First topic message reminder :

*

Ez az, amire egy szót sem tudok kinyögni, azt hiszem, megint bókol, kezdem megszokni, bár nem értem, miért teszi, és komolyan venni is rendkívüli módon nehezemre esik, úgyhogy jobbára szó nélkül hagyom az ehhez hasonló megnyilvánulásait. Nem igaz, hogy még nem vette észre. Tudom én, hogy nem mindig ilyen dilis, mármint a telefonba sokszor inkább normálisnak tartom, semmint egy édes bolondnak, szóval biztos sejti, hogy nem vagyok képes értékelhető reakciót produkálni az ilyesmire, lévén abszolút nem vagyok hozzászokva.
Nem, kizárt, hogy én ezt tovább bírjam, elnevetem magam, és csóválom a fejem, mintha neheztelnék rá, pedig nem, vagyis de, egy kicsit, nagyon nem kellene itt lennie. Jaj istenem, Matt, mit fogok én most kezdeni veled? Egyszerűen képtelen vagyok néha elhinni, hogy ő tényleg létezik, nem csak afféle képzelt barát a számomra, gyógyír mindenre, vidámságbonbon, meg ilyenek. Márpedig, ha a nénikém bezárta a spájzba, akkor tutira létezik, és a jelek arról tanúskodnak, hogy közel sem tartja olyan felemelő társaságnak, mint amilyennek én magam.
A térdepelése némileg megszelídíti vidulásomat, de mindez addig tart, amíg rokonságba nem keveredik az imádkozó sáskákkal, és ez az a pont, amikor úgy ítélem, nem ártana valami szellemességgel előállnom, bár az tuti, hogy közel sem lehetek olyan kreatív, mint ő.
- Ez esetben nekem valami istenségnek kellene lennem, nemde? Elvégre, azokhoz szokás imádkozni, akár sáska valaki, akár nem.    
Hát, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, mindenesetre annyira jó, hogy legalább nem kapok heveny röhögőgörcsöt az előadásától, babydollban, még mindig az a legmeredekebb.
- Mellesleg, a macis pizsamád jobban tetszett.    
Szúrom azért közbe, hisz ami tény, az tény, márpedig én ebből bizony nem engedek. Bárcsak a macis pizsamák uralnák a bolygót, esküszöm, akkor sokkal jobb hely lenne ez a föld. Kéne nekem is egy olyan pizsi, van egy cicás, de az olyan magától értetődően lányos, igen, igen rózsaszín is, na jó, nem teljesen. A nadrágja szürke-rózsaszín kockás, és imádom, mert fantasztikusan meleg, életmentő nekem ebben a klímában, ha kettő lenne, mindkettőt felvenném éjjelente.
- Most, hogy mondod, ötletem sincs, mi baja lehet egy gépkarabéllyal, elvégre abból minden háztartásban akadhat egy, ha nem kettő.    
Oké, a dinka poénok, mikben elferdül a valóság, nem számítanak hazugságnak, nyilvánvalóan tiszta sor, hogy csak ökörködök. Azt sem tudom, hogy néz ki egy gépkarabély, ha nem lenne előtte a gép szócska, azt hinném, hogy valamiféle madár. Igen, rendkívüli módon otthon vagyok a fegyverek területén…
- Nem, akkor sem maradhatsz babydollban, ha megint letérdelsz, akkor sem, ha elkezdesz itt nekem pityeregni. Öltözz fel, tök zavarba ejtő ez a szerelés.    
Kérem, még mindig, láthatólag kínban vagyok így, mert nincs olyan pont rajta, amit nyugodalmasan szemlélhetnék, miközben hozzá beszélek, olyan, mintha folyamatosan képen röhögne a rózsaszín babydoll. Meg hát, komolyan akar beszélni, nemde? Ha igen, akkor kénytelen lesz a kedvem szerint tenni, mert az teljesen bizonyos, hogy amíg így néz ki, én nem vagyok képes ezt abszolválni.
- Ablakon kidobott pénz.    
Állapítom meg, nem mondom azt, hogy nem tetszik nekem, mert nem áll szándékomban a lelkébe gázolni, meg egyébként sem tudom, hogy tetszik-e, vagy sem, ezen még abszolút nem gondolkodtam, nem úgy nézek az ellenkező nemre, hogy mindet végigmustrálom, ízlésemnek megfelelő-e, avagy sem. Azt sem tudom, milyen az ízlésem. Úgyhogy marad a kérdés kikerülése, és ha másért nem is, hát a pillogása okán valóban elmosolyodom, noha egy hangyányit kínosan érzem magam. Vajon miért mond, és kérdez ilyeneket, ha amúgy meleg? Tutira az, szerintem a kőkemény hetero pasik soha nem vetemednének ilyesmire.
Míg öltözik, azt is megteszem, hogy leszaladok a hátizsákjáért, még mielőtt valaki vonzónak találná, és elemelné az ajtó elől, de azért megnyomkodom kicsit, hogy tutira otthon maradt-e a gépkarabély, szerintem Mattnél sosem lehet tudni, mikor kamuzik szórakozásból, és mikor mond igazat.
- Attól tartok, nem nagyon lesz arra lehetőségünk, hogy jobban megismerjük egymást.    
Nem mintha érteném, ez mit takar, engem kevesen ismernek igazán jól, és azok most mind veszélyben vannak, kivéve anyát, hisz börtönben csücsül, és nem szeretném, hogy még egy ember bekerüljön ebbe a körbe.
- Köszi.    
Legalább nem kell nekem szenvednem az üveggel, mert akkor már kénytelen lennék leszaladni egy kanálért, és mára már eleget szaladgáltam, az tuti. Apropó, ideje kibújni a kabátomból is, mert az valahogy eddig igencsak kimaradt. A táskáját közben nekitámasztottam az ágyamnak, s most a székem karfáján landol a kabátom, egyik ujjában a sapkámmal, másikban a sálammal, és a nagyon vastag pulcsimból is kibújok. Egyből sokkal kisebbnek tűnök. Nos, a nadrág marad, hiába van alatta két harisnya, azt előtte nem veszem át, inkább felgyulladok, annyi szent.
- Azt mondják az okosok, hogy mindennek ellent lehet állni, csak a kísértésnek nem, szóval azt hiszem, megértem, bár nem nagyon tudom, mi az a kísértés.
Vonok vállat, majd én is belenyúlok az üvegbe, és kiemelek egy meggy szemet. Nagyon szeretem, szóval nem bánom, hogy megakadt rajta a szeme, ha Charlotte néni kiszúrja, majd azt mondom, hogy nem bírtam ellenállni… a kísértésnek. Ha már megtanultam ezt a kifejezést is, s jelentéstartalommal is felruházhattam.    
Kissé ledöbbenek, mikor azt mondja, elég, nem értem. Mármint, mitől lenne elég? Nyilván nem érti, talán elege van a mellébeszélésemből, amit egyébként meg is értenék, de nem tehetek róla, kerülgetnem kell az igazságot, és nem is hazudhatok, ez az egész tökre el van szúrva. Még egy cseresznye bele a kicsi számba, mikor azt részletezi, hogy nem lehet olyan nagy a baj, rácáfolva bólogatok, hogy márpedig de, igenis nagy a baj, ám elég meghallanom a vérfarkas szót, már akad is a torkomon a meggyszem, és kapok oda, csapkodva a mellkasomat, hogy jöjjön már fel, mert nem pont egy ilyen fini dologtól szeretnék megfulladni. Az viszont teljesen biztos, hogy eme kis akciómnak köszönhetően teljesen egyértelmű lehet a számára, hogy pontosan azt tudom, amit hisz, hogy tudok. Valahol homályosan eljut hozzám a következő kérdése is, de válaszképtelen vagyok, neki pedig biztosan kicsit lassú felfogása, és azt hiszi, hülyéskedek, vagy gőzöm sincs róla, mindenesetre elég hamar lezúgok az ágyról, vagy legalábbis megindulok, mert roppant mód zavaró, hogy a torkomon akadt a falat. Legrosszabb esetben kapok egy arcost a szőnyegtől, és talán az elég lesz ahhoz, hogy visszaköszönjön a meggy. Apropó, meggy, nos, az üveg is elindul, szép ívesen borul le, vélhetőleg egyenest Matt-re, de ki figyel most arra… kisebb gondom is nagyobb némi terjedő vörös lénél, és szerteszét guruló finom meggyszemeknél…

- Hát, magamról tudom, hogy csak viccelek, rólad ezt nem mondhatnám el, mármint, fogalmam sincs róla, hogy mikor beszélsz komolyan, és mikor nem kell készpénznek venni a szavaidat.    
Magyarázom a bizonyítványomat, remélhetőleg nem firtatja, de tőle azért bőven kitelik az eddigiek alapján, hogy minden kínos témát hatszor meglovagoljon. Az tuti, hogy az imádkozó sáska témát nem feszegetem, különben is, én ugyan ki nem tudnám mondani azt a furán hangzó nevet, ami bizonyára a Matthieu változata valamelyik nyelven, de gőzöm sincs róla melyiken, szóval kicsit kínos lenne ezt bevallani.
Nem igazán jutok szóhoz, olyan mélységes zavarba jövök pillanatok alatt, az oké, hogy Nissyvel néha sugdolózunk, de fiúkkal nem szoktam, férfiakkal még úgyse.
- Gőzöm sincs, hogy az mi, de biztos.    
Két szám és két betű, bizonyára egy katona sírva menekülne előlem, de hát istenem, nőből vagyok, bármilyen tánclépést felismerek, de hogy a fegyverekhez egy kicsit is konyítsak, az már meghaladja a tudományomat.
- Hát, akkor felveszed, és szépen kisétálsz az ajtón.    
Szorítom össze az ajkaimat, az ilyen határozott viselkedés meglehetősen távol áll tőlem, de legalább úgy okod adna arra, hogy elzavarjam. Azt hiszem, kár volt átöltöztetni, de most már édes mindegy. Értem én, hogy vigyorog, de én próbálok kevésbé feloldódni ismét a társaságában, mert egyszerűen nem engedhetem közel, megsérülhetne, és még egy lelket nem bírok elviselni, aki miattam lenne veszélyben.
- Hihetetlen, hogy így odaállítottál bárkihez is. Téged komolyan nem érdekel, mit gondolnak rólad az emberek, ugye?    
Szelíd a kérdés, ezzel kívánom jelezni, hogy talán sokakkal ellentétben én nem botránkozom meg rajta, még ha nem is értem, hogy tud hülyét csinálni magából a fél város előtt. Mindenesetre, ez az ő dolga, nincs okom megzabolázni a természetét, mindenki olyan legyen, amilyen formájában teljesnek érzi magát, ha Mattnek ehhez rózsaszín babydoll kell, hát lelje benne örömét.
Bízni benne… én mindig, mindenkiben bízom, mégis kiderült, hogy az a Michelle egy szörnyeteg, és velem zsarolja apát. Még meg is öleltem. Borzasztóan naiv vagyok. Mi van, ha Matt is csak közel akar férkőzni hozzám, hogy ártson nekem. A kérdésétől egyszerűen sokkot kapok, a meggy meg nem oda megy, ahová kéne neki, de szerencsére a férfi a helyzet magaslatán van, és kisajtolja belőlem, rögtön azután, hogy kiköptem, a torkomhoz kapok, és próbálok inkább kis levegőket venni. Az viszont megint kissé összezavar, hogy a fejem búbjára ad egy puszit, olyan… furán bensőséges az egész, amivel nem tudok mit kezdeni, és nem is értem, hogyan jött ez neki. Megpróbálok hát kikeveredni a karjai közül, és zavaromban inkább elkezdem felszedegetni a szétgurult meggy darabokat, ha átmosom, még ehető lesz, bár Charlotte néni szerintem meg fog ölni a szőnyeg miatt.
- Öhm… furát.    
Ne firtasd, kérlek, istenem, miért pont vérfarkassal kell példálóznia. Nem hiszem el, hogy ennyire bele tudott nyúlni, őrület.
- Hát ez nem volt vicces.    
Szúrom oda halkan, mert az, hogy el akarna tenni láb alól, végképp kikészít, és bár nem látja, hisz a szőnyeg felett görnyedek, de könnyeket csal a szemembe a gondolat. Egy magamfajta, senkinek sem ártó teremtésnek roppant nehéz feldolgozni, hogy nála hatalmasabbak bármikor pontot tehetnek rövidke életének végére. Erre ő meg ezzel viccel.
- Mi? Miért mutatnálak be neki? Matthieu… én megmondtam, hogy nem beszélhetünk, a nem beszélhetünknek része az is, hogy nem találkozhatunk.  
Csak nagy nehezen tudom kinyögni, mert nem szeretném kizárni az életemből azokat, akiket kedvelek, túlságosan fájdalmas ez az egész anélkül is, hogy másokat bántanom kelljen.
- Nem, nincs rendben, nem mutathatlak be neki.    
Próbálok hideg lenni, de nem megy, kétségbe vagyok esve, fáj ez az egész, és bár mondhatnám, hogy te őrült, vérfarkasok nincsenek, de az égre… vannak. Kötve hiszem, hogy apa értékelné, ha egy idegent citálok elé, ráadásul ilyen furcsa körülmények között. Nem is értem.
A meggy újra az üvegben, visszaülök az ágyra, de amint a kezemhez ér, rögtön elhúzom. Nem lehet… nem lehet. Hát miért nem hagyod, hogy legalább téged megvédjelek ettől? Istenem… nem értem.
- Sajnálom… Matthieu, kérlek, menj el.    
Hajtom le a fejemet, nem teljesíthetem a kérését, bármennyire is érzem úgy, hogy bízhatok benne, félek, túlságosan is, és nem akarom, hogy belekeveredjen.

- Határozottan a nőkre.
Szelíd mosoly pihen arcomon, amint beletúr a hajába, azt hiszem, sosem tudnék úgy igazán haragudni rá, tulajdonképpen, senkire sem tudok, de ő valamiért olyan nekem, mint valami kedélyjavító. Egyszerűen feldob, már a tudat is, hogy él valahol, még ha messze is tőlem. Ám most itt van, és féltem, és nem akarom, hogy baja essen miattam, el kell löknöm, de más út számomra nincs, mint az őszinteség, és érzem, az most nem lesz elég.
- Én… áhh… hagyjuk.    
Temetem az arcomat tenyereimbe, és próbálok nem belegondolni, mekkora tapló voltam az előbb. Könnyebb lett volna, ha lányosan megsértődik, és elmegy, én pedig összezokoghattam volna a párnámat, aztán idővel elfelejtettem volna – talán – ezt az egészet.
- Jaj, ne kérj bocsánatot, nincs miért, nem te tehetsz róla, neked semmi közöd ehhez az egészhez, én csak annyit szeretnék, hogy ez így is maradjon.    
Szabadkoztam gyorsan, rossz volt így látni, mindig is gyűlöltem, ha valaki miattam bánatos, senkinek sem akartam fájdalmat okozni, a jelek szerint mégis nagyon jól megy.
- Akkor… ne mond el. Épp elég rosszul hangzó dolgot hallottam mostanában.    
Mégsem hiszem, hogy megfékezhetem a nyelvét, pedig ha meg tudnám, megtenném, ahhoz túlságosan gyáva vagyok, hogy másként fogjam be a száját, bezzeg Nissy biztosan gond nélkül megtenné. Néha nem volna rossz egy kevés belőle nekem is, de az élet már csak ilyen, abból dolgozunk, amink van.
- Úristen, teljesen beletöröd a szőnyegbe, állj már fel...    
Nyöszörgöm, de látván, hogy eszében sincs, a sarkaimra ülök, és abbahagyom a szedegetést. Hallgatom, és elég gyorsan eljutok arra a pontra, hogy ajkaim résnyire elnyíljanak, én ugyan észre sem veszem, hogy hevesebben dobog a szívem, és lüktet egyre vadabbul a füleimbe, csak az tűnik fel, hogy egyre halkabban hallom. Nyelek egy aprót, apró tenyereim tehetetlenül szorulnak a szebb napokat megélt befőttes üvegre, csak figyelem az arcát, a szinte mindig mosolygós vonásai most sokkolóan komolyan. Szinte vágyom arra, hogy az arcomba kiáltsa, hogy április bolondja, bedőltél, pedig még nincs is április. És… van valami benne, amiért elhiszem, hogy ez mind igaz, érzem, és teljesen összezavar. Hogyan? Mikor? Miért? Ismét csak érzem, ahogy elerednek a könnyeim… ha szeret, akkor nem fog csak úgy elmenni, bármit is mondjak. Istenem. Most mit kellene csinálnom? Szavak nem jönnek az ajkaimra, s mozdulni is képtelen vagyok, amikor megérint, összerezzenek, vádlón meredek a lélektükreibe, őzikeszemeim kétségbeesésről árulkodnak. Miért csinálod ezt velem?
Ökölbe szorul az egyik kezem, és egyetlen pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy felettébb kislányosan kezelem, felképelem, és itt hagyom, csakhogy egyrészt az nem én lennék, másrészt elég röhejes, ha valaki a saját szobájából menekül ki. Egyébként sem lennék  képes bántani, ahhoz túlságosan is kedvelem, bár nálam ehhez még ennyi sem kell, senkit sem szoktam bántani.
- Én… mi értelme van a ha-kra alapozni?    
Nem küldeném el, bár akkor is sokkolna a tudat, hogy… szeret, hisz nem vagyok képes felfogni, hogy bárki így érezhet az irányomba, különösen olyasvalaki, akinek megmondtam kerek-perec, hogy egy férfi nem fér bele az életembe. Tudom, ki vagyok én, hogy mások érzéseinek parancsoljak, mégis, könnyebb lenne, ha egyszerűen ki tudná kapcsolni.
- Nem jöhetsz ide csak így… ezzel az… egésszel. Összezavarsz, nem vagyok jól és ez sem segít. Nem szerethetsz engem, nem éri meg.    
Nyögöm halkan, és elszakítom róla a pillantásomat, nem bírom most látni az arcát, egyszerűen semmi értelmeset nem vagyok képes mondani neki, érzem, hogy remegés rázza a testemet, és nagyon szeretnék eltűnni a takaróm alatt, hogy kibőgjem az elmúlt időszak összes feszültségét.
- Miért… nem… lepődsz meg rajta? Neked ez miért nem fura? Úgy csinálsz, mintha legalábbis a holnapi reggeliről beszélnénk.    
Nem jön a számra a vérfarkas szó, de azt hiszem, könnyedén rájön majd, hogy arra utalok, és nem, ezzel még véletlenül sem arra vágytam utalni, hogy holnap együtt fogunk reggelizni.

Csak bólogatok, bár ahogy mondani szokták, tévedni emberi dolog, bár eme frázist most nem tartom ideillőnek durrogtatni. Egész egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy jó az, hogy nem zavartam el rögtön, akármibe is kerül, még ha a szégyen meg is ölt volna a viselkedésem miatt. Ám nem én volnék, önmagamat akkor sem tudnám megtagadni, ha az életem múlna rajta, ha másé, nos, akkor talán igen.
A kérdésére először csak megcsóválom a fejem, de mikor tudatosul bennem az utolsó szó jelentése, akkor olyan vörös leszek, amit egy pipacsmező is megirigyelhetne, és rögtön szemezni kezdek a szintén vörössé változott szőnyegemmel. Sírni tudnék a látványtól, és az is csak most esik le, hogy az unokatestvérem ruháit is tönkretettük igen gyorsan, de maximum majd addig sikálom, míg el nem kopik az anyag. Vagy a kezem.
- Borzasztó.
Mondok csak ennyit, vagyis, inkább motyogok, annak hiszemében, hogy bizonyosan nem hallhat belőle semmit, mert olyan halkan bukik elő belőlem ez az egy szó. Jobb hangulatomban tán megdobnám valami olyasmivel, hogy a jó viccekre még gyúrnia illene, de eszembe sem jut, most szerintem nincs itt a mókázás helye és ideje.
-Azt hiszem, jobb is.
Bár inkább a zavarom miatt, mintsem mert nem tudnék nevetni a pocsék vicceken is, óóó, nagyon is megy az nekem, de ez a mit csinál a fiatal pár a fürdőszobában nekem túlságosan sok. Nyilván nem fogom elregélni, hogy mi az oka, igazából szerintem nem túl bonyolult kitalálni, nemhogy a fürdőben, de sehol nem voltam még senki fiatal párja az említett cselekvésfolyam közepette. Ami volt, arra nem vagyok képes ilyen formán tekinteni, annyira szánalmasnak hat azóta is.
- Semmire Matt. Mi semmire sem alapozhatunk.
Talán durva vagyok, de muszáj annak lennem, mert különben nem fogom bírni elküldeni, erősnek kell lennem az ő érdekében, többet érdemel annál, mintsem hogy belekeverjem a kuszává, és életveszélyessé avanzsálódott mindennapjaimba.
- Ez… kedves.
Nyelek egyet, és féket kötök a nyelvemre, mert az istenért, valószínűleg igent mondtam volna, még úgyis, hogy százszor elregélem, hogy de csak plátói alapon, hisz az én életembe nem fér bele egy férfi, főleg most nem. Eddig sem, de most aztán pláne nem. Azért, nem esik nehezemre elképzelni azt a romantikus randevút, bár nem tudom, miként férhet ez össze Matt bohóc jellemével, de talán ilyen téren képes volna meglepetésekre, ám ez az, amin nem szabad agyalnom, nem kell tudnom. Hogy is ne. Hogy még rosszabbul érezzem magam?
- Így.
Ismétlem halkan, és már állnék fel, hogy elzavarjam zuhanyozni, mert ha őt nem is, engem bizony zavar, hogy csupa meggy. Szeretem a meggyet, de azért másról nem nyalogatnám le a levét. Lám, el is vörösödöm a gondolatra, tiszta dinka vagyok. Ám a mozdulata megakasztja az enyémet, és lefagyok. Ez így egyre nehezebb lesz. Nem fogja hagyni, hogy kimeneküljek ebből az egészből, és kezdek nagyon aggódni az egész miatt. Az már csak hab a tortán, hogy immár én is kaptam a meggyből.
- Nenenenenenene...
Nyüszítem, és azon nyomban felpattanok, hogy távolabb kerüljek tőle. Nem félek tőle, nem erről van szó, az sem zavar, hogy vérfarkas, de… nem tudhatom, honnan jött, sem azt, hogy ő maga veszélyt jelent-e rám, márpedig nekem most minden hozzá hasonlóról azt kellene feltételeznem, hogy az életemre akar törni. Én mindenkinek elhiszek mindent… holott nem kellene.
- Ha így van, akkor ennek az egésznek úgysem lenne semmi értelme. Én nem leszek olyan, mint te.
Suttogom, miközben ujjam ide-oda cikázik kettőnk között, én nem akarok olyan lenni, nem akarok vérfarkassá válni, az a szomorú igazság, hogy tudni se szeretnék róluk.

- Mivel az udvarlási szokásaidat nem ismerem, beérem a véleményeddel.    
Ezt most határozottan nem azért mondom, hogy udvarlásra provokáljam, jó eséllyel fogalmam sem lenne, hogy mit kezdjek a helyzettel. Jaj istene, nem igazán tudom így sem, hogy mit csináljak.
- Hát. Nem.    
Jelentem ki halkan, és inkább nem is ragozom, az biztos, hogy Matt nagyon messze áll ilyen téren az én világomtól, inkább Nissy mellett tudnám elképzelni, neki is ennyire perverz a humora, talán be kellene mutatnom egymásnak őket. Biztos hamar elfelejtene, ha látná a dög szöszi barátnőmet, aki nem akar elájulni minden csúnya szótól, illetve kényes témától.
Elképesztő, hogy még nyakig meggyben is képes olyasmit művelni, amitől az ember szóhoz sem jut. Kedvem támadna glóriát pakolni a kobakomba, de nincsen ilyen jelmeztartozékom, a meggy pedig kétségkívül alkalmatlan erre.
- Nem vagyok… ami.    
Suttogom, mert úgy tűnik, azzal még én is nehezen birkózom meg, ha így fogalmaznak velem kapcsolatban. Mondhatta volna, hogy aki… nem vagyok tárgy, és valahogy mérhetetlenül rosszul esik tőle, még úgy is, hogy tudom, ez biztosan eszébe sem jutna. Én hiszem, hogy Matt nagyon is jólelkű bolond, de attól még úgy tűnik, a hevessége erősebb, mintsem megfontolt gondolatokat csaljon elő belőle. Már épp megszólalnék, hogy ismét megkérjem, most inkább menjen el, mert nekem ez egész egyszerűen túl sok, amikor megint megszólal, én meg csak lefagyva hallgatom. Oké, hát az részemről biztos nem a hogyan nyugtassuk meg Sisit című könyvben szereplő nyerő taktika, hogy most meg gyerekről kezd nekem beszélni. Megint kedvem támad fulladozni, remélem, azt nem gondolta, hogy majd én… Te jó szagú búvárbéka. A teljes megsemmisülés határán táncolok, ennél már nem nagyon lehet lejjebb érzésem szerint.
- A farkasok nem farkasokat választanak párjukul?    
Kérdezem, mert őszintén hiszem, hogy semmilyen más értelmes szókapcsolat képtelen volna most világra szökni ajkaim fogságából. Én nem értem ezt az egészet. Hogyan? Miért? Mikor? Felfoghatatlan számomra, és szeretném megkérdezni, hogyan történt mindez, de nem jönnek ajkaimra a szavak.
- Én…    
Mondanám, hogy nem, de az egekre, mikor kitárja a karjait, olyan könnyedén siklok bele, mintha mi sem lenne természetesebb a világon. Oda menekülök, mert jelenleg nincs más, és elhiszem neki, hogy nem bántana, őszintén, bárkinek elhinném, én ilyen vagyok. A fejemet a mellkasába fúrom, és csak hallgatom, milyen ütemben dobog a szíve. Szeret… Nem bírom felfogni. Hogyan fordulhatott hetek alatt ennyire ki a sarkaiból a világom? Mintha anya börtönbe kerülése óta csak ilyen dolgok történnének.
- Nem tehetem, ez nem az én titkom, de beszélek vele, és megkérdezem, hogy találkozna-e veled. Ennyit tehetek.    
Sosem árulnám el apát, egyszerűen ilyet senki sem kérhet tőlem. Talán anya az egyetlen, akit elé helyeznék ilyen szinten, de anya sosem kérne olyat, hogy bármily csekély mértékben ellene tegyek, ahhoz túlságosan jó lélek, és persze… szereti.
- Matt… Ez... mikor történt? Hogy szerethetsz engem?    
Hisz megmondtam neki, hogy az én életembe nem fér bele egyetlen férfi sem, hogy még hosszú évekig eszemben sincs férjhez menni, nemhogy gyermeket vállalni. Ohh, nem. Csak a balett számít. S most… mintha minden és mindenki az álmaimat akarná lerombolni.

- Nem, te inkább a fura csávó dobozva illesz.    
Állapítom meg rögtön, a bájos bolond nem nagyon illene a helyzethez túlzottan, meg ki vagyok én, hogy másokra aggassam a bolond jelzőt. Főleg nem olyanokra, akiket nagyon is kedvelek. Igazság szerint, még azt sem tudom, miért érzem úgy, hogy zavarna, ha olyan nagyon sok nő futna utána. Valahogy jól esik a kis lelkemnek, hogy nem így van.
- Tudom.    
S már nyitnám is a számat, hogy mondjam, de legyint, így hát végül nem teszem. Biztos tudja ő is, csak kíváncsi volt, én hogy vagyok a dologgal, vagy valami hasonló, de kifejezetten nem tűnik fontosnak a jelen helyzet súlyát tekintve, úgyhogy nem ragozom fölöslegesen, van más, amin éppenséggel agyalhatok.
- Hidd el, hogy az sem érdekelne, ha csálé lenne.    
Abszolút esélytelen, hogy ilyesmivel foglalkozzak, neki egyébként mindegy, miként csinál magából komplett idiótát, így is, úgyis tök édes, ezt persze eszemben sincs hangosan kimondani, félek, hogy milyen következményei lehetnének, márpedig nekem most egyetlen dologra illenék csak koncentrálnom, és az nem a szarvacskáinak hogyan állása. Talán ezzel jelzem azt is, hogy nem akarom elviccelni ezt az egészet, jobban mondva, képtelen vagyok rá, túlságosan lényeges a kis életem szempontjából.
- Légy szíves ne beszélj így magadról, előttem legalábbis ne, különben sem vagy az, csak kicsit figyelmetlen, de ez mindenkivel előfordul olykor.    
Ezt teljesen komolyan mondom, előttem aztán senki se ostorozza magát, aki egy kicsit is fontos a számomra, mert nem fogom hagyni, márpedig Matt fontos, bár azt még nem volt módom eldönteni, hogy milyen minőségben. Nem kicsit összezavarta a fejemet ezzel a vallomással, tényleg nem számoltam azzal, hogy ez előfordulhat, sőt, teljesen abban a hiszemben éltem, hogy esélytelen, hogy engem senki sem fog észrevenni, mert nem akarom, hogy így legyen. Meglehetősen nagyot tévedtem.
- Akkor azt hiszem még szerencse, hogy te vagy szerelmes belém, és nem a farkasod.    
Nyögöm ki nagy nehezen, nem könnyű tényként kezelnem a dolgot, de úgy tűnik, hogy így van, nekem pedig nincs jogom senkit megkérdőjelezni érzelmeinek jogosságában, ez egyébként sem úgy működik, hogy csak úgy kikapcsoljuk.
- Borzasztó lehet, hogyha nem viszonozzák. A te farkasod… választott már pár magának? Mert, ha igen, akkor engem biztos utál. Nem lesz ebből baj?    
Egyáltalán minek forszírozom? Nem teljesen mindegy, hogy van-e már párja? Nem… egyáltalán nem mindegy, olyannyira nem, hogyha tehetném, visszaszívnám a kérdésemet, nem akarom hallani rá a választ. Megtanulhatnám már, hogy ilyen kérdéseket egyszerűen ne tegyek fel. Inkább belebújok az ölelésébe, mintha oda lenne a legegyszerűbb elmenekülni a jelen súlyos, fojtogató miazmája elől. A nevetése valamelyest lendít a lelkiállapotomon, és örülök neki, hogy legalább ő képes rá, nekem csak egy szolid mosolyra futja.
- Semmi gond, a fürdőig még összeragadva sem lehet nehéz eljutni.    
Abba inkább nem gondolok bele, hogy az elválasztódáshoz meglehetősen elázna akkor a ruházatunk, de igazából nem veszem komolyan a lehetőséget, biztosan nem fog megtörténni. Miért esik ilyen jól? New Yorkban nem történt ehhez hasonló, csak megöleltem búcsúzóul, de az nem volt ilyen mély és hosszú. Istenem, mit kezdjek én ezzel az egésszel? Hogyan taszítsam el magamtól, miközben nem akarom, hogy elmenjen? Még mindig úgy gondolom, hogy nekem nem kell férfi, pláne olyan képpel vegyítve, amit ő az imént felvázolt. Gyerek… Jesszus, ez még inkább lehetetlennek tűnik, minthogy valakivel intim kapcsolatot merjek még valaha az életben ápolni.
- Ha nem tetszene, akkor sem tudnék másként tenni.    
Elárulni nem fogom apát, mint ahogy apának sem fogom elmondani, hogy konkrétan kiről van szó, ők majd szépen lerendezik egymás közt, én csak összehozom a randevújukat.
Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, amikor nagyjából azt adja a tudtomra, hogy körülbelül azonnal szerelembe esett irántam, amikor megismert. Ez még hihetetlenebb. Én… eszembe sem jutott bárkire így gondolni azóta, hogy úgy jártunk az első szerelmemmel, ami talán nem is volt az. Furcsa… Ahogy hallgatom a szívveréseit, akaratlanul is csak az jut eszembe, hogy értem dobog, hogy azt mondta, szeret, hogy elég értékes vagyok valakinek, aki már ennyi ideje a földet rója, hogy ilyenformán gondoljon rám. Összezavar, menthetetlenül, ugyanakkor cirógatja a lelkemet, és nagyon szeretném megérteni.
- Úgy, hogy megmondtam, ne tedd… Megmondtam. Miért nem hallgattál rám, Matt? Olyan buta vagy…    
Suttogom szelíden bele a mellkasába, a könnyeimmel írva felül az átható meggy aromáját. Nem akarom bántani, istenem, annyira, de annyira nem akarom, azt sem tudom, hogy hetek múlva egyáltalán életben leszek-e még. Egyszerűen semmit sem tudok, és akkor ráadásul még jön ezzel a hihetetlen dologgal, amivel ismét nem tudom, mit kezdjek. Fontos nekem, és igen, nagyon kedvelem, de már régen nem engedtem meg magamnak, hogy bárki felé olyan szinten képes legyen megnyílni, hogy ne csak zárt kapukat döngethessen lelkem bejáratánál.
Amikor kicsit eltol, értetlenül, könnyfátyolos tekintettel pislogok fel az arcára. Édesek a szeplői, és nagyon szép a szeme, de nem nézhetek rá úgy, nem tehetem. Hát nem épp elég, hogy az édesapám vérfarkas? Muszáj, hogy még ő is az legyen? Miért nem lehet valami egyszerű?
- Mert… engem ez sosem érdekelt, mert még nincs itt az ideje, mert fiatal vagyok, mert álmaim vannak, mert nem olyan vagyok, mint a többi lány, mert túl szelíd vagyok, és egyáltalán nem érdekes, még csak kifejezetten szépnek sem mondanám magamat. Én… nem értem, tényleg nem, én csak vagyok, aki vagyok, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzések uralkodtak el rajtad az irányomba. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tudok mit kezdeni most…
Talán később sem, fogalmam sincs, egy részem nem eresztené el, ezt tudom, de a többi retteg attól, hogy hová vezethet ez az egész, hová vezet a szerelme, a vérfarkas léte, miként apáé is. Istene, ez túl sok.

- Kellemesen fura. Ha még nem vetted volna észre, nekem nem szokásom azért így megbántani az embereket.    
Sem a vérfarkasokat, de ez nem olyan szó, amit szívesen mondogatok. Tudom én, hogy mondtam/tettem olyanokat, amik igencsak bántóak lehetnek, de akkor még azt hittem, hogy azzal teszek jót, ha távol tartom magamtól. Most már abszolút nem tudom, mit kellene csinálnom.
- Jesszusom. Te ezt direkt csinálod?    
Lassan már nem érezhetném kínosabban magam, talán csak akkor, ha bepróbálkozna valamivel, nekem pedig vissza kellene utasítanom. Túl zavaros minden, és nincs ilyesmihez idegzetem most. Egyébként félek, hogy így is, úgyis bajba kerül miattam, és nem tehetek ellene semmit, mert makacs, mint egy öszvér.
Akkor fagyok csak le igazán, amikor közli, hogy a farkasa is úgy van ezzel, ahogy ő, márpedig akkor… a halálomig szeretni fog? Akkor is, ha én nem szeretem? Miféle gyötrelem lehet ez? Istenem, nem is akartam tudni, ez most… olyan bizarr. Olyan, mintha örök boldogtalanságra ítélném azzal, ha nem szeretem.
- Ez ostobaság. Miért jó ez nektek? Nem lenne értelmesebb úgy, ha a másik fél is szeret?    
Kérdezem halkan, de mondandóm végére tökéletesen elvörösödöm, mert rájöttem, mennyire bántó is lehet számára, amit mondok, hiszen olyan, mintha azt mondanám, nem szeretem.
- Én… nem úgy értettem, ahogy hangzott.    
Azt sem tudom, hogy ezt miért mondtam, mert ha nem úgy értettem, hát akkor mégis hogyan? Fontos nekem, szeretek vele lenni, de gőzöm sincs arról, mi az a szerelem, milyen érezni, és teljesen el is zárkózom előle. Ezért hozza a frászt rám a viselkedésével, a vallomásával, nem fér a fejembe, nem tudom egyelőre feldolgozni, és úgy reagálni rá, hogy ne bántsam vele. Félek ettől az egésztől, tőle nem, de amit érez, attól mérhetetlenül.
- Sajnálom.    
Csendül halkan a hangom, nem úgy vettem ki a szavaiból, hogy valóban meghalt, akkor nem így fogalmazott volna, de akkor nem is választhatna engem a farkasa. Jaj istenem, túlságosan bonyolult ez nekem. S azért is sajnálom, mert ha még más érdekelné, akkor én nem, és megkímélném attól, hogy esetleg megbántsam, ami egyáltalán nem állt szándékomban egy pillanatig sem.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni az újabb szavait, ami a pajzánságot illeti, igazából, most nem is az a lényeg, hogy mit lehet benne félreérteni, s a mondandóját értem. Rég volt, nagyon-nagyon rég, s kész, nem kell tovább fűzni a dolgot.
- Nem igazán...    
Motyogom, és kissé megilletődötten konstatálom, hogy ezek szerint én is képes vagyok olyan megjegyzésekre, amit erőteljesen félre lehet érteni, pedig én teljesen biztosan nem úgy gondoltam.
Szívesen rászólnék, hogy ne becézgessen, legalábbis a Sisin kívül másképp ne, mert csak még inkább összezavarja vele a fejemet, de nem mondom ki végül, épp eleget bántottam már, nem szeretném még ezzel is, s olyan sok szeretet van abban az egy szócskában, hogy nincs is elég lelkierőm elfújni.
- Dehogynem, sokan képesek rá kerek e világon.    
Tudom, kamaszos kardoskodás az egész, akárhogyan is nézzük, én még szinte csak egy kislány vagyok, ötletem sincs, hogyan vonzódhat hozzám egy férfi, mármint addig oké, hogy ő is egy nagy gyerek, de mégiscsak százkilencven éves. Több, mint tízszer annyi, mint én. Durva.
- Ne, csak azt ne, kérlek.    
Sok mindent ne, ami azt illeti, de nem szeretném, hogy még nagyobb makimajmot csináljon magából előttem. Fura, ezerszer komolyabbnak gondolom magam nála, pedig biztosan megélt már sokkal szörnyűbb dolgokat is, mint én, mégis képtelen vagyok ilyen szemmel nézni rá.
Meglep, mennyire jól esik, hogy cirógat, és arra is elég hamar ráeszmélek, hogy ilyesmiben még sosem volt részem, Liammal valahogy nem voltak kifejezetten bensőséges pillanataink, jól elvoltunk, de az olyan nagyon kamaszos dolog volt. Azt is tudom, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy bármibe is belelovallja magát, nekem nem szokásom hülyíteni a pasikat, nem az a típus vagyok. De hát tudnia kell, megmondtam neki, hogy ez nálam most nem működik.
- De igen, van baj, Matt, én nem akarlak bántani. Látod… nem kellett volna idejönnöd, azt hittem, hogy veszélyben leszel, helyette azonban a lelkedbe gázolok bele. Szörnyen érzéketlen nőszemély vagyok.    
Dorgálom meg magam, szeretném elfújni ezt a látogatását, mert nem vágytam tudni, hogy ő is vérfarkas, azt pedig pláne nem, hogy szeret. Önző gondolat talán, de nem tehetek róla, egyszerűen így érzem. A puszi édes, és milyen szerencse, hogy nem mozdulok el, mert akkor talán másutt érne, és jólesően kiráz a hideg attól is, hogy a fülem mögé tőri a hajam, birizgálja kicsit. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy máshová adja, de hála az égnek nem kell most rögtön kiszaladnom a világból. Nincs semmi bajom a csókolózással, nagyon is jó dolog, de félek, hogyha annyira közel engedem, hogy megtegye, képtelen leszek tovább tartani magam az érzelemmentesség biztonságos terepén.
- Ez ugye csak vicc volt? Ne írj kérlek szonetettet nekem...    
Nyelek egyet, teljesen összezavarja a fejem, és nem segít a helyzeten, hogy közvetlen közelről hallom szívének ütemes dobbanásait.
- Amíg nem látja meg a szőnyeget, addig van erre némi esély. De… nem akarok nagyon bunkó lenni, és szép tőled, hogy még főznél is, de talán jobb volna, ha most elmennél. Miután meggymentesítetted magad persze… Keresek másik szett ruhát, a púderrózsaszín nem a te színed.    
Érdekes, hogy szavaimmal ellentétben nem húzódom el tőle, továbbra is a karjai közt kucorgok, innen valahogy biztonságosabbnak tűnik a világ.