- Nem tudom, az lehetséges, hogy nem megy túl jól, ritkán hordok fűzős cipőket. Sajnálom, nem tudtam kihagyni, de azért a szám sarkában ott bujkál a mosoly, hogy jelezzem, határozottan poén kategóriáját hivatott képezni a dolog, mert hát, erre mit lehet válaszolni? Az igen, be tudom olyan snassz lett volna. Mindenesetre ez a könnyedebb hangvétel azért jobban fekszik, valahogy úgy érzem, nem lesz baj, menni fog ez, csak idő kell, de időnk az van, nem? Legalábbis remélem, bár nagyon elfoglalt vagyok, de megoldom, nincs az az isten, hogy így rá akadva ne akarjak relatíve sokat a közelében lenni. Ez a bezárkózó testtartás nem tetszik túlzottan, de tényleg nincs értelme csodát várni két perctől, nem is teszem, hagyom, hogy csordogáljon minden a maga medrében, aztán lesz, ami lesz. Az erőltetésből még soha semmi jó nem sült ki. Reménykedem benne, hogy jól kezelem a helyzetet, de hát, tulajdonképpen soha nem volt az életem része, és olyan jól kijöttünk anyával mindig is, hogy nem volt szükségem egy apára. Jelenleg azonban szükségem van valakire, akihez tartozhatok, aki úgymond közvetlen rokonom, fura, de valamiért úgy érzem, ez kell ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Imádom az unokatestvéreimet és a nagynénémet, de az közel sem ugyanaz. Anya szerintem azt remélte, hogy nem fogom megtalálni, nem azért, mert irigy volna, egyszerűen csak nehezen viselné a lelke a tudatot, hogy az én életemnek a része, az övének pedig sosem volt, eltekintve attól a két héttől. Nem is tudom, hogy írjak-e neki erről, talán megbántanám vele, de nem titkolhatom el tőle, azt még rosszabbul viselné, sosem sumákoltunk egymás előtt. Eltekintve ettől a drog ügylettől. Egyetlen egy feltétel, az nem sok, ugye? Vajon mi lehet az? Remélem nem olyasmi, hogy nem mondhatom el senkinek, főleg nem anyának, azt nem tudnám betartani, de a szavait hallván elég gyorsan megkönnyebbülök, mert ennél azért durvábbra számítottam. - Ohh, ez nem baj, sőt, tudod, én suliba járok még, most vagyok végzős, és egyébként sem tudnék olyan sokat utazgatni, hétvégén sem, mert akkor meg dolgozom. Juj, ezt akartam is mondani, nehogy azt hidd, hogy én is olyan táncos vagyok, mint a többiek az Orpheumban. Én balettozom... Ezt azért még szükségesnek éreztem leszögezni, mielőtt azt hinné, hogy sokkal lazábbak az erkölcseim, mint amilyenek a valóságban. Nem véletlenül nem bírtam nézni alsógatyában, valószínűleg soha nem fogom tudni kitörölni a fejemből azt a képet. Jó, anyát sokszor láttam bugyiban, meg meztelenül, de az más, vele nőttem fel. Nem feltétlenül akartam, hogy az első pillanatban, amikor látom az édesapám, csak ennyi legyen rajta. Ez mondjuk már veszett fejsze nyele. - Akkor majd egyszer bemutatlak a nagynénémnek meg az unokatestvéremnek, sőt, a legjobb barátnőmnek is, képzeld, eljött velem Los Angelesből. Tök jó fej, nem? Na jó, nem szaladok ennyire előre, ez lehet kicsit ijesztő, meg egyébként is, Charlotte néni szerintem le is kapna a tíz körmödről, ő nem olyan jámbor lélek, mint én. Bár nem vicces, amit mondok, de azért én elkuncogom magam, ahogy elképzelem, és ebben a pillanatban elhatározom azt is, hogy inkább nem abban a házban fogok vele találkozni, nem volna túl pozitív végkifejlete szerintem. Egy idő után talán lenyugodnának a kedélyek, de most inkább kettőnkre koncentrálnék, nem a mással való összetűzés elsimítására. - Persze, de ugye Duncan is kaphat? Még a végén elalszik a folyosón, vagy valami. Mosolyom meglehetősen széles, a kezdeti szótlanság után úgy fest, elég hamar magamra találtam. - Csináljak én valamit? Palacsintát? Sült szalonnát? Tojást? Már ha akad hozzájuk alapanyag... Azzal, hacsak nem állított le, már el is indultam a hűtő felé, hogy körülnézzek, miféle reggelinek valót alkothatok. Én eléggé éhes voltam, és szerintem ez elmondható volt a többiekről is.
- Annyi baj legyen - legyintek mosolyogva, mindenképpen pozitív szerintem, hogy sikerült kicsit viccelődnünk, pedig még közel sem értünk a téma végére. De ha fogékony az ilyesmire, az már plusz pont, aminek azért valahol örülök. Soha nem gondoltam volna, hogy egy nap beállít majd a lányom, hogy közölje, szeretne megismerni, de ha már így alakult, akkor az eddigiek láttán azt kell mondjam, hogy a maga módján jól jártam. Sienna bájos és szimpatikus, ezen a téren azt hiszem semmi problémánk nem lesz. - Pompás - bólintok szavaim mellé, hogy semmi kifogása a dolog ellen, reménykedtem, hogy neki is könnyebb lesz. Ebből az egyből akkor sem engedtem volna, ha nem tetszik neki. Az Orpheum pedig… Akár balettozik, akár nem, akkor is az Orpheum, erről még tuti fogok beszélni a bátyámmal. Ennél többet azonban nem reagálok erre az egészre, ha minden igaz, úgyis lesz még alkalmunk beszélgetni és ismerkedni, most sokkal fontosabbnak érzem az alap „szabályok” lefektetését. Mindenesetre ismét csak feljegyzem magamnak ezt a dolgot, a balett is sokat elmond róla, szép is lett volna, ha olyan táncos, mint akikkel én riszáltam a színpadon. - Húha, rendben, de ne szaladjunk ennyire előre, jó? - vakarom meg a tarkómat, mert igencsak parázok azért az ilyesmitől. Főleg egy nagynéni… Tuti kapnék a fejemre, miért hagytam ott Katherine-t. Először csak ismerkedjünk, tapogassuk ki a határokat. Aztán a többi majd jön magától. Nem tudom, hogyan fog alakulni a kapcsolatunk, az is lehet, hogy nagyon jóban leszünk egymással, de az ellenkezője is szóba jöhet, fogalmam sincsen, majd kiderül. Duncan-nél sem tudtam, miként alakulnak majd a dolgok és még a mai napig nem tudom, pedig hányszor futottunk már össze! Minden alkalom más és más, lehet képtelenek vagyunk a normális kommunikációra, mert akármennyire indítunk nyugodt körülmények között, a végére valahogy mindig kisiklik a dolog. Remélem most nem így lesz, mert nem szeretnék Sienna előtt összekapni vele. - Mindenképpen. A világért sem szeretném, hogy éhezzen a drága - mosolyodom el, a szavak inkább Duncan-nek szólnak, mintsem a lánynak, egészséges testvéri csipkelődést. Mindenesetre az ajtóhoz sétálok és kitárva kukkantok ki rajta, merre jár a mi báránykánk. ~ Komolyan felvetted az Orpheum-ba? ~ düh érződik a hangomban, máris védeném a lányt, mert oké, hogy balettozik, akkor is megfordulhatnak ott furcsa személyek. És azt hiszem rohadtul jó, hogy nem tudok arról, mi történt az éjszaka, mert akkor tuti neki esnék itt és most. - Gyere, kapsz reggelit - gondolatban küldött szavaimmal ellentétben most egészen kedvesen szólalok meg, hogy utána visszasétáljak a konyhába. Sienna máris aktivizálta magát, semmi kifogásom ellene. - Én a magam részéről egy rántottára szavazok. Mindent találsz a hűtőben - egyedül élek, de férfi létemre képes vagyok ellátni magamat, így a hűtő is szépen meg van pakolva, sehol semmiféle rothadó kajamaradék. Na, azért ilyen téren is adok magamra.
- Jójó, bocsánat, néha kicsit belelovalom magam a dolgokba, de már abba is hagytam. Pirultam el kissé, nem akartam én a kelleténél kényelmetlenebb helyzetbe hozni, elvégre épp elég lehet, hogy itt vagyok neki én, mint derült égből a villámcsapás, és még rászabadítanám a családomat is. Épp azt szeretném, hogy úgymond engedjen be az életébe, nem volna okos dolog rögtön elüldözni. Néha még hihetetlenül hebrencs teremtés tudok lenni. Kicsit zavarba is jövök, mert lehet ezzel most elszúrtam a dolgot, áhh, mindegy, majd lesz valahogy, nem szeretném túlaggódni, nem ragaszkodom görcsösen hozzá, csak egy esélyt akarok. Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle, még az is lehet, hogy utálni fog, bár ilyen személlyel nem nagyon találkoztam még, de attól még lehet, hogy vannak olyanok, akik nem bírják a hozzám hasonló lelkülettel megáldott embereket. Annak örülök, hogy Duncan visszajöhet, bár butaság azt gondolni, hogy ő itt nekem a biztos pont, mert ez nem igaz, de őt már egy kicsivel azért jobban ismerem. Annyira fura belegondolni, hogy van egy nagybátyám is. Ki tudja, milyen rokonai vannak még, bár ez egy legénylakásnak tűnik, szóval legalább pótanyukát nem kell lenyelnem, meg féltesókat, azt hiszem, azt nem viseltem volna jól. Így legalább nem kell senkit összehasonlítgatnom anyával, hogy vajon miért ő, és miért nem anyu. Szegény nőt utáltam volna már csak azért is, mert ő lenne ott, ahol anya szeretett volna mindig lenni. A reggeli ígérete némileg feloldja az elburjánzott idegességemet, úgyhogy már bele is kezdek, így legalább biztosan van mivel elfoglalnom magamat. - Rántott, rendben! Duncan? Azért annak örülök, hogya hűtő nem egy romhalmaz, nekem nincsenek előítéletem a férfiakkal kapcsolatban, bár mikor Charles nálunk járt, akkor valahogy mindig porszem siklott a gépezetbe, és anya utána mindig nekem sírta el, hogy már megint máshol van ez meg az… Anya miatt én is megszoktam, hogy mindent ugyanoda pakolok, nem is nagyon boldogulok mások hűtőjével, nem mintha sokat láttam volna életemben. Úristen, mégis ki gondolkodik ilyen zöldségeken? Na szóval rántotta, s mivel férfiakról van szó, mehet bele hagyma és szalonna is. Én meg nem enném, de mindig előbb vagyok tekintettel másokra, mint magamra. Mindent előkészítek, aztán meglelem a serpenyőket is, és már kezdem is a csodás hadműveletet, persze amennyiben Duncan mást kér, akkor neki aszerint cselekszem. Magamnak megelégszem pár lekváros pirítóssal, eléggé madárétkű vagyok, szerintem nem is férne belém hová. Akárhogyan is, nagyjából tíz perc alatt én összerittyentek mindent, amolyan mini háziasszonypalánta módjára, elég sokat főztünk anyával, és imádtam, nagyon hiányzik, oly sok mindennel egyetemben. - Akkor… jó étvágyat mindenkinek! Csacsogom vidáman, önnön zavaromat palástolva, és el is kezdek falatozni. Nagyon, nagyon újszerű ez nekem, de valahogy kellemesen bizsergek tőle, lopva egyik férfi arcáról nézek a másikra, és próbálom feldolgozni, hogy ez tényleg megtörténik…
Szókeresőt játszottam a mobilomon. Valamivel el kellett ütnöm az időt! Fél füllel és energiáimmal a lakásban zajló eseményekre fókuszáltam azért, nagyon nem örültem volna, ha mondjuk... nem is tudom, Ethan dührohamot kap, vagy egyszerűen csak seggfej módjára reagálja le a lány létezését. Valahogy nálunk ez az apa-dolog elég kényes terep, nálam már nagyjából hagyján, de neki... hát most nem lennék a helyében. Nem szeretné, hogy éhen haljak és drága vagyok, hát egyem meg - nem. Bezártam a játékot és ellöktem magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam. Mint valami kitett kutya, de komolyan, morgolódtam is miatta rendesen, de azért patáliát nem csaptam. Két túlon-túl is heves vérmérsékletű, domináns, ráadásnak fiatal hím egymás mellett nem épp életbiztosítás, kiváltképp egy embernek. Úgyhogy azt hiszem, ha rendes körülmények között tettlegességig is fajulnánk, Sienna jelenléte fék lehet. Bár sehogy se fajuljunk addig! Ezt a kívánságom akkor húzom le a WC-n, amikor nyílik az ajtó és Ethan betámad gondolatban a kérdésével. Tekintetem villan, figyelmeztetően nézek a szemébe, energiáim marják körülöttem a levegőt. Se helye se alapja a dühének. - Bocsáss meg egy pillanatra - néztem el Ethan mellett a lányra, kipréseltem magamból egy mosolyt, aztán kirántottam az öcsémet a folyosóra és becsuktam az ajtót. Nem basztam a falhoz, pedig a késztetés megvolt bennem. ~ Lehet, hogy a nagy seggriszálásod közepette nem tűnt fel, de nem egy kibaszott bordélyt vezetek és az alkalmazottaim se pornósztárok! Nincs semmi se ráerőltetve, ám még ha lenne is... Fél órája sincs, hogy ismered és megtudtad, hogy te vagy az apja! Szóval nekem ne kezdj szülői értekezletbe, mert tizennyolc évet csúsztál vele, engem meg felbasz, hogy a hirtelen támadt atyáskodásoddal előttem akarsz páváskodni a szórakozóhelyem és az ő munkája miatt. ~ Fújtam egy nagyot, szememből pedig eltüntettem az idő közben belé lopakodott vörös szálakat. ~ Nem egy lepukkant putriban vetkőzik, a többiek pedig szeretik, és ahogy eddig láttam, jól érzi magát nálunk, úgyhogy húzd ki a zabszemet a seggedből. ~ Vállon veregettem, de kicsit se finoman, valahogy le kellett vezetnem kicsit a hirtelen berobbant feszültséget. Aztán ha hagyta és ne volt több csörte, akkor bementünk.
- Jó a rántotta nekem is - mondtam, bár egyáltalán nem voltam éhes, inkább feszült. Csak egyszer hagynánk ki ezt az érzést a palettából, komolyan! Csoda lenne... Amíg Sienna a konyhában tett-vett, mi pedig a reggelire vártunk, leültem a korábbi helyemre, felhúztam a pajzsom, kizárva ezzel minden gondolatbeli kommunikáció lehetőségét és folytattam a szókeresőzést. Csak akkor reagáltam, ha valamelyikük hozzám szólt, egyébként elvoltam a magam kis játékával - higgadjunk le terápia. - Jó étvágyat! - mondtam én is, mikor asztalhoz ültünk és elkezdtem magamba diktálni a reggelit. Ez nem normális. Ez nem oké. Ez valami rossz vicc. Ez járt a fejemben evés közben, ahogy az öcsém és az unokahúgom társaságában reggeliztem. Olyan baszottul kiscsaládi idill volt ez, hogy nem tudtam hova tenni, képtelen voltam neki örülni, de itt hagyni se tudtam volna az egészet. Csak azt éreztem, hogy ez talán valahol nem is az én életem, hanem valaki másé, akiébe csak úgy beleestem meghatározatlan időre. Fogalmam sincs, hogy kényelmes-e, vagy éppenséggel fojtó, hogy meg tudnám-e szokni, hogy egyáltalán meg akarom-e szokni. A magam részéről néma csendben ettem.
Becsukódik az ajtó mögöttünk, én pedig biztos vagyok benne, hogy ez a találkozó sem fog valami fényesen végződni. Miért van az, hogy akárhányszor összefutunk, mindig félresiklik a találka? Akármennyire normálisan indul, valaki csak kihúzza a gyufát és mivel mindkettőnknek megvan a sajátos, mégis rettentően hasonló természete, ahelyett, hogy elsimítanánk a dolgokat, hatalmas tűz lesz a pici lángból is. Éljenek a Corvin tesók. Olyan erősen préselem össze az állkapcsomat, hogy félő, kitörnek a fogaim. Ökölbe szorítom a kezemet, a bütykeim egészen elfehérednek. Legszívesebben itt és most nekiesnék, elegem van ebből az egészből és igen, belőle is. A cérna azonban akkor pattan el, amikor közli, hogy tizennyolc évet csúsztam.. Gyorsan kapok felé, hogy a torkánál megragadva vághassam a falhoz, ha sikerül, akkor szinte egyből észhez térek. Amint a háta a falnak csattan, egyből eresztem el és lépek is hátra, igyekezvén kitérni a támadása elől, ha esetleg ilyesmit forgatna a fejében. Ha pedig nem tervez semmit, akkor csak leengedem magam mellé a kezeimet, továbbra is ökölbe szorítva őket. Mély levegőket veszek, az egyetlen dolog, ami segít lenyugodnom kissé, az Sienna. Már csak az kellene, hogy egyből egymásnak essünk, megmutatva, micsoda csoda testvérpáros vagyunk. - Oké.. - préselem végül ki a rövidke kis szavacskát a zabszemes dolog hallatán, ennyivel reagálva le ezt az egészet. Mégis minden benne van ebben az egy szóban. Közel sincsen vége és nem fogok ilyen könnyen túllendülni ezen az egészen. Megsértett és egy cseppet sem érdekel, hogy talán igaza lehet. Nem kívánok vele ennél többet beszélni, sőt. Ismét sikerült elérnünk, hogy egy ideig még csak a pofáját se akarjam látni. - Befejezted? Bemehetünk? - teszem fel a kérdést, teljesen érzelemmentes maszkot varázsolva az arcomra, hangszínem az arcvonásaimhoz igazodik. Én a magam részéről lezártnak tekintem ezt a dolgot és nagyon remélem, hogy Duncannek is van annyi esze, hogy nem itt a folyosón akar nekem esni.
Már attól felfordul a gyomrom, hogy megérzem a rántotta szagát. Próbálok inkább Siennára fókuszálni és meg kell állapítsam, hogy rendkívül otthonosan mozog a konyhában. Halovány mosolyt erőltettem magamra, amikor beléptünk az ajtón, senkinek sem lenne túl kifizetődő, ha most arról kellene mesélnünk, tulajdonképpen mit is csináltunk odakint. Legalább a látszatát adjuk meg annak, hogy minden rendben van közöttünk. Előkerítem a bögrémet, a pulthoz telepszem a bárszékre és egyáltalán nem érdekel, hogy mit csinál a bátyám. Babrája csak a mobilját, ha az jobban érdekli, csak örülök neki, hogy nem kell bájolognom vele. Egyáltalán nem menne most. Úgyhogy szürcsölgetem tovább a poharam tartalmát, gondolataim pedig megállíthatatlanul pörögnek. Bárcsak egy kicsit ki tudnám kapcsolni ezt az egészet, bárcsak végre csend lenne odabent és nem kattogna azon az agyam, hogy mennyi mindent szúrtam el és nem pörögnék azon, hogy mennyire szívesen beverném a bátyám képét. Végül elkészül a reggeli és habár semmi étvágyam nincsen, próbálok enni belőle egy keveset. Ez pár falatban kimerül, ha tovább eszem, tuti ide taccsolok, az pedig ismét csak nem vetne túl jó fényt rám. - Ne haragudj, ilyen korán reggel egyszerűen képtelen vagyok ennél többet enni - szavaim Siennának szólnak, bocsánatkérő mosolyt küldve felé, majd felálltam az asztaltól, hogy papírt és tollat kerítsek. Gyorsan firkantottam fel rá a mobilszámomat és Sienna felé nyújtottam a cetlit - Tessék, itt a számom, ezen bármikor elérsz. Eszméletlenül bizarr ez az helyzet, ezt nekem is el kell ismernem. Ismételten nem tudom, mit mondhatnék, vagy egyáltalán hogyan tovább, de érzem, én leszek az, aki megtöri ezt a kis idillt - haha - és véget vet a találkának. - Nem akarlak kidobni titeket, de ez az egész rettentő új nekem és hozzá kell szoknom - zavartan vakarom meg a tarkómat, pillantásom talán először siklik a bátyámra azóta, hogy beléptünk a lakásba - Hazaviszed? - teszem fel a kurta kérdést. Nyilván haza fogja, de valahogyan elő kell mozdítanom, hogy elmenjenek, hangozzék ez akármennyire is bunkónak, egyszerűen muszáj. Időre van szükségem, át kell gondolnom mindezt és aligha lenne áldásos, ha a folyosón történtek után bármelyikük is itt maradna. Egyedül szeretnék maradni, egyedül a fejemben sipákoló milliónyi gondolattal.
Amikor eltűnnek az ajtó oldalán, szinte süt a helyzetről, hogy baj van, zavartan vakarom meg a tarkóm, és próbálom nyugodtan kivárni, míg visszajönnek, de az idegesség szinte szikrákat szór bőrömön. Végül nincs sok köszönet abban, amikor visszatérnek, mindketten olyanok, mint akik citromba haraptak, aztán esetleg még mellé nyakon is öntötték őket egy szekérnyi lótrágyával. Szuper. Nos, én igyekszem saját magamat hozni ebben a helyzetben is, így dúdolgatva, vidáman készítem el a reggelit, hátha attól egy kicsit oldódik ez a mérhetetlen feszültség, ami glédába állítja a pihéket a bőrömön. A rántottához csinálok még egy kis sült beacon szalonnát és kolbászt is, és vagyok olyan galád, hogy amint kész, az előbbiből mosolygós szájat formázok a rántotta tetején, míg két-két kolbászkarikából szemek lesznek. Tudom, ez semmit sem old meg, nem vagyok vak, egyértelmű, hogy problémáik vannak, de ebbe én nem üthetem bele az orrom, viszont arról gondoskodhatok, hogy az aktuális kedvük legalább egy kicsit jobb legyen. - Jó étvágyat! Mondtam ajkaimon széles mosollyal, teszem helyettük is, mert sejtéseim szerint jó hangulatra nem számíthatok, ettől függetlenül nekem még nem kell, hogy rossz kedvem legyen. Elvégre, megtaláltam az édesapám, és ráadásként lett mellé rögtön egy nagybátyám is. Nyilván nem tökéletes minden, de számomra kezdetnek ez bőven elég, már annak is örülök, hogy vannak, és hogy hajlandóak tudomást venni rólam. Csendben eszegettem a rántottámat, és csak azért is felváltva illettem őket derűs pillantásommal, tudatva, hogy én ugyan nem társulok bele ebbe a tüntető néma morcpofa versenybe. - Semmi baj. Bólintok Daniel felé, bár akár fogadni is mernék arra, hogy egyikőjük sem azért turkálja a kaját, mert nem volna éhes, sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőjük kedve tökéletesen pocsék, épp ezért a kaja az utolsó, ami most számít. Ez van, láthatólag semmiféle törekvésemet nem koronázta siker, de azért én megpróbáltam, a lelkiismeretem nyugodt. A cetlit egy bólintás kíséretében berakom a táskámba, majd otthon beleírom a legkevésbé sem okos telefonomba, ha meg időközben elhagynám, gondolom, Duncan meg tudja majd adni megint, de ennek kicsi az esélye. - Jaj, igazán nem szükséges, hazamegyek busszal szívesen, szerintem nem ártana aludnia egy keveset egy ilyen út előtt. Kissé zavarban vagyok, mert semmi pénzért nem kérném Duncantől, hogy most azonnal visszavezessen Fairbanksbe, de úgy hiszem, nem fogják hagyni, hogy buszozzak, szóval rájuk bízom magam, és rá fogok bólintani a végleges tervre.
A falhoz vágott. Az volt az istentelen szerencséje - meg nekem is, de főleg Siennának -, hogy egyből el is eresztett és ellépett tőlem. Szemem ennek ellenére egyből vörösbe váltott, farkasom halk morgása érdesen tört fel torkomból, energiáim zúgolódva marták a levegőt körülöttem. Egy kurva szót nem szóltam, de a legutolsó rezdülésemben is benne volt, hogy ennek, itt, ezzel nincs vége. Amúgy is gyűlt már szépen a feszültség közöttünk, tulajdonképpen a legelső találkozásunk óta, szóval szerintem ő ugyanúgy tisztában volt vele, hogy eléggé megérett a dolog.
Visszamenve is ugyanolyan szófukar maradtam a szemem kék volt, és csak akkor lágyult meg némileg a pillantásom, amikor a tekintetem találkozott a lányéval. Baromság lenne rajta levezetni az apja szarságait. A reggeli belapátolása után megtörtént a telefonszám átadás, aztán... gúnytól csöpögő mosolyra húztam a szám, amikor Ethan közölte, hogy időre van szüksége. Rettenetesen nagy erőfeszítésembe került, hogy ne szóljak be és ássam alá azt a minimális apai tekintélyét, amit a puszta létével sikerült megkaparintania. Felálltam, képemről továbbra se tűnt el a féloldalas mosoly és úgy beszéltem Siennához, hogy végig az öcsémmel néztem farkasszemet. - Semmi gond, mindenhogyan vissza kell mennem, van pár... elintéznivalóm. Különben se szeretnék útban lenni emésztés közben. - Azért egy szúrást nem tudtam megállni. - Menjünk - pillantottam immár a lányra és az ajtó felé intettem. Elég szart sikerült megint egymás közt összehoznunk az öcskössel ahhoz, hogy véletlenül se aludjak be a volán mögött, emellett az éjszaka történtek után nem szívesen tettem volna buszra Siennát. És ebben a pillanatban magasról tettem volna rá, ha Ethan hirtelen meggondolja magát és a tömegközlekedés mellett voksolna.
Hazavittem, átadtam a nagynénjének - nem, inkább nem gondoltam bele, hogy papír szerint rokon -, és ha esetleg ott helyben előadta volna az egész este történését, meg a ma reggelt, akkor ahhoz mérten maradtam még egy kicsit, vagy mentem azonnal, hogy mennyire tartotta szükségesnek a jelenlétem. A hotelbe érve pedig még lefekvés előtt lejelentettem Castornak, hogy drága öcsémnek van egy mancsom alatt dolgozó gyenge pontja.
Egy ideje már érlelődött bennem a gondolat, hogy egy újabb nagy lépést tegyek meg, ami jó eséllyel gyökeresen megváltoztatja majd az életem. Akárcsak annak idején ez az egész tűzoltó lét, ami kimondottan éles váltás volt a korábbi művészeti pálya után. Nem mondom, hogy egyáltalán nem tartottam tőle, vajon mennyire fog tetszeni ez a változás, de volt bennem annyi konokság és csökönyösség, hogy már csakazért is valóra váltom. Ahogy megtudtam, mi a feladatom, már neki is láttam a szervezkedésnek – fogtam a bőröndömet, majd néhány napra elegendő ruhával, használati cikkel és némi „bizonyítékkal” töltöttem fel, hogy visszatérjek Anchorage-ba az „akció” idejére. Ideiglenesen. Aztán majd meglátjuk, hogy sikerül a találkozó, annak függvényében lehet, hogy kicsit tovább húzódik majd a vidéki vakációm. Bár a falkában tudtak róla, hogy merre keressenek, ha gond lenne, azért futólag a bátyámat is értesítettem, mielőtt útnak indultam volna. Ha minden jól megy, nem is nagyon fogják érzékelni a hiányomat, pláne, hogy a tűzoltóságnál betöltött műszakom miatt is előfordult, hogy napokig a hotel felé sem szagoltam… Az első két napot látszólag ártalmatlan dolgokkal töltöttem… csupán a városban sétálgattam, mint egy nézelődő idegen, ám közben a lehető legtöbb információt igyekeztem megtudni a kiszemeltemről, s bár a hó nehezítette a dolgomat, a fürkész érzékeken azért nem foghatott ki, így aztán miután sikerült felmérnem kellő mértékben a terepet, el is indultam a belváros felé, hogy megejtsem azt a bizonyos látogatást. Igaz, a társasházaknál kénytelen voltam várni, amíg szabad nem lesz a terep, de a munkából hazaérés előtti holtidőt kihasználva sikerült megbabrálnom a zárat, hogy bejuthassak abba a bizonyos lakásba, és még csak tönkre sem kellett tennem hozzá… Mire a tisztelt lakó hazaért, nagyjából végig is néztem az egész lakást, ügyelve arra, hogy lehetőleg a legkevesebb árulkodó nyomot hagyjam magam után – a hajam copfba fogva, a kezeimen pedig elegáns bőrkesztyű, mielőtt még minden az én ujjlenyomataimmal lenne tele, ha úgy döntene ifjabb Corvin, hogy ellátogat a rendőrségre. Ahogy kinézelődtem magam, otthon érezve magam töltöttem némi frissítőt, magamnak és a hazatérőnek egyaránt, majd a kanapén helyet foglalva vártam, az egyre sötétedő helységben.
Kivételesen egészen nyugis napot tudhatok magam mögött. A munka megy, a kuncsaftok egymást váltják az irodában, nekem pedig az ebédszünetemet is úgy kell beszuszakolnom két ügyfél közé, mert hát éhen halni azért nem szeretnék. Van azért némi előnye annak, hogy te vagy a főnök és nem kell úgy ugrálnod, ahogyan mások fütyülnek. A munka végeztével még meginvitáltam Rose-t egy italra, mert ma elég nagy üzletet sikerült tenyérbe ütni, erre pedig inni kellett! Csak egyetlen ital, ebben állapodtunk meg, merthogy találkozója van és hiába faggattam, ennél többet nem mondott nekem. Én pedig bevallom őszintén, eléggé beparáztam, mert oké, hogy nem a barátnőm és semmi, de nekem Rose olyan, mintha a testvérem lenne így jó, hogy aggódom miatta! Még a végén valami elmebeteg karjai között köt ki, azt pedig baromira nem preferálnám. Jobban is tette, hogy nem árulta el a nevét, mert lehet már rég azon ügyködnék, hogy lenyomoztassam az ipsét. Szóval maradt az egy ital, én pedig nagyon is jól éreztem magam, mindig ez van, szeretem ezt a lányt, tényleg olyan, mintha a testvérem lenne. Természetesen hazavittem, amikor végeztünk és ma valamiért még a Pit-be sem volt túl nagy kedvem beugrani. Amióta Ray közölte, hogy látott egy barna kamaszkorú leányzót feljönni hozzám és a tudtomra adta, hogy nagyon is érdekli a téma, azóta próbálom kerülni. Szarok rá, hogy sokkal feltűnőbb vagyok így, de nem érdekel. Úgy is mondanom kell neki valamit, azt már tudja, hogy sumákolok, akkor meg inkább minél tovább húznám az időt, mielőtt elmondom neki. vagy mielőtt kitalálok valamit, mit is tegyek, merthogy nem tudhatja meg az igazságot, az is tuti. Szóval irány haza, begördülök a parkolóba, célba veszem a lépcsőházat, hogy pár perccel később már az ajtóval és a kulccsal ügyködjek. Valami nem tetszik, furcsa előérzetem van és abban a pillanatban minden megbizonyosodik, ahogyan belépek az ajtón. Az ismerős energiák kellemesen bizsergetőn nyalintják végig a tarkómat, ajkaimra pimasz félmosoly kúszik, ahogyan felkattintom a lámpát és megpillantom a kanapén terpeszkedő, bocsánat, elegánsan ülő nőstényt. - Nocsak, Misha.. Ennyi ideig bírtad nélkülem? - hangomból csak úgy süt a pimaszság, felidézve az együtt töltött kellemes időt, hogyan is hagyhatnék ki egy ilyen lehetőséget. Lerúgva a cipőmet máris beljebb trappolok, ledobom a zakómat az egyik fotelre, majd minden gond nélkül kezdek bele az ingem kigombolásába és ha ezzel is megvagyok, ez a ruhadarab is követi az előzőt. Utam ezután az emeletre vezet, cseppet sem zavartatom magam a nőstény jelenléte miatt. Én vagyok itthon, ő a betörő. Apropó, betörő.. - Mit akarsz? - kiáltok le fentről, miközben egy egyszerű, fehér trikót kapok magamra, hogy ebben sétáljak vissza. Egyelőre nem vagyok dühös, habár félek, hogy a házam minden apró kis zugát felfedezte, de hamarosan úgyis kiderül, minek köszönthetem a viszontlátást. - Remélem a bugyigyűjteményemhez nem nyúltál.. - dobom le magam a kanapéra a nőstény mellé, összehúzott szemekkel pillantva rá. Aztán elvigyorodom és az idekészített pohár üdítőért nyúlok, hogy máris igyak belőle - Milyen figyelmes itt valaki.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Türelmesen várok, de meg kell valljam, azért az enyém is véges… így aztán várakozás közben többször is fel-felpattanok a helyemről, hogy a lakás valamely pontján kössek ki, kutakodva-nézelődve egy kissé… a pajzsomat leengedtem annyira, hogy érezzem a másik közeledtét, így mihelyst az első energiafoszlányok elértek hozzám, én már ismét ott virítottam a kanapén, hogy egy széles mosollyal köszöntsem a férfit. - Mit akarsz, Danny… bő fél év, szerintem egész jó idő. -cirógattam egy kicsit az egóját, nem mint ha amúgy olyan sok pátyolgatásra szorulna… Szótlan tekintettel követtem a rögtönzött kis sztriptízt, egyrészt, mert a lakását már így is bámultam eleget, másrészt, meg úgy sem olyannak ismertem meg, mint túlzottan szégyenlős lenne… -Már azt hittem, meg sem kérdezed! -nevettem fel halkan a kérdése hallatán, de egyelőre még nem reagálok mást, amikor pedig meghallom a következő megjegyzését, csak halkan szusszanok egyet, amint lehuppan mellém a kanapére. Oh yeah. -Ne aggódj, ahhoz nem. – s ha eddig nem lett volna teljesen világos számára, most már mérget vehet rá, hogy szinte minden máshoz igen - Mit ne mondjak, szép kis gyűjteményt felhalmoztál belőle, bár így is akad még olyan, akiét hiányolom belőle... Gondolom a kislányodnak még nem dicsekedtél el vele, mi? -folytattam ugyanolyan fesztelenül a csevegést, mint ha csak épp arról nosztalgiáznánk, kinek mi volt a kedvenc gyerekkori kajája. -És ha már a figyelmességnél tartunk… kettőnk közül legalább egyikünkbe szorult egy kevés. Nem is mesélted, hogy milyen bájos kislányod van. -tértem rövid úton a tárgyra, majd a táskámat közelebb vonva magamhoz keresgélni kezdtem benne – ugyebár minden női táska egy külön univerzumot rejt, mely tárgyak millióit képes magába nyelni, ezért képtelenség bármit 10 percnél előbb megtalálni benne. -Ahogy azt sem említetted, hogy ugyanúgy hívják, mint ahogy engem, több mint egy évszázadon keresztül. Sienna. - mondom ki hangosan a nevet, hogy még csak véletlenül se higgye, hogy félreértésről lenne szó jelen esetben. -A minap futottam össze vele, egész véletlenül. Épp a tesód egyik alkalmazottját kerestem, amikor megláttam, és először le sem esett… de aztán a női megérzésem csak nem hagyott nyugodni, olyan ismerősnek tűnt, úgyhogy kicsit „szimatoltam” körülötte… és akkor rájöttem! Amúgy vannak a gödröcskék, amik csak akkor mutatkoznak, ha mosolyog az ember… -a fenébe a táskában kotorászással, inkább hadonásztam az ujjaimmal egy sort az arca körül a hatás kedvéért - Azokat tuti, tőled örökölte! Ha már a szemeit az anyjától… Mondd csak, Danny… tud a kis titkotokról is, ami minden teliholdkor megmutatkozik? –fordultam felé pimaszul csillogó tekintettel, miközben csak úgy furdalta a kíváncsiság az oldalamat.
Újabb pofon, újabb ütés, mely olyan erővel feszül nekem, hogy a levegővétel is nehezemre esik. Mintha valami összepasszírozná a tüdőmet, akárhogyan is próbálok levegőhöz jutni, egész egyszerűen nem megy. Kit érdekel már a bugyikból álló trófeagyűjteményem, mit számít már, hogy mikor kaparintottam meg Misháét és hogy mennyi ideje láttuk egymást utoljára. Semmi ahhoz képes, amit elkezd mondani. Állkapcsom megfeszül, ökölbe szoruló szabad kezem pedig nem sok jónak az előfutára lehet. Mégis honnan a fenéből tud Siennáról? Nem, egészen biztosan csak valami tévedésről van szó és poénkodik, ezzel próbál megviccelni, de előre szólok, Misha, hogy nagyon csúnya játékot űzöl. Nem szólok semmit, körülöttem jelen pillanatban még a levegő is megfagy, haza sem kellett volna jönnöm. Milyen ironikus.. Pont azért nem mentem a Pit-be, hogy még véletlenül se gabalyodjak bele ebbe az egész témába és akkor tessék! Otthon is ez fogad, most már kezd kurvára elegem lenni ebből, hogy ezen az átkozott vidéken mindenki tud minden egyes szaros információt! Rohadt nehéz türtőztetni magam, farkasom idegesen mocorog és csak azért nem pattan el a cérna, mert egyelőre próbálom elhitetni magammal, hogy ez csak valami félreértés és egy nagyon csúnya játék. Idegesen és dühösen morranok, amikor meghallom a nevet. Ekkor válik biztossá, hogy egyáltalán nem szórakozik. Mégis mi a szart akarsz, Michelle? Ő csak mondja és mondja a magáét, miközben abban a hülye táskában turkál, az én agyam meg egyre inkább borítja el a düh vörös köde és akkor pattan el bennem minden, amikor hadonászni kezd az arcom előtt. A pohárra szoruló ujjaim összeroppantják az üveget, én pedig megragadom a kis kacsót, hogy rántsak rajta egyet. A következő pillanatban már a torkára szorulnak az ujjaim és úgy igyekszem fölé kerülni, súlyommal passzírozva őt bele a kanapé puha anyagába. - Mi a szart akarsz, Michelle?! - ordítom bele a képébe, egy cseppet sem spórolva a hangerővel, minden egyes szónál nyomva egyet a kecses nyakacskán. Persze nem akarom megölni, de olyan szinten elegem van már ebből az egészből és olyan szinten feldühített ez az egész… Ilyet még talán soha nem éreztem. Tekintetembe bundásom karcol borostyán csíkokat, energiáim vad örvényként kavarognak körülöttem és én addig bizony le nem mászok róla, amíg le nem dob. Tipikus esete annak, amikor valaki elveszíti az eszét..
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Fear is withering the soul, At the point of no return.
Tudom, nem szép dolog, de be kell valljam, valahol mélyen élvezem, ahogy látom az arcán a felismerést, a tovatűnő sugallatokat, a leplezni próbált érzelmeket, amikről oly beszédesen árulkodnak energiái apró rezdülései… Én pedig, mintegy tovább űzve, kínozva, csak azért sem hallgatok el, tovább mesélve, csevegve, mintha lényegtelen, csip-csup dolgokról lenne szó… Ahogy elkapja a csuklómat, összeszűköl a tekintetem, ám ahogy a nyakam felé kap, úgy kapok én is a kezei felé, hogy ha kell, a karmaimmal fejtsem le a kezeit a nyakamról, mentve a saját irhámat. A szemem szürkéje fenyegető smaragdszínben villan, miközben az ordítására egy dühödt morgás szakadozik fel a torkomból. -Ölj meg, és soha sem kell megtudnod. Ölj meg, és lemondhatsz a lányodról is, mielőtt még igazán megismerhetnéd. -morranok rá, majd hacsak nem enged el önszántából, akkor ez az a pont, ahol szívós orosz mentalitásom a felszínre tör – karmokat növesztve marcangolom szét a kezeit, mielőtt még nagyobb kárt okozhatna bennem, ha pedig érzem, hogy már enyhül a lazítása, nem vagyok rest egy emberes rúgással minél távolabb repíteni a kanapétól. Az élet iróniája, amikor legutóbb mindketten a kanapén kötöttünk ki, annak egészen más vége lett, mint most, de hát ilyen az élet szerencsekereke, egyszer fenn, egyszer lenn. -Ugyan már, csalódást okozol… Még mindig nem kapizsgálod, hogy miért vagyok itt? -csóválom a fejem méltatlankodva, ha legközelebb szóhoz jutok - Ennyire te sem lehetsz agyilag berozsdásodva… na gyerünk, pedig már így is segítettem, hogy közelebb juss a megoldáshoz! -horkantam fel, bár gondolom, a rázúdított szótengerből nem épp az apró, elejtett kis utalásaim kötötték le a figyelmét.
Elveszítettem az eszem, dühödt vad módjára esek neki, az sem érdekel, hogy a karmai a kezembe vájnak, szarok rá, szabdalja csak szét a kezem, legalább a vérvonal képességem fejlődését segíti elő vele. Komolyan, már csak az kellene, hogy a szám is habzani kezdjen, akkor minden joggal lehetne rám mondani, hogy megvesztem és elgurult a gyógyszerem. Túl negatív vagyok, mindenben csak a rosszat látom, ez van, ha a farkas Ray-t ismeri és Anchorage-ban él, akkor ne is várjanak tőle mást. - Mit akarsz tőle?! Mi közöd van a lányomhoz?! - mondom ki a bűvös szavacskát, mellyel végleg elismerem, hogy valóban a lányomról van szó. Bár ezt úgyis tudja, szóval nem lesz újdonság, inkább csak számomra van nagyobb hordereje ennek az egyetlen szavacskának. A beszédstílus természetesen továbbra is ugyanolyan, egyszerűen képtelen vagyok használni az agyamat, a düh vastag falként épül az elmém köré, szóval most senki ne várja, hogy gondolkodni kezdjek. Lazul a szorításom, amikor egyre inkább azt érzem, hogyha így folytatom, nem sok marad a kezemből. Fincsi. Aztán kapom a rúgást is, repülök egy kicsikét, hogy az egyik fotelbe csapódva sodorjam azt is magammal. A földön kötök ki, az ülőalkalmatosság is az oldalára dől, de teszek rá, az sem érdekelt volna különösebbképpen, ha az asztalra eset és ripityára törik alattam az üvegfelület. Morogva próbálok megtámaszkodni a tenyeremen, hogy négykézláb állásba tornásszam magam, de bakker, tényleg alig maradt valami a kezemből! Rohadt jó. Mit sem törődve a nősténnyel állok végül fel, hogy morogva trappoljak a konyhába és tépjem le az akasztóról az egyik konyharuhát. Ezt tekerem a kezem köré, vagyis jobban mondva valahogyan a kettő közé szorítom, a fehér anyagot gyorsan színezi karmazsinra a vérem. - Ne húzd az időt! Szerinted neked estem volna, ha leesik? - mordulok újból fel, egyáltalán nem vagyok jó kedvemben és az meg rátesz még egy lapáttal, hogy húzza az időt. Mondja már, az Isten szerelmére! Nyilván tudok az aprócska részletekre is figyelni, amikor a lányomról van szó. Ez van, berozsdásodtam, szarok rá, mit gondol, csak mondja már el! Egyelőre nem megyek hozzá közelebb, ott maradok a konyhában, jobb így, mert félek, hogyha olyasmit mond, akkor képes leszek ismét neki esni, fittyet hányva arra a kétszáz évnyi korkülönbségre.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Sanctus Espiritus redeem us from our solemn hour, Sanctus Espiritus insanity is all around us
Komolyan, tök szívesen elcsevegnék itt napestig, Danny, csak könyörgöm, szakadj már le a torkomról! Bánom is én, ha már az a néhány szó megbénította annyira, hogy ne fojtson meg, apránként változtattam át darálthússá a két mancsát, mígnem alacsony röppályát leírva a fotelben kötött volna ki, onnan meg a földön. Amíg némi kötést rögtönöz a kezére, én is megtapogatom a nyakam, nyelve egy-kettőt, meg kríkogva-köhintve néhányat, mígnem kissé rekedtes hangon folytatom. - Jézus-Mária-Szent József, komolyan, ti férfiak… hogy néha milyen lassú a felfogásotok, hihetetlen, egy döglött lajhárral is felvehetné a versenyt. -lököm fel magam is a kanapéról, de nem közelítek Dannyhez, még nem… viszont valahogy már a kanapé sem tűnik túl kényelmesnek az előbbi intermezzo után, így végül a konyhapultnál kötök ki. - Hogy mi közöm a lányodhoz? Gondolom az nem nagy újdonság neked, hogy a fairbanksi falkával vagyok egy ideje. És mit ad isten, hogy pont az egyik, falka tulajdonában álló épületben szokott fellépni a kisasszony. -billentem oldalra a fejem, ahogy egy újabb poharat kerítek a szekrényből, hogy töltsek egy újabb pohár vizet magamnak. Ha már az előző nem érte túl Danny repülését… Nekem meg még mindig száraz a torkom egy kissé az előbbiek után. Szándékosan ráérősen kortyolgatom a vizem, hogy a férfi helyében nekem már rég elgurult volna a gyógyszerem fordított helyzetben, de lévén, most én voltam az, aki jobb helyzetben volt, olyan pofátlanul használtam ki a helyzetet, ahogy nem szégyelltem. És nem igazán szégyelltem, hogy őszinte legyek… talán valahol hátul, az agyam egy távoli zugában zümmögött valami hang, hogy ez nem túl szép húzás, de… gyorsan vissza is tuszkoltam a helyére, elfelejtve, hogy egyáltalán létezik. Ne most zavarjon, most dolgozok… - Tudod, hogy van ez. Az egyik elbukik, hogy a másik élhessen… A természet egyik alaptörvénye, a mi világunkban pedig kifejezetten igaz. -töröm meg ismét a csendet, azt pedig már nem kötöm az orrára, hogy az ő szenvedése nekem milyen módon fog megtérülni a későbbiekben. Abba meg inkább nem megyek bele részletesebben, hogyan is értettem... használja csak a fantáziáját, fél évvel ezelőtt még nem volt gond vele. -Hiszel a véletlenekben? -váltok témát, hisz még akad megbeszélni valónk, kell némi átvezetés… másfelől kíváncsi vagyok, hogy reagál a dolgokra, vagy egyáltalán kezd-e már összeállni benne a kép, ha vagyok oly kegyetlen, és nem tolom tálcán a képébe érkezésem összes miértjét.
Az újabb kedves és szívet melengető megjegyzésére ököllel csapok a konyhapultra. A csapás az megvan, az ököl az nincsen, kínzó fájdalom hasít végig a karomban, rogyasztja be a könyököm és még az arcom is összerándul. Nagyszerű, tényleg mazochista vagyok. Ráadásul szépre színezem a falapot, csodálatos. Baromira kezd elegem lenni a helyzetből és lehet simán kidobnám a nőstényt, ha nem a lányomról lenne szó. Táncoljon másnak az idegein. - Igen, tudok róla - bólintok továbbra is morcosan és dühösen. Persze, hogy tudom, hol dolgozik Sienna, már szépen összevesztünk emiatt Duncan-nel. Hiába nem bordély, akkor sem támogatom túlzottan a dolgot, de azt hiszem ebbe nincsen túl sok beleszólásom. De hogy Misha hova akar kilyukadni, arról még mindig nincsen fogalmam. Meg akarná védeni Siennát? Oké, akkor ki vele, hogy mit kér érte cserébe. Zsarolni akarna? Csak tessék, de bökje már ki végre! Húzza az időt. És bevallom, valóban jó, hogy egy pult van közöttünk, mert lehet ismét nekiesnék, hogy nyissa már ki a száját és kezdjen végre dalolászni, de türtőztetem magam. A nagyjából félúton, a pulton lévő almákkal teli kosár mondjuk elég hívogató, de azért odáig nem süllyedek, hogy gyümölccsel dobáljam meg. Az elég.. stílustalan lenne. Úgyhogy megpróbálok várakozni, habár egy cseppet sem vagyok már türelmes, szerintem ő is hallja, hogyan csikorgatom a fogaimat. Aztán végre megszólal! Egek, megszólal! Már hiányzott a kis hangocskája. Lehunyom a szemem és mélyet sóhajtok, próbálok lenyugodni. Egyáltalán nem megy. - Michelle drága.. - pillantok végül rá - Megtennéd, hogy mellőzöd a hülye talányokban való beszédet? Kurvára nincsen kedvem használni a fantáziámat. Érdekes kijelentés lehet ilyet hallani tőlem, de bizony velem is megesik. Szeretném tudni, mi a fene folyik itt, utálok találgatni, nem véletlen, hiszen pontosan ilyen módon keletkeznek a pletykák és a tévhitek. - Milyen hülye kérdés már ez? - mordulok dühösen, mert már semmiben sem vagyok biztos, mi tartozik a témához és mi nem. Próbálok uralkodni magamon. - Amúgy meg igen - válaszolok végül, feleslegesnek érzem kitérni a válaszadás elől, talán ha nyílt lapokkal játszom, előbb megtudhatom, mi a fene folyik itt. Amúgy meg hogyne hinnék? Az elmúlt fél évem szinte csak véletlenekből épült fel. Duncan és Sienna, ennél többet azt hiszem nem kell mondanom. Kíváncsian emelem rá a tekintetem, a düh továbbra is ott lobog a kékek mélyén, amilyen jó kedvem volt az ajtón való belépéskor, pontosan annyira érzem most magam szarul.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
A feleletére némán bólintok, közben pedig nem is tudom, hogy örüljek, amiért megúsztam egy újabb sor magyarázkodást, vagy inkább sajnáljam, hogy nem én közölhetem a hírt vele. Úgy megnéztem volna azt a műsort, amikor megtudta! Tudom, borzalmas vagyok, hogy ilyen jól szórakozok mások kárán… De ha egyszer olyan, semmivel össze nem hasonlítható érzés! -Daniel, kedves… -felelek a kedves szavakra, miközben nézem, hogy veri szét a kézcsonkját még jobban a konyhapulton – ám inkább meg se szólalok… egy szemforgatással reagálom reagálom le csupán, két korty víz között, hogy miután kiürítettem a poharamat, apró koppanással helyezzem vissza a pultra. -Rendben, akkor pihentesd az agyad, még úgy is ki kell találnod valami fedősztorit, mi történt a kezeddel… -bökök a csonkjai felé, ahogy lekapok még egy konyharuhát a tartóról és felé dobom – az előző már tocsog a vértől… -Nagyszerű. -felelem, ahogy igent mond, majd ha már ennyire türelmetlen, nem is húzom tovább az agyát. Van egy olyan érzésem, hogy egy jó darabig még így is lesz min rágódnia… -Ha már lusta vagy az agyadat használni, akkor hegyezd a füled! -adom ki az utasítást, hisz valahol csalódott adott ezzel a passzív hozzáállásával, semmi játékosság, semmi együttműködés, csak türelmetlen faggatózás… Bah! Elrontja az ember örömét… -Gondolom az sem újdonság neked, hogy ismerjük a bátyádat. Már jó ideje…sokkal több időt töltött velünk, mint veled, így talán annyira nem meglepő, hogy kicsit nehezményeztük, hogy úgy döntött, lelép. Egyedül. Anchorage-ba. Nem sokkal az után, hogy az Alfánk a kölykévé fogadta, tovább adva neki a vérvonalát. Ő pedig ahelyett, hogy maradt volna, ide jött. Miattad.-nyomom meg az utolsó szót, hogy végre helyére illesszem a kirakós utolsó darabját ahhoz, hogy végre összeálljon Danielben a kép. Bár gondolom, azt még mindig nem kapizsgálja, hogy a kedves kislánya hogy kapcsolódik a képhez, így aztán tovább folytatom a felvilágosítást, lassú „körútra” indulva a lakásban, a fotel-kanapé-dohányzóasztal szentháromság körül, mint egy vészjósló keselyű. -Sienna nem csak a te lányod, de az ő unokahúga is. -világítok rá egy újabb lényeges pontra - Nem tudom, mi volt a célja azzal, hogy felvette az Orpheumba, mindenesetre elég meggondolatlan lépés volt részéről, akárcsak ez a költözés, de most adott a választás számára. Téged választ, ezzel magára hagyva a lányt a falka farkasai közt, akár egy eltévedt bárányt, igaz, így lehet, hogy egy döntéssel mindkettőtöket elveszít – gondolom, nemigen bocsájtanál meg neki, ha bármi történne a lánnyal… megsérülne, vagy ”véletlenül” ő is vérfarkassá válna… -húzódik féloldalas mosolyra a szám, milyen véletlen egybeesés lenne, ha egész véletlenül a kölyköm is Sienna lenne, akárcsak én voltam ausztrál éveim alatt – Amilyen érzékeny lelkületűnek tűnik, gondolom, nehezen viselné a kishölgy, a táncos karrierjéről már nem is mesélne, az álma úgy törne szilánkosra, ahogy az az üvegpohár, nem sokkal ezelőtt a kezeid közt. -ismét némi hatásszünet, hisz ahogy a kanapéhoz értem, a táskám után nyúltam, mint ha indulni készülnék. Így is volt, azonban még volt valami előtte… -Vagy dönthet akár úgy is a bátyád, hogy hazatér, a társai közé, a helyére. Az unokahúgához, így viszont rólad kell lemondania. Nem könnyű választás, az biztos. Te melyiket választanád a helyében? - állok meg egy pillanatra a táskában kutakodással, hogy oldalra döntött fejjel nézzek fel rá, kíváncsian, mit reagál? -Rajta tartjuk a szemünk a lányodon, és ha megpróbálnád elhozni Fairbanksből, annak mindkettőtök számára csúnya vége lesz. Erre biztos szüksége lesz még, -dobok egy kis csomagot a kanapéra, ami a lány mobilját és iratait rejti – juttasd vissza hozzá, ha szeretnél nála pár jó pontot. Szükséged lesz rá a jövőben, az biztos. Pláne, ha esetleg eljárna valaki szája… -utalok a létünk felfedésére, de akár ezer meg egy módját is mondhatnám, mi mindent tudnánk kezdeni a lánnyal. Nálunk nincs olyan hiány fantáziából, mint nála… Gondolom, nem kell sok logika hozzá, hogy rájöjjön, ezek alapján mennyi plusz információhoz jutottunk a lányával kapcsolatban, legyen szó akár személyes adatokról, akár ismerősökről, rokonokról, baráti körről. -Ha találkoznál Duncannel, add át neki az Alfánk és a falka üdvözletét. –vetettem még oda neki, majd, hacsak nem volt semmi említésre méltó reakciója vagy válasza, a táskámat a vállamra kanyarítva magára hagytam a keresztjével… démonaival.
// Amennyiben nem lenne más... akkor ezennel fájó búcsút veszek és a távozás mezejére lépek Köszöntem a játékot, egy élmény volt, imádtam! *-* A rózsaszín noteszt meg megtartom egyelőre emlékbe... //
Bárcsak ne tudtam volna meg. Bárcsak megtartott volna mindent magának. Bárcsak ne lennék részese ennek a kibaszott csatának. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Nem hiszem el.. A marcangoló, izzó dühöt felváltja valami egészen más.. valami keserű érzés, valami igazán fájdalmas. Kínzó üresség, egész egyszerűen nem tudok mit mondani. Talán nem is kell. Választás elé állítani valakit a legborzalmasabb dolog, de ha őszintén belegondolok, megértem őket. Hiszen hozzájuk tartozik. És joggal lehetek én a hibás mindazért, ami történt. Nagyjából fél éve tértem vissza és máris mindent felforgattam. És akkor ott van Sienna is.. Undorító dolog, hogy egy ártatlan lányt használnak fel azért, hogy elérjék a mocskos céljaikat. Hányi tudnék, szembe köpni őket, mert iszonyatos… Hiszek-e a véletlenekben. Igen, hiszek. Hiszen kell ennél nagyobb véletlen? Kapóra jött a kislány, ugye? Élvezed, hogy ezt csinálhatod, Michelle? Élvezed, mi? Elég ránézni az arcodra! Undorodom tőled. Undorodom tőletek. Az egész falkától. Eddig szimplán nem szerettem a falkákat, most már gyűlölöm! Duncan, tudod te, hogy mibe keveredtél? Hogy mibe kevertél engem? Hogy mibe keverted Siennát? Értem jöttél ide? Valóban? Igaz ez? A Raymond ügy csak fedősztori? Ó, én idióta vadbarom! Tombolni tudnék. Üvölteni tudnék. Sírni tudnék. - Nem tehetitek ezt! - préselem ki az összeszorított ajkak között, ám a szavak mögött már közel sem a félelem a domináns. Sokkal inkább a kétségbeesés. Felesleges szavak, nagyon is jól tudom, hiszen ha úgy adódik, minden gond nélkül meg fogják tenni és minden bizonnyal még csak a lelkiismeretük sem fog mocorogni. - Szerencséd, hogy távozóra fogod, különben én magam hajítanálak ki innen… - továbbra is összeszorított fogaim közül szűrődnek a szavak, a düh és a kétségbeesés olyan masszává gyűlik bennem, ami mentem megfojt.. Ehhez hasonlót soha nem értem, még akkor sem, mikor a röpke kis találkozó elején belekezdett. Bárki is azt hiszi, hogy a fizikai fájdalomnál nincsen rosszabb? Akkor tessék, szívesen cserélnék vele, csak pár másodpercre is, tuti egyből meggondolná magát. Csukódik az ajtó, eszem ágába sem jutna visszatartani. Tűnjön innen, minél messzebb, már a szagától is felfordul a gyomrom. Kétségbeesettem szántanak ujjaim maradványai a tincseimbe, teszek arra, hogy véres lesz a hajam, teszek a fájdalomra, legalább érzek valami mást is a perzselő ürességen kívül. Kínomban ragadom meg az almákkal teli tálat, hogy az ajtónak vágjam, ahol pillanatokkal ezelőtt Misha alakja tűnt el. Az edény ripityára törik, egy-két alma az ajtónak csapódástól szétrobban, a többi megnyomorítva, ütődötten gurul szét a helyiségben. Artikulátlan üvöltésem feszül a falaknak, félő, hogy a hangszigetelés ellenére is az egész ház beleremeg. Átadom magam az érzésnek. Tombolok. Zúzok. Amit csak érek. Törnek a székek, ahogyan a pultnak csapódnak, a másik a szekrényben végzi, mely földre köpi tartalmát, a megannyi tányér szilánkjaira törik. Borul a kanapé, szakad az anyag, a padlót megtépázott szivacsdarabok lepik el. Öklöm csapódik a falra helyezett tükörbe, milliónyi darabra robbantva a fényes felületet. Szilánkok állnak az arcomba, ékelik magukat a bőrömbe, marcangolják még inkább szét az így is cafatos kézfejem. A dohányzóasztal a sarokban ér földet, üvegfelülete ezernyi darabra törve terül el a földön. Mindent széttépek, mindent széttörök, amit csak érek.
A második üveg whiskyt tartom a kezemben, pontosan azt, amit Connortól kaptam. Ne haragudj, Kisfarkas, neked akartam meghagyni, de az élet sajnos máshogy alakult. Kezemmel támaszkodom meg a dohányzóasztal maradványain, alattam a szilánkok ropognak, az sem érdekel, hogy pont abban a sarokban telepedtem le, ahol a kisasztalt érte csúfos végzete. Tudom, hogy a pia nem old meg semmit, de talán kis időre felejteti a dolgokat. Vagyis ezt hittem. Mert most, hogy részegre ittam magam, csak sokkal erősebbek az érzelmek. Sokkal erősebb a fájdalom, a kétségbeesés. Sírok. Nem tudom, mit tegyek. Gyenge vagyok. Elbuktam. Ismét kicsi vagyok, mérhetetlenül kicsi, egyedül a világgal szemben, egyedül a falkáva szemben. Mintha csak az apám lenne. Minden félelmem megtestesítője. Szétmarcangolt kezemmel törölném le a sós cseppeket, de csak összekenem az arcom, karmazsinnal maszatolva el a kétségbeesést és a fájdalmat, vérrel pecsételve esetlen gyengeségem.
// Iszonyatosan köszönöm a játékot! IMÁDTAM!!! <333 //
Beszélnünk kell. Most! A büdös zoknidat ne mossam ki esetleg? És ezt is úgy raktam össze, hogy az eredeti SMS valahogy így nézett ki: bSzélünkmkeel. Msom!t. Egy kibaszott dekóder vagyok. Nem mellesleg az éjszaka közepén, és annyi szerencséje volt, hogy ki kellett mennem hugyozni, az üzenet pedig akkor ért, amikor visszavetődtem volna az ágyba. Próbáltam felhívni, hogy ne szórakozzon velem, de nem vette fel, és ezen a ponton egy kicsit kezdtem aggódni. Magamra cibáltam pár göncöt, meg a bőrdzsekimet, felkaptam a bukósisakomat és már mentem is. Ötletem sem volt, hogy mi a fene történhetett, abban sem voltam biztos igazság szerint, hogy otthon kéne keresnem, mert helyszínt azt nem írt még kódolva sem. Más tippem is volt azt illetően, hogy hol a kisfaszomban lehetett, de itt kezdtem, hátha alapon. Bejött. Leparkoltam, sietősen nyomtam be a kapukódot, türelmetlenül hívtam a liftet, ujjaim a bukósisakon doboltak, energiáim pajzs nélkül, szabadon keringtek körülöttem, Daniel után tapogatóztam, hogy valóban itt volt-e, vagy vakvágány és mehetek inkább a Pitbe kérdezősködni. A lakáshoz közeledve megéreztem zavaros energiáit, amik cseppet sem nyugtattak meg, ám egészen a belépésig nem is sejtettem, hogy ez pusztán a jéghegy csúcsa. Ahogy felmértem a terepet, úgy váltak el ajkaim kissé egymástól, ám nem pusztán a lakás állapota volt az, ami egy pillanatra mozdulatlanná dermesztett. A szagok... alkohol, vér és... a falka... Michelle... Az éjfekete farkas megmoccant bennem, érdeklődve nyújtóztatta energiáit, a nőstény után kutatott kíváncsian. Egy falatnyi otthon, egy cseppnyi falka, egy kevés közelmúlt. De sehol sem volt már, így maradnom kellett mindannál,a mit a jelen hordozott és ami kibaszottul nem tetszett. Alkohol és vér. Mordultam egyet, ahogy elindultam a földön ücsörgő hímhez, mint a káosz valószínűsíthető okozójához. Nem volt rajta sérülés a kezét leszámítva, Misha vérét sem éreztem, szóval a felfordulás nem egy heves harc hozadéka volt. Másnak kellett történnie, olyasminek, amit az öcsém italba akart fojtani. Szerettem volna az arcába vágni, hogy most pontosan úgy fest, mint az apánk, de lenyeltem a sértést. Borzalmasan festett, nem csak a pia miatt - az energiái... most már kezdtem sejteni, hogy az én közelemben mit érezhettek általában a hajdani falkatársaim. Pár másodpercig nézegettem, majd a konyhába mentem, előkerestem egy kisebb edényt, amit megtöltöttem hideg vízzel, visszamenve hozzá pedig a fejére loccsantottam. - Hé, nézz rám! - legyeztem kicsit az arca előtt, kék szemem szigorúan villant, amint pillantása elkapta az enyémet. Ha láttam rajta, hogy felfogta, ki vagyok, akkor félretettem az edényt. - Gyere! Baszottul nem tudom, mi történt, de ilyen állapotban nem is fogom megtudni. Bevezényeltem a fürdőszobába és nekem édes mindegy volt, hogy kád, vagy zuhanyzó, betettem és ráengedtem a vizet. Rám is jutott a hideg vízsugarakból de nem foglalkoztam vele, pár percig folytattam a vizet, hogy ha a pia szagát nem is, is a részegség egy részét elmossam. Akkor zártam el a csapot, amikor úgy ítéltem, hogy valamivel használhatóbb állapotban van, mint érkezésemkor, de ekkor se mondtam semmit. Leültem vele szembe a csempézett fal tövébe, térdeimet kissé felhúztam, karjaimat azokon pihentettem és úgy néztem rá. Vártam. Kivételesen sürgetés nélkül.
- Kussolj már! Igen, konkrétan a telefonomra üvöltöttem rá, de sajnos nem hallgat rám és az sms megírása után túlságosan messzire hajítottam, elmászni érte pedig képtelen vagyok, úgyhogy hallgathatom azt a szar alapcsörömpölést, amíg végre abba nem hagyja. Tudtam, hogy fel fog hívni, de nem akartam vele beszélni. Legalábbis nem telefonon. Ez olyan dolog, amit nem telefonon intéz az ember. És nem mellesleg… szükségem volt valakire. Igenis fontos nekem a bátyám, pontosan emiatt nem tudom, hogy mi a francot csináljak. Milyen jó, hogy az alkohol elűzte a gondolataimat, így csak a tompaság és a mérhetetlen fájdalom és keserűség maradt számomra. Fogalmam sincsen, mennyi ideig ücsörgök ott, talán valamiféle alvást is produkálok, így nem meglepő, hogy abszolúte nem figyelek fel arra, hogy a bátyám megérkezik. Vagyis mintha valami kapargatná a bőrömet, de a kuszaságban nem tudom hová tenni az érzést. - Kurva anyádat! - hördülök fel dühödten, amikor a vizet a fejemre kapom, dühösen csapkodni kezdek a karjaimmal, aminek két eredménye lesz. Először is a piát nekivágom a falnak, ami ennek eredményeként széttörik, a pia kifolyik, a szilánkok szétrepkednek. Fasza, am nem zúztam még össze elég mindent. A másik pedig, hogy a sérült kezem is nekivágom valaminek, hogy az Duncan, vagy fal, vagy a dohányzóasztal, arról fogalmam sincsen, de rohadtul fáj és fel is mordulok. De a hatás megvan, felemelem a fejem, főleg amikor azt a repkedő valamit látom a szemem előtt. Aztán a kékség, ami először csak egy hatalmas paca, majd szépen lassan formálódik, míg a végén felismerem a pupillát is a közepén. - Duncan… - nyögöm sokkal szelídebben, elkínzott szóként, mintha nem is tudnám, hogy örüljek, vagy sírjak azért, mert megérkezett. Nem tudok mit mondani azonban, mert felnyalábol, nekem pedig semmi erőm ez ellen küzdeni. Mintha még valamit motyognék arról, hogy tegyen le, nekem ott jó volt, de mivel én magam sem értem, szerintem ő sem fogja, így rövid időn belül már a kád hűvösségét érzem magam alatt, majd a vizet, amint kíméletlenül zúdul rám, hogy lemossa a vérem és elűzze a tompaságot elmémről. Kurvára csípi a sebem, biztos rohadt para amúgy, hiszen alig egy-két húscafat maradt csak a csontjaimon, a vérem alatt bizony az fehérlik. Jobb is, hogy nem látom, mert tuti kidobnám a taccsot. Ismét kiáltok, artikulátlanul, mert fáj, mert kínoz, mert iszonyatos. Mert nem akarom. A hideg, a víz, a megtestesült pokol j néhány percen belül azonban eléri, hogy valamilyen szinten kijózanodjak. Újabb néhány perc telt el azzal, hogy csak fújtatva lihegtem, majd végül ráemeltem a tekintetem. Elgyötört, megkínzott, kétségbeesett kékjeim. Ismét realizálódik bennem, hogy kit is látok és Duncan-ről egyből Sienna jut eszembe. - Sienna - próbálom kinyögni a nevét, de fogalmam sincs, mennyire sikerül érthetően, így újra megpróbálkozom vele - Sienna.. Hol van? Hol van Sienna? - egyre inkább belelovalom magam, a kád szélébe kapaszkodva próbálok felülni, mintha csak menni akarnék - Hol van?! - nem állok messze az újbóli ordibálástól, szavaimat Duncan-nek címzem, de szinte választ sem várva sóhajtok fel és dőlök el oldalra, a csempe felé. Fejemet a hideg lapnak támasztom és olybá tűnik, hogy lenyugszom valamennyire, de ismét várnia kell, mert ezúttal is szükségem van egy kis időre. Lehunyom a szemem, ám még mielőtt azt hinné, hogy elaludtam, kinyitom őket és rá nézek. A tekintetét keresem. - Miért jöttél ide, Duncan? - teszem fel az első kérdést, halkan ejtve ki a szavakat. Nem a mostra célzok, áh, dehogy. Úgy egészében Anchorage-re gondolok - Csak Ray miatt? És kérlek, őszintén válaszolj. Tudnom kell. Hallani akarom, hogy miattam jött-e. Tudnom kell, hogy Michelle szavai igazak voltak-e. És nem azért, mert melengetné lelkemet az információ. Egész egyszerűen csak tudni akarom, hogy miattam hagyta-e el a falkát, hogy Michelle vádjai igazak voltak-e. Szeretném, ha nem így lenne, ha mondhatnám, hogy Michelle hazudott, de igazándiból az semmin sem változtat. A java csak ezután jön, ez pusztán az én javamra szolgál. Maga a tudat, nekem ebben a pillanatban, először csak ez számít.
~ Don't play dead 'cause maybe Someday I will walk away and say You disapoint me ~
Káromkodására egyetértően bólogattam. Igen, anyánkra valóban illet ez a leírás, bár azt hiszem, jelenleg a témát érintő egyetértésem izgatta a legkevésbé. Sérült karját hadonászás közben a dohányzóasztal roncsaiba vágta, egyébként is szarul nézett ki, ahogy le volt marva róla szinte minden hús, így nem lepett meg, hogy ez sem érintette valami jól. Összetört üveg, szilánkok miatt, mér erősebb piaszag, ami szinte marta az orrom, már-már rosszul voltam a jelenet deja vu érzetétől. Rám nézett, felismert, nekem pedig egyelőre ennyi elég volt. Összelapátoltam harmatgyenge tiltakozását egy "hát hogyne" megszólalással lerendezve és bevittem a fürdőszobába. Nem akartam így látni, nem csak most, egyébként sem, még ha egy féktelen buli miatt lett volna az egész, oké lenne, de így, hogy érzem mindezt a bőzös-ragacsos szart az energiáiban, hát így nem fasza. A víz csípte, marta a sebét, egyelőre nem vettem ki a víz hatósugarából, hagytam, hogy némileg kimossa, később úgyis kell még piát vesztegetni rá. Kifejezéstelen arccal asszisztáltam pillanatnyi fizikai sanyargatásához, egészen addig, amíg a józanság árnyéka fel nem sejlett alkoholgőzös tekintetében, akkor aztán elzártam a vizet és leültem. Volt sejtésem, hogy mi lehetett a kapocs Michelle látogatása, a szétzúzott lakásberendezés, Sienna és köztem, de ha már itt volt az öcsém, nem bocsátkoztam feleslegesen elméletekbe, mert reményeim szerint ki fogja bökni, ha már egyszer ide hívott. - Ma fellépése lehet, valószínűleg a GoldenWolfban van - feleltem színtelen, tárgyilagos hangon zaklatott, sürgető kérdésére. - Sebastian vigyáz rá, ne aggódj. Miért éreztem azt, hogy ez Misha látogatása után nem fogja különösebb biztonságérzettel eltölteni? A kérdésére nem változott rajtam semmi, egyfelől mert nem volt miért, másfelől, ha lett is volna, elég zűrbe és kínos keresztkérdések tüzébe kerültem már viszonylag röpke életem során ahhoz, hogy ilyen helyzetben ne áruljam el magam. Van, amikor képtelen vagyok fékezni magam, hiába mindig van hova fejlődni. Nem feleltem azonnal. Elkínzott arcát figyeltem egyelőre részvétlen tekintettel - az semmin nem segített volna, elkezdek sajnálkozni vagy babusgatva pátyolgatni. Itt voltam, amit tudtam megtettem és meg is teszem érte. - Miatta és miattad - feleltem, leengedett pajzsom pedig gondoskodott róla, hogy érezhesse jelenleg talán tompa érzékelésével is az őszinteséget. - Azt viszont nem tudom megmondani, hogy ha egyikőtök nem lenne, akkor is itt kötök-e ki. Közös munkátok volt, kellett a te felbukkanásod és az ő provokációja. Ez volt számára a teljes feleletem, ahogy mindenki más számára is. Felálltam, majd lehajoltam hozzá, hogy ép karjánál fogva felhúzzam. Amíg még félig bódult, tehetetlen állapotban volt, addig kellett segítenem neki, mert éltem a gyanúval, hogy ez a beszélgetésünk sem lesz olyan kimenetelű, aminek a végén ugyanígy hagyná, hogy támogassam. Bár esetünkben sose lehetett tudni. - Kiviszlek és ellátlak, oké? Közben pedig áruld el, mi a francot akart tőled Michelle. Ha továbbra is csak annyi ellenállást mutatott, mint eddig, akkor vissza kicipeltem, egy időre letettem a földre, amíg valami ép fotelt nem találtam, vagy inkább a kanapét helyeztem vissza és arra "dobtam" őt. Utána maradt az alkohol keresés, hogy végül lelocsoljam a szétcsócsált karját. Kurva jól nézett ki, reméltem, hogy nem akart Daniel kíváncsiskodni és megnézni, mert okádékfeltakarítást viszont már nem vállaltam volna. Így is elég szag terjengett a lakásban, addig pedig, amíg körülötte pattogtam, mint valami elcseszett nővérke, nem nyithattam ablakot sem.
„Valószínűleg a GoldenWolfban van.” Csodálatos. Mert Sebastian aztán kurva sokat ér, ha egy egész falka akarja megkaparintani. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy ma este még tuti nem lesz semmi baja. Legalábbis rohadtul remélem. Édes Istenem, mi a francot csináljak? Habár a válasza egy cseppet sem nyugtat meg, nem válaszolok. Energiáim kavarognak csupán körülöttem, ebből érezheti, hogy a válasza egyáltalán nem tetszik és ha lenne még valamennyi erő bennem, akkor tuti leállnék vele vitatkozni. De igazándiból semmi értelme, úgyis el fogom mondani, hogy mit gondolok, egész egyszerűen csak tudnom kellett. Ahogyan ezt az egész költöződ dolog mögött álló okot. Keserűen nevetek fel a választ hallva, még a fejem is felemelem, hogy aztán kicsivel több erőt belevíve a mozdulatba ejtsem vissza a csempére. A fejeléstől azért még messze van, de kellőképpen fáj és tisztítja az elmémet. - Pompás - fejezem ki nemtetszésem a dolgot illetően, de ennél többet egyelőre erre sem reagálok. Amit akartam, azt megtudtam. Legszívesebben most azonnal összecuccolnék és elhúznék innen a fenébe. Csakhogy nem lennék képes itt hagyni azokat, akik fontosak nekem. Tessék, ezért nem akartam soha semmiféle kapcsolatot, mert azok a személyek, akik fontosak és számítanak, gyenge pontot jelentenek, zsarolhatóvá válsz tőlük és máris megvan a baj. Esetemben erre most tökéletes példát kaptam. - Számítana valamit, ha nemet mondanék? - vágom neki a cseppet sem kedves kérdést, ha az előző szűkös reakcióimból nem vált volna egyértelművé, hát ez még hozzádob akkor egy picikét; bizony, bátyó, javarészt a te érdemed, hogy ez történt. Nem fogom rákenni az egészet, mert együtt hoztuk össze, azzal elindítottam a lavinát, hogy meglátogattam, a többi pedig csak jött magától. De akkor dühös vagyok rá. Kellett neki otthagyni a falkát egy szaros fogadás miatt! Meg miattam. Ez a legrosszabb az egészben. Hiszen eddig is megvolt nélkülem, akkor most mi változott? Képtelen vagyok ellenkezni, csupán szavaimmal fejezem ki ellenállásom, egyébiránt hagyom, hogy ismét felnyaláboljon, kiszedjen a kádból és kivigyem a romos helyiségbe. Csöpög rólam a víz, kezeimből még mindig ömlik a vérem. Csodás. Bizonyára szívet melengető látványt nyújthatok. Nem tudom pontosan, hogyan zajlanak egymás után az események, de végül valami puha ülőalkalmatosságon végzem, hogy pillanatok múlva ismét megcsinálja azt, amit az előbb. Ismét kiáltok, fejem préselném a kanapé anyagába, hogy elnyelje fájdalomtól rezgő hangomat, kellemetlen lenne, ha a kíváncsiskodó szomszédokkal is számolnunk kellene. Bár kit érdekel, majd Duncan lerendezi őket, ha úgy adódik. Zihálva, fújtatva süppedek az anyagba, fejem hajtom a háttámlára, lehunyom a szemem. Kibaszottul fáj. A víz semmi volt az alkoholhoz képest, kezeim remegnek, a karfára sem merem lerakni őket, mert félek, bármi hozzájuk érne, csak még rosszabbá válna a kínzó, égető érzés. Ismételten időre van szükségem, amíg észhez térek, amíg a fájdalom ismét jóval lejjebb tornássza az alkohol építette gátat az elmém körül. Rápillantok, megpróbálom felemelni a fejem. - Michelle üzenetet hozott - kezdek bele a magyarázatba, nehezen állnak össze a gondolatok a fejemben, hiszen annyi mindent akarok mondani, mégsem tudom, hol és hogyan is kezdjek bele - A falkádtól. Az Alfádtól. Olyan undorral ejtem ki az utolsó két szót, amennyire jelen pillanatban csak képes lehetek. Gyűlölöm őket. Undorító, amit csinálnak. Problémájuk van velünk? Akkor intézzék el, de tisztességes módon, Siennát kihagyva mindebből. - Szükségük van rád, Duncan. Te oda tartozol - csendesen folytatom a gondolatmenetet, majd megemelkedik kissé a hangom, számon kérővé válik - Hogy gondoltad te azt, hogy ott hagyod őket egy hülye fogadás miatt? A saját becsületed fontosabb, mint a falkád? Mint az Alfád, aki amúgy nem mellesleg a Teremtőd is? Vádaskodom és válaszokat akarok hallani, mert habár ez a dolog egyszer mintha szóba került volna, de soha nem erről az oldalról próbáltam megközelíteni. Mindig csak a saját szemszögemből néztem, most tessék, a másik irányból szemlélem a dolgokat. A falka szemszögéből. - És hogy én is közrejátszottam benne? Kit érdekel? Eddig sem voltam részese az életednek, ahogyan te sem az enyémnek. Nem adhatsz fel mindent csak azért, mert én felbukkanok. Neked ott van az életed, Duncan! Te oda tartozol, nem pedig ide! Fájó kimondani mindezt, de sajnos így van. Michelle-nek ebben nagyon is igaza volt. Egyelőre elég lesz csak ennyi, elképzelhető, hogy már ezzel is túlságosan kiakasztom. És ha pattogni kezd, akkor majd jöhetnek a fincsibb érvek. A zsarolás része. Mindenesetre azokat csak a végső esetben osztanám meg, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem tudna arról, hogy mire lennének képesek csak azért, hogy visszakapják. Hogyan tekintete rájuk ezután? Nem szeretném, ha elveszítené bennük a hitét. Ha nem bízna bennük. Most már értem és igazándiból legszívesebben kiröhögném magamat, amiért elsőre nem esett le. ”Tudod, hogy van ez. Az egyik elbukik, hogy a másik élhessen…” Most már tudom. Ahhoz, hogy ők élhessenek, nekem kell elbuknom.
- Az számítana, ha nem duzzognál, mint egy öt éves kislány - mordultam nemtetszően, mert az egy dolog, hogy nem kellemes a válaszom számára, de az a másik, hogy vagy kinyögi kerek-perec, mi a franc baja van, vagy inkább hallgasson, amíg össze nem szedi magát értelmesebb, bővebb válaszhoz. Az ilyen elejtett, mufurc megjegyzéseket sosem szerettem. Kivittem, ha már Őfelsége nem tiltakozott egyenesen, és elintéztem némi plusz fájdalmat neki a hamarabbi felépülés reményében, miközben ostoba módon még mondogattam neki, hogy mindjárt kész, nyugodjon meg. Miután végeztem, magamnak is kerítettem egy fotelt - eszem ágában se volt mellé telepednem -, majd kinyitottam az ablakot, hogy a hideg levegő jótékonyan felfrissítse az állott szagokat, végül leültem vele szemben. Beszélni kezdett, én pedig feszülten figyeltem, úgy lestem minden szavát, mint ahogy a vadat szoktam vadászat közben. Farkasom felkapta a fejét a falka és Castor említésére, egyre kevésbé tetszett ez az egész, nem értettem, hogy miért Michelle-lel üzent, hogy miért és mivel akasztották ki Danielt... "Hol van Sienna?" "Pompás." Támadt egy sanda gyanúm, s ha akár egy töredéke is beigazolódik, arra nem feltétlenül lennék képes úgy reagálni, ahogyan azt Ethan hiszi, vagy esetleg elvárná. - Az már nem a falkám és ő már nem az Alfám. - Kiléptem, nem falkatagként jöttem ide. Összehúzom a szemem a szükségük van rám résznél, majd tekintetem szinte zord lesz, ahogy hallgattam számonkérését. Amihez mellesleg kibaszottul nincs joga, megítélésem szerint. - Érdekes módon eddig nem zavart, hogy itt vagyok, ha jól emlékszem múltkor örültél is neki! - vágtam vissza morgós hangon, mert azért álljon meg a menet! - Azért hihetetlen vagy. Valaki tesz nálad egy kellemetlen látogatást és már összecsinálod magad, vissza akarsz küldeni - álltam fel a fotelből és mászkálni kezdtem, amikor pedig konkrétan megmondta, hogy szerinte én hova tartozom, teljes erőből rúgtam fel a nemrég felállított fotelt. - Ez. Az. Én. Életem. te pedig, aki ki tudja, mióta nem voltál falkában, ne akard nekem megmagyarázni, hogy mennyire szar nekik nélkülem, vagy mennyire helytelen, amit tettem. Erre az egész ide-oda tartozok, minek rúgom fel az életem miattad dologra meg gondoltál volna akkor, amikor beállítottál az orfeumba bassza meg! - kiabáltam a végére, eddig tartott a közönyös nyugalom... - Nem én kértem, hogy jelenj meg, hogy mondd el, ki vagy, te nem kérted, hogy jöjjek ide, szóval azt hiszem, kvittek vagyunk valamilyen szinten. Saját magam és miattad otthagytam a falkát, a Teremtőmet, ahogy azt voltál szíves az eszembe juttatni, és most azt várod, hogy húzzak vissza a picsába, mintha mi sem történt volna? Minek nézel te engem? És mi a faszomat mondott Michelle? Egész eddig kurvára nem számított neked, mennyire érinthette érzékenyen a falkát a távozásom, most meg hirtelen kibaszott fontos lett. Hallani akarom, hogy mivel szaratott így be. Tekintve, hogy az én hovatartozásom is terítékre került, azt hiszem, jogom volt ehhez. Nagyobb összeget mertem volna tenni ezek után arra, hogy mivel sikerült őt megfogni és így mivel akarnak engem is esetlegesen megszorongatni, kellően rájuk... rá vallana. De hallanom kellett, biztosra akartam menni, s nagyon reméltem, hogy egyenes választ fogok kapni tőle. Bár lassan kezdtem úgy érezni, hogy bármi is lesz ennek a bájcsevejnek a vége, nem úszok meg egy randit Mishával.
- Kár, hogy ezt csak te gondolod így.. - mormogom az orrom alatt az első megjegyzésére, miszerint az már nem az ő falkája és nem az ő Alfája. Lehet ő úgy véli, hogy kilépett és vége, de a másik oldalról sajnos nem ilyen egyértelmű az ügy. - Persze, hogy örültem, hogy itt vagy! - nevetek fel egy cseppet sem őszintén, ám annál inkább hitetlenül - Kellemetlen látogatás? Szerintem csak úgy szimplán kellemetlen volt? - vágok vissza, majd pillantok körbe a helyiségen. Oké, hogy néha igenis ki tudok akadni és tudok őrültséget csinálni, ha elpattan az agyam, de előfordult már olyan, hogy szimplán dühből egy egész lakást szétvertem? Hm? Na ugye, hogy nem. Akkor azért csak nem olyan szimplán kellemetlen látogatásban volt részem. A megkezdett első mondatot pedig nem fejezem be. Nyilván örülök, hogy itt van, de vannak olyan helyzetek, amikor sajnos kénytelen vagyok magamat a háttérbe szorítani. Gyűlölöm, hiszen eléggé egocentrikus vagyok, beismerem, de most.. most a lányomról van szó, akit alig pár hónapja ismerek, de akkor is megkedveltem és akkor is.. hozzám tartozik. A fotel felrúgására nem reagálok semmit, had tomboljon csak, engem nem zavar, a szavai annál inkább. Megborzongok, mert egyrészt azzal, hogy kinyitotta az ablakot úgy, hogy csurom vizesen ücsörgök, nem túl kellemes, tekintve az odakint röpködő mínuszokat, de legalább kijózanít. A másik meg.. Hihetetlen, hogy így közelíti meg ezt az egész dolgot. És még én viselkedem úgy, mint egy ötéves kislány, amikor ő meg most kezdi el húzogatni, hogy ki mit csinált. Kurva jó, gratulálok. Újabban csak nevetni tudok, rajta, az egész helyzeten, saját magamon. Hitetlenkedő, kétségbeesett érzelmek kerülnek felszínre a rövid kacaj képében, mintha megőrültem volna, tisztára úgy tűnhet. Lényegében így is van. - Michelle megfenyegetett, bassza meg! - török ki aztán végül és legszívesebben én is járkálni kezdenék, sőt, egyenesen ő kezdeném el lökdösni, hogy fejezze be a hisztizést és próbáljon meg racionálisan gondolkodni. De sajnos a fizikai állapotom egyiket sem engedi meg. Újabb dolog, amiért menten fel tudnék robbanni. - Szerinted miért érdekelt annyira, hogy hol van Sienna, hm?! Felvetted az Orpheumba, oké, elfogadtam, mert nem bordély. De arra nem gondoltál, hogy a drága _volt_ - szándékosan nyomom meg a szavacskát - falkád tulajdonában áll? - természetesen őt vádolom, holott nekem is eszembe juthatott volna, hogyha Duncané a hely, akkor valószínűleg a falkához tartozik - És ne mondd azt, hogy Sebastian majd vigyáz rá, mert mi a faszt fog csinálni, ha egy egész falkányi farkas ront be, hogy megkaparintsák a lányt? Cigi kell. Most azonnal. Feltápászkodom, a hideg és a kezemben pulzáló fájdalom észhez térített annyira, hogy legalább erre képes legyen. A konyhába sétálok, valahol a pulton ott kell lennie egy doboznak. A földön meg is találom, öngyújtót szerzek hozzá, aztán az ablakhoz vonszolom magam a zsákmányommal. Cigi a szájba, habár ez is kellemetlen és elég nehéz feladat, de a bajom inkább az öngyújtóval gyűlik meg. Amíg én ezzel szarakszom, hagyom, hogy gondolkodjon, hátha magától is összeáll a kép. Iszonyatosan fáj, ahogyan próbálkozom és így sem sikerül megnyomni azt a szaros gombot, úgyhogy dühömben az egész szart kihajítom az ablakon, miközben dühödten kiáltok egy újabbat és csapok kezemmel az ablakpárkányra. Vérem fröccsen, éget a fájdalom, de nem érdekel. Dühös vagyok, energiám orkánként kavarog körülöttem. - Választás elé állított, Duncan! Vagy engem választasz, hátrahagyva Siennát, akivel ezek után ki tudja, mi történhet, ha a farkasok mancsai közé kerül. Legjobb esetben valakinek csak eljár a szája, de bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha valakinek hirtelen Teremteni támad kedve! - továbbra is ordibálok, próbálom magam visszafogni, de rohadtul nem megy. Mély levegő. Nyugalom. - A másik lehetőség pedig, hogy visszamész oda, ahová tartozol - sokkal nyugodtabban ejtem ki a szavak, azaz jobban mondva préselem ki őket az összeszorított fogak közül, mindvégig a bátyámon tartva összehúzott szemeimet. Ha ezt az opciót választja, valószínűleg mondanom sem kell, hogy mi lesz. Engem veszít el, mert ha ezt átvészeljük hót ziher, hogy nem fogok itt maradni. Fogom Siennát és olyan messze húzok ettől az őrült bagázstól, amilyen messzire csak lehet.
Nem épp bizalomgerjesztő kacagásban tört ki, vacogása közepette, s amint kifakadt, inkább mentem, hogy becsukjam az ablakot. Véletlenül se halljon innentől senki semmit, nem érdekelt, milyen magasan voltunk, vagy ennek mennyi lehetett a reális esélye, akkor sem akartam. Ijesztő, de ahogy kimondta, hogy megfenyegették, elpárolgott a feszültségem, mert pontosan az történt, amire a jelek alapján tippeltem, innentől pedig... minek idegeskedjek? Én tudtam, hogyan jöttem el onnan, éppen ezért nem aggódtam soha egy pillanatig sem. - Nekem a lányom van ott - közöltem csendesen, mintegy mellékesen, holott egyáltalán nem volt az, csupán rá akartam világítani egy s más dologra. - És Sebastian is falkatag. - Ezzel most gondolom kurvára megnyugtattam. Figyeltem, ahogy cigiért ment, és ahogy láttam, hogy nagyon boldogult az egésszel, vissza kinyitottam az ablakot, ami mellett eddig szobroztam, mint egy rohadt ablakőr. Nem kellett csalódnom, pár másodperc elteltével már repült is az öngyújtó meg a cigaretta, s miután szabadok lettek, becsuktam utánuk az ajtót. A párkányra csap, energiái ebből a közelségből még zavaróbbak, bár az enyéim se meghitt éjszakába illőek. Üvölt, dühödt haragja az arcomba tolakszik, de nem hátráltam tőle, csak hallgattam, szám sarka megrándult a fenyegetés hallatára, a választás elé állításnál pedig nem tudtam magamat tovább türtőztetni. Nevetésben törtem ki, igazi, jóízű nevetésben, amit valószínűleg nem tudott hová tenni, sőt, talán még fel is basztam vele. Vállon lapogattam, majd a konyhába mentem, hogy valami ihatót keressek, ha találtam ilyet, kiszolgáltam magam és neki is öntöttem. A pultra könyökölve néztem rá, valószínűleg nem jött utánam, és az járhatott a fejében, hogy mennyire zakkanhattam meg. - És mi lesz ha beharapják, vagy megölik? - kérdeztem tárgyilagos hangon. - Nem lesz tovább mivel zsarolniuk utóbbi esetben, előbbiben meg ugyanúgy fennáll annak a lehetősége, hogy odacsörtetsz és esetleg megöleted magad, azzal pedig megint nincsenek előrébb egyikünket illetően sem. Tudod mitől tud kurva jól működni egy zsarolás? Attól, hogy reális veszélyt hordoz magában, hogy megfélemlíti azt, akit kell. Őszintén szólva jelengeg nem tudom, hogy téged akarnak-e megszorongatni, vagy engem, esetleg egymásnak ugrasztani minket - de én kibaszottul élvezem, akkor is, ha nem lenne szabad, csakhogy ezt nem mutattam ki inkább -, de szerinted mi lesz, ha visszamegyek? Leszállnak rólatok annak tudatában, hogy veletek sakkban tartható vagyok? Vagy szerinted hogyan vennének vissza, hogyan viszonyulnának hozzám? Biztos nem várnának tárt karokkal és ez sem garantálja, hogy megkapod értem cserébe Siennát. Csak azt, hogy lesz még valaki a mancsukban, akivel alkalom adtán megszorongathatnak. Nem féltem, talán azért sem, mert a módszer régi, kedves ismerősként köszöntött, még úgy is, hogy ezúttal ellenem, ellenünk irányult. Ebben nőttem fel, bassza meg, valahol szánalmas is volna, ha mindettől összecsinálva magam kullognék vissza kegyelemért könyörögve az unokahúgomnak és az öcsémnek. Mélyebben lennék, mint valaha. Ismerem Castort, legalábbis nagyon remélem, hogy valóban így van és nem lőttem mellé az alatt a több, mint százharminc év alatt. - Mit szeretnél, hm? Mit vársz tőlem, öcsém? Menjek vissza kuncsorogni értetek? Úgy is kérdezhettem volna, hogy álljam-e helyette ismét az ütéseket, ám ezt nem éreztem fairnek. Egyébként sem voltam már indulatos, a kérdéseim is nyugodtan hangoztak el, a válaszára pedig őszintén kíváncsi voltam. Mit akart most, mi volt az, ami szerinte tőlem ebben a helyzetben elvárt lett volna. Pofátlanul lecsupaszítva: ki választana? Engem, vagy a lányát? Ugyanolyan vagyok, mint ők, hiába, nem tagadhattam meg a közeget, amiben eddig szocializálódtam, a gondolkodásmódom nem hazudtolta meg őket. Ez nem tudom, mit fog jelenteni Daniel számára, de rajta állt, hogy elfogadja és hisz nekem, vagy undorodni fog és leköp azért, amit tudok. - Tényleg el akarsz küldeni?
Kezdőlap
<3333 //
Köszöntem a játékot, egy élmény volt, imádtam! *-* 
A rózsaszín noteszt meg megtartom egyelőre emlékbe... 
//
