A kitöltögetős kérdőívek annyira szórakoztatóak tudnak lenni. Imádok velük pepecselni, hiszen mindig jókedvre derítenek. Van abban valami izgalmas, amikor saját magunkat tárhatjuk fel idegenek előtt, titokról-titokra. Tisztára, mintha pszichiáternél kellene beszélgetni, csak itt nincs, aki kommentárokat fűzzön a mondandómhoz, és félbeszakítsa a gondolatmenetemet. Azt hiszem, hogy az ilyesmi kifejezetten jól jön, ha az ember – farkas! – lánya hosszabb buszútra indul. Fogalmam sincs, hogy mit gondoltam, amikor nekivágtam ennek az utazásnak. Hirtelen ötlet volt, de egyszerűen nem bírtam tovább Detroitban maradni. Úgy éreztem, hogy megfojt a város, megfojtanak az emberek, akik ott vannak. Tiszta lapra volt szükségem, arra, hogy lássam az alagút végén a fényt. Ez volt az egyetlen lehetőségem, de átkelni egész Kanadán azért, hogy elérjek Alaszkába, nem volt kis vállalkozás. Addig is, amíg a töltögetéssel kötöttem le magam, nem bizonytalanodtam el még többször azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt őrültség ezt a régóta halogatott lépést megtenni.
A kérdőívet egyébként egy postaláda mellé dobva találtam, útban az állomás felé. Úgy gondoltam, hogy senki nem fogja keresni, mert az ilyesmi a legtöbb embert idegesíti. Azt hiszem, hogy már ezzel is alátámaszthatom, hogy teljesen más vagyok. Talán közéjük sem illek be teljesen, ez a visszatérő negatív hozzáállás azonban most nem helyénvaló. Útban vagyok egy olyan hely felé, ami talán változást fog hozni. Ennek örülni kellene, vagy nem? Szóval udvariasan kértem a mellettem ülő hölgytől egy keményfedelű könyvet, majd a tollat előszedve, elkezdtem kitöltögetni szépen az első adatokat. Ezzel akartam megkreálni az új alteregómat, mert így legalább mindenféle hátteret meg tudok szerkeszteni még az előtt, hogy el kellene adni magam.

Neve: Cassandra Leigh Sheridan
Szülők neve: Taylor Sheridan, Joanne Sheridan
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozó: Colin Sheridan
Születetési hely, idő: Detroit, Michigan állam, 1990. március 2.
Kor/nem: 24/Nő
Jelenlegi lakhely: Nincs állandó lakhely
Horoszkóp: Halak
Magasság: 158 cm
Testsúly: 48 kg
Hajszín: Szőke
Szemszín: Kék
Családi állapot: Egyedülálló

Felvont szemöldökkel szemléltem az alapadatokat. Eddig elég vérszegény volt az egész, úgyhogy reméltem, hogy valami izgalmasabb kérdést is feltesznek, különben hamarosan tényleg összegyűrt papírgombócként fogja végezni, a kuka mélyén, ami itt volt az ülésemre függesztve. Reménykedve haladtam tovább a következő lapra, és észre sem vettem, hogy mióta elővettem, nem egyszerűen elhagytuk a buszállomást, de már Detroit külvárosát is magunk mögött hagytuk és úton voltunk a határ felé.

Hobbik: Kertészkedés, festés, sütés-főzés, olvasás, túrázás, testmozgás, filmek
Munkahely: Jelenleg munkanélküli vagyok.
Korábbi munkahelyek: Hollywood Boulevard étterem, bébiszitterkedés, kutyasétáltatás, személyi asszisztens, adminisztrátor, titkárnő, virágárus, bolti eladó, és még számtalan hely.

Vajon írhatok ilyet egy kérdőívbe? Valószínűleg nem, de most nem igazán foglalkoztatott, hogy mit fognak gondolni, vagy hogy helyesen töltöm-e ki a nyomtatványt. Ez csupán játék volt, egyfajta unaloműzés, amit nem kellett véresen komolyan venni. Más keresztrejtvényt fejt, én meg így találom ki az új személyiségemet. Talán elsőre egy kicsit betegesnek hangzik, de éppen ezért nem mondogatom senkinek sem.
Egyébként nem véletlen, hogy ennyi helyen dolgoztam. Valahogy hosszú évek óta nem találom a helyem, igyekszem meglelni azt a foglalkozást, amiben jól érzem magam. Valahogy egyik sem állt igazán közel a szívemhez.

Legmagasabb iskolai végzettség: Gimnázium
Mióta él jelenlegi lakhelyén: Éppen az új lakhelyem felé tartok.

Amikor megláttam, hogy nincs ehhez hasonló kérdés több, már majdnem fellélegeztem, ám csak ezt követően jött a többi, kifejtést igénylő kérdés. Egy pillanatra még komolyan elgondolkoztam azon, hogy itt hagyom a fenébe az egészet, de akkor mihez kezdenék? Még csak a szomszéd városig jutottunk el, hosszú út állt még előttem és útitársaim előtt.

Pár szóban jellemezze a közelebbi hozzátartozóit!
Apámról talán az első, és legfontosabb, amit meg kell, hogy említsek, borzasztó a névválasztások terén. Neki köszönhetem a második nevemet, így nem csoda, hogy az elsőt használom inkább. Egy időben arra is készültem, hogy elhagyom azt a nevet, de végül arra a döntésre jutottam, hogy apa megérdemel ennyit. Egyébként asztalosként dolgozott Detroitban, a szülővárosában.
Anyám a helyi gimnázium történelem tanáraként próbálta továbbadni a tudást a diákjainak. Mindenki szerette, igazán kedves, és figyelemreméltó teremtés hírében állt, akinek figyelmessége szinte nem ismert határokat. Azt mondják, hogy rá hasonlítok a legjobban mind külsőre, mind belsőre, viszont utóbbihoz apámtól is csatlakozott néhány fontosabb jellemvonás.
Rajtuk kívül megemlíteném még a nagyszüleimet, akik még most is Detroitban élnek. A nagyapám, Anthony Sheridan régebben a rend őreként vigyázott a város lakosságára, míg nyugdíjba nem vonult, a nagyanyám, Allison pedig egy kis virágkötészetet tartott fent, míg végképp bele nem fáradt az üzlet vezetésébe. Sokáig ott segítettem eladóként. Azt hiszem, hogy a növények szeretetét az ő számlájára lehet írni. Anyám felől a nagyszüleim még fiatalon meghaltak. A másik nagyanyám rákban, ezt követően pedig a nagyapám öngyilkos lett, mert nem bírta a veszteséget feldolgozni, és inkább magára hagyta a két lányát. Erről a családi tragédiáról sosem beszélnünk.
És végül, de nem utolsó sorban, életem egyik legmeghatározóbb alakjáról még nem esett szó. Ő nem más, mint a nagybátyám, Colin. Ő volt az én gyámom, miután elveszítettem a szüleimet. Elég szigorú fickó, nagyapámhoz hasonlóan ő is rendőrként dolgozik. A kapcsolatunk nem túlzottan közeli, mégis ő az, akire sokáig számíthattam, és talán még ma is számíthatok.

A valóság persze teljesen más lapra tartozik. Igazából az apám nem más, mint az egyik legnagyobb élő legenda, és jelenleg egy baseball csapat edzőjeként tevékenykedik, amióta visszavonult az aktív játéktól. Anyám vele szemben jótékonysági szervezetekkel működik együtt, és van négy testvérem, akikkel annak idején egészen közeli kapcsolatban álltam. Miután eltűntem az életükből tizenöt évvel ezelőtt, sokáig kerestek és tele voltak velem a hírek. Ennek köszönhettem azt is, hogy nem mozdulhattam ki a lakásból, úgy voltam bezárva tartva, mint valami rab.
Colin pedig nem a nagybátyám, noha az elmúlt másfél évtizedben ő állt mellettem. Neki köszönhetem, hogy az lettem, ami. Ő a teremtőm, életem legfőbb megkeserítője. Ha ő nem lenne, boldogan élhetném az életemet, ehelyett fogalmam sincs, hogy van-e helyem a világban. Annyira azt éreztette velem az elmúlt évek során, hogy csak púp vagyok a hátán és nem vagyok jó semmire sem, hogy már kezdem elhinni. Nem véletlen, hogy elszöktem most tőlem, de talán még fel sem tűnt neki. Vagy inkább megkönnyebbült?

Írjon pár dolgot a gyerekkoráról!
Detroitban születtem, és ott is nőttem fel. A szüleim tizenhárom éves koromban haltak meg, és utána kerültem a nagybátyám gyámsága alá. Egészen addig az életem idilli volt, mindent megkaptam, amit csak egy szülő megadhat a gyermekének. Szeretetet, gondoskodást, biztos hátteret. A hiányuk a mai napig fáj, de tudom, hogy van, akire számíthatok.

Az igazság az, hogy a gyerekkorom tényleg remekül telt, ebben legalább nem kellett valótlant állítanom. A szüleim szerettek, a testvéreimmel átlagos volt a kapcsolatom, mint ahogyan az más családokban is lenni szokott. Általában sokat utaztunk, és már három éves koromban ott ültem kint apám meccsein, amikor a pályán volt. Valami hihetetlen, amit a labdával tudott művelni, és én annyira büszke voltam rá, hogy azt nehéz szavakba önteni. Nagyon hiányoznak nekem. Hiányzik az illatuk, az ölelésük, és a legfájóbb az, hogy többé nem találkozhatok velük, hiszen majdnem ugyanúgy nézek ki, mint amikor halottnak nyilvánítottak.
El tudom képzelni, hogy anyám még mindig nem adta fel a reményt, hogy egy napon hazatérek. Azt, hogy apámat mennyire megviselte, és hiába edzősködik Philadelphiában, ahol valójában születtem és felnőttem, mégsem boldog. Valami akkor megszakadhatott, amikor kiléptem az életükből. Néha még most is elszorul a szívem, ha meglátom őt a tévében valami interjúnál, vagy a sportcsatorna közvetítéseiben. Az érzés, hogy ott vannak, de ugyanakkor mégsem részei az életednek, valami borzasztó!

Gyermekkori traumában, vagy valamilyen orvosi kezelésben részesült?
Semmi ilyesmiben nem volt részem, leszámítva a szüleim korai halálát. Akkor annyira megviselt a veszteség, hogy hónapokig nem voltam hajlandó senkihez sem hozzászólni. Egy ideig a nagyanyámékkal éltem, és rendszeresen járnom kellett pszichológushoz. Később a nagybátyám vett a védőszárnyai alá, és a szeretetteli közeg segített túllépni a tragédián. Még mindig rossz érzés kerít hatalmába az emlékek felidézése miatt, de sikerült feldolgoznom.

Feltehetném a kérdést, hogy elég nagy trauma-e, ha az ember lányát tizenhét éves korában megtámadja valami félőrült, aztán arra ébred, hogy vérfarkas lett, de szerintem nem szükséges ecsetelnem ennek az árnyoldalait. Aki hozzám hasonlóan lett átváltoztatva, az valószínűleg tökéletesen megérti, hogy mire is gondolok. Mai napig emlékszem arra a borzalmas érzésre, amikor mit sem sejtve elmész egy férfival, mert olyan borzasztóan vonzó, hogy egyszerűen nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy neki add a szüzességed, mert annyira izgalmas, aztán a következő pillanatban minden megváltozik. A feje tetejére áll az egész világod, nem tudod, hogy mi a valóság, hogy mi ez az őrület, amibe belecsöppentél, és képtelen vagy megérteni, hogy miért nem mehetsz haza. Miért hurcolnak el Detroitba az akaratod ellenére, és miért nem láthatod soha többé a családodat.
Még mindig nem tudom megérteni, hogy Colin miért hagyott életben. Amikor nem tudott uralkodni magán a szenvedély hevében és átváltoztatott egy gyereket azzá a szörnyeteggé, ami bennem lakozik még most is. Szerintem mind a ketten akkor jártunk volna jól, ha az a nap életem utolsó napja. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy saját kezemmel vetek véget ennek az őrültek házának, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Pedig istenemre mondom, tényleg vágytam rá! Különösen akkor, amikor kiderült, hogy mennyire nem való Colin mellé kölyök, hiszen még maga is éppen kinőtte a gyerekéveit, már vérfarkas viszonylatban.
Csoda hát, hogy feleslegesnek érzem magam? Hogy nem találom a helyemet sehol? Hiszen itt sem kellene lennem. Mostanra jól menő állással kellene rendelkeznem, egy szerető férjjel, és legalább két gyerekkel. A kertvárosi családi házról és a vígan szaladgáló golden retrieverről már nem is beszélve. Mindez most már csak álom marad… egy álom, amit látszólag sem tudok megvalósítani, mert nem nézek ki többnek húsz évesnél. Higgyétek el nekem, nincs annál rosszabb, mint amikor felnőttként egy épphogy gyerekkorból kilépett fiatal lány testébe vagy zárva!
Jobb híján inkább a következő kérdésre ugrottam, mert attól féltem, hogy a bennem gyülekező sírási vágy hamarosan maga alá fog temetni. Elég kellemetlen lett volna, ha itt kezdem el itatni az egereket, főleg, hogy a mellettem ülő idős hölgyet sem akartam megrémíteni. Olyan kedves volt velem, még süteménnyel is megkínált, mert valószínűleg azt hitte, hogy elárvult kislány vagyok. Nem is állt olyan távol a valóságtól.

Miért éppen a mostani lakóhelyét választotta?
Vágytam valami környezetváltozásra, és igazából csak ráböktem a térképre. Alaszka jött ki, ott pedig Fairbanks találomra lett kiválasztva. Jó helynek tűnik, még állásajánlatot is találtam, amivel majd talán meg tudom alapozni a jövőmet. Merész választás, de még sohasem csináltam ilyet. Talán nekem is bejön, ahogyan a filmek hősnőinek is be szokott.

Most mondjam azt, hogy ahhoz a személyhez tartok, aki a túlélésem záloga lehet? Ahhoz, aki az utolsó mentsváram, az utolsó reménysugaram végén található személy? Senki ne kérdezze meg, hogy miért pont Emma számomra a megmentő. Én sem tudnám megmondani. Talán valahol nővérként tekintek rá. Talán azért, mert tudom, hogy ő igazán megért, valószínűleg nála jobban senkiben nem találnám meg a lelki társamat. Oké, hogy ez giccsesen hangzik és túlzottan szentimentálisan, de rá mindig számíthattam. Meghallgatott, ha arra volt szükségem, és segített, amikor nem boldogultam és Colin agresszívan lépett fel ellenem. Miután elment, magányosnak éreztem magam, elhagyatottnak. Legalább annyira, mint amikor a korábbi életemet kellett magam mögött hagynom.
Azért elég sok időbe telt, mire Markból kiszedtem, hogy hol találom meg az egykori mentoromat, de végül a kétségbeesésem azt hiszem, hogy célt ért nála. Annyira a gödör alján még sohasem voltam szerintem, mint akkor. Talán ostoba vagyok. Sőt, egészen biztos, hogy az vagyok. Emma biztosan nem véletlenül nem válaszolt a hívásaimra, meg az e-mailjeimre, én mégis úgy loholtam utána, mint valami kiskutya. Valószínűleg el fog küldeni melegebb éghajlatra, de akkor legalább elmondhatom majd, hogy mindent megpróbáltam és utolsó leheletemig küzdöttem saját magamért.

Tart valamilyen háziállatot?
Jelenleg semmilyen háziállattal nem rendelkezem sajnos. Talán, ha olyan lakásom lesz, akkor majd örökbe fogadok egy macskát, vagy egy kisebb méretű kutyát.

Háziállatnak nem elég az, amelyikkel a testemen osztozom? Éppen elég borzasztó, hogy még mindig nehezemre esik kontrollálni magamat, nemhogy még arra is oda kelljen figyelnem, hogy ne a házi kedvencem legyen a vacsorám!

Milyen tapasztalatai vannak munka terén?
Elég sokféle állást próbáltam már ki, egészen fiatal koromtól fogva. Még nem találtam meg a nekem legmegfelelőbbet, de az a tervem, hogy egy cukrász állást fogok megpályázni, ha megérkeztem az új lakhelyemre.

Tényleg cukrászként szerettem volna elhelyezkedni, de fogalmam sincs arról, hogy mennyire fogom bírni a beosztott szerepét. Elég szófogadó vagyok, ezzel nincs probléma, de szerettem volna kiélni a kreativitásomat a süteménykreációk terén, de ha nincs sok szakmai gyakorlatom hivatalosan, akkor bizony nem lesz egyszerű feladat. Abban bízom még most is, hogy ha megérkezem, akkor kapok majd valami jó ötletet. Colin semmiben sem segített azóta, hogy mellette vagyok, azt mondta álljak meg a saját lábamon, mert neki is megvannak a maga gondjai. Kinek nem?!

Szabadidejében mit csinál szívesen?
Szeretek virágokat ültetni, új recepteket kipróbálni, esetleg túrázni menni, ha a környéken van erre megfelelő hely. Az aktív időtöltésre szavazok a legtöbb esetben, ha van választási lehetőségem. Kedvelem az izgalmas könyveket, de a filmnézéssel sincs semmi problémám, amennyiben van rá időm.

Ennél a pontnál legalább nem kellett hazudnom. Sajnos barátaim nem nagyon akadtak, csupán néhány tag a falkából, akikkel elviseltük egymást hosszabb távon is. Azt hiszem, hogy ezt még nem lehetne barátságnak nevezni, de néha nagyon naiv vagyok, és szeretem azt képzelni, hogy én bárkivel könnyedén kijövök. Milyen kár, hogy az igazságtól ez nagyon távol áll…

Bágyadtan nyomtam el egy ásítást, kék íriszeim pedig az ablakon túli sötét tájat pásztázták. Az égvilágon semmit nem láttam, csak az eső ütemes kopogását hallottam a busz tetején és az ablak üvegén. Mellettem az idős néni feje kicsit felém billent, mire figyelmesen fentebb csúsztam, hogy a vállamat használhassa párnának. Még jó, hogy elértem a célomat ezzel a kérdőívvel, és elálmosodtam annyira, hogy az elkövetkező néhány órát alvással tölthessem. Túl sok volt a kérdőjel most a fejemben, és a papírokat elnézve a kérdőív készítőinek is voltak még kérdései. Úgy döntöttem, hogy alszok egy kicsit és utána folytatom majd, mert valószínűleg még akkor sem érek oda a célomhoz, ha átalszom az éjszakát és felébredek kipihenten.
Fejemet a hideg üvegnek döntöttem, de ez a hűvös most jól esett az arcomnak, segített lecsillapítani a háborgó lelkemet. Félek. Annyira félek!