennyit akarok én is. Belehalok hát, megbecsülöm a létét, fejet hajtok öle előtt, mert más viszonzást egyébként sem kaphat érte. Talán megtaláltam. Talán ez lehet a kulcs. Mindketten sodródunk, mindketten élvezzük a lehetőségeket, mindketten céltalan célokkal kelünk és fekszünk, s nem óhajunk megtudni, mit hoz a holnap. A Nap akkor is felkel majd, ha itt és most mindketten meghalunk kissé.
Talán ez lehet az oka annak a fesztelen érzésnek, amivel az ágyékomat tölti meg. Talán az, hogy olyan érintetlennek tűnik, fiatal test, de cseppet sem tapasztalatlan, harmatvirág, barackkoszorú, az enyém, én rendelkezem vele, szinte gyerek még... Nem tudom, hogy és meddig bírom, szerencsénkre újfent illetlen helyen nyúlkál, igen, ebben a helyzetben egy "ékszer" is illetlen, szorítja, felemelem hát álláról a homlokomat, hátrafeszülök, nyakamban pórázként feszül a lánc, ami a kulcsot tartja, és ez nem tetszik, ez észhez térít, ettől majd tovább fogom bírni. Míg a súlyom az ékszeres kezét tartó karomra nehezedik, a másik felszabadul. Oldala húsába markolok egyszer, s még egyszer, tenyerembe gyúrva a bőrt egymásután, összecsípve, akár egy medvecsapda. Kedvem volna lenyúzni, megsebezni, de nem lehet, a sérült irhájú trófea kevesebbet ér, és különben is jobb, ha vigyázom, hiszen ahogy méhéből úgy teste egyéb részeiből sem kívánok utódot nemzeni, most nem, de talán mégis... Lábai édes béklyóba zárnak, igazán szoríthatna még, jobban, nem gátol a mozgásban, hiszen felette állok, én vagyok a Lord, azt teszek, amit akarok. A pillanatok váltakoznak, egyszer én gondolkodom, egyszer senki sem, egyszer a Sárkány, a mocsár négykezűje, korgó gyomra szinte már vacog, több kell, gyorsítok hát az iramon, erősítek hát a lökéseken, érezd Angie, fájjon, én meg tudom adni neked azt, amit csak igen kevés hím képes, eleget tapasztaltam már, ismerem a nőket, ismerem a te testedet is, hatalmamban áll feljuttatni a csúcsra, csak azt a kulcsot engednéd már el, csak sikoltanál végre, hogy én is elégtételt vehessek... Hiszen nem romantikázni jöttem. Hanem táplálkozni a vágyadból. De hiszen ezt tudod, nem igaz?
There's a maniac out in front of me. Got an angel on my shoulder, and Mephistopheles. My momma raised me good, momma raised me right. Momma said "do what you want, say prayers at night", And I'm saying them, cause I'm so devout.
Újra és újraéled lelkemben a dac, mintha valami belső erő késztetne arra, hogy mondjak ellent, még ebben a helyzetben is. Holott tulajdonképpen nagyon is elvezem a szituációt, ám jellemem ellen való lenne csak úgy mindennek fejet hajtani, nem feszegetni a határokat, legyen szó a sajátomról, vagy épp az övéről. Apró, alig észlelhető jelek vésik tudatalattimba magukat, ám ki tudja, lesz-e olyan pillanat, hogy a felszínre kússzanak, talán nem is kellene, jobb lenne nélkülük, kérdések, furcsaságok, zavaró részletek… nem, nem kellenek, sem most, sem eztán. Soha. Sosem csináltam finoman, miként egy szerelmes nő, lány vágyik rá, nem, nem vagyok olyan, úgy nem érdekel. Legyen vad, erőteljes, még fájhat is egy kicsit, csak feledjem el addig az életem, nem számít, mi történik közben. Ne akarjanak babusgatni, szeretni, óvni, félteni… arra nem vagyok jó. De erre itt tökéletes. Ebben az érzésben otthon vagyok, olyannyira, hogy mindig igyekszem ilyen helyzetekbe menekülni önnön valóságom elől, mondhatom, hogy sokszor sikerrel járok. Mintha valami béklyóba vonná valóm láthatatlan mivoltát, bekebelez, felfal, hogy aztán kiköpjön, s hagyjon önnön nyomoromban fetrengeni. Nem értem, ám nem is akarom, csak élvezni vágyom az érintést, a forróságot, a veszélyt, a sárkányt. Nem vagyok hercegkisasszony, nem vagyok kifinomult, nem vagyok bonyolult. Egyszerű vagyok. Egy öl, el sóhaj, egy kéjes sikoly. Ennyi, nem több, sosem lesz több, nem akarok többet. Érzem, hogy ő is így van vele, vagyis, inkább akarom hinni, hogy csak egy vagyok a sok közül, hisz nem célom másnak lenni, soha, soha többé. Nem akarok olyat, aki szeret, hogy elhitesse velem, a világ nem egy szar hely, hogy kötődni kezdjek, hogy hiányozzon, hogy megvesszek egy érintésért. Nem, annak vége. Meghalt anyával és apával. Meghalt a reményteljes kislánnyal. Csak ez kell, a nyers erő, az ölemben elmerülő vágyakozás, erősen, egyre erősebben, zilált lélegzetvételek, halántékon lecsurranó izzadtságcsepp, bőr a bőrön, szelíd erőszak, dac, ellentmondás. Mosoly az ajkaimon, élveteg, élő, olyan, amilyen a szemem nem. A gesztusaim azonban tudatják, hogy igen, ezt akarom, köszönöm, bár kimondani nem fogom, ne várd. Annyira más, annyira jó, annyira tökéletes, hogy nem volnék képes szavakba önteni, minden pórusommal érzem, minden apró, véletlen súrlódás hozzátesz valamit a pillanatok örvényéhez, a szorítás a csuklómon, az én ragaszkodásom a kulcshoz, közel, még közelebb, olvadjunk össze, csak most, csak egyszer, többé nem. Ennyit kapsz belőlem, ha többet akarnál, erőszakkal kéne elvenned. Szajha vagyok, az élvezeteké, szenvedélyeim sodornak egyik pillanatból a másikba. Mocskos vagyok, isten sosem vetné rám hithű, tiszta szemeit többé, nem voltam rá méltó sosem, hát még most. Megfeszül, újabb apróság, minek érteni vélem a jelentését, de nem kívánok belemenni. Vagy a túlzott közelség, vagy maga a kulcs a baj, akármelyik is, nem hagyom kireppenni a kalitkából, ha kézzel nem, hát lábaim édes bilincsével tartom közel, hogy még véletlenül se távolodhasson el, sóvárgást hagyva maga után, még nem mehet, még nem fejeztük be. Párna helyett a kulcsot szorítom, miként egyre feljebb csapnak testemben a hullámok, de szerencséje van, hamarosan már nem tudok a világomról, csak egyik erőteljes lökés hatásából sodródom a másikig, fém helyett bőrt markolva, az övét, ahol érem, kar, csípő, mit számít, nem ez a lényeg, csak érezzem így is, többet, nem bírok betelni vele, nem akarok hogy vége legyen, s mégis… vágyom a holnapot, a feledést, a következő férfit, aki elűzi belőlem minden emlékét. Mint mindig.
This is not the way into my heart, into my head Into my brain, into none of the above This is just my way of unleashing the feelings deep inside of me This spark of black that I seem to love
A fáradtság olyan messze van még tőlem, mint amennyire az erkölcs és a tisztesség maga, mégis lázasan húzódnak az izmaim, feszülnek vigyázzba a pórusok, s köpöm a világra testem páráját. Az izzadtság csúszós bűze a testemre vetül, de ez így jó, egészen más, máshogy látok az orrommal, mint arra halandó képes volna. Tudat alatt - mondják - csak ez számít, a kémia, a testszag, a belőlünk áradó aroma, ezért akarom hát felfalni őt is, és ezért vagyok magamra oly büszke. De farkasként látom, sötétlilán dereng minden szag, és sárgán és zölden, és feketék és fehérek vagyunk. Ízletes cukormáz, megnyalom a nyakát, ragadjon belém, csak hadd toljam még feljebb magam, még mélyebbre és élvezzem a számmal is, ne csak az ölemmel és a rá simuló hasfalammal, az kevés, az nem elég. Elfog a késztetés, hogy őrült mosolyát élveteg harapással szaggassam le, annyira akarom, ha van Isten, ő biztos látja lelkem mocskát, mennyire vágyom a vérét venni, csak egy kóstolót, nem többet, hogy aztán az államról csöpögjön galambfehér mellére, hogy beszennyezze, megszentségtelenítse, még annál is jobban, mint amennyire átkossá vált már azzal, hogy öle kegyébe fogadta a Sátánt magát. Nem tudom már, melyikünk szívverését hallom, talán együtt szól, ahogy a légzésünk is valahol félúton találkozik a köztünk tátongó űrben. Gyurmaként marja karomat, erőteljesen szegez magához a lábaival, vajon mit gondolhat, milyen gyenge, de mégis, mennyire erősnek gondolja magát... Fájdalmat olt zsibbadó húsomba a körme és az ujjai és én megrészegülten, lihegve nevetek fel, igen, kikacaglak Angie, kikacagom mindkettőnket és ezt az egész helyzetet, a négykezű hangján, mert csak ő lehet ennyire pillanatromboló és ennyire... Állatias. Indaként kúszik karomról a csípőmre, feltűnő nyögéssel köszönöm meg és csak erősítem a csuklója szorítását, jelezve, hogy még, akarom, erősebben, bár ő úgysem tehet bennem kárt, ami fáj, és már nagyon rég nem szerettem úgy senkit, hogy valóban fájt volna... fizikailag... Ha Angie méhe nem is, de a fejemben egy gondolat megfogant, eleresztem a kezét, hagyom, hogy azt is használja, kapaszkodjon, égessen belém még billogot azzal az ezüsttel, még mielőtt teljesen betetőzne mindkettőnk gyönyöre. Ha megteszi, hálás sóhajkiáltással jutalmazom, s nyomom el az égő hús sistergését. Ketrecét tépi bennem a szörny, neki ez annyira nem kedves, rázza ocsmány pofáját, de én csak Angie combjaira úsztatom a kezeimet, felegyenesedésemben már fel sem tűnik, hogy már eleresztette a kulcsot, esetleg fogja még, de ha így van, és elpattan a gyöngyös fémlánc, ami hozzám köti, hát azt sem bánom, majd visszaveszem tőle később, csak a kulcs a fontos, azt pedig nem lesz képes eltörni. A fehérség egyre erőteljesebben ragyogja körbe, szinte látom az auráját, holtra vált szemeit koporsófedélként takarják reszkető szemhéjai, sóhaja megtölti az előszobát, a fogsoromba tompa nyomást ültet a kitörni kívánó alakváltás, de megragadom, remélem, igazán állati eredetű hörgéssel tolom fel, taszítom a józan ész peremvidékére és taszítom bele Angie-t a könnyed, zsibbasztó semmibe, hogy pillanatokkal később fejest ugorjak utána.
A szagokra térek magamhoz. Savanyú és keserű mámor, csípős izzadtság, hiába volt nyitva az ajtó, minden befülledt. A szívem robotként ütődik a mellkasomnak, ritmusát Angia hasának bőrébe pumpálja, ahogy rajta fekszem, a légzésem pedig olyan természetes, mintha semmi sem történt volna. most úgy érzem, megkönnyebbültem. Meg kellett volna. A sarkamtól a fejem búbjáig átjár a csendes nyugalom, de odabent tovább mocorog a veszély, a féreg, ott vájkál megint, de nem látom, csak recseg, bábot köp és behálóz. Vissza fog térni, ígéri meg, és én csak feltolom magam a lány testéről, és végiggusztálom őt, majd magamat is. Micsoda mocsok, ezt már nem szeretem. Ez már nem olyan édes, mint egykor, ez már nem való Lordságom magasztos létéhez. Hümmentek. Tekintetem mint a fal, egyszerű, nyoma sincs rajta elégedettségnek vagy éppen szerelmes pillantásoknak. Mintha valóban nem történt volna semmi. Mintha csak most érkeztem volna. Csak mocskos vagyok és az ölünk illata árad a testemről. És ha csak valamiféle megszólalással nem állít meg, úgy döntök, hogy minden kérdés vagy engedély nélkül felkeresem a ház legközelebbi fürdőszobáját. Talán sikerül lemosnom magamról a férget is. Talán a lefolyóba fullad a kattogó őrület, ami folytonosan azt kérdezi: miért akarod még mindig?
Tudatomba kúszik állatias kacagása, nem értem, nem is akarom, sem okát, sem hangszínét megfejteni nem vágyom. Ami odabenn lakozik, maradjon is ott, nem vágyom ismerni a lelkét, a gondolatait. Csak a teste kell, s ez vélhetőleg pont így van fordítva is. Nem is kell máshogy lennie. Kacagjon csak, nem számít, nem zavar. Többet akar? Azt, hogy fájjon talán? Hát rendben, ha ezt szeretnéd, legyen, akármennyire is legyek gyenge, vézna nőszemély, attól még a körmeim ugyanolyan élesek, mintha dupla ekkora súlyom volna. Körmeim csípője bőrébe marnak, párhuzamban önnön fájdalmammal, mi a szorításból ered. Látom lelki szemeim előtt, ahogy félhold alakú árkokat vájok a bőrébe, egyre beljebb nyomulva, míg végül vérének illata tölti be a levegőt, ezzel egy időben szabaddá válik másik kezem, így már az is belemarhat a puha húsba, épp úgy, ahogy a rajta húzódó ezüst csillagok. Most sem értem, miként érezhetem égett hús szagát, de hamar elmossa a sóhaja. Úgy tűnik, ez bejön neki, nem probléma, nem zavart sosem, ha másoknak fájdalmat kellett okozom, akár az „ágyban”, akár egy bunyó keretein belül. Valami más, érzem, olyan sötétségében vérvörös szikrák pattognak, mintha valami mocorogna, mintha… két aurája lenne, s az egyik át akar ütni a másikon. Figyelemreméltó… A kulcs már kiröppent ujjaim közül, ám mikor mozdul, úgy kapok utána, mintha pontosan tudnám, hol van. Rámarkolok ismét, a lánc elpattan, a kulcs röpke pillanatokra, vagy percekre csupán, de a birtokomban van. Kezdeni aligha tudnék vele bármit is, célom csupán az lett volna, hogy ne távolodhasson el, ám nem jártam sikerrel. Pillanatokkal később azonban már nincs kulcs, nincsenek hangok, nincs semmi, csak a mindent elsöprő robbanás a belsőmben, tehetetlenül feszül meg a gyönyörtől hószín testem, ajkaim közül reszketeg kiáltás harsan, majd szelídül megkönnyebbült, édes sóhajjá. Aztán csatlakozik hozzám ő is, megkoronázva ezt az őrületes, beteg, néhol megfejthetetlen táncot…
Csak lassan képes megszelídülni szívverésem, lehunyt pilláim menedékében nyugszanak vak tükreim, fölösleges volna kapaszkodni a plafon látványába, hisz képtelen vagyok rá. Csak fekszem a szőnyegen, szinte belefulladva önnön gyönyörömbe, és kapkodom a levegőt. Nem hittem volna, hogy ennyire más lesz… ennyivel több, élvezetesebb. Hihetetlen. Neki csak a szíve ver követhetetlen gyorsasággal, a légzése nem változott, mintha el sem fáradt volna. Érdekes. Ennyire jól bírná? Irigylem érte, az egyszer biztos. Most jól vagyok, érzem minden porcikám, elégedettség pihen meg tagjaimban, mily csodás volna mindig így, ám lehetetlen, nem lehet élvezetekbe fulladva tölteni minden egyes percet, azt senki sem bírná fizikailag. Tán lelkileg sem, nem tudhatom, hisz sosem voltam ilyen állapotban sokáig. Most is el fog párologni, tudom jól, sokkal hamarabb, mint szeretném, de hiába is ragaszkodnék hozzá görcsösen, nem leszek képes itt tartani. Mikor felemelkedik, ajkaim oda nem illő vigyorba szaladnak a hangok hallatán, valaki talán gusztustalannak vélné, egykor én is így voltam vele, de mostanra már nem érdekel. Ez vele jár. Ha valaki élvezeteket akar, ne legyen rest szembesülni minden velejárójával. Nem tartom vissza, a hümmentésből elég egyértelmű volt, hogy valami nem tetszik neki, szóval menjen csak. Eddig is otthon érezte magát, nem hinném, hogy eztán másként lesz. Lassan felkelek, az ajtóhoz botorkálok, hogy becsukjam, de a kulcsot benne hagyom, lévén nem szándékom itt tartani a férfit, sőt, mivel végeztünk a végezni valóval, örülnék, ha mihamarabb lelépne. Nem vágyom már rá, még az is zavar némileg, hogy befoglalta a zuhanyt, de ha már így, akkor nem fogom zavartatni magam. Egyszerűen bevonulok utána, ha hozzá hasonlóan megszabaduljak az izzadtsággal keveredő egyéb testnedvektől. - Eszem elszáll, hogy nem bírtok gondoskodni a kiscsávók megfékezéséről... Most írathatok fel esemény utánit. Morgom csak úgy magamba, szentül hiszem, hogy úgysem hallja a víz csobogása miatt. Erről jut eszembe, hogy még nőgyógyászom sincsen, fog ám értetlenkedni holnap Margaret, hogy minek akarok én felkeresni egyet. Amúgy, szedtem én korábban tablettát is, de a kórházi tartózkodásom alatt kicsit megzavarodott a rendszer, és nem hiszem, hogy száz százalékos a védelem, meg aztán, egyébként is meglehetősen rossz lány vagyok, szóval az a biztosabb, ha van gumi is, legalább nem leszek nemibeteg. Hát, most buktam, remélem, hogy nem kaptam el semmit, az végképp nem hiányozna az életemből. Nem is értem, hogy sodort el annyira a pillanat heve, hogy megfeledkezzek erről a fontos momentumról. Akárhogy is, hamarjában a beállok én is a zuhany alá, akár Ethan mellé, akár utána, ha gyorsan végez, de cseverészni már nincs kedvem, remélem, veszi majd a lapot, és elhúz, mint aki jól végezte dolgát. Jól végezte, nem mondom, de elég volt ennyi belőle.
Kicsi a hely. Fullasztó. Hát majd még akkor, ha a forró víz gőze beleheli a türköt, párát rajzolva rá... A Sárkány gőze, nem zavar, feloldoz és eltakar, ahogy a bőrömről a tüdőmbe száll, amikor kinyitom a csapot és a hideg víz majdhogynem teljes mellőzésével megkeresztelkedem - megszabadulok általa a bűneimtől, közelebb kerülök a teljességhez, talán visszatalálok önmagamhoz. Nem feledkeztem meg a kulcsról. Ha Angie volt annyira elvetemült, hogy a földön kitapogassa a hollétét, hát majd visszaveszem tőle - ha nem, akkor majd kifelé menet a tenyerembe süllyesztem, hazaviszem és elsuttogom a Láda gyomrába, hogy mit tettem. Mintha így hallana belőle bármit is... Hallom a lépteket, vakon jár, zeng mégis az apró helyiség, halk elégedetlensége fogvillantó mosolyra húzza a számat, és csak beletúrok a hajamba, miközben lefelé réved a tekintetem, önmagamat szemlélem, és mindazt, ami a meztelenségemben elém tárulkozik.
Mint eddig már sokszor, most is örvendek annak, hogy nem kell előtte teljességgel átmaszkírozzam magam. Mindig és minden körülmények között beletapos valahova, ahova nem kellene, pimasz és szemtelen, s csak azért nem kívánok legalább verbális revansot venni, mert nem akarom, hogy tudja. Hogy tudjon rólam bármit is, és azokról a bizonyos "kiscsávókról", akik egyszer már túl gyorsan futottak, annyira gyorsan, hogy hiába akadt köztük győztes, annyira megtépázták a verseny alatt, hogy gyümölcse romlott lett, férges és mégis, a világot jelentette egykoron. De ennek már több, mint egy évszázada... Egyetlen szó nélkül terem mellettem, immáron teljesen ruha nélkül, nincs cafat, nincs rongy, ami bárhol is eltakarhatná előlem. Csak érzem a vizet és nézem, részemről az érintés legfeljebb a helyhiány miatti nehézkes forgolódásnak köszönhető, és meg kell vallanom, a történtek után ettől is frusztráltnak érzem magamat. Egyelőre megnyugodtam. A testem legalább is. Most nem tűnik olyan izgalmasnak, mint holnap hajnalban, meg holnapután és azután fog. Nem soká időzöm a társaságában, nagyjából még másfél-két percig, amikor már tisztának érzem magam. Nem akarok vele semmi ilyenben osztozni, a fürdés van annyira intim, hogy azt csak magamnak akarjam... A lényeg... Nos, a lényeget már a csatorna emészti, csövek közt folyik, akár percekkel ezelőtt. Mielőtt átlépném a fürdő küszöbét, megtorpanok, magam sem tudom, hogy milyen indíttatásból. Megfordulok és visszasétálok a kádhoz. Két lépés talán. Felemelem kissé a karomat, megszemlélem a rózsaszín, fénylő, víztől csöpögő hegeket, a félholdak elillanó nyomát a bőrömben, de tudom, hogy még ott lesz velem, hogy van, ami nem fog elmúlni a kék sebek eltűnésével. - Ne írass fel semmit. Nincs mitől tartanod... Csendül némi megjátszott, lemondó él a vallomásban, holott tudom, hogy hazudok, tudom, hogy talán lehet, de az esélye egy a tízezerhez, de mégis úgy kell tűnnie, mintha szégyenfolt volna, hiszen egy meddő férfi... Nem is lehet féri igazán. De gondolja csak ezt, gondolja, hogy talán ez az oka minden furcsa viselkedésnek, a fájdalomnak és a birtokló kéjnek, hiszen valahogy kompenzálnom kell. Kellene, ha igaz volna. A tükörhöz lépve szeretném látni az arcomat, de csak maszat a párában, ami ráette magát. Mutatóujjam a toll, a tükör a vásznam, telefestem nyomtatott betűkkel, gyorsan, mintha meg sem történt volna... Emlékszem a lopott szavakra tőle... S valami másra, egészen másra, mit Európa legnagyobb tava ölelt körbe.
"Legalább keressem, amire vágyok, bár nincs, az örökös ifjuság italát."
JA.
A kulcs nincs a földön, finom szaglászásba kezdek, hogy megtaláljam, és amikor az ujjaim közt tartom megint, elgondolkodom rajta, hogy talán itt kellene hagynom. Talán lehetne egy jó okom majd visszatérni. A szívem körüli idegpályák túlfeszített hegedűhúrként nyilallnak, figyelmeztetnek, hogy eddig és nem tovább. Vannak dolgok, amikkel még én sem játszhatok. És vannak dolgok, amikről soha, egyetlen pillanatra sem mondhatok le csak azért, mert abban a szentségtelen pillanatban jó mókának tűnik. Szereznem kell egy új láncot. Az ékszer öltöztet, és bevallom, megfagyok nélküle. Szavak és gondolatok nélkül jöttem ide, és úgy is távozom csendben, hangtalanul. Light ki tudja, merre jár már, hazafelé Shadow a társam, a fény által vetett Árnyék, a ragyogó élvezetek okozta maró, felszínes lappangás. Csend van. És ez a csend hangosabban üvölt minden sikolynál.
"Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."
Valami elkezdődött.
//Naaaagyon köszönöm a játékot <333 És még egyszer bocsi a mínuszért //
A víz lenyugtatja zaklatott, izzadtságcseppektől nehéz bőrömet, csak azt nem akarom, hogy itt legyen, már nem. Elég volt belőle ennyi, most is, mint mindig. Nekem nem kell több, az rossz, fáj, nehéz tőle a lelkem, én pedig szárnyalni akarok, még így, szemem világa nélkül is. Eddig, és ne tovább. Nincs szó, csak a cseppek csapódnak a kád oldalához, fájón marva bele a füleimbe. Mióta nem látok, már tudom, mit jelent ama fogalom, hogy üvölt a csend. Ám legalább tudom, hogy épp annyi volt ez számára is, mint nekem. Nem érdekel már a barátja sem, aki talán tudna segíteni rajtam. Hazugság. Érdekel, persze, ám nem úgy, hogy köze van hozzá. Találok más megoldást, talán menni fog magamtól is. Nem érek hozzá, már nincs miért, most nem vágyom még egy fordulóra, nem tudom az okát, de valahogy egyszerűen kényelmetlenné vált a szememben a helyzet. Talán az a mostoha tudat, hogy baj lehet belőle. Mindig odafigyelek. Most miért nem? Beleborzongok a gondolatba, hogy esetleg egyszer lehetne gyümölcse a méhemnek. Kizárt, ostobaság, lehetetlen. Én magam lennék az, aki megforgatja a kést a hasamban, hogy azelőtt elűzze az életet, hogy valóban az lenne. Kiszáll, megkönnyebbült sóhajom elnyeli a vízpermet hangja, hiszem legalábbis, elindul kifelé, hallom a lépteit, de még nem olyan édesek, mint a bejárati ajtó csapódása lenne. A hangját hallván szemöldökeim a magasba szaladnak. Nincs mitől tartanom? Ez vajon mit jelenthet? Hogy nem képes... Minő fájdalom lehet ez egy férfinak, kár, hogy az empátia távolabb áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Mondanom kellene rá valamit? Nem tudok, csak bólintok, bár ez nem jelenti azt, hogy nem fogok orvossághoz nyúlni. Alig ismerem, és nem szokásom bízni senkiben, nemhogy valaki olyanban, akit két perce ismerek. Ilyen téren inkább duplán bebiztosítom magam, de ezt neki nem kell tudnia, én így leszek nyugodt, és kész. Esély mindig van, ha csekély is, de hiszem, hogy igazából nincs lehetetlen, a sors pedig már több ízben bebizonyította, hogyha Mirácskáról van szó, különösen kegyetlen tud lenni. Istencsapása lenne számomra egy kölyök, elképzelni is borzasztó. Hallom a finom vonalakat, tudom, mi zenél így, az ujj meg-megcsúszik a tükrön. Vajon akarom tudni, mit ír oda? Nem biztos… mégis tudom, hogy holnap, amint megjön Margaret, az lesz az első, hogy megkérem, lehelgesse be nekem a tükröt, és olvassa el. Hülyének fog nézni, nyilván, és talán le is bukom, hogy volt itt valaki, bár tulajdonképpen köze nincs hozzá. Mégis… érdekel, mi az, amit még tudatni akar velem, bár szavakat pazarolni rá hiábavalónak tartja. Talán pont ezért érdekel. Értékesebbnek hiszem bárminél, amit hangokkal elmondani lehet, talán mert meg kell küzdenem érte, hisz a látás képessége nélkül egymagamban nincs esélyem rá. Elmegy, de meztelen lábujjaim csupán húsz perc múlva érintik a bolyhos fürdőszobai szőnyeget, kisétálok, miközben puha frottírba csomagolom testemet. Hűvös fém simul a talpamnak, kihűlt már, nem fűti a mellkasából áradó forróság. Felveszem, bár nem tudom, minek, értelme nem sok van. Mégsem viszem a szemeteshez, hogy annak alján szenderüljön jobb létre, tenyerembe gyűröm, mint valami mardosó, ostoba mementót erről az estéről. Arról, amit most úgy hiszem, magam mögött hagyok. Könnyedén, mintha nem jelentene semmit. Tévedni emberi dolog.
// Én is nagyon kösziii! <333 És bocsi, hogy csak most zártam, eskü nem a mínusz miatt volt. ^^ //
Ahhoz képest, hogy nem kell senkit eltüntetnem, szép kis summát ajánlottak ezért a melóért. Valami csajra kell ráhozni a frászt, és kibabrálni vele. Nem kérdeztem miért, vagy ki ez a tyúk. Nem érdekel, csak a lóvé, amit beígértek. A megbízóm nem konkretizálta a kívánságát, csupán egyetlen apró kérése volt. Ezen túl annyit fűzött az egészhez, hogy legyek kreatív és szemét. Halálos párosítás. A motorom a közelben parkol, de nem közvetlenül a ház előtt, ne legyen feltűnő, mégis, ha gáz adódna, bármikor nyeregbe pattanhassak. Leszállt az est, és besötétedett. Egy fa törzsének jótékony takarásából figyelem a csaj otthonát a szemközti oldalról. Már egy ideje itt dekkolok, hogy felmérjem a terepet. Állítólag egyedül lakik. Megvárom, míg odabent kialszanak a fények, és az áldozat elhúz aludni. Ahogy a ház teljes sötétségbe borul, még várok kicsit, hogy biztosan lenyugodjon, és elüljenek odabent a mozgások. Fekete farmernadrágban és fekete bőrdzsekiben az éjszakánál is sötétebb árnyként surranok át az úton és lapulok a ház falához. Hátamon fekete hátizsák. Teljesen beleolvadok az árnyékokba. Dzsekim zsebéből előkapom a szintén fekete maszkot. A fejembe húzom. Csak a szemeim látszanak ki. Kezeimet fekete kesztyűk védik. Nem kívánok felesleges ujjlenyomatokat hagyni. Óvatosan körbejárom az épületet. Az ablakok alatt lehajolok, ne lássanak meg bentről. Itt-ott belesek. Nem hittem, hogy ekkora szerencsém lesz, de az egyik ablak nyitva maradt. A csaj elfelejthette becsukni. Legalább nem a főbejáraton kell próbálkoznom. Bár, ezek után az sem lepne meg, ha nyitva találnám. Ahogy nézem, ez a nappali oldala. A bokrok kapóra jönnek. Elrejtik, ahogy lassan beljebb lököm az ablak szárnyát, majd két kézzel megkapaszkodok a párkányon, elrugaszkodom a talajtól és bemászom a helyiségbe. A szemem hamar hozzászokik a sötétséghez, tisztán kiveszem a berendezés körvonalait. Lassan teszem le a lábaimat a padlóra, ne csapjak zajt a lépteimmel. Fülelek. Síri csend honol idebent. A csaj már elaludhatott. Nincs idő finomkodni. Kezembe ott terem a rugós bicska. Aprót kattan, ahogy a pengéje kiugrik. A kanapé mögé sétálok, és belevágom a támlájába. A kés úgy metszi a kárpitot, mint a vajat. Az egészet kegyetlenül végighasítom. A szakadó szövet bizarr, hasadó hangot ad, és a belseje is kibuggyan. Míg a szerencsétlen kanapét gyilkolom, terveket szövögetek. A fotelokra is ugyanez a sors vár, a díszpárnákkal együtt. Mindent ki fogok belezni. Ha találok ruhákat, azokat is széttépdesem majd, a falakat és a bútorokat pedig befújom piros festékkel. A munkaadó külön kérésére felírom valahova hatalmas betűkkel: „Elkaplak, ribanc”. Hehe. Azt hiszem valakinek nagyon a tyúkszemére lépett a csaj. Az az érzésem, hogy, a megbízóm saját kezűleg akarja kinyírni.
Kezdőlap
//
