Karakter teljes neve: Cassandra Crowley (Mary Redlight) Becenév: Cassie, CC (=>Sisy), Reley Álnév: Megan McLane Faj: Őrző Titulus: Mágus Nem: Nő Kor: 93 Születés helye és ideje: 1919. 09. 19 Elhivatás: 1933. 03. 03 Foglalkozás: Énekesnő, Mágus Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: 6.
Apa: Caden Redlight (ember - halott) Anya: Meredith McLane (ember - halott) Testvérek: - Egyéb hozzátartozók: Doyle Crowley aki gyakorlatilag felnevelt és azzá tett, aki vagyok. (őrző - él)
Alapvetően nagyon nyitott és barátságos. Szívesen meghallgat bárkit és a legtöbb témáról nagyon könnyen e tud beszélgetni, mert borzasztó olvasott, szinte minden kérdésben van véleménye, majd minden témáról tud érintőlegesen nyilatkozni. Emellett másik nagyon domináns tulajdonsága a hihetetlenül hatalmas tudásvágy. Ha teheti tanul, ha van lehetősége új dolgokat elsajátítani, vagy szélesíteni a látókörét, akkor azt nagyon szívesen megteszi. Főleg a mágiához kapcsolódó dolgok azok, amikben hihetetlenül képzett, de a többi tudomány és egyebek sem maradtak le sokkal. Az emberek többnyire kedvelik, de bármennyire is jóban legyen valakivel, mindig lehet érezni benne egy kis távolságtartást, egy finom távolságot, amiből soha nem enged. Jót beszélget, nevet másokkal, de a lelke mélyéhez senkit nem enged közel férkőzni. A gyermekkoráról szinte soha nem beszél, mintha az élete csak New Yorkban kezdődött volna. Nem veti meg a magányt, gyakran afféle magányos „farkasnak” nézik. Egyedül utazik, egyedül kutat, már a zenélésben is otthagyta a társait, a new yorki farkasokból álló bandáját, akikkel régebben még ifjabb korában énekelt. A zenélést még mindig kedveli, szívesen énekel és gyakran hiányzik neki a koncertezés, de most a tanulás fontosabb neki ennél.
Egy kicsi kecses és nagyon törékenynek tetsző nő. Alig 166 cm, de gyakran még ennél is kisebbnek tűnik, főleg amikor magas emberekkel van. A bőre nagyon halovány, szinte hófehér. A szemei ragyogó smaragdzöldek, egészen olyan az árnyalatuk, akár a drágakőnek, és a mélyükről mintha egy másik ember nézne elő, egy idősebb, tapasztaltabb és többet látott ember, mint a fiatalos lány, akinek nemes vonású arcán pihennek. A haja természetesen rezes-bronzos-lángvörös, olyan színű, amit azonnal észrevesznek az emberek, emellett igen hosszú és hullámosan omlik le az őrzőnő hátán. Ami még igen jelentős ismertetőjegy rajta, az az egész hátát beborító mértani formákból és különös nonfiguratív mintákból álló részletes és bonyolult tetoválás. A fekete vonalak nagy kontrasztot alkotnak a hófehér bőrrel, de így még szembetűnőbbek és gyönyörűbbek. Az egész hátát befedik és az oldalán már elkezdtek előrefelé is kúszni. A mozgása mindig könnyed, kicsit olyan, mintha táncolna. Gyakran vág bohókás tűnődő fejet, mint aki egészen máshol jár gondolatban. A ruhái többnyire ízlésesek és divatosak, de nem azok a magamutogató darabok. Nem szereti, ha látják a tetoválást rajta, így nem igazán mutogatja magát.
Gyermekkor
„Nem tudom kik élték át már a fojtogató magányt, azt a sötétséget, amiből nem tudod, hogyan fogsz kijutni. A gyermekkoromra leginkább a nyomasztó magány volt a jellemző. Egyedül voltam, féltem, legalább annyira, amennyire a többiek féltek tőlem. Az Appalache-hegység lankás lejtőin egy álmos falvacskában születtem. A szüleim Írországból vándoroltak ide, mert az hitték az Újvilágban majd szép jövő és nagy remények várnak rájuk. Ahogy ez lenni szokott az álom rémálommá vált, amikor megérkeztek az új földre. Semmi nem úgy alakult, ahogy lenni szokott. Anyám beteges asszony volt. Alig vannak emlékeim róla, de amik vannak, azok is mintha egy koponyáról származnának. Kifakult bőr, szalmaszerű haj, beesett arc, ahol kirajzolódtak a csontok. Még a szeme, ami olyan smaragdzöld volt, mint az enyém, még az is mindig betegesen csillogott. Törékeny volt és soha nem beszélt szinte velem. Egész nap a szobájában ücsörgött és imádkozott valami olyan istenhez, akit én soha nem tudtam megérteni. Hiszen miért imádkozott hozzá olyannyira, ha az az isten ennyire elhagyta? Apám volt az, aki igazán szeretett engem. Ez volt az egyetlen lángocska, ami éltetett, amiért felkeltem reggelente. Apa azonban alig volt otthon. Bányászként dolgozott, a közeli bánya volt ugyanis az egyetlen pénzkeresési lehetőség. Ott azonban nem csak néhány órát töltött el, hanem kora reggel elment és csak nagyon későn este ért haza. Emlékszem, mindig ott álltam az ajtóban, vártam rá. Aztán amikor befordult a kapun szinte a nyakába repültem. Úgy, ahogy volt, koszosan, bányaporosan, nekem úgy is többet jelentett bárkinél. Tudom, ez így eddig nem sokban különbözik ezernyi más szegény kisgyermek sorsától, azonban a helyzet valamiben más volt, valami olyanban, ami megkülönböztetett engem attól az ezernyi másik kisgyermektől. „
A férfi mosolyogva cirógatta meg a gyermek sápadt arcocskáját. Alig egy hetes volt a kislánya, de máris egészen életteli, és úgy tűnt, minden szavuk érti. - Mondj nekem valamit kicsi Mary, mondj valamit... - simogatta az apa a kislány fején a vöröses hajkezdeményt. - Hagyd a gyereket Caden, inkább gyere és segíts kimennem az árnyékszékre... A férfi megadóan felállt és eltámogatta az ajtóig az asszonyt. A csecsemő ekkor azonban fölsírt, panaszos hangja az apját hívta. Caden megvárta, amíg a felesége megáll a saját lábán, aztán odasietett és felvette a parányi lánykát. Rámosolygott, amit a gyermek viszonzott is. A nő dühösen odacsoszogott hozzájuk és szinte kitépte az apja kezéből a lányt. - Nem kell folyton pátyolgatni, nem porcelán, hanem gyerek! - sziszegte a nő, mire a csecsemő újra sírni kezdett. A nő úgy nézett rá, mint valami idegesítő kis állatra. Szinte visszavágta a koszos babaágyba. Amint a csecsemő szinte nyekkent a párnán, a gyertyák felizzottak a szobában, mind egyszerre gyulladt meg és fényük annál erősebben izzott, minél hevesebben sírt a gyermek. A falba vert szegecsek megrezzentek és felkunkorodtak. A két felnőtt rémülten nézett egymásra. Tudták mi ez, tudták ők jól.... - Boszorkány... - ejtette ki rémülten a szavakat a nő.
A napfény besütött a koszos ablaküvegen és rezes fényt csempészett az öt év körüli gyermek hajkoronájába, ami vörös függönyként terült szét a mocskos párnán. A lányka pillái megrebbentek, majd a smaragdzöld szemek kinyíltak. Pár pillanatig még csak feküdt ott, karcsú gyermeki testét elrejtette a hatalmas takaró, majd megmoccant és meztelen talpaival kicsiny lábnyomokat hagyva maga után a koszos földön megindult kifelé. Az egész ház teljesen kihalt volt, egy lélek sem rebbent az arany napfénnyel pompába öltöztetett kalyibában. A kislány végül a konyhában kötött ki. Elővett egy koszos lábast és egy kanállal leült az asztalhoz, majd falatozni kezdett a kétes eredetű ételből. Hamarosan fölkapta a fejét a hangra. - Szerintem nem kéne azt megenned, nem néz ki túl jól. - mondta a sarokban álló szakadt ruhás ifjabb fiú. A lány csak vállat vont, kanalazott tovább. - De komolyan Reley, meg fogsz betegedni, ha ilyeneket eszel.... A kislány már dühösen nézett föl a fiúra, levágta a kanalát, de nem szólalt meg, csak a fejét rázta. - Kérlek.... - Jajj maradj már csöndben! Ha anya meghallja, hogy veled beszélek, megint nagyon dühös lesz! Miért nem érted meg!! - kezdett el végül kiabálni. Kellemes gyermeki hangja most magasan és rémülten szólt. És ekkor mintha csak az említés hívta volna, az ajtóban megjelent egy sápadt és vékony asszony. A haja rézvörös volt, de fakó és kopottas, zöld szemei mélyén alig pislákolt értelem. Most azonban kigyúlt sápadt orcája, ahogy dühösen a gyermekre nézett. - Mit csinálsz már megint?? Azt akarod, hogy megint rólad pletykáljanak??? Miért nem tudod ezt befejezni??? - Én nem akartam anyuka... nagyon sajnálom... - vetett egy pillantást a falnál rémülten ácsorgó fiúra, de ezt nem kellett volna, a nő itt már teljesen dühbe jött. Odalépett a kislányhoz, és vézna testét meghazudtoló erővel pofon vágta a gyermeket. A lány elborult, a feje a falnak csapódott és öntudatlanul csuklott össze. A nő összeszűkült szemmel lépett oda hozzá, a keze felkapta az asztalról a kanalat, majd rövid tétovázás után a rozsdás kést is.... Lehajolt, a keze a gyermekhez közelített.... Ekkor kitárult az ajtó és viharos szélroham vágott végig a szobán. A felhők gyülekeztek a falu fölött és szinte egy pillanat alatt hatalmas égiháború támadt. A nő rémülten lépett hátra, kezéből kiestek az evőeszközök. A kislány pillantása megrebbent, majd a szinte izzó zöld szemek a másik hasonló tekintetbe fúródtak. Egyikük sem szólalt meg, de a csend beszédesebb volt mindennél. A vihar elcsitult, olyan gyorsan, ahogyan jött, de anya és lánya továbbra is csak bámulta egymást. Az asszony adta fel előbb, elrohant, mint akit démonok űznek. A kislány szomorúan nézett utána.
A falucska órája hatot kondított. Az összes gyerek együtt játszott alatta, valami egyszerű gyermekjátékot, köveket dobáltak egy körbe, és akinek a köve a legközelebb esett az oszlophoz, ami középen állt, az nyert. Ott volt a falu összes gyermeke, csak az egyikük nézte távolabbról őket. Olyan nyolcéves forma sápadt, rézvörös hajú, zöldszemű szép kislány volt. Az egyik ház árnyékában ücsörgött és onnan nézte a többieket. Felhúzta és átkarolta a térdeit, az állát a lehorzsolt bőrre támasztotta. Egy öreg kutya feküdt a jobb oldalán, és az állat is a gyerekeket nézte. A balján pedig egy róka kushadt, a vörös bundája alig volt haloványabb, mint a leány haja. Hirtelen egy kő landolt előtte és mielőtt elmenekülhetett volna, odasereglett az egész gyermeksereg. Úgy gyűltek köré, akár a döglött prédára az éhes varjak. - Mit csinálsz itt boszorkány? Hát nem megmondtuk, hogy ne merj kijönni abból az ólból, amit a házatoknak hívtok? - állt előre egy kissé telt arcú idősebb fiú. A lány felnézett rá, de a zöld szemekben nem látszott félelem, csak valami csendes beletörődés. - De, megmondtátok. - válaszolt a lány tüntető nyugalommal, mire a fiú feje majdnem olyan vörös lett, mint a lány haja. Közelebb lépett, keze ökölbe szorult, mire a kutya morogni kezdett. A gyerekek mintha csak ekkor vették volna észre az állatokat. Rémülten tágra nyílt a szemük és szinte egyszerre hátrált az egész banda néhány lépést. - Az ott... az... - Igen, ő Herceg. - biccentett a kislány és megcirógatta a kutya fejét. - Dehát láttuk hogy nézett ki... A kereskedőúr első lova eltörte mind a két lábát... És a róka... Azt tépték szét a kutyák? - záporoztak a kérdések. A kislány csak állt egy darabig, hallgatta őket, majd vállat vont és a két állattal a sarkában megindult hazafelé. Azonban alig tett meg öt métert és visszafordult. A szeme különös módon a távolba révedt. - Én a helyedben inkább hazamennék John... A nagybátyád egy órán belül meg fog halni... Mellette lenne a helyed. - többet nem szólt, vékonyka alakját elnyelte a koszos város. A gyermekek egyedül maradtak, rettegve. John végül nem bírta és elrohant. Amikor az óra elverte a hetet, a telt arcú fiú ott zokogott a nagybátyja ágya sarkán, siratta a szeretett rokont, a bosszú csírájával a szívében....
A templomból jöttek hazafelé, mind a legszebb ruhájukat viselték. Apjának ma is be kellett mennie dolgozni, ezért szomorú volt a lány. Szomorkásan rugdosta a köveket, néha fel-felpillantott a háta mögött összesúgó emberekre. Aztán hirtelen megtántorodott. Egy ágyat látott maga előtt és egy ismerős szempárt... Valaki szavakat suttogott a fülébe, de nem értette őket. Aztán a szempár lecsukódott, örökre.... Rohanni kezdett, több idős hölgyet félrelökött, akik méltatlankodni kezdtek, de nem figyelt rájuk. Úgy rontott be a házuk ajtaján, akár egy őrült. Az anyja szobájába rohant be, ahol a nő gyanúsan mozdulatlanul feküdt... - Anyuka! Anyácska kérem! - megfogta a hűvös kezet, mire a kásás-kába szemek lustán felnyíltak. - Mit akarsz itt kis szörnyeteg? Hagyj nekem békét... A kislány nem törődött a gonosz szavakkal, az anyjához bújt, próbálta magát befúrni a másik nem éppen kellemes illatába, hiszen érezte, hogy a vég közeleg. A nő megpróbálta ellökni magától, de nem volt elég erő a karjában. A lány pár óra után eszmélt, könnyei átáztatták a nő koszos ruháját, és átszivárogtak immár hideg mellkasára. Az apja erre a képre ért haza. A számára két legbecsesebb nő végre egymás mellett volt, de ez csak úgy lehetett, hogy az egyikük már nem élt...
- Mary, gyere ide hozzám. Nézte a gyermeket, ezt a gyönyörű kislányt, akiből szinte sugárzott az erő. Nézte a nemes vonásokat és azt a mély tekintetett, ami mintha idősebb lett volna, mint a gyermek. Doyle Crowley hallott néhány pletykát és úgy gondolta utána jár a dolgoknak, azonban amit talált, az minden elvárását felülmúlta. Ez a gyermek, nem lehetett több tizennégy évesnél, mégis olyan mágia hullámzott körülötte, amilyennel még szinte soha nem találkozott. Persze még kiforratlan volt, inkább elemi, mint tudatos, de mégis... Olyan volt, mint szén között gyémántot lelni, akkora volt a különbség. Várt pár pillanatig, de amikor Mary nem mozdult, ő állt föl, elegáns ruháját megigazítva lehajolt, hogy egyvonalba kerüljön azzal a lenyűgöző zöld szempárral. - El kell mondanom neked valamit Mary. Tudod, én is boszorkány vagyok... - mondta mosolyogva a néger férfi, mire a kislány végre életjelet adott, hatalmas szemeivel hitetlenkedve nézett. A férfi mosolya tovább szélesedett, majd megmutatta a kislánynak a mutatóujját. Egy pillanatra koncentrált, aztán vakító villanás lobbant fej az ujja hegyén. Csak ők ketten voltak a szegényes szobában, a falakra most hatalmas árnyékot rajzolt nekik a villanás. Aztán amikor a fény elült a férfi felvont szemöldökkel nézte Maryt. - Ki vagy te? - szólalt meg végül a kislány, megtörve a csendet. Erre a férfi megnyugodott. ~ Nem lesz itt gond... ~ futott át a fején. - A nevem Doyle, Doyle Crowley, és olyan gyermekeket keresek, akik olyanra képesek, mint én vagy te. - És miért? ~ Jó kérdés... Hogy válaszolja meg ezt egy gyermeknek az ember? ~ - Tudod, én egy olyan szervezet tagja vagyok, ahol több varázsló és boszorkány él együtt. Segítjük egymást, tanulunk és titkokat őrzünk. Az a feladatom, hogy kiképezzem az olyanokat, akiknek olyan ereje van, mint neked. Hogy megtanítsam őket bánni az erővel, hogy jóra használják a hatalmukat. Hosszú csend következett, a gyermek láthatóan hezitált. Majd meglepő gyorsan a tárgyra tért, a férfi ismét meglepődött a belőle áradó komolyságon. - És mi lesz apával? - Apád sok pénzt kap, ami jobbá teszi az életét, amivel elmehet innen. - Fogom még látni valaha? - Ezt nem ígérhetem meg Mary, talán... A kislány szomorkásan bólintott, majd elmosolyodott. - Rendben van. El akarok menni innen. Engem itt gyűlölnek, és apára is csak szégyent hozok. Veled megyek Doyle Crowley, de csak akkor, ha megtanítasz mindenre, amit tudsz, és még annál is többre. - Oh, ezt megígérhetem, ezt nagyon szívesen megígérem. - mosolygott a férfi. Akkor még nem tudta, milyen lavinát indít el ezzel, hogy mennyire is tiszta az a gyémánt, amit talált.
New York
„Emlékszem milyen érzés volt először megérkezni New Yorkba. Olyan volt, mintha egy álomba, egy valósággá vált varázslatba csöppentem volna. A fények, az emberek, a sietség, az a pezsgő élet... Doyle elvitt magával, New York volt az ő városa. Ott volt őrző. Akkor még nem tudtam sokat az őrzők dolgairól, csak annyit, hogy Doyle valamilyen szervezet része. Még hiányzott egy kicsit apám, de senki más. Alapvetően őszintén örültem neki, hogy elhagyhatom azt az undok falut. A nagyváros ezernyi meglepetéssel szolgált nekem, és a nyomorból egyik pillanatról a másikra a csillogás legnagyobb fokára szökkentem. Szalonokba jártunk, táncoltunk, gyönyörű ruhákban pompáztunk. Néhány idősebb őrzőnő úgy nevelgetett, mintha a kislányuk lettem volna. Nem csoda, hiszen én voltam a legifjabb, még tizenöt sem voltam, amikor odakerültem hozzájuk. Azonban hamar eluntam a bálozást és az egyéb unalmas elfoglaltságokat. Én tanulni akartam, azért jöttem, hogy megtanuljam használni a varázst, ami bennem szunnyadt, nem azért, hogy tüllborzalmakban parádézzak, mint az átlagos boldog gyermekek. A szemére vetettem ezt Doylenak, aki először meglepődött, de végül engedett a kérésemnek. Azt hiszem, úgy gondolta hamar elunom majd a dolgot és visszatérek a szalonéletbe. Nos, tévedett... „
Mindketten ott álltak a könyvtár ajtajában és tűnődve figyelték a gyertyafényben olvasó lányt. Úgy nézett ki, akár egy tünékeny vörös tündér a felhalmozott könyvtornyok között. Vörös haja ragyogott a gyenge fényben is, ahogy összevont szemöldökkel a könyvek fölé hajolt. - Doyle, ez így nem mehet tovább... Szinte alig alszik, alig eszik. Ki fog merülni! - Dehát mindent megpróbáltam! Egyszerűen nem lehet elszakítani a könyvektől... Úgy szívja magába a tudást, akár valami éhes szivacs. - mondta aggodalmasan a fekete férfi. Az idősebb nő csak nézte, azt a szép teremtést, és még így is érezte a mágiáját. Hihetetlen volt az erő, ami átjárta a lányt. - Tudod, néha eltűnődöm, hogy mi lett volna, ha nem mi találunk rá... és ilyenkor megrémülök. - nézett a férfi szemébe a nő, de az előbbi csak a fejét csóválta. - De mi találtuk meg Margaret, Cassandra biztonságban van nálunk. - Cassandra? Ezt a nevet kapta az elhivatáskor? - Igen, Cassandra Crowley. A többi őrző engedélyezte, hogy az én nevem kapja. Tudom, szentimentális dolog, de ha már nem az én lányom, és nem fogadhatom örökre, legalább ennyit kapjon tőlem. - nézett valóban atyai szeretettel a lányra. A nő szemében inkább aggodalom tükröződött, de amikor a férfi ránézett, csak bólintott. - Rendben, a te lányod lett, a te felelősséged. Azonban ajánlom mozdítsd ki innen egy kicsit, vagy bele fog őrülni, ha azokat a könyveket bújja folyamatosan.
- Nem szeretnék bemenni. - húzta össze magán a kabátot a lány és kissé durcásan nézett fel a magas néger férfira, aki csak jóságosan mosolygott. - Pedig be fogunk menni. Jól fogod érezni magad, aztán hazamegyünk, alszol, és csak holnap folytatod az olvasást. Erre a lány már úgy tűnt vérig sértődik, smaragdszín szemei haragosan parázslottak. Ellenben amikor a férfi megindult, kénytelen-kelletlen, de követte. Hamarosan beértek a gyönyörűen kivilágított terembe, ahol több párocska is táncolt a parketten, egy férfi pedig csendesen játszott a sarokban a zongorán. Beléptükre felnézett, majd folytatta a szomorkás dalt. A zongoristához közel ültek le egy asztalhoz és amíg Doyle egy agyonékszerezett asszonnyal csevegett Cassandra figyelme elkalandozott és a zongoristát figyelte, ahogy mágikus gyorsasággal szárnyaltak az ujjai a billentyűkön. Talán megérezte, hogy figyelik, minden esetre befejezte a játékot és a kislány felé fordult. - Szeretnél te is játszani? - kérdezte kedvesen. A kislány elvörösödött, megrázta a fejét, aztán gyorsan visszafordult a pohara felé. Amikor ezt ötödszörre játszották el, a férfi már nem csak kérdezte, hanem odasétált az asztalhoz és kezet nyújtott a kislánynak. - Gyere, jó móka lesz. - mosolygott. A lány vetett egy bizonytalan pillantást Doyle-ra, de a fekete férfi csak biccentett, szóval végül nagy nehezen rászánta magát és felballagott a színpadra. Leült a férfi mellé a székre és egy ideig csak figyelte. Aztán amikor egy számára is ismerős nótába kezdett, lehunyta a szemeit és mintha hagyta volna, hogy szárnyára kapja a zene. Pár percig csak ült így, aztán először bátortalanul, majd egyre hangosabban énekelni kezdett. A hang kibomlott, akár egy virág és beterítette az egész termet. Összefonódott a zongorista játékával, és az egész valami gyönyörű harmóniában olvadt össze. A végén olyan tapsot kaptak, mint még soha. A kislány mosolygott, amikor megfogta a férfi kezét és együtt meghajoltak. Doyle büszkén sétált oda hozzá, hogy hazavigye. Akkor ismerte fel a férfit. Meglepődött, így még soha nem látta, ilyen közvetlenül. Az alfa volt az, New York vérfarkasalfája. Hirtelen nem tudta mit mondjon, főleg akkor nem, amikor a vérfarkas mély dübörgő hangja elhullámzott hozzá. - Nagyon tehetséges a kislány. Ha gondolja szívesen megtanítom zongorázni. A néger férfi csak pislogott pár percig aztán a pöttöm kislányra nézett, akinek a keze szinte eltűnt a hatalmas férfi hatalmas, mégis kecses ujjai között. Amikor meglátta az örömet és a vágyódást a gyermek arcán, akkor azonban nem tudott nemet mondani, habár tudta, hogy ez veszélyes.
A zongora hangjai, a mágia áramlása szinte egybeforrt. A zene maga volt a varázs, és a varázs beleolvadt a zenébe. Doyle csak ült és nézte, hogyan repdes a lány keze a billentyűzeten. Aztán a darab véget ért, és arra eszmélt, hogy Cassandra őt figyeli. A lány mosolygott, ami nagyon boldoggá tette őt is. - Nos tetszett? - kérdezte csilingelő hangon, a férfi pedig csak bólintott, teljesen meg volt hatódva. - Nagyon tehetséges vagy Cassandra. Azonban remélem tudod, hogy a tanulóéveid befejeződtek. Mi már megtanítottuk neked azt, amit meg tudtunk tanítani. Innentől neked kell választanod az utad, megszerezned a tetoválásokat.. és nos, az összes többi, de ezeket te már pontosan tudod. A lány csak biccentett, tűnődve simított végig a billentyűkön. - Igen, készen állok rá, hogy megszerezzem a tetoválásokat. Azzal fölállt és rámosolygott Doylera. A néger férfi csak most vette észre, hogy a gyermek, akit idehozott felnőtt. A tekintete még mindig nagyon öreg volt, de mostanában már nem veszett el annyira benne, nem fulladt bele a szomorúságba, ami a zöld szemekben csillogott. - De még búcsúzóul szeretnék neked elénekelni valamit... New Yorknak írtam, és köszönöm Doyle, hogy elhoztál ide, nélküled sehová sem jutottam volna el. Azzal leült a zongorához és játszani kezdett.
A fáklya
„Tizenhét voltam, amikor megkaptam az első tetoválásomat. A szemhez hasonló minta a tarkómon volt, mintha ott is látnék vele. Ezzel megkezdtem őrzői pályafutásomat. Igazából kérdés sem fért hozzá, hogy milyen pályát választok. Én nem voltam harcos. Persze nem azt mondom, hogy teljesen képzetlen voltam a harcban, de annyira messze nem voltam ügyes, hogy harcos legyen belőlem. Ráadásul, minden egoizmus nélkül, az pazarlás lett volna. A mágia, ami bennem szunnyadt, nagyobb célokra volt hivatott. Így lettem mágus, így szenteltem az életem a varázslásnak, a rituáléknak, és a transzcendens világnak. A falkával elég jó volt a viszonyom, afféle fogadott húgicája voltam az alfának, habár néhányan ferde szemmel néztek rám, de a legtöbb farkassal igen jól kijöttem. Doyle mindig ott volt, ha kellett valami, de amint a tanulmányaimon kívül már szinte semmire nem maradt időm, sajnos a viszonyunk egy kissé meglazult. Amit sajnáltam, mert az apámon kívül, ő volt a legfontosabb nekem. Meg igazából Phil, az alfa is, olyan volt, mintha a testvérem lenne, vagy egy másik apa, vagy nem is tudom igazán... „
A két alak lihegve állt szemben egymással, mind a ketten fáradtak voltak már a harctól. Cassandra hívta ki a hatalmas férfit, aki láthatóan óvatos volt vele, ami a lányt nem zavarta. Tudta, hogy a nagy férfi alábecsüli, ezért is választotta őt, habár sokan őrültnek hitték emiatt. Most ahogy egymással szemben álltak és már jó néhány ütést bekapott, de még mindig nem sikerült a célja már kezdett ő s kétkedni magában. De még nem adhatta fel, volt egy utolsó ötlete. Gyorsan mozdult, az ujjára fényt idézett, ami elvakított mindenkit egy pillanatra. Ennyi bőven elég volt. Kirántotta a szalagot a hajából, és ezüstöt idézett rá. A mágia szinte duruzsolt, ahogy a lány formálta és használta. Az ezüstszalag pedig mint egy fémes ostor, úgy mart bele az óriás combjába. Nem volt nagy, nem ejtett túl nagy sebet, de ott volt a farkas vére rajta. - Nos ezt nem hittem volna. - lépett elő egy másik termetes férfi az árnyak közül. Meztelen felsőtestén csak úgy feszültek az izmok. A fiatal nő felnézett rá, törékenynek tűnő arcán titokzatos mosoly játszott. - Nem nézted volna ki egy pöttöm zongoristából, mi? - mosolygott, amit a férfi is viszonzott. - Így magunk között de, elvégre nálam tanultál.
A nő még egyszer megigazította a vörös tincseket, amik felfogva nyugodtan Cassandra fején. Végigsimított a nő hátát borító bonyolult tetováláson és elgyönyörködött a művében. A különös azonban az volt, hogy ez nem az ő mintája volt. Persze ő készítette, de a lány vázlatai voltak, a vonalak mintha még jobban erősítették és gerjesztették volna a mágikus hatalmat, ami szinte parfümként lengte körbe ezt a törékenynek tetsző teremtést. A tetoválómester még egy kis ideig tűnődött, mielőtt munkába kezdett volna. Nézte az erőteljes és gyönyörű geometriai mintákat, amik a hófehér bőrt fedték. - Honnan vetted őket? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. Már évtizedek óta rajzolta őket, de eddig még nem volt mersze megkérdezni. A lány félig hátrafordult felvont szemöldökkel nézte az idősebb nőt. - Nos mindenhonnan, ahonnan lehetett. - mondta eltűnődve. A keze megrebbent, mintha meg akarná érinteni az évtizedek alatt hatalmassá terebélyesedett mintát, de végül nem mozdult. - Tudod Annabell, rengeteg helyen jártam. Tanulmányoztam a szabadkőműves eszméket, a gnoszticizmust, a wiccát, a kelta druidizmust, az atlantiszi és egyiptomi tanokat, és még órákon át sorolhatnám. Persze sok volt a hülyeség és a mese, de a rengeteg szemét között könnyen lelt az ember gyémántra is. Rengeteg varázslatot dolgoztam át, rengeteg régi tudást tettem magamévá. Azok a könyvek mind ott voltak, és csak arra vártak, hogy valaki olvassa őket. Tudod, ugyanis ez a művészet, olyan, mint megírni egy zongoraversenyt. Nagy kihívás, de ha egyszer elkészül, és felcsendülnek az első hangok, akkor tudod, hogy megérte... - mosolygott a nő. A tetoválómester csak nézte egy darabig. Figyelte az ifjú arcot, ami valószínűleg az övénél idősebb szellemet rejtett magában. Végül inkább munkához látott, nem az ő tiszte volt megítélni, hogy helyes úton járnak-e az őrzők. Minden esetre valahol a lelke mélyén tartott ettől a lánytól, ettől a fáklyaként fénylő üstököstől, aki itt ragyogott köztük, de nem tudták, honnan jött és mekkora kárt fog okozni, ha valahová csak úgy becsapódik... Figyelte a fiatalnak tűnő nő távolodó hátát, amint kisétált a tetoválószalonból. Sokszor megtette már, hosszú-hosszú évek óta bővítette és gyarapította a nő tetoválásait, mégis, most érzett valami véglegességet a távozásában. Besétált az egyik terembe. Egy este nem tudott aludni és festeni kellett... Festett egy képet. Cassandra volt rajta, még a tetoválások nélkül, és mintha valami sötétség sugárzott volna a képen lévő nőből. Ránézett és megborzongott a csábító feketeségen. Sokszor ki akarta már dobni, de nem volt szíve hozzá. Vetett rá még egy pillantást és habár ő nem volt jós, úgy gondolta, a nő soha többé nem fog visszatérni. Csak nézte a képet, mintha a sötétben ülő alak választ adhatna a kérdéseire....
„Azt hiszem, már igen sokat éltem. Sokat éltem, sokat láttam és sokat tanultam. Azonban a jó pap is holtig tanul... akkor meg a mágus még holta után is. Megfordultam a világ minden sarkában és mindenkivel beszélgettem szinte, akinek bármi köze is van a valós mágiához. Ez lett az én utam, a varázslat útja. Nem tudom kitől kaptam a mágiát, ami bennem van, de az vagyok én, én vagyok a mágia, és fordítva, mi egyek vagyunk. Hosszú évtizedekig éltem New Yorkban, az volt az otthonom. A kicsiny falu, ahol születtem, soha, még csak a közelében sem volt New Yorknak, az igazi gyermekkorom és boldogságom helyének. Azonban semmi jó nem tarthat örökké. Hiába utaztam sokat, hiába tűntem el gyakran évekre is, és hiába volt New York egy nagyváros, az feltűnik az embereknek, ha valaki nem öregszik. Illetve konkrétan még egy öreg bácsi sem állított meg az utcán, hogy héé te voltál az a lány, aki ugyan így nézett ki húsz éve? Ennek ellenére úgy döntöttem jobb az óvatosság. Ráadásul volt egy különös álmom.
Havas tájon rohantam, a jég csikorgott a talpam alatt. A jeges szél az arcomba vágott és én borzasztóan fáztam. Minden porcikám átjárta a rémület, hiszen valami követett, valami nagy és sötét jött utánam, ami a fényre áhítozott, a lángokra, amik bennem égtek, a mágiámból akart falatozni... Aztán megláttam a város névtábláját.
Idézet :
„Üdvözöljük Fairbanksben!”
Lerogytam a tábla alatt, és hirtelen elöntött a nyugalom. Tudtam, a sötétség de nem fog követni... Hogy miért? Azért, mert...
Izzadtságban úszva riadtam fel az álomból. Nagyon régen nem volt már jósálmom, de most azonnal felismertem. Nem tudom, milyen szellemek, vagy erők akartak vele üzenni, de azt már megtanultam, hogy nem szabad őket figyelmen kívül hagyni, mert akkor csúnyán megütheti a bokáját az ember. Nem tartott két napba se, hogy megszerezzem az áthelyezésem. Csak a legfontosabb holmikat csomagoltam össze, mert minél hamarabb az új városban akartam lenni, nem éreztem már biztonságban magam."
Amiket szeret: A mágia, az okos emberek, a könyvek, tanulni, a zongora, éneklés és a jó zene.
Amiket ki nem állhat: A bányavárosok, a képmutató emberek és akik kiutálnak másokat.
Rövidtávú célok: Elhelyezkedni Fairbanksben.
Középtávú célok: Tovább folytatni a tanulmányait, elérni a lehető legmagasabb mágikus szintet.
Hosszútávú célok: Még több új varázslatot alkotni és olyan magas rangúra képezni magát, amilyenre még senki nem tette.
Ez az ET nagyon rendben van. Egyetlen dologba kötnék bele: 1920-as években egy színes bőrű férfi biztosan nem fogadhatott örökbe egy fehér bőrű lánygyermeket. Hivatalosan nem. De különben minden tökéletes.
Kezdőlap
