Ez az, amire egy szót sem tudok kinyögni, azt hiszem, megint bókol, kezdem megszokni, bár nem értem, miért teszi, és komolyan venni is rendkívüli módon nehezemre esik, úgyhogy jobbára szó nélkül hagyom az ehhez hasonló megnyilvánulásait. Nem igaz, hogy még nem vette észre. Tudom én, hogy nem mindig ilyen dilis, mármint a telefonba sokszor inkább normálisnak tartom, semmint egy édes bolondnak, szóval biztos sejti, hogy nem vagyok képes értékelhető reakciót produkálni az ilyesmire, lévén abszolút nem vagyok hozzászokva. Nem, kizárt, hogy én ezt tovább bírjam, elnevetem magam, és csóválom a fejem, mintha neheztelnék rá, pedig nem, vagyis de, egy kicsit, nagyon nem kellene itt lennie. Jaj istenem, Matt, mit fogok én most kezdeni veled? Egyszerűen képtelen vagyok néha elhinni, hogy ő tényleg létezik, nem csak afféle képzelt barát a számomra, gyógyír mindenre, vidámságbonbon, meg ilyenek. Márpedig, ha a nénikém bezárta a spájzba, akkor tutira létezik, és a jelek arról tanúskodnak, hogy közel sem tartja olyan felemelő társaságnak, mint amilyennek én magam. A térdepelése némileg megszelídíti vidulásomat, de mindez addig tart, amíg rokonságba nem keveredik az imádkozó sáskákkal, és ez az a pont, amikor úgy ítélem, nem ártana valami szellemességgel előállnom, bár az tuti, hogy közel sem lehetek olyan kreatív, mint ő. - Ez esetben nekem valami istenségnek kellene lennem, nemde? Elvégre, azokhoz szokás imádkozni, akár sáska valaki, akár nem. Hát, ami nem megy, azt nem kell erőltetni, mindenesetre annyira jó, hogy legalább nem kapok heveny röhögőgörcsöt az előadásától, babydollban, még mindig az a legmeredekebb. - Mellesleg, a macis pizsamád jobban tetszett. Szúrom azért közbe, hisz ami tény, az tény, márpedig én ebből bizony nem engedek. Bárcsak a macis pizsamák uralnák a bolygót, esküszöm, akkor sokkal jobb hely lenne ez a föld. Kéne nekem is egy olyan pizsi, van egy cicás, de az olyan magától értetődően lányos, igen, igen rózsaszín is, na jó, nem teljesen. A nadrágja szürke-rózsaszín kockás, és imádom, mert fantasztikusan meleg, életmentő nekem ebben a klímában, ha kettő lenne, mindkettőt felvenném éjjelente. - Most, hogy mondod, ötletem sincs, mi baja lehet egy gépkarabéllyal, elvégre abból minden háztartásban akadhat egy, ha nem kettő. Oké, a dinka poénok, mikben elferdül a valóság, nem számítanak hazugságnak, nyilvánvalóan tiszta sor, hogy csak ökörködök. Azt sem tudom, hogy néz ki egy gépkarabély, ha nem lenne előtte a gép szócska, azt hinném, hogy valamiféle madár. Igen, rendkívüli módon otthon vagyok a fegyverek területén… - Nem, akkor sem maradhatsz babydollban, ha megint letérdelsz, akkor sem, ha elkezdesz itt nekem pityeregni. Öltözz fel, tök zavarba ejtő ez a szerelés. Kérem, még mindig, láthatólag kínban vagyok így, mert nincs olyan pont rajta, amit nyugodalmasan szemlélhetnék, miközben hozzá beszélek, olyan, mintha folyamatosan képen röhögne a rózsaszín babydoll. Meg hát, komolyan akar beszélni, nemde? Ha igen, akkor kénytelen lesz a kedvem szerint tenni, mert az teljesen bizonyos, hogy amíg így néz ki, én nem vagyok képes ezt abszolválni. - Ablakon kidobott pénz. Állapítom meg, nem mondom azt, hogy nem tetszik nekem, mert nem áll szándékomban a lelkébe gázolni, meg egyébként sem tudom, hogy tetszik-e, vagy sem, ezen még abszolút nem gondolkodtam, nem úgy nézek az ellenkező nemre, hogy mindet végigmustrálom, ízlésemnek megfelelő-e, avagy sem. Azt sem tudom, milyen az ízlésem. Úgyhogy marad a kérdés kikerülése, és ha másért nem is, hát a pillogása okán valóban elmosolyodom, noha egy hangyányit kínosan érzem magam. Vajon miért mond, és kérdez ilyeneket, ha amúgy meleg? Tutira az, szerintem a kőkemény hetero pasik soha nem vetemednének ilyesmire. Míg öltözik, azt is megteszem, hogy leszaladok a hátizsákjáért, még mielőtt valaki vonzónak találná, és elemelné az ajtó elől, de azért megnyomkodom kicsit, hogy tutira otthon maradt-e a gépkarabély, szerintem Mattnél sosem lehet tudni, mikor kamuzik szórakozásból, és mikor mond igazat. - Attól tartok, nem nagyon lesz arra lehetőségünk, hogy jobban megismerjük egymást. Nem mintha érteném, ez mit takar, engem kevesen ismernek igazán jól, és azok most mind veszélyben vannak, kivéve anyát, hisz börtönben csücsül, és nem szeretném, hogy még egy ember bekerüljön ebbe a körbe. - Köszi. Legalább nem kell nekem szenvednem az üveggel, mert akkor már kénytelen lennék leszaladni egy kanálért, és mára már eleget szaladgáltam, az tuti. Apropó, ideje kibújni a kabátomból is, mert az valahogy eddig igencsak kimaradt. A táskáját közben nekitámasztottam az ágyamnak, s most a székem karfáján landol a kabátom, egyik ujjában a sapkámmal, másikban a sálammal, és a nagyon vastag pulcsimból is kibújok. Egyből sokkal kisebbnek tűnök. Nos, a nadrág marad, hiába van alatta két harisnya, azt előtte nem veszem át, inkább felgyulladok, annyi szent. - Azt mondják az okosok, hogy mindennek ellent lehet állni, csak a kísértésnek nem, szóval azt hiszem, megértem, bár nem nagyon tudom, mi az a kísértés. Vonok vállat, majd én is belenyúlok az üvegbe, és kiemelek egy meggy szemet. Nagyon szeretem, szóval nem bánom, hogy megakadt rajta a szeme, ha Charlotte néni kiszúrja, majd azt mondom, hogy nem bírtam ellenállni… a kísértésnek. Ha már megtanultam ezt a kifejezést is, s jelentéstartalommal is felruházhattam. Kissé ledöbbenek, mikor azt mondja, elég, nem értem. Mármint, mitől lenne elég? Nyilván nem érti, talán elege van a mellébeszélésemből, amit egyébként meg is értenék, de nem tehetek róla, kerülgetnem kell az igazságot, és nem is hazudhatok, ez az egész tökre el van szúrva. Még egy cseresznye bele a kicsi számba, mikor azt részletezi, hogy nem lehet olyan nagy a baj, rácáfolva bólogatok, hogy márpedig de, igenis nagy a baj, ám elég meghallanom a vérfarkas szót, már akad is a torkomon a meggyszem, és kapok oda, csapkodva a mellkasomat, hogy jöjjön már fel, mert nem pont egy ilyen fini dologtól szeretnék megfulladni. Az viszont teljesen biztos, hogy eme kis akciómnak köszönhetően teljesen egyértelmű lehet a számára, hogy pontosan azt tudom, amit hisz, hogy tudok. Valahol homályosan eljut hozzám a következő kérdése is, de válaszképtelen vagyok, neki pedig biztosan kicsit lassú felfogása, és azt hiszi, hülyéskedek, vagy gőzöm sincs róla, mindenesetre elég hamar lezúgok az ágyról, vagy legalábbis megindulok, mert roppant mód zavaró, hogy a torkomon akadt a falat. Legrosszabb esetben kapok egy arcost a szőnyegtől, és talán az elég lesz ahhoz, hogy visszaköszönjön a meggy. Apropó, meggy, nos, az üveg is elindul, szép ívesen borul le, vélhetőleg egyenest Matt-re, de ki figyel most arra… kisebb gondom is nagyobb némi terjedő vörös lénél, és szerteszét guruló finom meggyszemeknél…
- Ha én mondom, hogy istennő vagy – játszom a megrökönyödött duzzogót - akkor zavarba jössz, de magadról meg mondhatod? Hát hol itt az igazság? Eltemették azzal a magyar királlyal együtt, akinek ugyanaz volt a neve, mint nekem? Tudtad, milyen híres vagyok? A történelemtömve volt híres Matthieukkel, Matthiasokkal, Mátyásokkal. Belefér, hogy legyen közöttük legalább egy közepesen híres imádkozó sáska is. Ezen morfondírozom, miközben felkelek. Leküzdöm a késztetést, hogy magamhoz öleljem Siennát. Kihasználhatnám, hogy a keze a kezemben volt, de a másnak az ölébe borulás, libbenés az a nők specialitása. Hiába vagyok babydollban, attól még nem kasztrálom magam cselekedetileg. ÉS amúgy sem akarom elvörösíteni. A végén azt hinné, hogy direkt a zavarára utazom. - Azért ez megnyugtató. Hajolok bizalmaskodva közelebb a füléhez, s válaszolok úgy, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja a nagy igazságot arról, hogy a macis pizsama nekem is jobban tetszett, mint ez a rusnya babydoll. Szerintem ebben a nők is vágyölők, hát még én! Mondjuk nem valószínű, hogy vágyakat ébresztek normális ruhában – sem – Siennában. Ez egy kicsit zavar, de tudom kezelni. - Közvetlenül az AK-47-es mellett, ugye? Lelkesedem fel, mintha valami igazi fegyverbuzi lennék. Nem vagyok az, kifejezett ellenérzéssel viseltetem a puskák egyes verziói iránt. Nem ittam viszont ahhoz eleget, hogy mindezt megosszam itt és most Siennával. Jobb is, a helyzetünk így is kilátástalan, hát még ha tudná azt, amit nem kell tudnia! - És ha földhöz vágom magam és hangosan hisztizek, lobbizva a csini, púderrózsaszín szerelésemért? – meresztek nagyra tárt, tócsányi kutyaszemeket Siennára. Széles vigyorom majdnem körbeszaladja a fejemet, ez elárulhatja neki, hogy nem akarom megcselekedni azt, amit mondtam. Bár ha kiprovokáljam vagy esetleg szeretné látni, hát rajtam ne múljon, nem fog nehezemre esni az előadás. Épp végzek az átöltözéssel, mire elér a pénzügyi tanácsa. Ráöltöm a nyelvemet, legalább olyan komoly ábrázatot illesztve így a fejemre, mint egy ötévesé. - Nem baj, legalább szerzett neked pár mosolyráncot, akkor már megérte. Meg a kankósunokás néni arcáért is, de komolyan. Le kellett volna fotóznom, de féltem, hogy a fejembe állítja a sodrófáját. Még mindig röhögnöm kell a jeleneten. Olyan hirtelen ért, hogy nem tudtam mást tenni, csak iszkolni, mint a kengyelfutó gyalogkakukk rózsaszín ikertestvére. Valami vidámmal még elütném az időt, de amit mond, attól nem kis mértékben lelombozódom. Megcsóválom a fejemet. Muszáj vagyok felvenni az idétlen kérdések látszatát, inkább, mint hogy reagáljak arra, megismerhetjük-e egymást vagy sem. - Bízz bennem egy kicsit, kérlek. Nyomatékosítom, ám nem megy tovább, mert az a meggy cigányútra megy. Mondjuk van olyan, hogy cigánymeggy, de ettől még nem akarok egy romaszármazású fuldokláscsinálót sem Sienna torkán. Felpattanok ültemből, semmit sem törődve azzal, hogy nyakig úszom a meggylében, s ha innen nézzük, akkor a visszavehető ruhám megint csak a babydoll marad. Elkapom Siennát, háttal fordítom magamnak, mellkasomhoz szorítom, s szakszerű elsősegélynyújtóként Heimlich-féle műfogást próbálok alkalmazni rajta. Hátba is veregethettem volna, de hölgyeket nem ütök, meg amúgy is. Akkor nem tudnám a karomban tartani. Ha nem fuldoklik már, akkor is nehezen engedem el. Ráhajolok a hajára, beleszippantok, samponja illatát kívánva megjegyezni. Kap egy puszit a fejbúbjára, ha nem húzódott el előbb. - Rosszat mondtam? Kérdem kis megrökönyödéssel. - Ha el akarnálak tenni láb alól, akkor nem a meggybefojtást választanám, nyugi! Kacsintásom és hangom vidámságízű, de van bennem feszültség, nem is kevés. - Kérlek újra, bízz bennem. Mutass be annak az illetőnek, akitől meg akarsz óvni. Tudod, a vérfarkasnak. – kis szünetet tartok, hatásszünetet, jól megkomponált színdarabom része ez. - Már amelyikre ráfogtam, hogy az. – teszem hozzá, hogy poénnak tűnjön ez is. Viszont ha a szemembe néz, akkor láthatja, hogy nagyon is komolyan gondolom. - Legyen ez a búcsúkérésem. Ha utána is azt szeretnéd, akkor elmegyek, s nem zaklatlak többé, se női, se férfigúnyában. Rendben lesz így? Ha hagyja, akkor melléülök, finoman megsimogatom a kézfejét. Eleresztem, nem tartom tenyeremben törékeny kacsóját, de ennyi érintésre szüksége volt, azt gondolom. S nekem is, ezt pedig tudom.
- Hát, magamról tudom, hogy csak viccelek, rólad ezt nem mondhatnám el, mármint, fogalmam sincs róla, hogy mikor beszélsz komolyan, és mikor nem kell készpénznek venni a szavaidat. Magyarázom a bizonyítványomat, remélhetőleg nem firtatja, de tőle azért bőven kitelik az eddigiek alapján, hogy minden kínos témát hatszor meglovagoljon. Az tuti, hogy az imádkozó sáska témát nem feszegetem, különben is, én ugyan ki nem tudnám mondani azt a furán hangzó nevet, ami bizonyára a Matthieu változata valamelyik nyelven, de gőzöm sincs róla melyiken, szóval kicsit kínos lenne ezt bevallani. Nem igazán jutok szóhoz, olyan mélységes zavarba jövök pillanatok alatt, az oké, hogy Nissyvel néha sugdolózunk, de fiúkkal nem szoktam, férfiakkal még úgyse. - Gőzöm sincs, hogy az mi, de biztos. Két szám és két betű, bizonyára egy katona sírva menekülne előlem, de hát istenem, nőből vagyok, bármilyen tánclépést felismerek, de hogy a fegyverekhez egy kicsit is konyítsak, az már meghaladja a tudományomat. - Hát, akkor felveszed, és szépen kisétálsz az ajtón. Szorítom össze az ajkaimat, az ilyen határozott viselkedés meglehetősen távol áll tőlem, de legalább úgy okod adna arra, hogy elzavarjam. Azt hiszem, kár volt átöltöztetni, de most már édes mindegy. Értem én, hogy vigyorog, de én próbálok kevésbé feloldódni ismét a társaságában, mert egyszerűen nem engedhetem közel, megsérülhetne, és még egy lelket nem bírok elviselni, aki miattam lenne veszélyben. - Hihetetlen, hogy így odaállítottál bárkihez is. Téged komolyan nem érdekel, mit gondolnak rólad az emberek, ugye? Szelíd a kérdés, ezzel kívánom jelezni, hogy talán sokakkal ellentétben én nem botránkozom meg rajta, még ha nem is értem, hogy tud hülyét csinálni magából a fél város előtt. Mindenesetre, ez az ő dolga, nincs okom megzabolázni a természetét, mindenki olyan legyen, amilyen formájában teljesnek érzi magát, ha Mattnek ehhez rózsaszín babydoll kell, hát lelje benne örömét. Bízni benne… én mindig, mindenkiben bízom, mégis kiderült, hogy az a Michelle egy szörnyeteg, és velem zsarolja apát. Még meg is öleltem. Borzasztóan naiv vagyok. Mi van, ha Matt is csak közel akar férkőzni hozzám, hogy ártson nekem. A kérdésétől egyszerűen sokkot kapok, a meggy meg nem oda megy, ahová kéne neki, de szerencsére a férfi a helyzet magaslatán van, és kisajtolja belőlem, rögtön azután, hogy kiköptem, a torkomhoz kapok, és próbálok inkább kis levegőket venni. Az viszont megint kissé összezavar, hogy a fejem búbjára ad egy puszit, olyan… furán bensőséges az egész, amivel nem tudok mit kezdeni, és nem is értem, hogyan jött ez neki. Megpróbálok hát kikeveredni a karjai közül, és zavaromban inkább elkezdem felszedegetni a szétgurult meggy darabokat, ha átmosom, még ehető lesz, bár Charlotte néni szerintem meg fog ölni a szőnyeg miatt. - Öhm… furát. Ne firtasd, kérlek, istenem, miért pont vérfarkassal kell példálóznia. Nem hiszem el, hogy ennyire bele tudott nyúlni, őrület. - Hát ez nem volt vicces. Szúrom oda halkan, mert az, hogy el akarna tenni láb alól, végképp kikészít, és bár nem látja, hisz a szőnyeg felett görnyedek, de könnyeket csal a szemembe a gondolat. Egy magamfajta, senkinek sem ártó teremtésnek roppant nehéz feldolgozni, hogy nála hatalmasabbak bármikor pontot tehetnek rövidke életének végére. Erre ő meg ezzel viccel. - Mi? Miért mutatnálak be neki? Matthieu… én megmondtam, hogy nem beszélhetünk, a nem beszélhetünknek része az is, hogy nem találkozhatunk. Csak nagy nehezen tudom kinyögni, mert nem szeretném kizárni az életemből azokat, akiket kedvelek, túlságosan fájdalmas ez az egész anélkül is, hogy másokat bántanom kelljen. - Nem, nincs rendben, nem mutathatlak be neki. Próbálok hideg lenni, de nem megy, kétségbe vagyok esve, fáj ez az egész, és bár mondhatnám, hogy te őrült, vérfarkasok nincsenek, de az égre… vannak. Kötve hiszem, hogy apa értékelné, ha egy idegent citálok elé, ráadásul ilyen furcsa körülmények között. Nem is értem. A meggy újra az üvegben, visszaülök az ágyra, de amint a kezemhez ér, rögtön elhúzom. Nem lehet… nem lehet. Hát miért nem hagyod, hogy legalább téged megvédjelek ettől? Istenem… nem értem. - Sajnálom… Matthieu, kérlek, menj el. Hajtom le a fejemet, nem teljesíthetem a kérését, bármennyire is érzem úgy, hogy bízhatok benne, félek, túlságosan is, és nem akarom, hogy belekeveredjen.
- Egy férfi mindig legyen titokzatos! Vagy azt a nőkre szokták mondani? - megvakargatom vörös üstökömet, végül legyintek. Nem tudom kikre szokták mondani, vagy ha tudom is, most teljesen nem releváns ténynek tűnik, így az elmém legmélyebb zugába zártam. Azzal együtt, hogy milyen ostoba szó már az, hogy üstök. Mintha valaki az üst-ökét, vagy az üs-tökét vagy efféléket vakargatna. A nyelvemen van, hogy ezt mind közöljem Siennával is, de az előbbi sose lehet engem komolyan venni fiaskó után lehet, hogy nem kellene mélyebbre ásnom magamat. Lakat van tehát a számon, s megfogadom, hogy az elkövetkezendő negyed tizedmásodpercben csak akkor beszélek, ha kérdeznek. Be is tartom, úgy nagyjából. Büszke vagyok ám! - Nem is kell tudnod, igazából én is csak olvastam róla, ugatom a témát, de nem érdekel. - megvonom a vállamat, legyintek. A fegyverekkel minden férfinek jóban kéne lenni, de én nem vagyok. Szkeptikusságom igen mélyen gyökeredzik az ülőgumóimban. Mármint az ellenszenvem oka. Ha jobban elgondolkodom rajta ez már nem is szkepticizmus. Megdöbbenek azon, amit hallok. Ha fiatalabb lennék és nem lenne ennyire rossz előérzetem, akkor se szaladnék ki farokfelcsapva azon az ajtón, de azért a mosolygástól elmegy a kedvem egy kis időre. - Ha megbántottalak valamivel, akkor a legőszintébben bocsánatodat kérem! - telik hangom komolysággal. Nem tudom még, hogy miért ez a hirtelen jött ellenszenve, de valami csiklandozza felőle az orromat. Furcsának találom, féltem őt. Ezért is nem akaródzik távozni innen. - Ne haragudj! - szegem le fejemet. Mellétérdelnék, de szeretném, hogy megmaradjon neki a személyes tere, a magánya, melynek most szomorúságillata van. Nem akartam bántani, sose akarnám, de csak reménykedhetek benne, hogy ezt tudja ő is. Nagyon, nagyon nem akartam elmondani neki semmit abból, ami felé halad ez a beszélgetés. Mégis ahogy szedegeti a magokat én meg állok, mint egy hülye szerencsétlenség, hirtelen egyre közelebb sodródunk az igazsághoz. A nyelvem hegyét viszketi. - Ez most nagyon rosszul fog hangzani - kezdek bele, s hagyom a túróba az udvariasságot, én leülök mellé, célzatosan rá az összes kiömlött meggyre, amennyit csak seggel el tudok takarni, hogy ne akarja tovább szedegetni őket, hanem figyeljen rám. Mondjuk így ebben a helyzetben kicsit sem olyanok a dolgok, ahogy azokat elképzeltem, de rég volt már, hogy nekem valami terv szerint sikerült. A spontán marhulás embere vagyok, ez most ilyen. Meggylébe áztatni Sienna unokaöccsének nadrágját, s magokkal szúratni az ánuszomat. Spontán királyság, újfajta terápia. - de mivel úgy tűnik, hogy innen már csak kifelé áll a szekerem rúdja, szeretném neked elmondani, hogy miért vagyok itt. Azért jöttem, mert amióta találkoztunk New Yorkban, nem tudtalak kiverni a fejemből. Szerettelek volna látni, nem volt elég, hogy csak hallottam a hangodat, s ez még egy olyannak is , aki elég jól meg van áldva színészi tehetséggel, s sokszor nem ismeri önmagát azt jelenti, hogy beléd szeretett. Anélkül, hogy számszerűsíteném, hidd el, hogy nagyon sok éve nem találkoztam már ilyen lánnyal, amilyen te vagy. És szeretném ezt a képébe mondani annak is, aki miatt megváltoztál. Nem baj az, ha elküldesz és nem tudsz engem szeretni. De azt ne egy vérfarkas miatt tedd, hanem amiatt, mert te igaz lelkedre úgy érzed, hogy semmi jövőnk nem lehet együtt. Hogyha nem pattant fel előlem, akkor megérintem az arcát, könnycseppjeinek láthatatlan nyomát simítom ujjammal. Nem véletlenül nem nevetek, amikor a vérfarkas szót kiejtem a számon. Nem akarom neki azt mondani, hogy én is az vagyok, mert nem így kellett volna ennek az egésznek elsülnie, de ha már vörös rózsa helyett csak a fenekem vörös a meggylétől, mint egy páviánnak, s randevú helyett a szobájában ülünk, hát így esett. - Nem azt kérem, hogy szeress engem, az nem lenne tisztességes és különben sem kérésre szoktunk szeretni. Csak azt kérem, hogy bízz bennem és ne kényszeríts arra, hogy kövesselek, mint valami olcsó besurranó. Szeretném, ha biztonságban lennél, s csak úgy tudok elmenni, ha tényleg azt akarod, ha biztos kezekben hagylak itt. Mondd meg nekem Sienna, ha nem ismernéd azt a farkast, akkor is elküldenél? Nyíltan beszélek a témáról, de még mindig nem foglaltam állást, hogy honnan is tudok a dolgokról. Viszont már biztos vagyok benne, hogy amit éreztem, az farkasszag volt. Nem kell ehhez agysebészet. És nincs az a hatalom, amiért itt hagyjam farkasok martalékának! Ha elküld, akkor is maradok, s az árnyéka leszek. Mert féltem őt. Mert szeretem őt. S ha attól lesz boldog, hogy csak a távolból őrzöm haláláig a lépteit, azt is hajlandó vagyok megcselekedni. Nem bánthatja egyetlen farkas sem, erről kezeskedem, amíg élek, addig biztosan!
- Határozottan a nőkre. Szelíd mosoly pihen arcomon, amint beletúr a hajába, azt hiszem, sosem tudnék úgy igazán haragudni rá, tulajdonképpen, senkire sem tudok, de ő valamiért olyan nekem, mint valami kedélyjavító. Egyszerűen feldob, már a tudat is, hogy él valahol, még ha messze is tőlem. Ám most itt van, és féltem, és nem akarom, hogy baja essen miattam, el kell löknöm, de más út számomra nincs, mint az őszinteség, és érzem, az most nem lesz elég. - Én… áhh… hagyjuk. Temetem az arcomat tenyereimbe, és próbálok nem belegondolni, mekkora tapló voltam az előbb. Könnyebb lett volna, ha lányosan megsértődik, és elmegy, én pedig összezokoghattam volna a párnámat, aztán idővel elfelejtettem volna – talán – ezt az egészet. - Jaj, ne kérj bocsánatot, nincs miért, nem te tehetsz róla, neked semmi közöd ehhez az egészhez, én csak annyit szeretnék, hogy ez így is maradjon. Szabadkoztam gyorsan, rossz volt így látni, mindig is gyűlöltem, ha valaki miattam bánatos, senkinek sem akartam fájdalmat okozni, a jelek szerint mégis nagyon jól megy. - Akkor… ne mond el. Épp elég rosszul hangzó dolgot hallottam mostanában. Mégsem hiszem, hogy megfékezhetem a nyelvét, pedig ha meg tudnám, megtenném, ahhoz túlságosan gyáva vagyok, hogy másként fogjam be a száját, bezzeg Nissy biztosan gond nélkül megtenné. Néha nem volna rossz egy kevés belőle nekem is, de az élet már csak ilyen, abból dolgozunk, amink van. - Úristen, teljesen beletöröd a szőnyegbe, állj már fel... Nyöszörgöm, de látván, hogy eszében sincs, a sarkaimra ülök, és abbahagyom a szedegetést. Hallgatom, és elég gyorsan eljutok arra a pontra, hogy ajkaim résnyire elnyíljanak, én ugyan észre sem veszem, hogy hevesebben dobog a szívem, és lüktet egyre vadabbul a füleimbe, csak az tűnik fel, hogy egyre halkabban hallom. Nyelek egy aprót, apró tenyereim tehetetlenül szorulnak a szebb napokat megélt befőttes üvegre, csak figyelem az arcát, a szinte mindig mosolygós vonásai most sokkolóan komolyan. Szinte vágyom arra, hogy az arcomba kiáltsa, hogy április bolondja, bedőltél, pedig még nincs is április. És… van valami benne, amiért elhiszem, hogy ez mind igaz, érzem, és teljesen összezavar. Hogyan? Mikor? Miért? Ismét csak érzem, ahogy elerednek a könnyeim… ha szeret, akkor nem fog csak úgy elmenni, bármit is mondjak. Istenem. Most mit kellene csinálnom? Szavak nem jönnek az ajkaimra, s mozdulni is képtelen vagyok, amikor megérint, összerezzenek, vádlón meredek a lélektükreibe, őzikeszemeim kétségbeesésről árulkodnak. Miért csinálod ezt velem? Ökölbe szorul az egyik kezem, és egyetlen pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogy felettébb kislányosan kezelem, felképelem, és itt hagyom, csakhogy egyrészt az nem én lennék, másrészt elég röhejes, ha valaki a saját szobájából menekül ki. Egyébként sem lennék képes bántani, ahhoz túlságosan is kedvelem, bár nálam ehhez még ennyi sem kell, senkit sem szoktam bántani. - Én… mi értelme van a ha-kra alapozni? Nem küldeném el, bár akkor is sokkolna a tudat, hogy… szeret, hisz nem vagyok képes felfogni, hogy bárki így érezhet az irányomba, különösen olyasvalaki, akinek megmondtam kerek-perec, hogy egy férfi nem fér bele az életembe. Tudom, ki vagyok én, hogy mások érzéseinek parancsoljak, mégis, könnyebb lenne, ha egyszerűen ki tudná kapcsolni. - Nem jöhetsz ide csak így… ezzel az… egésszel. Összezavarsz, nem vagyok jól és ez sem segít. Nem szerethetsz engem, nem éri meg. Nyögöm halkan, és elszakítom róla a pillantásomat, nem bírom most látni az arcát, egyszerűen semmi értelmeset nem vagyok képes mondani neki, érzem, hogy remegés rázza a testemet, és nagyon szeretnék eltűnni a takaróm alatt, hogy kibőgjem az elmúlt időszak összes feszültségét. - Miért… nem… lepődsz meg rajta? Neked ez miért nem fura? Úgy csinálsz, mintha legalábbis a holnapi reggeliről beszélnénk. Nem jön a számra a vérfarkas szó, de azt hiszem, könnyedén rájön majd, hogy arra utalok, és nem, ezzel még véletlenül sem arra vágytam utalni, hogy holnap együtt fogunk reggelizni.
- Akkor határozottan nagyot tévedtem. Elvigyorodok. Nem zavartatom magam, sose féltem bevallani, hogyha tévedtem valamiben. A legnagyobb hülyeségeimet is teljesen lazán, csípőből vállaltam be, mert van abban valami vicces, hogyha az ember vagy a farkas égeti magát. Előszeretettel teszem, s inkább én tegyem, mint valaki más. Abból baj nem lehet. Én vagyok a magam legnagyobb kritikusa, így nem érnek meglepetések az életben. Ezen a téren biztosan nem. A többi pedig másik lapra tartozik. Meg szeretném ölelni, levenni válláról a terhet, mert érzem én az energiáin, hogy megváltoztak, hogy magát emészti. Ehhez nem kell a testbeszéde, elég csak fogékonynak lenni rá. Az, hogy a tenyereibe temeti az arcát csak még hab a tortán. Kínomban muszáj vagyok előállni egy viccel, hogy legalább azon lehessen szörnyülködni, s ne a helyzeten. - Tudod, hogy miért nem tud a fiatal pár a fürdőszobában toszni? Teszem fel a kérdést. Nos, talán nem a legmegfelelőbb viccet próbálom bedobni éppen, de már mindegy, még mielőtt furcsán nézne rám, kissé zavart üstökvakarással befejezem a humormorzsát. - Mert ott a Domestos. Ezer wattos vigyorra fakadok, s próbálom jónak eladni a poént, de érzem én, hogy nem csak ebben a helyzetben vérszegény, hanem amúgy is az lenne. Nem is tudom már kitől vagy mikor hallottam ezt a szóviccet. Nem lényeges, én mindenen tudok nevetni, de talán most én leszek az egyedüli, aki ezen zavartan eherészik. Legyintek, mintha ezzel akarnám elhessegetni a témát. - Bocs, nem szóltam semmit. Radírozok képzeletben, s teszem meg nem történtté az elmondott kérdés-válaszom. Nem megyek idiotizmusért én sem a szomszédba. Egyszer ezzel fognak kitüntetni. Majd a díjátadóra megírt beszédemet Siennával lektoráltatom. Remélem, hogy lesz rá lehetőségem. Csodálatosan nézne ki estélyiben is, ahogyan a selyemanyag körbeölelné a testét. Nemi köszönném, hogy lehetővé vált a díj megkapása, mert ő inspirált engem. Nagyon pátoszos lenne, én pedig nagyon elkalandoztam épp. Jaj, drága lány, ha tudnád, hogy mennyi közöm van az egészhez! Több, mint amennyiről fogalmad lehet. A bocsánatkérés tehát marad, nem szívom vissza, nem akarom eltörölni, csak egy lemondó sóhajjal toldom meg és ebben a sóhajban mintha benne remegne némi előzetes bocsánatkérés is. A sorsom megbánása. Bár ha nem lennék az, aki, akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát, miközben a testemet megzabáló kukacok ükunokái randalíroznak csupasz csontjaimon s biológiaszertár Samuállapotában léve nehezen ismerhettem volna Sisit meg. Minden éremnek két oldala van. Legalább. - Mi másra alapozzunk? Vonom fel szemöldökömet, elterelve a figyelmemet arról, hogy már a faromon érzem az átnedvesedett, meggyleves nadrág cuppanását. Még jó, hogy nem vagyok nő, különben ha felállnék innen, elég szép, mikuláshozta jelleget öltene a nadrágzatom. - Nem jöttem volna. Nem így és nem most, ha nem érzem azt, hogy valami megváltozott. Nem akartalak letámadni, romantikus randevúra szerettelek volna invitálni és ott elmondani. Nem véletlenül kérdeztem annyiszor, hogy mi a kedvenc ételed, virágod, időtöltésed. Vallok színt. Nevetségesen hangzik ezt így ha-módra elmesélni, de más nem maradt nekünk. Reszelős sóhajjal kísérem vállvonásomat. - Nem állt szándékomban ajtóstul rontani a spájzba! Így alakult. Mentegetőzöm széttárt karral, majd mintegy hirtelen ötlettől vezérelten, meg nem komponált módon zárom össze karjaimat, Sienna körül. Röpke ölelésbe vonom őt, s ha nem húzódik el, hát ebben a testhelyzetben válaszolok neki a kérdésére egy kicsit átvitt, de nagyon érzékletes módon. - 1825-ben születtem. Ne haragudj meg érte kérlek. Nem vagyok szörnyeteg. Szívesen mondanám, hogy sosem voltam az, de öltem már, így nem tehetem. Hazudni nem fogok, neki pláne nem.
Csak bólogatok, bár ahogy mondani szokták, tévedni emberi dolog, bár eme frázist most nem tartom ideillőnek durrogtatni. Egész egyszerűen nem vagyok benne biztos, hogy jó az, hogy nem zavartam el rögtön, akármibe is kerül, még ha a szégyen meg is ölt volna a viselkedésem miatt. Ám nem én volnék, önmagamat akkor sem tudnám megtagadni, ha az életem múlna rajta, ha másé, nos, akkor talán igen. A kérdésére először csak megcsóválom a fejem, de mikor tudatosul bennem az utolsó szó jelentése, akkor olyan vörös leszek, amit egy pipacsmező is megirigyelhetne, és rögtön szemezni kezdek a szintén vörössé változott szőnyegemmel. Sírni tudnék a látványtól, és az is csak most esik le, hogy az unokatestvérem ruháit is tönkretettük igen gyorsan, de maximum majd addig sikálom, míg el nem kopik az anyag. Vagy a kezem. - Borzasztó. Mondok csak ennyit, vagyis, inkább motyogok, annak hiszemében, hogy bizonyosan nem hallhat belőle semmit, mert olyan halkan bukik elő belőlem ez az egy szó. Jobb hangulatomban tán megdobnám valami olyasmivel, hogy a jó viccekre még gyúrnia illene, de eszembe sem jut, most szerintem nincs itt a mókázás helye és ideje. -Azt hiszem, jobb is. Bár inkább a zavarom miatt, mintsem mert nem tudnék nevetni a pocsék vicceken is, óóó, nagyon is megy az nekem, de ez a mit csinál a fiatal pár a fürdőszobában nekem túlságosan sok. Nyilván nem fogom elregélni, hogy mi az oka, igazából szerintem nem túl bonyolult kitalálni, nemhogy a fürdőben, de sehol nem voltam még senki fiatal párja az említett cselekvésfolyam közepette. Ami volt, arra nem vagyok képes ilyen formán tekinteni, annyira szánalmasnak hat azóta is. - Semmire Matt. Mi semmire sem alapozhatunk. Talán durva vagyok, de muszáj annak lennem, mert különben nem fogom bírni elküldeni, erősnek kell lennem az ő érdekében, többet érdemel annál, mintsem hogy belekeverjem a kuszává, és életveszélyessé avanzsálódott mindennapjaimba. - Ez… kedves. Nyelek egyet, és féket kötök a nyelvemre, mert az istenért, valószínűleg igent mondtam volna, még úgyis, hogy százszor elregélem, hogy de csak plátói alapon, hisz az én életembe nem fér bele egy férfi, főleg most nem. Eddig sem, de most aztán pláne nem. Azért, nem esik nehezemre elképzelni azt a romantikus randevút, bár nem tudom, miként férhet ez össze Matt bohóc jellemével, de talán ilyen téren képes volna meglepetésekre, ám ez az, amin nem szabad agyalnom, nem kell tudnom. Hogy is ne. Hogy még rosszabbul érezzem magam? - Így. Ismétlem halkan, és már állnék fel, hogy elzavarjam zuhanyozni, mert ha őt nem is, engem bizony zavar, hogy csupa meggy. Szeretem a meggyet, de azért másról nem nyalogatnám le a levét. Lám, el is vörösödöm a gondolatra, tiszta dinka vagyok. Ám a mozdulata megakasztja az enyémet, és lefagyok. Ez így egyre nehezebb lesz. Nem fogja hagyni, hogy kimeneküljek ebből az egészből, és kezdek nagyon aggódni az egész miatt. Az már csak hab a tortán, hogy immár én is kaptam a meggyből. - Nenenenenenene... Nyüszítem, és azon nyomban felpattanok, hogy távolabb kerüljek tőle. Nem félek tőle, nem erről van szó, az sem zavar, hogy vérfarkas, de… nem tudhatom, honnan jött, sem azt, hogy ő maga veszélyt jelent-e rám, márpedig nekem most minden hozzá hasonlóról azt kellene feltételeznem, hogy az életemre akar törni. Én mindenkinek elhiszek mindent… holott nem kellene. - Ha így van, akkor ennek az egésznek úgysem lenne semmi értelme. Én nem leszek olyan, mint te. Suttogom, miközben ujjam ide-oda cikázik kettőnk között, én nem akarok olyan lenni, nem akarok vérfarkassá válni, az a szomorú igazság, hogy tudni se szeretnék róluk.
- Tudom, rémes, botsáska! – köszörülök zavartan torkot. Vannak olyan viccek, amiket szeretek, mert ha nem szeretném nem mondanám őket, de nem mindig sikerül eltaláljam, hogy mely helyzethez illenek. Most ehhez határozottan nem passzolt a toszás, pláne azért nem, mert egy olyan széplelkű lánynak sikerült előadjam, amilyen Sienna, s a lehető legalkalmatlanabb élethelyzetben ráadásul. Nagyon kellemetlenül érint az, amit mond. Nem vágok vissza semmit, csendesen tudomásul veszem, de nem értek egyet és nem is akarom elfogadni mindezt. Most semmiképpen sem, még nem tudok eleget a helyzetről. Illetve amit tudok, az nem elégséges számomra. Úgy vagyok ezzel, mint alkoholista a piával. Megkóstoltam az információk alkoholát, s ár nem ízlett, talán a negyedik kupica után már kellemes íze lesz. Nem hiszem. Nem tudom, de nagyon odafigyelek. - Kedves lánynak kedvesség jár. De egyébként csak az igazat mondtam és elnézést, de szerintem jobb a humorom, mint az udvarlási szokásaim. – beletúrok hajamba, adva zselé helyett egy kis meggylevet a vörös tincseknek. Az a jó, hogy nem ugyanaz az árnyalat, szóval remekül kezdek kinézni. - Nem, mintha bánnám, hogy nem vagyok egy Casanova. Elég rosszakat hallani a szifiliszről, nem szeretném elkapni. Rochester grófja és Ady Endre is igen rosszul jártak vele. Khm.. megint nem éppen stílusos témát választottam, igaz? Rámosolygok azzal a kisfiús lelkesedéssel, amiben lakik egy csomó nemtőrödmség is. Mintha direkt rugaszkodtam volna el a komoly témáktól annak érdekében, hogy oldjam a hangulatot. A viccekről lemondtam, de a meggyzselével belövöm a sérómat ördögszarvasra mintegy pótcselekvésként, s ha bajszom lenne, akkor megpederném a pemzlit bemeggyezve. Bár a bajusz meg én nem vagyunk barátok. Rettentő rémesen ráfaragtam, amikor megnövesztettem, pedig nem is én vagyok Rokkó a rumos rabló, ahogy az Oscar című filmben szólt róla a nyelvtörő. Heves reakcióra számítottam, de valahogy mégsem erre. Hagyom kicsusszanni kezeim közül, s némiképp szerencsétlenül helyezkedem a szőnyegen ülve, mintha a meggymagokból szőtt fakírágyamon keresném ülőgumóim kényelmes helyét. - Amíg én élek, addig biztosan nem. Ami tökéletes, azt nem hagyom megrontani! – közlöm vele talán hevesebben a kelleténél. Nem kérek elnézést, hiszen az imént mondtam, hogy szeretem őt. És megóvnám bármi áron. Mégis, mivel érzem, hogy nagyon nem lenne szerencsés ezt ilyen felharsant magyarázattal annyiban hagyni, kipréselek magamból egy sóhajt, s pár dolgot még elcsendesedve mesélek neki. - Nem vagyok már fiatal, de nincsen egyetlen kölyköm sem. Soha nem akartam átadni a vérvonalamat és a létemet senkinek. Tisztelem az embereket Sisi, én is annak tartom magam. Szeretnék utódot, de a hagyományos módon. Gyermeket nevelni csodálatos lehet, ám egy kölyök.. nem, nekem nem jutna eszembe soha! Jacqueline haláláról és arról, hogy végignéztem ahogy megöregszik inkább nem mesélek. Könyörgőre fogom hangomat. - Engedd meg, hogy bizonyítsam: nem akarlak bántani! Ha kell, akárkinek bizonyságot adok erről. Szeretlek Sienna Davis és amellett, hogy francia vagyok és a szerelem fővárosában születtem, még farkasként is gondolkodom a párválasztásról. Egy életre. Ha viszonzott, ha nem. De ezt nem mondom neki, nem akarom terhelni. Már rég nem a szerelméért könyörgöm, azt mondtam, nem lehet kérni ilyesmit. Csak szeretném védelmezni, s megtudni mitől fél. - Megosztod velem a titkodat? – kérem csendesen. Kitárom karjaimat, csalogató mozdulatot teszek finoman. Ha akar, akkor közelebb jöhet, átölelném óvón, védelmezőn. Nem kötelezem viszont semmire, az nagyon nem az én műfajom. Az erőszakszervezet máshol lakik.
- Mivel az udvarlási szokásaidat nem ismerem, beérem a véleményeddel. Ezt most határozottan nem azért mondom, hogy udvarlásra provokáljam, jó eséllyel fogalmam sem lenne, hogy mit kezdjek a helyzettel. Jaj istene, nem igazán tudom így sem, hogy mit csináljak. - Hát. Nem. Jelentem ki halkan, és inkább nem is ragozom, az biztos, hogy Matt nagyon messze áll ilyen téren az én világomtól, inkább Nissy mellett tudnám elképzelni, neki is ennyire perverz a humora, talán be kellene mutatnom egymásnak őket. Biztos hamar elfelejtene, ha látná a dög szöszi barátnőmet, aki nem akar elájulni minden csúnya szótól, illetve kényes témától. Elképesztő, hogy még nyakig meggyben is képes olyasmit művelni, amitől az ember szóhoz sem jut. Kedvem támadna glóriát pakolni a kobakomba, de nincsen ilyen jelmeztartozékom, a meggy pedig kétségkívül alkalmatlan erre. - Nem vagyok… ami. Suttogom, mert úgy tűnik, azzal még én is nehezen birkózom meg, ha így fogalmaznak velem kapcsolatban. Mondhatta volna, hogy aki… nem vagyok tárgy, és valahogy mérhetetlenül rosszul esik tőle, még úgy is, hogy tudom, ez biztosan eszébe sem jutna. Én hiszem, hogy Matt nagyon is jólelkű bolond, de attól még úgy tűnik, a hevessége erősebb, mintsem megfontolt gondolatokat csaljon elő belőle. Már épp megszólalnék, hogy ismét megkérjem, most inkább menjen el, mert nekem ez egész egyszerűen túl sok, amikor megint megszólal, én meg csak lefagyva hallgatom. Oké, hát az részemről biztos nem a hogyan nyugtassuk meg Sisit című könyvben szereplő nyerő taktika, hogy most meg gyerekről kezd nekem beszélni. Megint kedvem támad fulladozni, remélem, azt nem gondolta, hogy majd én… Te jó szagú búvárbéka. A teljes megsemmisülés határán táncolok, ennél már nem nagyon lehet lejjebb érzésem szerint. - A farkasok nem farkasokat választanak párjukul? Kérdezem, mert őszintén hiszem, hogy semmilyen más értelmes szókapcsolat képtelen volna most világra szökni ajkaim fogságából. Én nem értem ezt az egészet. Hogyan? Miért? Mikor? Felfoghatatlan számomra, és szeretném megkérdezni, hogyan történt mindez, de nem jönnek ajkaimra a szavak. - Én… Mondanám, hogy nem, de az egekre, mikor kitárja a karjait, olyan könnyedén siklok bele, mintha mi sem lenne természetesebb a világon. Oda menekülök, mert jelenleg nincs más, és elhiszem neki, hogy nem bántana, őszintén, bárkinek elhinném, én ilyen vagyok. A fejemet a mellkasába fúrom, és csak hallgatom, milyen ütemben dobog a szíve. Szeret… Nem bírom felfogni. Hogyan fordulhatott hetek alatt ennyire ki a sarkaiból a világom? Mintha anya börtönbe kerülése óta csak ilyen dolgok történnének. - Nem tehetem, ez nem az én titkom, de beszélek vele, és megkérdezem, hogy találkozna-e veled. Ennyit tehetek. Sosem árulnám el apát, egyszerűen ilyet senki sem kérhet tőlem. Talán anya az egyetlen, akit elé helyeznék ilyen szinten, de anya sosem kérne olyat, hogy bármily csekély mértékben ellene tegyek, ahhoz túlságosan jó lélek, és persze… szereti. - Matt… Ez... mikor történt? Hogy szerethetsz engem? Hisz megmondtam neki, hogy az én életembe nem fér bele egyetlen férfi sem, hogy még hosszú évekig eszemben sincs férjhez menni, nemhogy gyermeket vállalni. Ohh, nem. Csak a balett számít. S most… mintha minden és mindenki az álmaimat akarná lerombolni.
Csintalan, koboldos fénnyel ragyognak fel szemeim, csettintek a nyelvemmel. - Majd megismered, bébi! – kacsintok Siennára, majd még mielőtt belemelegedhetnénk az udvarlós odabiggyesztésbe, karcosan felnevetek. - És még csodálkozom, hogy nem futnak utánam a nők. Egy ilyen szöveg után én is sikoltozva menekülnék. Mondjuk érdekes lenne, ahogy magam elől futok, de mindegy. A lényeg, hogy a konvenciók visszaszívva, nem illek én ebbe a lazacsávó dobozba. Nem is akarok, de az mindegy. Annyira hiányzik nekem, hogy általánosan elfogadott jellem legyek, mint üveges tótnak a hanyatt esés, vagy annak az ószeresnek az öngyilkosjelölt, aki az ósze után nem lett se res, se semmilyen, mert a kapun belépve a nyakában landolt egy magát megölni kívánó egyed. Volt abban valami komikus, hogy az öngyilkosjelöltnek a haja szála se görbült, bezzeg az ószeresnek kampót akasztottak a szűrére, s felrángatták az atyaisten jobbjára. Vagy baljára. Nem tudom melyik oldal jár az ószereseknek, de majd ha elunom a pályámat, s ószeresnek állok, szerintem ez lesz az első, amit a munkaszerződésemben lefektettetek. Mert nem mindegy ám, hogy a kaporszakállú mellett hol ülök. Ha jobbról fúj a szél, akkor a jobbon kellemes, mert nem jön a képembe a szakálla, ha balról, akkor a balon. Vagy majd növesztek én is szakállat, s összefonhatjuk unalmunkban. Ahhoz még ószeresnek se kell lennem. - Te tudod mi az az ószeres? – teszem fel a kérdést telve gyerekes lelkesedéssel és kíváncsisággal, mert ha már így elelmélkedtem rajta, akkor talán ezzel megoldhatok egy maroknyi csomóba tekeredett feszültséget. Vagy nem. Legyintek is, feltartott kezeimet rázva, hogy ne, nem kell válaszoljon, mellékzönge volt, mint a domesz és a toszása. Csak talán nem olyan arcpirító. Pedig milyen szép is lenne, egy meggymagokból drótra fűzött glória! Ha legközelebb Jézusnak öltözöm, akkor lehet, hogy a töviseket is ebből rakom ki, csak Sienna ossza meg velem a gondolatait. Mondjuk ennél nagyobb őrültségekre is képes lennék érte, olyanokra is, amikhez nem kell egy kilencedikes osztály és a Kereszténység születése című tananyag. - Nem csálé? – bökök ujjammal a szarvacskáim felé, amik azért nem állnak úgy, mint a lénia, hiába, a meggybefőttzselét még nem találták ki. Nem tudok nem dinka lenni, pedig a téma nagyon is komoly. De így is az, nem kell még én is túl komolyan vegyem magamat. Próbálom oldani a feszültségét, melynek íze torkomat kaparja, szaga orrjárataimban kavarog, s farkasomat óvó morgásra készteti odabenn. Ő sem akarja, hogy Siennát bármi aggassza. Szereti. És ez nagyon nagy dolog, ha a farkas kötődik, ott az embernek eleve reszeltek, már az akaratának. Erősebb, mint én, határozottabb, kevésbé szórakoztató. De nincs vele baj, most egyetértésben vagyunk. - Nem úgy értettem, nyelvtani botlás volt. Amikor izgulok, akkor elfelejtek bezsélni is. Bár jobb lett volna, ha teljesen elfelejtek. Te nem vagy ami, én viszont ami vagyok. Agyhalott Marha Idióta. – elhúzom a szám. Vigyorgok utána, de ez nem az igaz. Valahogy még Ásóka is szórakoztatóbb volt. Kezdenek megkopni a csillámaim, lehet hogy segítségül kéne hívjam a pónimat, hogy porozzon be. Vagy a méheket, bár azok a végén még bibének néznének, az meg nem tenne jót az egomnak, hogyha a növények női szervét látná belém egy csapat sárga-fekete pizsamás, fullánkos gombóc. - Nem. Viszont hűek a választott párjuk élete végéig, akármennyi idő legyen ez, s nem számít az sem, milyen messze élnek egymástól, vagy mennyire viszonzottak az érzéseik. - mondom komolyan. Mosoly nélkül az arcvonásaim az elszántság helyett valami mást hordoznak. Valami csendesebbet, valami idegent. Önfeláldozó szeretetet. Mert nekem tényleg nem számít semmi, Sisi már örökre a részem lesz, akármi történjék ma itt. Én tudom. Ő még talán nem tudja, de nem is kell tudja, nem kívánom, hogy ki legyen művelve farkasságból. Nem sokra menne vele, én a vérfarkasok között is az ocsú vagyok a magam kifacsart, cukrozott citromlé felfogásával. Nevetve ölelem magamhoz. A nevetésem megkönnyebbültségről ad tanúbizonyságot, nem kinevetés, nem olyan, mint amikor valaki egy viccen szórakozik. - Bocsi, ha hozzád ragadok! – támasztom államat a fejbúbjára, miközben egyik kezemmel a hátát simogatom, másikkal pedig a haját. A közelségétől a farkas dorombolna bennem, s ettől a gondolattól halálra sértődne, mert nem holmi macska ő. Majd egy kis nyers husival kiengesztelem, de most jobb, ha kushad. Ez a szívdobogás pillanata. - Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. – kacsintok a levegőbe. Nem nyugszom meg ettől, de nem terhelem vele. Miért tenném? Jobb az mindenkinek, ha megmaradok a vicces vörös srác képében. Így is megavasodtam egy huszárvágással, amióta bevallottam neki a korom. A kérdését hallva visszatér az őszinte, önfeledt, koboldos nevetés. - Valahol az Empire State Building és a Times Square és két gombóc fagylalt között. – adok precíz választ a mikorra. Sosem gondoltam ezt így végig, de amilyen lendületesen tolultak nyelvemre a szavak, a lelkem megválaszolta helyettem. - Hogyne szeretnélek? – kicsit eltolom magamtól, de nem engedem el, vállait fogom, majd egyik kezem simítása az álla alá szalad, hogy nézzen fel. Ha tükör lenne nálam, elé tartanám, de így csak lélektükreimmel szolgálhatok. - Csodálatos fiatal lány vagy, körülragyogja a lelked az egész lényedet. Miért lep meg annyira, hogy valaki szerethet? – kérdezem megrökönyödve. Megsimogatom az arcát. Akármilyen fennkölt is igyekezzek lenni, az az összemeggyezett haj biztos ront az összképemen. De sokat jelent, hogy egyetlen vicc se akart kicsúszni a számon az elmúlt pár pillanat alatt.
- Nem, te inkább a fura csávó dobozva illesz. Állapítom meg rögtön, a bájos bolond nem nagyon illene a helyzethez túlzottan, meg ki vagyok én, hogy másokra aggassam a bolond jelzőt. Főleg nem olyanokra, akiket nagyon is kedvelek. Igazság szerint, még azt sem tudom, miért érzem úgy, hogy zavarna, ha olyan nagyon sok nő futna utána. Valahogy jól esik a kis lelkemnek, hogy nem így van. - Tudom. S már nyitnám is a számat, hogy mondjam, de legyint, így hát végül nem teszem. Biztos tudja ő is, csak kíváncsi volt, én hogy vagyok a dologgal, vagy valami hasonló, de kifejezetten nem tűnik fontosnak a jelen helyzet súlyát tekintve, úgyhogy nem ragozom fölöslegesen, van más, amin éppenséggel agyalhatok. - Hidd el, hogy az sem érdekelne, ha csálé lenne. Abszolút esélytelen, hogy ilyesmivel foglalkozzak, neki egyébként mindegy, miként csinál magából komplett idiótát, így is, úgyis tök édes, ezt persze eszemben sincs hangosan kimondani, félek, hogy milyen következményei lehetnének, márpedig nekem most egyetlen dologra illenék csak koncentrálnom, és az nem a szarvacskáinak hogyan állása. Talán ezzel jelzem azt is, hogy nem akarom elviccelni ezt az egészet, jobban mondva, képtelen vagyok rá, túlságosan lényeges a kis életem szempontjából. - Légy szíves ne beszélj így magadról, előttem legalábbis ne, különben sem vagy az, csak kicsit figyelmetlen, de ez mindenkivel előfordul olykor. Ezt teljesen komolyan mondom, előttem aztán senki se ostorozza magát, aki egy kicsit is fontos a számomra, mert nem fogom hagyni, márpedig Matt fontos, bár azt még nem volt módom eldönteni, hogy milyen minőségben. Nem kicsit összezavarta a fejemet ezzel a vallomással, tényleg nem számoltam azzal, hogy ez előfordulhat, sőt, teljesen abban a hiszemben éltem, hogy esélytelen, hogy engem senki sem fog észrevenni, mert nem akarom, hogy így legyen. Meglehetősen nagyot tévedtem. - Akkor azt hiszem még szerencse, hogy te vagy szerelmes belém, és nem a farkasod. Nyögöm ki nagy nehezen, nem könnyű tényként kezelnem a dolgot, de úgy tűnik, hogy így van, nekem pedig nincs jogom senkit megkérdőjelezni érzelmeinek jogosságában, ez egyébként sem úgy működik, hogy csak úgy kikapcsoljuk. - Borzasztó lehet, hogyha nem viszonozzák. A te farkasod… választott már pár magának? Mert, ha igen, akkor engem biztos utál. Nem lesz ebből baj? Egyáltalán minek forszírozom? Nem teljesen mindegy, hogy van-e már párja? Nem… egyáltalán nem mindegy, olyannyira nem, hogyha tehetném, visszaszívnám a kérdésemet, nem akarom hallani rá a választ. Megtanulhatnám már, hogy ilyen kérdéseket egyszerűen ne tegyek fel. Inkább belebújok az ölelésébe, mintha oda lenne a legegyszerűbb elmenekülni a jelen súlyos, fojtogató miazmája elől. A nevetése valamelyest lendít a lelkiállapotomon, és örülök neki, hogy legalább ő képes rá, nekem csak egy szolid mosolyra futja. - Semmi gond, a fürdőig még összeragadva sem lehet nehéz eljutni. Abba inkább nem gondolok bele, hogy az elválasztódáshoz meglehetősen elázna akkor a ruházatunk, de igazából nem veszem komolyan a lehetőséget, biztosan nem fog megtörténni. Miért esik ilyen jól? New Yorkban nem történt ehhez hasonló, csak megöleltem búcsúzóul, de az nem volt ilyen mély és hosszú. Istenem, mit kezdjek én ezzel az egésszel? Hogyan taszítsam el magamtól, miközben nem akarom, hogy elmenjen? Még mindig úgy gondolom, hogy nekem nem kell férfi, pláne olyan képpel vegyítve, amit ő az imént felvázolt. Gyerek… Jesszus, ez még inkább lehetetlennek tűnik, minthogy valakivel intim kapcsolatot merjek még valaha az életben ápolni. - Ha nem tetszene, akkor sem tudnék másként tenni. Elárulni nem fogom apát, mint ahogy apának sem fogom elmondani, hogy konkrétan kiről van szó, ők majd szépen lerendezik egymás közt, én csak összehozom a randevújukat. Elkerekedett szemekkel pillantok fel rá, amikor nagyjából azt adja a tudtomra, hogy körülbelül azonnal szerelembe esett irántam, amikor megismert. Ez még hihetetlenebb. Én… eszembe sem jutott bárkire így gondolni azóta, hogy úgy jártunk az első szerelmemmel, ami talán nem is volt az. Furcsa… Ahogy hallgatom a szívveréseit, akaratlanul is csak az jut eszembe, hogy értem dobog, hogy azt mondta, szeret, hogy elég értékes vagyok valakinek, aki már ennyi ideje a földet rója, hogy ilyenformán gondoljon rám. Összezavar, menthetetlenül, ugyanakkor cirógatja a lelkemet, és nagyon szeretném megérteni. - Úgy, hogy megmondtam, ne tedd… Megmondtam. Miért nem hallgattál rám, Matt? Olyan buta vagy… Suttogom szelíden bele a mellkasába, a könnyeimmel írva felül az átható meggy aromáját. Nem akarom bántani, istenem, annyira, de annyira nem akarom, azt sem tudom, hogy hetek múlva egyáltalán életben leszek-e még. Egyszerűen semmit sem tudok, és akkor ráadásul még jön ezzel a hihetetlen dologgal, amivel ismét nem tudom, mit kezdjek. Fontos nekem, és igen, nagyon kedvelem, de már régen nem engedtem meg magamnak, hogy bárki felé olyan szinten képes legyen megnyílni, hogy ne csak zárt kapukat döngethessen lelkem bejáratánál. Amikor kicsit eltol, értetlenül, könnyfátyolos tekintettel pislogok fel az arcára. Édesek a szeplői, és nagyon szép a szeme, de nem nézhetek rá úgy, nem tehetem. Hát nem épp elég, hogy az édesapám vérfarkas? Muszáj, hogy még ő is az legyen? Miért nem lehet valami egyszerű? - Mert… engem ez sosem érdekelt, mert még nincs itt az ideje, mert fiatal vagyok, mert álmaim vannak, mert nem olyan vagyok, mint a többi lány, mert túl szelíd vagyok, és egyáltalán nem érdekes, még csak kifejezetten szépnek sem mondanám magamat. Én… nem értem, tényleg nem, én csak vagyok, aki vagyok, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen érzések uralkodtak el rajtad az irányomba. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel tudok mit kezdeni most… Talán később sem, fogalmam sincs, egy részem nem eresztené el, ezt tudom, de a többi retteg attól, hogy hová vezethet ez az egész, hová vezet a szerelme, a vérfarkas léte, miként apáé is. Istene, ez túl sok.
Megemelkedik szemöldököm a kifejezésére. Azonnal peregni kezdenek belőlem a szavak. - Jó fura, vagy rossz fura? Úgy értem, hogy úgy fura, mint az egzotikus arcú, ámde lemegy a bányába, akkor a szén és a bányarém is magától felszalad küllemű lányok fura, vagy olyan nem is tudom, mondjuk kellemesen fura? Jó ezt tisztázni, de azon felül meg szeretek valami ökörségről társalogni a legnagyobb komolyságok közepette is. A szarvaim mintegy varázsütésre fluttyadnak le, megadva magukat a gravitációnak. - Nos, ettől most lekonyultam. – szalad ki a számon, majd heves gesztikulálások közepette, némiképp emeltebbre sikerült hangon folytatom. - Nem úgy értettem, ahogyan hangzott! Megint csak hajamba túrok, nem mintha élesztegetni akarnám konyult szarvaimat. Épp csak a végén sosem mosom le magamról a perverz disznó bélyeget, ha a Domestos márka után még ez a konyulás is velem kapcsolatosan kúszik Sienna elméjébe. - Értem, de akkor is sajnálom. – teszem hozzá meglepő komolysággal a hangomban. Ez akkor sem tűnik tova, amikor a szerelemről ejt szót. - Nem tudom, hogy mennyiben fog elkeseríteni, vagy feldobni a következő kifejezésem, de a farkasom és én egyek vagyunk. Nem kell farkasnak lenned, hogy hű legyen hozzád. A lelkedet választotta, ahogyan én is. Szívesen hozzátenném, hogy a farkasnak mellékes, hogy mennyire jó csaj a választottja, de nekem meg nem. Mármint de, mellékes, de úgy nem mellékes, hogy én látom, hogy Sisi milyen csinos, hogy mennyi báj és szépség lakik benne-rajta. Még magamban is belekeveredtem ebbe, mint majom a cérnagyárba, szóval jó, hogy nem hagytam kiszökni a szavakat fogaim egészen kellemesre szabályozott, nem vasvellával odahányt kerítésén. - Úgy érted, hogy előtted? Egyszer, de ő meghalt a számunkra. Ez az a téma, amit nem szívesen veszek elő. Leona egy olyan tüskéje az elmúlt százkilencven évemnek, amit nem tudok kihúzni a mancsomból. De már nem is akarok. A rossz tapasztalat mindenkit hozzásegít ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy merre is halad. - Olyan rég volt már, hogy szerintem anyukád sem volt még akkor pajzán gondolat se. Tessék! Megint a pajzánság. Torokköszörülésen kívül mit sem tehetek a renomém helyreállítása érdekében. Csaknem megfúlok az összeragadott fürdőlátogatás gondolata által okozott sokktól. Röhögve-köhögve próbálok úrrá lenni légzésemen és vonásaimon. Egyelőre legalább annyi sikerrel, mint amilyen sikere egy elefántnak lenne tütüben a kínai porcelánok között. - A pajzán gondolat után ez az összeragadás kissé betett. Tudod mennyire imádnivaló vagy? – szalad ki a számon. Nyelek egy nagyot, mert mintha a meg nem evett meggyek a torkomban vertek volna tanyát maguknak. - Nem is kérnélek rá! – biztosítom erről, mert ez így igaz. Nagy dolognak tartom, hogy egyáltalán odáig sikerült eljussunk, hogy megengedi, találkozhatok a baj okozójával. Ha tetszik, ha nem, nem tudok rá egyelőre másként gondolni, csak a szegecses bakancsként, ami belegyalogolt a tökéletes randevú esélyébe. Pedig szépen elterveztem, bár így spontánabb volt, az is igaz. - Szívecs, – nem, nem szívecske, hanem annak egy kevésbé kicsinyítőképzős formája. Nem tudom, csak úgy jön, mint a legtöbb ökörség. A becézések is akarattalanul kúsznak elő belőlem. A hangsúlyom masszívan szeretettel van bebetonozva. - ez nem így működik. Tiszteletben tartottam a kérésedet és nem tántorítottalak el a balett mellől. Ám téged nem lehet nem szeretni. Hiába kérted. Esélytelen. Átölelem, csendesen ringatni kezdem, megérezve zuhanását. Szeretnék én lenni az, akinek a karjaiba érkezik, ha csak barátként, akkor is. Mert védeni kívánom, óvni egy életen át. - Mint a tök, olyan buta. De legalább le tudom kongatni a fejemet Gloria Estefan egy számát. Tudod, a Congat. Mutassam? – jövök elő megint egy poénmorzsával, ha már butaság, akkor reagálok amolyan mattesen. Fél kézzel eleresztem Sisit, felfújom a pofazacskóimat, majd hol egyik, hol másik zacsibuborékra csapok, belekezdve a ritmusba. A végeredmény? Hagyjuk kategóriás. Inkább visszaszalasztom simításomat Sienna hátára, kezdve a fejbúbján, végigcirózva a haján, s onnan érkezve hátára le. Nem messzire tolom, nem lököm el, csak szeretnék a szemébe nézni. Pillantásom ugyan elkalandozik egy hangyalábhosszúságú pillanatra ajkai felé, de nem lépem át a határokat. - Semmi baj! – hajolok közelebb, s egy puszit nyomok az orra hegyére, hacsak nem mozdul el valamerre, amivel szabotálná a mozdulatomat. Gyengéden a füle mögé tűröm egyik elszabadult hajtincsét. - Nem akartalak terhelni vagy sokkolni, nyugodtan felejtsd el az egész érzelmi blablát. Csak annyit jegyezz meg belőle, amennyi jólesik, amennyivel tudsz mit kezdeni. Még úgysem fejeztem be a szonettet, amit elkezdtem írni neked, szóval elteszem talonba, írói kiteljesedésemnek és zsenialitásomnak Shakespearei kidomborításának úgyis kell még egy kis idő. Csiszolatlan gyémánt vagyok, megyek a csiszoldába inkább. – kacsintok rá, megtartva magamnak a tényeket. Hogy mindig szeretni fogom. Hogy várok rá akkor is, ha sosem szeret majd viszont. Mert a farkasommal együtt választottunk mindketten. De ezt nem terhelhetem Sienna nyakába, s nem is tenném. Abból, ahogy ránézek, szerintem ha vak lenne is kiolvashatná az igazat. - A nénikéd megbocsátana a spájzos műsorért, hogyha csinálnék valami vacsit? Biztos nem mindennap kóstolnak vérbeli francia szakács étkébe bele vala. – veszek elő valami könnyedebbet, így érzem helyesnek. Tényleg nem terhelni, csak védeni akarom. Elengedni viszont nem akaródzik, amíg nem mozdul el mellőlem, szívesen tartom féloldalasan ölelésemben őt.
- Kellemesen fura. Ha még nem vetted volna észre, nekem nem szokásom azért így megbántani az embereket. Sem a vérfarkasokat, de ez nem olyan szó, amit szívesen mondogatok. Tudom én, hogy mondtam/tettem olyanokat, amik igencsak bántóak lehetnek, de akkor még azt hittem, hogy azzal teszek jót, ha távol tartom magamtól. Most már abszolút nem tudom, mit kellene csinálnom. - Jesszusom. Te ezt direkt csinálod? Lassan már nem érezhetném kínosabban magam, talán csak akkor, ha bepróbálkozna valamivel, nekem pedig vissza kellene utasítanom. Túl zavaros minden, és nincs ilyesmihez idegzetem most. Egyébként félek, hogy így is, úgyis bajba kerül miattam, és nem tehetek ellene semmit, mert makacs, mint egy öszvér. Akkor fagyok csak le igazán, amikor közli, hogy a farkasa is úgy van ezzel, ahogy ő, márpedig akkor… a halálomig szeretni fog? Akkor is, ha én nem szeretem? Miféle gyötrelem lehet ez? Istenem, nem is akartam tudni, ez most… olyan bizarr. Olyan, mintha örök boldogtalanságra ítélném azzal, ha nem szeretem. - Ez ostobaság. Miért jó ez nektek? Nem lenne értelmesebb úgy, ha a másik fél is szeret? Kérdezem halkan, de mondandóm végére tökéletesen elvörösödöm, mert rájöttem, mennyire bántó is lehet számára, amit mondok, hiszen olyan, mintha azt mondanám, nem szeretem. - Én… nem úgy értettem, ahogy hangzott. Azt sem tudom, hogy ezt miért mondtam, mert ha nem úgy értettem, hát akkor mégis hogyan? Fontos nekem, szeretek vele lenni, de gőzöm sincs arról, mi az a szerelem, milyen érezni, és teljesen el is zárkózom előle. Ezért hozza a frászt rám a viselkedésével, a vallomásával, nem fér a fejembe, nem tudom egyelőre feldolgozni, és úgy reagálni rá, hogy ne bántsam vele. Félek ettől az egésztől, tőle nem, de amit érez, attól mérhetetlenül. - Sajnálom. Csendül halkan a hangom, nem úgy vettem ki a szavaiból, hogy valóban meghalt, akkor nem így fogalmazott volna, de akkor nem is választhatna engem a farkasa. Jaj istenem, túlságosan bonyolult ez nekem. S azért is sajnálom, mert ha még más érdekelné, akkor én nem, és megkímélném attól, hogy esetleg megbántsam, ami egyáltalán nem állt szándékomban egy pillanatig sem. Igyekszem figyelmen kívül hagyni az újabb szavait, ami a pajzánságot illeti, igazából, most nem is az a lényeg, hogy mit lehet benne félreérteni, s a mondandóját értem. Rég volt, nagyon-nagyon rég, s kész, nem kell tovább fűzni a dolgot. - Nem igazán... Motyogom, és kissé megilletődötten konstatálom, hogy ezek szerint én is képes vagyok olyan megjegyzésekre, amit erőteljesen félre lehet érteni, pedig én teljesen biztosan nem úgy gondoltam. Szívesen rászólnék, hogy ne becézgessen, legalábbis a Sisin kívül másképp ne, mert csak még inkább összezavarja vele a fejemet, de nem mondom ki végül, épp eleget bántottam már, nem szeretném még ezzel is, s olyan sok szeretet van abban az egy szócskában, hogy nincs is elég lelkierőm elfújni. - Dehogynem, sokan képesek rá kerek e világon. Tudom, kamaszos kardoskodás az egész, akárhogyan is nézzük, én még szinte csak egy kislány vagyok, ötletem sincs, hogyan vonzódhat hozzám egy férfi, mármint addig oké, hogy ő is egy nagy gyerek, de mégiscsak százkilencven éves. Több, mint tízszer annyi, mint én. Durva. - Ne, csak azt ne, kérlek. Sok mindent ne, ami azt illeti, de nem szeretném, hogy még nagyobb makimajmot csináljon magából előttem. Fura, ezerszer komolyabbnak gondolom magam nála, pedig biztosan megélt már sokkal szörnyűbb dolgokat is, mint én, mégis képtelen vagyok ilyen szemmel nézni rá. Meglep, mennyire jól esik, hogy cirógat, és arra is elég hamar ráeszmélek, hogy ilyesmiben még sosem volt részem, Liammal valahogy nem voltak kifejezetten bensőséges pillanataink, jól elvoltunk, de az olyan nagyon kamaszos dolog volt. Azt is tudom, hogy nem lenne szabad hagynom, hogy bármibe is belelovallja magát, nekem nem szokásom hülyíteni a pasikat, nem az a típus vagyok. De hát tudnia kell, megmondtam neki, hogy ez nálam most nem működik. - De igen, van baj, Matt, én nem akarlak bántani. Látod… nem kellett volna idejönnöd, azt hittem, hogy veszélyben leszel, helyette azonban a lelkedbe gázolok bele. Szörnyen érzéketlen nőszemély vagyok. Dorgálom meg magam, szeretném elfújni ezt a látogatását, mert nem vágytam tudni, hogy ő is vérfarkas, azt pedig pláne nem, hogy szeret. Önző gondolat talán, de nem tehetek róla, egyszerűen így érzem. A puszi édes, és milyen szerencse, hogy nem mozdulok el, mert akkor talán másutt érne, és jólesően kiráz a hideg attól is, hogy a fülem mögé tőri a hajam, birizgálja kicsit. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy máshová adja, de hála az égnek nem kell most rögtön kiszaladnom a világból. Nincs semmi bajom a csókolózással, nagyon is jó dolog, de félek, hogyha annyira közel engedem, hogy megtegye, képtelen leszek tovább tartani magam az érzelemmentesség biztonságos terepén. - Ez ugye csak vicc volt? Ne írj kérlek szonetettet nekem... Nyelek egyet, teljesen összezavarja a fejem, és nem segít a helyzeten, hogy közvetlen közelről hallom szívének ütemes dobbanásait. - Amíg nem látja meg a szőnyeget, addig van erre némi esély. De… nem akarok nagyon bunkó lenni, és szép tőled, hogy még főznél is, de talán jobb volna, ha most elmennél. Miután meggymentesítetted magad persze… Keresek másik szett ruhát, a púderrózsaszín nem a te színed. Érdekes, hogy szavaimmal ellentétben nem húzódom el tőle, továbbra is a karjai közt kucorgok, innen valahogy biztonságosabbnak tűnik a világ.
- Észrevettem és csodállak is érte. Csendesen mondom, mert nem akarom, hogy most ez olyan legyen, hogy beleüvöltöttem a bókomat a fülébe. A végén még azt fogja hinni, hogy direkt akarom torokbéli hangosbemondóval akarom zavarba hozni, ami nem igaz, meg nem is szeretek másnak a tyúkszemén, vagy tyúkseggén, meg egyáltalán semmilyen tyúkjának semmilyen indiszkrét és kevésbé indiszkrét testrészén taposni. Szóval amit mondok, azt csendesen, de őszintén teszem. Mert bennem nem maradhat, úgyse bírnám. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy komolyan elgondoltam róla, hogy bántana bárkit is. Tenyereimet rántom arcom elé, hogy kikukucsoljak mögülük, mint egy kisgyerek. - Nem! Isten őrizz, csak úgy pereg a számból, mint szakavatott parasztasszony kezéből a vetőmag. Bocsi, majd moderálom magam. Teszek ígéretet, de sejtem, hogy nem fogom tudni betartani. Nem azért, mertg nem akarom, csak ahogy említettem, humorügyben jó munkásembör vagyok, akinek fontos a termés, hogy legyen mit szántani meg vetni, szóval már gondolkodás nélkül köpöm a magvakat. Ha kimennék az uborkaföldre, talán még termelni is tudnék. Lehet, hogy szakmát kéne váltanom, s elmennem őstermelőnek. Ezen az éghajlaton úgyis nagy kihívás lenne. Mosolygok még mindig, de azért keveredik némi komolyság a vonásaimba. Leeresztem kezeimet, de előtte még lesimítom a meggyszarvakat a fejemen, hogy azért valamiképpen nézzek ki értelmesebbe, ha már momentán életem legfontosabb témájáról beszélünk. - Minden szeretetnek a kényelemről kell szólnia? Nem gondolom. Egy házasság sem fenékig tejfel, mégsem véletlen, hogy az a mondás, hogy amit isten egybekötött, azt ember szét nem választhatja. Nem vagyok vallásos, de valahogy így gondolkodom erről. A szív választ, ha nehéz, ha könnyű. És akkor az úgy van, amíg csak dobog a másik fél szíve. Nem akarok fennkölt litániákat zengni, nem is az én világom. Akkor már inkább szavalok, mert az az én világom, sokkal inkább. - A költők is megmondták vala, hogy semmi sem egyszerű. Van egy magyar költő, vagyis volt, Szabó Lőrinc a neve. Ő fogalmazta meg nagyon szépen, hogy a szerelem tulajdonképpen nem más, mint két önzés titkos párbaja. Vagyis nem feltétlenül a viszonzott boldogság. – némiképp átszellemülnek vonásaim, ahogy előreppennek belőlem a szavak. Nem akartam szavalni, komolyan nem akartam, de ha én költőket kezdek emlegetni, akkor jönnek maguktól a versek. Mint egy verkli, csak talán egy fokkal kevésbé ósdi csomagolásban. Bár nem tudom, lehet hogy inkább a verkli rozsdái, mint az én pulykatojás fejem. Ha innen nézem, van bennem a ketyerével némi közös. - Csupa fény és boldogság büszke elmém, / Majd fél: az idő ellop, eltemet; / Csak az enyém légy, néha azt szeretném, / Majd, hogy a világ lássa kincsemet;. Shakespeare tudott valamit, nem? – mosolyodom el a végére, megtörve némi komolytalansággal a pillanatot. Felkapom az üveget, s a benne maradt pár szem meggyből veszek egyet, hogy műértő módon fogaim közé vegyem, ráharapjak és röhögve vegyem tudomásul, hogy a meggylé folyik le ajkaim szélén, ugyenis kissé elmértem a harapás lendületét. Felszipkázom a levet, s közben csak magamban asszociálok arra, hogy ez kicsit olyan, mintha a saját szívemet enném meg. Hiszen megígértem Siennának, hogy nem kényszerítem semmire, nem is teszem. Azt szeret, akit akar. Tanú is lennék az esküvőjén, ha mást választana, s felkérne erre. Mert óvni kívánom, pont azért, amit felvázoltam neki az előbb. A boldogságát szomjazom. Akárkivel. Akárhogyan. Csak engedje, hogy valamiképp a része legyek.. - Köszönöm, de nem kell sajnáld. Választott egy életet és én nem voltam képes tovább nőként, emberként nézni rá. Mert nem is akarta. – és mert megölte a gyermekünket a tudtom nélkül. De ezt nem akarom kimondani. Túl sok lenne a sokkoló őszinteségből. - Szó sincs arról, hogy bántanál! – telik meg a hangom szinte váratlanul ijedtséggel. Nem gyakran hallhatta tőlem, általában csak idétlenül szoktam tűhangon sikítani, ha mondjuk pókot látok vagy ilyenek, de ez most más, ez nem játék. - Nem vagyok veszélyben és az lenne a legjobb, ha te sem lennél abban. Örülök, hogy itt vagyok, mert ez azt jelenti, hogy segíthetek neked, megvédhetlek. Nem tudom, hogy kitől, nem tudom, hogy mitől, de meg fogom tenni. Mert sokkal fontosabb az én lelkemnél a te biztonságod. És különben is, látod, nincsen semmi baj a szívemmel. Mozart-musical is megénekelte, hogy „Vasba zárd a szíved”, hát én zártam úgyhogy nem kell aggódni, maximum a rozsda eszi meg, de te nem. – rákacsintok, s úgy helyezkedem, hogy meg tudjam puszilni az arcát. Semmi szemtelen, nem mászom ajkai közelébe, hiszen most ígértem meg neki, hogy nem tántorítom el semmitől. Azt nem tudom kimondani, hogy legyünk barátok, de nem azért, mert fájna vagy effélék, egyszerűen csak töketlennek érezném magam tőle és hadd ne én kasztráljam már saját magam verbálisan. Akkor már inkább a jelmezek. Elnevetem magam. - Aki nem tudja, tanítja. Tudod. – újabb kacsintás, ezúttal arra válaszul, hogy igen, vicc volt. Nem írok szonettet komolyságból, bár az biztos, hogy eztán neki fogok. Viccből. Hogy hadd nevessen, mert olyan nagyon szép, amikor nevet. Bár igaz, ha nem nevet, akkor is az. Épp csak a boldogságát kívánom, aminek a nevetés a hangja, nem mást. - Rendben van, de ha lehet olyat keress, ami kiemeli a szemem színét! – állok fel, miután még egyszer magamhoz öleltem, s piperkőc-öles léptekkel elindulok a.. - Egyébként hol is a fürdő? – túrok nevetve hajamba, s várom meg a válaszát. Ha megmondja és megkapom a ruhákat, úgy lezuhanyzom, s miután összeszedtem a holmimat, kap egy puszit a homlokára. Távozom, s míg az autó felé lépkedek, amit a város egyik motelja előtt hagytam, felhívok egy virágost. Feltétlenül kell küldjek némi ajándékot a szőnyegért. Nem rossz arc a nagynénje, nem akarok én szívrohamot hozni senkire. Másnapra kérem a szállítást, reggelre. Három szál fehér rózsa, az alázatosság jelképe, Charlottenak. És egy szál kék Siennának. Nem vörös, az túlzás lenne. Ám a kékre festett fehér számomra különleges. Éppen annyira, mint ő. Kártya nincs, de szerintem tudni fogják, hogy ki az őrült feladó.
//Köszönöm, szépen, a vörös hold után találkozunk!//
Kezdőlap
