A vagon maga egy old típusú vagon, amelyet Sam apja egy Royce-Royc-ért, nagyjából ugyanabból az időből származó kocsiért cserélte el. A felújítás után azonban lakóvagonná tették, területre nagyobb, mint egy garzonlakás, a felépítése miatt azonban hiába otthonos, néha szűkös érzetet ad. A helyi időjáráshoz lett átalakítva, hogy a nagy hidegeket is otthonos meleggel lehessen átvészelni Fairbanksben. Berendezésben a modern és a régi, retro is dívik, tisztelegve a vagon korának és igazodva a stílusához, de egyben kiszolgálva a modern kor igényeit is.
A telefonnal a kezemben állok és csak meredten bámulom a kijelzőt. Sose voltam egy tájékozódó zseni, mindenütt képes vagyok eltévedni, így mire ezt a vagont megtalálom, az se két perc lesz. A kis jelzőke leköveti az utat, amerre megyek, s közben fel-felvillannak a környező utcák nevei is. A gyomrom görcsbe rándul meglátva az egyiket. Szinte kétségbeesetten markolok rá a készülékre és legszívesebben bevágnám a zsebembe, de akkor meg sose találom meg a helyet és nem érek oda időre Samhez, azt pedig nem szeretném. Végül a telefon mégis a földön landol, pofával felfelé. A hóba süppedve csak egy pillanatig látszik még a megjelenített képüzenet, majd megadja magát a természet akaratának és szépen elsötétül a kijelző. Tudtam. Tudtam, de nem akartam gondolni rá. Viszont Jess azért van, hogy minden évben emlékeztessen arra, ami történt, azért, amiért történt. S most megint ott tartok, hogy három utcára és jó néhány évre törött állkapcsomtól érzem az ütések erejét és azt teszem, amit akkor nem. Elhagyom magam. Leguggolok a telefonért, kezembe veszem az áthűlt iPhonet, s úgy ahogy van bevágom a táskámba. Próbálom ezzel elsüllyeszteni a rossz érzéseket is, de nem megy. Szórakozottan merítem kezemet a hóba, kesztyűmet is lehúzom előtte, hadd jegesedjen át kézfejem. Nem érdekel. Lelkem jegét szeretném kiadni így magamból, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy így érkezzem vendégségbe. Amikor már fizikailag fáj a hideg, kéztartást cserélek, másik kézfejemet is elsüllyesztem. Tudom, hogy sokáig vörös marad majd a bőröm, nem érdekel. Ebben a hőmérsékletben halálra is lehet fagyni, de nem áll szándékomban ez. Elkésni viszont el fogok, s mint ilyen meg is kell magyarázzam. Majd. Most nincs más, csak a problémamegoldás Shinys verziója. Nem tudom mennyi időt töltök el a hóbanyúlkálással, de mielőtt ellilulnak az ujjaim, inkább befejezem. Órám nincs, a telefonom pedig megdöglött, így megyek az orrom után, időérzékemet vesztve. Mint realizálom, nem voltam olyan messze az előbb sem, hamar elérem a vagont. Kopogásra emelem fájdalmasra fagyasztott öklömet. Ajkaimon mosoly, mint mindig. A belső törött tükrömhöz senkinek, semmi köze. Mindenkinek vannak titkai, ez így természetes.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Lassan egy hónapja, hogy Nyüzsinek hoztam egy társat. Elég macerás volt rászoktatni, hogy ne lógjon ki a vagon bejáratánál, ezért trükkösen inkább becsuktam az egyik ajtót és úgy kezdtem el megszoktatni vele, hogy ne akarjon velem együtt kiröpülni a vagonból, ha jövök vagy megyek. Mindenkinek kell társ és ez Nyüzsire is vonatkozik. A tortához nem csak tea, hanem rendes vacsora is dukál, ezért olyat főztem/sütöttem/készítettem, ami felér egy vacsorával. Zöldségkrémleves növényi tejből, sushi, zöldséges is és nori nélküli is van. ~Már itt kéne lennie…~ A torta és egyéb apró finomságok is készen vannak, itthon is rajongok a sütizésért és a csoki készítéséért. ~Most már megnézem, merre lehet.~ Nem is tudom, hányszor hívtam, mert tartottam attól, hogy eltéved, de süket volt a telefonja. A hackelős cuccaim az egyik zárt szobában vannak, egyedül a dobfelszerelésem van a nappalinak kiáltott helység utáni szobában szem előtt, de az ugye nem szabályszegő dolog, így maradtak. Kinyitom az ajtót, míg félig felveszem a kabátot és teljesen ledöbbenek Shinyn. - Jézusom, gyere be, szétfagysz! Lépek gyorsan hátrébb. - Forró csokit és forró teát vagy kapucnit … kapucsínót tudok adni. Addig dobd le a kabátod és a csizmát, odakészítettem neked papucsot! – kiáltok már a konyha felé menet, hogy minél előbb melegben részesedhessen. Emlékszem, mi történt a boltban és gyorsan korrigálok, hátha Shiny sem tudja, mi a kapucni, mostanában egyre kevesebb dologban vagyok biztos. Akármit is kér, adom, ha nem kér, akkor egy bögre forró teát adok neki és a fűtőtest melletti fotelhez vezetem. - Melegedj át, nehogy megfázz. Hazafelé meg adok kesztyűt is. Ma csajos napom van, felkötöttem a hajam, körömlakkal és egy kicsit erősebb sminkkel, Mickey egeres pólóval tolom.
Nem látom magam, így fogalmam sincs arról, hogy nem csak a kezeim lilák, hanem ajkaim is kissé eltérnek a normális színűtől. Hiába, itt kis idő alatt is odafagy az ember a járdára, hát még, hogyha direkt sanyargatja magát azzal, hogy hóba mártogatja a kezét. Ha sírtam volna, akkor a könnyeim is a szempilláimra fagynak, azt hiszem. Mióta is nem sírtam már Jordan és Jess miatt? Idejét sem tudom, de lassan kezd túltöltődni bennem a képzeletbeli esővizes hordójuk. Még nem szakadt át a gát. Nem szeretném, hogy ma történjen meg, de érzem, hogy mosolyom alatt vékony jég borítja csak a fájdalmamat. Egy lépés és bumm! Nem akarom. - Már nem! Nevetek rá Samre. Beljebb lépdelek, azonnal körbepillantok a vagonon. A kabátom egyelőre marad, fázom, ami azt illeti, hiába van bent elég meleg. - Kapucni jó lesz! Jegyzem. Szeretem ezt a szót, hallottam már mástól is és szerintem aranyos így hívni a kapucsínót. Vannak azok a becézések, amik kifejezetten könnyen kúsznak elmémbe. Például ha már a kapucni másik jelentésénél tartunk, akkor ott van a csücsi. Na az elolvasztós! Milyen cuki már? Vedd le a csücsit a fejedről! Vagy a tentitakaró esetleg bömbirongyi a gyerekeknél az alvós-cumis rongyra. Van ezeknek a szavaknak egy olyan gyerekes bája, ami bennem is él, s ami szerintem hetven éves koromra sem fog kikopni. - Bocsi a késésért, de elromlott a telóm. Magyarázom, miközben kibújok a csoffadtra ázott, de még így is extrémen szivárványos, szőrös mamutcsizmámból, s az ajtóhoz közel teszem, lehetőleg valami olyan helyre, ahol nem gányol össze semmit a belőle kiolvadó hólé. Lábtörlőre vagy ilyesmire. - Van kesztyűm, csak.. Egy pillanatra a radiátor melegének ellenére is belefagyok a pillanatba. A kabátomat és a sapka-sál kombinációt is levettem már, így láthatóvá vált rajtam a kedvenc, szivárványos-unikornisos pulóverem a farmer fölött. - ..fázni akartam. Jordan is fázik a föld alatt. Nem remeg meg a hangom és nem sírom el magam. Meglehetősen tárgyilagosan beszélek az egykori legjobb barát haláláról illetve arról, hogy hol van most. Egy vállrántással túllendülök, újra mosoly ül ajkaimon, miközben a bögrét két tenyerem zárójelében tartva pillogok megint körbe a vagonon. - Nagyon állat ez a hely! Csudaklassz, hogy itt élsz. Amúgy.. mizu?
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nem fogom megkérdezni, mi a gond. Mostanában már kezdek erről leszokni? Nem tudom. Talán csak várom, mikor bukjon ki belőlem a kérdés. Mert ki fog, abban biztos vagyok. Ránevetek arra, hogy már nem fog. Igaza van, bent meleg és forró ital várja rajtam kívül. - Oké! – kiáltom még a konyhából vissza, ami kicsit beljebb van. - Az nem jó, majd add oda és megnézem. – bukkan fel a fejem az ajtóban. – Az a lényeg, hogy idetaláltál. Már éppen indultalak volna megkeresni. Már a bögrékkel jövök ki a konyhából a nappali felé, mert az van előréb. A szavakra azonnal leteszem a bögréket és átölelem. Nem beszélek semmit, nem látom értelmét, nem ez a lényeg. - Szerintem is szuper, gyere, körbevezetlek. – fogom meg az egyik kezét és én is felkapom a bögrémet. - De előbb üdvözöllek nálunk. – emelem koccintásra a bögrémet. A nappali után egy konyha-ebédlő, pulttal kettéválasztva. A konyha a nagyobb és láthatóan mindennel felszerelt, az egyik kedvenc helyem. - Mögötte van a … fürdőszoba, mellette meg a mosdó, ha szükséged lesz rá. Leteszem a bögrém újra. - Megvagyok, készülök a vizsgára és a karácsonyi nagy sütirohamra. De amúgy… nem tök hülyeség ez a mizujs dolog? Úgyis mesélünk egymásnak, ez így kurvára uncsi. Simán nem figyelek oda, az én szám már csak ilyen. Ekkor egy halk robogást hallani a hátam mögül, majd két szempár áll meg a nappali ajtajában, amit nem veszek észre. - Volna kedved majd korcsolyázni jönni? Megnyitott a jégpálya.
- Szerintem elázott. Jegyzem meg, mint aki ért hozzá. Valójában csak tipp, bár nem is olyan légbőlkapott, lévén vagy egy méteres hókupac aljára sikerült ejtsem, úgy megijedtem attól a képtől, amit elém tárt egy mms. - De nem lényeges, igazán nem szeretném, hogyha megjavítanád! Tiltakozom zsigerből. Nem akarom látni azt a képet megint. Viszont azt se szeretném, hogy elutasításom rosszul essen neki, ezért hozzáteszem megsemmisülten a csupasz tényeket. - Kaptam egy üzenetet, amire nem vagyok kíváncsi még egyszer. Nem is olyan nehéz ez, még csak el se szomorodtam attól, amit mondtam, szóval mosollyal vagyok képes közölni a dolgot. Közben előkapartam a táskából a telefont és észre se véve magam, szórakozottan forgatom a készüléket ujjaim között. Egészen addig, amíg meg nem kapom a bögrét, mert akkor aztán először az ölembe ejtem, aztán pedig nem is foglalkozom a koppanással, mely azt jelzi, hogy onnan a padlóra szánkázott. Megölel, hát magamhoz szorítom, sokkal határozottabban annál, mint ahogyan illene. Az addig rendben van, hogy ő akar vigasztalni engem, de ahhoz szoktam hozzá, hogy én borulok mások nyakába s mint ilyen ahhoz nem ártalmas az sem velejáróként, hogy úgy ölelek, mint aki kezdeményező típus. Határozottan, erővel, de mégis gyengéden. Ez vagyok én. - Köszönöm a meghívást! Koccintom össze az ő bögréjét az enyémmel, majd belekortyolok a kapucsínóba. - Pont ahogy szeretem! Csillannak fel szemeim, mintha nem is mondtam volna az imént semmit a halott egykori legjobb barátról. És nem üres frázis, amit közlök, a kapucsínót igenis el lehet rontani, de ez tényleg olyan, amilyennek én szeretem. - Nem feltétlenül. Jegyzem ellen, miközben issza tekintetem a mutatott látványt. - Igazság szerint vannak olyan emberek, akik elég zárkózottak ahhoz, hogy ne meséljenek, s akkpr hogyha nem akarsz ülni kukán, meg kell ezt kérdezd, hogy átszakadjon a gát. No meg van az az embertípus, aki direkte kéreti magát vagy annyira szeret magáról beszélni, hogy egy ilyen muzival lehet levenni a lábáról. Vállat vonok. - Amúgy jah, van benne valami. De most baj, hogy megkérdeztem? Veszem elő riadtabbik énemet. Az kéne még, hogy rosszat mondjak szinte azonnal a megérkezés után. Túlteljesíteném a kvótát, azt hiszem. - Persze, nagyon szívesen! Rég voltam már, tavaly meg tavalyelőtt valahogy kimaradt. De szeretek nagyon.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Adsza. – tartom a tenyerem a mobil után. – Ha megszárad, megnézem. A további szavaira a kinyújtott terem felett enyhén összecsukódnak az ujjaim, eltűnik a mosoly arcomról, megértéssel teli lesz. - Az attól még ott lesz. Tudom, nem kedves. De ha mindarról a rosszról nem akarok tudomást venni, ami velem történt, vagy akiket szeretek, akkor őket tagadom meg. Nem tudom, mi lehet benne, nem fogok rákérdezni, de nem lehetett kellemes, amikor kinyitotta. Mosolygok, amikor hagyja, hogy átöleljem. Attól függetlenül, hogy könnyen válok sündisznóvá, éppen úgy szeretek vigasztalni is. Van benne gyakorlatom. - Máskor is! – remélem, hogy eljön. Kortyolok az enyémből, majd a szememben egy boldog csillanással kérdezek vissza. - Tényleg? Akkor eltaláltam, az ízesítőt is. – szeretek másokra ráérezni, mit fogyaszt. Kortyolok egy nagyot a bögréből. - Ez igaz. És olyannak is nézek ki, akihez harapófogó kell? – vigyorgok. Már vágnék a kérdésre vissza egy viccel, de kihallok valamit a hangjából, ami arra késztet, hogy ne mondjam ki. - Nem baj. De most erre, ha azt válaszoltam volna, neeem, nincs semmi különös, akkor szerinted ez mennyire értelmes társalgási kérdés? Az összes közül a leginkább beszélgetést megakasztó. Mesélj valamit magadról és akkor a másik is fog. – vonok vállat. – Ez a bizalom, vagy mi. – majd ránézek. – De ha most ezen megbántódsz, megrágom a füledet. – vonogatom a szemöldököm. Én ilyen vagyok, kész. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy meg fogja kérdezni, mint ahogy rendre szájon vág, ha csúnyát mondok. Számomra ez olyan természetesen egyértelmű, mint a levegővétel, úgy is nyilatkozom ki. - Jajdejó! – lelkendezek, mert a jégpálya az egyik, ahova nem szeretek egyedül menni. Oda többen kell menni, úgy az igazi. - Csüccs le, az étel még meleg. Forró zöldségkrémleves. – veszem az irányt a konyha felé. Az asztal két főre terítve, az asztal maga négy személyes, bőven elférünk öten is körötte. - Nem tettem bele a pirított kockákat, ne ázzon, meg hátha nem szereted. Növényi tejből készült, nem mandula vagy egyébből. – elég kellemetlen lenne, ha érzékeny lenne rá, azért megkérdeztem ugyan dolgokat, de ezt elfelejtettem. Két tálban hozom magunknak és egy külön a pirított kockáknak és a créme freshnek. - Van még, szóval ne kéresd magad. Jó étvágyat! Ahogy leülök, érzem, hogy valami, pontosabban valamik a lábamra telepednek. Ilyet ritkán szokott tenni Nyüzsi, de hogy mint a ketten kimerészkedtek, hogy vannak nálam, ez furcsa.
- Köszönöm! Nyújtom oda neki a telefont. Nem tudom, hogy mit tud kezdeni egy megvizesedett iPhonenal, igazából mindenki csak szidja, hogy szörnyű ketyere ez, de nekem nem volt vele még a mai napig semmi bajom. Most mondjuk elintéztem rendesen, de a kép, amit kaptam sokkolt, nem is kis mértékben. Ma van az évfordulója. 10 éve volt, 10 hosszú éve, s Jess még mindig engem hibáztat. Rettenetesen rosszul esik, olyanná tett a küldött üzenet, amilyen nem voltam már rég: ijedtté. Mert Jess nem jó úton jár, tudom. S sok mindenkit ismer, már erőszakosabb személyeket is, mint legutóbb. Fogalmam sincs miben hibáztam, de valahogy nem tud megbocsátani nekem. Pedig én nem bántottam Jordant. Nem az én hibám, hogy halott! Baleset volt, ott se voltam.. - Ott, igen. Húzom el a szám. Most erre mit mondjak? Hallgatnom kell, legalábbis hallgatnom kellene, de nem tudok. Ösztönösen találnak utat belőlem a szavak. Könnyedén ejtem őket, csevegőn, akkor is, hogyha igen súlyos jelentésük van. - Ahogyan ott vannak a csavarok is az állkapcsomban. Vállat vonok. Nem kívánom rombolni a hangulatot, inkább hagyom, hogy elsodorjanak a szavai és magába igyon az ölelése. Végül kissé mégis csak felszalad szemöldököm attól, amit mond. Nem különösebben zavar – engem vajmi kevés dolog tud igazán zavarni – de ettől még furcsának találom. - Nem. De ettől még vannak ilyen emberek, szóval amit mondtam az teljesen általános történet volt. Amúgy a mizu elég gyakori kérdés, már-már az emberiségbe ivódott formula. Furi vagy, Sam! Még soha, senki nem kérte ki ezt magának. Nevetek rá. Eszemben sincs megsértődni, a kioktatásnak is felfogható szavakon pláne nem. Az a beszélgető fél vagyok, aki semmit nem vesz fel, ami kellemetlenül érinthetné, legalábbis ebben a pillanatban. Mondhatni jobb lábbal keltem, vagy nem tudom. Nem is forszírozom. - Én mindenkiben bízom, szóval nekem nem éppen itt kezdődik a bizalom. Jegyzem meg némi gondolkodás után büszkeséggel hangomban. Fel se tűnik, hogy talán balgaság. - Itt rágd, itt szeretem! Seprem el szőke tincseimet a fülemről, s mutatok rá fülcimpámra, véve a poénadást, s viszonozva is. Persze csak játék az egész részemről, valójában nagyon meglepődnék, hogyha megrágná vagy csak megpuszilná, de a reakció épp olyan zsigerből jön, mint a vágy arra vonatkozólag, hogy meg is tegye. Ez olyan, mint a hajbizgerálás. Szeretem. A fülön minden érintés sokkal finomabb. Mint az ajkakon. Bár ne kérdezze senki, hogy most mégis hogy jutottam gondolatban ide. De ha már megesett, akkor fél kézbe fogom a bögrét és másik kezemmel Sam felé nyúlok, hogy mutatóujjammal finoman, alig érintve végigsimíthassam alsó ajkának vonalát. Tudom, nézni a szemünkkel kell, de nekem néha megy érintéssel is. Játék. Még nem sikerült rájöjjek, hogy kéretlen, ostoba, zavarba ejtő játékaim is vannak. Mindenesetre mosolygok, mint egy lelkes gyermek, s nem tulajdonítok semmi magasabb jelentőséget annak, amit csináltam. Remélem, hogy csikizte egy kicsit, az vicces, ha valaki csikis és elneveti magát! (Óvoda kiscsoport.) - Mmm.. Indulok meg az asztal felé, előre fenve a fogamat az ennivalóra. Leülök az egyik helyre, majd a növényi tej hallatán hatalmasra kerekedő szemekkel nézek Samre. Én, aki egy melegszendvicset is elégettem múltkor amikor Siennával ettünk nem nagyon hallottam még a növényi tejről. - Ez nem olyan, mint a fából vaskarika? Csúszik ki a számon egy vigyor kíséretében a tej kapcsán. - El nem tudom képzelni milyen növényből sajtolnak tejet. Élek tejipari szövegezéssel. Sajtolnak, hah! Tudok én, ha akarok. - Jó étvágyat! Mosolygok rá, s az asztal felett küldök neki egy puszit a levegőben. Anyának is szoktam, ez a köszönetem azért, mert főztek rám. Gyerekkoromból megmaradt szokás. - Amúgy velem nincs semmi különös, múltkor volt egy szabadtéri munkánk, s majd' megfagytunk. A másik modell tüdőgyulladást kapott. Milyen ciki már! Pasiból van, de ő fázott meg, s nem én, pedig rajta volt több ruha.. Mesélek kedélyesen két kanál leves között. Elvégre azt mondta Sam, hogy így szokás, hát no, én ugyan vissza nem fogom magam, ismerem a hasba lyukbeszélés fogalmát felkérés nélkül is.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Mégis odaadja a telefont. Elmosolyodom, majd tea közben megteszem a kezdeti lépést, szétszedem, hogy minél előbb megszáradjon, és addig olyan helyre teszem, ahol ennek helye is van. A csavarokra és az állkapocsra rátekintek. Egy pillanatig figyelem, majd oda adok puszit, ahol érzem, volt a műtét. Ha valaki, én igazán tudom, mennyit számít ez. Nem beszélek róla, nem kellenek hozzá szavak. - Iiiigen, furcsa vagyok. – ~ Nem csak ebben..~ - és igen, pont e miatt kikérem magamnak az unalmas mizukat. – vigyorgok. Érdeklődve vonom fel a szemöldököm. ~ Én csak szeretnék bízni..~ - Igenis! – szalutáló mozdulatot teszek a jobb kezemmel. Magamban meglepődök. Megbántottam volna? Hiába én és a szocializáció… Nem fogom megrágni a fülét, csupán csak megsimítom a haját, nem merek a füléhez érni. Amikor azonban a számat simítja meg, benn reked a levegő. Állom és lassan engedem ki majd veszek újat, ha levette a kezét. A mosolya enyhített az emléken, érzésen, de az sosem fog elmúlni. Zavartan elmosolyodom végül, ami inkább lelkesnek tűnik, palástolom az érzéseim. - Nem… - fordulok vissza kicsit, kérdő hangsúllyal a szó végén. – Ha fontál már gyermekláncfüvet, láttad, hogy abban is van fehér tejszerű izé. Igaz, hogy az mérgező, ez viszont nem. Rizsből van. - Jó étvágyat! – a puszit nevetve viszonzom. Kíváncsi vagyok, ízlik-e neki. - Gizda. Hát az szép, ilyenkor kint, rendes ruhában, kabát nélkül. Bár már láttam fehérnemű fotózást is ilyen időben. Tényleg… én sosem értettem, hogy mi a fantasztikus abban, hogy ahogy jön a tél, úgy nyomják tele fehérneműs képekkel a plakátokat. – vonok vállat. A választ ugyan tudom, de az még jobban feldühít. - Milyen fotózás volt, hol tudom majd látni? Kanalazgatok közben. - A zumba, bevallom, nem fogott meg. Táncolni rendesen jobban szeretek. Nem, mintha tudnék. – tudok, csak nem vagyok jó véleménnyel magamról. Miről lennék? - Te viszont, tuti táncolsz. Lehetett látni rajtad. ~Mit csináljak, hogy visszamenjenek?~ eltűnik a lábamról a súly, nekem meg megáll a számban a kanál. Nem macskák, így aztán nem tudom, hogy fog reagálni rá Shiny. - Ömmm… - teszem le a kanalat. – Nem kell majd megijedned. Van két lakótársam. Picik, szőrösek és cukkerek. De mindig el szoktak bújni, ha jön valaki hozzám. Lebukok az asztal alá, hogy megnézzem, hol vannak, majd vissza fel. - Mondom én…. –már Shiny-nál vannak.
Elpirulok a puszira. Jólesik, nagyon. - Jól van na! Fintorgok rá, majd kipukkad belőlem a nevetés. Olyan hirtelen cuppantok puszit az arcára, hogy elhúzódni se legyen ideje. Érezze csak, hogy nem sértődtem meg rá, meg ilyesmi, s őt sem akartam az unalmas mizukkal megsérteni. Mondjuk ettől még a reakcióm előre az, ami. Hiába, elég gyakran váltogatom a hangulataimat, ez az első találkozásnál feltűnik mindenkinek, s Sammel nem most futottunk össze először. Ha ügyes és okos és nem átlagos, akkor számít erre is. Mondjuk, nem tudom örülnék-e annak, ha kiderülne, hogy könnyen kiszámítható vagyok. Titokzatosnak lenni sokkal jobb tulajdonság, nem? Ha tudná, amit én tudok, akkor biztosan jobban kamillázna a cselekedetemen, de most nem bánom, hogy nem tudja. Illetve de, bánom azért, viszont nem olyan téma ez, amit csak úgy közölni szokás. Siennának sem mondtam semmit, pedig a múltkor megvolt rá a lehetőségem. Mindegy, a lényeg, hogy zavarát nem igazán veszem észre, sokkal inkább kúsznak elmémbe a szavaim, mint a gesztusai. Azt meg, hogy én mire gondolok, lelkesen hét lakat alá zárom. Illetve hát zárnám, de én nem vagyok az, aki képes befogni a száját. Idő kérdése minden, ahogyan magamat ismerem. - Kutyatej! Jön az isteni szikra, majd az undorodó fintor. - De az büdös! Célzok a kutyatejre, majd szó szerint leesik az állam. Homlokomra csapok mindentudón. - Júj, hát akkor ez lesz abból, hogyha a rizst vízbe tesszük? Jasonnel csináltuk a múltkor és teljesen megfehéredett a víz, olyan lett, mint a tej. Logan javasolta, hogy igyam meg, de anya nem engedte. Miért nem? Meg sem fordul a fejemben, ahogy akkor se fordult meg, hogy a nagyobbik öcsém valami borsot akart törni az orrom alá, s anya meg ismer már annyira, hogy tudta, ha nem tiltja meg külön, akkor képes leszek és beleiszom. Vállat vonok. Jobban leköt az étel, mint a tej növényiségének elemzése. Inkább nem szeretnék arra gondolni, hogy egy növény levét szopogatom, bár a gyümölcslé is az, szóval.. hát nem tudom. Ez akkor sem gusztusos. Nem, mintha a tehén cickóiból inni sokkal kívánatosabb lenne. Hagyjuk is! - Nagyon finom! Mosolygok rá két kanál leves között. Tényleg ízlik és nem csak úgy mondom, főképpen, mert rajtam nagyon látszik, hogyha valami ízvilág nem jön be, s akkor aztán hiába hazudnék, akkor is megbuknék, de nagyot. - Majdnem az volt. Egy utazási magazinnak készítettünk Alaszkát népszerűsítő anyagot. Hawaii ruhában kellett legyünk kint a hóban. Nem tudom, hogy ebből mit fognak kihozni, de már ötletszinten sem volt vicces. A fűszoknya szúr, s nagyon hideg volt. Válaszolok ezzel az első kérdésére, majd a másodikra némiképp tanácstalanul vakarom meg szőke üstököm. - Fogalmam sincs! Ezeknek a magazinoknak mind olyan hasonló a címe. De tudod mit? Hogyha kapok belőle egy példányt a portfólióhoz, akkor elhozom neked. Oké? Tovább kanalazom a levest, figyelek a szavaira. Megállok az evésben is – mégis – annyira koncentrálok rájuk. - Nem versenyszerűen, vagy ilyesmi. Egy kórusban énekeltem végig a középiskolát, s ott tanultunk egy s mást koreográfia terén. Szeretek táncolni, de nem úgy, ahogy tanítják. Saját fejem után menős vagyok. Mosolygok rá. - Dehogynem tudsz! Mindenki tud, akinek van szíve, hiszen táncolni szívből kell. Akarsz? Már, hogy táncolni,d e ezt nem teszem hozzá. Számomra abban sem lenne semmi fura, ha evés közben az asztaltól állnánk fel táncolni. - Hol hol hol? Csapom össze lelkesen a kezeimet, s amikor Sam behajol az asztal alá, én magam is ledugom oda a fejemet, hadd lássam azt, amit ő. A „cukkerek”-kel megvett a témának, nem is kicsit. Lelkesedésemben fel akarnék egyenesedni, de elfeledem, hogy a fejem felett van egy egész asztallap, így alulról kellemesen meg is fejelem. - Nyüssz! Ereszkedem inkább térdelésbe, lecsusszanva így a székről. Hogyha a kis szőrzsákok nem szaladtak még el, akkor kinyújtom kezemet feléjük. - A macskának ciccegni kell, de nekik? Hogy jönnek ide egy simire? Érdeklődöm még mindig a lelkendezés fényével hangomban. Elég könnyű volt elterelni a figyelmemet az evésről. - Mi a nevük? Mint egy kíváncsi óvodás, komolyan!
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A puszitól nem kapom el a fejem, vele együtt nevetek. Változékonynak tartom a természetét. Mintha én nem lennék az… éppen ezért bírom kezelni és követni. Talán. Nem firtatja a témát, és én sem taglalom. Van, amiről hallgatni kell, hát hallgatok. - Büdös? – meglepve nézek rá. – Nekem sosem volt büdös, de nagyon ragad. Aztán megint kikerekedik a szemem. - Hátööö… szóval, ha sima, pár mosásból akarnád meginni, nem csodálom, hogy anyud … tiltotta. – legalább rá odafigyelnek a szülei. – A rizstejet főzéssel lehet például házilag kinyerni. Én szoktam, de ez most bolti. Amit te ittál volna, az a keményítős víz. - Örülök. – mivel jóízűen eszi, el is fogadom, hogy valóban ízlik neki. Majdnem félrenyelek. Alaszka és Hawaii. Oké, hogy most télen befagyott a víz a főszigeten is a hidegtől, és Ausztráliában havazott, de nem ennyire… - Ez most komoly? Ez mekkora hülyeség. Elismerésem. Odafagytam volna, az fix. – megértően ugrik fel a szemöldököm a következőre. – Á, értem. Igen, érdekel, még szép, hogy érdekel. A libabőröddel együtt. – nyújtom ki csak a nyelvem hegyét, nem szoktam teljesen, csak a hegyét. A következő nem áll össze, akárhogy is akarom összerakni. - Vá-vá-várj, ezt nem értem. Énekeltél egy kórusban… de táncoltál is? Nem áll össze. – nézek rá értetlenül. Megrázom a fejem, nevetek. - Nem tudok táncolni. Olyan, mintha rángógörcs rángatna. – én így látom, mások annyira nem, de én meg nem hiszek nekik. – Majd, ha ettünk és kicsit lepihentük a hasunkat. vannak olyan zenéim is, ha nem, akkor keresünk. Úgy jó? – érdeklődéssel kérdezem, mert ha nem szeretne, akkor nem táncolunk. Jól esik a bátorítása. Nem szaladnak el, megültek az asztal alatt, onnan pislognak ránk. Nem félnek, csak megszeppentek egy kicsit. Ahogy a fejét beveri a fejét az asztalba, megrettennek és felém jönnek, közben már leguggoltam, így a lábamhoz telepednek. - Megmarad a buksid? – nézek rá, nem mozdulok meg, mert akkor matricák lesznek. - Egyszerűbb, ha te jössz ide és úgy simogatod meg. Innen nem mennek tovább, míg itt vagyok, de ha simogatod őket, akkor megnyugszanak. - Nyüzsi, ő fiú és Mazsola, ő pedig lány. – a fülén Mazsolának van egy nagyobb fehér pötty, onnan felismerhető, arra is mutatok, ahogy bemutatom őket. Leülök óvatosan előtte a földre, hogy az ölembe vegyem őket. Jól kinézünk az asztal előtt, de nem zavar.
- Ööö.. nem büdös? Billentem félre kissé értetlenül a fejemet. Végül leesik, hogy mivel kevertem össze, kissé zavartan fel is nevetek. - Nem nagyon értek a virágokhoz, bocsi. Azzal a másik sárgással kevertem, ami nem citromsárga, hanem narancsos-barnás és valami büdös neve van. Nem jut eszembe, mindegy. Legyintek. Nem vagyok egy nagy okostojás, hogyha növényekről van szó, az az előbb is megmutatkozott, hogy például a virágokat illetőn kifejezetten kakukkmarci vagyok én, de semmi baj, Sam hogyha ismeri a büdös nevű növényt akkor majdcsak felhomályosít róla, ha meg nem, akkor elnapoljuk a kérdést és majd megkérdezem anyát, ő nagyon vágja az ilyesmit, s majd megírom Samnek smsben. Ö.. illetve nem. Mert a telefonom az erőteljesen halott. - Van skypeod? Jut eszembe saját eszmefuttatásomról a kérdés, s hogyha igenlő a válasza, akkor a skypecímét is megkérdezem, majd pedig felírom. Így már könnyen fogok tudni szólni neki. - A rizsben is az van és nemcsak a krumpliban? Akadok le először itt, majd fellelkesedve egy másik téma után nyúlok. Illetve nem is annyira a téma más, hanem a témának az a része, amire rá szeretnék kérdezni. - Megtanítasz majd rá? Már arra, hogy hogy kell házilag kinyerni? Tök izgisen hangzik és amúgy is azt mondja az öcsém, hogy ostoba vagyok a konyhához, szóval elég király lenne, hogyha valami ilyesmivel tudnék előrukkolni neki. Eszegetek egy darabig, élvezem, hogy valami finomságot sikerül kóstolgassak, s el is merülök az ízekben. A visszakérdezésére elnevetem magam, s úgy bólogatok. - Komoly hát! Nyáron szokott lenni a télikabátos fotózás, most ez jutott. Tudod ez olyan, hogy meg kell előzni a kampányokkal a szezonokat. Nekem nem furi, bár tény, hogy nem túl komfortos. De anyu szedet velem mindenféle vitamint, szóval jók vagyunk. Egyébként utálja a munkámat. Megvonom a vállamat. Két kanál leves közben folytatom a beszédet. - Szerinte legalább olyan ripacsság, mint amit Bill bácsi csinál. Ő apunak a párja és nagyon jó komikus. Fel se tűnik, hogy sikerült elég erőteljesen fellibbentenem a fátylat a családom defektességéről. Remélhetőleg Sam nem fog félrenyelni, vagy ilyesmi. Én produkálok inkább meglepettségből fakadó fejbeverést, a kis állatkák sokkal izgalmasabbak, mint bármi, amit a munkámról tudnék mesélni. Hasra vetem magam a padlón, felkönyökölve kúszom közelebb Samhez és a gömböcökhöz, hogy a kezemet nyújtsam feléjük, Amelyiket bátrabbnak látom, annak az irányába nyúlkálok, próbálva megsimogatni a fejecskét. Közben jut eszembe, hogy elfelejtettem egy kérdésre válaszolni, gyorsan pótolom hát. - Ez egy olyan kórus volt, amiben a fellépéseken táncoltunk is. Sose láttál minket fellépni? A középsuli kórusa, a First Time. Tudom, a név kicsit érdekes, hiszen nem csak egy alkalommal voltak fellépések így az első a névben nem helytálló. Képzeld! Utolsó évemben még nyertünk is kórusversenyt. Nagyon menő volt, bár sose szólózhattam. Ennél a pontnál azért elhúzom a szám. Szerettem volna, ezt nem is tagadhatom. - Persze, nekem bármikor jó, ha táncolunk. Ők ketrecben laknak vagy mindig szabadon vannak? Térek vissza a csincsillák kérdésköréhez közben.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Nem tudok róla, hogy az lenne. De nagyon tud ragadni. – felnevetek. – Én sem értek hozzá. Az a büdöske… jé, annak is van ilyen fehér leve, most hogy mondod! Szóval igazad van, az büdös. – bólogatok hozzá vigyorogva. - Van. – bár nem tudom, hogy jön ez ide, nem túlzottan zavar. Már elővenném a mobilom, amikor rájövök, hogy nincs mobilja, amire átküldeném. - Ha van géped, akkor elküldöm a skype-címedre a bejelölési kérelmem. Mi a címed? – ha megadja, bepötyögöm. – Elküldve. - süllyesztem vissza a sajátom. Végiggondolom a menetet, majd bólintok. - Iiigen, a rizsben is van. Ezek szerint. Tehát csak az öcséd állát szeretnéd a padlóra ejteni? – vigyorogva könyökölök az asztalra, előre dőlve. – Okés, megmutatom, de ne gyújtsd fel otthon a konyhát. Ha lesz belőle valami, ha nem, tök jól élvezem az együtt töltött időt Shinyval, így aztán mindegy, mivel foglalkozunk. - Jaaa, értem. Akkor ez olyan, mint a nyári magazinokban a téli konfekció bemutatása. Tök gáz, ki vesz előre ilyeneket? – mindig évszakhoz idően és kedvem szerint vásárolok. Aztán vállvonok. – Anyám is buzisnak tartja, hogy cukrászkodok. Pedig én aztán nem csinálok ilyeneket – mutatom be a megszokott buzisnak tartott kéztartás egyikét. – és nem is affektálok. Az meg végképp nem vagyok. – vágok képet. - Ú, komikus? Az nagy meló, biztos akkor nagyon érti az embereket. Nyüzsi a bátrabb, megáll és hagyja, hogy Shiny megsimogassa. Alányúlok a kezemmel és átadom Shiny-nak. - Most már nem fog elszaladni. – kuncogok előre. – Legfeljebb lepisil, ha nagyon izgatott. Bocs. – tartom fel a kezem. – Azt látni előre, szóval nem lesz baj. Nagyra nyílik a szemem, majd elmosolyodom. - Ez szuper! Gratulálok! – azt már nem mondom, hogy nem láttam őket, nem tudtam róluk, mert a testvéreimmel voltam elfoglalva, vagy éppen én voltam nyakig a slamasztikában. - Hát akkor próbáld meg! Van egy kis garázsegyüttesünk, oda beugorhatsz vonyítani. De nem nagyon léptünk még fel.. Mazsola felkúszik a vállamra és onnan pislog ránk. - Mindig szabadon vannak. A ketrec az nem jó. Nyáron Nyüzsivel sétáltunk is. A kutyák jobban meg voltak ijedve tőle, mint ő tőlük. – nevetek fel.
- Az az! Csapom össze tenyereimet örömömben. - Büdöske, igen! Hogy lehet egy virágnak ilyen rémes neve? Ez olyan, mintha valakit úgy neveznének el, hogy Rusnya. Tuti biztos, hogy akkor is előítéletes lenne vele szemben mindenki, hogyha amúgy nagyon szép lenne. Nem tudnak az emberek elvonatkoztatni. Elhúzom a számat. Sosem szerettem az előítéleteket, volt belőle elégben részem apa miatt is meg úgy egyáltalán, a kórus is csípte sokak szemét. Tulajdonképpen, ha belegondolok, akkor másból sem állt eddig az életem, mint mások előítéleteiből. Túl szép vagyok ahhoz, hogy okos legyek. Túl meleg az apám ahhoz, hogy normális legyek. Túlságosan szeretem a kórust ahhoz, hogy menő csja legyek.. hát tudja mit a világ? Engem meg túlzottan nem érdekel senki véleménye! Élek, ahogy nekem jólesik. - Rainbowdash, mint a póni, tudod! Adom meg a skype-címet egy kacsintás kíséretében. - Köszönöm! Otthonról majd felveszlek. Ígérem, s nem csak üres frázisként. Elvégre ha nem akarnám bejelölni, ha nem akarnék vele beszélni, akkor nem kértem volna el a címét. Elnevetem magam és heves bólogatásba kezdek. - Naná! Úgyis mindig odavan azzal, hogy mennyivel okosabb, mennyivel műveltebb, mennyivel iskolázottabb, mennyivel normálisabb, mint én vagyok. Hát nesze neki! Dörgölök az orra alá egy kis rizsizét. Húzom ki magam büszkén. Nem haragszom én Loganre, telve van a hangom szeretettel, ahogy róla beszélek, de ettől még csupa igazat szólok. Szinte szó szerint tudnám visszaidézni az összes beszélgetésünket, ami ebben a témában zajlott közöttünk. Nem jut eszembe más, csak hogy a végén ő már káromkodott, én megcsapkodtam a száját, mire anya rendszerint betoppant, mintha kifinomult radarja lett volna erre, majd majdnem sírva közölte, hogy azonnal hagyjuk abba, mert mindketten értékesek vagyunk. Tudjuk. Mindig tudtuk. De melyik testvérpár nem szívja egymás vérét ott, ahol ilyen kicsi a korkülönbség? Jasonnel más a viszonyunk, ez természetes. Ő még kicsi. Ha kikéri magának, ha nem. - Senki. Ez arra van, hogy előre csorgathassa mindenki a nyálát a trendre és még idejében elkezdjen a kinézett imádott darabjaira gyűjteni, így gazdagítva meg a kollekció kijövetelekor a tervezőket. Vállat vonok. Annak ellenére, hogy modellkedem, nem érdekel a divat. Azt hordom, amihez kedvem van, igen sajátos stílusérzékkel rendelkezve. - Végképp? Ütközöm meg a szóhasználatán. Ezzel egy időben indul meg a kezem és csapok a szájára - ha elérem - a „buzi” szó miatt. Bele is vörösödöm, de most nem tudok elnézést kérni. Valami kaparja a torkomat. - Úgy érted, hogy a homoszexualitás vagy a biszexualitás szégyen? Nem mondok többet, nem tudok. Nem mondhatnám, hogy nem akarok, mert szeretnék én, de egyszerűen felemelkedik bennem egy fal, amit most nem vagyok képes Sam felé áttörni. Hallanom kell a válaszát, azt, hogy mit mond. Sok mindent fog számomra jelenteni. - Egyébként a cukrászkodásnak semmi köze a nemi identitáshoz. Jegyzem meg csendesen. Nem is tudom.. miért? Talán, hogy megnyugtassam: nem meleg? Mintha az bűn lenne, selejtesség. Röhejes vagyok ezekkel a hangulatváltásokkal! - Apukám sem affektál. És Bill bácsi se. Jegyzem meg. Ezt értenie kell. Jó, oké, egy kicsit néha apából előjön a nő, főleg amióta Bill bácsival együtt élnek, de ez azért nem affektálás szerintem. És most nem is tartozik ide. Megfogom Nyüzsit, tenyeremben tartva felemelem, egész közel az arcomhoz. A fejbúbjához dörgölöm az orromat. Nem rettent el, hogy lepisilhet. Jason kutyái és az örömpisi fogalmának megismerése után már igazán semmiféle állatvizelet nem tud meglepni. Szélesre szalad mosolyom, ellökdösve magamtól az előbbi rossz érzéseket. - Ez most komoly? Tagolom jól érthetően, lassan, hitetlenkedve a szavakat. A végére viszont egész felgyorsulok, s a következő mondatokat kábé olyan sebességgel ejtem, mint egy extasyt benyelt búgócsiga. - Nagyon, nagyon szeretnék ám beugrani! Milyen a repertoárotok? Hányan vagytok? Milyen hangszerek és különben is mióta meg hol meg hogyan és miért nem léptetek még fel? Elképzelem, ahogy együtt sétáltak. Elnevetem magam. - A válladon ült, mint Mazsola most?
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Amenyire emlékszem, büdös. Hogy a virága vagy levele, nem tudom. – mosolygok. – Nem tudom, kinek szép, kinek nem, nekem szép. Még ha büdös is. Felnézek a mobilról. - Rainbowdash? – pislogok. – Oké, persze. – teszem el a mobilt. Kihallom a szavai mögül a szeretetet, elmosolyodom. - Nananana, egy feltétellel megteszem. Ha kapok a képéről egy fotót, amikor .. – kacsintok egyet. Bólogatok, hogy értem most már. Nem tudom megtagadni magamtól a Glamour és egyéb tünciplázás magazinokat sem, a pc és egyéb magazinok mellett, és a turkálókban mindig találok hasonlóakat. Potom pénzért. - Csooorgassák csak, én meg kiturkálom klasszul. – nevetek. - Nana! – állítom meg a kezét, ahogy lendül. – Yapp. Nem vagyok buzi. Pontosabban nem buzi vagyok. Észreveszem a vörösödését, de a szóra értem és nekem ez vörös posztó. - A pöcsömet az! Az szégyellje magát, aki ezt mondja! Homofób üresfejűek. Hirtelen csukom be a szám, ahogy kimondja. - Köszönöm. – felelek zavartan. Ránézek, egy ideig csendben maradok. - Azon gondolkodom, hogy Bill bácsidat akkor milyen rokonsági terminológiával kellene mondani. Próbálom elvágni a keserű élt az egészben. Mert számomra természetes. - Az jó. Én a helyedben minden affektálósra specializálódnék. Hamar abbahagynák. – dobok egy puszit felé, jelezve, hogy nem sértésnek szántam. Elnézem, ahogy szeretgeti Nyüzsit, aki az első megilletődés után elfogadja a közeledést. Csípőre tolnám a kezem máris, de látom, hogy egészen másra böki a csőrét a helyzet. - Öööö…. hűűűű….. szóval akkor kezdem sorban. Gyere, a banda nyitott, és akár bármi zene lehet, csak ne legyen klasszikus, mert arra kihullana a többiek haja. Változó, hogy hányan vagyunk, az alap a három. Egy dobos, két gitáros. Néha jön Peter és Patricia is. Egy hegedűs és egy fuvolás. Ebből asszem már tudod, hogy vegyes felvágott a zenei stílünk. Jim garázsában bandázunk. És mert nem. – vonok vállat. Látom, hogy teljesen felpörög az egésztől, nem bírom megállni mosolygás nélkül. - Neeem, van nekik ilyen kis hám, mert rohangáltatni akarom őket. Nem szeretem, de nélküle világgá rohannának.
- Ez azért lehet, mert nem vagy előítéletes a szagokkal kapcsolatosan. Sokak szerint semmi sem lehetg szép, ami büdös, például mondjuk egy hajléktalan sem lehet szép, mert pisiszaga van. Bár, ha innen nézzük a hajléktalanok tényleg nem szépek, mert csumpi a hajuk meg a szakálluk és mocskosak is, de ha kifürdetnénk őket, akkor szebbek lehetnének. Virágot viszont nem szokás fürdetni. Uh.. összezavartál! Megvakargatom fejbúbomat, enyhén összeborzolom a hajam emígy. Tényleg látszik rajtam, hogy meg vagyok zavarodva kissé, de nem sokáig lamentálok a kérdésen, mertg teljesen felesleges és amúgy sem vagyok kitartó, hogyha témákon való lovaglásról legyen szó. Egy vállvonással lendülök túl a büdös büdöskén meg a hajléktalanokon is, s már mondom is a skype-nevem, ami szerintem tökéletesen egyedi és illik hozzám, s nem is sértődöm meg a pislogáson, mert nem érzek belőle semmiféle rosszindulatot. Van bennem egy ilyen töröl-töröl ezt illetőn. - Hát hogy a viharba ne kaphatnál? Vigyorodom el, s már fel is jegyzem a képzeletbeli határidőnaplómba, hogy fotózni kell. Kérdés, hogy addigra elfelejtem-e, hogy mit is. Remélhetőleg nem, de nálam sose lehet tudni, ugyebár. Felfújom magam, mint egy dühös hörcsög. Az egy dolog, hogy lefogja a kezemet, de így újra és újra elismétli azt a szót, amitől viszket a tenyerem, szóval nem könnyíti meg a dolgomat. Ha nem kap el háromszor, akkor hármat próbálkozom az odacsapással, s közben magamban morgok, mint a bolhás kutya. - Tudod az unokahúgom legjobb barátnőjének is mocskos a szája, de mert szereti Siennát ezért a társaságában türtőzteti magát. Mi lenne, hogyha te lennél Nissy ebben a mi képletünkben, s nem használnád a b-betűs csúnya szót? Se. Teszek korszakalkotó javaslatot kis sértettséggel a hangomban, s ebből nem megállapítható, hogy a buzin rágtam-e be vagy azon, hogy ennyiszer kimondta. Végül persze komolyabban veszem magunkat, s tovább ragozom a kérdéskört. Illetve ragoznám, de a nemiszerv p-betűs szavától megint meglendül a kezem. A csudába már, Sam! Izomlázam lesz miattad, ha ez így halad. - Hanem akkor mi vagy? Kapaszkodom bele a "buzi nem" illetve "nem buzi" pontosításba. Tekintetem kíváncsisággal villan Samre, előítélettől mentes ez a visszakérdezés. Mondjuk én általában mentes vagyok az előítéletektől, hiszen legott inkább irányomban szoktak ítélni. - Nem tudom. Apukámnak a párja. De párja meg a zokninak van, szóval az se hangzik valami jól. Vállat vonok. - Van ötleted? Nézek Samre lelkesen. Már nem haragszom a homokosozásért, a csúnya szó huss, ki is reppent mind a fejemből, s láthatólag Samnek semmi baja a melegekkel, így nem kell rá megsértődjek. Rosszulesett volna, ha kellett volna, hiszen kedvelem, s nem szeretek olyanokra berágni, akiket kedvelek. - Dehogy hagynák! Legyintek beletörődötten. - A káromkodásra is ütök, de mégse hagyja abba senki. Némiképp csalódottan biggyednek le ajkaim, de hamar felvidulok, s ehhez nem csak Samnek, hanem a kis bigyókáinak is köze van. Csincsilla.. elég fura egy állatnév, olyan viccesen hangzik! - Megírod smsben.. Kezdek bele, de rájövök, hogy ökör vagyok. A homlokomra csapva helyesbítek a dolgokon. - ..illetve hát valahogy eljuttatod hozzám a következő próba időpontját? Nagyon szeretnék elmenni! Gondolatban már a dalokat pörgetem, amiket énekelnék szívem szerint, s olyan hosszú ez a lista, hogy kissé le is akad a rendszerem állatkasimogatás közben. - Hááám? Kerekednek el a szemeim. - Muti! Lelkesíteni igyekszem Samet is, s én ugyan isten bizony békén nem hagyom, amíg csincsillasétáltatásra alkalmas eszközt nem mutat nekem. Amíg ki nem rak, hogy más dolga van, én bizony szívesen töltöm vele az időm, s csak akkor indulok haza, amikor már tényleg muszáj.
//Köszönöm! //
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Szende és ártatlan arcot vágok erre, mert nem merek felröhögni. Összeszívom a szám és halacskát mutatok. - Jajdejó! – ujjongok. Sosem szerettem a keretek között lenni, az meg, hogy erre mást is rádöbbentek, az csak annál jobb. És Shiny is megérdemli, hogy rábámuljanak így. Leszegem a fejem kislányosan és úgy nézek rá. - Tudod a barátság arról is szól, hogy egymás hülyeségét toleráljuk. Miért nekem kell visszafogni magam, és neked meg simán szabad csapkodni, ha? Erre varrj gombot. Nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek és mit ne. Mivel a barátomnak tartalak, ezt jelezve, visszafogom majd magam, de nem fogok és nem is akarok leszokni róla. Te is engedsz, én is engedek. Pont. – nyomom meg a t-betűt, oldalra biccentve a fejem. Feltartom a kezem a keze útjába, ahogy ütne, ha a másikkal, akkor is és átkulcsolva megfogom a kezét, mint akik játszanak. Én is engedek, ő is engedjen. Ugyanis ennél jóval cifrábbat és hosszabban akartam kifejteni a véleményem. - Fosztóképzős. A. Se nem egyenes, se nem bi, se nem tengerparton fetrengő. – rántok vállat. A zonkipáros összehasonlításra felrántom a szemöldököm. - Szerintem klassz szó, hogy valakinek a párja vagyok. Egyedül is okés vagyok és vele együtt is okés vagyok, de úgy még okésabb. – vonogatom megint a vállam. – Szíve szerelme? Passz. Párja. Szerelme, kedvese, akámi. Tök mindegy. Nem ez a lényeg. Magától értetődően veszem el a kezem az éppen moncsolt fülről és tárom szét a kezem. - Még szép. Ők ilyenek és kész. Te meg olyan vagy, és kész. Megjegyzem a kérését és bólintok. - Rendben, addigra összeírom, köbö miket szoktunk játszani. A kis szőrmókot felrakom a vállamra, úgy lépek be az egyik kisebb helységbe, s veszem le az egyiket. Előbb megmtutatom neki, ha nem látja, hogyan kell, akkor Nyüzsire rakom, ő már jobban megszokta. Bevallom, nem szeretem, de már rég matrica lenne a városban, mert nem bír egy helyben megmaradni. Nem rakom ki csak úgy, semmilyen indokkal. Amíg magától kedve nem lesz hazamenni, addig marad nálam. Ha késő van, akkor bizony ellenkezés nélkül kocsival viszem haza.
Péntek reggel végre kiengedtek a kórházból. Shiny látogatására az elején nem ébredtem fel, a kibírhatatlan migrén mindent felülírt. Folyton előttem voltak a képek, érzések és az, amit most is éreztem, ahogy az asztalra meredek. Hogy… hogy elpattant valami. Hogy már nincs meg az a gát, ami megtartott eddig. Ami visszatartott. A szüleim már el sem jöttek hozzám. Ám a nyomozó meglátogatott, többször is, és eléggé rosszul esett neki, hogy nem tudott bevarrni semmivel. Talán csak ennek az egynek tudtam örülni. Nyüzsiéket a szomszéd vette magához, közös megegyezés, ha huszonnégy órán belül nem látjuk egymást, akkor pótgazdi szerep. Még nem mentek értük. Nem véletlenül. Péntek óta elég gyakran ülök az asztal elé és nézem a lapot. Amikor magamhoz tértem és tudtam is magamról, nem hittem el, hogy élek. A lövés… annyira valós volt, a jelenet is, még ha abszurdnak is gondoltam. A halántékomat már szinte az első napon véresre vakartam, mintha szabadulni akarnék ettől az egésztől. Egyszer már megtettem. Elsöpörve, megszégyenítve azt a fogadalmat, amit tettem a húgomnak, az öcsémnek. Nem érdemlem meg a szeretetüket. És tudom, hogy most ha eddig nem, most már soha nem leszünk, nem lehetünk együtt. Nem reszket a kezem, ahogy a fegyverre teszem. Még szerencse, hogy a jobb kezemmel bármit meg tudok tenni, az nincs gipszben. Felemelem, a ravaszra helyezem az ujjam. ~Sajnálom…~ Meghúzom a ravaszt.
Nem emlékszem semmire abból, hogy mégis honnan szereztem a sérüléseimet. Még csak rossz álmom sem volt, csak az ébredés, mely a földön ért. Fájdalom. Biztos vagyok benne, hogy szerencsétlenül fordultam álmomban, s ahogy lezuhantam az ágyról, úgy tört be az orrom. Röhejes, de valahol el kell kezdeni így negyven fölött a szerencsétlenkedést. Nem kértem, hogy a gyógyítók segítsenek rá, elvégre számomra ez nem „őrzői” probléma, homokba dugtam a fejemet. Tudom, hogy mik történtek azon az éjjelen és azt is sejtem kimondatlanul, hogy valakinek én voltam a bábja, de nem akarom tudni, hogy kinek. Összességében az egészet nem akarom tudomásul venni, hiszen tulajdonképpen olyan lettem mint az, aki a férjemet majdnem megölte. És én még haragudtam rá. Isten nem ver bottal, meg kéne kövessem az Ikkumát. Nem fogom, legalábbis nem úgy, hogy ő is tudjon róla, de gondolataim ettől még vannak az ügyet illetőn. Belső rögzítéssel oldották meg az orrtörésem ellátását, már egész jól néznek ki a zúzódások is. Persze olyan vagyok, mint akinek jó nagyot behúztak, de a napszemüveg sokat segít a helyzeten. Takar. Egyébként pedig nem kell magyarázkodjam, mindenkivel megesik, hogy néha szerencsétlenebbül mozog a háztartásában, s mivel nő vagyok, némi alapozóval is tompíthatom a látványt. Teszem is, bár ma nem épp azért, hogy szebb legyek. Nem is a betegeim miatt. Hanem annak okán, mert nem akarom a frászt hozni arra, akihez megyünk. - Amikor úgy gondolod, akkor indulhatunk. – lépek oda a mágus mellé a megbeszélt helyen és időben, majd jegyzem meg ezt az udvarias köszönés után. A bemutatkozást a történtek után mellőzném, sikerült megismerkedjek igen sokakkal olyanok közül is, akiknek a nevén kívül nem tudtam semmit az életükről. Mert William felhatalmazott, hogy kérdezhetek, s én most értettem meg igazán, hogy mennyire nem bírom magamban tartani a kérdéseimet. Abigailnek ott segítettem, ahol tudtam, s ahová most készülünk, az is kvázi kötelesség, de nem így fogom fel. Külön kértem – a kórházi információ megkapása után – hogy hadd legyek én az, aki elkíséri Savát Samhez. Fontos nekem, ezt nem is voltam és vagyok hajlandó titkolni. Nem keverem a szezont a fazonnal, ismét a hivatalos úton járok, mint akkor, amikor az Ikkuma jelenlétében Willt nem a férjemnek, hanem Protektornak neveztem, de ez nem változtat a lelki tényezőkön. - Ha megengeded, akkor vezetnék én. – fordulok Savahoz, de csak akkor ülök én a volán mögé, ha nem kapom azt a választ, hogy őt viszont megnyugtatja a vezetés. Nem vagyok vak, sem süket, sem ostoba. Észreveszem, hogyha valakinek nyomja valami a lelkét, s a visszaszívott gyász is megterhelő. Nem tudom elrejteni magamból a terapeutát. Akinek igénye van rám, rendelkezésére állok.
Sam otthonának közelében kiszállva az autóból – mindegy, hogy melyikünk vezetett idáig – előveszem az ételhordóthermoszt a kocsiból és azzal lépek a küszöbhöz. Nem tudok sütni, de emlékszem rá, hogy szerette a főztömet, ezért levest hoztam neki, húslevest édesanyám receptje szerint. Rányomva a csengőre nincs semmi más dolgunk, mint várni, majd ha valamilyen módon bebocsáttatunk, vagy jelt ad, hogy hallotta a tülkölést, akkor szólalok csak meg. - Szia Sam! Látogatót hoztam neked, úgy tudom, hogy ismeritek egymást.. Suta ez az egész, életemben nem csináltam még ilyet. Az emléktörlés mint olyan egy igazán új és nem feltétlenül szimpatikus fogalom számomra. De úgy viselkedem, ahogyan a betegeim között szoktam. Professzionálisan magamba rejtve saját véleményemet. Mosollyal, kellemes tavaszt hozó hangulatot árasztva. Mert egyszerűen ilyen vagyok.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Mivel sírni nem tudok, még most sem, kínomban röhögtem. De csak nagyjából három órára rá, amikor már magamhoz tértem annyira a… nem tudom miből, hogy fel tudtam kelni és össze tudtam seperni a romhalmazt, ami a félresikerült lövésem okozott. Nem vagyok babonás, nem hiszek jelekben. Csak megfogadott ígéretekben, amit megtartottam. Mindig. Egészen két héttel ezelőttig. ~Meg tudtok nekem bocsátani?~ Nem estem szét. Üresnek érzem magam. De ez… talán némileg helyre rakott. A kibaszott kaszás úgyis akkor jön, amikor ő akarja. Mintha ezzel szivatna, hogy addig se lehessek velük. Bár… abban sem hiszek, meg abban sem, hogy létezik olyan másvilág, ahol együtt lehetünk. Mert ha van, akkor az nem fog befogadni úgysem. Akkor nem tök mindegy? Egy rakás cukordísz halom előtt ülök. Hackelni nem tudok, a géphez most ülni sem akarok, ami bennem van, az nem oda való. Megtartom magamnak. Egy frászt! Átnyálaztam a híreket, belemélyedtem minden infóba, kiszedtem azokat is, amiket töröltek, módosítottak. Ezt csak az után tettem, hogy az elsőnél kibökte a szemem. Szép csokorba összegyűjtve, átböngésztem és kutatni kezdtem. Minden évben ismétlődik, ez már korábban felbukkant bennem, de úgy voltam vele, mint a karácsonyi vagy valentin napi mélypontoknak. Itt csak egy ütött szemet: nincs ilyen alkalom és nem a jellemző vonulatokat mutatja áldozatokban. Most már érdekelni kezdett, amit csak lehetett a tudásommal és képességemmel, előhalásztam. És olyan helyre tettem, oly módon, mint ahogy a hackelt anyagokkal szokás tennem, hogy se törölni, se hozzáférni, se leblokkolni ne lehessen, csak én tudjak. Ebben nagyon jó vagyok. Most azonban mással foglalkozom. Marlene néni keresett fel, nem örültem neki, nem azért, mert romhalmaz fogadná. Még most is kényszeresen takarítok és rakok rendet a fél kezemmel és fél, járható lábammal. Belémivódott ez a kényszer. Az én látványom azonban annál szánalmasabb, még ha rendezett és tiszta is a külsőm. Ez is a belémnevelés eredménye. Elhalmozott munkával, amit fél kézzel is meg tudok csinálni. Kivételesen szó szerint. Láttam, hogy ki van borulva, ahogy meglátott, de tartotta magát. Kedves asszony, nagyon megszerettem. Éppen ezért mondtam igent a bedolgozásra itthonról. Pedig egyelőre semmi értelmét nem láttam semminek. Minek cukordísz, ha úgyis kidobjuk, megesszük? Minek sütni órákat, ha két perc alatt elpusztítjuk? Egy ideig ez kavargott a fejemben, amikor nekikezdtem, most már az sincs a fejemben. Ami már annyira nem fájt, csak tompán lüktetett. A két bolyhos az ölembe fészkelődött, azóta nem tudnak rólam leszakadni, hogy hazahoztam őket, pontosabban a szomszéd ugrott át vele, miután átcsörögtem hozzá. Fejhallgatót toltam a fülemre, hogy a lüktető érzésről is elvonjam a figyelmet és az üres fejről is, de végül a földre dobtam. A csengő dallamos, zenét indít el. Fáziskéséssel figyelek fel rá, az asztalon lévő konzolra kúszik a kezem, benyomom a bejárati hangszóró gombját. - Szia. – elég nyúzott a hangom, de inkább színtelen. – Nem igazán vagyok fogadóképes… visszahívhatlak, ha… alkalmas lesz az időpont? Szia…. – ki nem mondanám, hogy sajnálom. Pedig nagyon szeretném beengedni, de hogy nem egyedül van, így biztosan nem. Nem akarom azt sem, hogy így lássanak. Shinyt is kizártam. Pedig ő aztán tud toporzékolni. Leveszem a kezem a gombról és a cukordíszeket nézem. Gondolatok nélkül.
Számítottam rá, hogy így fog reagálni. Nem húzom el a számat, nem sóhajtozom, egyszerűen csak maradok a kedves hangú hárításnál. - Én sem vagyok látogatóképes Sam, de szeretnék bemenni. Kötöm finoman az ebet a karóhoz, hogy meg ne fulladjon azért. Megigazítom magamon a napszemüveget. Nem szeretem, mert annyik fény nincs, amihez kitalálták, s nagyban leárnyékol, de az orrtörés következtében összeszedett, felszívódásban levő monokli nem épp bájos látvány még lealapozózva sem. - Hoztam neked levest, csak a te kedvedért főztem. Hidegen nem olyan jó, s nem szívesen hagynám a küszöbödön, nem akarom jóllakatni húslevessel a környék állatait. – fűzök hozzá még némi magyarázatot. Ha lenyomja a mikrofont, akkor újra csengetek, addig ismételve a mozdulatsort, amíg el nem jutunk oda, hogy beeresszen. Egyszerűen most nem engedehetem meg, hogy lerázzon minket és nem is szeretném átadni Savának a lehetőséget arra, hogy kijárja a bebocsátást. Azért egy néhány éve űzöm már a szakmámat ahhoz, hogy megtaláljam a módot arra, hogy az akaratomat belebeszéljem másokba. Amennyiben sikerül bejutnunk – párdon, amint sikerül – először is megkérdezem, hogy hol a konyha, s ott kiszolgálva magamat tányérba rittyentem a levest. A napszemüveget feltolom a fejem tetejére, nem akarok abban parádézni. Amíg az étellel szöszölök, van idejük beszélgetni is.
Menni akartam, tenni valamit, elterelni a gondolataimat, akkor is, ha a tragédia, ami azon az estén sokkolt egyszerűen... visszaszívódott. Rossz vicc volt, nem is kicsit! Azóta pedig a hegy felé se néztem jószerével, mert valahol még mindig attól tartottam, hogy álmodtam a feltámadását, azt, hogy él. És ha felmennék, lesajnáló pillantással, gyászosan közölnék, hogy buta kislány, hiszen meghalt, elfelejtetted? Meghagytam Elle-nek a vezetést, jómagam inkább az elsuhanó házakat néztem kifejezéstelen tekintettel és csak akkor beszéltem kivételesen, ha kérdezett. Nem csúsztam szét, legalábbis a kötelességeimet tekintve, kétségem sem akadt afelől, hogy el tudom-e végezni azt, amiért jönnöm kellett, amiért jönni akartam. Nem szerettem volna, ha benne marad ez a borzalom, fogalmam sincs, hogy ő pontosan mit élt át, de valami azt súgja, hogy az ő estéje sem volt fáklyás menet. Efelől akkor bizonyosodom meg teljesen, amikor nem nyit nekünk egyből ajtót és síri hangon beszél Elle-el. Egyszer próbáltam csak átvenni a helyét, tőle a szót, de nem akaratoskodtam a leintés ellen. Ő a terapeuta - hiába én vagyok jártasabb a mágiában, az emberekről és Sam lelkéről sokkal többet tud nálam. Némán kérleltem így hát, hogy engedjen be minket.
Szívem szerint egy ölelésbe zártam volna, amint megláttam, de ahogy rá néztem, elbizonytalanodtam. Nem tudtam hova tenni hirtelen azt a fáradt űzöttséget a tekintetében, így úgy döntöttem, hogy inkább hagyom, hogy ő nyisson akkor és annyira, amikor és amennyire készen áll rá. Közben pedig vadul pillantgattam Eleanor felé, hogy ugye eddig nem szúrtam el semmit - mint egy kezdő csitri. - Mi történt veled, Sam? - kérdezem halványan de kedvesen elmosolyodva, miután - reményeim szerin - valahova leültünk. Nekem tényleg mindegy volt hova: lépcsőfokra, földre, szőnyegre, kanapéra... a legkevésbé sem az számított most. - Mesélsz nekem? Nem akartam rámenős lenni, de valahol el kellett kezdeni, nem akartam egyből ajtóstól a házba rontani - azon nagyjából mondjuk már úgyis túl vagyunk -, ám elnézve őt mielőbb segíteni akartam rajta valahogy. Kezdtem sejteni, én hogyan nézhettem ki, amikor Kyle ide-oda szaladgált nekem, s ahogy ez eszembe jutott, szinte úgy kezdtem átvenni Samtől ezt a hangulatot. Vállam megereszkedtek kissé, az akkori fojtogató érzések előrébb merészkedtek. A konyha felől Elle neszezése hallatszott, mint egy otthonosságában melankolikus háttérzene. Valaki gondoskodik rólunk. Ez mindig megnyugtató, akárhány éves is légy, bármiken is menj keresztül. Szerettem volna, ha Sam most ebbe belekapaszkodik kissé, ám fogalmam sem volt róla, mennyire naiv ez a remény, vagy épp reális.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Némán meredek a díszekre, mire eljut a mondata hozzám. Nincs látogatóképes állapotban? Leves? Rám nem nagyon szoktak főzni, ha készít nekem valaki, azt külön figyelmességnek tartom. Van mikró is, megmelegíteni bármit. A kitartása azonban sokkal inkább feldühít, most nem éppen úgy működöm, ahogy szoktam. Mérgemben rácsapok a kapcsolóra, ami kinyitja az ajtót. Megtanultam, hogy ne mutassam ki a gondjaimat, arra úgysem kíváncsi senki. Veszek egy nagy levegőt és megsimítom az arcom, hogy valami normális arcberendezést adjak magamra. Ami ezek után jön, lassan már azt sem tudom, hova kapjam a fejem. A két szőrmók megijedve szalad beljebb. - Nyüzsi a picsának ugrálsz… - szisszenek fel, mert a karmát használta a combomon támasznak. Ennyire még sosem ijedtek meg. A másik az, hogy a fejfájásom ismét olyan, mint a kórházban volt. Még szerencse, hogy nemrég vettem a dilibogyókat, mert kiadnám a taccsot. Elvonási tüneteim ugyan vannak, hogy nincs meg a heti füstölés, de dilibogyókra nem szívok. Az előszoba után lépve a nappaliba jutnak, ahol éppen a díszekkel foglalkozom. Már nem vagyok se vállig, se csípőig gipszben, a könyököt és a térdet (bokát) megtartó gipszben mankózok. Átgombolós ruhákat szereztem be még pár évvel ezelőtt, éppen ilyen helyzetekre, és most nagyon jól jön. Akármennyire is akarok semleges képet vágni, a szinte fekete árkok a szemem alatt, az üres tekintet és az árulkodó fejfájás, sok mindent elmond. - Ti… ismeritek egymást? – a mitakarsz helyett ez jön ki belőlem, ahogy döbbenten nézek Ellere és Savara. A konyhába nem engedem, addigra már feltápászkodtam és a könyök felett megtámasztható bottal az áthidaló ajtó elé állok, ekkor ér a másik meglepetés. - Majd én m… mi történt veled? – nézek az arcára. A fejem fel akar robbanni, de akkor is az arcára tekintek. Az a seb… nem villan semmi a szememben. Túl jól tudok hazudni, ha akarok. És mert elsőnek nem esik le, hogy mit látok. A kanapéra mutatok, ahová ketten kényelmesen leülhetnek. - Inkább ti meséljetek. – ismét előjön belőlem a kishörcsög. – Honnan ismeritek egymást? Miért jöttetek ide, mert az, hogy itt vagytok, minden, csak nem magyarázat arra, hogy csak úgy meglátogattok. És hogy együtt. Neked miért van betörve az orrod? – támaszkodom a falnak. Nem túl jó állni, de mozognom és állnom is kéne, így inkább állok. Nagyon rágyújtanék egy cigire. Megnyugtatna. Ha eddig káosznak éreztem a dolgokat, most még inkább nem értem. És mivel sosem szerettem, ha valahol nem áll össze a kép, az kifejezetten nem a kedves oldalamat hozza elő.
Ha voltak is elvárásaim, az első elutasításra szertefoszlottak. Mindig megtanulom a magam kárán, hogy nem szabad azt hinnem egy helyzetről, hogy könnyen megy majd. Nem Sam hibája, úgy egyáltalán bíztam túlzottan, ami miatt most keserű a szám a fogadtatás ízétől. - Igen. – adok nagyon rövid és tömör választ a kérdésre. Ha nem ismernénk egymást, akkor nem lennénk itt kettesben és ezt Sam is bizonyosan tudja, ha egy kicsit végiggondolja a dolgokat. A másik kérdésére nehezebb válaszolnom. - Fogalmam sincs róla. Elaludtam, s mikor felkeltem, ezt tapasztaltam. Semmi komoly, nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszélgessünk. – hárítok. A ruha alatti zúzódásról nem fogok szót ejteni, már különben is kezd felszívódni, ahogy a szám is meggyógyult. Tényleg nagyot estem, én így fogom fel. A többi igazság egyelőre nem érdekel, bár nem vagyok ostoba, összeraktam a dolgokat. Nem akartam senkit sem bántani, ám valószínűleg megtettem. - Szeretném én csinálni. – ragaszkodom a levesszervírozáshoz, mert szívesebben kötném le magam. Ha viszont a kedves kérésnek sem enged a csigaházából, akkor a tüskéit kihúzgálom magamból, s helyet foglalok Savannah mellett a kanapén. - Sava és a férjem együtt dolgoznak. – szólok csak ennyit, s nézek a Mágusra, jelezve ezzel, hogy részemről a szó az övé. Egyrészt, mert ő ismeri ezt a világot régebben, másrészt pedig mert fogalmam sincs róla, hogy mennyit és mit kellene mondanom. Aggodalmamat, mely megüli tekintetemet nem próbálom a szemüveg mögé rejteni. A zúzódásaimmal úgyis lebuktam már, felesleges. Mint ahogy a feltett kérdésre másodszor válaszolni is. Ha Sava akarja, akkor majd emlegeti a Vörös Holdat meg azt, hogy valószínűleg amiatt szereztem a sérüléseimet. Ahogy mások is.
//Szerintem pörgethetitek, majd sikítsatok, ha úgy ítélitek meg, hogy megint én jöjjek. ^^//
Kezdőlap
//
